Közzététel dátuma: 2017.09.28. 13:44:54
Egy percnyi nyugodalma nem volt. Láz gyötörte a testét; szíve körül zsibongást érzett, s áramlatok rohantak végig minden tagján, amelyek elvették az erejét és az okosságát. Ez a belső gyötrődés igen régi volt benne. Még abból az időből való, mikor megtanult nagy terveket csinálni, és megérezte, hogy semmi külső, közönséges emberi lehetősége nincs, hogy azok valaha sikerüljenek is. Ma már haragudott magára, a szívére, ezért a hiábavaló kínlódásért, s gyakran káromkodva bizonyítgatta magának, hogy semmi oka a félésre, hát mitől reszket?
De most egyszerre olyan, szinte határtalanul nagy tervek rohanták meg, hogy csaknem elvesztette a fejét a kapzsiság izgatottságában. S az ő természetével lehetetlen volt nem látni, hogy ezekhez a tervekhez ő olyan kicsi, de olyan nagyon kicsi ember - még kisebb, mint mikor az alvégi kapás Turi Mihály fia a Takács lyányra vetette a szemét.
Az erősítette meg öntudatát, hogy eleddig minden sikerült!
Amint ott ült mereven, gondolkodva az asztal mellett a félhomályos szobában, olyan volt, mint valami indus bálvány; tízezer esztendeig el bírt volna ülni így.
A pillantása az asztalon fekvő kezére, öklére esett, amely a félsötétben egész feketebarnának látszott.
Most először látta meg életében a kezeit.
Hogy lehet megölelni ezekkel a kezekkel egy úriasszonyt?
Kirugódtak az ujjai, e vaskos, bárdolatlan, csorba körmű ujjak, amelyek olyan erősek, s úgy hozzászoktak a kemény fogásokhoz, hogy nem is bírnak puhán érinteni valamit. Az úri fehér hab asszonytest, ha nem vigyáz, úgy szétmállik ezek közt, mint a vajkép...
Eh, szamár beszéd. Olyan nincs, hogy őt megszeresse valami nagyságos, méltóságos asszony.
Aztán egy kemény mozdulattal kivágta a karját, s vasöklével nagyot ütött az asztal közepére, karját acélmereven tartván egy percig abban a helyzetben, s villogó szép szemeivel belenézve az élet nagy forgatagos sorába, így szólt magában:
Meglesz! Mindegy. Akárhogy, de meglesz! Ha az eddig megvolt, ez is meglesz!
És már nem az az ember volt, aki az elébb, hanem más, a mozgékony, cselekvő, nem sokat gondolkodó, hanem odaütő férfi.
Az ajtó kinyílt, s a kisfia lépett be.
- Édesapám! - mondta a gyerek szepegve - gyűjjék mán enni.
- Megyek, fiam, megyek!
S felállott az apa, odalépett a fiához, lehajolt hozzá, felkapta, s két vasmarka közt fölemelte az égig.
- Hej, fattyam! még gróf lesz belőled!...
S ettől a gondolattól, amely ebben a percben villámlott föl neki, olyan hirtelen fényesség csapott rá, mint a tölgyre, ha beleüt a mennykő.
De ő nem hasadt százfelé a villámcsapástól, inkább összekeményedett. Nem gyúlt magát elemésztő lángra, csak átizzott, megtüzesedett.