Az eklektika idején mind nyilvánvalóbbá vált, hogy a történeti formákhoz való ragaszkodás akadályozza a fejlődést. Olyan formarendet kényszerít az építészetre, amely gátolja azt, hogy a korszerű követelményeknek maradéktalanul megfeleljen. A szecesszió ezen változtatott.
A historizálást megtartva olyan formanyelvet teremtett, amely a tervezésben szinte korlátlan szabadságot adott, s alkalmas volt egyedi feladatok hangsúlyozottan egyéni megoldására. A szemléletnek ez a nagy jelentőségű változása nyitotta meg az utat a modern építészet fejlődése előtt.
Az építészetben a szecesszió legfőbb érdeme, hogy megszabadította a tervezést a történeti formák s az eklektika idején akadémikussá merevült szabályok kötöttségeitől. Képessé tette arra, hogy a rendeltetésből, a tényleges használatból kiindulva jobban megfeleljen a korszerű követelményeknek.
A kínálkozó lehetőséggel a mesterek - egyéniségüktől függően - más-más módon éltek. Volt, akinél a funkcionális alakítás, másoknál a korszerűséget hangsúlyozó dekoratív forma került előtérbe. S voltak olyanok is, akik szinte képlékeny anyagként kezelték az épületet s a plasztikus forma kifejező erejét juttatták érvényre. Az építészet addigi történelme során soha nem volt annyira sokszínű, mint a szecesszió idején. Az alkotók szándéka szerint most minden feladat megismételhetetlenül egyedi volt s megoldása a feltételekhez illően egyéni.
A szecesszió legnevesebb építészei: Angliában Mackintosh, Belgiumban Victor Horta, Spanyolországban Gaudi, Németországban Olbrich, Ausztriában Otto Wagner, Magyarországon Lechner Ödön.
Forrás: