Közzététel dátuma: Mar 19, 2019 4:45:28 PM
A nyikolajevi pályaudvaron összetalálkozott két jó barát: az egyik pufók, a másik nyurga. A pufók épp az imént ebédelt meg a restiben, és ajka még most is úgy fénylett a zsírtól, mint az érett cseresznye. Finom bor és otkolon szaga áradt belőle. A nyurga is most lépett ki a vasúti kocsiból, bőröndökkel, batyukkal, dobozokkal megrakodva. Sonka- és kávészag terjengett körülötte. Háta mögül egy hegyes állú asszony kukucskált ki: a felesége, s mellette hunyorgató, hórihorgas gimnazista fia.
– Porfirij ! – kiáltott fel a pufók, megpillantva a nyurgát. – Te vagy az, barátom? Ezer éve nem láttalak!
– Uramisten! – csodálkozott a nyurga. – Misa! Gyermekkori barátom! Honnan a csudából bukkansz te elő?
A barátok háromszor összecsókolóztak, s könnyes szemmel méregették egymást. Mindkettőjüknek kellemes meglepetést okozott a találkozás.
– Kedvesem – kezdte a nyurga a csókolózás után –, erre aztán igazán nem számítottam! Mennyire örülök! Nos, nézz rám! Most is olyan csinos, finom gavallér vagy, amilyen voltál. Istenkém! Hogy vagy? Gazdag vagy? Megházasodtál? Én megnősültem, amint látod . . . Ez itt a feleségem, Lujza, született Wanzenbach . . . lutheránus . . . Ez pedig a fiam, Nafanail, harmadik gimnazista. Nafanja, ez az úr gyermekkori barátom! Együtt jártunk a gimnáziumba!
Nafanail kissé elgondolkozott, majd levette sapkáját.
– Együtt jártunk a gimnáziumba! – folytatta a nyurga. – Emlékszel még, mivel ugrattunk téged? Herosztratésznak csúfoltunk, mert cigarettával lyukat égettél az osztálykönyvbe – engem pedig Eonialtésznek neveztetek, mert nagyon szerettem árulkodni. Hahaha! Milyen gyerekek is voltunk! Ne félj, Nafanja! Gyere közelebb . . . Ez meg a feleségem, született Wanzenbach . . . lutheránus vallású.
Nafanail kissé elgondolkozott, és apja háta mögé bújt.
– Nos, hogy vagy, barátom? – kérdezte a pufók, és elragadtatással pillantott barátjára. – Szolgálsz valahol? Vagy talán már nyugalomban is vagy?
– Még szolgálok, kedvesem. Két éve törvényszéki ülnök vagyok, és a Sztanyiszlav-rendjelet is megkaptam. Fizetésem ugyan sovány . . . No, de sebaj ! Feleségem zeneórákat ad, én pedig szabad időmben fából cigarettadobozokat készítek. Pompás cigarettadobozokat! Egy rubelért adom darabját! Ha azonban valaki tíz darabot vagy annál többet vesz, olcsóbban megszámítom. Így aztán csak megélünk valahogy. Tudod, eddig az ügyosztályon voltam, és most áthelyeztek ide irodafőnöknek, ehhez a hatósághoz. Most itt szolgálok majd. No és te, hogy vagy? Bizonyára már államtanácsosi rangban vagy, mi?
– Nem kedvesem, egy kissé magasabban – mondta a pufók. – Már a titkos tanácsosságig vittem . . . két csillagom van . . .
A nyurga hirtelen elsápadt, szinte megdermedt. De azután arca nyomban széles mosolyra húzódott, és úgy tetszett, mintha szeme szikrát hányna. Ő maga meggörnyedt, kicsiny lett . . . Szinte még a bőröndök, batyuk és dobozok is összezsugorodtak, amiket magával cipelt . . . Feleségének hegyes álla még jobban megnyúlt. Nafanail kihúzta magát, és sorra begombolta kabátja minden gombját . . .
– Kegyelmes uram . . . Nagyon örvendek. Hiszen ön, mondhatom, szinte gyermekkorom óta barátom, és most egyszerre ily tekintélyes rangba került! Hehehe!
– No, elég volt! – ráncolta homlokát a pufók. Mire való ez a furcsa viselkedés? Hisz ifjúkori barátok vagyunk, miért hát most egyszerre ez a merev tiszteletadás?
– Engedelmet kérek . . . Hogy ön . . . – s a nyurga vihogni kezdett, és még jobban összehúzta magát. – Kegyelmes uram szíves figyelme . . . olyan, mint az éltető eső a mezőnek . . . Ez itt, kegyelmes uram, Nafanail fiam . . , ez meg a feleségem, Lujza, lutheránus vallású . . . bizonyos tekintetben . . .
A pufók még valamiképpen tiltakozni szeretett volna, de a nyurga arcáról olyan áhitatos tiszteletet és gyönyörűséget, olyan alázatos odaadást olvasott le, hogy a titkos tanácsos szinte émelygett tőle.
Elfordult a nyurgától, és búcsúzásra nyújtotta kezét.
A nyurga megszorította a pufók három ujját, mélyen meghajolt, s úgy kuncogott, mint a kínaiak: hihihi! Felesége mosolygott, Nafanail összeütötte bokáit, s leejtette sapkáját. Mind a hárman meg voltak illetődve a kellemes meglepetéstől.
Sárváry Elek fordítása
(1883)