Közzététel dátuma: 2017.09.28. 13:29:31
Kegyetlen nagy öröm fogta el Danit, mikor látta a grófnő színeváltozását. Gőgös érzéssel nem sajnálta, nem szánta volna, ha rögtön ledobban is. A melle feszült, a szeme szikrázott, az arca állatias, vad megelégeltségtől fénylett. Így kell! Ez az, amire vágyott. Sarka alatt gázolni az asszonyt! Mi neki egy asszonyi állat, ha grófné is! Asszony! Semmi! Kirepül belőle a lélek, ha az igazi férfi jól a szemébe néz. Hát még ha megfogná. Összekapja az ujjait, s érzi bennük az erőt, a kívánságot; hogy le tudná róla tépni egy rántással a ruhát!...
Mikor a lépcsőházból kilépett a szabadba, valaki a nevét suttogta:
- Dani bácsi!
Visszapillantott félszemmel. Bora volt. Az ajtófélfához támaszkodva, azt átölelte, belekapaszkodva, a pillantásával repült utána Turi Daninak.
A szép paraszt félszájszögletibe egy kis mosoly rezdült meg. Tetszett neki, hogy volt valaki a maga népéből, ha csak egy semmi jány is, aki ott volt, látta a győzelmét.
Azzal ügyet sem vetett rá, elment.
Bora pedig úgy ölelte az ajtót, mintha vissza akarná tartani magát testi kötelékekkel, hogy a lelki vágy, a kívánság utána ne röpítse a mágnesének.
A kapu előtt, az utcán megállott a paraszt, jobbra menjen-e vagy balra; be a faluba, haza, vagy ki a mezőre.
Egy pillanatnyi öntudatlan habozás után, erősen megfordult, ki a mezőnek.
Súlyos és mégis szinte szökellő lépésekkel haladt a porban. Majd letért a mezei út szélére, túl a begyöpösödött árkon, s a kiszáradt pocsétákat kerülgető gyalogúton haladt előre. Egyszer aztán befordult a poros útilapuk és szikkadt szárú garádicskórók közt siető útról egy mezsgyeösvényen a kukoricások és a búzatáblák közé. Elmaradt mögötte az út poros levegője, friss szél csapott az arcába, démutkák és kakukkfüvek illata vette körül, s a kukorica fejlődő levele zsibongó sustorgással zajlott körülötte. Lecsípett egy hatalmas cickóróról egy szem ragyogó sárga virágot, s balra kanyarodott a nap elől, amely már lent volt a vetések fölött s vörösödő arccal bámult utána.
Jólesett neki, hogy kijárhatja magát az isten szabad földjén. S csak úgy süvöltött belőle a kieresztett energia, mint a gépből a gőz, szinte fütyült. Egy jó félórai kemény dobogás után csöndesedett, megereszkedett, rendes tempót vett föl. Közeledett a maga földjéhez, ahol ma állottak búzába az aratók. Jó kedvvel fogadták.
Vidáman köszönt vissza nekik; letört egy kalászt, szétdörzsölte a markában, kifújta a pelyvát s örült, mikor látta a szép, piros, érett szemeket. Csak úgy dagadt mindenik a kövérségtől, sehol egy aszott szem; nem is ártott hát annyira a múlt hetek esője, hősége, mint féltek tőle. Mária anyánk, az istenanya képe ott mosolygott minden szem boldogabbik végén.
- Hát mi lesz, gazduram! - kiáltott egy legény, és sunyin odaintett a másiknak.
Dani értette a szót. A szegény ember szavát, aki alattomos formában szüntelen ott kerülgeti az Isten kegyeltjeit ingyen ajándékért.
- Áldomás lesz, Péter, áldomás! - felelt.
- Akkor jó - lélegzett fel mindenki.
Éppen végére értek a rendnek, és sorban kiállottak kaszát fenni.
- Hát emberek, asszonyok, fattyak, jányok, ki fáradt? Ugyan ki volna az, szent aratás első napján?
- Ki lát máma holdvilágon aratni?
Mindenki.
- Na, hát akkor, Péter, accide a kaszádat, ülj fel a lógósra, oszt ott a pájinkás csobojó, ugorj haza, hozd tele. Addig innen haza nem megyünk, míg le nem szedjük ezt a kis táblát.
Végigmutatott a hatalmas búzatáblán. Mindenki örült neki. Jólesik dolgozni, ha a gazda vezet. Kivált, ha Turi Dani a gazda. Dani végigfuttatta szemét a kasza élin.
- Jó kaszád van.
- Mer jó kézbe jár!...
Dani intett rá, elismerően.
A legény már fenn ült a lovon, mögötte a pálinkának való hordócska, onnan szólt le még egyszer.
- Másnak nem is adnám a kézibe: isten az atyám!
- Hozd ki az enyimet is! - kiáltott utána Dani - Oszt mondd meg asszonyodnak...
- Mit?
- Sose mongy semmit!... No, jányok, hát csak gyúccsatok rá arra a nótára.
Egy derék marokkötő lány a szemébe nevetett, s nem kérette magát, magas sikító hangon rázendített:
Nem vótam én addig beteg,
Míg téged nem szerettelek,
Azóta vagyok halálos,
Véled nem lehetek páros.
- Fenét! - mondta a nótára Dani. - Ha abba akarsz belehalni, hétszer kell vízbefojtani, mint a macskát.
- Maga beszélhet - mondta a nótás lány, és letette az öléből a kévekötő gúzscsomót. - Könnyű magának. Mindig csak olyanokkal vót dolga...
- Milyenekkel, te?
- Akik veszkődtek magáér.
Dani átkapta a lányt derékon.
- Hát te nem veszkődsz értem?
- Én? Haggyon békén, jobb lesz.
Dulakodtak. A férfin látszott, hogy nem sokat törődik a lánnyal, csak nyomorgatja. Úgyis végződött az egész, sután, a lány kibújt a keze közül, bár maga se akarta, s ő eleresztette, mert más valami jutott az eszébe. A fénkővel néhányszor végigszaladt a kasza élén, azzal előrement és rendbe állott. Az emberek sorra következtek utána. Mögötte egy lúdnyakú, vörös arcú, szótlan, sovány ember jött, aztán egy másik savanyú paraszt, majd az a kis görbe vénember, aki a minap reggel leckéztette s így tovább, nyolcan.
Dani boldog érzéssel eresztette ki a kaszát. Pompásan suhant az, s egy nyisszanással leszelte a mereven elébe bókoló kalászsort. Kemény férfi karja jól érezte a munka erejét, s hamar lefoglalta minden gondolatát a kasza. Válogatva, minden göringyet mellőzve, felverődött bodzahajtást, tüskerózsa gazzát kikerülve, mesteri biztossággal s gépi taktussal haladt előre a renden. Valamivel gyorsabb volt a tempója, mint a többieknek, úgyhogy messze haladt, a lúdnyakú paraszt megerőltette magát, hogy nyomába érjen. Szaporán és ügyesen járt sarkában a kévekötő lány, csöndesen dúdolva a nótákat, melyeket a többiek éles hangon daloltak. Senki sem gondolt egy igére sem a nóták értelméből, csak fújták, ahogy jött, egymás után. Édeses illata volt a nótának, mint a lekaszált búza torzsája közt a sarjadó kakukkfűnek.
Dani csak haladt, haladt előre, suhogott a kaszája, s oly gyorsan aratta a búzaszárat, mint feje a gondolatot. A gyorsan beálló alkonyatban erősen elmaradtak mögötte a többiek.
- No isten álgya gazduram! - kurjantott valaki utána. - Mán mi nem érjük utol, ha így befogott!
Dani elmosolyodott s hozzáfogott kaszát fenni. A többiek is sorba kiállottak, és nyolc kasza csisszenő-nyisszenő csengése messze hallatszott a síkon. Aratók mentek hazafelé a tábla túlsó végén szaladó úton, s bekiáltottak egy-egy szót a sűrűsödő esti levegőn át.
- Hónap is nap lesz!
- Aki megéri! - feleseltek vissza.
- Jó gazdátok van, egy napból kettőt csinál.
- Jaj bizony! Turi Dani az ű neve!
Nevettek. Becsületesen, jókedvvel, vidáman, semmiségen.
A hazamenő munkások elhaladtak, a vállukon lengő kasza még idecsillant, a lányok gereblyéje az égre rajzolódott, aztán mindnyájan beolvadtak a szomszéd kukoricatábla sűrűjébe.
Újra megharsant a kasza, és Dani nemsokára kiért a föld végére. Egy percig gondolkozott, bevárja-e a többieket, aztán rápillantott a gyors munkában kipirult kévekötő lányra, aki fölegyenesedett, s tüzes szemekkel nézett rá, mintha mondta volna:
- E jó kis hajtás vót.
Aztán gyorsan elszánta magát, és kilépte az új rendben a maga helyét, azzal nekieredt. Jó széles rendet fogott, hogy a búzának legyen hova dűlni, a lánynak helye dolgozni, s úgy haladt előre, mint az árnyék. Mintha szárnyat kapott volna a kaszája, súlya se lett volna, magától suhogott, csak lépni kellett a nyomán. Fürj szava serített a búza közt, élesszavú tücskök cirpeltek, s fenn az égen egy csoport vadlúd krúgatott. Az aratók, akik most értek a maguk rendjének végére, nagy ujjongással kurjongattak az égi madarak után, majd legények, lányok csintalanul egymásba csíptek, s nyáréji viháncolás csatározott. Dani kinyitotta mind a két fülét, úgy szelte a hangot, orrával az illatot, szemével a violasötét égalját, a sűrűn hunyorgó csillagokat s a tele képpel mosolygó holdat futotta körül. Melege volt, a mellényt is lelökte magáról, karján feljebb tűrte az ingujjat, s a teste kövér párát bocsátott. A lány halkan duruzsolt mögötte egy nótát. Már elfogyott a kévekötőgyékénye, ideje nem volt búzaszárból újat tekerni, hát csak kévébe fogta a lekaszált vetést, majd felkötik holnap. Így is alig győz együtt tartani a gazdával.
Nemsokára megjött Péter is a lovon. Hozott pálinkát bőven, meg kenyeret, szalonnát, száraz kolbászt, száraz oldalast. Ellátta a gazdasszonya jól, legyen elesége a népnek az éjjeli munkához. Nagy riadallal fogadták, s rögtön neki is ültek a jó vacsorának. Csak a gazda nem hederített rájuk. Sem étel, sem ital nem kellett neki.
- Erigy Julcsa te is, enni.
- Minek?
- Ha éhes vagy.
- Ha nem vagyok!
- Mér ne vónál?
- Maga mellett?
- Én nem lakatlak jól!
- Oh! - dünnyögött csendesen, felvihogva Julcsa.
- Gyerehé! - kiáltották csintalanul a vacsorálók. - Kolbászt kapsz!
- Nem kell nékem - mondta a lány, és csendesen hozzátette -, még ha gazduram adná!...
Dani gyorsan odapillantott. A teste mellett állott a lány; nagy, erős, vaskos lány; kemény inge csak úgy duzzadt, erős karjait széttárva eresztette le, feltűrt szoknyája terjedelmessé tette csípőben, s az arca tüzelt, még így holdvilágon is szinte sütött. És a homály leple alatt olyan nyíltan, durván, szemérmetlenül kínálta oda magát a búza közt, hogy csak egy ujjal kellett volna hozzányúlni... És Daniban, először életében, undorodó düh ingerült fel, s szeretett volna belerúgni.
De csak elfordult, nem szólt, kieresztette a kaszát, s oly gyorsan kezdett dolgozni, mintha menekülni akarna az üldözőjétől. Egy ideig valóságos verseny volt, ami köztük kifejlődött. Ki bír több munkát, a kaszás-e vagy a kéverakó lány. Két renden haladtak végig, s Dani dühösen érezte a sarkában a lány lihegését.
- Vigyázz! - fakadt ki végre - úgy dógozz, hogy én mezgerelek utánad hónap.
- Énutánam lehet!
Dani dühösen hitte el neki, hogy jól végzi a munkáját, s tovább kaszált. Egyre nőtt a haragja. Szidta magát a lustaságáért. Szidta a kaszáját. Eszébe jutott, hogy nem a maga jószágával dolgozik. Át is rikoltott nagy hangon a többiekhez, akik a vacsora után most készülődtek fel, hogy a munkába álljanak.
- Péter! Hun az én kaszám?
- Itt van-e!
- Hozd hát ide...
Lihegve várta be, míg a legény, aki áttört a búzán, elhozta a kaszát, s visszaadta neki a másikat. A legény megnézte a szerszámot.
- Ejnye gazduram! - fakadt ki. - Mi az áldást csinált evvel a kaszával?
- Kaszáltam vele.
- Beretválkozni lehetett vón evvel, mikor odaadtam, no nem jó mán a vasas zsidónak se. Énnye. Isz e nem kasza mán, ha fűrész...
A legény kétségbeesve hagyta ott a gazdáját, s reggelig mohogott az agyoncsorbult kaszáján. Dani meg újra nekiállott, s a pompás kaszával úgy haladt előre, mint az álom. Vidáman, örömmel érezte, hogy a leány elmarad mögötte. Minden suhintással tért nyert s szabadult a nőstény izgató, undorító közeléből.
Eszébe jutott a grófnő. Újra elismételt magában minden pillanatot, amit előtte töltött. Kirepült a gondolata, mint fészkiről a sas, és nőtt, dagadt benne az érzés.
Új rendet kezdett ismét. Már nem vágtatott annyira, lendülettel, könnyen, de szinte szórakozottan haladt. Vadította a szívét, birizgelte érzéseit a nyári éjszaka, az illatos meleg búzatábla termékeny szaga, a madarak, bogarak zenéje, a távoli tóból idezengő békariongás, és meg-megállott, behunyt szemmel szívta be a buja levegőt, térde meg-megroggyant, és egyet-egyet nyújtózott, hogy pattant a csontja kötése. S ezalatt beérte a lány, amely úgy rohant utána, vakon, vadul, lihegve.
Már nem is bánta a gazda. Megállott, visszafordult s kaszáját leeresztve sarkára, várta.
Mikor az utolsó kévét is egyberakta a lány, még gúzst csavart az ép búzaszárakból, s szabályosan átkötötte. Akkor felállt. Szembenézett a férfival, aki egy tenyérnyire volt tőle.
És Dani átkapta félkarral, vad kegyetlenül átölelte, levágta a kéve búzára. Csókkal, mindkettőjüknek irtózatosan kéjes csókkal törte agyon.
Mikor magához tért, fölemelte a fejét, s ködkönnyes szemmel körülnézett.
Meghűlt benne a vér, s mint kígyó elől kapta vissza szemét. Egy hajszálnyira állott a kasza hegye a szemétől.
Kijózanodott, megjuházott, felállt. A lány ott hevert a földön. Erőt vett magán, újra dolgozni próbált. Madárcsipogást hallott, figyelt, s látta, hogy fürjfészek van előtte. Egy kaszavágás már szétszelte volna a fészket. Megesett a szíve, megszánta a boldogtalan kis családot. Kapta magát, gondosan körülkaszálta a szent helyet, aztán nagyot lélegzett. Nem volt többé semmi íze a munkához.
Hirtelen elhatározással vállra vetette a kaszát, s vissza, lement a szekérútra.
Hazafelé indult.
Vissza sem nézett, oda sem pillantott a lányra, aki ott feküdt rendetlen ruhával a kévén, mint egy szétmállott élet.
Lehaladt az úton, s nemsokára elmaradt mögötte az aratócsoport friss zaja. Csak a kifogyhatatlan nóta kísérte messzire. Harmat kezdett gyöngyözni a fűben, s Dani csöndesen tiporta a lucskos pástot csizmájával. Vállán himbálózott a kasza, s ő álmatagon ment, ment a falu felé.
A békés, csöndes éjszakán lazára szállottak idegei, s mesemódra káprázott szemébe a grófnő képe. Lelankasztotta fejét, mint a napszúrta virág, s elsóhajtotta: Hej, ha ezt megölelném csak egyszer!
Be lágyan, be puhán, be másképp tudná, mint ahogy asszonyt szokott ölelni. Olyan érezhetetlenül, alig birizgelné a színét, olyan könnyen, alig emelintené meg a súlyát. Tenyere bőrében, ujjai begyén zsenge zsibongást érez. Megérzi az éjszakai szellőt, s keményre borzolódik tőle kezén, karján a sok apró szőrtüsök.
Engedi, hogy lábai egyenletes tempóban vigyék előre, de nem akarja, s nem cselekszi. Mássá lesz, mint aki volt, és új képességeket érez meg magában. És minden illat olyan erős, olyan átható. A lucerna nyers gazszaga és a kukoricalevél szúrós, édeses párája; a szagos füvek csakúgy égetnek, a mezei istenfa meg a fehér üröm, a kakukkfű s a kellemesen büdös tüskerózsa mind buján gőzölgi ki a lelkét, amely belopódzik az ember minden bőrlikacsán.
Dani kábulást, részegülést érez miattuk, feszül az agya, és úgy érzi, mintha nemsokára fel tudna szállani a levegőbe.
Végre itt a falu. Az akácfák alatt beballag. Egy-két kutya megvakkan itt-ott, de megérezve a falubeli ember szagát, újra elhallgatnak.
Hazaér. Felakasztja a kaszát az ereszbe, s az ablak alá lép, benéz. Felesége még fönn van, virraszt, várja. Varrás van előtte, de nem dolgozik, ölébe ejtette, s a lámpába bámul. Daninak ez mind olyan különös ma. Megérzi a felesége igaz lényét, megkapja, meghatja a gyöngeség, ami a sötét szemű, törékeny formájú, fehér nyakú asszonyból szinte lesír. Eddig idegen és kellemetlen volt neki, most megfogja a lelkét, s jósággal tölti el a szívét.
Bemegy a házba, a sötét konyhából benyit a szobába. Az asszony alig mozdul meg, csak sötét nagy szemeit veti rá kérdően. Dani bólint köszönésül, aztán közellép, elmegy a felesége mellett, hogy egy másik székre leüljön, és közben ujjai hegyével alig érintve megsimítja az asszonya meztelen hátát, amely az ingvállból kiemelkedik.
Erzsi végigborzong a hőségtől, s idegenkedve, összevont szemmel néz az urára.
Dani leül s gyöngéden, melegen néz az asszony szemébe, ahogy sosem szokott.
- Éhes vagy? - kérdi csöndesen Erzsi.
Dani megingatja a fejét.
- Semmi sem kell?
- Nem.
Erzsi sóhajt, feláll, nem szól, mozdulatot tesz, mintha vetkezni akarna, de abbahagyja.
Dani olyan lágyan néz rá, szinte könnyes lesz a szeme.
- Mi bajod? - szólt halkan az asszony.
- Szeretlek, Erzsi.
Erzsi hideglelős émelygést érez.
Dani feláll, hozzálép, gyöngén megöleli, s a szemébe néz.
- Ugyan ne ízetlenkedj nekem.
De az ura nem hagyja. Úgy öleli meg az asszonyt, ahogy az ügyvédtől látta. Úgy, ahogy a szíve diktálja.
- Nem tom, mi jött rád - szól a felesége, s elfordítja a fejét.
Dani gyöngéden mosolyog.
- Igazán nem eszel?
A férfi nemet int.
- Akkor feküdni.
A lámpához lépett s elfújta.
Egy perc múlva már ágyban volt. Az ura odaült mellé, ráhajolt, úgy csókolta. Megcsókolta a homlokát, a szemét, újra a szemét, az arcát, az állát.
Az asszonyt végig-végigbizseregte a sok, szinte érzéketlenül gyönge csók. Elkábult a feje, mert erre vágyott ő, mindig erre, nem a durva, vad, nyers ölelésre. És lassan belesimult az ura ölelő karjába.
De egyszerre csak megdermedt. Jéggé fagyott minden teste. Megértette a férfit.
Hisz ez nem őt öleli! Nem őt szereti.
A grófnét!
Arra készül, azt próbálja, ahhoz gyakorolja magát.
És undor, düh, soha, soha nem érzett ellenszegülő idegenség fogta el. Fölugrott és kitépte, kiszaggatta magát a férfi szerelméből.
- Coki! Coki! - kiáltotta tele torokkal. - Coki kutya! Ereggy a grófnédhoz, ereggy a grófnédhoz!
És hörgött és sikító hangokat vetett ki a torka.
- Eriggy innen, hagyj itt, hagyj itt, eriggy a grófnédhoz!
Dani megdermedt, találva érezte magát.
Percekig állottak a koromsötétben szemben egymással, mint villamos áramot fogva fel egymás jelenlétét.
Dani keményen kinyújtotta a kezét, s találomra torkon ragadta s az ágyba lökte az asszonyt.
- Coki! - hörögte az asszony - coki!
A férfinak elmúlt minden szerelemhősége, a megalázott, meggyalázott férfiassága robbant fel.
- Parancsolom! - morogta a foga közt.
- A kutyádnak parancsolsz, kutya. Soha! Ha én nem akarom! Soha!
Dani félkézzel vállon ragadta az asszonyt, megrázta, falhoz verdeste, és messze kihajította az ágyból a szoba közepére.