Közzététel dátuma: 2017.09.28. 13:45:29
Kiskarán csaknem két század óta élt a magyarság egyforma életet. Ősszel, tavasszal szántottak, vetettek, régen faekével, nem is olyan régóta egyszerű vascsoroszlyákkal. Sohasem hitte volna el senki, hogy ez a derék fekete föld egyebet is teremjen, mint búzát, búzát, búzát. Mert a kukoricából elég, ami a disznónak elég. Krumpli, az is sok ami van. Mit teremjen még az istenadta föld? Egypár szál cirkot seprűnek, néhány sor napraforgót egy kis olajnak, répát a tehénnek, sütőtököt a gyereknek, egy vető kendert az asszonynak. A többibe aztán búzát, búzát.
Olyan egyszerű, megszokott, változatosság nélküli ez az élet. Ahogy a hold újul és fogy, szinte lesugárzik mindenfelé, mit kell tenni. Nyaratszaka folyik a kemény tülekedő munka a földdel, amely már nem is a termőföld megművelésének látszik, hanem a nagy közönyös, kiélt föld hátán egy árva, maroknyi, elkeseredett népség harcának a mindennapi kenyérért. És ez a harc igen keserves, a kiskarai ember nem ér öregkort; időnekelőtte megszakítja magát a munkával.
De ezt a harcot is a századok alatt kifejlődött szokás diktálja. Az egyes embernek nem kell gondolkoznia; el sem is tudja képzelni senki, miről lehetne gondolkozni. A gazdaságról?...
És ott él valamennyiük lelkében öntudatlan hit gyanánt az ősi pogányság világnézete, a természetimádásnak valami különösen zsongó vallási áhítata, amely olyan örökre ottmaradt, ahogy arról a tudósoknak sejtelmük sincs; ezer esztendő csak éppen felöltöztette új ruhába, a kereszténység keresztekkel ékes csillogó öltözetébe; de a szívek legvalója pogány maradt. S a babonának nevezett vallásos tudásokban, a keresztény isten templomát is eszköznek tekintik, a saját, néven nem szólított, de örökkön úr istenük tiszteletére. S vén mesemondók, akik formában is a kirgiz puszták kemény típusát őrzik, jól ismerik a király tizenkét lányát, a szent hold minden fordulásának összes jelentését, s ha a kútból vizet húznak, visszaloccsantják a fölit, ki tudja már miért: a földben lakó örökisten tiszteletére.
A jeges északra szakadt atyafiakra vall itt minden szó, tett; a nyugatra került faj őrzi itt a napkelet lelkivilágát. E földön, ahol csak évmilliók előtt suhogott és dörgött a tenger, még ma is ismerik a nagy cethalat, melynek hátán áll a világ... Hol vették, hány ezer éve őrzik a tenger-halász ős fantasztikus ötletét, talán a finn-vogul atyafiak meg tudnák mondani.
És állhatnak a kormány élén bárkicsodák, jöhet abszolutizmus és alkotmányos korszak - ide úgy szűrődik át valaminek a híre, mint valami távoli zsivajgásé. Ki törődik vele? Ha nyílnak a szép kikeleti napok, bele kell akasztani az ekét a földbe. És ahogy kirepül a kis méh tavasszal virágra, úgy megy a földműves a rögre. Jöhet háború és világfelfordulás, a paraszt elveti a kenyérnek magvát, hogy a halál idején is gondoskodjon az életről.
És ebben a megrögzött világban, ahol az emberi koponyákban az agyvelő némelyeknél keményre száradt, másoknál megpenészedett, egyszerre csak különös forradalom ütött ki.
Született, felnőtt, kiszolgálta hároméves katonaságát s megházasodott egy ember. Mint a többi. Ott volt, aki volt, a keresztelőjén, a lakodalmán. Ki gondolta volna, hogy mi lesz belőle.
Az lett, hogy mindjárt az első esztendőn, az apjokától kapott tiszaöntéses földbe repcét vetett.
Már mikor hozta a magot a városból, csóválták az emberek a fejüket. Ki hallott olyat: új veteményt találni ki! Nem szabad a földből komédiát csinálni!
- Bolond ez a Turi Dani!... Nem bolond a, hanem tékozló. Elvesztegeti a földet!... Persze belecseppent a nagy módba, azt se tudja, mit csináljon, elvesztette a fejét.
Szidták, szemtől szembe megmondták neki. Ő csak nevetett. Mikor aztán szinte embernagyságra nőtt a kövér, húsoslevelű repce, mikor nagy, üde sárga szín virágba borult a szép tábla, s kivált mikor jött az aratás, a bőséges, áldott aratás, amely egy holdnyi földről nyolcszáz forintot eresztett a Dani zsebeibe, akkor szörnyű elképedés lepte meg az embereket.
Soha a világ teremtése óta nem volt esemény, amely ennyire felizgatta volna Kiskarát. Egész télen át a Dani repcéjéről beszéltek. Másik éven megint sikerült a repce. Harmadik évben már az egész Tiszapart sárgállott a repceföldektől.
A lassú parasztok megcsóválták a fejüket, s gyanakodva tapostak szét egy-egy rögöt a repceföld sarkában: sose nézték volna ki, hogy ez a föld egyebet is tud teremni, nemcsak amit szokott... Szerették volna kitölteni rajta a haragjukat, hogy eddig mind magának tartotta azt a sok jó pénzt...
Következő évben még nagyobb és még váratlanabb győzelmet aratott a földön Turi Dani, ez a jókedvű, szép bajszú, asszonyszerető fiatal gazda, aki olyan könnyedén és vidáman él, hogy a parasztok, akik hozzá vannak szokva, hogy a meglett ember, a földtúró gazda savanyú kedvű, mély, barnabarázdás arcú, közömbös, tempós mozgású, nem tudnak mit mondani rá, csak azt, hogy:
- Egye meg a fene azt a Danit, ennek minden beüt...
Káposztát ültetett Dani a Tisza-parton. Éppen abba a földbe, ahol első esztendőben olyan szép volt a repce. Kellett is, hogy olyan jó volt az asszonynéppel. Senki más azt a rengeteg földet meg nem bírta volna munkáltatni rajta kívül. De ő még a faluvégi cigányasszonyokat is sorra csókolta, csak menjen neki napszámba káposzta-kapálni.
Ha földrengés ütött volna be, nem okoz olyan rémületet, mint az, hogy háromezer forintnál többet kapott Dani egy olyan darab föld terméséért, ahol százötven, kétszáz forint ára búzánál több nem terem meg. Remek volt a káposzta, torzsátlan, tömött sima levelű, mint a hártya. Ahova vitte, kapkodták a kiskarai káposztát.
És most már, ezen a télen az egész falu asszonya odaadta neki magát, csak egy darab káposztaföldet adjon neki a Tiszaöntésen. Bezzeg akkor nevettek, mikor az öreg Tövigszáraz az eddig használatlan lapos partot adta a vejének merő fösvénységből, és nem a híres megmunkált búzaföldeket.
Dani szétmezsgyélte az egész nagy partot, s kiadta bérbe, olyan árért, hogy egy kapavágás nélkül több haszna volt belőle, mintha megszakítja magát.
Új terven törte a fejét. A kiélt öreg föld megjavításán, boltban vett, zsákból szitált trágyázáson, földforgatáson, szőlőtelepítésen... Nem minden sikerült, de rá sem fizetett semmire. Egy falu asszonynépe volt a vazallusa, a munkáscselédje.
Alig négyesztendős házas volt, mikor egyszerre csak szűk lett neki a kiskarai határ. Ott terült el mellettük a rengeteg uradalom. Mért ne lehetne onnan földet hódítani?
Mikor fölvette a szót a télen, a többi nagygazdák, szokás szerint komoran, szárazan legyintettek. Az a grófé. Ott a zsidó az úr. Mert bérbe volt adva az egész uradalom.
Dani nem nyugodott. Egyre járta az uradalmat; mindenféle ürügyön bemerészkedett. Az egész cselédséggel megismerkedett, s boszorkányos szerencséje az asszonyok körül, otthonossá tették a nagy mezőkön. Egy év múlva jobban ismerte a földet, mint a kasznár, s a bérlet minden csínját-bínját, mint az ügyvéd. Két kisebb részlete volt az uradalomnak, amely független volt a főbérleti testtől. A Nagyszeg, amely a bérletkötéskor még víz alatt volt, a Tisza egy hatalmas szögelletében és a Pallag, egy szép darab kétszázholdas legelő. Dani azt is megtudta, hogy erre a két darab földre nem akar a gróf új bérletet kötni, hanem eladja. Csakhogy a mostani úr, "Miska gróf", szóba sem állott a parasztokkal; félt a sok huzavonától, és nem bízott benne, hogy ezektől pénzt kap. A Pallagra már készen is volt az alku Lichtsteinnal, a bérlőjével, hogy olcsón, örökáron eladja neki. Dani már nem is gondolt rá, hogy ebben versenyre keljen "Liscsánnyal", ahogy parasztnyelven hívták a fiatal bérlőt.
Az elmúlt napokban azonban nevezetes dolog történt. Volt a gróf Karayaknak egy csinos vadászkastélyuk Kiskara végén, ahol ötven esztendő óta nem volt senki a grófi családból. Most Miska grófnak a felesége asszonyszeszélyből lejött ide. Senki sem tudta, hosszabb időre-e vagy csak pár napra; a kastélyt Pestről küldött mesteremberek gyorsan kipucolták, s Dani egyszer csak hallotta, hogy már itt is a kegyelmes grófné.
- Beszélek vele! - hajtogatta magában, és már látta is, hogy akasztja az ekét a nagyszegi bérletbe. Háromszáz hold az! Mint a fele határuk. Kétszer olyan darab egy tagban, mint az övé meg az apósáé együttvéve.