"Ady Endrééknek feltétlenül megvan az az érdemök, hogy újra felélesztették az irodalmi érdeklődést. Valljuk be őszintén, hogy még néhány évvel ezelőtt csak ímmel-ámmal vettünk kezünkbe egy-egy hetilapot s ha prózáját elolvastuk is futólag, verseit únottan mértük végig. A vers-féle különösen kiesett kegyünkből, ami különben nem egészen mi rajtunk múlt. Kinek-kinek megvolt a maga verselője s új név, kezdő verselő senkit sem érdekelt.
De egyszerre csak újfajta versekről hallottunk meglepő magasztalásokat, vagy olcsó élceket. Hitetlenül, vagy előre is nevetésre illeszkedő arccal nyitottunk fel új folyóiratot, új verskötetet s csakhamar megbotránkozással dobtuk a sarokba. A magasztalások azonban tovább folytatódtak s fúrni kezdte oldalunkat az érthetetlen elragadtatás. Figyelni kezdtünk, keresni próbáltuk a költői nagyság jeleit, mik némely fiatal ismerősünket a rajongásig fölizgattak. Mennél nagyobb lett megbotránkozásunk, annál türelmetlenebbé vált várakozásunk: mennél kevésbbé elégített ki az ál-újdonság handabandája, annál mohóbban lestük az igazi újat.
[...] Új lyrikusainak különösen három ponton mondtak nemet a mi addigi általános igenünkre. Erős, de sohasem támadó, sohasem fitogtatott nemzeti érzés és fajszeretet; tisztes, férfias szemérem; s világos, közérthető beszéd: azt hittük, ez a három végérvényesen megmarad, vagy legalább nyíltan meg nem támadtatik a magyar irodalomban. Helyesebben mondva: nem is hittük, mert nem is gondoltunk rá, hogy van ilyen, annyira természetesnek találtuk. S most egyszerre új irány indul, mely tagadásba veszi mind a hármat, s gőgös nemzetköziséggel, satnya érzékiséggel és nagyképű homállyal lep meg. E három kő volt a megbotránkozás köve." (Horváth János: Ady s a legújabb magyar lyra, 1909)