Közzététel dátuma: 2017.09.28. 13:25:11
Hamar beállott a tél. Már november elején vastag hó borította a földet. Még itt sem volt az igazi tél, s a szegény emberek, akik olyan könnyen élnek, mint a madár, s minthogy kicsivel beérik, semmit sem gyűjtenek -, máris lopkodták a nagygazdák napraforgó kóróját tüzelőnek.
Turi Dani, a nyár óta megszokott szótlan, mogorva módján hajtott végig a falun. Nem nézett jobbra-balra, csak a két ló közé, a rúd végire. A vastag talpú parasztszán keményen zötyögött a ridegre fagyott hótalan úton. A lovak patkója csattogott a rögökön.
- Hát a csengő, Dani! - kiabált rá egy menyecske, aki nyakig felgyürkőzve szaladt ki egy dézsa mosóvízzel, hogy kiöntse, s a lázas, gőzös munkától friss volt, jókedvű; - hol a pergő, Dani? Szégyelli magát a lovad!...
Dani nem felelt. A homloka egy árnyalattal komorabbra húzódott; úgy ült a szekér elején az ócska fekete gubában, benyomott báránybőr süvegében, mintha nem látna, se hallana; csak bámult mereven maga elejbe, a ló lába elé szaladó rögökre, a szemetes, ganajos útra, amelyen minden olyan keményre volt fagyva, mint az ő lelkében.
Nem látta két oldalt az utcasort, sem az embereket, akik pipavégről diskuráltak egy-egy kapuban, sem az asszonyokat, akik még most is utánanéztek azért Turi Daninak.
- Há má mégis hát mi a fene baja van ennek? - kérdezte egy gazda szószaporító komáitól, akikkel jól begubázva szidták a hideget, a telet, nyarat, kormányt meg az istent.
- Aj jé, nagy annak a baja. Nem nyelheti le eccerre a kiskarai tornyot. Az a baja.
Dani a nyár óta valóban hihetetlen kapzsi lett, gyűjtésben, munkában, vagyona szaporításában. Azzal a fáradhatatlan szenvedéllyel, amivel, mint a tűz tudta mindig megemészteni, amibe belefogott, most tíz emberre valót dolgozott. Nem törődött már sem a feleségével, sem a gyerekeivel, sem az asszonynéppel, csak a pénzszerzéssel. A nyáron mindennap bent volt az ügyvédnél, mégse bírta megkapni a meghalt bérlő örökét. A gróf elutazott Afrikába, a grófné hallani sem akart többet a kiskarai uradalomról; László gróf meg nyíltan kijelentette, hogy ellene van a parasztoknak. Mégsem történt semmi. Egyelőre nem is volt sürgős, újévre kellett meglenni a döntésnek.
Ahogy közeledett a falu végéhez, a kastélyhoz, Daninak is eszébe jutott újra a dolog.
Egyszerre csak önkéntelenül felpillantott s jobbra lenézett az utcára. Bora állott egy kapuban. Be akart menni, de a Dani kedveért kilincsre tett kézzel visszafordult. Dani szórakozottan jártatta a szemeit a szép lányon, akiről vastag szürke nagykendőjében is megérzett, hogy karcsú, ideges teremtés. Csak éppen egymásra néztek. Nem történt semmi. Nem szóltak semmit. Még csak nem is köszöntek egymásnak a szemükkel sem. Csupán csak megnézték egymást. Bora a maga ideges, érzékies, odameredő nagy nézésével, Dani komoly, férfias, vizsga tekintetével. S Danival elszaladt a szán; fejét sem fordította vissza a lány után. Előre nézett újra, le a földre. Bora pedig benyitotta a deszka kisajtót, s ropogós, friss halk neszű léptekkel ment el a tornác előtt be a házba.
Éles szél csapott a Dani szemébe; lejjebb húzta a süveget a szemöldökéig, lesütötte a fejét s gyorsabban hajtott neki a szélnek. A fákat vastag zúz borította, fehér volt az egész világ, s az akácok vastag fehér lombjáról a szél hóport rázott le. A lovak gőzölögtek, s dér fagyott a szőrük szála hegyire: nagy fekete varjak tanyáztak itt-ott valami hulladékon, s lomhán reppentek föl a ló elől.
Dani felpillantott, végignézett a fasoron, amely közt siklott a szánja. Csuda kép ez, a dúsan bezúzmarázott út, fehér cukorfák ezernyi ezer foka. Megfagyott tündérország, amely holtában új gyönyörűség. Dani hunyorított, megpihentette szemét, aztán újra a lovaira nézett, s érezte az arcába vágó szél szurdosásait.
Az árok hídjánál gyors fordulással kiért az országútról a mezőre, az úttalan útra, ahol nyoma sem volt a dűlőút csapásának a hó alatt. Repült, farolt a szán a sima havon, amely keményre volt fagyva, hogy a gyors lovak patája nem szakadt bele.
Nagy, nagy magányosság közepébe csöppentek. Csak a szél csendes suhogását érezte a fülében, meg a szán csikarító éles súrlóhangját, a lovak egyenletes taktusát, fúvását, de a nagy sík mezőn sehol semmi más nesz nem kelt szárnyra. Kékesen villogott a hómező nyugatra, bántóan szúrós, sárga fénnyel keletre. A reggeli nap áttört a laza opálos égen, amely körös-körül éppoly egyforma bágyadtan világító volt, mint a hó. Dani szórakozottan figyelt rá a nyúl csapására; tapsifüles járt erre, még a friss hóban, a mély hóban, s hasig dagasztott benne.
A két jó ló repült előre, gondolomra, találomra. Itt-ott egy-egy kukoricaszár állott ki s leszakadt szárnyakkal cipelte a rácsapzott havat. Egy távoli tanyáról kutyaugatás hallatszott, különösen, idegenül, de mély csendüléssel.
Jó félóráig rohantak így. A két ló, mintha ki akarta volna rúgni az istállói zsibbadtságot csülkeiből, nyargalt, mint a szél. Daninak kipirult az arcéle, s egyre fogyott kedvetlen maznasága. Egyenesebbre ült a deszkán, s a guba alatt nyújtóztatva derekát, megropogtatta gerinccsontjait. Magára érzett, s szilajul rántotta össze a szemét. "Gyi, te ló!" Porzik a hó színe. Jólesik a szél. Feljebb tolja sipkáját, hogy telibben érje a levegő, s gyorsabban rándítja a gyeplő szárát. "Gyi, gyi, kutyaló!" Mit törődni az élettel. Mit a bajjal. Ki mit árthat? Ki mit ér? Kire mi gondja az embernek! Sima az út, szalad a szán, álljon elébe, aki mer. Elébb-utóbb mindent elérünk, ha élünk. És mért ne élnénk, mikor élni jó, élni szép, élni mégis érdemes! Ez az egy öröme van az embernek, hogy él és tesz és repül! "Gyi, te ló! Kutyák igyák véreteket. Gyi te hát! Gyi hé! Gyi hé! Gyi hé!"
Végre szemébe tűnik a nagy körtefa, s erről eszébe jut, hol jár, mit akar. Meglepetve néz körül. Puszta a föld, az ő földje. Sehol nyoma sincs a kórókazalnak; azért jött ki most, hogy hazahordja, míg el nem lopják, s íme csak a moncsalékját, a maszatos, hóba taposott, hóba fagyott helyét hagyták meg a gazdának.
Dani éktelen haragban tör ki, s a magas egekig hasít a káromkodás, mellyel a tolvajt körülteremti. De hiába, a kóró nincs meg... Nem régen hordták el; most, mióta felfagyott a hó. Ma! itt a friss csizmanyom; a szántalp gyűrte hó olyan friss, mintha ebben a percben járt volna itt a tolvaj.
Körülnéz s a távolban nagy sötét foltot, egy mozgó boglyát lát meg. Az ő. A tolvaj. Utána.
Előveszi az ostort, s közévág a lónak. A két tüzes állat idegesen kirúg. Még egyszer végigvág rajtuk. És még egyszer. Kitölti dühét; a véknyába, a hasa alá ereszti az ostorhegyét, hogy a lovakat majd megeszi a fene.
Aztán megereszti a gyeplőt, s repül a két állat, mint a fütyülő szél. Dani bedugja az ostort a helyére a szánódalba, s ereszti őket. Utána a tolvajnak. Szakadékon repülnek át, le a vájásba, fel belőle. Néha olyanokat ugrik a szán, majd átpattan a lovak felett, néha olyat farol, majd felborítja a kocsist. De csak előre. Semmit sem kerülnek ki.
Majd jólesik éppen ez a harc, ez a futás. Dani a süveget a búbjára taszítja, s villogó szemmel kémli az üldözött szánat. Az nem sejt semmit. Nyugodtan, egyenletesen poroszkál, s a távolság rohamosan fogy köztük. Dani reméli, hogy míg a fasorba, az országútra beérne a zsivány, rajtaüt akkorra. De jaj keserves lesz. Ha az öregisten vón, se irgalmazna neki. Hátranéz s megbírálja a vasvillát félszemmel. Lesz annak dolga. Mikor csakugyan közelre éri, vissza is fordul s kezébe veszi a villát. Olyan jólesősen fogja a markába, hogy érzi minden inába a férfiúi erőt. Egészen más ember már, mint akinek elindult hazulról. Már nem fáradt és kiállhatatlan, nem közömbös, mit se bánó. Felpezsdült benne a vér.
Szótlanul folyik a verseny. Nem is verseny, csak üldözés. Az első szán nagy rakodásával nyugodtan halad, tudomást sem vesz arról, hogy nyomában a gazda. Gondosan, csöndesen döcög a szántalp, és óvatosan billen a kóróboglya. Minden akadályt kikerül, s a hófúvásra se ereszkedik, hogy be ne szakadjon. Danit szörnyen bosszantja, sérti ez a nyugalom. Nem is kiált utána a zsiványnak, akiből mit sem lát, még a lovait sem, csak tartogatja az indulatját. Mikor már beérte, megcsöndesíti a lovait s melléje hajtja a kórótolvajnak, rákiált:
- Állj meg, hé!
Amaz visszafogja lovait, megáll. Dani leugrik a szánkájáról s vasvillával kezében odalép.
A következő pillanatban megszégyenülve hőköl vissza.
Az apja néz rá a szánról...
Egy ideig hallgattak, s Dani elfelejtve minden haragját, arra gondolt, hogy megvénült az apja. Az arca elborult, s mély ráncok verődtek rajta. Kopott, lapos szemöldöke alól kék szeme élesen néz, s az egész emberből epés keserűség árad.
Dani, mint az apja előtt mindig, megjuházva néz félre, kikerülve szemét, mintha bűnösnek érezné magát előtte. Pedig egyetlen bűne az volt, hogy ő gazdag lett, s a szülei ma is még a régi nyomorban élnek. Kárára nem volt a családjának, inkább sokkal segítette őket, régebben pénzzel is, vissza nem kapható kölcsönökkel, újabban, mióta gazdagabb s jobban megbecsüli a pénzt, már csak amolyan erkölcsi támogatással. De mindig érzi, hogy adósuk, s ezért, hogy ne kelljen látni az ínséget, elkerüli őket. Az öreg Turinak szavajárása volt, hogy "képen váglak, ha a bajuszodat a füledre tekered is!" De bizony mégis kinőttek a keze alól a fiai, csak ő maradt meg a régi kapás nyomorúságban, pedig isten tudja hol szedte, hanem nagyon úri hajlamai voltak. Nem is szeretett dolgozni, inkább spekulált, jött, ment s apró seftekre költötte, amit össze tudott keresni, vagy a fiaitól ki tudott préselni. Megérezte az öreg, hogy fölibe kerekedett a fiának, s akarattal fokozott keserűséggel ripakodott rá.
- Nem restelled magad a kutyától...
Dani gyorsan ráomlott közönyösséggel vont vállat.
- Szégyen, gyalázat. Az ember felneveli űket, de azért, ha mán kikerül a házból, egy se nyit rá ajtót többet. Ott fagyhatunk rakásra. Bánod te? Egy szekér napraforgót nem hoz: nesztek!... Az anyád dögösködik, tudsz róla? Ej!...
Közbevágott a lovaknak, azok örültek, hogy pihentek egy kicsit, s óvatosan tovább vitték a szánat, a tűzrevaló napraforgókóróval.
Dani ottmaradt, utánanézett az apjának, egyet sóhajtott, felült a szánba s egy kis révedezés után újra visszafordította a lovakat a mezőnek. Örült, hogy nem vesztette el teljesen a kedvét, inkább valami csintalanság forgott az eszében, ami egészen felvillanyozta.
- Majd bolond vagyok - gondolta magában -, hogy kóró nélkül megyek haza. Csak kint van még valakié.
Nagyon megörült neki, hogy nemsokára napraforgócsomók sátrait látta; s még jobban földerült, mikor kiszámította, hogy a Takács Gyuri kóróját fogja most ellopni. Vidáman nekiállt s fölrakodott erősen, lekötötte jól a terhet a rudallókötéllel, s gondtalanul indult hazafelé.
Már nem múlik el, nem már a vidámító érzés, amely a pusztai szél danájára lopózkodott be a szívébe. Valami úgy feszítette belülről, olyan jólesően, ahogy már régen nem érezte magát. Nyújtózkodni szeretett volna, s egyre mosolygott, hogy ő most meglopta a Gyuri sógort. A nyár óta titkos, egyre jobban feszülő vetélkedés volt köztük, s nem botlott elő olyan apróság, amivel ki ne igyekezett volna egymást forgatni a két ember a béketűrésből.
És eszébe jutott Daninak Bora, akiről tudta, hogy Takács Gyuri utána vetette magát. Elmosolyodott, neki csak egyet kén szólani, csak a kis ujját kén mozdítani, csak egyet kacsintani, s a lány rögtön esze nélkül rohanna utána...
És eszébe jutott, hogy a felesége után is így járt valaha Gyuri. S érte ugrott kútba az Erzsi.
És eszébe jutott a csúfneve, amit mégis a fülébe hozott a szél.
Tudta, hogy a sógora ragasztotta rá, s annyi volt az elégtétele e percben, hogy az a szó őneki mégis minden szerelmi sikert, s Gyurinak minden irigységét kifejezi.
És más egyéb is jutott eszébe, mind csupa olyan dolog, s mind csupán azért, hogy lenézhesse érte Gyurit, aki semmiember, rongyember, sár: egy Turi Dani mellett!
És mégis, az a húr, amit a felesége emlékének puszta felbukkanása megpendített benne, - tovább rezgett, s fájdalmas, keserű és gyötrelmes érzéseket ébresztett föl.
Mit ér, ha még százszor olyan nagyra lát is ő maga, Turi Dani létére; mit ér, ha nincs hatalma az asszonyon. Az Erzsi, az asszony ott sorvadt el a szeme láttára, lefogy, mint a hold, leolvad a csontjáról a hús, bőre alól a puhaság, máris olyan, mint a lábon járó halott... Nincs mód, hogy valaha visszatérjen a régi élet, a régi érzés. Csak lehetne legalább gyorsabban végeznie az élettel. De így, együtt élni egy tetemmel, ez több, mint amit egy férfi el bír viselni. Daninak a hideg fut végig a hátán, ahányszor a feleségére pillant s ha rágondol... Hát meghal. Haljon meg. Ha nem akar élni, jobb is. De így élni, hogy minden percben meghal valami benne... Így, hogy magával viszi a sírba az eleven, erős urának az erejét és kedvét, ez borzasztó. Ez a borzasztó. Ha kétségbeesésében a nyáron elemészti magát, s kibúvik ebből a világból, azóta elsiratták, elfelejtették volna. Rendben volna. A gyermekeknek új anyát keresne... S eszébe ötlik Bora, amint ott állott ma is a kiskapuban, hogy nézett férfibámuló szerelmes nézéssel.
Nagyot sóhajtott.
A lovak csöndesen, taktusban vitték előre a szánat. Nemsokára itt volt a fasor, s bekanyarodtak az országútra. Megint ott szaladtak előre a pompás fehér álomúton.
Dani konokul rándította meg a szemöldökét. Ej mit, még ma fölrakja a csengőket a lovakra. Nem ér ez a gyászos élet semmit.
Magára erőltetett hetykeséggel nézett előre, s egy-két szót dúdolt valami farsangi nótából.
Egy toprongyos alak ügetett előtte, s félreállott már jó messzire a szán útjából a hóra. Egy vén házalózsidó volt.
Daninak ötlete támadt.
- Halt! - kiáltott a zsidóra.
Ez bámulva s kissé megszeppenve nézett álltából a parasztra, aki megállította lovait s a nagy gubából fenyegetően pillantott felé.
- Hát mi van a batyuban, Mojse? - rivallt rá Dani.
- Amit parancsol, kérem alássan.
- No, egy-kettő, ki vele.
- De hát...
- Szaporán, mert a nyakadba sózom ezt az ostort.
Az öregnek piszkos, szürke szakálla mozgott, de szó nem jött ki a száján. Nem ismerte még ezt a vidéket, nem tudta kivel van dolga, mire lehet számítani. Igen apró, kis ember volt, füles posztósapkájából úgy pislogott ki vereslő szemű vércse arcával, mint a megfogott madár. Horgas, piszkos, remegő ujjaival szaporán s mégis sikertelenül bontogatta a kockás nagy vászonabroszt. Közben okosan leselkedett a paraszt arcába, kémlelve, mifajta emberrel van dolga. Még ma is olyan gyáva volt szegény öreg, mint mikor gyermekkorában szabták ki a nadrágját a parasztok kutyái. De azért vakmerően vágott neki jó emelet batyujával a világnak, hogy minden bokor zörrenésétől megijedjen, nem farkas és nem rabló bukkan-e ki mögüle. Mindig külön hálát adott az Istennek, ha hazaért a családja közé, s alig pihent meg otthon egy kicsit az úri fiai és nagyúri menyei közt, megint csak nyakába vette az országot, s tovább házalt az üvegkalárisokkal, garasos zsebtükrökkel és olcsó selyemkendőkkel.
- Siess mán, atyus.
- No, majd nem sietek? Éppen neked nem sietek. Még majd táncolok is. Mi?
Dani nevetett s kikönyökölve a kóróhegy elől, amely felfogta a hátulról jövő éles szelet, vidáman nézte, hogy huhukkolja az öreg a körmeit, amely kékre gémberedett, míg a batyu kötését tartotta vele. Különben ki volt melegedve az öreg és sovány, vékony bőrű arcélén vörös foltok ütöttek ki.
A paraszt végigmutogattatta magának az egész raktárt, s egy messzevirító selyemkendőn akadt meg a szeme.
Az öreg fölnézett, várva, hogy választ-e valamit a paraszt. Igen rosszkedvű volt, nem tudta biztosan, nemcsak komiszkodik-e.
- Valami selyemkendő kék nekem... - szólt Dani, mintha pénzért adná a szót - olyan jó nagy, nyakba való, jánynak való...
Az öreg megértette, s mohón, remegő ujjakkal válogatta a holmiját. Egyet kivett.
- Ez fájn lesz.
- Ez nem szép! - habozott Dani, aki még sohasem avatkozott effélébe.
- Ha én mondom, akkor szép.
Dani nem mert ellene mondani az öreg határozott, fölényes kijelentésének. Forgatta, tapogatta, nézte a kezében a kendőt.
- Osztán mit kóstálna ez?
- Tizenöt forint.
- Ejha! Van lelke ennyit kimondani?
Az öreg végignézte és várt. Dani alkudni próbált. Leintette.
- Adja csak vissza, barátom, magának nem szép kendő kell, magának olcsó kendő kell.
Dani szinte elvörösödött.
- Nekem bizony szép kendő kell, de ez tíz pengőnél nem ér többet.
- Tessék menni üzletbe, kérni ilyet, tudni fogja, mi az ára, ha olcsóbban kapja, mint tizenkettő, köphet nékem szembe.
Odaadta tizenegyért. Daninál mindig volt pénz. Egy tízest meg egy ötöst adott oda. A vén ember aprópénzt adott vissza. Meggondolva számolgatta a hatosokat, "tévedés kizárva".
- Nyolc meg kettő, az húsz...
- H.
- Azaz tíz...
Dani nagyon dühös lett a csalási szándékért, azért mordult közbe. De mikor megolvasta a visszakapott pénzt, s látta, hogy semmi sem hiányzik belőle, egy hatost odalökött az öregnek.
- Ezzel meg akartál csalni, nesze, legyen a tied.
Az öreg megvetően rúgta félre a pénzt a hóba.
- Nekem nem kell tüled az ajándék. Add apádnak, hogy éhen ne haljon.
Dani iszonyú dühbe gurult. Majd hozzávágta a vasvillát a vén zsidóhoz, aki közönyösen csomagolta össze a butyrát. De csak lenyelte a haragját, guba alá vette a selyemkendőt, s a lovak közé csapott. A két ló már dideregni kezdett, s vígan ugrott ki, egy perc múlva messze elhagyták az öreg zsidót, aki pontosan, rendesen rakosgatta csomóba sok dib-dáb holmiját.
Fütyörészve, mosolyogva nézett maga elé Dani. Nem volt benne biztos, mit csinál a selyemkendővel. Már feltűnt a falu vége, s a kastély havas tornya kilátszott a fák lombja fölött.
A faluszéli kutyák unalmukban egyet-egyet vakkantottak, ásítva vonítottak. Dani megcsendesítette a lovakat, és lépésben haladt előre a kerékvágásos utca zökögőjén.
Egyszerre csak látta, hogy Bora kilép azon a kapun, ahol bemenni látta volt. Ez a lány őrá várt, mert sietve jött le az udvaron. Biztosan az ablakon leste őt, s abban a percben jött ki, mikor épp a kapu elé ért a szán. Megint olyan álmélkodva, ábrándosan bámult felé, ahogy meg szokta tenni mindig, ha Danit meglátta; egész lelke mintha bele lett volna téve ebbe a nézésbe. Dani megállította a szánt.
- Bora.
- Mi.
- Gyere csak.
A lány készségesen odalibegett elébe.
Daninak megrémlett, hogy vakmerőséget akar. Nem fogja elfogadni a lány a kendőt. Az egész falu szeme láttára! Már nézője is van a harmadik szomszédból. Egy óra múlva az egész falu tudni fogja. Izgatottság gyűlt fel benne, s szinte ködös lett tőle a szeme. Egy percig belenézett a Bora mély dióbarna szemébe, amely gyújtogató hőséggel volt ráfüggesztve, aztán elszánta magát, egy szó nélkül kivette a selyemkendőt, s a lány kezébe adta.
- Nesze.
Bora elvette. Egy szóval sem tiltakozott ellene. Dani nagyon meglepődött ezen, s összevonta szemét, fürkészve nézett a lány arcába. Nem talált abban semmi különöset; sem csodálkozást, sem zavart, meglepetést, tiltakozást. Bora nyugodtan, természetesen vette az ajándékot, s ajándéknak vette. Csak épp nagy változás történt a kifejezésében. Az ábrándosság tűnt el az arcáról, a pokoli mélység mintha összehúzódott volna a szemében, s rövidmélyű tisztasággá vált volna. Az izgató, titokzatos odaadás helyett rövid, egyszerű megértés tűnt fel rajta. Az alázatosság helyett fölényesség, a rabszolgaság nyomában a parancsoló nő önérzete. De mind az egész csak egy árnyalat, amit a hirtelen vérszerelembe bomlott férfi nem látott, nem is érzett meg. Danit valami zavarta, s ez önmagától eredt, a saját tettének s helyzetének szokatlan voltától. Fonák volt neki a perc, amelyben mindenki megbámulta. Fonák a tett, amely mintha kifordította volna eddigi életrendjéből.
Megérezte, hogy nagy hibát követett el. Szinte meglepetve bámult a lány arcába, s ráemlékezett, hogy ezt még sohasem csípte, nem csókolta meg. Ehhez a lányhoz eddig egy ujjal sem ért, meg sem érintette. És a rövid pillanat alatt, amit szemébe függesztett tekintettel, merev, félszájra vonuló mosollyal átélt vele szemben, szinte megbénult öntudattal, akarattal, biztosan tudta, hogy rosszat tőn magának, amikor nem pofonnal kezdte meg a dolgot - hanem ajándékkal.
Szeretett volna rákiáltani, de restellt. Úgy érezte, hogy a lány okos, ravasz szeme - milyen más ez most, mint az elébb - átlát rajta.
Megrántotta a gyeplőszárat, s a lovak megindultak.
És rettenetes izgatottság gyúlt ki benne, amint eltávolodott a lánytól; vissza akart nézni, mit csinál az a cafra. Sorra mutogatja a kendőt? Tán már a vállára is terítette... Az utca túlsó során gyalog jött szembe rá Takács Gyuri. Hm. Ez is látni fogja egy perc múlva...
Megint mogorván bámult a rúd végére, a ló lába elé odaguruló, havas, piszkos rögökre, s a lelkében egész földindulás reszketett. Nagy akarások és fölgerjedt érzések háborogtak benne; restellte magát, s a szívét szorította valami megalázottság; érezte férfiatlanságát, s jóvá akarta tenni. Dühödött volt, Borára dühöngött, utálta, leköpte, legyúrni, sárba taposni kívánta. S forrott, mint a megbomlott föld mélye, és tüzet vágyott okádni.
A falubeliek, amint elnézték őt komoran ülve a nagy gubában, szemére nyomott süvegben, nem is gondolták volna, hogy ez a Turi Dani egészen más ember, mint az, aki reggel kihajtott a mezőre.