Közzététel dátuma: 2017.09.28. 12:45:26
Dani belevágott a vasárnapló faluba, mintha a Tiszába vágtatott volna bele a lovával. Szinte hallotta, hogy csapódik szerteszét a kíváncsiság vize, s az arcába freccsen a szemek éles sugara.
De ő olyan keményen és kevélyen haladt előre, senkire sem nézve, semmire sem ügyelve, mintha pocsolyában gázolna. Az arca hideg volt, elszánt és lelkesült, nagy eltökélés lett úrrá benne. Egyformán kész volt arra, hogy teljes erővel evezzen, s arra is, hogy vitesse magát az árral.
Emberek, asszonyok, gyerekek ácsorogtak mindenfelé az udvarokon és a kapuk előtt, mindenki tudta, honnan jön, mi történt, s Dani nem gondolta, hogy még többet is tudnak, mint ő, hogy pletykát már nemcsak róla fújnak, hanem ellene is.
Senki sem merte megszólítani, senki sem mert útjába állani. Bátran, keményen ment be a kapun. Fel az udvaron. Be az ajtón, be a tiszta szobába.
Hideg volt ott, de meg sem érezte. Előszedte a borotválkozó szerszámát, megfente a borotvát a nadrágszíjához, amelyet az ablak fordítójára akasztott, azután vizet öntött egy tálba a korsóból; nekivetkezett, habot vert, s tisztára aratta az arcát.
Mikor a gégéje felett járt a késsel azt gondolta magában, jobb volna, ha kettévágná a torkát, minthogy szépíti magát.
Öntelten elmosolyodott, s míg újra megfente a kést a karján, hogy még élesebb legyen, hátraszegte a fejét, félig lehunyta a szempilláját, s úgy tetszett neki, mintha a szeme előtt valami ködös képben feltűnt volna a grófnő, ahogy a nyáron látta. Amint az ablakban állt s átvilágított rajta a napfény.
A szeme nagyot lobbant, a kép eltűnt, s ő nyugodtan tovább sikárolta az arca másik felét.
- No - mondta magában -, vagy voltál valaha valaki, vagy se, ma nyalka legénynek húzd ki magad.
A ruhája, a fehérneműje, mind ott állott abban a szobában; s míg előkereste, felhányta értük a két sifont, eszébe sem jutott a felesége, sem ellenségeskedést, sem ragaszkodó gyöngédséget nem érzett iránta. Mintha a legidegenebb asszony, egy cseléd volna a másik szobában, akihez semmi köze, akinek a szívéhez nincs köze. Tele van a grófnéval. Nincs már a számára sem élet, sem halál, nincsen a faluja, az ismerősei, a felesége, a szülei, az eddigi élete, az ezentúli boldogsága, nincs neki e világon több cél, csak egy: menni, menni, utánarohanni s megkapni, ölbe kapni!...
Nem siet, nem kapkod, pontosan, rendesen végzi a dolgát. Nem fog elkésni, s nem fog hamarább helybe érni, mint kell. Ragyogóra tisztítja a ráncosszárú csizmáját, ahogy katona korában tanulta. S mikor fel van öltözve patyolatfehér ingbe, gatyába, azt gondolja:
- Így nem tud mosni egy asszony se a faluban, mint ez az én göthös feleségem.
Készen van. Leakasztja, vállára veti a drága, százötven pengős fürtös gubát, megrázza magán, s most tudja, hogy nincsen nála különb legény hetedhét vármegyében.
Báránybőrsüveget nyom a fejébe. Árpád daliái közt most vón helyén igazán!
Megindul, mint a hegy. S most már fel nem tartóztathatja senki, semmi.
Ahogy kilép az első szobából, nyílik a másik szoba ajtaja is. A felesége jön ki.
Dani rávet egy nyugodt, fagyott, természetes pillantást, s mikor meglátja az asszony halálos sápadt arcát, nem ébred bűntudatra, s ma nem haragszik meg érte. Ebben a percben olyan idegen, mintha ezer mérföldre lenne tőle.
Erzsi megáll félig az ajtóban. Szólani akart, de hogy így látta meg az urát, a szó bennrekedt a mellében a fájdalmas, keserű felindulástól, s csodálkozva és csodálva bámult rá. A következő pillanatban már minden elkésett, Dani elment, fényesen, hidegen, vészt hordva magával, mint üstökös, akit csak egyszer lát az életben az ember.