Közzététel dátuma: Nov 18, 2020 9:7:28 AM
Phaedra, Oinone
PHAEDRA
Tovább ne menj. Megállj itt, jó Oinone, kedves.
Alig tartom magam, erőm mind kevesebb lesz.
Szemem nem bírja el a rég-látott napot,
S csukló térdemmel itt tovább nem állhatok.
Ó! (Leül)
OINONE
Jaj, nem volt elég még a könnyhullatásból!
PHAEDRA
Ha tudnád, hogy nyom e sok hiú dísz, e fátyol!
Mily kéretlen kezek fonták e fürtöket,
Hogy homlokom körül ily cifrán lengenek?
Már minden összefog, hogy engem elveszítsen.
OINONE
Ki igazodhat el a vágyain, nagy Isten?
Magad kérted, komor szándékod váltva, hogy
Szorgos ujjakkal így ékítsük homlokod:
Te kívántad magad, régi erőd felajzva,
Kilépni végre már a fénybe és szabadba.
Most itt vagy, asszonyom, s már bújnál? Gyűlölöd
A megtalált napot, mit úgy vágytál előbb?
PHAEDRA
Sötét sorsú család tündöklő, tiszta atyja,
Kitől anyám dicső eredetét fogadta,
Ki vergődésemet pirulva láthatod,
Ó Nap, színed elé utolszor járulok.
OINONE
Hát nem ereszt soha a halál szörnyű gondja?
Mindig így lássalak, az életről lemondva,
S készítve untalan e gyilkos végzetet?
PHAEDRA
Ó, erdő sűrüjén mért is nem ülhetek?
Mikor követhetem a tér felvert porán át
Egy gyors versenykocsi lobogó vágtatását?
OINONE
Mit úrnőm?
PHAEDRA
Én bolond! Mit mondtam? Hol vagyok?
Meddig csigáz a vágy? Ép eszem elhagyott?
El is vesztettem, el, az egek elorozták.
Ó, Oinoném, ne nézd e pírban égő orcát:
Szívemből ki-kitör a szégyellt fájdalom,
És elborít a könny, akárhogy titkolom.
OINONE
Ha pirulni akarsz, van okod pirulásra,
Hogy így elhallgatod, mi szíved elcsigázza,
Gondunkra közönyös, jó szavunkra süket,
Könyörtelen hagyod elveszni életed?
Napod teljében áll, hát sorát mi szakasztja?
Forrását mily varázs, mily rossz bűbáj apasztja?
Háromszor vonta be sötétség az eget,
Mióta nem lakott álom szemed megett,
S háromszor űzte szét a fény a sűrű éjjelt,
Mióta lankadó tested nem ismer ételt.
Mily szörnyszülött a terv, mely idáig ragad?
Mi ad jogot neked pusztítni önmagad?
Sérted isteneid, életed alkotóit,
Elárulod urad, kinek eskűd adózik.
S elhagyva őket is, két szegény gyermeked
Szelíd nyakát nehéz járomba görbited.
Gondold el, hogy a nap, mely anyjuk elrabolja,
Az idegen fiú reményét váltja jobbra,
Azét, aki fajod legbőszebb ellene.
Akit az amazon hordott méhében, e
Hippolytost...
PHAEDRA
Egek!
OINONE
Ez végre észre térít.
PHAEDRA
Szerencsétlen, kinek mondtad ki a nevét itt!
OINONE
Jól van! Méltán hozott ki sodrodból e név.
S öröm nekem, hogy így látom dühöd hevét.
Hát élj. Éltessen a szerelem s kötelesség.
Élj és ne tűrd, hogy e szkíta fajzatra essék
Az átkos hatalom gyermekeid felett,
Kiknél szebbet Athén nem szült s az istenek!
Habozni nincs időd, hisz minden perc megölhet,
Szedd össze, míg lehet, megrokkanó erődet,
Míg napjaid hevén a holt hamu alatt
Még izzik a parázs, s ha kell, új lángra kap.
PHAEDRA
Vétkes tüzét úgyis már túl soká szitottam.
OINONE
De hát, mily mardosó önvád emészt titokban?
Valami bűn vetít rád ily zord árnyakat?
Tiszta kezedhez tán ártatlan vér tapad?
PHAEDRA
Kezemnek bűne nincs, hála az isteneknek.
Bár a szívemet is tudnám ily bűntelennek!
OINONE
Mily szörnyű szándokot forraltál hát, ami
Mostanig sem szünik szíved borzasztani?
PHAEDRA
Amit mondtam, elég. A többitől kimélj meg.
Azért halok meg épp, hogy ily szégyent ne érjek.
OINONE
Hát halj meg, s vidd tovább e gyáva hallgatást.
De lefogni szemed keress valaki mást.
Bár benned már alig rebben a gyenge élet,
Az első én leszek, ki alvilágba térek.
Tárva áll ezer út feléje szűntelen,
S a legsimábbat én, tudom, hogy meglelem.
Kegyetlen úrnő, mondd, bennem mikor csalódtál?
A bölcsőben, tudod, két karom ringatott már.
Hazát, fiaimat, mind érted hagytam el.
S hűségem íme, most ily díjat érdemel?
PHAEDRA
Mily gyümölcsöt remélsz e lázas unszolástól?
Borzadsz, ha megtudod, hogy csöndem mit palástol.
OINONE
Mit mondhatsz, istenek! Mi annál rémitőbb,
Hogy lelked itt leheld ki hű szemem előtt?
PHAEDRA
Ha tudod majd, mi sors, mit bűnös lelkem vállal,
Akkor is meghalok, csak vétkesebb halállal.
OINONE
Ó, érted hullatott könnyemre, asszonyom,
S ingó térdedre itt, ahogy átkulcsolom
Kérlek, kérlek, ne hagyd, hogy elhagyjon türelmem.
PHAEDRA
Kelj fel. Te akarod.
OINONE
Szavadat hadd figyeljem.
PHAEDRA
Mit mondjak, ó Egek! És hogy fogjak bele?
OINONE
Kevesebb habozás kevésbé sértene.
PHAEDRA
Ó, Venus átka, jaj! És halálos haragja!
Anyámat is milyen őrjöngésig ragadta!
OINONE
Feledjük, asszonyom; emléke is örök
Csöndben aludja át a végtelen időt.
PHAEDRA
Ariadné hugom! Mily szörnyű szerelemben
Vesztél el, idegen partokra kivetetten!
OINONE
Mi lelt ma, asszonyom? Mily keserű gyönyör,
Mely szívedben egész nemes fajodra tör?
PHAEDRA
Mert Venus rendeli, átokvert fajzatomnak
Utolsó sarja, én zuhanok legnagyobbat.
OINONE
Szeretsz?
PHAEDRA
Szaggat a vágy minden őrülete.
OINONE
S kiért?
PHAEDRA
Ó, még nagyobb szörnyűség lehet-e?
Szeretem őt... E név, borzadok hallatára,
Szeretem őt...
OINONE
De kit?
PHAEDRA
Az amazon fiára
Gondolsz-e, ó, kit oly vadul gyűlöltem én?
OINONE
Hippolytos? Egek!
PHAEDRA
Te mondtad ki, nem én.
OINONE
Nagy istenek! Erem a fagynak érzi görcsét.
Ó bűn! Ó borzadály! Ó, átkozott örökség!
Kárhozott utazás! Kellett neked e vad,
E vészes part felé terelned utadat?
PHAEDRA
Régibb az én bajom. Alighogy feltaláltam
Boldog nyugalmamat Aigeus hős fiában,
Alig a szent kötés köztünk megköttetett,
Elém hozta Athén fő ellenségemet.
Láttam, s kivert a láz, a vér arcomba tódult
Meg újra elfutott, lelkem zavarba bódult,
Szemem nem láthatott, szavam nem szólhatott,
Testem jégben tüzelt és tűzben vacogott.
Megismertem Venust és rettentő hatalmát,
Melytől nincs oltalom, ha egyszer már lecsap rád.
Dühét próbáltam így s úgy elhárítani:
Oltárt emeltem én, szép ékeset neki,
Melyről az áldozat naphosszat nem fogyott ki,
Ezzel kívánva tűnt eszemet visszalopni.
De sajgó szerelem! És gyatra gyógyszerek!
Tömjént oltárokon hiába égetek:
Ha, míg az istennő nevét rebegte szájam,
Én csak Hippolytost idéztem és imádtam:
Az oltárfüstben is őt látva szüntelen.
A meg nem nevezett, ő volt az istenem.
Kerültem mindenütt; ó, kínok netovábbja,
Apjában is szemem az ő képét találta.
Végül is visszatért erőm magam fölött,
S erőm roncsaival üldözni kezdtem őt.
Hogy a bálványozott ellentől meneküljek,
A gonosz mostohát játszottam, sikerült egy
Idő után, örök panasszal az apát
Ráharagítanom - s végre hajóra szállt.
Mily megkönnyebbülés! Míg tőle távol éltem,
Csend volt köröttem, és elcsitult szenvedélyem.
Elrejtve bánatom, némán neveltem itt
Férjemnek átkozott frigyünk gyümölcseit.
Hiú igyekezet! Ha végzetünk nem enged!
Uram maga hozott Troizénba, s látni kellett
Újra és mindig azt, kit látnom nem szabad:
Be sem gyógyult sebem még jobban felszakadt.
Már nem rejtett tüz ez, kicsap sajgó husomból:
Venus ez maga, ki zsákmányán tépve tombol.
Hogy érje bűnömet a megtorlás, a jog,
Gyűlölöm életem s lángomtól borzadok.
Kímélni híremet némán vártam a véget.
Titkolva e sötét lángolást, mely eléget;
De könnyed, unszoló szavad meglágyitott,
S nem is bánom meg, hogy e vallomást birod,
Csak tiszteld a halált, mely egyre közelebb lép,
Kínom igaztalan vádakkal ne növeld még,
S fölszítni ne kívánd hiú gonddal kevés,
Maradék lángomat, mely már kihúnyni kész.