(A szeged vidéki rablóvilágból gróf Ráday korában.)
Furcsa másli volt az. Laucsik kötötte a szegedi várban. Ott, ahol most a fényes paloták állnak. Akkor, ha istent emlegetett a jámbor utas a futó betyár előtt, aki véletlenül Rózsa Sándor bandájából való volt, a betyár nevetve fogta rá a puska csövét. Istennel ijesztgetni a betyárt! Mikor volt egy másik hatalom, aki a pusztákon jobban imponált, mint az isten. A jámbor utas, ha ezt a nevet emlegette: Laucsik, a betyár, mondják, megremegett.
Laucsik karperecéről, kísértetéről, fürdőcellájáról krónikáztak már, hanem sok érdekes dolog van még, amit elmondani érdekes azokról az emberekről, akik ott laktak a Széchényi-téri paloták fundamentomai alatt.
Itt van mindjárt Laucsik „máslija”.
Ott kezdődik a kecskeméti síkság egyik nyárfaerdőjénél, amikor egy napon – 1850-ben – hiába várta haza szegény Simándiné az urát, meg a fiát. Simándi arról volt nevezetes ember a síkságon, hogy a legszebb juhai voltak. Maga volt a saját nyája számadó juhásza, legény fiát pedig maga mellé vette bojtárnak. Könnyű volt a legszebb nyájat nevelni, mikor Simándi éjjel-nappal maga etette juhait, elbarangoltak a nagy messzeségbe egy kis kövér legelőért.
Egyszer aztán a Simándiék elvesztek, elveszett a legszebb nyáj is. Mintha az a nyárfaerdő nyelte volna őket el, ahol utoljára látták. A szegény asszony véresre sírta a szemét, úgy járt helységről helységre kutatni az ura meg a fia után és panaszkodni a bíráknak. Hasztalan volt minden. Egy lábnyom sem maradt utánok sehol, semerre.
Hát sírt a szerencsétlen Simándiné, sírt elhagyatva, egyedül, mikor egyszer azt hallja, hogy Szegeden van a „királynak” egy „emböre”, aki mindent tud, aki mindent lát s igazságot tesz. Hátha tudja a „király emböre” azt is, hová lett az ő férje, hová lett egyetlen fia? Hátha tudja!
Megjelent az asszony a szegedi vár nagy kapuja előtt. Könyörgött, hogy eresszék be a méltóságos Ráday grófhoz. A királyi biztos ajtaja nyitva volt minden panaszosnak. Az özvegyasszony is bevánszorgott a nagy úr elé. Csak azt, egyebet nem tudott sírva mondani, hogy elveszejtették a haramiák az urát és fiát.
– Menjen Laucsikhoz! – szólt a királyi biztos.
A síró asszony itt újra elmondta panaszát. Laucsik csóválta a fejét.
– Hát senkire sincs gyanúja, szegény asszony?
– Senkire, nem vétettünk senkinek, nem volt haragosunk.
Laucsik gondolkozott.
A nehéz életű ember
– Hát azt meg tudná-e mondani, hogy a határban valami nehéz életű ember lakik-e?
– Nehéz életű? Betyárt tetszik gondolni? Az ott nem lakik, hanem távolabb: de az nagyon messze van tőlünk.
– Ki az?
– Gajdor János.
A vizsgálóbíró csengetett s kiadta a rendeletet.
– Gajdor Jánost a kecskeméti határban kézre kell három nap alatt keríteni. Hat ember indul útnak hajnalban.
Az első lépést a véletlen is segítette. Ott, a kecskeméti síkság nyárfaerdejénél a juhászkutyák egy homokdomb alól kikaparták a meggyilkolt Simándinak és fiának a holttestét.
A szegény özvegy ráismert övéire.
Az öreg Simándi nyakán még ott lógott a kötőfék, amivel gyilkosai megfojtották.
Ez a kötőfék Laucsik kezébe került akkorára, amikor jelentették, hogy Gajdor Jánost beszállították a szegedi várba.
„Nehéz életű!” Ez volt mindössze a gyanú, a vád, amiért Gajdor Jánost elfogták. Laucsiknak fejtörést okozott, hol kezdje, milyen irányban a vallatást? Semmi alap. A vallatás nagymestere panaszkodott is, hogy itt cserbenhagyja találékonysága. Semmi ötlet, semmi fonál, pedig már három hete feküdt Gajdor János odabent a sötét cellában a subáján.
A város egyik mulatóhelyén együtt ültek a királyi biztosság emberei egy este. Éjféltájban Laucsik hirtelen föláll helyéről, hogy neki menni kell. (Senki se gondolta, micsoda terv született meg a rettenetes ember agyában.)
Egyenesen a várba ment, ami persze nem volt oly föltűnő, mert Laucsik többnyire éjjel vallatott. Az őr nagyot nézett a parancsokra, amit a nagyságos úr kiadott. Négy szál gyertyát gyújtatott az asztalán, odatette közepére a feszületet és azt a kötőféket, melyet a meggyilkolt öreg Simándi nyakán találtak.
Aztán kiadta a rendeletet, hogy Gajdor Jánost föl kell hozni.
Éjféli vallatás
A betyár, egy tagbaszakadt, izmos alak, nagy bajusszal, megrázkódott a subában, amint belépett. Olyan sok gyertyát a templomban (ha ugyan volt benne valaha) vagy halottas háznál szokott látni.
Laucsik komoran, de nem fenyegető hangon fordult a rabhoz:
– Hát Gajdor János, tudja-e kend, mért hívattam?
– Majd megmondja a nagyságos úr, ha akarja.
– Megmondom én. Hát nem egyébért, János, hogy nagyon rossz álmom volt az éjszaka. Az hajtott ide, hogy kenddel beszéljek.
A betyár megmozdul s babonás félelemmel mereszti ki szemét.
– Hát hogy mért éppen énvelem beszéljen a nagyságos úr?
– Már azt én nem tudom, János, azt se tudom, mi köze kendnek a dologhoz, de az a rossz álom csak így parancsolja. Alig aludtam el, valahonnét a sötétségből elém vánszorgott két véres ember, egy öreg meg egy fiatal. Rám szóltak, hogy megállják. Az öreg olyan hangon, mintha valami homokdomb alól szólt volna...
A betyár megrázkódott a subában.
Laucsik észrevette a hatást és folytatta:
– Mondom, az öreg, mintha valami homokdomb alól szólt volna, elkezdett panaszkodni, hogy őt meg a fiát, aki mellette állt fehéren, megölte Gajdor János.
A rab fölkiált:
– Az nem igaz! Nem öltem én senkit.
A vallató bíró ügyes fordulattal folytatja:
– Hát én elhiszem, János, nem is mondja azt senki, csak az a rossz álom. Megkérdeztem aztán azt a véres öreget, hogy mi a neve. Simándi Istvánnak hívnak, ez meg a fiam!—szólt, azután ideadta ezt a kötőféket.
Laucsik fölállt s fölvette az asztalról a kötelet. A rab szinte megtántorodott.
– Hát mi közöm énnekem ehhez? – kiáltott föl.
– Én nem tudom, János, de nem is kérdezem. Én csak meg akarok szabadulni az olyan éjjeli vendégtől, mint az öreg Simándi. Márpedig azt mondta a véres öreg, hogy eljön hozzám álmomban minden éjjel, ha én ezt a kötelet rá nem kötöm Gajdor János nyakára.
– De mikor nem én vagyok a gyilkos!
– Mondtam már, János, hogy tudom én azt. De látja kend, muszáj ezt a kötelet a nyakára tenni, mert különben nekem gyűlik meg a bajom a véres öreggel.
A betyár irtózva hátrál a kinyújtott kötél elől.
Laucsik csöngetett, két őr lépett elő s kiadta a parancsot:
– Máslit kössetek a nyakára.
Máslit kötnek kötélből
És Gajdor Jánosnak a kötőfékből csokor alakú máslit kötöttek a nyakára, a kezeit hátrakötötték, hogy a máslit le ne oldhassa, aztán levezették a legsötétebb börtön fenekére, amelynek köveinél a Tisza hullámai morogtak be kísértetiesen.
Hajnal van már. Zörget a rab a börtönajtón, hogy a nagyságos úr elé kívánkozik.
– No János, mi baj? – fogadja Laucsik, aki fönt virrasztott.
– Tessék levenni a kötelet. Nem érdemlem én ezt, mikor én nem vagyok a gyilkos.
– Hát mi baja kendnek azzal a kötéllel? Nem szorítja a nyakát, hiszen tágra van hagyva? Jól áll kendnek az a másli.
Aztán az őrökhöz fordult:
– Vigyék vissza.
Másnap éjjel újra zörget a rab, hogy vezessék a bíró úr elé. Rettenetesen megviselte az az egy nap.
Az a másli.
De azért csak könyörgött most is, hogy vegyék le a nyakáról a kötelet, mert nem ő a gyilkos.
Mikor negyedszer kéredzkedett föl, halálsápadtan, összetörve, már csak alig vánszorgott.
– No mi lesz, János?
A rab nagyot nyögött.
– Már látom, így is, úgy is meg kell halni. Vegye le a nagyságos úr ezt a kötelet. Én öltem meg a Simándiékat.
Laucsik erre a vallatásra mindig büszke volt. (Talán még most is!)
A töredelmes vallomás után a gyilkos odalépett a bíróhoz.
– Hát úgy-e, nagyságos uram, most már engem fölakasztanak?
Laucsik fölhasználta a félelemnek ezt a kérdését.
– Már alighanem úgy lesz, János. Hanem attól függ az mégis, mert a törvény úgy rendeli, hogy van-e idebent kendnél nagyobb bűnös? Ha találkoznék, ha tudna olyat kend, hát az kerülne kötélre.
A nagyobb bűnös!
A gyilkos fölkiált:
– Itt benn van-e Muzslai János?
Muzslai, a híres rablógyilkos, éppen kéznél volt.
– Miért, János?
– Mert az nagyobb bűnös, mint én. Együtt öltük meg a félegyházi ispánt is...
Laucsik szembesítette a két rablógyilkost s ekkor vitte keresztül azt a mestervallatást, melyről sokat írtak már.
A két gyilkos egymásra licitált. Gajdor Muzslaira 14, Muzslai Gajdorra 17 gyilkosságot és rablást vallott ki.
Gajdor erre vadul fölkiáltott:
– Csak már mégis Muzslai lett volna a nagyobb bűnös!