Közzététel dátuma: 2017.09.28. 13:30:20
A meleg délutáni napon lomhán, piszkosan nyüzsögtek a munkások a falon. Sár és mészszag szállt a forró levegőben, és az izzadtság szúró szaga, a gróf fölöttük álldogálva, szivarja mellett rájött, hogy minden kastélyba emberélet van beleépítve. Sok-sok ember életének egy-egy töredéke.
- Látja fiam - szólt az intézőhöz -, úgy mozognak, mint lomha és szomorú állatok, s távolról mégis lázas sürgés-forgásnak látszik. Ilyen az ember élete is. Milyen kínnal teszünk egy-egy téglát a többihez. Mégis a legfurcsább zegzugos, tornyos, cifra életpalota nő ki belőle. Titkos folyosókkal, rejtett szobákkal, tágas társalgóval... nehéz könyvtárral... gonosz asszonyi budoárral...
Az uradalmi intéző talpraesett dzsentrigyerek volt, aki hozzászokott, hogy Vezekényben ő van otthon, nem a gróf. Végigcsapott csizmája szárán a suhogó fűzfavesszővel.
- Abbiza, kegyelmes uram!
A gróf egyszerre összehunyorította a szemét.
Ezek a kastélyrakó munkások volnának tehát azok az ősállatok, akik a maguk nyers, vad erejével jogos ellenfelei lehetnek a kastélylakó uraknak!
Ellenszenvvel s mégis tárgyilagosan figyelte meg egyenként az embereket. Sorban őket. S meglepetve kiáltott fel:
- Hát hol van itt az ember! Ez mind degenerált típus! Nyomorult alakok. Rokkant termetek, beesett arcok, alkoholos szemek, formátlanság. Hisz ez mind nyomorék, szánalomra méltó szerencsétlen.
A csinos, erőteljes fiatal intéző végigpillantott a munkásokon, s megvetően kiáltott fel:
- Nem emberek ezek, kegyelmes uram - mondta. - A falusi mesterember a legalja az emberiségnek. Iszonyú sok pálinkát isznak, rossz lakásuk van, rossz a kosztjuk, erkölcstelen az életük. Ezek, kegyelmes uram, az intelligenciához tartoznak már. Azért ilyen satnyák, mert derogál nekik, hogy becsületesen éljenek. Cudar korhely gazember ez valamennyi, nagyképű, tudatlan, megbízhatatlan szamár. Ne adj isten, hogy egy olyan mesterembert találjak az egész vidéken, aki csak egy terminust is betartana. Hazug gazemberek, megérdemlik, hogy mind nyomorult legyen, a gyermeket mind részegen csinálják.
A gróf kelletlenül hallgatta az intézőt, aki kizavarta őt eszmemenetéből.
- Hát a parasztság. Hisz a napszámosok nem iparosok s még satnyábbak, még ostobábbak.
- A napszámosok! - mondta az intéző - azok mán igazán lejjebb vannak az állatnál. Azokról nem is érdemes beszélni, azok úgy élnek, mint a disznók. Ha kegyelmes uram úgy ismerné őket, mint én!
- Hát hol van a nép akkor, amely ezeknél különb?
- Hát bizony a jó falusi gazda nem ilyen.
- Kik? - kérdezte a gróf összevont szemöldökkel.
- Azok a gazdák, kegyelmes uram, akik itt a falukban laknak, a java. Ott annyi sok szép lány van, hogy mese. Ha kegyelmes uram akarná...
A gróf félbeszakította.
- A férfiak is szépek?
- Hát van odaát Kiskarán egy parasztgazda, Turi Dani, ha egy kis iskolája volna, beillene az akármilyen úri társaságba. Annyi esze van, egy egész falunak sok. Zsellérfiú, de ma a legnagyobb gazda a falujába. Szép fickó! Tyhű! Az asszonyok úgy bomlanak érte, hogy no! Olyan történeteket tudnék róla mondani, kegyelmes uram, hogy...
Mosolygott, és a vesszővel a csizmaszárát veregette. A gróf egy mozdulattal végét vetette az előadásnak.
- Érdekes - mondta, s azzal elfordult és tovább ment. Valami nyugtalanság kavarodott fel benne. Akármikor kerül szóba a paraszt, mindjárt Turi Danival érvelnek. Már nemegyszer bosszantotta meg ez a név. Elhatározta, hogy még ma felhívatja a kastélyba... Azután elkomorodott, és a grófnőre gondolt. Nyugtalan volt.
Az intéző utána nézett, s fesztelenül mondta magában:
- Egy-gyen meg a fene, vónék csak én a gróf, én is otthagynálak a faképnél, akármelyik percben.
Azzal túltette magát a kis incidensen, és vígan ment tovább, hogy azért a közelben maradjon, hátha szükség lesz rá. A gróf pedig egyre mondogatta magában.
- Turi Dani, Turi Dani!... Ez volna hát az igazi! Turi Dani!
Hirtelen egyet gondolt, megfordult, idegesen intett az intézőnek, kérte a lovát, s pár perc múlva már visszafelé ügetett; az asszonya felé.
Az asszonya felé, aki egy szál selyempongyolában várta a sarokteremben a parasztot. S éppen azt a nevet mondogatta magában, amit a gróf:
- Turi Dani, Turi Dani!
Bora ott állt a háttérben, s egy oldalajtófélfának támaszkodva nézte, nézte a grófnőt, aki az ablakban állott.
Az ablakon át beözönlött a sűrű napfény, s a grófnő zöld pongyolában úgy állt a mély ablaknyílásban, a kemény fényességű napon, mintha zöld tengerködben állana Diána.
- Bora, egy pohár vizet.
A lány elszaladt, nesztelen léptekkel, mint a macska, s a grófnő jóleső érzéssel állott az ablak világosságában, s egyre mondogatta magában, mintha kabalisztikus értelmét akarná venni e névnek:
- Turi Dani, Turi Dani!
Percek teltek. Az ablakon át meleg levegő tolul be, s körülveszi egész testét, és körülömleszti poros illattal, nappal, kenderszaggal és primitív skálájú parasztnótával.
És jólesik neki, hogy az alkonyodó nap vörös meleg fényével átüssön a testén és szinte fényes párát izzon ki elefántcsont fehérségű testéből.
S a háta mögött padlócsikordulást hall. És szót hall, elfulladt, lihegő szót:
- Itt van...
Visszafordul.
Bora áll előtte képéből kikelve, lángoló arccal és boldogan és büszkén és izgatottan. És visszamutat a szoba hátterébe, ahol a grófnő káprázó szeme előtt a sötétben egy férfialak áll, egy fehérgatyás, fényes csizmájú paraszt.
A grófnő első pillanatban félre akar lépni az ablakból, de rögtön parancsol magának, haragra gyúl, hogy ilyen szemtelenül tolakodtak be a parasztok. Megvető bosszúsággal sokallja meg a merészséget, s ki akarja utasítani őket. De csak áll egy-két pillanatig.
Aztán lassan előrelép. Istennői gőggel, a tiszta átsütő napfényben. Egy teljes lépést a fények sugárözönében. Aztán elsuhan az árnyékba, és súlyos plasztikát ölt a ruhája.
Nem találja meg a legjobb szót, hogy adja legkönnyebben tudtukra haragját, megvetését, a kiutasítást. És mégis visszatartja valami, hogy a legegyszerűbb és az egyetlen becsületes kifejezést használja, azt az egy szót, ami az ajkán van:
- Takarodjatok!
Asszony. Ravaszkodik. Sújtani és becézni akar. Megalázni s megtartani. Térdre roskasztani és ezzel felemelni. Istennő akar lenni, aki nimbuszt őriz, és egyforma távol s egyforma közel van a halandó fölött.
Végre egyetlen pillantásba csoportosítja mindezt, s ránéz az emberre.
Egy pár acélos szem pillantásával találkozik, amely nincs megzavarodva, hideg és erős és bátor, biztos, mint a vívókard s a maga fölényességével meghökkent.
A következő pillanatban már megriadt szaladással fut körül a pillantása az ember arcán, olyan meglepetés éri, amely elveszi a nyugalmát.
Ámulattal, csaknem ijedtséggel nézi ez arcot, pillanatok telnek el, és csak áll lenyűgözve, gondolkozva, s már eszébe sem jut, hogy ki akarta kergetni.
A kínos csöndben hirtelen erős férfiléptek alatt csikorog a deszka.
S belép László gróf. Kikelt arccal, kidülledt szemmel, dühét alig bírva palástolni.
És a hölgy, amint egymás mellett látja a két arcot, ujjongva jön rá, hogy igaza volt.
A két férfi úgy hasonlít egymáshoz, mintha testvérek volnának.
Csak éppen magasabb, kövérebb, puhább a gróf. És szakállas. És indulata vesztett. És gyámoltalanabb...
A gróf, egy-két másodpercig feldúlva áll az ajtóban, akkor belép s gyorsan, indulatosan kiált fel:
- Quelle folle! Sans doute tout cela est délicieux, mais... Mais ma chérie, tu es une réveuse, et tu manques de sens social et d'idées générales...
- Je ne sais pas... - kezdte gúnyosan a grófnő, s hirtelen vidámsággal vetette oda: - Je suis une femme, voilà tout!...
Elnevette magát, s ezzel egészen megoldódott a hangulat.
A gróf megkönnyebbült. Kíváncsiság az egész. Ráismert az ajtó mögött a parasztlányra, a közvetítőre, lesújtó pillantást vetett felé, aztán a paraszthoz fordult.
Örült neki, hogy fölényben volt egy homlokmagassággal.
- Mit akarsz fiam - szólította meg pártfogói hangon.
A grófnő belesüppedt egy fotelbe. Már fáradt volt az idegfeszültségtől. Tetszett neki a gróf fellépése, s kíváncsian várta, mi lesz. Biztosra vette, hogy a paraszt bambán hebegni fog, és vagy elárulja őt, amikor is semmi kíméletet nem érdemel, vagy mulatságos gavallérsággal őrzi meg a titkát...
Turi Dani azonban nem sütötte le a szemét, hanem komolyan és ünnepélyesen mondta:
- Alázatos könyörgéssel járulok a falu nevében a mi kegyelmes grófnőnk elé.
- Hát ki vagy te, fiam?
- Kiskara község egyik szegény gazdája vagyok, Turi Dániel.
A gróf szeme megrebbent. Elcsodálkozott, mért vette oly bizonyosra, hogy az a paraszt, akit itt talál, csak Turi Dani lehet, s aztán megütődött, hogy Turi Dániel csakugyan itt van.
- Beszéljen.
- Az a mi alázatos könyörgésünk a mi kegyelmes grófnénkhoz - mondta Turi Dani egyszerűen, minden túlságos jobbágymegalázkodás nélkül, s merően nézte, a mélyre lefojtott indulat erejével a grófot, akinek gyorsan elszíntelenedett a tekintete, és közönyösen siklott le róla a szép asszonyra -, az a mi könyörgésünk, hogy részt kapjunk az uradalomból... Bérletet! - rivallt hirtelen a hátat fordító grófra.
Mintha bombát vetett volna. Mintha csatakiáltással támadt volna az úrra.
A gróf visszafordult, s megvillámodó szemmel nézett rá.
Vad düh csapott rá a paraszt szeméből.
Turi Daniból abban a pillanatban, mikor a nagyúr ásító unalommal közönyösödött el vele szemben, s úgy fordított neki hátat, ahogy csak az instanciázó parasztnak tudnak hátat fordítani a nagyurak, kirobbant a gyűlölet, amelynek parazsa kétszáz esztendő óta gyűlt rakásba a lelkében.
S a gróf Karayban is fellobbant a gőg, a grófi gyűlölet, a Karay lelkiismeret. S bár László gróf, a saját elvei szerint ebben a kérdésben mindig a parasztok pártján volt, most nyers indulatban tört ki.
Uralkodott magán.
- Kedves sógorasszony, mondjon neki valami sottise-t, s kegyesen bocsássa el.
De a grófnő asszonyidegei teljes erősségükben fogták fel a kigyúlt elektromos áramlatot.
- Beszéljen - mondta merészen a parasztnak -, mi baja van velünk!
- Nekem, kegyelmes asszonyom! - szólt Turi Dani győzelmesen, mosolyosan, csillogó szemmel, s ebben a tűzmosolyban széppé kigyúlt férfias arccal - nekünk, mai parasztoknak semmi bajunk a mi urainkkal. Az apáinknak volt. A mi bajunk csak az, kegyelmes asszonyom, hogy még a mai urak sem igyekeznek jóvá tenni, amit a régi urak a mi öregapáink ellen tettek.
- Mit! - kiáltott fel a gróf. - Mit mer ez a paraszt a szemembe vetni!
- Az igazságot, gróf úr! - mondta keményen a paraszt. S az igazság fényessé tette az arcát, s az indulat megcsúfította a mindig nyugodt, derült, szenvtelen kifejezésre termett másik arcot, a grófét.
A grófnő tetszéssel vette észre, hogy nem a paraszt van hátrányban az összecsapásnál.
Míg a gróf tétovázott, merje-e kikergetni a parasztot, az bátran s az igazság erejével folytatta:
- Tudjuk azt mi, nem felejtettük még el, hogy kergették ki a régi öregapáinkat az ősi földről, a Kánaán földjéről az akasztófapusztára.
- Egy szót se!
- Tudja azt a gróf úr is... Haragszik! Szégyelli...
A gróf már azon a határon állt, mikor ökölre kél az ember, mert nincs más hátra. S megzsibbadva, megbénulva állott. Ha egyedül van, bizonyára mosolyog a paraszton, vagy ha ilyen indulatba jön, már ráordított volna, kikergette, felpofozta volna, a lovászért csenget, de a nő előtt lehetetlen volt. Lenyűgözte őt, s a vad és szemérmetlen állattal szemben tehetetlenné tette, hogy ő nem nyúlhatott nemtelen eszközhöz, s látta, hogy védtelenné tette őt saját úrisága. S lágy és befogadó intelligenciája, dühének tetőpontján belátta, hogy a parasztnak igaza van, joga van és emberileg, a maga szempontjából kötelessége, hogy azt tegye, amit tesz.
Az erei majd kicsattantak, s minden feszültsége maga ellen fordult.
A grófnő, amint rápillantott, megijedt. A gróf arca kék volt, s a gutaütés kerülgette.
Abban a pillanatban felállott, védelmére kelt. Szembeszállott a paraszttal, s rárivallt:
- Mit akar?
A paraszt meghökkent. Elvesztette egy pillanatra egyensúlyát. Aztán csöndes, alázatos, férfias alázattal, szinte sóhajtva mondta:
- Azt, kegyelmes asszony, hogy ezt az imádságos szép szemét hadd lássuk mi néha, szegény parasztjai. Mert ha az ránk ragyog, tudom az egy Istenem! nem lesz többet bajunk.
A grófnő megzavarodott. Meg kellett éreznie, hogy nem magánál alacsonyabb rendű lénnyel áll szemben. Meg kellett éreznie, hogy ez a férfi férfi, vele szemben. Férfi, aki asszonynak tudja őt. Aki bókot mer neki mondani, aki nem méltatja őt arra, hogy érdemleges vitába szálljon vele.
Nem akarta, nem merte folytatni a dolgot. Félt, hogy neki kell parasztsággal alázni meg magát. Sokallta azt is, hogy eddig engedték a dolgot, s éles szeme megzavarodott, mint a víz tükre a szélben, a férfiszem belevágó sugárzásától.
Turi Dani látta a két ember megtorpadtságát egymaga előtt, s nagy lőn szívének kevély kövérsége. Nem bánta már, ha örökre odavész is az egész birtok, az egész bérlet. Ezért a pillanatért érdemes ár minden.
A kínosan hosszú csönd, amelyben a két nagyúr nem talált szót, hogy azzal ki tudják korbácsolni a sértőt, neki élete legfőbb diadala volt.
És ő szólalt meg utána. Csinált alázattal, mint mikor koncban dob a tolvaj mérget a kutyának, megszólalt:
- Kegyelmes asszonyom, írásban adjuk be az instanciát. Tessék úgy ítélni, ahogy a szíve húzza. Az istenanya a legszebb, azért a legjobb. De a kegyelmes grófné még antul is sokkalta szebb!... hát jobb is... Bízunk az akaratjában.
Avval feltette a süvegét, megbiccentette a fejét, sarkon fordult, elment.
Úgy haladt el a csikorgó padlón, vaspatkós csizmájával felvágta a drága szőnyegeket, mint egy őspogány, mint Árpád daliái közül egy. S nem az utolsó. A törzsfőnök, aki valahonnan messze napkeletről hozza még a lelkében, hogy ünnepélyes pillanatban, templomban, gőgödben, tedd fel a süveged.
A gróf és a grófnő elámulva néztek utána. A férfi feketevörös volt a vértolulástól, a nő sápadt és pirult, és remegett a szíve. Sírni és kacagni tudott volna. Úgy remegett a lelkében ez a lefolyt pillanat, hogy egykor valami nagyszerűséggé nőheti ki magát az emlékezet, a szívindulat melegágyában.
Bora ott állott egy függöny mellett, félig belerejtezkedve. A grófnő intett neki a szemével, mint a kutyának. S Bora úgy igyekezett kifelé a fal mentén, lesunyva, iszkolva, mint az eb az ostor elől.