Közzététel dátuma: Nov 17, 2020 5:3:50 PM
Phaedra, Oinone
PHAEDRA
Tudod-e, Oinoné, mi hír jutott fülembe?
OINONE
Nem, de, az igazat megvallva, reszketek,
Ha csak rágondolok, mily szándék fűthetett,
Valami végzetes és jóvátehetetlen.
PHAEDRA
Ki hitte volna, mondd? Mást szeret a kegyetlen!
OINONE
Mit mondsz?
PHAEDRA
Hippolytos szerelmes, tudd meg itt.
A meg-nem-törhető, az ádáz hős, akit
Sértett a tisztelet, ki tombolt a közönyben,
E tigris, akihez mindig remegve jöttem,
Most meghunyászkodott, vesztét beismeri:
Szívét Aricia meg tudta ejteni.
OINONE
Az a lány?
PHAEDRA
Ó, soha nem érzett szenvedésem!
Mily új gyötrelmeket kell még nekem megérnem!
Mit eddig tűrtem el a gyötrő vágy alatt,
A düh, a rémület, az őrlő bűntudat,
Az elutasítás tűrhetetlen keserve
Csak játék volt ahhoz, mi most van rám kivetve.
Szerelmesek! Hogy is csalhatták meg szemem?
Hol találkoztak? És mióta? S mily helyen?
Te tudtál róla? Mért hagytál így tévelyegnem?
Lopott tüzük felől mért nem tudattál engem?
Gyakran látták, amint jártak egymás után?
Az erdő sűrüjén találkoztak talán?
Jaj! Nem akadt az ő vágyuknak semmi gátja.
Sóhajukat az ég is tisztának találta.
Önvád nem kezdte ki szívük hajlamait.
Minden nap derüsen és fényben kelt nekik.
És én, jaj, az egész mindenség kivetettje,
Bújtam a nap elől, a fénytől menekedve,
Egy istent merve csak kérlelni, a Halált.
És szívem egyre csak végső percére várt,
Emésztve magamat könnyben, keserűségben,
Még bánatomban sem maradva észrevétlen,
Ott se leltem vigaszt, a könnyeim között,
Ízleltem remegőn e gyászos örömöt,
S derűs arcom alá rejtve e riadalmat,
Még a sírásban is ritkán leltem nyugalmat.
OINONE
E hiú vágy nekik milyen gyümölcsöt ad?
El kell szakadniuk.
PHAEDRA
De szívük hű marad.
E percben is, míg itt beszélek, szörnyű képzet!
Egy dühödt szerető bosszújától se félnek.
Szívük a számüzés se szakíthatja el.
Nem válnak el soha, fogadják esküvel.
Nem, nem tűrhetem el, hogy boldogok lehetnek.
Könyörülj, Oinoné, dühén féltő szivemnek.
Vesszen Aricia. Szítsuk a haragot,
Mely e gaz faj iránt uramban lakozott.
Most már ne érje be elnéző büntetéssel.
A fivérek büne a lányéval nem ér fel.
Féltékenyen magam megyek s megkérlelem.
De mit? Hol tévelyeg megint az értelem?
Én féltékeny? S hogy én Theseust erre kérjem?
A férjem él, s csak ég, csak lángol szenvedélyem!
S kiért? Mily szív után emésztem el magam?
Ha csak rá gondolok, égnek mered hajam.
Mostantól már bünöm tetőfokára hágott,
És egyszerre lehell csalást, paráznaságot.
És orgyilkos kezem, égve a bosszuért,
Kész lenne ontani a hű, a tiszta vért.
S még élek? Nyomorult! És hagyom, hogy felettem
Tündököljön a Nap, a szent, kitől eredtem?
Ősöm az istenek nagy atyja és ura,
S őseimmel tele ég s föld minden zuga,
Hová bújjak? Talán az alvilági körbe?
De jaj! Ott is atyám a szörnyü urna őre,
Melyet, mondják, a sors az ő kezébe tett:
Minos ítélkezik a holt lelkek felett*.
Ó, döbbent árnya majd hogy elborzad, ha látja,
Amint szeme elé kerülve ott, a lánya
Vallani kényszerül szörny gazságairól,
Minőket tán nem is látott még a pokol.
Mit mondasz majd, atyám, ha e rémség eléd jő?
Látom, az urna is kihullik ott kezéből.
Látom, amint nekem új büntetést találsz
S hóhérává saját vérednek szánva válsz.
Bocsáss meg. Fajodon egy gonosz isten átka.
Lásd az ő bosszúját, az én szívembe látva.
Mert jaj! A szörnyű bűn, mely így elátkozott,
Bús szívemnek soha gyümölcsöt nem hozott.
Gyötrelmes végzetem végső lehelletéig
Siralmas életet hozok elédbe én itt.
OINONE
Nem kell úrnőm, hogy ezt ily elborzadva nézd.
Tekintsd más szemmel e menthető tévedést.
Szeretsz. És senki se kerülheti ki sorsát.
A bűbáj elfogott, és végzetet sodort rád.
Közöttünk ez vajon oly hallatlan csoda?
Nem lett úrrá a vágy más senkin még soha?
Mi sem mindennapibb, mint hogy gyarló az ember.
Halandó vagy, a rád kimért sorsot viseld el.
Panaszlod az igát, mely régtől fogva nyom.
Még az istenek is, fönt az Olymposon,
Kik rettentő dühvel ítélik el a vétket,
Hányszor nem volt, hogy ily bűnös lángokban égtek.
PHAEDRA
Mit hallok? Mily tanács jut nékem újra itt?
Most is vesztemre törsz, utolsó percemig,
Szerencsétlen? No nézd, romlásba mint sodortál:
Szöktem a fénytől, és te újra visszahoztál.
Feledtem híremet könyörgésed hevén,
S elémbe hoztad őt, akit kerültem én.
Mit vállaltál te, mondd? Hogy mertél aljas szájjal
Vádat emelni rá és bemocskolni sárral?
Bele is hal, lehet, és a tébolyodott
Apa vad átka már meg is foganhatott.
Nem hallgatlak tovább. Gyalázat szörnye, menj el,
És hagyj magamra már siralmas végzetemmel.
Bárcsak a magas ég méltón fizetne meg,
S bár elijesztené érdemlett végzeted
Azokat, kikben így a fortélyos ravaszság
Készíti elbukott királyi fők kudarcát.
Kik ingatag szivük lejtőre kergetik,
S egyengetni merik a végzet útjait;
Ocsmány hízelkedők, leggyászosabb ajándék,
Mit az égi harag fejedelmekre rámért.
OINONE
Mit nem tettem, nagy ég, hogy könnyítsek szivén.
Most érte ez a díj? Megérdemeltem én.
atyám a szörnyü urna őre [...] Minos ítélkezik a holt lelkek felett: a mitológia szerint a Krétának törvényt adó király halála után egyike lett az alvilág három bírájának, aranyos jogarával a kezében ő mondja meg, ki milyen helyet érdemelt ki az alvilágban az életében elkövetett tetteivel.