Arany János: Bánk-bán tanulmányok

Közzététel dátuma: Feb 05, 2016 1:31:49 PM

I. A történet

II. Endre király 1213-ban a galicziai s lodomeriai tartományokba indult seregével. E hadjárat egy előbbinek volt következménye. Misztiszlavics Dániel, Galiczia és Lodomeria fejedelme, az oroszok és lengyelek támadása ellen Endréhez folyamodott vala segélyért, s a király 1206-ban haddal ment Galicziába, Dánielt Lo birtokában megerősítette, Galiczia kormányával a szuszdali orosz fejedelem fiát kínálta meg, s mindkét tartomány nevét királyi czímei közé sorozta. De a magyar felsőség ezen tartományokban csak névleges volt, Endre mondott hadjáratával korántsem szilárditá azt meg; az általa megerősített fejedelem, Dániel, nem sokára kénytelen volt felzendült alattvalói dühe elől Magyarországba menekülni, s Endre nem igen törődött visszahelyezésével; csak midőn a fejetlenség tűrhetetlenné vált, miután a fellázadt galicziaiak két más fejedelmet, Vladimirt és Románt, 1212-ben megöltek, gondolt a rend helyreállítására, s így létesült az 1213-diki hadjárat, mely még 1214 elején is távol tartá Endrét országától. Ez alatt történt a véres episod, a királyné megöletése.

Gertrúd királyné, Endre neje, leánya volt Bertholdnak, Merania herczegének. Egy Merania, Meran, Tirolban fekszik, az Etsch vize mellett, s az e nevű várost ma minden turista ismeri. De derék Szalaynk megtanít, hogy a magyar történelemben szereplő meráni herczegek neve nem ezen tiroli Merantól veszi eredetét, hanem a dalmát-albániai tengerpartnak hol Maronia, hol Merania, Mirania nevek alatt előforduló hegyes vidékétől (tehát a mai Montenegró táján), mely Kálmán óta a magyar koronától függött, s hűbérileg a Dachan és Andechs, Istriában is birtokos két bajor nemzetségre volt bízva, melyek innen „Dux Meraniae” s váltva „Dux Dalmatiae” címmel, mint egy jelentésűvel, szoktak élni. Ily meráni herczeg, s ennyiben a magyar korona hűbérese volt Berthold, kinek leányát Endre, talán akkor, midőn, mint Dalmát- és Horvátországok herczege, vele szomszédi viszonyban állott, feleségül vette.

Hogy az Imre király s öccse Endre közt megmegújuló villongásokat részben a Gertrúd nagyravágyása idézte elő, szította, vagy legalább Imre így volt meggyőződve, mutatja az a tény, hogy midőn Imre pártos öcscsét a kheenei erősségbe záratta foglyúl, Gertrudot nem tartá tanácsosnak megszenvedni országában, hanem haza küldte szüleihez, honnan az csak Imre halála után jött ismét vissza. Távolléte alatt Imre kibékélt öcscsével, kibocsátotta fogságából, sőt érezvén közel végét, fiának, az öt éves Lászlónak, gyámjává tette. Endre nem látszott idegennek a gyermek iránt: de Gertrúd megjelenése felforgatta a jó viszonyt; úgy hogy Konstanczia, Imre özvegye, kénytelen volt fiával s a koronával Leopold ausztriai herczeghez futni, s ennek fegyveres oltalmától várni vissza-helyeztetést országába, de a gyermekkirály, a hadi készületek alatt (1205) meghalván, Endre lett a király, s Gertrúd nagyravágyása jogszerűleg érte el azt, mi után eddig törvénytelen utakon áhítozott.

A hatalmas asszony „ki a női gondolkozásba férfias lelket sző vala”, tüstént belemarkolt az ország gyeplőibe, mi sehogy sem tetszett a nemzet főbbjeinek. Nevelte az elégületlenséget, hogy a királyné öcscsei egymás után nénjök szárnyai alá vonulva, s ennek kegyeire támaszkodva, parancsoló hangot kezdettek vinni az udvarnál, majd a gyönge Endre által, neje ösztönzésére, főfő hivatalokkal lőnek elhalmozva. — Négy fivére említtetik: Eckbert, babenbergi püspök, Henrik, isztriai határgróf, Ottó, meráni herczeg és Berthold. Az utóbbi mindjárt nénje trónra jutásakor feltűnik az udvarnál, s úgy látszik ő volt legifjabb a testvérek közt, mert még 1206-ban nemcsak teljeskorú vala, de közel sem járt a teljes korhoz. Mindazáltal, daczára ifjúságának s tudatlanságának, Bertholdot Endre (1206-ban) kalocsai érsekké választotta, s három év múlva Dalmát- és Horvátországok bánjának nevezte ki. Bertholdot, az udvarhoz nyomban követte Eckbert püspök, pápai küldetésben ugyan, de egy darabig ott maradt, s a királytól terjedelmes földbirtokot nyert adományul a Szepességen. Később hivatala visszakívánta Németföldre, de miután az 1208-ban orozva meggyilkolt hohenstaufeni Fülöp német császár megölése miatt ő és testvére Henrik, isztriai határgróf, gyanúba jöttek, ismét nénje udvaránál keresett és talált menedéket, honnan csak 1211-ben térhetett vissza püspöki székébe. És így 1208 óta három kegyelt testvér volt az udvarnál: Berthold, Eckbert s a hasonlóan oda menekült Henrik. Ottóról, a negyedikről nincs emlékezet, de utóbb (1217.) ez is követte Endrét a szentföldre, s így hihető, hogy ő sem maradt ki nénje kegyosztogatásiból.

II. A mese lényege

Ottó, (meráni herczeg) nénje Gertrúd magyar királyné udvarához jővén, meglátja valahol, s megszereti Melindát, Bánk-bán nádor ifjú szép nejét. Gertrúd beteges öcscse kedvtelését hajlandó elősegíteni, s e czéllal Melindát udvarához hivatja, palotahölgyei közé. Azonban Ottó lassan halad a hódítással: mit nénje már-már unni kezd, s hogy utoljára még alkalmat nyújtson neki, egy udvari vigalmat rendez. E vigalom napján kezdődik a darab.

Ezzel egy időben a királyné ellen, ki a galicziai háborúban távollevő férje helyett kormányoz, országszerte nagy az elégületlenség. Panasz van rá, hogy a magyart mellőzi, honfiait előmozdítja, kik az országot zsarolják, a népet koldússá teszik, s több ilynemű. Az udvarhoz közelebb levő elégületlenek élére Petúr-bán, a bihari ispán veti magát. Ez formaszerinti pártütést akar szervezni a királyné ellen, melynek czélja a Gertrúd megölése, az idegenek kormányának megbuktatása, fentartván maga a király iránti lojális érzelmöket. De hogy a fölkelés annál nyomatékosb legyen. Petúr a nádort, Bánk-bánt is bele akarja vonni. Ez nincs az udvarnál, körútját járja az országban. Ottó czélját a nádor nejével már többen sejtik az udvarnál, ezek közt Petúr. Ez jó alkalom. Bánkot a királyné ellen ingerelni: Petúr tehát gyors követ által, titkon legnagyobb sietséggel az udvarhoz hívja a nádort (hogy lássa a nagy dolgokat, melyek itt történnek), de minden részletesb magyarázat nélkül. Bánk a legnagyobb feszültségben jő, s álköntösben, rejtett ajtón, megjelenik a királyi palotában, épen mialatt a vigalom foly. Petúr összejő vele, meghívja, a haza nevében titkos tanácskozásra, saját házához, s végül tudatja vele, hogy jelszavuk Melinda. E név, mint tőr, hat Bánk szivébe: felfokozott, de még eddig határozatlan érzelmeiből a szerelemféltés kezd kiválni, s e bizonytalanságot nem tűrhetvén: „Világot, itt! világot!” kiált fel, s megy: „a setétben ólálkodókhoz” — a pártütőkhöz, kiktől felvilágosítást remél.

A palotában foly a vigalom. Ottó (egy nála „lézengő” kóbor lovag, Biberach által) Melindát találkozásra kérette fel, épen azon szobába, honnan Bánk eltávozék, s a hölgy igérkezett. Melinda ártatlanságában, még nem is gyanítja czélját e találkozásnak, s midőn Ottó előtte vallani kezdi szerelmét, Bánk, a féltés által üldözve, a rejtek ajtón visszajő s látja, hogy Ottó Melinda kezét hosszasan homlokához nyomja. Bánk szédelegve hanyatlik vissza, a honnan jött; de nem távozik el, hanem kivűl marad. Hallhatja, hallja is tehát, midőn a mind szemtelenebb Ottót Melinda megvető szavakkal utasítja vissza, s ott akarja hagyni, de a királyné jő, Melinda ennek is szemrehányást tesz és távozik; hallja, midőn Gertrúd öcscsét leszidja, nem a csábításért, hanem az ügyetlenségért, s mikor Ottó, nénjét engesztelendő, késznek nyilatkozik Melindáról lemondani, Gertrúd e gyávaság miatt még jobban tűzbe jő, s öcscsét megvetve távozik el. Ottó Biberachot szólítja, tanácsát kérni. Ez azt javasolja, menjen nénje után, kérje meg, mondja, csak próba volt az egész: kérje ki, hogy nénjével s Melindával (holnap úgy is el kellvén utaznia) üríthessen egy búcsúpoharat; egyszersmind porokat ád Ottónak, Gertrúd számára altatót, Melindáéra hevítőt. Ez utóbbi párbeszédet Bánk nem hallhatja, mert Biberach, ki őt már Petúrral folyt jelenete után megpillantotta volt, csak súgva, s a szoba ellenkező oldalán adja tanácsait. Bánk egy magán beszédben tör ki: küzd benne a király iránti hűség, s a királyné elleni bosszú. Ő mindkettőnek eleget akar tenni, „két fátyolt tépni le hazájáról, s becsületéről”. Melinda azonban még ártatlan, az iránt megnyughatik; s így először is a pártütést akarja lefegyverezni.

Ez alatt a békétlenek már össze vannak gyűlve Petúr lakásán, ki a habozókat szilárd eltökélésre buzdítja, s már el van határozva a királyné megbuktatása „ha véresen is”, midőn Bánk érkezik, a békétleneket, Petúron kívül, szép szóval lefegyverzi, ez utóbbit, ki föltételéhez makacsul ragaszkodik, mint a király személynöke, a többiek által elfogni parancsolja; mire Petúr, ki csak a királyné, de nem egyszersmind a király ellen pártütő, Bánk lábaihoz hajol, s a hűségre visszatér. E szerint a lázadás, Bánk erélye által, el volna nyomva, de jő Biberach, ki az Ottónak adott ördögi tanács után jobbnak látja a „magyarsággal tartani”, — s elég világosan tudtára adja Bánknak, hogy mialatt ez a pártütéssel bajlódik, a palotában meg is történhetett Melinda gyalázatja. Bánkban a féltés szörnye ismét feltámad, — s ha még késő nem volna, — mire Biberach némi reményt nyújt, — siet a palotába vissza, előbb kérvén a pártosokat, maradjanak együtt, „ha talán szükség lehetne rájok”. Biberach is utána megy. — Ez, úgy látszik, hamarább elér a palotába, ott találja Izidorát, egy thüringi német kisasszonyt, ki titkon Ottóért eped s mindig nyomában van; s mondja neki, siessen rögtön Melindához, mert Ottó ennek hevítő, a királynénak altató port adott be. Izidóra fut, látja Ottót Melindától rendetlenül kirohanni, s midőn Melinda ajtajához ér, jő Bánk-bán dühösen, hátul megragadja, belöki Melinda szobájába s miután mindent kivallott, amit tud, egy mellék szobába zárja.

Bánk és Melinda találkozásának viharosb része el van rejtve a néző elől. A szín (III. szak.), Bánknak az előtte térdeplő Melindához intézett szavával nyílik meg: „hazudsz!” Nem hiszi, hogy „Ottó és Melinda” nem „egyaránt örűltek”, hogy az utóbbinak beleegyezése nélkül történt; noha ezt Izidóra vallomása is megerősíti. Melinda esd, állítja, hogy bűntelen, kéri, ne mondja meg testvéreinek (Mikhál és Simon spanyol menekültek), kimélje, mert nemcsak feleség, — anya is. E szóra Bánk belök egy oldalajtót s a mellék szobában alvó kis fiára riad: „te átkozott kis alvó, mit mosolyogsz?” Az átkozott szó szíven sujtja Melindát: „atyaátok egy anyáért!” kiált fel, s ettől fogva tébúlás jelei mutatkoznak rajta és elsiet. Bánk, egy viharos magánbeszédben, a királyné megölésének gondolatára bukkan:

Ezen gondolat „megizmosodását” elősegíti a zárját feltörő Izidóra, kitől Bánk, hogy Gertrúd bűnös volta felől teljes bizonyosságot szerezzen, kérdi, soká beszélt-e a királyné Ottóval a mulatság után, s válaszul kapja: „és a kegyelméből csaknem kijött: de majd Melinda megbékélteted; elősegíti Tiborcz paraszt, Bánk szabadosa, ki saját osztályának az idegenek általi elnyomatását legsötétebb színekkel festi. Bánk Tiborczot Melinda fölkeresésére küldi, maga pedig kis fiát viszi el, mindkettőt biztos helyen akarván tudni, mielőtt az őt „vérpadra vihető” nagy tett kiviteléhez fogna. A belépett Biberach e szóval fejezi ki Bánk lelki állapotát: „Bánk, őrülést mutat tekinteted” — mire a nádor feleli: „Tudom, tudom; de hallom is közellétét eszem lerontatása hír-kürtjének, és azért kívánom azt használni addig, míg egészen el nem veszejtem.” — Az egyedül maradt Biberachhoz csak hamar lihegve fut be Ottó, tanácsot kérni, hová rejtőzzék nénje haragja elől: de Biberach, miután megtudja tőle, hogy „megesett a dolog” — kijelenti neki, hogy ezennel végkép megválik tőle, sőt bosszantásul azt is, hogy a „dolgot” Bánknak fölfedezte: mire a dühbe jött Ottó kivont karddal fenyegeti, de Biberach hidegen figyelmezteti, ne feledje, „hogy egyedül ő (Biberach) tudja, ki volt Fülöp királynak gyilkolója”. Ottó visszahökken, s a távozó Biberach után menve, kéri, ne hagyja el, de miután az hátra se néz, utólérve ledöfi, s elsiet. A lerogyott Biberach segélykiáltására Myska-bán a királyfiak nevelője, többekkel berohan, s Biberach siet elmondani, hogy Ottó döfte le, s kéri, segítse, gyógyítsa, nagy dolgokat fog fölfedezni, melyek a királynét s hazát illetik. Myska saját házához viteti a haldoklót.

Még az nap, kevéssel naphunyta előtt, a királyné mély gondolatokba merülve űl szobájában. Levelet kapott Pontio di Crucc illír helytartótól, hogy az ország alrészein lázadás készül, változtassa meg kormánya rendszabályit. „Csak szúnyogok, — csak szőnyeget nekik” — mond elbizakodva a hatalomittas nő, ki semmit sem tud arról, hogy közelében is pártütés létezik. Izidóra jő, hónába kéredzik, megvallja, hogy Ottót szerette, de többé nem szeretheti, mert az, Biberach meggyilkolása által beszennyezte lovagi becsületét, egyszersmind elmondja, mi történt vele az éjjel, mit mondott Biberach, hogyan látta Ottót Melindától kifutni, hogyan kényszeríté Bánk mindent bevallani, s hogy menekült a bezárt szobából; mely utóbbi által — hajnalban idegen szobában lenni — szűzi erényét is meggyalázva érzi: egygyel több ok, hogy hazájába vissza menjen. Gertrúdot a fölfedezés nagyon leveri, Izidorát oly reménynyel, hogy kérése teljesülni fog, távozni hagyja: „az egy halál —” fordul meg már elméjében; de úgy látszik, reménye van még a dolgot valahogy elsimítani, hivatja hát először is Melindát, de miután látja, hogy ezzel, kinek tébultságát döbbenve veszi észre, nem boldogulhat, a nádor után küld. Mielőtt Bánk jőne, a rég künn várakozó Mikhál-bán betör. — Ez az ősz öreg spanyol, Simon-bánnal együtt testvére Melindának. Tudta és akarata nélkül a pártütők közé keveredett, s miután czéljokat, a királyné megölését, meghallotta: kérte őket, bocsássák követül a királynéhoz, remélve, hogy esdeklései által azt kormánya megváltoztatására birhatja. De nemhogy czélját érné, sőt oly ügyetlen, hogy a pártütők közül, öcscse Simon nevét kiejti, a miért Gertrúd ezt elfogatni, magát Mikhált is börtönbe hurczolni parancsolja. Az érkező Bánk találkozik Mikhállal az előszobában, és még mindig nála levő kis fiát ennek gondviselésére bízza, arra gondolván, „hátha útja” a királynétól „hóhér kezébe vinné” őt. Belépvén, színlett engedelmességgel közelít a királynéhoz: de midőn ez, „hitveséről” kezd szólni, Bánk azt feleli, hogy ő ugyan házas, de „hitvese nincs”, — s Gertrúd, egy darabig nézvén Bánkot, elsiet. „Jó angyalod súgta ezt” — mondja Bánk, örülve mintegy, hogy még nem kellett elkövetnie a gyilkosságot. De Gertrúd visszajő, hozván Melindát, feleletül Bánk szavaira, hogy nincs hitvese. Bánk, szerencsétlen nejét az utána bekullogott Tiborcztól hazaküldi ősi várába; maga is, Gertrúd parancsára távozni akart, de ez ismét maradni parancsolja: mire Bánk, a gyilkolás kényszerűségét maga előtt látván, felkiált: „vége! vége már neki!” — Gertrúd feljűl akar kerülni, Bánkot számadásra vonni a titkos hazajövetelért, az Izidóra meggyalázásáért stb. Bánk szemrehányások hosszú sorával felel, s midőn a megijedt Gertrúd csengettyűhöz nyúl, ezt zsebébe rejti. A szemrehányás mind merészebbé válik, Bánk gyilkolási szándéka nagyon is szembetűnő lesz, s a királyné segélyt kiált. Erre a mellék szobából jő Ottó, de meglátva Bánkot, visszafut, s az ajtót bezárja, melyet Bánk hiába próbálván feltörni, iszonyú átkokba tör ki a csábító ellen, s azzal végzi: „átkozott a hely, a melyben születtél.” Gertrúd gyilkot kap most, s e szóval: „hitvány, ne bántsd hazámat”, Bánkba akarja ütni, de ez kitekeri kezéből s utolérve agyon szurdalja: hanem kívűl zajt hallván, „elvánszorog”.

Most Myska-bán, ki a házánál haldokló Biberach-tól megtudta a királyné élete elleni összeesküvést, jő, s még kívül kiáltja: „mentsd magad királyné, pártütés!” majd belépve látja, hogy „már késő!” Ez alatt a zendülők már künn „verekednek”. Ugyanis ezek, Mikhál követsége eredményére várakozván, midőn az őszt börtönbe hurczoltatni meglátták, felbőszülve hozzá fogtak véres szándékuk kiviteléhez, s már a királyi palotára rohantak. Ottó, féltében, a királynéhoz menekül oltalomért, s midőn vérében fetrengeni látja, nevét ordítva, mellé rogy. — A haldokló elfordított arczát a földhöz nyomja: „Ottó, Ottó! gyilkosom” kiáltván; mi a jelenlevő Myskát azon gyanúra hozza, hogy Ottó ölte meg a királynét, annál inkább, mert Gertrúd meghal, a nélkül, hogy az Ottóra mondott „gyilkos” szót visszavonná; Petúr kivűl kiált: „az egész nemet kiirtsátok” — mit Myska meghallván, a nevelésére bízott király-fiúkat megmenteni siet; Ottó is elfutna, de szembe jő Petúr s a lázadók. Petúr Ottót az öngyilkosságban meggátolván, „összevágni” parancsolja, de Myska-bán fia, Solom mester, berohan katonákkal s míg a lázadók ezekkel viaskodnak, Ottó elillan; Petúr is társaival keresztül vágja magát, Solom és a királyiak űzőbe veszik.

Mire a királyné teste ravatalra teríttetik, megjő Endre Galicziából. A csapás által nagyon le van verve, de mint király, mérsékelni akarja fájdalmát. A gyilkosság és pártütés részleteit apránkint tudja meg: eleinte senki sem gyanítja, hogy Bánk követte el a tényt. Először Solom jelenti, hogy a bosszuló fegyver elérte a gyilkost, Petúr személyében. Petúr egy házhoz menekült, melyet Solom körülfogatott legényeivel, s Petúrt ő maga levágta, Simon elfogta, s most rabul behozatja. Simon esküvel állítja, hogy nem Petúr ölte meg a királynét: mert ők már halva lelték. Aztán a pártütők által kiszabadított Mikhál jő, a Bánk kis fiával, ki elbeszélvén a rajta történteket, a király mindinkább látni kezdi, hogy nője nem ártatlanul esett el. Mégis el akarja hurczoltatni Simont és Mikhált, az utóbbi tehát Bánk gyermekét a király gondjaiba ajánlja; midőn Bánk maga betoppan. Első tette fiát elkapni a király mellől, kinek bosszújától félti, vak Bélára emlékezvén; aztán nádori nyakláncát „Gertrúd koporsóaljára vágja” — mert „vereslik is még vére rajta” — ezzel jelentvén, hogy ő a tett elkövetője. Elmondja, miért ölte meg. A király nagy belküzdés után el akarja vitetni: de Bánk kijelenti, hogy Endre neki birája nem lehet; mert Árpád és Bor vére közt csak Magyarország — a nemzet — lehet bíró. E közben látszik ablakon át, hogy Petúr-bán s egész háznépe lófarkon hurczoltatik, mi, amint később kisül, Gertrúd idegen kegyenczeinek a műve. Solom, a parancsán kívül történt dolognak végére járni, elsiet, s azzal jő vissza, hogy Petúr már kiszenvedett, s halála perczében Bánkot átkozta mint alattomos gyilkost. Bánk, ki előbb, mintha nemes tettet követett volna el, büszkén emelte homlokát, az alattomos szóra megdöbben, önvádat érez; a király felszólítja vitézeit, ki harczol meg nevében Gertrúdért; s miután senki sem akar megvíni Bánkkal, maga kész kiállani a viadalra. Erre Solom előlép. Atyja, Myska-bán hallotta, úgy mond, hogy a haldokló Gertrúd utolsó szava ez volt: „ártatlan”; ő tehát ősz atyja szavára megví. Épen indulnak a vítérre, midőn Myska-bán belép, s megtudván fiától, hogy Bánkkal víni akar: „megállj — mondja — hát Bánk az orozva gyilkoló?” Az orozva szó ismét lelkébe szúr Bánknak. Midőn pedig Myska elmondja, „hogy a haldokló Biberach megesküdött, ujjait a keresztre téve, hogy Gertrúd ártatlan”, Solom felkiált: „úgy átkozott legyen, ki kardját egy alattomos gyilkos vérébe mártja!” — Bánk erre nem szól, magába sülyed: az előbb büszke Bor-ivadék alattomos gyilkossá törpült. Csak akkor eszmél, midőn hallja egy pásztori síp szomorú hangját közeledni, — ismeri azt, Melinda sokszor enyelge, hogy ha meghal, azt fúvassa sírján. Most Tiborcz fúvatja azt, ki Melinda holttestét, ennek végakaratja szerint, oda viteti, hol Bánk feltalálható. — Melinda halála így esett. A Petúr kezéből menekült Ottó előbb a városban egy polgár lakára rontva embereivel, hol tudta, hogy nénjének nagy összeg pénze van letéve, azt elrabolta, a polgárt halálosan megsebzetté. Aztán emberei Bánk házára rontottak, hol Melinda volt, felégették, feldúlták, Tiborcz szabadította ki a haldokló Melindát is, s kívánságára, miután meghalt, férjéhez hozatta. Bánk fájdalma tetőpontra hág, óhajtja a halált. A király kérdi, mit tegyen ő most. Végre Myska és Solom kérelmére megkegyelmez Bánknak, „úgy is már ennek a kegyelem irtóztatóbb; a büntetés irgalom lenne.” Bánk tört szívvel ennyit kér: engedje a király Melindát tisztességesen eltemettetni; s a király fájdalmas, de engesztelő szavai zárják be az egészet.

III. Bánk jelleme

A Petúr által titkon visszahívatott Bánk akkor jelenik meg először (21. l.^[1]), midőn a vigalom már vége felé van. „Utolsó táncz”, kiáltá épen egy udvornik. Színpadi utasítás szerint „úti köntösben, zavarodva mutatja magát egy zugajtón. Nemes méltóság, mindenben gyanakvó tekintet; fojtotl tűz, mely minden pillanatban kitörni láttatik; és minden körülmény azt árulja el, hogy mindenkor nagyobb indúlat dühösködik belülről.” E gyanakvó tekintet, fojtott tűz, s belől dühöngő indulat azonban még nem a szerelemféltés. Biberach ugyan később (59. l.) mondja neki, hogy már akkor, midőn szép nejét az udvarhoz felhozta, „dörömbözött szerelme féltő nagy szíve” — de miután Petúr semmi olyat határozottan nem izent, a féltés e pillanatban csak mint homályos alap, vagy mint dispositió lehet jelen a többi érzelmek hátterében. Mostani kedély állapota 1. bosszankodás a miatt, hogy míg a nép ínségben jajong, az udvarnál pazar vigalom van napirenden; mert hogy ez nem első, kitetszik a királyné szavaiból (11. l.): „ez ma udvaromban az ily esztelenségek közt utolsó fog lenni”; 2. bizonytalan feszültség a titok miatt, melyért őt Petúr oly sietve hivatta az udvarhoz. — Az első érzelmet fejezi ki, mindjárt megjelenésekor: „Ha! hogy mindent így kelletik találnom!” — és alább: „Hazánk különböző vidékein jajt s bánatot találtam; s itt, ime, ellenkezőt találok, s nem tudom, melyik tehet rémítőbbé.’’ (21. l.) A második érzelem nyilatkozik, valamint mindjárt külső megjelenésében, úgy e szavakban is: „Petúr, miért hivattál te engem vissza, még pedig titokban! ” S midőn Petúr, rejtelmesen kezd „e titokról” beszélni, „e titokról, még pedig sötétben, és hogy abba Bánk is belé van keverve, s ha veszteségre jön a dolog, övé lesz a nagyobb”: Bánk feszültsége mindinkább fokoztatik, s midőn csaknem tetőpontját érte, Petúr megadja a végső döfést, e szavakkal hagyván el Bánkot:

Erős boszankodás a királyné, az udvar viselete ellen; fokozott feszültség a titok miatt, meglepetés az éji összejövetek hallásán: és most egyszerre, mint jelszó Melinda neve! Miért épen ez? „Melinda!?” kiált föl, fájdalmas kérdéssel, aztán „sok ideig nem tudja magát szóra venni”.

E rejtély miatti feszültség, aggodalom foglalja most el egész valóját. Midőn a lopni utána besurrant Tiborcz paraszt nevéről szólítja: „e!árultattam?” kiált föl, czélozva titkos megjelenésére, de hihetően azon titokra is, melylyel e perczben küszködik lelke. Megriad, mintha rajta érnék a gondolaton, hogy Melinda irányában ok lehet a féltésre. E szót még nem mondta ki, de maga az indulat mind határozottabb alakot ölt keblében. Csakhamar felkiált (24. l.):

Tehát el kellett Melinda „törhetlen éltének”, jó hírének, szeplőtlen ártatlanságának „omlania”; különben nem jutott volna abból a „gazoknak”;— mely címmel, királya iránti hűségében, az éji titkos gyülekezőket, Petúrt és társait, tiszteli meg. A féltés e jelenetben gyorsan növekszik, a nélkül, hogy Bánk tudná, mi specificus ok van arra. „Ki lenne az? ki lenne az?” riad fel; „Világot itt! világot!” s hogy a gyötrő bizonytalanságtól szabaduljon a „sötétben ólálkodókhoz” Petúr s a békétlenekhez indul, mint kiktől egyedül remélhet felvilágosítást.

Elindult tehát Petúr házához, hová meg van híva. De, úgy látszik, még az útból visszatért, előbb, hogysem Petúrral vagy békétlen társaival összejött volna. Pár jelenet után megint mutatkozik a kis zug-ajtón. „Vad indulat, mért kergetsz vissza ismét?” szól magában (34. l.). A vad indulat mi volna más, mint a szerelemféltés. Petúrhoz indult, hogy ettől bizonyost tudjon: de útközben a távozás onnan, hol Melinda személye maradt, oly gyötrelmessé vált, hogy vissza kellett térnie. Melinda az udvarnál, a vigadók közt: s ő hogyan távozzék? Mi történhetik azalatt, míg ő távol lesz. Visszatérése tehát nem léha szinpadi fogás, hanem a szenvedélyből, a hánytvetett lélek állapotjából folyó szükségesség.—Azon perczben érkezik, midőn Ottó Melindának „lecsüggő keze után hajol s azt hosszasan homlokára nyomja”. Bánk látja ezt, s tenyerét e kiáltással tapasztja szemére: „Oh véghetetlen szent könyörületesség!” Erre a színpadi utasítás következő: „erős muzsika; Bán megijedve szédeleg ki, vissza az ajtón”. — Az „erős muzsika” a vendégek oszlását jelenti: de miért ijed meg Bánk? Azért, hogy az oszló vendégek által fölismertetik? Az utasítás szavaiból majdnem azt lehetne következtetni. Midőn e darab 1839-ben a pesti színpadon először adatott, a közönség s ítészét úgy látszik, oly kevéssé fogta fel Bánknak e jelenetét, hogy Vörösmarty ezt jegyzi meg rá athenaeumi bírálatában: „kihagyatni kívánnék azt, midőn Bánk-bán együtt találja Melindával Ottót (ha egyébiránt ezen megjelenés nem a szinész tévedése (!!) volt) s ahelyett, hogy (mint valószínű) megrohanja, visszamegyen.” És visszamegy első tekintetre azért, hogy az oszló vendégek által föl ne ismertessék. Nagy hiba volna, kétségkívül. Azonban Katona e hibát nem követte el. Külső és benső ok harczol, hogy lehetetlen így érteni. Külsőnek elég az, hogy a Bánk „zug-ajtaján” egy vendég sem fog távozni, s ezt ő tudja, hisz maga is azért választotta titkos bejárónak. De miért is félne oly nagyon a fölfedezéstől, miután annak ránézve semmi gyanítható rossz következménye nem fogna lenni: legfölebb megtudnák, hogy visszajött, itthon van. De a benső okot is jelenti szerző, e szóval: vissza szédeleg. Nem a fölfedeztetés miatti ijedség veri őt annyira le, hogy szédelegve hanyatlik vissza; ez képtelenség: hanem az, amit látott, amire pathetikus felkiáltása vonatkozik. Az „erős muzsika” Melindának figyeltető, vegye észre helyzetét egy ifjúval magánosan maradni; ezért felkiáltásai: „Ah, oszlanak!” s mingyárt alább: „bocsáss!” — Ottó-nak, ki még eddig a hódításban kevésre haladt, serkentő, bátorító, hogy már most nagyobb tűzzel — mert akadály nélkül — vallhatja szerelmét; Bánknak végre csak kábító külhatás, mely társul szegődik benső levertségéhez, azon villámcsapáshoz, mely a látott jelenetre lesújtotta. S épen ez magyarázza meg, miért nem rohan Bánk e perczben a csábítóra, miért „szédeleg ki, vissza az ajtón”: — nincs annyira magánál, hogy azt tehesse; előbb össze kell szednie magát.

Bánk „visszaszédeleg” hát a kis ajtón; el azonban nem megy. Elmennie képtelenség, lélektani lehetetlenség volna. De nem is gondolhat oly kicsinyes célra, hogy majd hallgatózzék. Hihetően, mihelyt eszmélete annyira visszatér, be fogott rontani, a csábítót semmivé tenni. Erre mutat, hogy rejtekében kivonta kardját, s így jelenik meg utóbb (41. l.). De az eszmélet perczében, figyelmét olyasmi ragadja meg, mely őt további rejtekben maradásra kényszeríti. Ottó szerelemvallását (34. l.), érzelmi tompultságában talán nem is hallotta; vagy ha igen, várja Melinda feleletét. Hisz mi van most inkább érdekében, mint megtudni, vajon Melinda igazán hütlen-é. A hölgy válasza: „Bánk. Bánk, emlékezem szavadra” (35. l.) s ami erre következik, megnyugtató Bánkra nézve. Melinda megvetéssel utasítja vissza csábítóját. Változás történik Bánk indulatjában: Melinda hűsége iránt nyugodtabb, csak a szenny gyötri még, melyet a — bár nem sikerült — kísérlet neje „szép mocsoktalan nevén” s családi becsületén hátrahagyott; ezt kell még lemosnia. Vérrel, rögtöni gyilkossággal-e? Lehet, hogy már ekkor lovagiasb bosszúra gondol; de ha nem is, dühének kitörését, mely Ottót véráldozatúl kivánná. késlelteti a királyné megjelenése. (35. l.) Hallja ennek gúnyos szavait Melindához, s Melinda csípős válaszát, melyben egyenest a királyné vádoltatik, mint aki Ottó czéljait elősegélte. Új fölfedezés Bánknak: hogy rontaná el a dolgok ily meglepő fejleményét dühös megjelenése által! Gertrúdnak Ottó ellen intézett szemrehányásai, melyekben ezt lehordja gyávaságáért, noha „kétértelműek” Bánk előtt, mégis felnyitják szemét annyira, hogy most már nem Ottó a főszemély, ki becsületének elégtétellel tartozik, hanem maga a királyné. Miután hát Gertrúd elment, s Ottó egy kis korig egyedül maradt is (40. l.), Bánk nem rohan elő azt meggyilkolni: ezzel csak magát tenné tönkre, a nélkül, hogy teljes elégtételt nyerne becsületének. Im ez a lélektani fejlemény, mely Bánk hosszas rejtekben maradtát megfoghatóvá teszi, sőt belszükségnek mutatja elő.

Ami ezután következik: Ottó jelenetét Biberach-hal, midőn ez amannak hevítős altató porait Melinda és a királyné számára átadja, ezt nem hallja Bánk; mert hogy ne hallja, Biberach előrelátása gondoskodott. Az udvariak közül csak Biberach tudja, hogy Bánk visszajött, tudja pedig, mert már előbb (23. l.) véletlenül megpillantotta volt: ő hát most, félve, hogy Bánk leskődhetik, Ottót a szín elejére, a kis ajtóval ellenkező oldalra vonja, s ott is csak súgja neki ördögi tanácsait. Eszerint Bánk mit sem tud a Melinda erénye ellen, fizikai szerekkel intézendő új támadásról.

Ily felfogás után érthetőbbé lesz előttünk a homályos magánbeszéd, melylyel Bánk az I. szakaszt (felvonás) bezárja. Miután a szín megürült, Bánk előjön a rejtek ajtón. Utasítás szerint „meztelen fegyverrel; magánkívül sok ideig tipeg-tapog”. Mire a meztelen fegyver? hisz tudja, hogy már senki sincs a teremben. Oly pont, hol a magas pathoszt hajszál választja a nevetségestől. Csak az kell, hogy az előadó szinész hadonászva, fenyegetve jöjjön kardjával, s Bánk Falstaff-szabású vitézzé törpül, kiben a merészség csak az ellenfél távozásával vet lobbot. Pedig ez mélyen gondolt utasítás, mely kulcsot ad Bánk hosszas rejtekben maradtához, egyszersmind előbbi fejtegetésemet igazolván. Azt jelenti vele a költő, hogy Bánk, mihelyt künn annyira magához jött, kardrántva be akart rohanni, de a jelenetek folyama visszatartóztatná. Most kivont kardját öntudallanúl hozza kezében, mert lelke annyira el van foglalva, hogy nem figyel külső viseletére.

e szavakban tör ki rég elfojtott indulata. Látott, hallott mindent, a Melinda ellen tervelt új támadáson kívül. Melinda hűsége nyugtatólag hata reá, ama feszült bizonytalanság is eloszlott, tudja, hányadán van. Ezért mondja:

De rögtön feljajdul sebzett becsülete, mely elégtételt kiván. Ez elégtétel nagysága, — s következményeitől mintegy eliszonyodva kiált fel:

Fölösleges érinteni, hogy bár a királyné megölése — a darab szerint — valóban másnap megtörténik, itt nem erre van czélzás. Csak a metaphorát folytatja: „felébredék” — ami ezentúl következik, irtóztató. Semmi körülmény nem mutat arra, hogy Bánk agyában már megszületett Gertrúd megölésének gondolatja. Sőt aligha viseltetik Ottó ellen is ily szándékkal, most. Nem hozom fel a védelmet, mellyel (a II. szakaszban 47–57. ll.) a királynénak Petúr és zendülő társai ellenében pártját fogja; ez lehet politika is; meg azt is mondhatni rá, hogy Bánk monopolizálni akarja a bosszúállást, kivált ha e kérdését

a nektek szó megnyomásával olvassuk. Nektek nem vétett, nekem igen, az én dolgom lesz elbánni vele. Nem ezt hozom tehát fel, hanem a mi utóbb, Biberach jöttével, történik. E „lézengő Ritter” elég világosan gyaníttatja Bánkkal (58–60. ll.), hogy a gyalázat aligha már meg is nem történt: s Bánk dühe mégsem a rögtöni bosszúállásra irányúl, hanem törvényes elégtételt szomjaz:

Igaz, mondja később: „meggyilkolom a bíboros gazembert” (Ottót), de hogy gondolatinak főiránya a törvényes elégtétel volt, kitetszik abból, hogy midőn Biberach figyelmezteti (61. l.) ez eljárás sikeretlenségére, ő ezt feleli:

De most sem egyenes gyilkolásra, hanem cselre gondol, melyet azonban nem látunk kifejlődni:

Mind ez, mondom, annak bizonyítására, hogy Bánk az I. szakasz végén nem foglalkozik még a királyné megölése eszméjével. Más elégtételt akar. Ily eszmére csak a III. szakasz folytán, akkor is ijedve bukkan (66. l.):

De mi hát tulajdonkép, amit Bánk az I. szakasz végén, magán beszéde által kifejez? — Először is helyzetét akarja higgadtan átgondolni s eszélyes cselekvésre készíti magát. „Bizalom” ártott neki, ebből óhajt kiábrándulni, hogy többször ne csalódjék. Hogy az „emberi vak bizalom”, melyet itt levetkőzni kíván, főleg Gertrúdot illeti, kitetszik a felkiáltásból, melyre közvetlenül fakad: „És egy ily asszony őröz meg, oh magyar hazám!” (42. l.) A haza szó, honfi tisztét juttatja eszébe, jelesül a kötelességet, mely reá mint nádorra, mint a távollevő király helyettesére néz, most midőn tudja, hogy pártütés „ólálkodik a sötétben”. „De hát Melinda!” jajdul egyszerre föl. Hogyan engedje ezt csak egy perczig is, „a fertelmes asszony” körében, „kit hogy ördögi érzéseiben meg ne lephessen a jobb ember, érthetetlenül beszéli kétféleképen gondolatjait?” Bánk itt Gertrúdnak Ottóval folyt jelenetére céloz (35. l.), melyet kihallgatott, a királyné „kétféleképen” beszélte gondolatait, de Bánk nem azt mondja a fönnebbiekkel, hogy ő nem értette meg. Miért fakadna ki ellene, miért nevezné „ördögi érzésű fertelmes asszonynak?” — Sőt igen is jól értette, noha „kétféleképen” beszélt: annál méltóbb bosszújára. De ő ezt, a bosszút, el akarja nyomni. Higgadtan, részrehajlás nélkül, pártatlanul akar eljárni kettős tisztében: mely 1. a királyi ház s a hon megmentése, 2. Melinda megszabadítása az udvar dögvészes legétől s becsületének visszaküzdése. „Két fátyolt szakasztok el — úgymond — Hazámról és Becsületemről”. Hogy ezt elérhesse, hideg, szenvedélytelen vérre van szüksége s az érzés mámorában azt véli, hogy ily hideg meggondolásra szert tehet, épen mint a részeg, ki azzal mutatja leginkább gyöngeségét, hogy magát józannak hiszi.

Ügy állj meg. pusztán. Hitvesedet, családodat ne szeresd annyira, hogy miattok csak egy perczig is késsél a pártütés miatt veszélyben forgó királyi szék megmentésére sietni; de a királyi széket se szeresd annyira, hogy a családi szennyért elégtételt ne követelj, s ha nem nyersz, véreddel is ki ne vívd azt. Erre vonatkozik: „A bocsánatot hörgés közt is mosolygom, ha ölettetésem ezekért lészen”’ (42. l.), azaz, akármelyik tisztem teljesítésében kész vagyok feláldozni életemet: de jóhíremet sem úgy mint honfinak, sem úgy mint családapának, a halál le nem törülheti.”

Bánk kettős czélja, ha ellenmondás nincs is benne, nem egyforma határozottságban tűnik föl. Mert míg egyik, a pártütést elnyomni, határozott, világos; a másik, becsülete megtorlása, bizonytalan, homályos, határozatlan. Ölni maga nem akar, láttuk: mit akar tehát? Ezzel nem vagyunk tisztában: mert ö nincs. Csak azt érzi, hogy meg kell bosszulnia becsületét valahogy, s e szándékát fenjen kiáltja, ezért meghalni is kész, de anélkül, hogy tudná, mikép fogja végrehajtani. Ez gyöngeségre mutat jellemében: de ne feledjük, hogy Melinda hűségét csak most tapasztalta és ez lelohasztá előbbi dühét. Királynéját, csak a szándokért, meggyilkolni, ezt a loyalis Bánk nem teheti. Elégtételt akar, igenis, de annak mivolta iránt még nincs tisztában. Most két sietős dolog vár rá: Melindát az udvarból hazavinni és a lázadást elnyomni. Az elsőt, tudva Melinda hűségét, halasztja addig, míg a pártütéssel dolgát végezi, mi a II. szakaszban történik.

A jelenet, midőn Bánk a békétleneket lefegyverzi s magát a vad Petúrt is engedelmességre hajtja (47–57. ll.), Bánk jellemét a legszebb világításban mutatja fel. Neje hűsége iránt megnyugtatva, Gertrúd elleni gyűlöletét egy kis időre feledve, vagy elfojtva, érzelmeiben oly lucidum intervallum áll be, mely tisztán engedi látnunk Bánkot, a tetterős férfiút, a magyar hazafit, a király hívét s távollétében most személynökét. Férfias belépte, s hogy már a köszöntéskor álmodottnak nevezi a titkos gyülekezet czélját, merészségét bizonyítja; még inkább az, hogy midőn az öreg Mikhál, ki tudta nélkül vegyült ily társaságba, ótalomért hozzá siet: „Bánk! kedves édes öcsém!... Te ments meg engem e haramiák közűl”, ennek védelmére kardjához kap: majd. megtudván az öregtől, hogy ez ily kiáltásra ébredt: „Le a királyi székből! Pártütés!” egészen kirántja kardját, noha egyedül van, szembe annyi pártütővel. De csöndesedik, midőn Petúrtól hallja, hogy nem a király, csak a királyné ellen akarnak föllépni; annál inkább, mert Petúr a családi sérelemre is tesz czélzást, mely Bánkot e királyné környezetéből érte. Békén hallgatja végig Petúr vádjait Gertrúd ellen, csak néha tesz egy-egy ellenvetést s midőn az magát kibeszélte, mint lehetetlenséget tünteti föl: a királynét megölni s a király iránt hív maradni:

Erre Petúr a törvény és szokás szentesítette alkotmányon a királyné által ejtett sérelmeket hozza fel, s Bánk így felel:

mi által, „mintha hályog esnék le a pártütők szeméről” — átlátják, hogy van törvényes út mód a sérelmek orvoslását eszközleni. Bánk, hogy őket még inkább meggyőzze, a polgárháború veszélyeit rajzolja, majd a királynénak, habár bűnös voltát elismeri, kel védelmére, s még arra is talál mentséget, hogy az „ön felekezetét” jobban szereti, mint a magyart:

A nemzeti büszkeségre számított ezen ügyes fordulattal a békétleneket teljesen lefegyverezve kimondja, hogy ő nem akarja titkos összeesküvés által érni el célját, mert:

Tehát egy esetben mégis pártütő lenne. A bánki sértődés, nem egyéb, mint ama nagy sérelem, mely e perczben csak megkísértve, de végrehajtva nincs: Melinda tényleges gyalázata. Ha így van, Bánk e szavakkal olyat anticipál, mi csak később fog kifejleni, s ez hiba. Itt nem Bánk, itt a szerző beszél, mint aki tudja, mi fog következni. Ha Bánk ilyesminek csak lehetőségére gondolt is: hogy nem ragadta ki Melindát azonnal a veszélyből, midőn tehette; hogy engedte egy percig is az udvarnál maradni? De ő nem gondolt erre. Melindát a kisértés ellen erősnek találta s ez mostanra megnyugtatá őt. Hogy hasonló kísértésnek elejét vegye, szándéka hölgyét az udvartól eltávolítani, ami nem épen oly sietős, hogy néhány percznyi vagy órai haladékot ne szenvedjen. Van hát ideje a lázadókkal végezni; de nem volna akkor, ha a „bánki sértődést” csak gyanítja is. Mondom, ez itt hiba, másként Bánk egész jelleme szétomlik. Hiszen csak nem gondolhat ilyet: most még nem leszek lázadó, mert a sértés nem elég nagy arra; bevárom, hogy a gyalázat tettleg elkövettessék s akkor „leülök a setét szövetség gyász asztalához” én is. — Ezt a szerző gondolta így, Bánk nem.

Eltekintve e hibától, mely három sor kihagyásával jóvá tehető. Bánk jelenete a békétlenekkel művészileg van kivíve. Ez utóbbiak, a nádor beszéde által legyőzve, már szét akarnak oszlani, midőn Petúr, még mindig nyakasán állva feltételében, esküjökre kényszeríti őket, hogy maradjanak. Bánk kéri Petúrt, hagyja őket békén oszlani, különben „ő fog kivánni tőlök egyet”; de Petúr dühösen tartja vissza társait, vérszomjas átkokat lehelvén a királynéra, mi Bánkot erélyesebb föllépésre kényszeríti, ez alkalommal jellemének egy szép vonását is feltüntetvén, hogy t. i. ment a nemzeti elfogultságtól; midőn így felel Petúrnak:

A „magyarok” indulnak; Petúr is, elszigeteltsége miatt, drasztikus kitörésekre fakadva s kimondva, hogy „maga is tud hóhérja lenni azon utálatosnak”, el akar menni: de Bánk méltóságos állásba teszi magát s „kívánja az egyet”, mire előbb figyelmezteté:

Petúr, loyalis érzelmében fejedelme iránt „Bánk lábaihoz hajol” s hódolva annak, ki Endre képét viseli, megadja magát: „királyom!” De Bánk nem elégli csak megtörni a pártos főurat, ő szivét is meg akarja nyerni. Elhurcoltathatná, célja így is el volna érve: de nem teszi azt, hanem (elérzékenyedve emeli fele a térdelőt:

aztán eszébe juttatja régi hűségét Endréhez, hogy már az Imre király elleni testvér-háborúban a mellett harcolt, miért jószágait is elvesztette, bujdosó lett; eszébe juttatja, mit mondott akkor atyja sírján:

úgy hogy az elérzékenyült Petúr, Bánk „nyakába esve”, ismétli e szavakat, visszatér a hűségre, s Bánk méltó önérzettel kiált fel:

E gyönyörű napfényes epizód után, mely Bánkot legnemesb oldaláról mutatja, ismét elsötétül minden. A lézengő Ritter, Biberach jő; s már a „Melinda” jelszóra megint felpattan Bánk sebe. „Hol loptad el húgomnak a nevét?” kérdi Mikhál a némettől s ez úgy felel, hogy Bánk szivébe nyilaljék a szó: „Ahol magát más lopta: a királyné dombérozó mulatságában”. Bánk ezért a kóbor lovagra riad; ki színlett nyugalommal czélozgat arra, mikép vették rá Bánkot, hogy „szép együgyű feleségét” az udvarhoz vigye s hogy „ezt a regét sokan tudták”, — de ő, Biberach, „véletlenül azt is kitanulta, mit szorgalommal sem tudtak sokan” — jelesül, hogy mióta Bánk itt gyűlésez, azóta is történt valami; s Petúrhoz fordulva, — folytatja:

Rövid félbeszakítás után Bánk részéről („fattyú! megöllek!”), a ritter hidegvérrel teszi hozzá:

s az így eleve kifőzött ármányra mondja Bánk:

nem magára a megkísértett csábításra, melynek füles szemtanúja volt. (34. l.)

Bánk szenves kifakadása, mely itt következik, az indulat hevében, sokkal zavartabb, hogy sem benne határozott eltökélést kereshetnénk; de ha az őrültek beszédiben is van valami logika: nem csalódunk, ha ez indulatos kitörésből lelke irányára vonunk következtetést. Első ösztöne is nem a királynét meggyilkolni; hanem a „királyhoz, — császárhoz, — pápához’ menni, szóval, törvényes elégtételt követelni — s ezt „hideg vérrel, állhatatosan” nyiltan:

Igaz, hogy rögtön átcsap: „Meggyilkolom ott előtte (a király, pápa stb., vagy épen királyné előtt?) a biboros gazembert” (Ottót): de Gertrúd megöléséről itt sem szól s Ottót is nyiltan — s talán csak azon esetben, ha törvényes elégtételt nem kap — akarja megölni; s ha ezért vesztő padra viszik, fenjen kiáltani, hogy „hitvese virtusát bosszulta meg”. Erre mondja Biberach, hogy törvényes elégtételt ne várjon; mert „csóka csókának szemét ki nem ássa” — a gyilkot is hiába feni, mert útját állják; vesztő helyen sem fogja méltó bosszúját hirdethetni, mert „az ily rikoltozót” titokban oltják el. Bánk igazat ád ritternek: „Német, te megnyitottad a szemem: s ily kábaságot akartam tenni?” Tehát semmi kilátás nyílt, törvényes bosszúra: cselhez kell folyamodnia. De a nyílt, őszinte Bánk nem az az ember, ki cselt tudjon szőni s így e szándék teljesedésbe nem megy: hacsak később, a királyné jelenlétében szinlett alázatosságát s egy kis ideig elfojtott érzelmeit annak nem vesszük. — Most egy reménysugár lövell szivébe: „Megmenthetem talán még, nemde?” kérdi Biberachtól, s ez biztató talánnal felel: mire Bánk egészen átadja magát ez édes reménynek, de kéri mégis Petúrt társaival, ne oszoljanak szét, hogy megtalálja őket, hahogy talán szükség lehelne rájok. Szükség csak ama nem várt esetben fogna lenni, ha Melindát már meg nem menthetné; de erről most alig kétkedik, ezért a nagyon feltételes mondat: hahogy talán lehetne. Majd Mikhálhoz, a nyugalmat óhajtó öreg Mikhálhoz fordul és saját keble érzelmét, a reményt, melytől önmaga éled, fejezi ki, midőn mondja annak:

Sőt a remény, hogy Melindát megszabadítja, bosszúját is lenyomná, nem beszél többé arról; Ottót, a gyáva herczeget, csak kaczagni akarja, megveti, s a királynétól csak menekülni óhajt:

nem bosszúlni, csak menekülni s magányba vonulva boldog lenni kíván. — Ily érzülettel siet az udvarhoz s Biberach követi oda.

Hogy a III. szakasz elejét megérthessük, szükséges a közben történteket elmondani. Midőn Bánk az udvarba ért, Melinda szobája ajtajánál, kívül találta Izidórát, a német udvarhölgyet s azt vállon ragadva, belökte a szobába s kérdőre vonta, mit keres ottan. A megijedt Izidóra megvallá, hogy imént „lihegve jött eléje Biberach s megtudván tőle (a leánytól), hogy a királyné lefeküdt, kérte, menjen Melindához, mivel mind a királynénak, mind Melindának italt adott Ottó, amannak altatót, ennek mást.” Izidóra szaladt és látta Ottó herczeget rendetlenül futni ki Melindától. Bánk e vallomás után Izidórát egy mellékterembe zárta s hihetően közte és neje közt viharos jelenet volt, melynek eleje, igen jó tapintattal nincs színre hozva. A III. szakasz nyiltával csak végét látjuk már e jelenetnek: Bánk asztalnál áll s kezére bókoltan kiáltja Melindának:

De minő hazugsággal vádolja Melindát? — Ez nem tagadja, hogy megtörtént az eset, csak azt, amivel Bánk vádolja e szavakban: „Ottó s Melinda egyaránt örültek! (65)”, hogy t. i. ő szándékosan követte el a bűnt. „Pokolbeli tűz ége csontjaimban — mond alább (66. l.) — és a királyné alunni ment — álmos volt”. De miért nem hiszi ezt el Bánk, midőn már Izidóra is tanúskodott? Izidórát hihetően bűnrészesnek tartja, azért is bánt vele olyan durván. Féltésdühe gyanakvóvá tette minden iránt. Azonban mégis megszánja az előtte fetrengő Melindát, fölemeli, könnyein ellágyul: de ismét erős akar lenni, megint nem hisz annak. S midőn neje kíméletért esd, mert hisz nemcsak feleség: anya is: Bánk félig öntudatlanul löki be az ajtót, hol kis fia alszik: „Te átkozott kis alvó, mit mosolyogsz”. Az átkozott szó szívén találja az anyát, de Bánk, noha ez nem volt nála czélzatos átok, elfásultságában nem vonja azt vissza, hanem egy bombaszttal felel; mely körmondatos hasonlat oly lelki állapotban, mint az övé, nem illik a helyzethez:

E határtalan kétséget sokkal jobban fejezi ki Bánk egyéb szavai s tettei, mint e nagyon is öntudatos bombaszt által. Midőn Melinda őrjöngés jeleivel távozik, a fásultság közönyével mondja férje: „Menj, menj, hová a történet viszen”; de legott Melinda szavai zúgnak fülében: „alunni ment, — álmos vala” s hánytorgó agyában most először fogamzik meg a királyné meggyilkolásának eszméje (55. l.).

És valóban e gondolat szemünk láttára épül fel, izmosodik meg, oly jelenetek következvén, melyek a királyné elleni bosszúnak gazdag tápot nyujtnak. Elébb Izidóra szakasztja fel ajtaját s kérdőre vonja a nádort, hogy merte őt, nagy család ivadékát, bezárni. A felelet, melyet Bánk erre ad, dagályosnak látszik, de csak látszik. Dagályos akkor, ha azt egészben Izidórához intézettnek olvassuk: így a puffadt előrész s a sovány, gúnyosan udvarias utórész csaknem nevetségesen üt el egymástól. Urceus exit. De nem ok nélkül adja költőnk színpadi utasításul, hogy Bánk: „csak maga elébe néz”. Jelenti ezzel, hogy Bánk önlelkével foglalkozik, nem Izidórával. Csak most bukkant a királyné megölése eszméjére: s ez őt inkább elfoglalja, hogy sem Izidórát számba venné. E gyilkos gondolattal eltelve, mondja:

következnék: akkor sem tűrhetném bosszúlatlanul e gyalázatot; akkor is vérét kellene ontanom a királynénak; de észrevévén, hogy nem egyedül van, az elkezdett körmondatot Izidórához intézett szavakkal végzi be:

Izidóra e megvetést visszautasítva, figyelmezteti, hogy ő a királyné barátja: Bánk maga elé mutat s a szenvedélytől zavartan mondja: „Nézd, nézd az árnyékot...” (előttem csak árnyék, halott már az, akinek barátságával kérkedel) „Hallgass oroszlán (dühös indulat), az a királyné” — (ne merd bántani). „Oh hazug! csak árnyék”. — Izidóra e szavakra, melyeknek összefüggését nem érti, Bánkra ijedve néz, háborodottnak gondolván: „Bán, Bán, mi lelt téged? Nagy úr, mi lelt? könyörűletességből felelj” — Bánk ráriad: ki innen! s Izidóra menni akar, de Bánk e kéréssel állítja meg:

Bánk a felől akar tisztába jönni, vajon a királyné, ha csakugyan altatót kapott, miként azt már Izidórától tudja, nem kicsinált czéllal vette-e azt be, hogy magát mindenből kimoshassa. Mert azon esetben, ha a királyné tudtán kívül vette be az altatót, Bánk nem tekintené oly vétkesnek, hogy megölje. Hallotta ugyan Gertrúdnak Ottóval folyt jelenetét, melyben ezt gyávaságáért leszidta; de a megkísértett csábítást akkor sem tartotta elegendő oknak a gyilkosságra. Most is azon tépelődik, hogy bár a királyné czéljai bűnösök valának, magában az elkövetett tényben ártatlan lehet; tudta, és — tekintve Ottó iránti előbbi viseletét — most már akarata ellen is mehetett véghez. Hisz ha beleegyezett volna, mi szükség volt úgy altatóra. E kétség gyötri Bánkot; ezért kérdi Izidórától, hogy a mulatság után beszélt-e még Ottóval a királyné: nem együtt főzték-e ki a támadást Melinda erénye ellen ily módon, hogy a királyné valami — színleg altató-por bevétele után fekünni menjen s Ottónak szabad kezet adjon. Izidóra, ki előbb a Bánk eszelősnek látszó beszédén megdöbbent s megsajnálta őt, e kérdésből látva, hogy nincs semmi olyas baja, meg akarja magát bosszulni a bezáratásért, — különben is szerelemféltő Melindára — s csípős feleletével úgy intézi, hogy Bánk érezze azt:

Bánk érzi a fulánkot: fel is jajdúl: „kigyói nyelv!” — aztán a felelet szavai zúgnak lelkében. „Megbékélt” — mondja, gondolván: tehát a királyné kegyelméből Ottó azért jött ki, hogy ez a csábításban nem boldogult; hanem miután Melinda magát feláldozta, megbékélt. A két felkiáltás: „megbékélt: álmos is volt!” így függ össze; meg is békélt: azaz önkint beleegyezett; álmos is volt! azaz, tettette magát, mintha az egészről mit sem tudna, sőt hogy gyanúba se lehessen fogni, valami port vett be s fekünni ment. Ezért folytatja Bánk így:

előre kifőzött terv s ez ármányért jellemzi a királynét a következő sorokban oly vastag színekkel.

Ezek szerint Izidóra rövid jelenete nagyfontosságú Bánk véres elhatározására; s hogy „a gondolat megizmosodjék”. Ha a királyné altató-port vett s nem előleges cselből vett: nem akarná megölni. De Izidórával e jelenete Bánkot az ellenkezőről győzte meg.

Ami hát Bánk személyes vagy családi sérelmét illeti: kész az ok tette végrehajtására. Most következik, hogy a nemzet, a nép sérelme szólaljon fel. Ezt eszközli Tiborcz jelenete. Bánk ez alatt folyvást saját lelkével foglalkozik ugyan, de azért hallja Tiborcz panaszát, ki saját osztályának, a népnek, Gertrúd és az idegenek általi nyomatását legsötétebb színekkel festi. Midőn Tiborcz azt gondolva, hogy Bánk ő rá nem is hallgat, figyelmezteti: jelentően válaszol ez:

A családi sérelemhez a nép, a nemzet sérelme is hozzájárul, ami Gertrúd megölését annál igazságosabb büntetéssé emeli Bánk szemében.

Nem szükség érinteni, csak a kevésbbé figyelmes olvasó kedvéért jegyzem meg, hogy Bánk e jelenete Tiborczczal nem rendes párbeszéd, melyben t. i. amaz ennek szavára felelgetne. Bánk lelke a gyilkosság eszméjével küszködik; tudja, látja ugyan Tiborcz jelenlétét, hallja szavait, de csak mintegy gépileg, s amit ennek mond, az is főleg saját lelki állapotára vonatkozik. Így, midőn Tiborcz köszöntésére felkiált: „Útonálló!” majd így: „Minek is becsület az emberek között!” némi homályos emlékezet lebeg előtte, hogy Tiborczot ez éjjel már látta egyszer s ez akkor valami lopásról beszélt; de az is ködlik elméjében, hogy ez a paraszt eddig becsületes volt: innen felkiáltásai Tiborcz irányában. De ugyan e szavak befelé is fordulvák: ő, ki eddig oly becsületes volt, most kénytelen gyilkolni, mint egy útonálló, mert becsülettel semmire sem boldogul. Hogy e magyarázat igen valószínű, mutatja a következő, bár töredék-mondat: „azért teremttettem” — mely határozottan első személybe van áttéve. A közelebbi válasz: „Munkálkodó légy, nem panaszkodó”, már egyenesen Tiborcznak szól; nem azért, mintha Bank nem tudná, hogy a nép nyomora honnan származik, hanem e közönyös vigasszal mintegy le akarja rázni magáról Tiborczot, ki zavarja némileg lelke benső működését. S ez így foly tovább: Tiborcz festi a maga és osztálya ínségét, melyet rájok a királyné kegyenczei hoztak; Bánk — folyvást saját gondolatján tépődve, — hallja a panaszt is: lelkébe szívja mintegy öntudatlanul s táplálja vele a véres bosszút. Csak ezt találom kissé inkább vígjátékba, mint ily magas pathoszhoz illő helynek:

Nagyon is öntudatos játék az ellentéttel, a franczia klasszikus drámák s a régi verses vígjátékok dialógusa ez; Bánk helyzetéhez épen nem illik. Mintha Helénát s Hermiát hallanók a „Midsummernights-dream-ben”:

A jelenet vége felé, egy szép sugár, a háládatosság Tiborcz iránt, tör át a vastag ködön, melybe most Bánk szelleme burkolva van; egyszersmind megható vonással festi az úr és paraszt közötti patriarchális viszonyt. Bánk a hű parasztot Melinda fölkeresésére küldi, hogy ezt aztán haza, Bánk házára, kisérje. Tiborcz búcsúzáskor „Atyánk” szóval nevezvén Bánkot — a szó fiát hozta eszébe, ki még mindig a mellékszobában alszik; ezt meg kell mentenie, biztos helyen tudnia, mielőtt valamihez fogna: s a belépő Biberachhal, ki rajta örülés jeleit lát, keveset szólván, fiával eltávozik.

Bánk innen, úgy látszik, egyenesen a királyi udvarba megy: vagy ha nem, akkor nem tudni, hol töltötte a napot. Mert nejével jelenete, a III. szakasz elején, hajnalban kezdődik s a scenák szakadatlanul folynak, úgy, hogy midőn Bánk eltávozik Melinda szobájából, legfölebb reggelnél nem képzelünk nagyobb időt. A kis Soma is, Bánk fia, még mindig aludt, úgy kellett atyjának felköltenie, hogy elvigye. A IV. szakasz elején Gertrúd már így kiált fel: „Nap-est!” — Bánk tehát Melindától csak nagy fictióval mehet egyenesen a királynéhoz. Talán a pártütőkkel tanakodott? Igaz, hogy midőn az előbbi jelenetben Tiborcz említi a titkos szövetséget (70.), Bánk felkiáltott: „Ha! — ezt hogy feledhetem — Istenem!” — de ezen az egyszeri megemlékezésen kívül nem látszik, hogy a békétlenekkel egész nap köze lett volna. Ide mutat, hogy fiacskáját a királyné előtermében adja Mikhálnak, midőn már ez fogságába hurczoltatik, holott ha előbb találkozott volna a pártütőkkel — kik között Mikhál is napolt — még ottan át fogta volna neki adni. De ide mutat az is, hogy Tiborczot a III. szakaszban Melinda felkeresésére küldvén, az öreg paraszt jelenti Bánknak, hogy Melinda a királyné szobájában van s e jelentés és a királyné hivása folytán megy Bánk oda. „Itt van Melinda, azt mondád Tiborcz?” ez első szava, midőn belép. — Tehát a III. és IV. szakasz közt kitöltetlen hézag maradt, egy egész nap, reggeltől estig; holott épen úgy lehetne ez amannak közvetlen folytatása.

Bánk a királynéhoz indul, mert Tiborcztól hallá, hogy Melinda ott van, de egyszersmind Gertrúd is hivatta. Ez utóbbi nélkül talán nem ment volna egyenesen oda, hogy megölje, talán inkább a „setét szövetség gyász asztalához” űlt volna le, a pártütőkkel vitte volna ki bosszútervét. Szemére is veti a királynénak alább (110. l.): „Te engemet magadhoz hivatal, szikrát okádó vérem éktelen dühében”. Tán ezért maradt el a „megengedhető csalárdkodás”, melyről fentebb szó vala.

A „szikrát okádó vér éktelen dühét” azonban, beléptekor elfojtja: engedelmességet színei, csak midőn Gertrúdis a hitvesét említi, mondja: Miféle hitvesem? s alább: „Való, hogy én házas vagyok; de hitvesem nincsen”. Gertrúd „egy ideig nézi, végre elsiet’”. Bánk kardját félig kirántja s mond: „jó angyalod susogta ezt neked”.— Azon perczen volt, hogy megölje, mintegy örül, hogy azt meg nem tette. Tiborczot kiáltja elő, ki a háttérben áll: miért? talán csak azért, hogy ne legyen maga. (Tiborczot az elfojtott éktelen düh annyira megcsalta, hogy ura viseletét hidegnek találja: „Uram! iszonyú ezen hideg magad viselete!” — De miért mondja ezt Tiborcz? tudná Bánk czélját? vagy csak azt várta, hogy Bánk az elnyomott nép érdekében fel fog szólalni a királyné előtt? Az utóbbi inkább valószínű; Bánk nehezen közölte vele bosszúczélját, melybe maga is inkább csak sodortatik, mint öntudatosan megy.) — Most a királyné távollétében egy hosszú monológban szellőzteti „a szikrát okádó vért” — s ez, úgy látszik, lohad is egy keveset, mert a királyné visszajöttével nem ott kezdi, hol távoztakor hagyta volt, nem a gyilkosságon. Gertrúdis Melindát hozza: „Itt van” mintegy válaszúl Bánk szavára, hogy hitvese nincs. Az őrjöngő Melinda felkiált: gyermekem! majd: hol van Soma; azt hiszi, megölte Bánk. De ez iszonyodva hárítja el e vádat s az ablakon kinézve, Mikhált mutatja, ki épen tömlöczbe hurczoltatik. Annak kezénél van a fiúcska, mondja. Az ártatlanul börtönbe hurczolt ősz Mikhál sorsa meghatja, sírásig lágyítja Bánkot; s bár ez egygyel több ok a királyné ellen dühödnie, a meglágyulás perczében Gertrúd parancsára: „Távozzatok!” — igazi vagy színlett engedelmességgel Bánk is elmenne s legalább most nem hajtaná végre a véres tettet. „Jobbágyaid vagyunk” — mond, meghajtván magát, indulnak, ő, Melinda és Tiborcz: de a királyné parancsolja, hogy Bánk maradjon. E szóra, látván a gyilkolás elkerülésének lehetetlenségét, a „falhoz támaszkodva” kiált fel: „Vége! vége már neki!” nincs mód, hogy meg ne öljem; itt maraszt. „Tiborcz vezesd hát asszonyod”, nekem maradni, nekem nagy dolgot kell végrehajtanom. „Menj csak! a nap — a természeti nap — elnyugtával az örvendezők is elnyugosznak”. A királyné nem éli túl az estét. Következik a búcsú Melindától: s azok távoztával mintegy ijedve s szórakozottan kérdi Gertrúd: „Bánk itt maradt?” — Ö parancsolta s most nem tudja. Gertrúdis — mint a vétkes hatalom rendesen szokott — feljül akar kerekedni, kérdőre vonja Bánkot titkos visszajövetele, Izidóra elzáratása stb. iránt: „illik-e ez?” kérdi mindannyiszor, mire Bánk fásult rövidséggel felelget: nem. „Becsűlet-e ez?” kérdi Gertrúd.

E néhány sorban vértette indokait monda el. Melinda meggyaláztatása, Mikhál ártatlan fogsága, a nép és nemzet nyomora, mind ennek szerzője a királyné. A következő hosszas beszéd, melyben elmondja mi sorsa van a becsületesnek — elleneken a becstelennel — nem csak általános reflexió, bár annak látszik, mert az helyzetéhez nem is illenék. Szenves beszéd az, reflexió álarczában; annyira szenves, hogy midőn elvégzi, a királyné réműlve kiált fel: „Istentelen! távozz!” — De Bánk, ahelyett hogy távoznék, leveti álarczát, közelebb lép, s eltökélve mondja: „Nem. Avagy azt hiszed, hogy nem maradtam volna itt parancsolásod nélkül?”, — de ebben maga is kétkedik: „Meglehet” — folytatja és „magában” szól: „Tán nem maradtam volna még is itt!”

Melinda helyett. Melinda, szegény, nem tud köszönni. Miért nem tud? ki tette háborodottá? Érezzük, de a királyné is érzi, miféle köszönetre czéloz Bánk, azért figyelmezteti alattvalói helyzetére, a tiszteletre, melylyel királynéjának tartozik: „Jobbágy!” — De Bánk túl tette magát ezen:

Gertrúd ebben, ha nem rögtöni gyilkos szándékot is, de olyat lát, hogy Bánk ő felette ítéletet akar tartani; hogy ezt ne tehesse, egy parancscsal híveihez, kik az udvarnál vannak, ártalmatlanná tenni készül. Az udvarnál mindenki engedelmeskedik neki; a palotaőrök Bánkot elfoghatják, vagy megölhetik, mielőtt veszélyes tervei kiviteléhez fogna. Gertrúd hát csengettyű után nyúl, de Bánk elkapja, zsebébe rejti, s midőn Gertrúd Udvarnik után kiált, kardját fenyegetve félig kirántja, s torkába fojtja a segélykiáltást. Azt is tudatja vele: hiába kiált most, mert Bánk, a királyhelyettes, megparancsolta, hogy senki bejönni ne merjen. Gertrúd elhallgat; Bánk elkezdi szemrehányásait: az ínséget, melyet kőrútjában talált, s mely Gertrúd kegyenczeinek müve; az alkotmány s törvények lábbal tiportatását, — a lázongó hajlamot, mely az ország nagy részén el van terjedve; s ez utóbbira mondja Gertrúd elbámulván „Talán úgy?” talán Bánk is egyike azon lázadóknak, kikről részint Pontio di Cruce leveléből, részint Mikhál vallomása után tudomása van. Végre Bánk magán panaszára fordul, csak egy sorral érinti ezt: de ez egy sor fájdalmasabb, mint a többi összesen, s legott a boszú siettetését eszközli:

„Nőm gyalázata az, amit nem reméltem.” Erre szünetet tart, fájdalmas szünetet, mely után a királynénak értésére adja, mi szándékkal jött ő ide:

Gertrúd e rögtöni bosszúra még nem gondolt. Voltak nehéz sejtelmei, de a halált ily közel nem vélte. Elsárgulva támaszkodik az asztalra, majd székébe rogyva kiált: „Bánk! mit akarsz velem?” — Bánk heves invektivákba tör ki. — Gertrúd a lovagiasságra hivatkozik, melylyel levente a nő iránt viseltetni köteles, de Bánk, fokozott dühében erre sem hajt most, nem tart egy ily nőt lovagi bánásra méltónak, aki... kenőcsli testét, lelkét. — Itt a női hiúságon ejte mély sebet, ezt nem tűrheti Gertrúd, a kenőcslés vádja ellen egész nőisége felforr, s „megsértett büszkeségének legnagyobb dühével felugorván”, — megátkozza Melindát, Bánkot, Ottót. — Bánkot dühe mind közelébb hajtja a gyilkossághoz, Gertrúd már segélyért kiált: „emberek!” s Ottó jő a mellékszobából. Ez kellett még, hogy Bánk dühössége tetőpontját érje el. Ottó rögtön visszafut s az ajtót becsapja s bezárja maga után, Bánk rohan de hiába küszködik, hogy az ajtót betörje, — s isszonyú átkokba fakad ki a csábító ellen. E felfokozott indulat már maga is elég volna, hogy a vértettre ragadja, de költőnk még ezzel sem elégszik meg. — Midőn Bánk mondja: „átkozott a hely, melyben születtél”: Gertrúd gyilkot kap, s e szóval: „hitvány! ne bántsd hazámat!” Bánkba akarja ütni, de Bánk kitekeri kezéből, kergeti, s elérvén leszúrja. „Vége! volt nincs” mondja, erős pathosszal; de mindjárt utána teszi: „de ne tapsolj hazám — ni reszket a bosszúálló”. — Kívül zajt hallván, elvánszorog, nem ugyan megfogatástól félve, de mert a tető mindjárt reá szakad; — szabad légre van szüksége. Azon perczben, midőn a tett végre vala hajtva, midőn Bánk vérbosszúját kielégítette, már a lelkiismeret vádja is fölébredt. Ezért mondja: „de ne tapsolj hazám” — „és ni reszket a bosszúálló”. — Majd, kívül zajt hallván, mint közönséges gyilkos, mint Kain, megijed, biztatásra van szüksége, ezért kiált fel: „Örvendj becsületem!” stb. De ez erőltetett vigasztalás nem képes megnyugtatni: „ki, ki! a tető mindjárt reám szakad” — fojtó a szobalég, hol a vérbűnt elkövette. — Később elhallgattatja lelkiösmeretét, erőszakolja a büszke érzést, hogy joga volt ezt tenni, becsülete érdekében, s midőn (V. szakasz) a király előtt, Gertrúd holtteste mellett megjelenik, büszkén emeli fejét, s vallja be a gyilkosságot. Azon meggyőződéssel hallgattatá el a lelkiösméret szavát, hogy Gertrúd csakugyan bűnrészes volt magában a tettben, mely indokból származott a gyilkosság is, mint fönebb láttuk. Büszkén sorolja hát el vádjait a király előtt, s midőn ez fogságba akarja vitetni, önérzettel hivatkozik nemzetségére, mely Endrénél nem alább való:

azaz: párbajt kell vivniok, a királylyal vagy ennek lovagjával.

De e büszke önérzet eltűnik lassankint, a lelkiösméret elnyomott vádja mind hangosabbá lesz, s Bánk, önmaga szemében is gonosztevővé sülyed alá, midőn hallja, hogy a haldokló Petúr átkot mondott az „alattomos gyilkosra”. Itt Bánk összehasonlítja Petúr nyílt, férfias fölléptét — melyért mégis lófarkon hurczoltatott — saját eljárásával, s magát a mellett eltörpülni érzi. Nem is feledheti e szót, kétszer is ismétli: „Petúr engem átkozott alattomos gyilkosnak”: — Majd Myska-bán jő: orozva gyilkolónak mondja Bánkot, ez is lelkiösmeretére támad: „Orozva?” kérdi fájdalmasan, aztán elhallgat. Sokáig hallgat, s oszlop módra áll, földre szegzett szemekkel. — Bánkkal, a király helyett, Solom mester akart megvívni, Myska-bán fia, — de apja nem engedi: hisz Bánk nem méltó arra, hogy vele lovagias ember megvívjon, mert Biberach, ki a Myska házánál halt meg, haldokolva megesküdt, hogy a királyné ártatlan, mit sem tudott „Ottó ízetlenkedéséről”. — Solom elveti kardját: „úgy hát átkozott legyen, ki a nemes kardot bemártja egy alattomos gyilkos vérébe!” — Ime Bánk hová sülyedt: a büszke Bor ivadék, most ön és mások vádja által megsemmisülve áll, s ez Bánk büntetése, iszonyúbb a halálnál, meg ami következik, Melinda gyászos vége.

Gertrúd magában a tényben ártatlan volt.

Bánk azon meggyőződésben ölte meg, hogy magában a tényben is részes. A mint a tettet elköveté, már belvádat érzett, de még nem tudja miért.

E belvád fejlik az V. szakaszban boszuló mardosássá.

* * *

Megjegyzés

Idézve mindenütt az 1821-ben, a szerző gondjai alatt megjelent első kiadást, mint amely szerző intentióit leghívebben feltünteti.

IV. Gertrúd jelleme

„Gertrúd nem egészen érthető” — mondotta húsz évvel ezelőtt Vörösmarty a királyné jelleméről. Azóta e színmű sok ízben adatott, diadallal járta be hazánk különböző színpadjait, jeles színészek és színésznők vetélkedtek jellemei felfogásában, a napi sajtó figyelemmel kísérte az előadásokat, észrevételei, útbaigazításai nem hiányzottak; úgyhogy ma már tán csak én vagyok, ki magamat a húsz év előtti referens álláspontjára helyezve, Gertrúd jellemében itt-ott homályt veszek észre, s annak eloszlatását megkísérteni szükségesnek gondolom. De ha egyrészt e primitív álláspont nem nagy ajánlatúl szolgál következő fejtegetésemnek: másrészt megvan az az előnye, hogy bármennyire hiányos legyen felfogásom egyéb tekintetben, nem áll egy vagy más szereplő befolyása alatt, s így a darab jellemeit tisztán magából a műből ítélhetem meg. Lehet, hogy így sem mondok valami újat, vagy érdekest: de legalább, amit mondok, saját vizsgálatom eredménye lesz.

Mennyire akarta szerző Gertrúdot Melinda gyalázatjának bűnrészesévé tenni? Nem teljesen. Lássuk előszavát. „Ilyen nevelésű öcsék közt — úgymond — Gertrúdist se reméljük igen angyalnak; nem is szolgálhat nagy védelmére az, hogy ő anyja egy szent szűznek (Erzsébetnek), mert az nem neki köszönheti neveltetését, amidőn még kicsiny korában elvitték a thüringiai herceg számára s egy klastromban nevelődött. Csak mély tiszteletre méltó állapotja az, mely engem valamennyire mentségére kénszeritett.” Tehát nem volt czélja szerzőnek, hogy Gertrúd egészen az Ottó aljasságáig sülyedjen; mentségére kényszeríté „a mély tiszteletre méltó állapot”, hogy királyné s egy szent szűz anyja; de még inkább az, amit Katona elhallgat ugyan, de művébe nyilván belefektetett: Bánk tragicai bűnhődése. Láttuk, hogy ez csak azon meggyőződésben volt képes a vértettet elkövetni, hogy a királyné teljes mértékig részese a Melindán esett gyalázatnak, e hitben tette magát önbírájává, s ebben áll tragikai fellázadása a létező világrend, a törvény, a társadalom ellen, melyért bűnhődnie kell. Ezért van Gertrúd kevésbbé vétkesnek tüntetve föl, mint Bánk gondolja. — Mennyire hát bűnös?

A prologban (11. l.) Ottóhoz intézett szavai egyszerűen a vigalomra is vonatkozhatnak. Mondhatom neked, hogy ez ma (érthetnők a bált) udvaromban az ily esztelenkedések közt utolsó fog lenni; — mert... hogy tégedet herczegem örvendezőbbé tegyelek, soha jobbágyaim kedvét nem áldozom fel.” „Jobbágyaim, kedvét”, azon elégületlen magyarokra is mondhatja, kik pazar vigalmain az országos nyomor közepette megbotránkoztak. Bánk vagy Melinda nevezve nincs: s ha utóbbi jelenetében Ottóval (37. l.) így dorgálja öcscsét:

majdnem azon gondolatra jövünk, hogy Gertrúd beteges öcscse felvidítására, kész ugyan mulatságokat rendezni, azt sem bánja, ha szeretkezik, de nem tilos úton, nem férjes nővel, legkevésbé egy Melindával. Azonban ily felfogás mellett Gertrúd igazán „nem érthető” maradna. Mert, ha megengednők is, hogy Bánkot merő jóságból vette rá nejének az udvarhoz küldésére, ami nincs úgy, említett jelenete Ottóval (35-40. ll.) mi kétséget sem hagy fel, hogy öcscse szándékát tudta, elősegélte, annak nem sikerültén boszankodik. És így önmagának ellentmondana, olyasmiért dorgálván öcscsét, mire maga készíté az utat. Már első szavai a herczeghez (prológ. II. l.): „Ottó, jőj, látod leereszkedem s magam jövök hozzád...” s végül: „Te holnap utazol...” mélyebb czélzattal bírnak, hogy sem csupán a szándéklott vigalomra értsük. Egy királyné, egy Gertrúd, nem „ereszkedik” így le, nem keres fel valakit nyomós ok nélkül: s az „elútazás” kényszerűsége sem állna be, ha csak mindennapi udvariasság volna szóban. Igen is! a királyné tudja öcscse szándokát, tudva segélte azt elő, midőn Melindát udvarához hozatta; Ottó azonban oly lassan boldogúl, hogy nénje már unni látszik, büszke, hiú lényét sérti az öcscsében tapasztalt férfiatlanság, ezért akar, a vigalom mámorában, még egyszer s utoljára alkalmat nyújtani a gyávának. Az alkalom kedvező: Ottó s Melinda találkoznak (32. l.): de a csábító gyalázatosan útasíttatik el. Ekkor lép be Gertrúd asszonyaival. (35. l.)

A királyné egy ideig „megáll a háttérben” s nézi hol a „bosszús Melindát, hol a magát feltalálni nem tudó Ottót”. Éles szeme azonnal észreveszi, mi történt: tán hallgatta, talán épen leste is a kimenetelt; ez rögtöni megjelenését kiszámítottnak fogná feltűntetni. De ha ezt, mint egy királyné méltóságával össze nem férőt elvetjük, s egyedűl a véletlennek rójuk is föl hirtelen beléptét: annyi bizonyos, hogy a tényállással tisztában van, mielőtt szólana. Öcscse modora, (tán ügyetlen erőszaka is) Melindát bosszúra tüzelte; így a czéltól messzebb van, mint valaha: ez a tény. Ha látná Gertrúd, hogy a pásztoróra szépen foly, egész csendességgel vissza vonulna; vagy föltéve, hogy hallgatózott, — be sem nyit vala, kivált asszonyokkal (újabb ok, hogy megjelenését kiszámítottnak vegyük). — De így érdekében van oly színt adni a dolognak, mintha csakugyan történt volna valami; érdekében, a megkísérlett csábítást megesettnek tűntetni föl. — Az érdek, látszólag, Ottó álbecsülete, az az hódítási képessége, melyet nem irtózik, kegyetlen morállal, egy ártatlan hölgy jó neve árán menteni meg; Ezért úgy színli, mintha édes találkozást vélne megzavarni, melyet botrányosnak tart:

kiált föl színlelt meglepetéssel; aztán, folytatva szenteskedő szerepét, a nőjellem ama sajátos vonása szerint, hogy mindig kevésbbé hajlandó ily botlást ön nemének elnézni, mint egy férfinak, Melinda ellen fordul, „indulattal” kérdve: „mi volt ez itt?” Nehogy azt véljük, mintha Bánk nejét ily nyilvánosan azért feddné e szavakban, hogy ellenállt, hogy felbőszült csábítója ellen. Sőt inkább: ez indulatos kérdés arra van számítva, hogy Melindát asszonyai szemében ellenkező világításban tűntesse föl, mi teljesen sikerül is, ha Melinda szó nélkül zavarodva távozik; de keserű gúnyos válasza, és elég érthető czélzásai az erénye ellen maga a királyné által kivetett hálóra, meghiúsítják Gertrúd szándokát; ezért mondja, ajkát harapva a ‘szinte illetlenül elsiető” Melinda után: „a kis majom harap!” — de nem akarván, hogy Melinda célzásai a jelenlevők előtt valami fontos dolog színében tűnjenek föl, csekély sérelemként veszi azokat, s elégli büntetésül, hogy Melinda negyed napig elébe ne bocsáttassák. így fogom én föl e rövid, de pregnáns jelenetet.

Ami most következik, tisztán mutatja Gertrúd erkölcsi sülyedése fokát. Miután asszonyait elküldte, s Ottóval négyszem közt maradt, ingerülten vonja kérdőre öcscsét: „Ottó! hát mi volt ez? — mi ingerelte oly nagyon fel őtet?” s midőn Ottó válaszolja: „szivem”, — kifakad.

s alább:

Ottó vastag esze nem érti nénje bosszankodását. A jelenet elég világos, hogy szórt figyelem is észre vehesse, mikép Gertrúdot nem a megkísérlett csábítás, hanem annak nem sikerülte bántja. Miért? Ha kimondott szavainál tovább menni nem akarunk, szégyenli a királyné, hogy oly gyáva, férfiatlan öcscse van, ki egy asszonyt nem bír elcsábítani. A becsület álfogalma, mint az főleg romlott udvaroknál nem egyszer vala uralkodó, így is eléggé indokolná bosszús kitöréseit. De ez csak héja a dolognak. Gertrúd nem az a nő, ki valódi érzelmeit hímezetlen kimondja. Más rejlik itt az álszégyen köntöse alatt: félelem a következményektől. Tekintsük helyzetét: az mindent megmagyaráz. Maga fejezi ki e szavakban (38. l.)

De nemcsak „kerüli”; ez még nem volna nagy baj. Bánk a hatalmas nádor, a király személynöke, rövid nap visszatérhet, s akkor Melinda panaszszal fog borulni keblére. A bukott, a csábnak engedő Melinda nem volna veszélyes, titkát, szégyenét óva rejtegetné férje szemei előtt: a győzedelmes, ki ép erénnyel szabadult ki a bűn hálóiból: ez nagyon veszélyes, nemcsak Ottóra, de a királynéra is; hiszen Melinda tudja, imént hányta szemére, hogy öcscsének ő nyujta segédkezet. Innen csak egy a kigázolás.: Melindának el kell bukni, mielőtt férje visszajőne. De nem úgy, mint ahogy Ottó később elejti, erőszak, hevítő szerek által, — semmi sem volna ellenkezőbb a királyné czéljaival, — hanem önkint. Ezért nem tetszik neki, midőn bárgyú öcscse le akar mondani Melindáról; ezért biztatja, hogy végezze be amit elkezdett és azért lesz magánkívül dühében, mikor látja, hogy Ottó nemcsak nem érti, sőt ostoba tanácskérései által azt árulja el, hogy képtelen ily hódításra. Dühösen taszítja el magától a gyávát, s átkozódva hagyja ott.^[1]

Ezekből tisztán érthető, mennyire vétkes a királyné Melinda irányában. Vétke először a laza erkölcsi fogalom, mely szabadosnak, udvari hanghoz tartozó játéknak veszi az erény behálózását. Innen „indúlva ki, elősegéli öcscse bűnös vágyait, amennyire azt egy asszony, egy királyné teheti. De Ottónak férfiatlan gyávasága által, (mert ügyes csábításnak ellenállható női erényben Gertrúd nem hisz,) oly helyzetbe szorúl, hogy ami előbb játék vala, most kényszerűség: Ottó félúton meg nem állhat, hogy magával őt is el ne rántsa. S így midőn ezt a győzelemre képtelennek ismeri föl, nem látván menedéket, dühös átokban tör ki. De bár mennyire óhajtsa Melinda bukását: ennél tovább nem mehet. Képtelenség volna Ottónak erőszakra segédkezet nyújtania, vagy ezt tudva csak meg is engednie. Hisz miért szeretné Melindát megejteni? hogy hallgasson, hogy férje előtt vádlóul ne lépjen fel. A vétkes Melinda hallgatna is, de a csábszer s így erőszak, által tönkre tett Melinda nem fogna hallgatni, sőt ezerszer súlyosba tenné a vádat, melynek következményeitől mostan retteg.

Így fogva fel Gertrúd helyzetét, nem találunk ellenmondást abban, ami következik. A dölyfös, haragos asszony, ki csak most hagyá el öcscsét megvetve s megátkozva, csak imént száműzé Melindát személye köréből, néhány perc múlva mindkettővel nyájasan találkozni fog. Ottó, Biberach tanácsára, nénje után megy, hogy megkérlelje, s mondja azt, hogy az egész csak próba volt, mely által a magyar nők kikiáltott hűségét akará megkísérteni, s kérjen búcsútalálkozást, mivel úgy is holnap elutazand. Gertrúd e kérésnek szívesen enged: vajjon oly ostoba-e, hogy elhigyje Ottó silány ürügyét? Oh nem, de érdekében van a történt botrányt elsimítani, vagy Melindát oly helyzetbe hozni, hogy arról panaszkodni ne merjen. Ottó új kívánata ez érdeknek szolgál: vagy sikerül a kopasz mentséggel Melindát eláltatni, s kiengesztelve hallgatásra bírni, vagy, ha mint Gertrúd hiszi, Melinda Ottónak nem czélja, csak modora ellen lázadt fel, a hódítást megint foganatba tenni. Szóval reménye van így vagy úgy, kimenekedni a hínárból: ez fejti meg, hogy az előbb dühös, büszke asszony oly könnyen engesztelhető. E találkozás nincs színre hozva, csak elbeszélés után tudjuk, hogy megtörtént: Ottó, Biberach tanácsából, Gertrúdnak altató, Melindának hevítő port kevert italába, s amaz fekünni ment. Más kérdés, hogy a felingerült Melinda hogyan volt ily összejövetelre bírható: de ennek vizsgálása akkor lesz helyén, ha majd Melinda jellemét fejtegetjük.

Gertrúddal csak a negyedik szakasz elején találkozunk ismét. Este van, ugyanazon nap estéje, melynek reggelén a III. szakasz játszik. A királyné saját szobájában asztalnál űl, mélyen gondolkozva. Mi lehet tárgya mély gondjainak? — Mögötte udvarnok áll, kezében egy „világtörténet könyvvel”, — mit ugyan a néző épen nem tudna, ha Gertrúd alább e könyvre vonatkozólag Solont és Lycurgust nem emlegetné. E könyv aligha nagyon foglalkoztatja most lelkét, úgy látszik csupán szórakozást keresett benne. Az udvarnok kezében egy nyitott, s már olvasott levél is van. A levél, mint végre (121. l.) megtudjuk, Ponti o di Cruce, templomvitézek nagymesterétől s illyriai helytartótól jött. Tudósítás van benne az ország alrészein kitörni készülő lázadásról, egyszersmind tanács, hogy a királyné változtassa meg kormánya rendszabályait. De e levél sem nagy részben okozza Gertrúd mély gondjait. „Csak szúnyogok — csak szőnyeget nekik” — mond kicsinyelve a lázadást. Mi aggasztja tehát? Nyugtalanul kérdi magában: „De hol van Ottó? — Törnek ő rá, mert öcsém.” Mély gondolkozása eszerint arra irányul, ami fő cselekvénye a darabnak. Ottót már a III. szakasz folytán kerestette, (77. l.) de az rettegve bujkál hatalmas nénje előtt, azt hivén, hogy mindent tud: pedig Gertrúd azért keresteti öcscsét, hogy megmentse. Jellemző egyébiránt a föntebbi szavakban, hogy Gertrúd szerint csak azért törnek Ottóra, mert öcscse. A rögzött gonosz jellemvonása ez, ki az igazság elvében nem hivén, a vétek méltó megtorlását csupán személyes indokból magyarázza. Mert hiszen, ha többet nem tud is annál, ami lefekvéséig történt, még sem mondhatja el jó lélekkel, hogy öcscse ártatlanul üldöztetik.

De nem tud-e többet? Nem tudná-e, hogy öcscse czélhoz ért? Tekintve ennek kaini rejtőzését, valószínű, hogy eltitkolta nénje előtt. Azonban a harmadik szakasz folytán értesültünk, hogy midőn Gertrúd Ottót keresteti, Melinda a királynénál volt. (77. l.) Melinda ugyanis, csakhamar azután hogy Bánktól őrjöngve elfutott, a királynéhoz ment. Nem vette volna észre Gertrúd Melinda szavaiból, s mint képzelhetni, szemrehányásaiból, hogy a merény nemcsak megkísértve, de végre is van hajtva? — Hogy eziránt magunkat tájékozhassuk, szükség a következő két jelenést figyelembe vennünk, melyek elsője Gertrúd és Izidóra, másika Gertrúd és Melinda közt foly le.

Izidóra azért jön a királynéhoz, hogy tőle engedélyt nyerjen hazájába visszatérni. Kérelmét oly felfedezésekkel indokolja, melyek Gertrúdra nézve egészen újak és megdöbbentők. Bevallja, hogy Ottót szerette, de már nem szeretheti, mert az „félénk gyilkossá” lett, orozva, lovagiatlanul megölvén Biberachot. Felfödözi, hogy Ottó az éjjel Gertrúdnak altató, Melindának hevítő port adott. Tőle hallja Gertrúd először, hogy Bánk itthon van, s e szóra „megmerevedik”, sokára halkan mondja: „A nagyúr?!” Izidóra elbeszélése után az is világos, hogy Bánk nemcsak hazajött, de neje gyalázatát is tudja, mert épen Izidóra kénytelen volt neki „mindent” bevallani. Annál rettentőbb. „Bánk itthon,” — ismétli a királyné, jeléül, hogy e gondolat nagy súlylyal nehézkedik lelkére. Azontúl alig hallja többé Izidóra szavait. „Ottó!” „Meránia!” „Berchtold nemzete!” ezek egyes felkiáltásai, vonatkozván a gyalázatra, melybe öcscse az egész meráni fajt keverte: „dicső kinézéseim!” a lehetőségre gondolva, hogy nagyravágyó álmai Ottó merénye által megsemmisülnek; végre megátkozza öcscsét, s miközben Izidórát elbocsátja „valamin nagyon láttatik gondolkozni” s ez eszmére bukkan: „az egy halál —”.

Izidóra eltávoztakor egy udvarnok lép be, s Gertrúd parancsolja: jöjjön Melinda. Aztán, hogy sötét eszméit eloszlassa, nagyravágyó álmaiba merül, de fenhéjázó magánbeszéde végén, ismét e fagyasztó gondolatra bukkan: „átkozott! mitől foszthatsz meg, Ottó, még tán engemet!” Ekkor jő Melinda.

Már belépése olyan, hogy elárulja elmezavarát. „Hirtelen jő, megáll, merően néz.” „Ez a magyar királyné?” kérdi eszelősen. Gertrúd, mintegy csodálkozva felel: „kérdezed?” Az egész jelenet eleje arra mutat, hogy Gertrúd nem tudja Melinda őrültségét. Igaz ugyan, hogy sértő szavaira mondja egy párszor: „eszelős” „eszeveszett” — de csak akkor „néz rá ijedve” — csak akkor kiált fel: „Ha! istenem — Melinda!” mikor beszéde felötlően zavaros lesz, kétségtelen, hogy csak most veszi észre Melinda lélekbaját. Igazolja ezt az is, hogy Melindát hivatta magához, tehát czéljának kellett lenni vele. De mi czélja lehetne egy őrülttel? Semmi, ha ezt tudja, bizonnyal, nem is hivatta volna; a mihelyt észreveszi, hogy Melindával nincs mit beszélni, csenget és Bánk után küld. Czéljait könyven sejthetjük: előbb Melindát hallgatásra bírni, s miután ezzel nem boldogul. Bánkot valahogy kiengesztelni, önmagát kimosni.

Ha most tesszük fel a fönebbi kérdést: alig lehet más feleletet adni, mint, hogy a királyné e szakasz elején mit sem tud a lefekvés után történtekről. Nem: hogy Ottó szerek által győzött, hogy megölte Biberachot, hogy Bánk itthon van, hogy Melinda megőrült. E nem tudás két körülménynyel ütközik egybe. Először: Melinda már volt egyszer a királynénál, így említtetik a III. szakaszban. (77. l.). Ha ez áll, fel kell tennünk, hogy Melinda első ízben semmi jelét nem mutatta lelki zavarának, vagy csak oly mértékben, hogy Gertrúd azt indulatláz kitörése gyanánt vehette. De ez alig valószínű, tudván hogy Melinda kevéssel azután ment a királynéhoz, midőn Bánktól őrjöngve futott el. Azonban fogadjuk el a föltevést, hogy Melinda akkor nem mutatta eszelősségét: nem kellett-e emlegetnie képzelhető szemrehányásai közben oly dolgokat, melyekből Gertrúd a tényre, s a kivitel módjára stb. következtessen? Nem ismételte-e, amit a III. szakasz elején Bánknak mondott vala: hogy „ő ártatlan”, hogy „pokoli tűz ége csontjaiban” s több efféléket? Nem emlegette-e férjét Bánkot, hogy itthon van? Másik körülmény azon időhézagban fekszik, mely a III. szakaszt a IV-től elválasztja. A harmadik szakasz, mint már említettem, hajnalban kezdődik, s folyton foly színváltozat vagy egyéb megszakadás nélkül, s így legfölebb a reggel óráiban vége szakad. A negyedik kevéssel nap hunyta előtt veszi kezdetét. Lehetséges-e, hogy Gertrúd a palotában történt oly nagy dolgokat csak este tudjon meg? Szerző valószínűleg úgy képzelte, hogy a III. szakasz betölti az egész napot, s annak közvetlen folytatása a negyedik. De lehetséges-e az időnek ily kínyújtása? Összevonni az időt, hosszabbról rövidebbre, könnyű: a képzelet villámgyorsan ugorja át a hézagot: de azt képzelni, hogy ami előttünk szakadatlan foly le, egyik szereplő a másiknak adván az ajtót, tehát a mi a felvett időközben valósággal is megtörténhetett, az jóval nagyobb időre nyúljék, — az lehetetlen. Ha pedig szerző, a két szakasz folytonosságából indulva ki, úgy vette (pedig alkalmasint úgy) miszerint Melinda nem is kétszer jelen meg a királynénál, hanem a harmadikban elfutván Bánktól, a IV-dikben megy Gertrúdhoz: akkor a szerkezet még hibásabb, mert Ottó már a III. szakaszban említi, (77. l.) hogy Melinda nénjénél van.

Legegyszerűbben úgy volna segítve e bajon, ha Melindának Gertrúdnál léte a III. szakasz folytán nem is említtetnék. Akkor megfoghatóbb lenne, hogy Gertrúd előtt új események mind azok, melyek lefekvése után történtek, s tisztábban állna előttünk Gertrúd helyzete a IV. szakasz elején. így is volna oka az aggódásra, így is megfejthetnők, miért keresteti Ottót. Ha nem tudna is többet annál, mi lefekvése előtt oly nyugtalanná tévé, ez elég indok arra, hogy Ottót, ha már diadalához reménye nincs, megszöktesse a vihar elől.

Azon percztől fogva, hogy észreveszi Melinda roncsolt lelki állapotát, Gertrúd viselete megváltozik e boldogtalan nő iránt. Szánalommal tekint rá, mi becsületére válik romlott szívének. Melinda bukását könnyelmű udvari morállal segíté előidézni, azután a kezdett ösvény el nem hagyása főbenjáró érdekké vált: de mindig oly föltevéssel, hogy Melinda — mert asszony — hajlandó lesz bűnt és gyalázatot játékból megosztani. Most visszadöbben az eredménytől és sajnálva tekint az áldozatra. De a szánalom nem nyomhatja el, sőt neveli a veszély érzetét: minél teljesebb Melinda romlása, annál nagyobb a vész, mely Bánktól fenyeget. Gertrúd, szellemi erejében bízva, bátorságot vesz e viharral szembe nézni, egyenesen, rögtön, mielőtt annak egészen kitörni ideje volna. Csenget és hivatja Bánkot.

A jelenés, mely Bánk érkezte előtt, Gertrúd s a betolakodó öreg Mikhál közt lefoly, ez utóbbi jellem tárgyalásakor lenne alkalmasb helyen bonczolandó: itt csupán a hatásra szorítkozom, melyet e jelenés Gertrúd kedélyén hátrahagy, s ennyiben a nádorral a találkozást előkészíti. A fogságba hurcolt ősz Mikhál e szókkal vál meg a királynétól:

Bármily eszélyesen, méltósággal, nyugodt önuralommal s politikai szívtelenséggel viselte magát a királyné e jelenet folytán Mikhál iránt: egészben e szín lehangoló benyomást tőn kedélyére. Az engedelem nélkül berontó ősz ember, ki elől az őrült Melinda kétségbe esetten szalad, elrejteni gyalázatát, s ki nem tudja még, miért fut el szerető húga, — s ha tudná, tán szíve repedne meg — oly látvány, ami szélesb körben mutatja Gertrúdnak a bűntény horderejét; mely saját könnyelműsége által idézve föl, most áldozatra áldozatot kíván; — az őszinte hűség, s szeretetből ellene emelt vád, s kérelme, hogy javítsa meg rendszabályait, a prófétai hang, a térdre hulló öreg Mikhál, ki nem magáért, hanem ő érette reszket: kit lehetlen meg nem szánni s hűtlennek, gonosz indulatú pártosnak tekinteni (90. l.), de a kit mégis, miután érzelmei túlárjában öcscsét Simont elárulta, ezzel együtt befogatni politikai kényszerűség, ha a pártütést el akarja nyomni; végre maga azon fölfedezés, hogy nemcsak távol az ország szélein, de itt is forr ellene a lázadás, — forr pedig most, midőn a nádorban sem bízhatik, sőt oka van ettől legjobban rettegnie: mind ez, ismétlem, összehat arra, hogy Gertrúd ne feledje könnyen Mikhál végszavait: „Reszkess szerencsédtől.” — És nem feledi: visszhangzik e szó lelkében, miután Mikhál eltávozott, visszhangzik még akkor is, midőn Bánk jelentve van (100. l.), de még nem lépett be, s a lemenő nap látásával együtt újra a halál eszméjét költi benne. Az önbizalom, határozottság, mellyel Bánkot hívatá vala, Mikhál jelenete folytán csüggedésnek adott helyet; midőn az udvarnok jelenti a nádort, Gertrúd türelmetlen döbög: „ne még:” csak miután magát kissé rendbeszedte, veti utána: „jőjjön”. — Talán azt hiszi, hogy már eléggé ura érzelmeinek; talán átallja az udvarnok előtt, mintha ez belátná gyöngeségét, hogy akit maga hivatott, most nem meri elfogadni; azért ad a: „ne még!” után: „jőjjön!” parancsot. De csalódott, ha magát Bánk ellenében erősnek hitte: nem állhatja ki a belépő nádor tekintetét, „remegve néz a földre” s annyira szórakozott, hogy feledi, hogy Bánk az ő parancsa folytán jelent meg. Mert hogy ez valódi szórakozottság, nem csak színlett, kétségen túl esik: hisz Bánkkal szemben most, ha valaha, teljes lelkierőt, nyugodtságot kell mutatnia, nem csüggeteg szórakozást, mely bűntudatot árulna el. Ez elfogultság tart a rövid párbeszéd folytán is (101. l.):

„Egy ideig nézi végre elsiet.” Állapodjunk meg e helynél, mert ha van homály Gertrúdban, ez az. Mit nézett Bánkon? miért siet el? A magyarázat, mely először feltolakodik, ez: Gertrúd Bánk külsején remegve látja a belül gyilkos szenvedélyt, s annak kitörése elől keres a gyöngébb nem védelmet ösztönszerűleg. Igazolná ezt elfogultsága, mely Bánk jelenlétében erőt vőn rajta; igazolná Bánk tette, ki a nő távoztával kardját félig kirántja s felkiált; „jó angyalod susogta ezt neked!” — igazolná, amit Bánk később (110. l.) mond: „Te engemet magadhoz hivatál, szikrát okádó vérem éktelen dühében.” E szikrát okádó vér, ez éktelen düh, bármint elfojtva is, kell hogy kifejezze magát Bánk viseletén a belépéskor: eszerint Gertrúd távozása meg volna fejtve. Azonban e felfogásnak ellent mond az, hogy Gertrúd nem sokára visszajő, nemcsak, sőt Melindát is hozza, mintegy feleletül Bánk szavára, ki azt monda, nincs hitvese. Ha látta a gyilkos szándékot, a szikrát okádó vér éktelen dühét, s, attól ijedt meg, hogy mer visszajönni — és pedig Melindával, a szétroncsolt áldozattal, melynek látása Bánkot ezerszer jobban felbőszítheti? Ez oly merész játék volna, mely által még Gertrúd jelleme is elvesztené a valószínt. Vagy talán arra számit, ami csakugyan be is következik, hogy a felbőszült férj, boldogtalan neje láttára oly fásultságba fog esni, hogy képtelen lesz a már-már aczélján lebegő gyilkosságot azonnal végrehajtani? A jelenet, midőn Gertrúd Melindával visszajő, valóban ily „elfásító” — vagy inkább ellágyitó hatást gyakorol Bánkra, mi annál természetesb, hogy ezt megelőzőleg ideje volt a „szikrát okádó vért” egy hosszú magánbeszédben szellőztetni. De ily hatás minden emberi számításon kívül esik: és hogy Gertrúd a bősz indulat meglohasztását ily módon remélje eszközleni, az nem lehetséges. Mert ki kezeskedik, hogy Melinda látása nem épen ellenkező hatást tesz a dühében már is magánkívül levő férjre? vagy — ha percznyi ellágyulás állna is be, — hogy nem követi azt még nagyobb kitörés, mely első perczben véráldozatot kíván? — Eszerint se a rémület, se a kiszámítás nem fejtvén meg előttünk Gertrúd távozását, s visszajöttét Melindával: csaknem azon útszéli gondolatra jövünk, hogy miután Bánk azt mondta: „nincs hitvese” — a királyné csupán e szó megczáfolása végett távozik el. De ne sértsük Katonát ily gyermekes felfogással: nem ok nélkül adja ő színpadi utasításúl, hogy Gertrúd „egy ideig nézi” Bánkot s azután „siet el”. Csak arra emlékezzünk, hogy valahányszor Bánk az indulat legmagasán hányatik, külsején mindannyiszor delírium jelei vehetők észre. így már a III. szakaszban (67. l.) Izidóra ijedve mondja:

és nem sokkal lejebb Biberach (76. l.): „Bán őrülést mutat tekinteted.” Daczára a látszó hézagnak, melyet a III. és IV. szakasz közt ismételve megjelöltem, minden arra mutat, hogy Bánk Melinda szobájából, hol utoljára Biberchhal találkozott, egyenesen, vagy nem sok késedelemmel, jő a királynéhoz; hisz kis fia is, kit onnan magával hozott, egész a királyné ajtajáig mind vele volt. Az örülés jelei tehát, melyeket Biberach észre vőn, még nem tűntek el arczáról, külsejéről, midőn a királynéhoz belép, sőt indulatát, ha lehetséges, még fokozta az öreg Mikhál sorsa, kit az előszobán keresztül börtönbe látott hurczoltatni, fokozta az a körülmény, hogy belviharát Gertrúd előtt el akarta fojtani. Szerintem ama rövid jelenetnek egyedűl helyes felfogása ez: Gertrúd Bánk jöttével remegve néz a földre, csüggedt, szórakozott, de midőn felkiállt: „miféle hitvesem” döbbenve néz rá: „Nagy úr!” — majd Bánk különös beszédére: „Való, hogy én házas vagyok, de hitvesem nincsen” — egy ideig nézi, s szavait, külsejét egybevetve, azt gondolja, hogy ez is a megőrülés pontján van. Csak így lehetséges, hogy Melindával vissza mer jőni. Bánk rögeszméje, úgy hiszi Gertrúd, az, hogy nincs hitvese: ha Melindát megmutatja neki, őrjöngő dühe lecsillapul. E csalódás természetesen eloszlik, mihelyt Bánk összefüggően beszél: — azonban egy más körülmény neveli Gertrúd biztosságérzetét. Bánk, kit már neje látása némi fás hangulatba ejtett, majd a gondolat, hogy Melinda őt kis fia megölésével gyanúsítja, apai érzékenységét zaklatta föl, most ablakon keresztül megpillantja ősz süvét, Mikhált, kit az utcán börtönbe visznek. A látvány egész a könynyezésig ellágyítja őt, úgy hogy a királyné parancsára engedelmesen távoznék, és nem volna ereje a gyilkos tettet most végrehajtani. Gertrúd látja ezt, s ily érzelemmel szemközt nem tartja veszélyesnek Bánkot marasztani. Még a búcsúzási érzékeny jelenet van hátra Bánk és Melinda közt, mely Gertrúd biztosságát méginkább növeli, úgy hogy ez feljül kerekedik, s a nádort ő fogja kérdőre. Tekintélyét veszi elő, hogy azzal a jobbágynak imponáljon. De hiába: a nagy-úr elfojtott s ellágyult dühe fokozatosan elétör; s egy reflexió álarczában (106-107. l.) már oly határozottan nyilatkozik, hogy Gertrúd ijedve kiált föl: „Istentelen! távozz!” De Bánk közelebb lép, s tudtára adja, hogy parancsa nélkül is itt maradt volna, mire Gertrúd még egyszer kísérti meg használni tekintélyét: „Jobbágy!” — hanem most Bánk egyenesen kimondja, hogy e tekintélyre mit sem ad: ő nem jobbágy, hanem ura, birája, s Endre távollétében királya is Gertrúdnak. Ekkor nyúl Gertrúd csengettyű után.

Mielőtt tovább mennénk, itt lesz helyén visszatekinteni az érzethullámzásra, melyben Gertrúd keble a szakasz elejétől fogva hányatott. Nyugtalan aggodalmak a megkísérlett merény következményei miatt, megdöbbentő fölfedezések, egyre súlyosbíták helyzetét, koronkint a halál elősejtelme, de még bizalom önmagához, szellemi felsőségéhez, hogy mindent jóvá tehet. Elszánt merészség a veszéllyel szembe nézni, de mely ismét, Mikhál jósigéi folytán, csüggedéssé lohad, s Bánk beléptével egy perczre teljes elfogultságnak ad helyet. De noha Gertrúd remeg Bánk előtt, s nem állja ki annak tekintetét, arra nem gondol, hogy ez egyenesen gyilkolási szándékkal jött. Elébb zavart elméjűnek gondolja, s azért hozza Melindát. — aztán észreveszi ugyan, hogy Bánk nincs megháborodva, de lágyult érzelmei biztossá teszik őt, hogy önszemélye nem forog veszélyben; ezért meri nemcsak marasztalni, sőt szemrehányással is illetni, megelőzendő mintegy, hogy Bánk ő ellene vádat emelhessen. Hanem Bánk nem hunyászkodik meg, sőt vakmerőbb lesz. Gertrúd még most sem gondol arra, hogy Bánknak feltett czélja volna őt meggyilkolni, s hogy ily szándékkal jött volna ide; azt hiszi csupán, az indulat heve ragadja, s reménye van őt illő korlátok közé utasítani. Bánk a csengettyűt elkapta, zsebébe rejté, Gertrúd segélykiáltását félig kivont karddal elnémítá — s a királyné még egyre nincs kétségbe esve. Csak midőn Bánk határozott, s aránylag nyugodt hangon mondja neki:

akkor „sárgúl el” Gertrúd és „támaszkodik egy asztalra”, különben elesnék. Bánk hideg gúnnyal folytatja: „ugyan ne gondoskodjék egy eszes atya, gyermekéről?” s a királyné „székbe rogyik” felkiáltva: Bánk! mit akarsz velem! Eddig azt hitte, indulatos emberrel van dolga, kinek hevét kormányozni lehet: most látja, hogy Bánk azon eltökélt szándékkal jött hozzá, hogy megölje. E pillanattól kezdve Gertrúd elveszti önuralmát, csak vergődik a rémület és düh közt. — Előbb félénken viseli magát, majd Bánk lovagiasságára hivatkozva, mint nő esdekel kíméletet: de midőn Bánk kimondja, hogy ily nő iránt nincs kötelezve lovagiasságra — mert kenőcsli testét lelkét, — ezt nem tűrheti: a női hiúság fellázad, főkép a kenőcslés vádja ellen, s kitörő dühhel kiáltja: „Gonosz hazug! ki tette azt?” — Kétségbeesve szabadulása felől, nem akar veszni boszúlatlan: előbb a gúny fegyveréhez nyúl, s Melinda esetét udvari nevetséges „cronique scandaleuse” színében emlegeti, de Bánkra nézvén megbánja s engesztelőén végzi beszédét (112. l.):

Higyjünk-e ezen szánalom őszinteségében? Vagy csak ijedésnek tulajdonítsuk a hirtelen fordulatot? Bánk arczán olvashatja szavainak hatását és a halál perczének közel léte megdöbbentheté. De szerző nem mondja: „ijedve néz Bánkra”, csak „komoran”. A halálra, mint láttuk, már fönebb elő volt készítve, megkísérté Bánkot kiengesztelni, belátta, hogy erre nincs remény, s midőn előbb átkokban tör ki (111. l.), aztán a gúny nyilait veszi elé, már a végsőre szánta el magát. Mindazáltal a percz ittléte, mely Bánk mimikáján olvasható, oly iszonyú, hogy visszarettenhet az elől. Azonban a szöveg ezt nem mondja. Ne sajnáljuk Gertrúd jellemétől az engesztelő vonást, melyre a költő czélzott. „Komoran néz Bánkra” ki előbb annak legszentebb érzelmeit gúnyolá. Jobb természete szólal föl a gúny ellen, melylyel dühe Bánkon meg akarta bosszulni magát. Jobb természete, s a lelkiösmeret szava: egy általa tönkretett családi boldogságon csúfolódni, ezt mégis kegyetlennek érzi. Innen a szánalom engesztelő vegyülete.

De Bánkra ez nem hat többé; az ő lelkében csak a gúny hangzik vissza. „Szörnyeteg! kész lennél te is kaczagni?” kérdi oly hangon s mimikával, hogy Gertrúd a halál perczétől megiszonyodva, segély után kiált: „Emberek!” — A kiáltásra csak Ottó jön, de Bánktól megijedve, nyomon visszafut s elzárkózik; s mialatt a hozzá nem férő Bánk átkokban szellőzteti dühét, Gertrúdnak alkalma volna elillanni. Miért nem teszi ezt? Fönebb megjelölém a pontot, melyen túl a királyné nem ura többé érzelmeinek, csupán vergődik, hányatik hullámról hullámra: kétségbeeső átok, gúny, szánalom, ijedtség a halál perczében, ezek hirtelen változó érzései. Most, öcscse láttára „undorodva rogy székébe”. — Ottó aljassága föllázítja nem ártatlan, de finom nőiségét; majd „ablakhoz szalad,” hihetően, hogy segélyt kiáltson, de eszébe jut, hogy most az ajtón is menekülhet, „használni akarván az alkalmatosságot, el akar sietni” — azonban „Bánk utolsó szavára” melylyel Ottó ellen szórt átkait végzi: (115. I).

„mint egy tigris, neki dühödve, tőrt kap, és Bánkba akarja ütni:”

Tehát a honleányi, megint engesztelő vonással szelídítve, a különben önvédelmi tett. Ez jól van így, hanem, mint indok fölösleges. Azon percztől fogva, midőn Gertrúd a Bánk gyilkos szándékát belátta, helyzete az önvédelem minden lehető eszközére felszabadítá. Az erős és gyönge viszonya állt be közöttük. Most a gyöngének alkalma volna elfutni, igaz, s Gertrúd e perczben választhat élet és halál közt. Menekülni, kilátást nyújt az életre; de bosszúlatlan menekülni: az nem fér össze Gertrúd jellemével. Bánk „megfordulván kitekeri kezéből a gyilkot”, Gertrúd „sikoltva fut, az asztalig” ott Bánk „utóléri s agyon szurdálja”. Csupa színpadi utasítás. Gertrúd, a Bánk feleletére: Én? kerítő! (én vagyok hitvány?) csak sikolt és fut a kerítő nevet elnyeli, vagy nincs ideje visszafelelni, bár meg sértetlen; mikor pedig Bánk „agyon szurdálja” e szókkal: „sziszegj, sziszegj kígyó! te itt maradtál!” lerogyva csak ennyit ejt ki: „Ah!”

De agyon szurdálva, azaz megölve még nincs. Bánknak nem felel többé, de midőn ez eltávozott, „fel akarna emelkedni” (tehát nem sikerül) s felkiált:

Bánk azért sietett el, „mert kívül zörgés és több kiáltás” hallatszott: „Hamar!” Myska-bán jő: hív udvari ember s a királyfiak nevelője. Szavát hallja még kívülről, s megismeri Gertrúd a hangot: „Mentsd meg magad, királyné! pártütés! ezt mondta a haldokló” — Biberach (lásd 133. l.), de azt is, hogy a királyné semmit sem tudott „Ottó izetlenkedéseiről”, tehát ártatlan. Myska szentül hiszi ezt, s midőn Gertrúd, a végső perczben, egy anyai enyhítő vonással, gyermekeire gondol, nem hiába szorítja s emeli ég felé kucsmáját, s tesz egy banális felkiáltást. Myskának a gyilkos kilétéről sejtelme sincs, valami pártütőre gondol; Gertrúdis az Ottó nevét ejti ki, Myska talán hallja, de „kívül lárma verekedés” vonja magára figyelmei, majd Ottó fut be, nénjétől oltalmat rimánkodva, „ordítva rogy mellé midőn meglátja”, Gertrúd pedig elfordított ábrázattal rebegi még: „Ottó! Ottó! Gyilkosom! ” Myska már másodszor hallja ezt, s kérdi is: „Ottó? (a gyilkos)” aki ugyan erősen szabadkozik: „Nem, az! nem az!” de a királyné nem bír, vagy nem akar mellette bizonyítani, s midőn Myska feljajdul is: „Nagy királyné! így kell kimúlnod?” végszava a haldoklónak csak ennyi: „így, — ártatlanul”.

Kíméletből hallgatta-e el Gertrúd gyilkosa nevét. s hárítá Ottóra a gyilkosság gyanúját? Róla ezt föltenni alig lehet. Bánk tette oly nyilvános, hogy Gertrúd nem látja szükségesnek azt konstatálni, nem is gondol erre, miután azt hiszi, hogy Bánk az összeesküvés feje. De öcscsére haragszik, kinek kedvéért magát így feláldozta, s gyilkosának nevezi nem azért, hogy környezetét félrevezesse, hanem szemrehányásból, mint az egész bajnak okozóját, így fogom fel, mert a haldoklót e perczben nem tartom képesnek afféle ravaszságra, hogy az egész Bánk-Melinda tragédiát akarná örökre titokba burkolni az által, hogy a gyilkosságot saját öcscsére keni. Csak Myska-bán együgyűsége okozza, hogy e gyanú rövid időre lábra kap.

Egyébiránt Gertrúd szerepének nincs vége a halállal. Az egész V. felvonást végig játszsza, mint néma személy. E felvonás, ahányszor én e drámái színpadon előadva láttam, csak tableau-szerű fontossággal látszott bírni, mely alatt a közönség már kendőjét kalapját szedte, s oszlani készült. Pedig éppen itt fejlik ki Bánk tragikai bűnhődése, mint fentebb előadtam.^[2]

1. Színpadi utasítás szerint: az asszonyok követik. Ez tollhiba, mert asszonyait már előbb (36. l.) elküldötte.. Ily jelenetnek nem is lehetnek azok tanúi.

2. Több jellem ily részletes rajza nem készült el; a következők csak előkészítő vázlatok.

V. Szereplők köre

A többi szereplöket három (illetőleg négy) csoportba állíthatnók össze, a szerint, a mint a dráma főbb személyei köréhez tartoznak. így lenne:

1. Gertrúdis köre: Ottó. Biberach, Izidóra.

2. Bánk-bán köre: a) Melinda, Mikhál, Simon, Tiborcz. b) Szélesebb értelemben még: Petúr és a lázadók, ezek közt ismét Mikhál és Simon is.

3. Endre köre: Myska-bán s fia Solom mester.

1. Gertrúd köre.

Az első csoportozat élén Gertrúd áll, a magyar királyné. Leánya ő Berchtoldnak, Meránia herczegének, s e névre, e hazára büszke. Endrével kénye kedve szerint játszik; nagyravágyása ezt hódítási háborúkba keveri. Most is azért van távol a férj. hogy Galicziát elfoglalván, neje hatalomvágyának áldozzon. A gyönge Endre csak árnyék ily nő mellett. Midőn leányukat, a 4 éves Erzsébetet (Sz. Erzsébet) Pozsonyvárban Lajos thüringi berezeg (Landgraf) számára átvette a követség: Endre, a király, mint jelentéktelen személy álla Gertrúd mögött, úgy hogy Bánknak kellé köntösét megrántania, s figyelmeztetni, hogy lépjen előbb. A királyné volt minden, mindenben: „egész ország az ő nyelvén látszott lebegni”. Ez alkalommal pazarló hajlamainak is fényes jelét adta. Annyi kinket rakott ki, ajándékul a thüringi herceg számára, hogy „elvakult Thuringia”; mégis e „csekélységet” idővel több drágasággal igére tetézni. Minden magyar szeme könnybe lábadt e tékozláson, mely az ország s magánosok kincstárából folyt ide. Mert Gertrúd a főurak tulajdonát elvevé s odaadta „ „hazájabeli czinkosinak); kihúzta a szegény magyar kezéből a kenyeret, s meráni fegyveres ette azt meg. Az ősök várait lerontatá, vagy meráni fegyverest rakott azokba; elszedte a jövedelmes hivatalokat s idegennek osztá; a magyarnak kárpótlásul a puszta „bán” címmel kellett megérnie. Egyik öcscsét Eckbertet, ki Ottóval együtt Fülöp (német) király megölése gyanújában állva, hozzá menekült, a szepösi tartománynyal ajándékozta meg; másik öcscsét Berchtoldot, ifjú és tudatlan létére, érsek, bán, vajda, főispán ranggal tetézi. Udvarában tűri, előmozdítja a léha erkölcsöket: csak a botrány az, mitől retteg, nem a bűn. Pazar vigalom van ott napirenden, míg a haza a merániak okozta inség jajától visszhangzik. E mellett férfias nő, ki túl vágy emelkedni neme gyöngeségén: a világtörténet nagy példáit olvassa s feljajdúl: mért nem lehet egy asszony Solon s Lycurgus! Hatalomsóvár lelke nem elégli Magyarország uralmát: Lengyelország, Podolia, a kevély Velence — Európa harmada bírásáról álmodozik — s ha e gondolatra szédülni kezd, pirulva gyöngeségén, ismét erőt vészen: „hisz ha egyszer anyira segítne Endre fegyvere, semmivel se lenne az szédítőbb, mint mostan ez” — a jelenlegi polcz. — Mind e hatalmat azonban nem politikai magas czélok elérése végett, hanem csupán azért óhajtja, hogy női szeszélyét semmi ne korlátozza. „Saját eszünket s akaratunkat a legostobább köntösben is annyira szentté teremteni, hogy azt egy egész ország imádja...” E szavakban fejezi ki végczélját a hatalomnak, mely után sóvárog. Hatalomvágya hiúságból, ereje gyöngeségből, férfiassága nőiségből ered. Ez a különbség közte és a „Solonok, Lykurgusok közt.

Gertrúd öccse Ottó, leghitványabb jellem az egész darabban, Gyáva, kéjelgő, ostoba: minden bűne a lelki és testi erő hiányából ered. Már is egy orgyilkosság bűne terheli: részt vett Fülöp német király alattomos megölésében. Ezért menekült nénje szárnyai alá, kinek támaszát, gyámságát minden nyomon igénybe veszi. De egyszersmind e hatalmas támasz elbizottá tevé a kislelkűt: biztossága érzetében átadja magát kéjenc hajlaminak, legkisebb önuralkodás nélkül. Azonban még a kéjenc előnyeivel sem bír, hogy személyes tulajdoni által bírjon hódítani: gyáva a szerelemben is. Még bűnt sem volna képes elkövetni nénje segélye, s a meghitt Biberach mephistói tanácsa nélkül.

Biberach „egy lézengő ritter” Ottó mindenese, szellemi gyámja a vétek útján, vele jött az udvarhoz, hol azóta tartózkodik. Hidegvérrel párosult szellemi nagy fensőbbsége teljesen uralkodik a gyönge Ottó felett, mihez járul, hogy ennek legveszélyesbb titkát, Fülöp megölését tudja; miben, úgy látszik, segéde volt. Egyébiránt a herczeghez nem hűség vagy szeretet lánca köti: hanem haszonvágy s azon gyönyör, melyet romlott szíve érez, ha azt a bűn hálóiban vergődni látja. Jellemének kulcsát ő maga adja kezünkbe. (79. l.) Világra jötte már megölt egy anyát, miért apja a bölcsőtül fogva kezdte gyűlölni. Ez jó családú, de tékozló ember volt. Biberach a gyűlölséget hasonlóval viszonzá, s atyján tanulta gyűlölni az emberi nemet. Midőn elég erős volt, néha jól meg is öklözé apját. Ez végre feladta. Biberachnak büntetésül a szent földre kellett volna mennie, „ölni”: de félt, hogy apja az alatt minden örökségét megiszsza. Nem ment. Daczáért egy klastromba dugták, — honnan elszökött, nem lévén kedve még életben „szentté” lenni. De köszönheti, hogy ott tanult, mert atyja tékozlása miatt vagyon nélkül maradván, azontúl az „emberi vakságból” kellett élnie. Esze és ármányai által „ritter, paraszt, szegény, úr, herczegek” lettek barátaivá és csak egyszer múlt kevésbe, hogy torkára nem forrt. Hihetőleg a Fülöp meggyilkolását érti, melynek következtén urával a magyar földre kényszerült ugrani.

A „lézengő ritter”, Ottó jellemének mintegy kiegészítője, mindjárt a prológban föllép. Közönye, melylyel Ottó elragadtatását le akarja hűteni, arra számítva látszik, hogy ezt még inkább feltüzelje, legalább e hatást idézi elő. Mindazáltal intéseit e helyen őszintéknek vehetjük. Nem mintha erkölcsileg kifogása volna a szándékos csábítás ellen: de mert nagyon veszélyesnek tartja egy Bánkkal játszani ilyet. Gonosz szíve gyönyörködnék Ottó kelepczébe jutásán, ha önsorsa ezével összefűzve nem volna; ha nem rettegne a következéstől. De ama gyönyörtől sem szeretné magát megfosztani, az által, hogy Ottót a lebeszélés minden eszközeivel visszatartsa: ezért megelégszik száraz, gúnyos ellenvetésekkel, csak midőn Ottó elment, akkor mondja:

Az első szakaszban Ottó Melinda fölkeresésére küldi, hogy ezt találkozásra kérje. Biberach történetesen azon szobába is benyit, hol az incognito visszaérkezett Bánk Petúrral beszél, s hallja ez utóbbinak szavait, midőn Bánkot házához titkos összejövetelre hívja, mondván, hogy jelszavuk Melinda. — A lézengő ritter Bánkot megpillantva, ijedten húzódott egy szögletbe, s így a beszélgetők által észre sem véve, megint kisuhan. E váratlan kis jelenet, mely Biberach részéről eléggé indokolva van az által, hogy Melindát keresi, ad irányi a lovag további tetteinek. Tudja — s egyedül ő tudja az udvarnál, — hogy visszajött Bánk, a rettenetes; s ha már előbb veszélyesnek tartotta herczegét a merényben gyámolítni, most épen arra gondol, hogy Ottót cserbe hagyja, elárulja, s ezáltal a magyar párt, különösen Bánk bizalmát megnyervén, anyagi jutalomban is részesüljön. Ottóval, midőn ez (26. l.) követsége eredményét tudakolja, csak félvállról beszél: czélozgat ugyan, bízva herczege ostobaságában, a hazajött Bánkra, de világért sem tudatja vele, mily veszélyes a játék, melyet játszani akar.

A herczeg nem érti a czélzást. Talán haragszik? kérdi s Biberach nem tartja lelkiismeretben járó dolognak kegyurát felvilágosítni, csak midőn ez a megígért találkozás örömében elragadtatik, jegyzi meg a ritter óvatosan: „no csendesen! Dicsérd csupán multával a napot!”

Még egy halványabb, de szelídebb alak járul e körhöz: Bendeleiben Izidóra, thüringi leány. Cserébe maradt a királynénál, akkor, midőn ennek leányát a thüringi követség elvitte. Gertrúd mintegy leányul fogadta őt, távozó leánya helyett, ez által akarván a kicsiny Erzsébetnek Izidóra anyjában szerető dajkát biztosítani. „Jó Bertha — mondá annak, — légy leányom anyja, mint én anyja leszek a tiednek.” Azóta udvaránál tartja Izidórát, s ezt hála és tisztelet köti a királynéhoz, habár nem szereti is. „Ah igaz, — mondja Izidóra Gertrúd ravatalán — hogy a királyné kedves nem vala: de ezt ugyan még is nem érdemelte.” — A német leány titkon Ottót szereti, s e titkot egyedül Biberach tudja, ki azt oly ígérettel csalta ki, hogy a herceget viszont szerelemre bírja, mit beváltani gondolatjában sincs, csak „száraz eredménnyel” tartja az epedő szivet.

2. Bánk köre.

Bánk-bán, a fejedelmi Bor nemzetségből, fia „Kunrád grófnak’”, kiről a darab folytán tudjuk, hogy tagja volt azon küldöttségnek, mely a spanyol Constantiát Imre király számára feleségűl hozta, s már előbb, huszonhat évvel korábban mint a darab játszik, tehát még III. Béla alatt (1187.), a velenczések ellen harczolt Jaderánál, hol vele Bánk is, — akkor még „gyenge ifjoncz”, jelen volt. Ez utóbbi körülmény képessé tesz bennünket, meghatározni Bánk életkorát, a hogy azt szerzőnk képzelte. Bánkot a jaderai ütközetben, bár gyenge ifjoncz vala, tizenhat évesnél gyermekebbnek alig tehetjük; így a dráma kezdetén érett férfiú, negyvenkét éves lehet; melynél ifjabb korban a nádori magas hivatalra nehezen is juthatott volna fel. Atyja, spanyolországi útjában, két bujdosó spanyol gróf — Mikhál és Simon — ügyét fogta fel, kik vele Magyarországba jöttek, magukkal hozván kis nővéröket Melindát is. E viszonyból fejlődött ki Bánk házassága Melindával. Történetileg áll, hogy Imre 1199-ben ülte mennyegzőjét aragoniai Constantiával: ha tehát a spanyol menekvők kibujdostát ez évre teszszük, jóformán hozzávethetünk Melinda korához, ő a menekvéskor (97. l.) nem látszik többnek 6–7 éves gyermeknél. Most Bánktól egy kis fia van, ki már járni tud, mert apja „vezetheti” (75. l.), 4–5 éves, mintegy. A darab 1213-ban történvén: Melindát 20–21 évesnek gondolhatni, s e szerint igen ifjan, 15–16 éves korában, lett Bánk nejévé. Nem ok nélkül bíbelődöm e részletekkel. Ily korkülönbség mellett, ily zsenge ifjúságban aligha szerelem vitte Melindát Bánk karjai közé. A hála volt az, jóltevőjének fia iránt, s a nagyrabecsülés, melylyel Bánk nemes, férfias tulajdoninak adózott, kiről lelkesedve mondja: „midőn kezem megkérte — — szép se volt igen; de egy Alphonsus, egy Caesar állt előttem”. (35. l.) Adjuk ehhez a heves déli vért, a spanyol származást, s indokolva látjuk, miért nem hajlandó Bánk ifjú nejét az udvarhoz vinni, miért tartja azt falusi magányában. A féltés csírája oly természetesen fakad fel e körülményekből, mint szunnyadó magból a növény.

Melinda bátyjai Mikhál és Simon, emez koros férfi (46 éves), az már gyenge ősz, Mortundorf grófok Spanyolországból, Bojóth-ról. (?) Nem volt utolsó — mint Mikhál beszéli — a bojóthi faj Spanyolországban. Paizsán a taréjos egyfejű sast régtől fogva ismeré sok ellenség. Már ő és öcscse férfiak valának, midőn anyjok Melindát szülte. Szép volt a leányka, mint az Erkölcs. Akkor szült neje Mikhálnak is egy fiat. — Azonban egyszer jövének a „Mohádik” s a mórok hatalma megint eltenyészett a spanyol földön. Mindenfelé e kiáltás hangzott: „a mohádik! nem messze vannak a mohádik”. — Simon kétkedett, Mikhál tétlenül várta be. Egy éjjel a mohádik rajtok ütöttek, mindenöket feldúlták, elrabolták. Szerencse, hogy szülőik már azelőtt elhaltak volt. Mikhál egyetlen fia is áldozatul esett: holttestét Simon mentette meg. Futottak a halál elől, Simon a fiú holttestével, Mikhál és Melinda. Simon nem hitte, hogy a fiú meghalt, s midőn arról meggyőződött, fájdalma még a Mikhál fájdalmát is meghaladta. Ez köti Mikhált Simonhoz, a testvéri láncnál is erősebben. Mikor az üldözők elől nyomot vesztettek, Simon kezével ásott sírt, melybe a fiút eltemette. — Ily helyzetben találta őket egy magyar, ki Imre királynak a spanyol Constantiát (nejét, Alfonzó aragóniai király leányát, 1199.) vivő követségéhez tartozott. Ez Konrád volt, Bánk-bán atyja. Mikhál nem mondja, de érteni lehet, hogy ezzel jöttek Magyarországra, ennek pártfogására részesültek a király kegyében, ki őket javakkal ellátta, s e viszony folytán lett Melinda Bánk neje.

A két spanyol indigenát azonban szünet nélkül gyötré hazafiúi fájdalmuk a mór bilincsben szenvedő Spanyolország miatt; s az, hogy miután Mikhál fia meghalt, Simon pedig gyermektelen, bennök kihal a bojóthi Mortundorf gróffaj. — De az utóbbi keserv csodálatos módon örömre változik. Simon neje egy koldús asszonyt becstelennek mondott, s elkergetett mivel kettős gyermeke volt. Büntetésül mintegy, az isten hét fiat adott neki egyszerre. Nehogy férje által becstelennek ítéltessék, nem merte a dolgot Simonnak fölfedezni, hanem egy fiút magánál megtartván, a többit egy banyának adta át, hogy veszítse el. Simon vadászat közben a banyára bukkan, ki rémülve megvall mindent, s felmutatja a hat fiút; Simon a banyát hallgatásra esketi, s a hat fiút nála hagyja, föltartás végett. Csak majd, ha nagyra nőnek, szándékozik az anyának megmutatni, hogy akkor haljon meg — de örömében. — E hírrel örvendezteti meg Simon Mikhált: e kis epizód van szőve az első jelenetbe.

Simon, bár folyvást habozva s kétkedve, a „békétlenekhez” csatlakozik, mire őt nem annyira az ügy iránti buzgalom, mint Petúr és a magyarpártiak barátsága viszi. A vénség miatt elgyengült Mikhál. ki a királyné vígalmán, hol a pártütés hajlama először nyilatkozik, többnyire szunyókált, azt sem tudja miről van szó, legfölebb oly „vitézi társaságot” vél keletkezőben, mint a kalandosoké volt. (1) Simonnal mégis elmegy Petúr házához, s ott is többnyire alszik: mily nagy lesz ijedelme midőn e szókra ébred: „le a királyi székből asszonyom — ha véresen is!” A nem sokára belépő Bánk elébe e szavakkal fut: „édes öcsém, ments meg e haramiák közűl” — s midőn Bánk a pártütést ügyesen lefegyverezte, nyugodtabbnak érzi magát. De ez nem soká tart; Bánk, kapott hír folytán, maga kéri együtt maradásra a békétleneket: a pártütés tehát ismét folyamatban. De mielőtt Petúr és társai valamit tennének, Mikhál magára vállalja a követséget, hogy a királynét esdekléseivel más gondolatra vegye. Egy órát kér a pártütőktől: addig halasszák a tettet. A palotába megy; ott sokáig kell kinn várnia, pedig ideje drága. Majd meglátja Melindát sírni, kérdezi okát: de Melinda nem mondja meg. Ez a gyermekes őszt igen megzavarja, beront Melinda után a királyi terembe. Követségéről megfeledkezve, csak Melinda keserve aggasztja. A királyné figyelmeztetése eszébe hozza követségét, hozzáfog azt előadni. De zaklatott érzelmei áradozó beszédbe sodorják, s midőn a Spanyolországból történt futásokat előadja, akaratlanul kiejti száján, hogy Simonnak ő most hálátlansággal fizet. Ebből megtudja Gertrúd, hogy Simon a pártütők egyike, elfogni parancsolja, (de ez a kitört lázadás miatt teljesedésbe nem megy), Mikhált pedig rabságba viteti. Mikhál az előteremben Bánkkal jő össze; s ez átadja neki kis fiát. Mikhál azt magával viszi a börtönbe; majd a pártütők által kiszabadíttatik, s jelen van az V. felvonás folytán Gertrúd holtteste mellett.

Petúr-bán szilaj, heves, nyugtalan fő. Már a „testvéri háborúban”, midőn Endre fellázadt bátyja Imre király ellen, Petúr a lázadók közt, Endre pártján vala. Ezért Imre megfosztá minden jószágitól, maga is csak szökésben talált menedéket. A bujdosó, szökése éjjelén, Bánkhoz ment, a törvényes király hívéhez, fölkeresé ezzel együtt atyja sírját a cinteremben, ráborult, s bűnét megbánva emlékezett annak szavaira: „igazad van, atyám, az isten nem segít soha fölkent királyok ellen!” — Ügy látszik, e töredelem s Bánk közbenjárása már Imre kegyét visszaszerzé neki, s ez esetben még inkább indokolva látjuk e makacs jellem ellágyulását Bánk szavaira (57. l.). Lehet azonban, hogy javait és állását csak Endre trónra léptével nyerte vissza, kinek azóta folyvást híve. De e hűség nem gátolja őt, hogy a királyné megbuktatására pártütést szervezzen, s e működésben látjuk öt a darab kezdetén.

Nem hagyhatjuk érintetlen a patriarchális viszonyt, mely Bánk s a szegény Tiborcz közt van. E becsületben megőszült, hív és őszinte parasztot hosszú évek emléke fűzi a Bánk családjához. Már atyjának szolgája volt, s midőn Jaderánál „egy rosz velenczei” halálos csapást mért Konrád gróf és fia Bánk fejére, Tiborcz fogta fel azt, s most is viseli homlokán a sebhelyet. Ezért, s mivel egyébkint is becsületes vala, a rabszolga megnyeré szabadságát, de csak vesztére, mert a királyné által kegyelt idegenek, az összes magyar néppel együtt őt is nyomorba döntötték, elannyira, hogy kénytelen szolgasága idejére sóhajtani vissza. Ez ínséges állapotban, valamint maga, neje, öt éhes gyermeke táplálatát Bánk időnkinti segélye nélkül nem volna képes megszerezni, úgy egész osztálya nyomorának enyhítését, az idegen huzavona korlátozását, egyedül Bánk erélyétől s hazafiságától várja.

3. Endre köre.

A még hátralevő személyezetet egy harmadik, nem oly jelentékeny, csoportba állíthatjuk össze, Endre körűl. A királyról, a már mondottak után elég annyit tudnunk, hogy az még nem jött vissza Galicziából, de útban van, s az V-ik szakasz (felvonás) elejére megérkezik. Hű udvaroncza, s a királyfiak nevelője, Myska-bán az udvarnál maradt, ennek fia, Solom mester egy lovagias vitéz magyar ifjú, oda van a királlyal, s a hazatérő Endre egy csapattal őt küldi előre, hogy „győzödelmes érkezésének hírmondója legyen”, s így elébb mint a király, már a IV-ik szakasz végén, megjelenik.

(A tanulmány itt félbeszakad)

Eredetileg a Wikiforrás oldalain: >>>