A modernizmus világ- és életélménye
A modernizmus arra a kulturális környezetre alkalmazható terminus, amelyikben az újítás látszólag abszolút szükségessége elsődleges meghatározójává válik az életnek, a munkának és a gondolkodásnak. Alapelv, hogy mindenfajta új jobb, mint az akármilyen jól bevált régi. Az ilyen értelemben vett modernizmus mint gondolat (és mint szakkifejezés) a 16. században tűnik fel először, és a 19. század derekán válik uralkodóvá.
A modernizmus mint az első globális kulturális jelenség ugyanakkor jóval több, mint valamely régivel való szembehelyezkedés. Fő eleme az állandó változás, a szüntelen mozgásban levés. A folyamatok állandó megújulása, a hagyományoktól való eltávolodás, a hétköznapi élet szokásrendjének megújítása jellemzi. Szükségessé teszi a benne élők szüntelen éberségét, a változásokat mozgató külső erők érzékelését, valamint a folyamatos helyzetelemzést. A modernizmus alapvetően intézményellenes, de nem mentes az ideológiától, sőt az ideológiáktól, amelyek az újabb és újabb változások elméleti indoklását tartalmazzák.
A modernizmus művészetfelfogása
A modern művészet (amit szintén szokás modernizmusnak nevezni) a társadalom modern kihívásaira adott válasz, kísérlet a modern lényegének megfogalmazására.
A kor művészeinek alapvető életérzése a dekadencia ('hanyatlás, bomlás'); ennek jellemzői az eszménytelenség, az eszményekből való kiábrándultság; a hagyományos értékek (pl. igaz szerelem, becsület, hazaszeretet, karrier, pénz) válsága; a világtól elforduló magány, depresszió, szorongás-élmény, a halálhangulat; és mindennek következményeképpen vonzódás a pusztulás minden formájához.
Mindebből következően két jellegzetes művészi magatartástípus létezik a korban; az alkotók, egyéniségüktől függően, ezek egyikét képviselik: az extravagáns, kihívó, különc, megbotránkoztató, gyakran önpusztító életet élő "világfi" típusát (mint az irodalomban az "elátkozott költők", pl. Baudelaire, Verlaine, Rimbaud és Ady), vagy a befelé forduló, csendes, önmarcangoló "remete"-típust (amilyenek pl. Rilke, Babits, Tóth Árpád).
A művészetről ebben a korban vallott jellemző felfogás az úgynevezett l'art pour l'art ('művészet a művészetért'), azaz a közéleti vonatkozásoktól megfosztott, öncélú, önmagáért való, csak önmagára figyelő művészet. Az alkotás egyetlen célja e felfogás szerint (amelynek szemléletadói a ún. parnasszisták*: elsősorban Théophile Gautier*; Leconte de Lisle* és José María de Heredia*) a szépség létrehozása (a szépség feltétele e felfogás szerint a haszontalanság; a hasznosság ezzel szemben feltétlenül rútságot eredményez). A művészek ennek megfelelően formai tökéletességre törekedve, nagy műgonddal alkotnak. A parnasszisták által vallott új költészeteszmény lényege, hogy az alkotás formai szempontból tökéletesen megalkotott legyen; kerülni kell a túldíszítettséget, öncélú cizelláltságot; az „azonosítható” lírai alanyt háttérbe kell szorítani, a közvetlenség helyett az objektivitásra, tárgyiasításra kell törekedni; a poétikai eszközök, képek funkciója pedig nem a valóság bemutatása, hanem a „belső színtér”, az érzelmek, gondolatok asszociatív megjelenítése. A l'art pour l'art felfogás valamilyen mértékben bármelyik irányzatban jelen lehet, de erősen érvényesül a szimbolista és impresszionista költészetben
parnasszisták: a Jelenkori Parnasszus (Le Parnasse contemporain) című francia antológiasorozat (három kötete 1866-ban, 1869-ben és 1876-ban jelent meg) művészei és munkatársai
Théophile Gautier: francia költő, író és kritikus (1811-1872)
Charles Leconte de Lisle: francia költő és lapszerkesztő (1818-1894)
José María de Heredia: kubai születésű francia költő (1842-1905)
A művészet és a társadalom, a művész és a közönség viszonya
A kor művészei - tartozzanak akár az elátkozott költő, akár a remeteköltő típusához - egyfajta cinikus megvetéssel eltávolodnak a durva, haszonelvű polgári világtól, a nagyközönségtől, a tömegigényektől. Önmaguknak és egy szűk 'beavatott' rétegnek alkotnak. Kivonulnak a társadalmi-politikai életből, mert felismerik: a művészettel többé nem lehet társadalmat formálni.
A 19. század egészének jellemzője az a folyamat, melynek során a művészet (a modern művészet) önmaga problémájává válik, hitelességét már nem a társadalom, hanem a művész belső etikai tartása garantálja. Ugyanakkor a normatív esztétika talajvesztésének következményeképpen a mű sikerét csak a közönség biztosíthatja, az a közönség, amelytől tömeg mivoltában a művész mind jobban elszakad.
A modernizmus a festészetben
A 19-20. század fordulója a művészeti sokszínűség korszaka, átmenet a 20. század formabontó izmusai felé. 1789 és 1914 között a 19. század stílusirányzatai egymást meghaladva, egyetlen cél irányába fejlődve követték egymást: a klasszicizmus után következett a romantika, a maga egyre szabadabb ecsetkezelésével és tematikai változatosságával, a romantika után a realizmus és a naturalizmus, melyek a festészeti műfajok addig megingathatatlannak tartott hierarchiáját megbontva jelentős és egyre növekvő teret biztosítottak a korábban másodlagosnak tartott táj- és életképfestésnek. Ezt követte az impresszionizmus, a festői gesztus autonómiájának kivívásával, majd a posztimpresszionizmus különböző változatai és a 20. századi, ma már a "klasszikus" jelzővel ellátott avantgárd irányzatok, melyekben különböző módon, de egyöntetűen a festői nyelvezet sajátosságai váltak a festészet központi kérdéseivé, természetesen más-más tartalmi mögöttessel.