Az önelnevezés az impressio ('benyomás') latin szóból ered. Bár az impresszionizmus elsősorban a képzőművészetben jelentkezett, de az irodalomban is elkülöníthető azoknak a szerzőknek, műveknek a csoportja, amelyeknek meghatározó jegyei azonosak vagy hasonlók a képzőművészet és a zene sajátosságaihoz.
Az irányzat virágkora 1860-as évektől a századfordulóig tart. Ahogyan a szimbolizmus, az impresszionizmus sem válik olyan szoros irányzattá, mint később az avantgárd válfajai, vagy korábban a romantikusok nemzedéke.
Az impresszionizmus, hasonlóan a szimbolizmushoz, nem elsősorban az eszközhasználat sajátosságaihoz kötődik, hanem egy új létélményhez. A pozitivizmus, a természettudományok fejlődésére támaszkodva (fénytan, optika, fényképezés, később a film stb.) az impresszionista alkotók azt a hitet keltették az emberekben, hogy a valóság jelenségei azonosak annak lényegével, s ez a valóság az új tudományos eredmények segítségével megragadható a pillanatban. A pillanat, a hangulat megragadására pedig minden - az illúziót is felhasználó - eszköz felhasználható: a siker igazolja az alkotás létjogosultságát. Természetesen a sejtelmesség, a sugallat itt is nagy szerepet kap, de más cél érdekében.
Az impresszionista alkotást elsősorban létfelfogása különbözteti meg a szimbolistától. E létfelfogás alaptétele: a világ egynemű, a pillanatban a jelenség és a lényeg eggyé válik, mert egyébként is egy.
Az impresszionista művész is lázad a konvenciók ellen, elveti az előítéleteket, le akarja vetkőzni a gátlásokat, de elsősorban azért, mert ezek a megszokások teszik lehetetlenné, hogy megmutassa: az új világlátás mennyivel jobb. Olyannak és olyanként akarja láttatni a világot, amilyennek az megnyilvánul, de ahogyan a hagyományhoz ragaszkodó nem képes látni.
Források: