Közzététel dátuma: 2017.09.28. 12:44:44
A grófné a túlfűtött szobájában az ablaknál ült.
Már nem volt olyan szép, mint a nyáron. Arcáról lefogyott a gyengéd puhaság, a harmatos teliség, időközben testi-lelki betegségen ment keresztül. Aranyos szőke hajkoronája alatt túlságosan fehér, szinte sápadt volt az arca. A szőke nők kora megvénülésének nyomai látszottak rajta. Kék szemei beestek, s a bőr megpetyhüdött alatta, megjelentek azok a finom ráncok, amelyek jobban kétségbeejtették, mint maga a halál.
Kinézett az ablakon, elgondolkozva, elfeledkezve.
Kinn nagy fák állottak az ablak alatt, s vastagon borította minden águkat a hó, a zúzmara. A nap opálos fénnyel csillogott rajtuk, s a kis szellőre meg-megrezgő hókristályok szivárványos fényt szikráztak a szemébe.
Bent nagy volt a hőség, mert a grófné ugyanabban a zöld selyempongyolában volt, amelyben a nyáron...
Összeomolva ült, mintha elvesztette volna az akaratát. Félig nyitott szeme meg-megrebbent, s maga sem tudta eléggé elgondolni, hogy került ide. Volt valami több, mint emberileg érthető ebben az egész dologban. S amint parányi, lesoványodott, fehér kezével végigsimította homlokát, láz és keserűség fogta el. Egy percig restellte magát, és hideglelés borzongatta meg; arra gondolt, ha teljesen ki fog ábrándulni! Összébb húzódott és betegnek érezte magát. Szeretett volna ágyban feküdni, pehelyvánkos alá bújni, szeretett volna keserű orvosságot szedni, émelyítő orvosságot, mint gyerekkorában. Szerette volna, ha valaki az ágya mellé ül, akit szeret, akit jólesik látni, hallani... Úgy félt most minden idegentől és ismerőstől.
S elomolva a puha nagy székben, az ablakon át beszivárgó hidegtől megborzongva, elernyedten hunyta le szemét, s Danira gondolt.
Oly sokat foglalkozott vele azóta.
Nem emlékezett rá tisztán, hiszen csak pár pillanaton át látta, s akkor is elveszett előtte az ember, aki színes, nagyszerű fantommá bomlott. Mennyit táplálkozott azóta abból a pár pillanatból a lelke. A csömör, a társaságba, az emberekbe, a világba, az életbe való belecsömörlés hozta ide. Szeretné, ha valaki durva volna hozzá, olyan valaki, akinek szabad az, aki arravaló. S míg erre vágyott, sokszorosan érezte a legkisebb gyöngédtelenséget, s fájt az élet legparányibb durvasága neki, és legjobban fájt a László gróf sebkímélő gyöngédsége, amely már tűrhetetlenül vette körül, mint a beteget a rászakadó levegő.
Hirtelen elhatározás volt, mikor elszánta magát erre a vakmerő útra, de lassan érett meg. A nyár óta nem is élt normális emberi életet. Egyik túlzásból a másikba szédült, míg aztán a végletekig volt feszítve az üres, oktalan és céltalan élettől. Ekkor kapta véletlenül kézbe a Turi Dani folyamodványát, azt, amelyet a tanító írt. A különös írás felizgatta és fellelkesítette; keríttetett magának egy fiatal plebejust, akivel utánajáratott a történelemben a Karay-család múltjának, s boldog volt, hogy a fiatal diák, aki hazafias gyűlölettel tárgyalta az összes Karayak történetét, még nagyobb s még lelkesebb gyűlölködésre izgatta. A fiatalember az ifjúság lángolásával szentet látott benne, s honleányi tettre sarkallta: vigye ki a grófnál, hogy adja vissza a parasztoknak a földjeiket, pénzért, parcelláztatva. A grófnő beszélt az ügyészével, aki felvilágosította, hogy nem lehet a földbirtokhoz nyúlni, mert hitbizomány. Lassan mégis rájöttek, hogy éppen a Turi Dani esetében kivételt lehet tenni, mert ezek a földek ki vannak véve az egész vagyontömegből. A grófnő erre megcsináltatta a szerződést, amely szerint egyik birtokát, a Pallagot Turi Dani veszi meg készpénzért, a másikat a község egyetemlegesen; ez a szerződés is úgy volt szerkesztve, hogy Turi Daninak kellett egyedül aláírni a község nevében.
Ki volt téve az írás az asztalra, s a grófnő, amint bágyadtan ült az ablakban, rápillantott.
Elmosolyodott.
Sosem gondolta volna, hogy ő is megfizesse a paraszt Don Juant, akit meg szoktak fizetni az asszonyok.
Már rég a paraszt hatalmában érezte magát. Az ismeretlen parasztéban, aki talán nem is gondol azóta rá, aki oly nyugodtan él a maga világában, mint azelőtt.
A grófnő kipillantott erre a világra, amely ott terült el a gyönyörű fák mögött, az apró viskókban.
Valami meggyőződés derengett benne, hogy ő sem lehetett közönyös a parasztnak, a férfinak, s felömlött benne a láz.
Összekuporodott a székben, s titokzatosan, elszántan, cinikusan mosolygott bele a tükörbe!
Abban a pillanatban kimondott egy rövid kis mondatot. Nem hallucinált, nem vizionált, egyszerűen, váratlanul kimondott gondolatban egy kicsi kis mondatot, tisztán, hanggal, hangsúllyal, idegen hanggal és idegen hanglejtéssel. A Boráéval.
Kimondta azt az ártatlan kis mondást, amit a nyáron Bora súgott a fülébe. És elmosolyodott és meghökkent, és bizsergés futott végig, erkölcsi izgalom a lelkén és testi gerjedelem a testén.
Lassan, ki-kirohanó izgalmakkal ébresztette fel ez a szoba mindazt a gyalázatos, édes, kínos, elpirító vérverődést, amin keresztül ment a nyáron.
És nevetve, összeszorított foggal, buján, cudarul mondta ki a paraszt Don Juan gúnynevét, és látja azt a különös, becstelen lányt, aki maga is meredt nyihogással s durva bájjal mondta ki.
Pillanatokig tartotta így fogacskáit, az ajkát, amely kéjgörcsben úgy maradt...
És újra kimondta a szót.
Amint fölnézett, előtte állott a belépő Turi Dani.