A 19. század közepétől a festők számára a természet bármely igénytelen zuga megörökítésre alkalmassá vált. A naturalizmus - az a stílusirányzat, amely a társadalmi valóságot kendőzetlenül ábrázolja (elnevezése a 'természet', 'természetes' jelentésű francia nature szóból ered), és amely az elesettek a kisemberek felé fordul, az ő problémáikra világít rá - 1880-tól kezdi éreztetni hatását, és nagyjából a 20. század 20-as évekig van jelen a festészetben.
A stílusirányzat hátterében az áll, hogy a 19. század utolsó negyedének gazdasági föllendülése és a társadalmi rend viszonylagos stabilitása azt a hitet keltette a nyugat-, de még a közép-európai polgárokban is, hogy lassan megvalósulóban az eszményi polgári társadalom. A monopolkapitalizmus gazdasági terjeszkedése fölfutóban volt, nagyobb akadályba nem ütközött. A szociális elégedetlenségeket a szervezett munkásmozgalom és a lassan táguló demokrácia (pl. hogy a munkásság képviselői több országban bejuthattak a parlamentbe is) kielégítette. A tudományok eddig nem ismert területeken is olyan eredményeket értek el, amelyek még a laikusok számára is bizonyították a felvilágosodás természettudományos alapú világképének jogosultságát. A fizikában az elektromosság és a fénytan már a mozgóképek lehetőségét mutatta, a motorizáció legyőzte a teret; a biológiában egyrészt Mendel nyomán már az örökléstan és a genetika titkait kezdték feszegetni, másrészt Freud lélektani vizsgálódásai és eredményei tovább erősítették a racionális világképet; a kémiában pedig Mengyelejev periódusos rendszere bizonyította az emberi elme megismerő képességeit. Úgy tűnt tehát, hogy a világ törvényei megismerhetők, leírhatók, csak megfelelő mennyiségű tudással kell ehhez rendelkezni.
A 19. század végi művészek azonban olyan emberek, akiknek nem elegendő az elsődleges látszat: kérdéseket tesznek fel és válaszokat keresnek. A különbség az egyes irányzatok válaszaiban van, hiszen míg a romantika el akar menekülni a valóság elől, a realizmus pedig leleplezni próbálja azt, addig az impresszionizmus, a szimbolizmus és a szecesszió a társadalom többségétől való elfordulásban, elkülönülésben látja a megoldást. Ebben a sorban a naturalizmus a realizmushoz hasonlóan a leleplező irányt képviseli, de annál sokkal nyersebben, részletezőbben, tudományos (szociológiai) igényű pontossággal és szenvtelen hitelességgel bírálja a korabeli társadalom pénzéhségét, érdekvezérelt, elzüllő, álszent, karrierista voltát, alapvető igazságtalanságait. Célja tehát az adott természeti jelenség, esemény egészen aprólékos részletekig való megmutatása, a dokumentarista hitelesség. Ha ez társadalmi mondanivalót hordoz, akkor erős, sőt gyakran túlzónak ható kritikai attitűddel teszi azt. Jellegzetességei miatt olykor nehezen választható el a realizmustól.
A naturalizmus soha nem lett önálló stílusfejlődési tendencia: a már korábban létező realista ábrázolást színezte és újította meg. A naturalizmus a látható valóság pontos, objektív leírására, abszolút természethűségre törekszik. Nem szelektál a látvány lényeges és lényegtelen jelenségei között, minden részlet egyformán fontosnak tart, és ez olykor túlhajtottnak tűnik. A valóság optikai képének hűséges rögzítése céljából tudatosan elemzik a látványt, így a plein-air és az impresszionizmus kifejlődéséhez is hozzájárultak.
A realizmus és a naturalizmus – a festészeti műfajok addig megingathatatlannak tartott hierarchiáját megbontva – jelentős és egyre növekvő teret biztosított a korábban másodlagosnak tartott táj- és életképfestésnek. Mivel kitűzött célja, hogy a társadalmi valóságot kendőzetlenül ábrázolja, gyakran fordul az elesettek, a kisemberek felé, az ő problémáikra világít rá. Ahogy az irodalomban, úgy a festészetben is előkerülnek korábban elkerült témák, például a bűnözés, a nyomor, a szexualitás, a torz lelkiség, az ösztönvilág állatias vonásai.
De mi is az a naturalizmus? Ahogyan a nevéből is kiolvasható, a természet (natura) minél pontosabb ábrázolásával van kapcsolatban. Sokban rokon az 1850-es években megszülető realizmussal, ami szintén a valóság – elsősorban a társadalmi valóság – őszinte, leplezetlen, olykor kritikus szemléletű ábrázolását jelentette. Nem véletlen, hogy ennek középpontjában sokszor a szegények, elnyomottak, kiszolgáltatottak álltak. Egy realista mű lehet elnagyolt, stilizált és vázlatos is. A naturalizmus jellemzője azonban mindezeken túl a fotószerű részletezés is. Kicsit túlozva úgy is mondhatnánk, hogy a naturalizmus nem más, mint a fénykép pontosságával beoltott realizmus. Még több részlet, még megdöbbentőbb finomságok, még élethűbb megjelenítése a cipőre tapadt pornak, a szem ráncainak, vagy épp a nyomorgók nyomorának.
A naturalizmus egyik változata volt az 1890 körül megjelenő, s a Münchenben tanuló magyar festők körében hamar elterjedt „finom naturalizmus”. Ez is naturalizmus, csak éppen ennek középpontjában nem annyira a szenvedők és szegények világa, mint inkább az egyszerű, tiszta emberek élete áll. „Finom”-ságát nemcsak ez adja, hanem ezeknek a képeknek a sajátos, gyöngyházfényű színvilága s a felületek sima kidolgozása is. Ekkoriban többek között Ferenczy Károly, Csók István, Réti István, Hollósy Simon is ezt a finom naturalizmust képviselte, s velük együtt Iványi Grünwald Béla (1867–1940) is, aki a nagybányai festők első nemzedékéhez tartozott.
A naturalizmus korszakos kifejezésként egy olyan mozgalomra utal, amely a 19. század második felében, illetve a 20. század elején uralta az irodalmat és a képzőművészetet. A kifejezést azonban alkalmanként olyan művek leírására is használják, amelyek stílusukban, szándékukban és ábrázolási módjukban megfelelnek a naturalizmusnak, bár más időben készültek.
A naturalista művészet alapvető jellemzője az a törekvés, hogy a valóságot a lehető legpontosabban, díszítetlenül és valósághűen ábrázolja. Ez a társadalmi és emberi nyomorúság ábrázolására is és különösen vonatkozik. A naturalista festészet jellegzetes motívuma az alsóbb társadalmi rétegek életéből vett mindennapi jelenetek. Addig ezek a művészetben - ha egyáltalán - csak erősen idealizált és idilli formában kaptak figyelmet. Ugyanakkor teljesen irreális motívumok is ábrázolhatók naturalista módon, ha például az arányok, színek és perspektívák naturalista módon vannak ábrázolva.
Antoine Castagnary 1858-ban megjelent La philosophie du salon de 1857 című kiáltványa volt az első elméleti írás, amely a még fiatal mozgalommal foglalkozott. Ezt követően Gustave Courbet (1819-1877) francia festő fontos szerepet játszott a naturalista művészet elméleti vitájában, és maga is a művészet egyik legfontosabb képviselője volt. A legjelentősebb németországi naturalista művészek közé tartozott Max Liebermann (1847-1935), Paul Weber (1823-1916) és Käthe Kollwitz (1867-1945).
Forrás: a Meisterdrucke.hu portál: >>>