Közzététel dátuma: 2017.09.28. 13:42:01
Egy nagy kapu előtt állította meg a lovát, s leugrott róla.
Hogy belső izgatottságát legyőzze, nagyot nyújtózott s nagyot ásított. Aztán kissé elmosolyodott, megcsóválta a fejét.
- Majd meglássuk - mondta -, hány zsákkal telik. Még semmi sincs az iszákba!
Bevezette a lovát maga után a kis kapun, s odabent a szép virágos udvaron, ahol üveggömbök csillantak meg a gyorsan leszállt esti sötétben, megkötötte a kiskerítéshez. Azzal maga fölment a lépcsőn az üveges, virágos, vadszőlő befutta tornácra.
Sötét volt ott, s nem mert lépni, ismerte a lakást, tudta, hogy teles-teli van csecse bútorral. Nem szeretett volna valamit fellökni.
- Jó estét! - kiáltott be hangosan, s levette a köszönéshez a kalapját.
Egy perc múlva lámpa világított ki a belső szobából a pitvarba, onnan a tornácra. És Dani meglátta, hogy egy szőnyeges hintaszék előtt áll. Örült, hogy még egyet nem lépett, mert biztosan felrúgja ezt, s véle a kis asztalt...
Szolgálóleány hozta a lámpát, utána a szép fiatal asszony jött ki.
Dani rögtön kihúzta magát, és elfelejtett minden gondolatot, amin eddig évődött, csak gyönyörűséggel nézett a szép zsidóasszonyra.
- Jó estét kívánok! - ismételte meg a köszönést, derült nyugodtsággal. - Itthon van a tekintetes úr?
- A kaszinóban van! - felelt a fiatal nő, s nagy kíváncsi szemeket vetett a szép parasztra. - Miért keresi?
- Dógom vóna vele - billentette oldalra a fejét elmosolyodva Dani.
- Nem kiskarai maga? - kérdezte a nő.
- A vónék én.
- Turi Dani, ugye?
- Nem tagadom.
- Akkor jóestét! Üljön le. Jön az uram mindjárt... Most fektettem le a médikét.
Leültek a tornácon. Az asszony a hintaszékbe süppedt, Dani egy karszékre ült a szemközti nagy ebédlőasztal mellett.
A nagy lámpa éles, sárgásfehér világa előnyösen színezte az asszonyka bőrét. Dani meglepetve nézte. Voltaképpen ma először vetette szemét igaz figyelemmel úriasszonyra. Az eddig olyan idegen és messzelevő volt neki, hogy fölöslegesnek tartotta a kíváncsiságot is. De most, hogy megütötte az orrát az erős parfüm, a heliotróp ismeretlen illata, valami szokatlan testi izgalom gerjedt föl benne. Biztosan ilyenféle asszony a grófné is, de persze hogy "ezerszer szebb"!...
A csinos kis ügyvédné megérezte a parasztember megilletődését, s nem vette rossz néven.
- Mi újság maguknál, Dániel gazda? - kérdezte tőle; kissé zavarban volt, nem tudta, miről fog beszélni ezzel az emberrel. Ismerte Danit, tudta, hogy gazdagabb és értelmesebb a többinél, de azért fogalma sem volt róla, micsoda témát vethetne föl neki.
Dani nem sietett válaszolni, gyöngén vállat és szemöldököt vont, s újra elmosolyodott. Jól állott a mosolyos kifejezés erősvonású, telt férfias szép arcán. Bizalmas nézésű kifejezésteljes kék szeme csillogva legelészett az asszonyon, s néha szinte beleöklelt, átfúrta a dús, csipkés pongyolát. Az asszony már szinte zavarba jött. Nagy, sötét szemeit, amelyekben az ifjúság gyermekded önkéntelensége s intelligencia megértő okossága vegyült, fölvetette a plafondra, s ezzel egészen kiszolgáltatta magát, duzzadó fiatal, csókos szájú, májpuha s finom bársonyarcú, omló vonalú szépségét a nézőjének. Dani az első percben szinte megütközéssel leste; valahogy nem tetszett neki, természetellenes volt előtte ez a finomság: de a fehér bőrű, fekete hajú ügyvédné oly tiszta volt, oly kevéssé mesterkélt, hogy asszonyértő szeme rögtön beletanult, hogy kell nézni az idegen kincset: az úrinőt.
S gyorsan kigyúló vére egy perc múlva már szinte rohanvást zuhogóhoz ért. Ím itt előtte, egy karhosszra az a nő, akire ma gondolt, s mégis olyan távol, hogy lehetetlen elérnie. Megsejtette azt az undorodást, amely elfogná ezt az asszonyt, ha ő kézzel megérintené...
El kellett fordítani a szemét, körülnézett a pazar tárgyakon, amelyekkel nem is volt tisztában.
A zsidóasszony megtalálta a témát.
- Hallja! - kiáltott fel - haragszom ám magára.
- Rám? - mosolyodott Dani.
- Magára bizony, szépeket hallottam róla.
- Rólam?
- Mondtam is mindjárt, hogy csak kerüljön elibém a Dani gazda, majd adok én.
- Itt vagyok! - szólt Dani, s derűsen várt; az asszonyka fölényesen, magasról leereszkedően beszélt, ahogy a komoly idegen gyereket, a parasztot szokás leckéztetni.
Dani nem volt többé izgatott. Megkezdődött az asszonnyal való összetűzés. És ez neki gyönyörűség volt, mint mikor a komondor játszik a cicával.
- Szép! Hát maga gyűlöli a zsidót?
- Én? - mondta Dani megütődve. Eszeágában sem volt effélével törődni valaha. Aztán eszébe jutott, hogy biztosan Farkas Danival téveszti össze. Nem tiltakozott, nem lett vón férfias, fölvette a heccet.
- Azt mondták magáról, haragszik a zsidókra!
- Nem jól mondták azt - mosolygott Dani, azzal a közvetlen felsőbbséggel, amire a férfierő emeli az okos embert a nővel szemben, s amely játékká teszi előtte a vitát.
- Hát nem? Nem haragszik rájuk?
Daninak hamiskodó ráncok gyűrődtek a szeme sarkában.
- Nem mindre!... Csak minden másodikra.
- No ja - szólt az asszonyka okosan -, nem mindre, ugye? A jókra nem, csak a svindlerekre?
Dani vidám szemmel ingatta meg a fejét.
- Nem úgy válogatom én azt.
- Hát hogy?
- Hát... - s eltörülte szép gesztenyeszín nyalka bajuszát - aszerint, hogy amék csipkés nadrágba jár, arra nem haragszok.
A nő először nem értette. Álmodni se mert volna tiszteletlen célzást.
- Csipkés... milyen csipkés? - mondta.
Dani sunyin mosolygott.
- Ahhoz mán nem értek, mék a szebb, a horgolt vagy a kröplizett.
Az asszony arca lángvörös lett.
Elértette a szemtelen tréfát, s egy pillanatig álmélkodott a paraszt előtt. De a másik percben ellenállhatatlan kacagás fogta el, úgyhogy alig bírt magával. Két szép gömbölyű fehér karját kitárta, hogy a csipkeujj visszahullott róla, hanyatt dőlt és kacagott. Dani az éhfarkas mohóságával nézte, faldosta a rengő, játszó idomok habzását.
A szép kis zsidóasszony kétszer-háromszor újra kezdte a kacagást. Szép, fehér fogai csillogtak, kékesfekete haja kissé meglazult, fehér homlokába hullott, nagy pilláin egy-egy könnycsepp rezgett, mikor végre szembenézett a férfival.
- Hát, Dani uram, maga szereti a zsidónőket?
- A szépeket.
- Engem is?
- Magát?... Magáért elcsüngenék kötelen egy hétig.
Az asszonyból újra kitört a csiklandós, harsonás kacaj.
- De azér nem lenne a kedvemér zsidó?
- Lennék én még Krisztus is!
- Mi? Az olyan nagy áldozat volna magának?
- Hát iszen a zsidók feszítették meg a Krisztust, nem a Krisztus a zsidókat.
Erre újra kitört a kacagás az asszonyból.
- Jaj, Dani gazda, Dani gazda - mondta végre -, hogy találja ki maga az ilyeneket. No hallja, maga jobban udvarol, mint az urak.
Ebben a percben megjelent a férje a tornácon.
- Mi az, mi az! - kiáltotta - mi van itt?
- Nahát, ilyen ember nem létezik több - ugrott fel az asszony, s hozzászaladt -, mint ez a Dani bácsi.
- Ah, Turi uram?... Príma ember!
Dani felállott, s odábbtaszította parasztosan a széket. Azután elnézte az asszonyt, meg az urát, amint puhán, könnyedén átölelték egymást. Olyan könnyű mozdulattal pihent az asszony fehér keze az ura vállán, mintha egy fehér rózsa esett volna oda. S olyan lágyan lehelt rá a vöröses bajszú, húsos arcú férfi egy kis csókot arra a kézre, mintha nem is érintette volna. És mikor éppilyen könnyedén, lepkeszárny módra csókolták meg egymást, Dani tisztán megérezte, mi az az elérhetetlen valami, ami hiányzik az ő asszonyaiból, az ő szeretkezéseiből: ez a ruganyos puhaság, ez a lágy érintkezés. A tűz legyezése, a test testetlensége.
Nem is hallott semmit a beszédből.