Közzététel dátuma: 2017.09.28. 12:40:12
Pillanatok szűntek el, de mintha végtelenségek múltak volna.
Valahonnan a mélyről, mint a fenékről felszálló tengeráramlást, megérezte a helyzet mélységét. Percenetekre megszakadt az öntudata, s csak állott egy helyen, mint előbbi valójának üres jelszobra.
Hirtelen, átfutóan, mint mikor vihar előtt egy szemhunyásig sebes szélforgó jelenik meg, elkapta a rémület, hogy valami kegyetlen veszély fenyegeti.
Nem tudta, túl van-e, innen van-e valamin, s a szeme megüvegesedett s révetegen járt körül a levegőben.
Akkor visszatért az öntudata. Tudta, hogy megölte a grófot, s tudta, hogy lelőtte a sógorát. Még a lehullott madárról is tudott. Mindent tudott és semmit sem bánt, mindennek megvolt az oka, s kimondta az okot: dühömbe!...
Ebben a percben fölemelte kezét; idegen érzést érzett rajta s megnézte.
Elsápadt tőle, a szeme összehúzódott kicsire s ellenségesen, riadtan nézett a kezére; az orrából hánytató inger folyt vissza le a gyomrába, s undorodás és kétségbeesés fogta el; azt hitte, ledobban. A keze csupa vér volt. Friss vér. Embervér. Halálosan megrémült tőle.
Pedig tisztán tudta, hogy nem bánja, nem sajnálja, örül neki, bánná, ha meg nem tette volna, amit tett, de azért, elkezdett reszketni, és minden porcikája külön reszketett, s nem volt annyi önuralma, hogy idébb vagy odább bírta volna mozdítani kezét. Ott tartotta azt a szeme előtt, és látta, hogy reszket, mintha villanyáram rázná a kaszárnyai fürdőben. S félt, rettegett, iszonyodott. Odavolt. Ha valaki meglátta! ha egyszer csak rábukkan itt valaki. Ha egy gyermek meglátná s árulója lenne.
Elkezdett vele forogni a föld, érezte, hogy rögtön felbukik álltában, s mintha le volna fagyva a lába, nem bírja a meredt oszlopokat.
Behunyta a szemét, a sötétben fölfordult, előrebukott s a térdeire könyökölt, úgy maradt leguggolva, reszketve, két talpán inogva. Nagy részegség fogta el; agyát, testét elárasztotta az ijedtség mámora, amely rácsapott, mintha a levegővel lélegzette volna be.
Káromkodást próbált kinyögni, az istent szidta, de csak keservesen bírta vacogó fogait összeszorítani.
Kétszer-háromszor rájött rohamban a buta és a jóvátehetetlen reszketés. Sápadt volt, mint a viaszk, s a szíve úgy szorult, hogy néha fel kellett tátani a száját, hogy lélegzetet kapjon, mintha vízbe fúlna.
Hosszú időnek kellett eltelnie, míg a teste keresztül ment az első vad rémület lázán. Hideg verejték verte ki a homlokát, a testét, s nem volt mozdultányi ereje.
Mikor végre annyira bírt, hogy gondolatok verődtek az agyában; percről percre rémítőbb ötletei támadtak: ha meghallotta valaki a lövést! ha utánajönnek Gyurinak! ha ez eljött, más is jöhet! ha valaki elmegy az úton s benéz! legalább a kapu volna becsukva! a testeket eltakarítani!... Menekülni, menekülni innen! rohanni neki a mezőnek, hajadonfővel neki a hónak, át a vízen, át a világon! Másutt új életet lehet kezdeni. De itt minden perc halál! Amerikába!
Valami idegen, ismeretlen, gyáva szellem költözött belé, az beszélt belőlről kifelé, s a rendes, okos, erős, magabízó lelke ott gubbasztott a felső rácson, s megkötözve, de gúnyosan figyelt arra, ami körülötte történik odabent az emberi burok kalickájában.
Megint érezte azt a kettős lelket, amely benne tanyáz, de most ez az idegen lélek még váratlanabbul támadt rá, mint a tegnap esti. S megint új volt és erős, de csak őrajta, mert őt tönkretette, s minden erejét elvette másokkal szemben. Gyávábbá tette a gyermeknél, s alacsonyabbá a földön csúszó féregnél.
És hirtelen fölforrott benne az indulat. Mért nem jött előbb ez a buta gyávaság? Honnan került elő a pokolból, hogy tönkretegye azt, akihez semmi köze, aki soha nem ismerte az életben. Ökölbe szorította a kezét, s habozott egy percig, hova vágjon magán, hol fészkel ez a bitang idegen? Aztán teljes erővel megfeszítve izmait, csak éppen megrázta magát.
Nagyot lélegzett utána, kétszer-háromszor mélyet, teli a tüdőt. S úgy tetszett neki, hogy csakugyan emberebbnek érzi magát. Most már legalább van benne dac, és szembe mer szállani a fenyegető sorssal.
Felhasználta a percnyi erejét, felkapta a gubát a hóból s vállára vetette, fel a süveget, amit mélyen benyomott a homlokába, s gyilkos nekibuzdulással, vissza sem nézve, kiment az udvarról.
Komor volt, elszánt, és kevélység fojtogatta, hogy magamagát le tudta győzni. Ámbár érezte, hogyha megállana, összerogyna, ha magára maradna, megsemmisülne, ha nem vívna ilyen kemény harcot, végigmenvén vérbeborulva, végig a nyílt utcán, vonaglana a földön, és még sírni sem volna ereje.
Csak ment előre, s minden lelkierejét lefoglalta, hogy embernek látsszék, s emberi módra viselje magát. Egy gyerek állott a legelső kapuban, szótlanul bámult rá s utána fordult. Dani rápillantott s majdnem összerogyott a rémülettől. A gyermek nézésében ott látta a véres csizmán való nagy csodálkozást. És a lábát ettől kezdve mintha valami meleg, kövér égő lében tartotta volna. Kapkodta, hogy kivonja belőle, de lehetetlen volt; egyre jobban izzott a lábán a kapca, az égő csizma befelé perzselt. S a lelkét még jobban perzselte a kis gyereknek elkapott pillantása. Rettenetesnek, bírójának ismerte el a gyermeket, akinek joga van rábámulni, megcsodálni őt és elítélni, és aki előtt neki föld alá kell süllyedni a rémülettől.
Rezzenve nézett körül, mint az üldözött vad. Rést keresett a szeme, ahol kimeneküljön a világból, és szűkölni tudott vón, mint a kutya a bot előtt. De csak állati vad rémülete árulta el így az embert, akinek esze élt és okoskodott:
- Hát hova akkor? Ha ilyen gyáva, cudar vagyok? Akkor mi lesz? Mit akarok? Hova megyek?
És csak ment, ment. S a szeme előtt megvillant a gyermek csodálkozó pillantása, s végigsajgott benne.
Az ő fia is így fog ránézni?
Rettenetes nagy, mohó ásítás fogta el: haza! Otthon nincs semmi baj! S meggyorsította lépteit, rémülten, rettegve, üldözéstől irtózva, s behúzta a derekát és a farkcsigolyáit, s kínos bizserélést érzett bennük, amely üldözte, előre kergette, mintha ostorcsapás érte volna. Egyre jobban állattá lett; az agyában megszűnt az ész működése, s előre nézve, se jobbra, se balra nem ügyelve, mintha ellenző volna a szemén, mint a lónak, úgy igyekezett, gépies menéssel előre; mint a falu végén megriasztott állat, amely hanyatt-homlok rohan haza.
Oda, oda akart menni, haza. Haza. Bebújni a vacokba, amelyről már csak annyit tud, hogy ott a helye. Oda el kell jutni. Ott otthon van. Ott majd számot tud vetni magával, s onnan bátran kiugat majd az üldözőkre.
Egy-egy pillanatra mégis tiszta elme berzen föl agyában. Hisz olyan hosszú, olyan hihetetlenül, pogányul hosszú a falu rövid utcája... Észreveszi, hogy nagyon rohan. Ez gyanút kelthet, s meglassítja lépteit. Később megijed, hogy nagyon is kétségbeesett az arca, aki ránéz, rögtön kitalál valamit! S derültebbre, mosolygóra vonja az ábrázatát, de merev, farkasnevetésre torzul el az akarat. Nemsokára eszébe jut, hogy aki nevetni látja most, később majd elemlegeti, hogy kacagott, mikor a gyilkosságról jött. Erre ijedtté és halálosan csüggedtté válik az arc kifejezése, s megint nincs több vágya tovább, csak menni, menni, hazaérni, elbújni és elereszteni magát, s reszketni, mint az imént ott... S már előre érzi a reszketést az inaiban, s hihetetlen gyötrelmet szenved el.
Mindenféle emberek, asszonyok ácsorognak, kapuban, utcaközépen, minden szem rá van fordítva, és ő halálraváltan rettegi, hogy megszólítsák. Tudja, hogy csak egy hang szóljon hozzá, szét kell omlania, porrá, mint a mesében az életre boszorkányozott halottnak.
Az állkapcsai megmerednek és elernyednek, a szemei megüvegesednek, és a szíve rendületlenül ver, irtózatos gyötrelmei vannak, s vastagon izzadja ki a jéghideg verejtéket. Az élet minden bűnéért megvezekel ezen a rövid úton, s hallatlanabb kínjai vannak, mint amit a Dante poklának összes bűnhődői átélnek; azok lélek létükre testi szenvedésekben főnek, ő testét lelki tűzökön érzi szerteszét olvadni.
Már látja a kapuját, már csak száz lépés, már csak húsz, s minél közelebb éri, annál elérhetetlenebb távolságban látja.
Félhalottan bukik be rajta. Lábát nem bírja fölemelni; előre tudja, és valóban meg is botlik a küszöbön. Alig-alig őrzi meg, hogy el nem vágódik. Ha felbukna, nem bírna többé fölemelkedni! Hátulról érzi, hogy erős markok nyúlnak utána, hogy megfogják.
Mikor bejut a pitvar küszöbén, végre megáll s hátával beteszi az ajtót, aztán nekidűl és eleresztve magát, teljes erővel kitör rajta a hideglelős reszketés. Egy ízén nem bír többé uralkodni, s úgy rázkódik kidagadt erekkel, kimeredt szemmel, hogy az ajtó zörög a sarkán és kilincsén.
És ő hallja ezt a zörgést, amely olyan, mint a messziről közeledő, majd elhaló s újra közeledő kocsizörgés... láncok csörömpölése....
Olyan gyengének és nyomorultnak érzi magát, mintha halálos beteg volna. A belei kóvályognak és vonaglanak, mint a kígyóboly, s gilisztanyál fakad fel a szájában. A feje szédül s nehéz, mint egy dézsa; nem is bírja a nyakán megtartani; lebillen, mint a hervadt száron a tök.
Hallja, hogy a felesége feláll odabenn. Megnyikordul a szék. A hallása ijesztően éles, és azt is hallja, hogy valahol messze ordítás van. Egyszerre figyel oda ki, ahol nincs semmi, s be a szobába, ahol az élet ártatlan mozgása lármáz. Mind a kettő egyformán ijeszti.
Az ajtó megnyílik, s kilép a felesége. A konyhaablak világosságában jelenik meg. Amint meglátja őt Dani, mintha üde szél fújná el a ködöt, egészen elmúlik a láza reszketése, lelki szorongása. Soha sem látta ilyennek az asszonyát. Sápadt arcából nem gyűlölködve parázslik ki a nagy fekete szeme, hanem bánatosan, megtörten. Szomorúan néz, olyan szomorúan, mint aki beletörődött a sors haragjába, mint aki temetett, s már csak csüggedtségével gyászolja a halottat. A férfi kitágult szemmel néz rá, s beszíjja ezt a szomorúságot, mint mező a csöndes esőt, s fellélegzik, és elpárolog a forróság tikkadtsága.
Egymás szemébe néznek hosszan.
Erzsi látja, hogy az ura meg van rokkanva, megérzi, hogy a szeméből könyörgés száll feléje. Nem tudja miért, de sejti, hogy nagy és mély bűnbánat szállotta meg az urát. És ő már kisírta magát, kis betege mellett könnyekben adta ki az indulatát, nincs tovább haragja, csak fájdalma. Teli van nagy bánatával, s az abban való részvételt olvassa le az ura szeméből. Tompán beveszi őt a maga fájdalmának sáncába, hiszen ebben az egyben közös az érzésük joga.
Hosszú csönd van, amely mégis mintha élettel volna tele, tartalommal. A férfinak jólesik a felesége angyali szomorúsága, az asszonynak a férfi megtörtsége.
És ettől kezdve valami új színt vesz föl a köztük levő viszony; a szomorúság szépsége árad és borong bennük.
Az asszony fáradtan, de nem idegenül, valami megadó bizalmatlansággal int az urának. Int a szemével, de kíséri egész testével a mozdulatot, maga után hívja, s a férfi megy; nyugodt, fáradt, nem kínos léptekkel. Bemegy a szobába.
Az asszony az ágy elé áll, amely meg van bontva, s ott fekszik benne egy kis test. A fia.
Első percben azt hiszi, halott. Megijedt, de nem az előbbi féktelen rémülettel; van az ijedelmében valami öröm; meghalni jó! Csak ez jó!
A gyermek fehér, de lélegzik. Kis teste megmozdul. Csak a lába van könnyű lepedővel letakarva. Olyan furcsa és szomorú ez az apró emberke, nagyemberes ingecskéjével, gatyájával. Amint ránéz, magán ijed meg. Ha ő így fekhetne halálos ágyon! Gyermekül, ártatlanul, betegen! Örökre elérhetetlen boldog állapot! Kérdőn néz a feleségére.
Erzsi már beleélte magát, hogy az ura mindent tud. Megütődik kérdő pillantásán. Látja, hogy semmit sem hallott az ember. És nem ez bántja; asszonyi, megenyhült szívében valami új aggodalom kél: mi baj akkor? Rögtön leinti önmagát; nem bánja! maga kereste magának!
Csöndesen leül az ágy szélére. Lankadtan hajtja oldalra a fejét, s hosszan nézi pihegő kis fiát. A másiknak szabályos lélegzése hallik a bölcsőből. Az is alszik.
- Nem voltál itthon az éjszaka - szólalt meg az asszony, s oly szomorú a hangja, olyan lemondásteli, lágy s haragtalanul szemrehányó -, rabló tört rám. A gyermek megijedt. Kifogta a frász. Vagy tízszer rájött. Most alszik.
Daninak eszébe villant, ki járt itt. Kinek kellett itt járni. Leereszkedik egy székre s megszólal. Csöndesen, nyugodtan, komolyan.
- Megöltem Takács Gyurit.
Az asszony mintha golyót kapott volna a testébe, még jobban elfehéredik, alélás kerülgeti, s reszketni kezd. És a férfi újra megszólal.
- A grófot is megöltem. A Karay grófot.
Nincs kegyetlenség a szavában, és mégis valami belső fásultság van abban, ridegség, szívtelenség. Tudja, hogy megöli a feleségét, de éppen akarja is azt. Mintha magán könnyítene vele. Pedig fáj neki, soha életében így nem fájt a szívének, ha a gyöngét bántotta.
Megvillan a fejében, hogy szemrehányást tesz az asszonynak, mert voltaképpen miatta volt, minden miatta, az egész elromlott élet miatta volt. Valami ingerült kegyetlenség rángatta meg a száját, hogy erőset mondjon, keserűt, szívszakajtót. De nem szólt, csak szétnyitotta a gubát, s megmutatta véres ruháját.
Aztán örült neki, keservesen, sírósan örült, hogy így átragadt az ő reszketése az asszonyra. Soká ültek némán.
Az asszony lassan sírni kezdett. Csak megeredtek a könnyei. Nagy fájdalomnak kellett lenni, ami még könnyet tudott kihozni agyonsírt szeméből.
A férfi komoran, egyre komorabban ült. Egyszerre csak tompán fölkiáltott:
- Felakasztanak!
A hangja iszonyatos volt. Érctelen és elfelejthetetlenül ijedt. Ebben a pillanatban tűnt föl neki először teljes rémületességében a sorsa. Az arcán megkövült a halálirtózatnak egész borzalma. Az ajka a hang után lepittyedve maradt, a nyelve a fogai közé dagadt, szeme kidülledt, lélegzete elállott, s üvegesülten szürkére hályogosodott a szemtükre. Erzsi olyan rémülten nézett bele ebbe az arcba, mintha máris az akasztófán látná.
És ebben a percben elfelejtett neki mindent. Az egész életre való szenvedést, a sok méltatlanságot, megbántást, durvaságot, kegyetlenséget, az emberi bűnöket, mindent, mindent. Mi az ő szenvedése ehhez! Mi az ő bűnhődése ehhez! És ha még százszorta nagyobb volna is a szenvedése, mint amilyen: ő a szerelméért szenved! Méltatlanul! S ez magában hordja a belső feloldozás és vigasztalás csíráit. De ez a férfi a bűneiért bűnhődik! S a lélek a legszigorúbb bírája! Önmaga előtt nem állhat meg!
S olyan véghetetlen szánalom fogta el, hogy leborult elébe térdre, s összekulcsolta a kezét, s nem iszonyodott véres ruhájától, és asszonyi szívvel hazudott vigaszt, s adott bátorító szót!
- Édes uram! Ne hagyd el magad. Ne hagyd el magad!
És odaborult a véres kézre.
- Okod volt rá! - kiáltotta, s a könny elfojtotta hangját.
- Elítélnek! De kiszabadulsz! Hazajössz nekem! És akkor elbújunk egy sarokba! Békességbe! Istenhez békülsz. Boldogan élünk!...
Valami krisztusi hit és szeretet kiáltott ki a szavaiból, s a férfi magához tért tőle. A mentő szalmaszál. Egy villanásra tisztán állott előtte az igazság. Az az igazság, ami a felesége gondolatában volt.
Nem fogják halálra ítélni: oka volt! És a börtönből kiszabadul! És akkorra lehűl a tüzes vére. És meg fogja váltani a bűneiből ez az asszony.
És úgy tűnt föl neki most ez az asszony, mint egy Megváltó.
S valami nagy, nagy meghódolásra tört össze, s levágta magát a földre, az asszony lába elé, s megcsókolta előtte a földet. A másik pillanatban már csak érezte, hogy kimerült, fáradt fejét jólesik a hideg földre tenni. Megszédült vele a szilárd föld, s egy pillanat alatt el tudott volna aludni; szelíden és örökre.
Erzsi rátette a kezét a férje fejére, s könnyek peregtek rá az arcáról. És olyan igazán bízott abban a jövőben, mint a túlvilági üdvösségben.
Dani egyszerre rettenve kapta fel a fejét. Fülelt, mint a vadat álló kopó. Csakugyan lépések odakinn. Az ajtó nyílik, s mielőtt a férfi felugorhatna, vasvillás emberek jönnek be.
- Ne félj! - sikoltja Erzsi.
Átkarolja reszkető férjének a fejét s erősen megcsókolja.
- Ne félj! - suttogja a fülébe. - Ha bátor vagy, megmenekülsz. Hazajössz. Boldogok leszünk!
És Dani nem fél.
Olyan nyugodt, olyan fölényes, gyönyörűség látni. Gyönyörűség egy asszonynak tudni, hogy az erős férfinak ő ad erőt. Őt magát is megerősíti ez.
Turi Dani nyugodtan, méltóságosan, a jövőben bízva állt a vasvillások közé.
És amint az ajtóból még egyszer visszanézett rá, szinte várva, hogy az asszony utána rohanjon, látta, hogy a beteg gyermek az ágyon összevonaglott. És Erzsi egy pillanatig habozva állt, az ura után vesse-e magát vagy a fia elé. És ezt tette. Leomlott az ágy elébe, s remegő, simogató tenyerével ráborulva a kínlódó gyermekre, könnyaláfutott arcát az ura után fordította: elköszönve, fájdalmasan; visszahívta, ígéretesen.
S a férfi megértette.
S megtudta, úgy értette, hogy az isten akarata volt, hogy beteget adott a gyönge asszonynak: erőt adott a várakozásra!
Tiszta volt az esze, csak a szíve szorult odalent.
De mi ez a semmi szorongás ahhoz a boldogsághoz, hogy tudja, ma tudja először, mi vár rá a jövendőben.
Vétkezett, özön vétekkel. Bűnhődni kell és bűnhődni fog érte.
Kifizeti az adósságot.
Aztán új életet kezd. Lehiggadt vérrel, amely nem viszi új bűnbe... S boldog lesz az asszonyával. Az ő édes szent, vékony, imádságos szemű asszonyával!
S boldogan lép a falu szájatáti népe között, mintha nem veszteni: felmagasztalni vinnék.
Váratlan eset.
Velőtrázó sikoltással rohan ki Bora, s odaveti magát a Dani nyakába.
A lány még mit sem hallott a szétfutott hírből. Csak azt látta, hogy Danit kísérik, mint a rabot.
Magából kikelve sivított.
Egy pillanatra látta a Dani véres kezét, véres ruháját.
- Én, én! - sikoltotta s kitárva karját, útját állotta az embereknek.
- Mit te! - mordult rá egyik ember. - Lódulj.
- Én küldtem oda! Én uszítottam rá!
- Fogjátok meg.
Dani szelíden nézett a lányra.
- Ó, a bolond! - mondta gyöngéden.
Valaki megragadta a lányt.
- Hagyjátok. - Intett neki. - Mit tud ez? Hát kérdezd meg tőle, mi történt! Kit öltem meg?
- Tudom, tudom! - rikoltott a lány eszelősen, és hátrafeszítve két könyökét, toporzékolt és rázta az öklét. - Énmiattam van. Én vagyok a ringyó. Engem vigyenek el. Én vagyok a szajha. Engem akasszanak fel. Én uszítottam fel. Az éccaka nálam hált, velem hált az éccaka. Akkor csináltam ki. Én béreltem fel. Én vagyok a szajha!
- Lódulj! - ordított rá egy vasvillás, és nyakon vágta a lányt. Dani abban a percben, mint a megveszett farkas ugrott rá. Orrtövön vágta, hogy fölbukott: rávetette magát s állkapcson csapta, hogy kiugrott a szája. Torkon ragadta.
De ekkor hatalmas ütést kapott a feje hátuljára. A vasvillások nekiestek, és ott ütötték-verték, ahol érték.
A lány ordított, és földhöz verte magát, és nekiment az embereknek, míg őt is le nem verték vasvillával.
Az anyja rohant ki érte, jajszóval átkozva a gyilkosokat és Turi Danit.
Saroglyán vitték a községházára Danit. Belökték a fáskamrába, rázárták az ajtót, s két embert állítottak elébe. Csendőrökért küldtek. Besötétedett, mikor Dani eszméletre tért. Lassan tisztult ki előtte, hol van, mi történt? Nem volt többé a lelkében semmi indulat. Fájdalom volt, szomorúság, életutálat.
A két asszonyra gondolt. Arra a drága, imádnivaló szentre, aki meg tudta volna váltani őt, s arra a szegény boldogtalan bűnösre, aki fel tudta volna áldozni magát érte.
És tudta, hogy mind a kettő hiába pazarolja már őreá a lelkét. Neki nem lesz többé segítségére asszonyi szív. Valami csudát, valami félelmes igazságot sejtett meg:
Egy asszony! ha csak egy igazi asszony élt volna az életében: boldoggá tette volna! De kettő, három, tíz, száz... százszorosan elveszejtik őt. Bevégezve látta a sorsát.
Az imént még bízott a jövőben, a szép, nyugodt, boldog egyasszonyos jövendőben. Most már nem bízik.
- Ha ezerszer föltámadnék, tízezerszer fölfalnának az asszonyok.
Soká, soká hevert erőtlenül. Kábult fejét csak egy gondolat nyugtatta meg. Ő megtette a magáét mindenkiért. A többi nem az ő dolga.
Magasabb hatalmak kezében van immár a sorsa. Az emberi igazságszolgáltatáséban.
És teljesen megnyugtatta, hogy az örök ítélet kezében van immár a fáklya, amely arra való volt, hogy világítson, s lőn gyújtogatóvá...
- Minek éltem? - mondta. - Hát ugyan minek lettem erre a világra!
Mi az élet?
Sár.
És az ember benne?
Arany a sárban.
Ki hát a bűnös, ha ebből az aranyból semmi sem lett?
- Ki?
Az Isten, aki nem csinált belőle semmit.