Közzététel dátuma: 2017.09.28. 13:42:38
Erősen sötétedett, mikor Dani beért a városba. Fülledt, poros volt a levegő, vastag, harapni lehetett. Dani megtörölte a homlokát, s megvetően mordult:
- Egye meg a fene ezt a svábszagú port.
Nagyon paraszt volt itt; idegen a városban, bár sokat járt be oda. Mégiscsak a maga kis falujában volt ő egész ember. Itt más falubeli volt, aki nem élni, hanem nyerni vagy veszteni jön; ezért amint beért a város légkörébe, már összehúzta a szemét, s valami olyan érzés zsongult meg benne, hogy harcra készen kell állania. Ezek a házak is, a széles utca két oldalán úgy megbújnak a palánk mögött a sűrű homályban, mint leselkedők. És jól ismerte a bennük lakókat, a svábokat is; azokkal másképpen kell alkudni, mint a maga fajtájabeliekkel. Ha annak el akar adni valamit, eszénél legyen az ember, és még mikor tulajdon szemével látja hogy jó vásárt csinált, akkor is biztos lehet, hogy a sváb nyert, és ő veszített valahol.
Réges-régen megszokta a szomszédságot. Beleszületett s nem haragudott rájuk, természetes, valóságos, meglevő helyzetnek, tehát az egyetlen lehetségesnek ismerte, hogy minden úgy legyen, ahogy van. De nem érezte jól magát köztük. Parolázott velük, s nem húzta hozzájuk a belső érzés, inkább taszította, elválasztotta tőlük.
Pedig ez az utca még egész falusias, mintha otthon járna, úgy is hívják, hogy Karai út. Innen befordult a másikra, ahol már nem volt palánk az utca során, hanem a házak véggel, homlokkal álltak ki az utcára, s malteroszlopokkal, vörös téglakockázással volt cifrázva a ház eleje; az ablakok fölé háromszögek voltak rakva, amiknek a mirevalóságát sose találta ki a magyar ész, de a pallér azt mondta: így uras! Amint a Piac utcára ért, szembefordult a nagy útra; a bágyadt égre felrajzolva állt előtte az óriás torony, amely mint szörnyű nagy intőjel áll templom nélkül, s az ősidők népének rengeteg arányú lelkességére figyelmeztet. A mai sovány lelkű kispolgár város restaurálni sem bírta az ősök monumentális alkotásának maradványát. Az ország jött nagyvégül segítségre, s most fák között áll a helyreállított torony; csipkés új teteje szépen szegi be a csúcsát.
- Ménkű torony! - mondta magában Dani. - Hány szekér kű van ebbe! Elég vón a fél megyének, fuvarnak egy télre... Oszt ez is miénk vót...
Elrántotta a száját, s tovább poroszkált, befelé a piacra. Fél pillantást vetett föl jobb kézről, a zárdára, baloldalt a háromtornyú plébániatemplomra, amelyben ma is minden második vasárnap németül prédikálnak. És még jobban, ellenségesen vonta össze szemöldökét, s a keze ökölbe szorult. Ma is él még nagyapai öreg bátyja, aki mindent tud a régi időkből, és sokat mesél a városról is, milyen volt azelőtt, mikor a "nagy torony" még a "magyaroké" volt. De elvették, pedig "az isten se javasolta". Mihelyt feltették a keresztet a hegyibe, másik nap beleütött az égi tűz, s leégett a torony is, a templom is. A templom beszakadt, sose építették újra. A kálomisták kérték a kövét, hogy új templomot építhessenek belőle maguknak, ott, ahol kijelölték nekik, túl a hídon, kívül a fővároson, az ispotály-zugban. De nem kapták meg; később a plébános istállóját építették meg a faragott kövekből.
Úgy hallgatják ezt már, legyint hozzá az is, aki mondja, az is, aki hallja.
- Régen vót, tán igaz se vót... Nem érdemes mindig azt az egy nótát fújni... Mit ér a, ha urak vótunk is valaha, de ha most nincsen falatunk se.
Dani azonban más szívvel hallotta. Ő, ha olyan szegény is az apja, a régi nagy karai családokból való. A grófi család belső jobbágyai közül. Sokszor eszébe jutott néhai öregapjának egy megjegyzése: "iszen benned is van annyi Karay vér, mint némelyik grófba..." De sose magyarázta ki, hogy gondolta. Azt tudja, hogy valaha jómódba voltak a Turiak. Csak elszegényedtek. De a gőgöt s a felkapaszkodás vágyát örökül kapták. S egyúttal a forrongó haragot is, amelyet e kelletlen szegénység kelt.
Most eszmél rá, hogy ami tervet kifőzött az úton, annak a mélyén is ott ez az érzés. Összecsikorítja a fogát, és merően elszántan néz előre. Úgy érzi, mintha nagy csata előtt állana, s mintha háta mögött egész sereg várna. Földet akar szerezni, hódítani; földet nemcsak magának, hanem földetlen, éhes soknépű falujának.
És egyszerre úgy megfeszül a mellén a sok gombbal begombolt lajbi, majd szétpattan.
- Megálljatok, kutyák! - mondja magában, s nem a szegény, kis kidarabolt földeken kínlódó, nyomorúságban testvér sváb és oláh felebarátaira gondol, hanem a gond és dolog nélkül élő urakra, a nagyurakra s éppen a grófra, akinek magas tornyú várkastélya szemébe tűnik a piac túlsó oldalán, ahol gőgösen, téresen terpeszkedik hatalmas parkjával, díszfáival, súlyos láncos, vasgolyós vaskerítésével. - Megálljatok, a véreteket is kiszíjjuk, mint ti a mienket!