Embedded Files
1867-től a 19. század végéig, illetve a 20. század első évtizedének a feléig viszonylag egységes, karakteres irodalomtörténeti korszakról beszélhetünk. Méltatlanul elfelejtett, de valahogy elvetélt tehetségek sora alkotott és írt ekkor, kiemelkedően jelentős életművet azonban - egy-egy ritka remekművön kívül - nem hagytak maguk után. Munkásságuk ismerete - főképp a Nyugat-nemzedék megértése szempontjából - mégis szükséges. A magyar irodalom fejlődését vizsgálva ez az 1867 utáni szakasz - elsősorban az epikában - a realizmus kialakulásának a korszaka.
Az 1867 utáni korszak közhangulatát heves illúzióvesztés, csalódottság jellemezte, mely a kiegyezést követő válságokból táplálkozott. "Ez legmélyebben az úgynevezett passzív rezisztencia idején felnőtt, elszegényedett és városba, főképp a fővárosba özönlött fiatal, nemesi eredetű nemzedéket járta át. Egyik részét, mégpedig a hasonlíthatatlanul nagyobb részét azért, mert az új állam, az új társadalmi berendezkedés nem tudta megadni azt, amit ifjúságukban, a rezisztencia idején és jutalmaként a függetlenségtől reméltek, elvártak... A másik részt, a hasonlíthatatlanul értékesebb, de hasonlíthatatlanul kisebb részt, nemzedékük, társadalmuk alkalmatlansága következtében járta át a kiábrándultság hangulata. Úgy vélték, az ország, a nemzet ismét elmulasztja lehetőségét, s most talán immár végképp. Hiszen úgy látták, az iparosodó nemzetek kíméletet nem ismerő versenyében és az öntudatra ébredt szomszédnépek körében, küzdelmében a magyarság nem bírja megtartani eddigi helyzetét, hatalmi állását" (Németh G. Béla: Türelmetlen és késlekedő félszázad. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1971.)
Az új, fiatal nemzedék írói, epikusai elsősorban a 67 utáni bénító életérzésnek kívánták feltárni a gyökereit. Elemezték a kiábrándulást szülő viszonyokat, s keserű bírálatot mondtak a polgárosodni képtelen, dzsentrivé alakuló nemességről.
A kiegyezés utáni kiábrándultságot szólaltatta meg a kor egyik legjobb, realista remekműve, Arany László (1844-1898) A délibábok hőse (1873) című verses regénye. Maga Arany László is elbúcsúzik regényében a nagy álmok mámorától, az ifjúság szép délibábjainak elfutó korától, de ezt fájdalmasan, mélabúval teszi. A szívós, józan munka mellé áll, noha ez nem elégíti ki, s irigyli azokat, akik 67 után is hisznek egy szebb, boldogabb, emberibb állapot eljövetelében.
A fiatal írók különösen 1875 után figyelték és bírálták egyre fokozódó indulattal a dzsentri-Magyarország hamis idilljét, álromantikáját. A társadalomábrázolás, a társadalombírálat szándéka hatotta át a századvég epikus termését. "Ugyanakkor azonban hiányzott az egész életanyagot átjáró, szervező erejű, általános érvényű, szintetizáló szemlélet, világkép, mely a nagyívű ábrázolásnak, a regénynek többnyire szükséges föltétele" (Németh G. Béla: i. m. 190. l.). Nem is a regény, hanem a novella lett ennek a korszaknak a vezető műfaja az epikán belül, s e műfaj a századfordulóra érett klasszikussá Magyarországon.
A regény a 70-es évek vége felé lehanyatlott, Jókai nimbusza már megfakult, s Mikszáth Kálmán is tulajdonképpen a kisepikai műfajokban jeleskedett inkább: regényei lényegében novellák füzére.
1849 után a magyar irodalom fő társadalmi feladata a nemzeti hagyományok ápolása és megújítása volt; mindebben a század derekán már jelentős szerepet kapott a népiesség is. Az 1860-as évekre kialakul a népi és a nemzeti törekvések összekapcsolásával a népnemzeti irányzat. Meghatározó szerzői Petőfi (ill. az ő szellemi-művészi öröksége, bár annak csak egy része), Arany János és Tompa Mihály. Vezető teoretikusa Gyulai Pál (1826-1909), a kor egyik jelentős irodalomtudósa. A népnemzeti irányzat esztétikai-kritikai nézeteit Gyulai a maga egyszerűsítő és szűkítő szemléletével Petőfi és Arany költészetéből vonta el, s tette követendő ideállá. Társadalomkritikától lehetőleg tartózkodó, eszményítő realizmust követelt, s a nemzeti irodalom alapjának és forrásának a népnyelvet és a népies költészetet tartotta. Ez az irányzat az 1860-as70-es években "hivatalos" irodalommá merevedett, a század végén pedig már életidegen akadémizmussá szürkült.Gyulainak mint kritikusnak nagy érdeme, hogy felismerte Petőfi költészetének korszakos jelentőségét Petőfi Sándor és lírai költészetünk című nevezetes tanulmányában (1854). Legnagyobb vívmányaként a családias hangú, a tájleíró jellegű és a zsáner művajához tartozó költeményeket jelölte meg. Egyúttal kemény harcot vívott az 1850-es években jelentkező dilettantizmus, az ún. "petőfieskedők" epigon költészetének háttérbe szorításáért is.
A népnemzeti irodalom jelentősebb szerzői a 19. század második felében: az archaizáló Thaly Kálmán (1838—1909), a patetikus stílusú Ábrányi Emil (1850—1920), a meseíró Pósa Lajos (1850—1914), az anekdotákat gyűjtő Tóth Béla (1857—1907), a humorista Rákosi Viktor ("Sipulusz", 1860—1929), valamint a mese- és mondavilágunkat gondozó Benedek Elek (1859—1929).
Romantikus népiesség van jelen Mikszáth Kálmán, Petelei István, Papp Dániel és Tömörkény István egyes műveiben. A 19. század végén újromantikus drámákat írt Rákosi Jenő és Dóczi Lajos (1845—1919), a népszínmű sikeres szerzője Tóth Ede (1844—1876) volt. Ekkorra a romantikus ábrázolásmód a magyar irodalomban már háttérbe szorult, de az epika nyelvében a stílromantika divata sokáig eltartott, ennek is a vezető képviselője Bródy Sándor volt. A népnemzeti romantikát Herczeg Ferenc (1863—1954) klasszicizálta.
Az Arany János utáni írónemzedéknek azonban már más volt az élményvilága, más volt az ízlése, mások voltak az ihletői is: a megváltozott társadalmi viszonyok új témákat, új élményeket hoztak. Különösen a századvég lírai költészetére jellemző - az új élmények következtében - az újra törekvés; új költői formák, újszerű képek és egy másfajta költői nyelv keresése. Az élet új tartalmait: a modern nagyvárosi ember sajátos életérzését és az iparosodás folytán mind jelentősebb szociális problémákat (a munkásosztály kialakulása) nem lehetett a költészet szokványos, népies stílusában kifejezni. Az új életérzés képviselői és kifejezői az ún. népnemzeti irányt kisigényűnek, provinciálisnak érezték már.
Megváltozott e kor költőeszménye is. A költő már nem romantikus népvezér, aki tűzön-vízen át vezeti népét az ígéret földje felé, nem lángoszlop többé, hanem elszigetelt, a tömegből kiszakadt, azzal szembeforduló magányos óriás, aki szenved is emberi árvasága miatt, de gőgösen büszke is rá mint kiválasztottságának bizonyítékára, s valamiképpen a tragikum bélyegét hordja homlokán.
Források:
dr. Mohácsy Károly: Irodalom 3. Korona Kiadó, Budapest, 1992. 8-10. oldal
Page updated
Google Sites
Report abuse