A klasszicizmus a barokk ellentéteként jött létre, és több országban a felvilágosodással összefonódva jelentkezett, bár kialakulása korábbra tehető. Franciaországban bontakozott ki először (kezdetei a 17. század második harmadában), és itt maradt meg a legtisztább formában. Európában a 18. század közepén induló, a 19. század első felében elterjedő művészeti stílus. Jelölésére gyakran a neoklasszicizmus elnevezést is használták arra utalva, hogy e korszakban a klasszikusnak (a szó eredeti értelmében: a római polgárság elitjéhez tartozónak, így első osztályúnak, követendőnek) tekintett értékek, minőségek újraéledtek.
A klasszicista ízlés társadalmi alapja az abszolutizmusban kialakult polgárság, amely számára fontos volt a nemességgel kialakult erőegyensúly, valamint az uralkodó tisztelete. A klasszicista művészet nyíltan mutatta a rendezettség, a kiszámíthatóság strukturális jegyeit, a klasszicista gondolkodásmód a fegyelem és a pedagógia fontosságát hangsúlyozta. XIV. Lajos francia uralkodó udvara volt az irányzat legnevezetesebb központja, ahol az olümposzi istenekre való utalások az abszolutizmus szimbolikus kellékeiként szolgáltak: kifejezhetővé tették az abszolutizmusnak a rend és kiszámíthatóság iránti vonzódását, valamint az axiomatikus (adottként elfogadott alaptételekből kiinduló) és deduktív (a jelenségekből a jelenségek okára visszakövetkeztető) érvelés iránti odaadását.
A klasszicista esztétikát racionalizmus jellemzi: a művészet célja nemcsak a gyönyörködtetés, hanem az erkölcsi nevelés, és az emberek művelése. Ezért kerülendőnek tart minden szertelenséget, fölösleges díszítettséget, eszménye pedig a világosság, az érthetőség. Johann Joachim Winckelmann porosz régész és esztéta (1717-1768) meghatározása szerint a kor alkotásait „nemes egyszerűség és csendes nagyság” jellemzi (Gondolatok a görög festészet és szobrászat remekeinek utánzásáról).
A barokk, és különösen annak késői stílusfázisa, a rokokó artisztikus intimitással szemben a klasszicizmus józan, nagyszabású művészetet hirdet, ennek nevében visszatér a görög és római alkotások tiszta egyszerűségéhez. Elsősorban a római művészet szolgál mintaképéül, bár teoretikusai a görögökre hivatkoznak, csakhogy ez alatt a görög művek római másolatait értik. Az antik remekművek vizsgálatától azt remélték, hogy felfedezik a tökéletes alkotás szabályait.
Az antikvitás mellett az érett reneszánszra is példaként tekint a klasszicizmus, elsősorban Raffaello művészetére. A klasszicizmus humanista és az antik kultúrát utánzó eszmeisége a reneszánszéval rokon; a klasszicista művésznek ugyanakkor az antikvitásból (némiképpen önkényesen) levezetett merev szabályokhoz kellett igazodnia, amihez nagy fokú műgond, a formai tökélyre való törekvés járult.
A klasszicista ízlés jelentkezésével együtt jár az antikvitás kutatásának fellendülése, a régiségek tanulmányozása. G. B. Piranesi metszetsorozatokat készít az antik világ maradványairól, főleg Rómának fennmaradt római kori építményeinek romjairól; 1764-ben Winckelmann Az ókori művészet története címmel közreadja híres munkáját, az első olyan könyvet, amely a fejlődés folyamatát bemutatva tárgyalja egy korszak művészetét; valamint megindulnak az első ásatások (Pompeji, Herculaneum), és létrejönnek az első műgyűjtemények is. A muzeális tanulmányok a klasszicizmus elmélete és gyakorlata szempontjából egyaránt fontosak.