A szimbolizmus a múlt század második felében Franciaországban kialakult költői irányzat - kiáltványát Moréas fogalmazta meg 1886-ban.
A szimbolisták fő törekvése az, hogy a valóságot a megértetés helyett egy-egy lelkiállapoton keresztül mintegy megéreztessék. Ennek elérésére alkalmazzák a sajátos értelemben vett szimbólumot: a hangulati asszociációra épülő, emiatt az intuíció (ösztönös beleérző képesség) segítségével megfejthető metaforát. Ezekből egész rendszert alkotnak, s ezáltal kiterjesztik a költői lehetőségek körét. A szavaknak általában nem a fogalmi jelentése fontos számukra, hanem mindaz az érzés, hangulat, sejtelem, amit, éppen a bonyolult asszociációk révén, felébresztenek.
A szimbolizmus Baudelaire, Rimbaud és Verlaine által képviselt szárnyában legtöbbször a tudattalan nyomult a tudat helyébe, míg Mallarmé intellektuálisabb volt, tudatosan építette szimbólumait, melyeket az egész szimbolizmus főleg a görög mondavilágból és a középkori legendákból merített.
A szimbolista alkotásmód számára a szóképek fontosabb kifejezőeszközök, mint az alakzatok és/vagy a ritmus.
A világ ellen lázadó költőket a titokzatos lelki szférák, a világ rejtett összefüggései érdekelték. Az új életérzést nem fogalmi úton fejezték ki, hanem sejtető képekkel, szimbólumokkal sugallták. A látomásosság gyakran kitágítja a szó jelentését, megnöveli erejét.
A hagyományos költői jelképek a szimbolista költő számára már primitívek, a kereszt, a kard, a liliom már túl közhelyes, leszűkíti a fogalom asszociációs mezőjét. A baudelaire-i szimbólum szuggesztívebb, a költő által önkényesen megteremtett, s nem a logikus, hanem az analógiás gondolkodás eredménye, tehát nem a külső hasonlóság jegyei dominánsak, hanem a hozzájuk fűződő asszociációk. A szimbolista költő képhasználata ilyen módon különösen egyéni és eredeti, de homályosabb is, nem mindig követhető.
A szimbolizmus másik kedvenc szóképe a szinesztézia, azaz a különböző érzékterületek benyomásainak összekapcsolása egy-egy szószerkezetben. A "színes hallás" mintegy előlegezése "ama távoli óráknak" mikor az összes művészetek teljes közösségben olvadnak össze.
A szimbolisták keresik az új szókapcsolatokat. Ez az új nyelv hozza létre a metaforikus jelzők sokaságát. (Pl. "Selyembevont bokákkal borzong már a merengés, / S fázó cimpákkal szívja az elmúlás szagát." - Tóth Árpád: Őszi szántás)
A szimbolista költő úgy véli, hogy míg a világosság, a közérthetőség a mélység hiányának jele, addig a homályosság már önmagában költői. Ezért szeretik a többértelműséget, a sejtelmes homályt, a különleges életérzések megörökítését.
Ezenkívül kiaknázzák a nyelv zenei elemeit is.
A szimbolista költő a szimbólumokat nem önmagukért használja, hanem azért, mert eszköznek tartja a valóság lényegének megragadására. A szimbolista alkotásmód legfontosabb ismérve nem is a szimbólumokban való fogalmazás, hanem a jellegzetes világkép: szimbolista műről akkor beszélhetünk, ha a világ úgy jelenik meg benne, mint amiben a felszínen tapasztalható jelenségek eltakarják a lényeget. A szimbolista mű ezt a kettősséget nyelvileg is létrehozza: a rutinszerű, tudatos, racionális gondolkodásmód számára a szöveg zavarosnak, érthetetlennek, irritálónak bizonyul - a szavak (a felszínen lévő jelenségek) eltakarják a szöveg jelentését (a lényeget), ha nem megfelelően közelítünk hozzájuk. Fontos mondanivalója emiatt az irányzatnak, hogy a gondolkodásbeli gátlásokat, beidegződéseket fel kell számolni, meg kell szüntetni. Ez azt is jelenti, hogy a szimbolista költészet a nyelv lehetőségeinek határait feszegeti: azzal kísérletezik, hogy meddig tart a szó megnevező ereje, hogy mik ennek a korlátai. A művek többsége tehát a jelenség és a lényeg közötti kapcsolatot vizsgálja, azaz komoly ismeretelméleti és lételméleti kérdésekkel foglalkozik.
A szimbolista irodalom elsősorban a líra műnemében bontakozik ki. Jellemző rá a formaigényesség, a kifinomult formák (pl. a szonettforma) tisztelete, ami e tekintetben klasszicizálódást jelent a kor költészetében. A szimbolista líra kedvenc műfajai a filozófiai és a szerepdal, a tájleíró költemény, a bölcselő óda, az epigramma és a rapszódia. Sok vers egyúttal ars poetica is: hangsúlyos tartalomként fejeződik ki bennük a szimbolista alkotásmód mikéntje.
Az epika, a próza formájú irodalom háttérbe szorul az irányzaton belül, és a rövid műfajokra (kisregény, elbeszélés, novella) korlátozódik. A szimbolisták második nemzedéke kísérletezik a dráma műnemével is, de inkább csak a színházi hatáskeltéssel érnek el sikereket.
Források: