Közzététel dátuma: 2017.09.28. 12:56:34
Csak mikor jól elhaladtak, akkor csöndesült ez a fölszínes érzése, s akkor nőtt ki alóla az igazi, a Boráért való féltékenység. Ebben már nem Takács Gyuri ellen volt kifogása; a Bora viselkedésében vett észre rendkívüli és érthetetlen változást. Hol van az az áhítatos, rajongó csodálat, ami a lány egész valóságából úgy sugárzott még tegnap meg a múlt héten meg a nyáron, mikor a grófnővel voltak együtt, mikor a grófi kapuból utánanézett, s mikor ma reggel ájuldozott a szekere után? Mi történt ezzel a lánnyal? Megveti őt az ajándék óta? Az ajándékért megutálta? Visszanéz és milyen szemtelenül néz vissza Takács Gyurira, s őrá csak egy közönyös, vagy tán éppen csúfondáros pillantást vet? Hiszen ha a kezébe kapja, összetöri a nyavalyást!
Beharapta a szája szélit.
Befordultak a Zugba; a sikátor végén laktak a szülei, éppen szemben az utcával. Az ő kapujok zárta be a zugutcát.
Ahogy Dani kinyitotta a vesszőből font kiskaput, amely gúzstengelyén csak úgy fordult, ha egészen fölemelték, s beléptek, az anyjuk, aki az udvaron volt, felkiáltott:
- Ó, Istenem, Istenem!
Összecsapta a kezét, s otthagyta a napraforgókórót, amit a tűzre tördelt, és elébük jött.
Már egészen sötét volt. Dani kutatva nézett az anyja arcába, s kedvetlenül látta, hogy még öregebb, szegényebb, mézeskedőbb, mint tavaly. Az öregasszony szája már egészen beesett, a fogatlanság jobban megvénítette, mint az idő. Barna, zsíros, füstszagú bőre, amint rátapasztotta fonnyadt száját a fia kövér, duzzadó kemény ajkára, a férfiban kétségbeesett érzést keltett. Az öregasszony, mintha megérezte volna a fia elkedvetlenedését, félve simogatta meg a vállán a gubát.
- Óh fiam, óh fiam! - és sóhajtott.
A menyével egy kis ideig egymásra néztek, aztán Erzsi odahajolt hozzá, s erősen megcsókolták egymás száját.
A gyerek kezet csókolt a nagyanyjának, aki lehajolt hozzá, s össze-vissza csókolgatta. A fiú félrehúzódott és a kabátja ujjával törülgette le a csókok helyét.
- Ó, drágaságaim! - kiáltott a nagyanya, s a kisebbik gyereket átvette az ölébe; majd megfojtotta boldogságában. De a gyerek egy kis ideig szepegve, ijedten hallgatott, aztán rákezdte az ordítást, az anyjának vissza kellett vennie, hogy elhallgattassa.
- Ó, te, hát félsz nagyanyádtól? Persze ritkán lát... még csak egyszer látott a szentem.
Mindnyájan érezték a fájdalmat a szóban; hallgattak. Erzsi az anyóka kezébe adta a fazék tejet, hogy a gyerekekkel foglalkozhasson.
- Egy kis édes tej! - mondta. Az öreg asszonykicsinylően, nembánóan biggyesztette meg a száját. Erzsi elrestellte magát az ajándéka miatt, s még kedvetlenebb lett.
- No, de gyerünk be, gyerünk csak be! no, apátok fog örülni! Az fog.
Bementek a sötét pitvarba, s az öregasszony előre furakodva, fürgén nyitotta ki az ajtót, madzaghúzójánál fogva. Az alacsony szobából erős savanyúkáposzta-szag tódult ki; az asztal mellett ott ült az öreg Turi, s valami könyvet olvasott, igen messze tartva azt magától. Feléjük nézett, s leeresztette a könyvet. Nem kiáltott fel, mint régen szokott, nagy hűhóval; komolyan felállt s megrázta elébb a fia kezét, azután a menyéét.
- Látod, eljöttek! - mondta édeskedve az urának az öregasszony.
- Felőlem otthon is maradhattak vón. Három esztendeje nem jöttek, ma se vót muszáj. Mit nézik az én búsulásomat.
- Én is búsulok eleget! - mondta komoran Dani.
A felesége ránézett, s azt gondolta magában:
- Úgy, úgy, csak panaszkodj, hogy nem tesz boldoggá az asszonyod! Az kell itt csak. Azt szívesen hallják!
Mindnyájan nagyon, nagyon rosszul érezték magukat. Lepakolóztak, leültek az asztal körül. Az öreg megrándította a száját.
- Mit olvas? - kérdezte Erzsi.
- Tudja a fene. Minden bolondságot kitalálnak. Én meg csak olvasom, nincs más dógom... Ha még soká tart ez a tél, meg kell bolondulni.
- Csinálhatna nekem egy szánat! - mondta a fia.
- Lehet! - felelt az öreg, és mindjárt megélénkült a kifejezése.
- Hát a fiúk? - kérdezte Erzsi.
- Aj, egyik olyan, mint a másik! - mondta az öreg Turi. - Mindet a szoknya után eszi a fene.
Nevetett rajta s végigsimította az arcát.
- Még az a nyavalyatörős is odavan valahon, a Béni.
- Annyit féltem - szólt bele az anyjok -, egyszer valami baj éri.
- Bár kitörné a nyakát, akkor járna jó.
- Óh, ugyan, hogy mondhatsz ilyet - szólt rá nyávogósan a felesége. - Ne légy olyan pogány.
- Hát nincs igazam? Hát élet az? Még az egészségesé se élet.
- Hát Miskáék? - kérdezte Dani, fiatal házas öccsére célozva, akik itt laktak a szomszédban.
- Bolondok, hát bolondok - mondta az apja. - Marakodnak, mint a görény. Kiverik egymás szemit. Hun az asszony karmolja össze az urát, hun az ember a feleségit. Meg kén fogni őket, aztán fejjel mártogatni meg a Tiszába, a lék alá. Akkor nem vónának ilyen tüzesek.
Nevettek mindnyájan, de zavartan, kínosan. Nem tudtak mit szólani. Ha nincsen dicsekedni valója az embernek, jobb, ha nem is látja egymást. Dani tapintatosan visszatért a szánra.
- Elhozhatnám azt a tőkét, négy szántalp is kikerülne belőle.
- Aki a kapu előtt van?
- Azt!
- Jó.
- De akkor min ültök a nyáron - mondta tréfálva az anyjuk.
- Ennek mindig az ülésen az esze. Köpj egyet, ülj rá! - vetette oda neki goromba tréfával a vén Turi, s ezen újra nevettek.
- Gyere hozzám, kisfiam - szólt a nagyanya az Erzsi ölében nagy szemeket meresztve üldögélő gyerekhez. De ez rögtön kézzel-lábbal kapálva, ijedten bújt az anyja kebelébe.
- Á, nem megy az hozzád, mert nincs fogad - kiáltott a vén Turi, aki már egész visszakapta régi hangját -, csak énhozzám. Gyere hozzám, te! Gyere ide, te betyárkölyök, te!
Elvette az anyjától, s a gyerek engedte magát; csakugyan egész otthon volt a nagyapja ölében; kapkodott az asztalon levő könyv felé.
- Diák lesz ebbül! - kiáltott az öreg. - Fiskális legyél te büdös, osztán nyúzd meg az egész világot!
Tiszta szívükből nevettek rajta, egy percre el is felejtették a nehéz hangulatot.
Ez kell hát a boldog családi élethez - gondolta Erzsi -, hogy az ember ne vegyen komolyan semmit. Tán az öregek nem gyilkolhatták volna egymást rakásra már százszor. De fel sem veszik egymástól a megbántást. Élnek. Az ember kiveszekedi, az asszony kisírja magát, s megvan. Elnézte a napát, leánykorában csuda szép volt. De nagyon szegény lány; ott a kis tulipántos láda a kemence mellett, az is csak félig volt a menyasszony holmijával. Ma már nagyon elhagyta magát, az egész falunak Borcsa nénije; tud ráolvasást a kígyómarásra, s tanácsot ad mindenféle bajban. Jól van mindenkivel, csak a menyével nincs. Fél tucat gyereket nevelt föl, s agyondolgozta magát értük. Erzsi látta egyszer, mikor a nagylánya ott ült kényesen az asztalnál, és ő sepergette a szobát; ő mosott rájuk, ő szaladt, fázott, betegeskedett, szenvedett értük. A gyerekei, ez volt az ő világa, s nem bánta, ha a föld alól, vagy a templom perselyéből került is ki, de mindennek meg kellett lenni, amire azoknak szükségük volt. Mind a kettőjükben volt jó csomó könnyelműség, különösen a pénzzel szemben. De az ura tulajdonságaira mégis ráismert bennük Erzsi, vegyesen.
Dani odatekintett a feleségére, s látta, milyen gondolkozó éles szemmel nézegeti ez a szüleit. Ő is elkomolyodott, eszébe jutottak délutáni gondolatai, s míg az öreg pár, az apja meg az anyja, az ő gyerekével játszottak, elgondolta, hogy is volna, ha ő még egyszer gyerek vón idehaza?
Hirtelen nagy izgatottság fogta el. Szeretett volna felugrani s kiszaladni a világból. Türelmetlenség lepte meg. Haragudott a szüleire, akik sokban okai voltak, hogy a feleségével idáig jutott, mert számtalan éket vertek közéjük. Amilyen mindent megbocsátók voltak egymással szemben a család keretében, olyan követelők, tűrhetetlenek voltak a gyerekekkel szemben, mikor ezek kiszakadtak közülök. Mindent kapni, semmit sem adni, s ezzel halálig elkeserítették a menyeiket és vejeiket. Számtalan összetűzés. Pénzbajok. A harácsoló öregek, akik a gyerekeiket úgy akarták kiélni, mint a méhet, mindjárt kiszedni, ha valami gyűlt a köpűbe. S az ingerült feleség, akinek a kotlós módjára kellett megvédeni a magáét, a csirkéiét.
Nincsen okos apám, okos anyám - gondolta Dani -, akik el tudtak volna valaha valamit simítani, pedig sokat segíthettek volna rajtam egy kis jósággal...
És megint úgy érzett a feleségével szemben, mint régen, mikor még szerelmét semmi sem rendítette meg. Mindent megbocsátott neki, s mindent megértett nála. Szigorú volt az anyjához miatta, s kárhoztatta az egész világot érette. Az a férji szív áradt meg benne, amely az egyéniséget megkettősíti s a fontosabb részévé az asszonyt teszi, akit oltározva tart előtérben, a saját lelkét áldozó papjának állítva s az egész világtól bálványozó hódolatot követelve számára. Most még egyszer tisztán érezte ezt. Éppen a szülei, a régi családja ellenére. Mert a régi bálványt ledöntötte volt magában, s az új számára attól is ugyanazt az imádatot követelte, ami őbenne volt, vagy még többet, sokkal többet. És megérezte magában Dani még fokozottabb mértékben azt az érzést, ami ma este Takács Gyurival szemben elfogta. Ő tehet a feleségével akárhogy, akármit, de mástól megköveteli, hogy úgy tiszteljék, ahogy ő kívánja. És a szüleitől legjobban!
Szigorú szemmel, emelkedett arccal nézett körül. Senki sem ügyelt rá, a két gyermek mindenkit lefoglalt.
És elhitette magával, hogy az akaraton múlik minden, az ő akaratán meg a feleségéén meg a szüleién meg a világén, és minden úgy lesz, ahogy volt, jobban! ahogy kell lennie.
S úgy tetszett neki, hogy ezt most csak ki kellene mondania, s meg is valósulna!
És ez a hit egyszerre boldog békességet idézett a lelkébe. Régen, nagyon régen nem érezte magát ilyen nyugodtnak, reménykedőnek, mint ma este.
Itt, ennyied magával nem tud szólani. De ha hazamennek, szólani fog. Megmondja, kiönti a szívét. És már látta, hogy borul a keblére a felesége, s meleg pillantásokkal simogatta meg az asszonyát, aki a túlfűtött szobában kipirult, s a gyerekei vidámságától régi lányos, nyájas kedvességéből kapott vissza valamit.