Az ókori római művészet újbóli felfedezése a festészetet sem hagyta érintetlenül. A kor festői előszeretettel alkalmazták a klasszikus szépségeszmény harmonikus arányait és formáit. A szertelen és színpadias barokk után a klasszicista festészet egy hűvösebb, merevebb irányvonalat képviselt. A klasszicista festmények szigorú szabályok alapján készültek, melyek közül legfontosabbak az antik mitológiai vagy történelmi témaválasztás, a plasztikus ábrázolás és a kompozíció gondos pozicionálása. A rendszerint idealizált testű emberalakokat felvonultató festmények megértéséhez elengedhetetlen az ókori történelem és mitológia ismerete.
A régi hagyományok megőrzését és az új forma kialakítását a festészet a többi művészeti ágnál sokkal gyorsabban és érzékelhetőbben tudta teljesíteni. Főleg azért, mert a festészet nyelvén könnyebb volt tolmácsolni mindazt az új mondanivalót, kielégíteni azt az új igényt, amelyet a társadalom a művészettel szemben támasztott. Az új szerkezeti, vonalvezetési elvek kialakítására törekvő arckép és csoportkép révén egyrészt sikerült érzékeltetnie az ember új helyét a világban, másrészt - kialakítva a sokféle érzést tükröző portrészerű tájat - emberi hangulatok tolmácsolására is vállalkozhatott. Ugyanakkor valamiféle új ünnepélyességet is kialakított. Miközben a festészet az ember szenvedélyeit és érzelmeit egyre leplezetlenebbül bocsátotta közszemlére, élni tudott a művészet megrázó, sőt agitatív erejével is.