Elkésett vadászok telepedtek le éjszakára Mironoszickojéban*, Prokofij sztaroszta* fészerében. Csak ketten voltak: Ivan Ivanics, az állatorvos, és Burkin, a gimnáziumi tanár. Ivan Ivanicsnak elég különös volt a vezetékneve: Csimsa-Himalajszkij, ami egyáltalán nem illett hozzá, és az egész kormányzóságban csak Ivan Ivanicsnak emlegették. A város melletti méntelepen lakott, és azért jött most vadászni, hogy egy kis friss levegőt szippantson. Burkin pedig, a tanár, minden évben itt nyaralt P. gróféknál, s errefelé már mindenki ismerte.
Nem aludtak.
A nagy bajuszú, sovány, hórihorgas Ivan Ivanics a küszöbön pipázott, egészen elöntötte a hold fehér színe. Burkin bent hevert a szénán, s a sötétben semmi se látszott belőle.
Mindenféle történeteket meséltek többek közt arról is, hogy a bíró felesége, Mavra, ez az egészséges és korántsem buta nő, egész életében sohasem dugta ki az orrát a szülőfalujából, soha nem látott várost, nem látott vasutat, az utolsó tíz esztendőben pedig folyvást a kemencepadkán ült, s csak késő este merészkedett az udvarra.
– Mi van ezen csodálnivaló? – mondta Burkin. – Elég sok magános természetű ember van a világon. Olyan az, mint a csiga vagy a kagyló, ha a maga héjába bújik. Ez talán valamiféle atavizmus*, visszatérés abba az időbe, mikor az ember még nem volt társas lény, hanem csak egyedül élt a barlangjában. De az is lehet, hogy ez egy különös emberfajta. Ki tudja? Én nem vagyok természetbúvár, és nem foglalkozom effajta kérdésekkel, csak azt akarom bebizonyítani, hogy az ilyen Mavra-félék nem is olyan ritka madarak. Nem kell messze mennünk: nemrég, alig két hónapja halt meg nálunk a városban egy bizonyos Belikov. Kollégám volt, a görög nyelv tanára. Biztosan hallott róla. Arról volt nevezetes, hogy akármilyen szép idő járt, ő mindig sárcipőben, esernyővel ment el hazulról, és okvetlen felhúzta a meleg bélésű kabátját is. Az esernyője tokban volt, az óráját szürke szarvasbőr tokban tartotta, s amikor elővette a zsebkését, hogy ceruzát hegyezzen vele, hát a kés is tokocskában volt, még mintha az arca is tokba bújt volna, merthogy mindig feltűrte a kabátja gallérját. Sötét szemüveget és lélekmelegítőt hordott, a fülébe vattát dugott, és ha bérkocsira ült, annak is felhajtatta a fedelét. Egyszóval látszott rajta az igyekezet, hogy örökösen rejtőzködjön, hogy úgyszólván tokba zárja saját magát is, ami elkülöníti őt, és megóvja a külső behatásoktól. A valóság megfélemlítette, sőt ingerelte, folytonos izgalomban tartotta, s talán ennek a félénkségnek, a jelenvalóságtól való irtózásnak igazolására dicsért mindent, ami elmúlt vagy ami sohasem volt: az ókori nyelv, amelyet tanított, voltaképpen szintén kalocsni vagy esernyő volt neki, abba bújt a valóságos élet elől.
„Ó, milyen remek, mily szépséges a görög nyelv – mondogatta elbűvölten, és mintegy szavai bizonyítására, szemöldökét felvonva, mutatóujját felemelve rebegte: – Antroposz*!”
A gondolatait is lehetőleg tokba rejtette Belikov. Neki csak a körlevelek és azok az újságcikkek beszéltek világosan, amelyekben valami tilalomról van szó. Ha a körlevél megtiltotta a diákoknak, hogy este kilenc óra után az utcára lépjenek, vagy esetleg valamelyik újság a nemi szerelmet minősítette tilosnak, ez neki határozott, világos beszéd volt: meg van tiltva – és kész! Az engedélyekben és hozzájárulásokban viszont mindig valami kétes, ki nem mondott, zavaros hátsó gondolatot szimatolt. Mikor a városban engedélyezték a színjátszókör megalakítását, az olvasóterem vagy kávéház megnyitását – Belikov fejcsóválva mormogott:
„Persze, persze, igaz, igaz, mindez nagyon szép, csak aztán baj ne legyen belőle.”
Bárminő szabálytalanság, az előírások legkisebb áthágása vagy megkerülése búskomorságba ejtették Belikovot, még az olyan dolgok is, amelyekhez szinte semmi köze se lett volna. Ha valamelyik kolléga elkésett az istentiszteletről, vagy valami diákcsíny hírét vette, avagy késő este egy tanárnőt katonatiszt társaságában látott az utcán, roppant izgalomba jött, s mind azt hajtogatta: „Csak valahogy baj ne legyen belőle.” A tantestületi üléseken meg valósággal terrorizált bennünket az óvatosságával, szőrszálhasogatásával és arra vonatkozó betokosodott nézeteivel, hogy a fiú- és leánygimnázium ifjúsága rosszul viselkedik, nagyon lármás az osztályokban – jaj, csak valahogy a főnökség meg ne tudja, jaj, csak baj ne legyen belőle –, és ha a második osztályból kicsapnák Petrovot, a negyedikből meg Jegorovot, az igen üdvös lenne. És mi történik? A nyöszörgése, jajgatása, fekete szemüvege azon a kis vézna képén – tudja, csak akkora feje volt, mint egy güzünek –, egyszóval elérte, hogy beadtuk a derekunkat, rossz jegyet adtunk Petrovnak és Jegorovnak magaviseletből, aztán áristomba* csuktuk, s a végén kicsaptuk Petrovot és Jegorovot is. Volt egy különös szokása ennek a Belikovnak: vizitelés a kollégáknál. Elment látogatóba, és ott ült szótlanul, mintha csak szimatolni jött volna. Elült az így, egyetlen szó nélkül két-három óra hosszat is, aztán elment. Ezt ő úgy nevezte, hogy „fenntartani a kollegiális jó viszonyt”, s amellett látszott: nem szívesen teszi, nem jókedvéből, hanem csak mert hivatali kötelességének tartotta. Mi, tanárok valamennyien féltünk tőle. Még az igazgató is félt. Gondolja csak el – hiszen a tanáremberek általában értelmesek és tisztességesek, Turgenyeven*, Scsedrinen* nevelkedtek –, s ez az esernyős, kalocsnis emberke mégis teljes tizenöt évig kezében tartotta az egész gimnáziumot. Többet mondok: az egész várost! Az asszonyaink szombatonként nem mertek részt venni a műkedvelő előadásokon, mert féltek, hogy Belikov megtudja, a papság nem mert előtte nem böjtöset enni és kártyázni. Az ilyen Belikov-félék miatt rettegtek nálunk az utolsó tíz-tizenöt évben mindentől. Féltek már a hangos szótól is, féltek elküldeni egy levelet, féltek az ismerkedéstől, a könyvektől, a jótékonyságtól, féltek attól, hogy írni-olvasni megtanítsanak valakit, aki írástudatlan...
Ivan Ivanics közbe akart szólni, köhécselt, de aztán mégis pipára gyújtott előbb, nézte a holdat, s aztán pöfékelés közben mondta, megszakítva önmagát:
– Bizony. Gondolkodó, rendes emberek, olvassák Scsedrint, Turgenyevet, mit tudom én, holmi nagy Buckle-okat* is, és lám, eltűrték ezt a basáskodást... Tény és való, előfordul az ilyesmi.
– Belikov velünk egy házban lakott – folytatta Burkin –, ugyanazon az emeleten, közvetlenül velünk szemben. Gyakran összetalálkoztunk, és én láthattam, hogyan él otthon. Hát ugyanúgy; hálókabát, hálósipka, zsalugáter, reteszek, a legkülönbözőbb tilalmak és korlátozások és jaj, csak baj ne legyen belőle! A böjtös étel megárt, de nem böjtös meg nem lehet, mert még azt mondanák, hogy lám, ez a Belikov nem tartja meg a böjtöt, hát aztán azt csinálta, hogy vajban sült halat evett – ez böjtös is meg nem is, senki sem szólhat egy szót se! Nőcselédet nem tartott, nehogy rosszat gondoljanak felőle, hanem volt egy szakácsa, Afanaszij, egy hatvanéves, részeges félbolond, aki valaha tisztiszolga volt, és megtanult úgy-ahogy kotyvasztani. Ez az Afanaszij rendszerint karba tett kézzel állt az ajtóban, és mindig ugyanazt mormogta nagy sóhajtozások közben:
„Hej, de nagyon megnőtt a szarvuk!”
Belikov hálószobája csak akkora volt, mint egy zongoratok, az ágyát függöny takarta. Mikor lefeküdt, fejét is a paplan alá dugta, fülledt, forró volt a levegő, s a zárt ablakon, ajtón be-bezörgött, a kályhacsőben meg süvített a szél, a konyhából baljós sóhajtások szivárogtak be a réseken...
És hogy félt a paplan alatt is! Félt, jaj, valahogy baj ne legyen, jaj, hátha Afanaszij fogja magát és meggyilkolja, vagy tolvajok hatolnak be hozzá! Egész éjszaka rémséges álmokkal vívódott, reggel pedig, amikor együtt mentünk be a gimnáziumba, sápadt volt és mélabús; látszott rajta, hogy egész lénye reszket és irtózik a népes iskolától, amelybe léptei vitték, és magányos természetének az is kellemetlen volt, hogy velem együtt ment az utcán.
„Rémesen lármáznak nálunk az osztályokban – szólt mintegy magyarázatot keresve kínos érzéseire –, nem lehet kibírni!”
És most képzelje, ez a görögtanár, ez a tokba bújt ember majdhogynem megházasodott!
Ivan Ivanics a fészerben hirtelen a beszélő felé fordult:
– Csak nem?
– De bizony, csepp híján, akár hiszi, akár nem. Új földrajz-történelem tanárt neveztek ki hozzánk, bizonyos Mihail Szavvics Kovalenko nevű ukránt*. Nem egyedül jött, Varenyka nővérét is magával hozta. Deli, sötét bőrű fiatalember volt, csuda nagy mancsa s arca is arra vallott, hogy mély basszus hangja van, s csakugyan, mintha hordóból búgott volna: bú-bú-bú... A leány nem volt már mai csibe, lehetett úgy harminc körül, de szintén sudár, fekete szemöldökű, pirospozsgás szépség – egyszóval nem is leányzó, hanem valósággal cukor, s amellett tűzrőlpattant, jókedvű, egész nap kisorosz románcokat dalolt meg nevetgélt. Minduntalan felcsendült harsány kacagása: hahaha... Emlékszem, az igazgató neve napján ismerkedtünk meg alaposabban ezekkel a Kovalenkóékkal. Az unalmas, száraz, fanyar tanáremberek között, akik még névnapra is kelletlenül, kötelességből járnak el, egyszer csak felmerül ez az új Aphrodité a habokból, csípőre tett kézzel danol, táncol, kacarászik... Mély érzéssel énekelte el a „Zúg a szélvész”-t* azután egy románcot és még egyet, s mindnyájunkat elbájolt, még Belikovot is. Leült a leány mellé, és édes mosollyal úgy szólt hozzá:
„Az ukrán nyelv gyöngéd és kellemetes hangzása az ógörögre emlékeztet.”
Ez hízelgett a fiatal hölgynek, és lelkesen, meggyőzően kezdte magyarázni, milyen szép kis tanyájuk van nekik a gagyacsi járásban*, ott lakik a mamája, és micsoda körték, micsoda dinnyék és tökök teremnek ott! Elmondta, hogy mondják ukránul: tök meg dinnye, s azt is, milyen kékespiros az igazi ukrán borsos, s hogy „az olyan finom, de olyan finom, hogy egyszerűen rémes!”.
Hallgattuk, hallgattuk, s hirtelen valamennyiünknek ugyanaz a gondolat ötlött eszünkbe.
– Jó volna összeboronálni őket! – mondta csendesen az igazgató felesége.
Eszünkbe jutott, hogy hiszen ez a mi Belikovunk nőtlen, s szinte furcsálltuk, hogy eddig ez egyikünknek sem tűnt fel, életének erről a fontos körülményéről tökéletesen megfeledkeztünk. És egyáltalán hogy áll az ügye nők dolgában, miként oldja meg ezt az életbevágó kérdést? Azelőtt csöppet sem törődtünk ezzel; talán mert képtelenségnek tartottuk, hogy egy ember, aki jó időben is kalocsniban jár, és függönyös ágyban alszik – esetleg szerelmes is lehet.
– Jócskán túl van a negyvenen, a leány pedig harminc körül... én azt hiszem, hozzámenne... – vélekedett az igazgatóné.
Mi mindent nem csinálnak nálunk vidéken, mennyi ostobaságot, haszontalanságot – puszta unalomból! Ezt is csak azért, mert éppen azt nem teszik, amit kellene. Mert hát ugyan mi a fenének kellett most hirtelen megházasítani ezt a Belikovot, akit még elképzelni sem lehetett házasembernek? Az igazgató meg a tanfelügyelő felesége s a tantestület többi hölgye is egyszerre felélénkült – valósággal megszépültek, mintha most találták volna meg életük célját. Az igazgatóné páholyt bérel a színházban, no és mit gondol, kit látunk ott? Varenyka legyezi boldogan felhevült arcocskáját, s mellette Belikov aprócska és görbe, mintha fogóval húzták volna ki otthonából. Mikor én estélyt adtam, a hölgyek kívánságára meg kellett hívnom Varenykát és Belikovot is. Egyszóval a gép elindult. Varenykának, mint kitűnt – semmi kifogása sem volt a férjhezmenés ellen. A bátyjánál nem volt valami vidám az élete, köztudomás szerint egész nap vitatkoztak, veszekedtek. Előfordult például ilyesmi: jön az utcán az a toronymagas, bikaerős Kovalenko, hímzett ukrán ingben, sapkája alól homlokára göndörödik kócos hajcsimbókja*, egyik kezében egy halom könyv, a másikban meg vastag, görcsös bot. Nyomában a húga, ugyancsak könyvekkel megrakodva, s hangosan kiabál rá:
– Nekem ne mondd, hogy olvastad, a fejemet teszem rá, hogy nem olvastad azt a könyvet. Mihajlik!
– De ha mondom, hogy olvastam! – ordít Kovalenko, és botjával üti az aszfaltot.
– De édes istenem, mit mérgeskedsz úgy, Mincsik, hiszen ez egyszerűen elvi kérdés köztünk..
– Én mégis olvastam, ha mondom! – harsog Kovalenko.
Otthon is, akárhányszor idegen jelenlétében is hajba kapnak. Hát ezt az életet már biztosan megunta Varenyka, no meg az évek is elszállnak, ideje fészket raknia, ilyenkor már nem válogat sokat a lány, hozzámegy akárkihez, még – egy görögtanárhoz is. Bizony, a mi leányaink közül a legtöbb csak azért megy férjhez, hogy pártában ne maradjon. Akárhogy is, Varenyka egyre több hajlandóságot mutatott a mi Belikovunk irányában.
És Belikov? Kovalenkóéknál is éppúgy viselkedett, mint minálunk: leül, és hallgat nagyokat. Ő hallgat, Varenyka pedig énekli neki a „Zúg a szélvész”-t vagy olykor sötét szeme eltűnődve néz reá, máskor hirtelen-váratlan kacajra fakad: „Hahaha!”
Szerelmi ügyekben, különösen házasságnál, igen nagy szerepet játszik mások unszolása. A kollégák, a feleségek nekiláttak, hogy Belikovot megdolgozzák – hogy meg kell nősülnie, hogy neki nincs más hátra az életben, csak ez a házasság. Mindannyian szerencsét kívántunk neki, fontoskodva mondtunk mindenféle hülyeséget, például, hogy a házasság az igen komoly dolog, de meg Varenyka csinos, érdekes teremtés, egy államtanácsos leánya, tanyája is van – és ami a fő, Belikov életében ő volt az első nő, aki kedvesen, szívélyesen bánt vele, egyszóval megszédült, és eltökélte, hogy valóban meg fog házasodni.
– De akkor aztán, remélem, elvették tőle a kalocsnit meg az esernyőt? – vetette közbe Ivan Ivanics.
– Képzelje, nem sikerült. Odatette ugyan az asztalára Varenyka fényképét, és folytonosan róla beszélt és a családi életről, meg hogy a házasság komoly dolog; el is járt gyakran Kovalenkóékhoz, de életmódján nem változtatott az istennek se! Sőt ellenkezőleg, házasodási szándéka mintha beteges hatást is tett volna rá: még jobban lesoványodott, megsápadt, s mintha még jobban begubózott volna a tokjába.
– Nekem tetszik Varvara Szavvicsna – mondogatta erőtlen, fanyar mosolyával –, és tudom, mindenkinek meg kell házasodnia, de... tudja, kérem, minden olyan hirtelen... Mindenesetre meggondolandó.
– Mit kell ezen meggondolni? – mondtam én. – Vegye el és kész!
– Nem úgy van az, kérem, a házasság komoly lépés, mérlegelni kell előzőleg az abból folyó kötelességeket, felelősséget, nehogy később legyen baj belőle! Annyira nyugtalanít ez mostanában, éjszakánként le sem hunyom a szemem. És őszintén szólva, félek, valahogy furcsa a gondolkozásmódjuk, neki is, a fivérének is, tudja, mindenesetre különös és túl harcias természetűek. Az ember megházasodik, aztán csak úgy, ukmukfukk, belekeveredik valamibe, mit lehet tudni!
És nem kérte meg a leány kezét, halogatta a dolgot – az igazgatóné és hölgyeink bosszúságára még mindig mérlegelte a körülményeket és a kötelezettségekkel járó felelősséget, amellett majdnem mindennap Varenykával sétált, nyilván abban a hitben, hogy ilyenkor ez úgy illik, és hozzám is eljárt a házaséletről beszélgetni. És végül is minden valószínűség szerint megkérte volna a leányt, s végbement volna egyike azoknak a lehetetlen, ostoba házasságoknak, amelyeket ezerszám kötnek tétlenségből, unalomból – ha egyszer be nem üt a „kolosszális skandalum”*... Itt meg kell mondani, hogy Varenyka fivére, Kovalenko első naptól fogva gyűlölte, ki nem állhatta Belikovot.
– Nem értem, fel nem foghatom – mondogatta nekünk fejcsóválva –, hogy bírják elviselni ezt a besúgót, ezt a ronda alakot! Hogy is tudnak itt élni, uraim? Hiszen ebben a légkörben meg lehet fulladni! Hát tanáremberek önök, pedagógusok? Fenét, csupa hivatalnoknépség, maguknak a tudomány nem templom, hanem rendészeti hivatal, és olyan dohszaga van, mint a rendőrőrszobának. Nem, barátom, eléldegélek itt valahogy még egy kis ideig, aztán megyek a tanyánkra, és rákászni fogok, meg ukrán nebulókat tanítani. Itt hagyom magukat ezzel a Júdással, hogy szakadna rá az ég*!
Máskor meg kiröhögte, könnyekig kacagott rajta – hol mély, hol vékony, sivító hangon –, és hadonászva mondogatta nekem:
– Mi a fenét ül nálam? Mit akarhat? Csak ül és néz.*
Csúfnevet is adott neki. „Csudapók”-nak* hívta. Mi persze óvakodtunk felvilágosítani, hogy húgocskája, Varenyka ehhez a csudapókhoz készül feleségül menni.
És amikor egy ízben az igazgatónk neje célozgatott előtte, hogy nem volna rossz, ha egy ilyen szolid, közbecsülésben álló férfiú kötné be a húga fejét, mint Belikov – akkor a fivér mérgesen morogta:
– Semmi közöm hozzá. Tőlem akár egy hernyóhoz is hozzámehet, én nem szeretek más dolgába avatkozni.
Most hallgassák meg, mi történt ezután. Valamelyik lurkó karikatúrában figurázta ki őket: Belikovot kalocsniban, felhajtott nadrágban, esernyő alatt, Varenykával karonfogva, alatta ez a felírás: „A szerelmes Antroposz.” Hát mondhatom, csuda jól eltalálta, akárki csinálta. Biztosan nem egy éjszakát szánt rá, mert a fiú- és leánygimnázium valamennyi tanára, a papnevelde tanárai és az összes tisztviselők – mindenki kapott belőle egy-egy példányt, Belikov is. A karikatúra rettenetes hatást tett rá.
Együtt mentünk el hazulról – éppen május elseje volt, vasárnap, s mi, tanárok tanulóinkkal együtt a gimnáziumban gyülekeztünk. Belikov zöld volt, felhőnél komorabb.
– De rosszak az emberek – szólalt meg mellettem remegő ajakkal.
Megszántam, biz’ isten. Megyünk tovább, hát egyszer csak, képzelje, ott karikázik el mellettünk Kovalenko, nyomában meg Varenyka szintén kerékpáron, pirosan, fáradtan, de vidáman, ragyogóan.
– Mi előremegyünk! – kiáltott ránk. – Mit szólnak hozzá, milyen isteni idő van, borzasztó szép idő!
S már el is tűntek mind a ketten. Az én Belikovom addig zöld volt, most elfehéredett, és a lába gyökeret vert.
– Bocsánat, mi volt ez? – kérdi rám meredve. – Avagy talán nem jól láttam? Vagy gimnáziumi tanároknak és hölgyeknek illendő kerékpározni?
– Már miért ne volna illendő? – mondtam én. – Csak karikázzanak kedvükre.
– De hát hogy képzeli? – kiáltott rám. – Miket beszél ön?
Annyira feldúlta ez a dolog, hogy nem is akart tovább jönni velünk – hazament.
Másnap folyton-folyvást idegesen dörgölte a kezeit, és rángatózó arcán látszott, hogy rosszul érzi magát.
Ami először történt meg vele életében, még az előadást is otthagyta. Nem is ebédelt. Estefelé pedig – noha pompás nyári idő volt odakünn – jó melegen felöltözött, és elment Kovalenkóékhoz. Varenyka nem volt otthon, csak a fivére.
– Parancsoljon helyet foglalni – mondta Kovalenko hidegen, és összeráncolta homlokát, éppen ebéd utáni alvásból kelt föl, és igen rossz kedvében volt.
Belikov szótlanul ült vagy tíz percig, aztán elkezdte:
– Eljöttem önhöz, hogy könnyítsék a lelkemen. Nagyon, de nagyon kínos ügyben. Valami karikaturisa nevetségessé tett engem és még valakit, aki mindkettőnkhöz közel áll. Kötelességemnek tartom biztosítani önt, hogy én nem vagyok oka semminek... Én egyáltalán nem adtam okot ilynemű gúnyolódásra, ellenkezőleg, egész idő alatt tisztességes ember módjára viselkedtem.
Kovalenko durcásan ült, és hallgatott. Belikov kisvártatva csendes, nyöszörgő hangon folytatta:
– És még valamit kell mondanom önnek. Én már régóta szolgálok, míg ön csak alighogy megkezdte állami szolgálatát, s ezért mint idősebb kollégája kötelességszerűen figyelmeztetem önt, ön kerékpározik, bár ez a szórakozás korántsem illik az ifjúság nevelőjéhez.
– Már miért nem? – dörmögte Kovalenko.
– Ez igazán nem szorul magyarázatra, Mihail Szavvics, mert ez magától értetődik. Ha a tanár kerékpározik, ugyan mire bátorítja ez a növendéket? Annak már csak az marad hátra, hogy a feje tetejére álljon! És ha egyszer valami körlevélileg nem engedélyezett, akkor azt jelenti, hogy nem szabad! Én tegnap egész odavoltam! Mikor megláttam a húgát, minden elsötétült a szemem előtt. Asszony vagy leány kerékpáron: ez egyszerűen iszonyatos!
– Tulajdonképpen mivel szolgálhatok?
– Látogatásom egyetlen célja, hogy figyelmeztessem, Mihail Szavvics, ön még fiatalember, még ön előtt áll az egész élet, ám nagyon-nagyon óvatosan kell viselkednie, ön azonban fittyet hány mindennek! Hímzett ingben jár az utcán, folyton holmi könyvekkel látják, s most mindehhez még ez a kerékpár! Ha megtudja az igazgató, hogy ön és húga kerékpározik... s ha, isten őrizz!, a főigazgatónak is fülébe jut... Mire jó az ilyen kellemetlenség?
– Senkinek semmi köze hozzá, hogy én meg a húgom kerékpározunk – szólt Kovalenko elvörösödve. – És aki bele akar avatkozni az én magánéletembe, azt én a pokol fenekére küldöm!
– Ha ilyen tónust üt meg velem szemben, beszüntetem a tárgyalást! – mondotta Belikov. – Meg kell kérnem, hogy az én jelenlétemben ne beszéljen így a feljebbvalókról, önnek tiszteletben kell tartania a hatóságokat.
– Mi rosszat mondtam én a hatóságokról? – kérdezte dühös pillantással Kovalenko. – Kérem, hagyjon engem békében! Én becsületes ember vagyok, és nem kívánok érintkezni olyanféle urakkal, mint ön. Nem szeretem a besúgókat.
Belikov idegesen felugrott, és kapkodta magára a kabátját, arca rémült borzalmat árult el. Hiszen életében először hallott szemtől szembe ilyen gorombaságot.
– Mondhat, amit akar – motyogta az előszobából a lépcsőházba botorkálva. – Én csak egyre akarom figyelmeztetni: nincs kizárva, hogy hallott bennünket valaki, és nehogy elferdítve magyarázza beszélgetésünket, s nehogy bajom legyen belőle, kénytelen vagyok beszélgetésünk tartalmát közölni az igazgató úrral... főbb vonásokban. Ezt kötelességemnek tartom.
– Bejelented? Hát eridj, jelentsd be!
Kovalenko hátulról galléron ragadta, és térdével úgy meglódította, hogy Belikov kalocsnijával dobogva legurult a lépcsőn. A lépcső magas volt és meredek, de azért aránylag szerencsésen ért földet, s csak az orrát tapogatta, megvan-e a szemüvege. Ámde mialatt ő gurult a lépcsőn lefelé, bejött a kapun Varenyka két barátnőjével, lent álltak, s nézték, s ez mindennél szörnyűségesebb volt Belikov számára. Inkább nyakát törte volna vagy mind a két lábát, semhogy ilyen nevetségessé váljon, hiszen most ezt megtudja az egész város, eljut az igazgatóhoz, a főigazgatónak is fülébe juthat... jaj, csak baj ne legyen belőle! – új karikatúrát rajzolnak, s a végén még arra kényszerül, hogy nyugdíjaztatását kérje...
Mikor feltápászkodott, Varenyka megismerte, és látva komikusan eltorzult képét, gyűrött kabátját, kalocsniját, nem értette, mi történt, azt hitte, véletlenül botlott meg s gurult le a lépcsőn, mire természetesen nem tudta megállni, hangosan felkacagott: hahaha!
Ezen a csengő kacajon múlott aztán minden: Belikov házassága, sőt egész léte. Nem fogta fel, mit mondott Varenyka, se látott, se hallott. Hazaérve első dolga volt, hogy a fényképét eltette asztaláról, lefeküdt és nem kelt fel többet.
Úgy három nap múlva átjött hozzám Afanaszij azzal, nem kellene-e orvosért küldeni, mert az úr rosszul van. Megnéztem Belikovot, az elfüggönyözött ágyon feküdt paplana alá bújva, és egy szót sem szólt. Kérdéseimre legfeljebb igennel vagy nemmel válaszolt, egy hangot sem többet. így feküdt ott Belikov, körülötte Afanaszij járkált rosszkedvűen, nagyokat sóhajtott – csak úgy bűzlött belőle a pálinka.
Egy hónap múlva meghalt Belikov tanár úr. Mind kimentünk a temetésére, vagyis mind a két gimnázium és a papnevelde is. Most, hogy már a koporsóban feküdt, arcán nyugalmas, barátságos, sőt vidám kifejezés ömlött el, mintha örülne, hogy végre olyan tokba dugták, amelyből már sohasem bújik elő. Úgy van, elérte leghőbb óhaját! S mintha csak az ő tiszteletére eredt volna meg a temetésen a nyirkos őszi eső, az egész gyászkíséret esernyő alatt, sárcipőben követte koporsóját. Varenyka is ott volt, és amikor leeresztették a sírba, felzokogott. Szerintem az ukrán nők vagy kacagnak, vagy sírnak, náluk középút nincs.
Bevallom őszintén, a Belikov-félék temetése egyenesen öröm. A temetésről visszajövet mindnyájan sanyarú, böjtös képet vágtunk; senki sem akarta nyíltan kifejezésre juttatni elégedettségét, azt az érzést, amelyhez hasonlót hajdan gyermekkorunkban éreztünk, ha a felnőttek elmentek hazulról, és mi egypár órát kényünk-kedvünkre szaladozhattunk a kertben, teljes szabadságban. Ó, szabadság, ó, szabadság! Még a távoli célzás, eljövetelének halvány reménye is szárnyat ad a léleknek, nem igaz?
Jó hangulatban tértünk haza a temetésről. De alig egy hét elteltével már minden a régi mederben folydogált – ugyanaz a sivár, kimerítő, értelmetlen élet, az a körlevélileg ugyan be nem tiltott, de igazában nem is engedélyezett élet, vagyis a helyzet nem javult. Belikovot eltemettük, de hány ilyen tokba bújt ember maradt még köztünk, ó, de hány! S még hány lesz ilyen!
– Bizony, ez így van! – hagyta rá Ivan Ivanics, és pipára gyújtott.
A gimnáziumi tanár kijött a fészerből. Alacsony, kövér, teljesen kopasz ember volt, csaknem évig érő fekete szakállal; két kutya volt vele.
– Lám, ott a hold, holdvilág van – mondta az égboltra pillantva.
Éjfélre járt. Jobbról az egész falut láthatták, főutcája lehetett vagy öt verszta* hosszú. Körös-körül minden csendes, mély álomba merült, se szó, se hang, semmi se mozdul, szinte hihetetlen, hogy a természet ilyen csendes is tud lenni. Ha holdvilágnál nézi az ember a széles falusi utcát, a házacskákat, a kazlakat, az alvó füzeket, a lélek is elcsendesül, és az éj sötétjébe burkolózik a gond, bánat, fárasztó munka elől, nyugodt, halk mélabújában megszépül, s mintha a csillagok is meghatott gyöngédséggel néznének rá. Az ember úgy érzi, mintha már nem is lenne gonoszság a földön, s minden a legszebb rendben volna. A falu szélétől balra már a mező kezdődött, messzire, egész a látóhatár széléig nyúlt, s ezen a holdvilágos térségen is mélyéges csönd honolt.
– Bizony, bizony, ez így van! – ismételte Ivan Ivanics. – De vajon az, hogy mi a város fülledt szűkösségében élünk, felesleges papirosokat firkálunk és esténként kártyázunk, talán ez nem sok? És hogy egész életünket naplopók, szédelgők között, léha és ostoba asszonyokkal töltjük, butaságokat hallgatunk és beszélünk, ez talán nem tok? Ha akarja, tudnék én is erről egy igen tanulságos históriát.
– Nem, ideje már aludni – tiltakozott Burkin. – Majd holnap!
Bementek a fészerbe, és a széna közé feküdtek. Betakaróztak, s már-már el is szunnyadtak, amikor könnyű léptek hallatszottak a közelben: tup, tup... A fészer táján járkált valaki, aztán megáll, majd ismét továbblépeget: tup...
A kutyák felugrottak*.
– Mavra jár erre... – szólt Burkin.
A léptek eltávolodtak.
– Látni, hallani a sok hazugságot – szólalt meg Ivan Ivanics, és másik oldalára fordult –, s a tetejében még az embert magát tartják bolondnak, amiért tűri ezt a hazudozást; sértéseket zsebre vágni, megalázkodni, s egy hangos szóval el nem árulni, hogy a becsületes, szabad emberek pártján vagyunk, sőt magunknak is hazudozni s mosolyogni hozzá, s mindezt azért a darab kenyérért, a meleg zugért, valami kis állásért, ami garast sem ér, nem, hát így lehetetlen tovább élni!
– Csakhogy ez már más lapra tartozik, Ivan Ivanics – szólt a tanár. – Aludjunk inkább.
Burkin el is aludt egy perc alatt. De Ivan Ivanics még soká forgolódott, sóhajtozott, végül is felkelt, és a küszöbre ülve pipára gyújtott.
Lányi Sarolta fordítása
Mironoszickoje: a végződése alapján egyértelműen falunév; jelentése: 'mirhahozó'.
sztaroszta: a parasztközösségek (obscsinák) választott vezetője.
atavizmus: visszaütés az ősökre, a törzsfejlődés korábbi állapotára; olyan tulajdonság megjelenése egy egyednél, ami nemzedékekkel korábban eltűnt.
antroposz: az ó- és az újgörög nyelv 'ember' jelentésű szava (άνθρωπος ).
áristom: kisebb szabadságvesztés letöltésére szolgáló helyiség vagy épület, elsősorban a katonaságnál
Turgenyev: Ivan Szergejevics Turgenyev orosz realista dráma- és regényíró (1818-1883), korának a Nyugat felé tájékozódó, haladó gondolkodóinak körébe tartozott; a nyugat-európai írók figyelmét az ő művei fordították az orosz irodalom felé.
Scsedrin: Mihail Jevgrafovics Szaltikov-Scsedrin szatirikus hangvételéről híres orosz realista író (1826-1889), a nyugatos körhöz tartozott, annak is radikális irányzatához.
Buckle: Henry Thomas Buckle angol kultúrtörténész (1821-1862), a pozitivista gondolkodás és a természet-tudományos módszertan meghonosítója a történet-tudományban, az Anglia művelődésének története című befejezetlen munka szerzője
ukrán: a mai Ukrajna területének több-kevesebb része mindig az Orosz Birodalom része volt, független államuk az ukránoknak először 1917-ben lett. Az ukrán területeket Malorosszijának, azaz Kisoroszországnak nevezték, az ukránokat, akik a cár alattvalói voltak, kisoroszoknak. Az eredeti szövegben itt nem ukrán (украинец), nem is kisorosz (малорус) szerepel, hanem az ukránok pejoratív, sovén gúnyneve, a hohol (хохол).
Zúg a szélvész: az eredetiben Виют витры - orosz helyesírással így adható vissza az ukrán népdal címe, illetve kezdősora. Ukrán helyesírással ugyanez: Віють вітри; orosz fordításban Веют ветры, pontos jelentése 'Fújnak a szelek'. A népdalt Ivan Kotljarevszkij ukrán drámaíró megszólaltatta Natalka Poltavka című darabjában (1819), amelyből később Mikola Liszenko ukrán zeneszerző operát írt (ősbemutató: 1889) - Natalka áriájaként megtartva a népdalt.
gagyacsi járás: Gagyacs városa járási székhely a Poltavai Kormányzóságban.
hajcsimbók: az eredetiben чуб - hajfürtöt is jelent, de az egyébként kopaszra borotvált fejen meghagyott, hosszú hajtincset is, amelynek ukrán neve hohol - erről kapták fent említett gúnynevüket az ukránok (a hohol a zaporizsjai kozákok hagyományos hajviselete volt).
kolosszális skandalum: az idézőjel magyarázata, hogy az orosz eredetiben a kifejezés németül szerepel, latin betűkkel a cirill betűs szövegben (kolossalische Skandal).
hogy szakadna rá az ég: az eredetiben egy ukrán nyelvű szitkozódás van orosz helyesírással átírva: нехай вин лопне (ukrán írásmóddal: нехай він лопне), jelentése: 'pukkadjon meg'!
Mi a fenét ül itt nálam? Mit akarhat? Csak ül és néz: az orosz szövegben Kovalenko e három mondata az ukránhoz közeli délorosz nyelvjárásban szerepel.
Csudapók: az eredetiben szereplő глитай абож паук kifejezés valójában Marko Lukics Kropivnyickij (1840-1910) 1882-es színdarabjának eredeti, ukrán nyelvű címe (Глитай, або ж Павук, oroszul: Мироед или Паук, jelentése magyarul 'Az embernyúzó, avagy A pók').
verszta: régi orosz hosszmérték, kb. 1067 méternek felel meg.
a kutyák felugrottak: elég egyértelmű elírás, valójában felugattak (заворчали)
Человек в футляре
На самом краю села Мироносицкого, в сарае старосты Прокофия расположились на ночлег запоздавшие охотники. Их было только двое: ветеринарный врач Иван Иваныч и учитель гимназии Буркин. У Ивана Иваныча была довольно странная, двойная фамилия — Чимша-Гималайский, которая совсем не шла ему, и его во всей губернии звали просто по имени и отчеству; он жил около города на конском заводе и приехал теперь на охоту, чтобы подышать чистым воздухом. Учитель же гимназии Буркин каждое лето гостил у графов П. и в этой местности давно уже был своим человеком.
Не спали. Иван Иваныч, высокий, худощавый старик с длинными усами, сидел снаружи у входа и курил трубку; его освещала луна. Буркин лежал внутри на сене, и его не было видно в потемках.
Рассказывали разные истории. Между прочим говорили о том, что жена старосты, Мавра, женщина здоровая и не глупая, во всю свою жизнь нигде не была дальше своего родного села, никогда не видела ни города, ни железной дороги, а в последние десять лет всё сидела за печью и только по ночам выходила на улицу.
— Что же тут удивительного! — сказал Буркин. — Людей, одиноких по натуре, которые, как рак-отшельник или улитка, стараются уйти в свою скорлупу, на этом свете не мало. Быть может, тут явление атавизма, возвращение к тому времени, когда предок человека не был еще общественным животным и жил одиноко в своей берлоге, а может быть, это просто одна из разновидностей человеческого характера, — кто знает? Я не естественник и не мое дело касаться подобных вопросов; я только хочу сказать, что такие люди, как Мавра, явление не редкое. Да вот, недалеко искать, месяца два назад умер у нас в городе некий Беликов, учитель греческого языка, мой товарищ. Вы о нем слышали, конечно. Он был замечателен тем, что всегда, даже в очень хорошую погоду, выходил в калошах и с зонтиком и непременно в теплом пальто на вате. И зонтик у него был в чехле, и часы в чехле из серой замши, и когда вынимал перочинный нож, чтобы очинить карандаш, то и нож у него был в чехольчике; и лицо, казалось, тоже было в чехле, так как он всё время прятал его в поднятый воротник. Он носил темные очки, фуфайку, уши закладывал ватой, и когда садился на извозчика, то приказывал поднимать верх. Одним словом, у этого человека наблюдалось постоянное и непреодолимое стремление окружить себя оболочкой, создать себе, так сказать, футляр, который уединил бы его, защитил бы от внешних влияний. Действительность раздражала его, пугала, держала в постоянной тревоге, и, быть может, для того, чтобы оправдать эту свою робость, свое отвращение к настоящему, он всегда хвалил прошлое и то, чего никогда не было; и древние языки, которые он преподавал, были для него, в сущности, те же калоши и зонтик, куда он прятался от действительной жизни.
— О, как звучен, как прекрасен греческий язык! — говорил он со сладким выражением; и, как бы в доказательство своих слов, прищурив глаз и подняв палец, произносил: — Антропос!
И мысль свою Беликов также старался запрятать в футляр. Для него были ясны только циркуляры и газетные статьи, в которых запрещалось что-нибудь. Когда в циркуляре запрещалось ученикам выходить на улицу после девяти часов вечера или в какой-нибудь статье запрещалась плотская любовь, то это было для него ясно, определенно; запрещено — и баста. В разрешении же и позволении скрывался для него всегда элемент сомнительный, что-то недосказанное и смутное. Когда в городе разрешали драматический кружок, или читальню, или чайную, то он покачивал головой и говорил тихо:
— Оно, конечно, так-то так, всё это прекрасно, да как бы чего не вышло.
Всякого рода нарушения, уклонения, отступления от правил приводили его в уныние, хотя, казалось бы, какое ему дело? Если кто из товарищей опаздывал на молебен, или доходили слухи о какой-нибудь проказе гимназистов, или видели классную даму поздно вечером с офицером, то он очень волновался и всё говорил, как бы чего не вышло. А на педагогических советах он просто угнетал нас своею осторожностью, мнительностью и своими чисто футлярными соображениями насчет того, что вот-де в мужской и женской гимназиях молодежь ведет себя дурно, очень шумит в классах, — ах, как бы не дошло до начальства, ах, как бы чего не вышло, — и что если б из второго класса исключить Петрова, а из четвертого — Егорова, то было бы очень хорошо. И что же? Своими вздохами, нытьем, своими темными очками на бледном, маленьком лице, — знаете, маленьком лице, как у хорька, — он давил нас всех, и мы уступали, сбавляли Петрову и Егорову балл по поведению, сажали их под арест и в конце концов исключали и Петрова, и Егорова. Было у него странное обыкновение — ходить по нашим квартирам. Придет к учителю, сядет и молчит и как будто что-то высматривает. Посидит, этак, молча, час-другой и уйдет. Это называлось у него «поддерживать добрые отношения с товарищами», и, очевидно, ходить к нам и сидеть было для него тяжело, и ходил он к нам только потому, что считал своею товарищескою обязанностью. Мы, учителя, боялись его. И даже директор боялся. Вот подите же, наши учителя народ всё мыслящий, глубоко порядочный, воспитанный на Тургеневе и Щедрине, однако же этот человечек, ходивший всегда в калошах и с зонтиком, держал в руках всю гимназию целых пятнадцать лет! Да что гимназию? Весь город! Наши дамы по субботам домашних спектаклей не устраивали, боялись, как бы он не узнал; и духовенство стеснялось при нем кушать скоромное и играть в карты. Под влиянием таких людей, как Беликов, за последние десять — пятнадцать лет в нашем городе стали бояться всего. Боятся громко говорить, посылать письма, знакомиться, читать книги, боятся помогать бедным, учить грамоте...
Иван Иваныч, желая что-то сказать, кашлянул, но сначала закурил трубку, поглядел на луну и потом уже сказал с расстановкой:
— Да. Мыслящие, порядочные, читают и Щедрина, и Тургенева, разных там Боклей и прочее, а вот подчинились же, терпели... То-то вот оно и есть.
— Беликов жил в том же доме, где и я, — продолжал Буркин, — в том же этаже, дверь против двери, мы часто виделись, и я знал его домашнюю жизнь. И дома та же история: халат, колпак, ставни, задвижки, целый ряд всяких запрещений, ограничений, и — ах, как бы чего не вышло! Постное есть вредно, а скоромное нельзя, так как, пожалуй, скажут, что Беликов не исполняет постов, и он ел судака на коровьем масле, — пища не постная, но и нельзя сказать, чтобы скоромная. Женской прислуги он не держал из страха, чтобы о нем не думали дурно, а держал повара Афанасия, старика лет шестидесяти, нетрезвого и полоумного, который когда-то служил в денщиках и умел кое-как стряпать. Этот Афанасий стоял обыкновенно у двери, скрестив руки, и всегда бормотал одно и то же, с глубоким вздохом:
— Много уж их нынче развелось!
Спальня у Беликова была маленькая, точно ящик, кровать была с пологом. Ложась спать, он укрывался с головой; было жарко, душно, в закрытые двери стучался ветер, в печке гудело; слышались вздохи из кухни, вздохи зловещие...
И ему было страшно под одеялом. Он боялся, как бы чего не вышло, как бы его не зарезал Афанасий, как бы не забрались воры, и потом всю ночь видел тревожные сны, а утром, когда мы вместе шли в гимназию, был скучен, бледен, и было видно, что многолюдная гимназия, в которую он шел, была страшна, противна всему существу его и что идти рядом со мной ему, человеку по натуре одинокому, было тяжко.
— Очень уж шумят у нас в классах, — говорил он, как бы стараясь отыскать объяснения своему тяжелому чувству. — Ни на что не похоже.
И этот учитель греческого языка, этот человек в футляре, можете себе представить, едва не женился.
Иван Иваныч быстро оглянулся в сарай и сказал:
— Шутите!
— Да, едва не женился, как это ни странно. Назначили к нам нового учителя истории и географии, некоего Коваленко, Михаила Саввича, из хохлов. Приехал он не один, а с сестрой Варенькой. Он молодой, высокий, смуглый, с громадными руками, и по лицу видно, что говорит басом, и в самом деле, голос как из бочки: бу-бу-бу... А она уже не молодая, лет тридцати, но тоже высокая, стройная, чернобровая, краснощекая, — одним словом, не девица, а мармелад, и такая разбитная, шумная, всё поет малороссийские романсы и хохочет. Чуть что, так и зальется голосистым смехом: ха-ха-ха! Первое, основательное знакомство с Коваленками у нас, помню, произошло на именинах у директора. Среди суровых, напряженно скучных педагогов, которые и на именины-то ходят по обязанности, вдруг видим, новая Афродита возродилась из пены: ходит подбоченясь, хохочет, поет, пляшет... Она спела с чувством «Виют витры», потом еще романс, и еще, и всех нас очаровала, — всех, даже Беликова. Он подсел к ней и сказал, сладко улыбаясь:
— Малороссийский язык своею нежностью и приятною звучностью напоминает древнегреческий.
Это польстило ей, и она стала рассказывать ему с чувством и убедительно, что в Гадячском уезде у нее есть хутор, а на хуторе живет мамочка, и там такие груши, такие дыни, такие кабаки! У хохлов тыквы называются кабаками, а кабаки шинками, и варят у них борщ с красненькими и с синенькими «такой вкусный, такой вкусный, что просто — ужас!»
Слушали мы, слушали, и вдруг всех нас осенила одна и та же мысль.
— А хорошо бы их поженить, — тихо сказала мне директорша.
Мы все почему-то вспомнили, что наш Беликов не женат, и нам теперь казалось странным, что мы до сих пор как-то не замечали, совершенно упускали из виду такую важную подробность в его жизни. Как вообще он относится к женщине, как он решает для себя этот насущный вопрос? Раньше это не интересовало нас вовсе; быть может, мы не допускали даже и мысли, что человек, который во всякую погоду ходит в калошах и спит под пологом, может любить.
— Ему давно уже за сорок, а ей тридцать... — пояснила свою мысль директорша. — Мне кажется, она бы за него пошла.
Чего только не делается у нас в провинции от скуки, сколько ненужного, вздорного! И это потому, что совсем не делается то, что нужно. Ну вот к чему нам вдруг понадобилось женить этого Беликова, которого даже и вообразить нельзя было женатым? Директорша, инспекторша и все наши гимназические дамы ожили, даже похорошели, точно вдруг увидели цель жизни. Директорша берет в театре ложу, и смотрим — в ее ложе сидит Варенька с этаким веером, сияющая, счастливая, и рядом с ней Беликов, маленький, скрюченный, точно его из дому клещами вытащили. Я даю вечеринку, и дамы требуют, чтобы я непременно пригласил и Беликова и Вареньку. Одним словом, заработала машина. Оказалось, что Варенька не прочь была замуж. Жить ей у брата было не очень-то весело, только и знали, что по целым дням спорили и ругались. Вот вам сцена: идет Коваленко по улице, высокий, здоровый верзила, в вышитой сорочке, чуб из-под фуражки падает на лоб; в одной руке пачка книг, в другой толстая суковатая палка. За ним идет сестра, тоже с книгами.
— Да ты же, Михайлик, этого не читал! — спорит она громко. — Я же тебе говорю, клянусь, ты не читал же этого вовсе!
— А я тебе говорю, что читал! — кричит Коваленко, гремя палкой по тротуару.
— Ах же, боже ж мой, Минчик! Чего же ты сердишься, ведь у нас же разговор принципиальный.
— А я тебе говорю, что я читал! — кричит еще громче Коваленко.
А дома, как кто посторонний, так и перепалка. Такая жизнь, вероятно, наскучила, хотелось своего угла, да и возраст принять во внимание; тут уж перебирать некогда, выйдешь за кого угодно, даже за учителя греческого языка. И то сказать, для большинства наших барышень за кого ни выйти, лишь бы выйти. Как бы ни было, Варенька стала оказывать нашему Беликову явную благосклонность.
А Беликов? Он и к Коваленку ходил так же, как к нам. Придет к нему, сядет и молчит. Он молчит, а Варенька поет ему «Виют витры», или глядит на него задумчиво своими темными глазами, или вдруг зальется:
— Ха-ха-ха!
В любовных делах, а особенно в женитьбе, внушение играет большую роль. Все — и товарищи, и дамы — стали уверять Беликова, что он должен жениться, что ему ничего больше не остается в жизни, как жениться; все мы поздравляли его, говорили с важными лицами разные пошлости, вроде того-де, что брак есть шаг серьезный; к тому же Варенька была недурна собой, интересна, она была дочь статского советника и имела хутор, а главное, это была первая женщина, которая отнеслась к нему ласково, сердечно, — голова у него закружилась, и он решил, что ему в самом деле нужно жениться.
— Вот тут бы и отобрать у него калоши и зонтик, — проговорил Иван Иваныч.
— Представьте, это оказалось невозможным. Он поставил у себя на столе портрет Вареньки и всё ходил ко мне и говорил о Вареньке, о семейной жизни, о том, что брак есть шаг серьезный, часто бывал у Коваленков, но образа жизни не изменил нисколько. Даже наоборот, решение жениться подействовало на него как-то болезненно, он похудел, побледнел и, казалось, еще глубже ушел в свой футляр.
— Варвара Саввишна мне нравится, — говорил он мне со слабой кривой улыбочкой, — и я знаю, жениться необходимо каждому человеку, но... всё это, знаете ли, произошло как-то вдруг... Надо подумать.
— Что же тут думать? — говорю ему. — Женитесь, вот и всё.
— Нет, женитьба — шаг серьезный, надо сначала взвесить предстоящие обязанности, ответственность... чтобы потом чего не вышло. Это меня так беспокоит, я теперь все ночи не сплю. И, признаться, я боюсь: у нее с братом какой-то странный образ мыслей, рассуждают они как-то, знаете ли, странно, и характер очень бойкий. Женишься, а потом, чего доброго, попадешь в какую-нибудь историю.
И он не делал предложения, всё откладывал, к великой досаде директорши и всех наших дам; всё взвешивал предстоящие обязанности и ответственность, и между тем почти каждый день гулял с Варенькой, быть может, думал, что это так нужно в его положении, и приходил ко мне, чтобы поговорить о семейной жизни. И, по всей вероятности, в конце концов он сделал бы предложение и совершился бы один из тех ненужных, глупых браков, каких у нас от скуки и от нечего делать совершаются тысячи, если бы вдруг не произошел kolossalische Skandal. Нужно сказать, что брат Вареньки, Коваленко, возненавидел Беликова с первого же дня знакомства и терпеть его не мог.
— Не понимаю, — говорил он нам, пожимая плечами, — не понимаю, как вы перевариваете этого фискала, эту мерзкую рожу. Эх, господа, как вы можете тут жить! Атмосфера у вас удушающая, поганая. Разве вы педагоги, учителя? Вы чинодралы, у вас не храм науки, а управа благочиния, и кислятиной воняет, как в полицейской будке. Нет, братцы, поживу с вами еще немного и уеду к себе на хутор, и буду там раков ловить и хохлят учить. Уеду, а вы оставайтесь тут со своим Иудой, нехай вин лопне.
Или он хохотал, хохотал до слез, то басом, то тонким писклявым голосом, и спрашивал меня, разводя руками:
— Шо он у меня сидить? Шо ему надо? Сидить и смотрить.
Он даже название дал Беликову «глитай абож паук». И, понятно, мы избегали говорить с ним о том, что сестра его Варенька собирается за «абож паука». И когда однажды директорша намекнула ему, что хорошо бы пристроить его сестру за такого солидного, всеми уважаемого человека, как Беликов, то он нахмурился и проворчал:
— Не мое это дело. Пускай она выходит хоть за гадюку, а я не люблю в чужие дела мешаться.
Теперь слушайте, что дальше. Какой-то проказник нарисовал карикатуру: идет Беликов в калошах, в подсученных брюках, под зонтом, и с ним под руку Варенька; внизу подпись: «влюбленный антропос». Выражение схвачено, понимаете ли, удивительно. Художник, должно быть, проработал не одну ночь, так как все учителя мужской и женской гимназий, учителя семинарии, чиновники, — все получили по экземпляру. Получил и Беликов. Карикатура произвела на него самое тяжелое впечатление.
Выходим мы вместе из дому, — это было как раз первое мая, воскресенье, и мы все, учителя и гимназисты, условились сойтись у гимназии и потом вместе идти пешком за город в рощу, — выходим мы, а он зеленый, мрачнее тучи.
— Какие есть нехорошие, злые люди! — проговорил он, и губы у него задрожали.
Мне даже жалко его стало. Идем, и вдруг, можете себе представить, катит на велосипеде Коваленко, а за ним Варенька, тоже на велосипеде, красная, заморенная, но веселая, радостная.
— А мы, — кричит она, — вперед едем! Уже ж такая хорошая погода, такая хорошая, что просто ужас!
И скрылись оба. Мой Беликов из зеленого стал белым и точно оцепенел. Остановился и смотрит на меня...
— Позвольте, что же это такое? — спросил он. — Или, быть может, меня обманывает зрение? Разве преподавателям гимназии и женщинам прилично ездить на велосипеде?
— Что же тут неприличного? — сказал я. — И пусть катаются себе на здоровье.
— Да как же можно? — крикнул он, изумляясь моему спокойствию. — Что вы говорите?!
И он был так поражен, что не захотел идти дальше и вернулся домой.
На другой день он всё время нервно потирал руки и вздрагивал, и было видно по лицу, что ему нехорошо. И с занятий ушел, что случилось с ним первый раз в жизни. И не обедал. А под вечер оделся потеплее, хотя на дворе стояла совсем летняя погода, и поплелся к Коваленкам. Вареньки не было дома, застал он только брата.
— Садитесь, покорнейше прошу, — проговорил Коваленко холодно и нахмурил брови; лицо у него было заспанное, он только что отдыхал после обеда и был сильно не в духе.
Беликов посидел молча минут десять и начал:
— Я к вам пришел, чтоб облегчить душу. Мне очень, очень тяжело. Какой-то пасквилянт нарисовал в смешном виде меня и еще одну особу, нам обоим близкую. Считаю долгом уверить вас, что я тут ни при чем... Я не подавал никакого повода к такой насмешке, — напротив же, всё время вел себя как вполне порядочный человек.
Коваленко сидел, надувшись, и молчал. Беликов подождал немного и продолжал тихо, печальным голосом:
— И еще я имею кое-что сказать вам. Я давно служу, вы же только еще начинаете службу, и я считаю долгом, как старший товарищ, предостеречь вас. Вы катаетесь на велосипеде, а эта забава совершенно неприлична для воспитателя юношества.
— Почему же? — спросил Коваленко басом.
— Да разве тут надо еще объяснять, Михаил Саввич, разве это не понятно? Если учитель едет на велосипеде, то что же остается ученикам? Им остается только ходить на головах! И раз это не разрешено циркулярно, то и нельзя. Я вчера ужаснулся! Когда я увидел вашу сестрицу, то у меня помутилось в глазах. Женщина или девушка на велосипеде — это ужасно!
— Что же собственно вам угодно?
— Мне угодно только одно — предостеречь вас, Михаил Саввич. Вы — человек молодой, у вас впереди будущее, надо вести себя очень, очень осторожно, вы же так манкируете, ох, как манкируете! Вы ходите в вышитой сорочке, постоянно на улице с какими-то книгами, а теперь вот еще велосипед. О том, что вы и ваша сестрица катаетесь на велосипеде, узнает директор, потом дойдет до попечителя... Что же хорошего?
— Что я и сестра катаемся на велосипеде, никому нет до этого дела! — сказал Коваленко и побагровел. — А кто будет вмешиваться в мои домашние и семейные дела, того я пошлю к чертям собачьим.
Беликов побледнел и встал.
— Если вы говорите со мной таким тоном, то я не могу продолжать, — сказал он. — И прошу вас никогда так не выражаться в моем присутствии о начальниках. Вы должны с уважением относиться к властям.
— А разве я говорил что дурное про властей? — спросил Коваленко, глядя на него со злобой. — Пожалуйста, оставьте меня в покое. Я честный человек и с таким господином, как вы, не желаю разговаривать. Я не люблю фискалов.
Беликов нервно засуетился и стал одеваться быстро, с выражением ужаса на лице. Ведь это первый раз в жизни он слышал такие грубости.
— Можете говорить, что вам угодно, — сказал он, выходя из передней на площадку лестницы. — Я должен только предупредить вас: быть может, нас слышал кто-нибудь, и, чтобы не перетолковали нашего разговора и чего-нибудь не вышло, я должен буду доложить господину директору содержание нашего разговора... в главных чертах. Я обязан это сделать.
— Доложить? Ступай, докладывай!
Коваленко схватил его сзади за воротник и пихнул, и Беликов покатился вниз по лестнице, гремя своими калошами. Лестница была высокая, крутая, но он докатился донизу благополучно; встал и потрогал себя за нос: целы ли очки? Но как раз в то время, когда он катился по лестнице, вошла Варенька и с нею две дамы; они стояли внизу и глядели — и для Беликова это было ужаснее всего. Лучше бы, кажется, сломать себе шею, обе ноги, чем стать посмешищем; ведь теперь узнает весь город, дойдет до директора, попечителя, — ах, как бы чего не вышло! — нарисуют новую карикатуру, и кончится всё это тем, что прикажут подать в отставку...
Когда он поднялся, Варенька узнала его и, глядя на его смешное лицо, помятое пальто, калоши, не понимая, в чем дело, полагая, что это он упал сам нечаянно, не удержалась и захохотала на весь дом:
— Ха-ха-ха!
И этим раскатистым, заливчатым «ха-ха-ха» завершилось всё: и сватовство, и земное существование Беликова. Уже он не слышал, что говорила Варенька, и ничего не видел. Вернувшись к себе домой, он прежде всего убрал со стола портрет, а потом лег и уже больше не вставал.
Дня через три пришел ко мне Афанасий и спросил, не надо ли послать за доктором, так как-де с барином что-то делается. Я пошел к Беликову. Он лежал под пологом, укрытый одеялом, и молчал; спросишь его, а он только да или нет — и больше ни звука. Он лежит, а возле бродит Афанасий, мрачный, нахмуренный, и вздыхает глубоко; а от него водкой, как из кабака.
Через месяц Беликов умер. Хоронили мы его все, то есть обе гимназии и семинария. Теперь, когда он лежал в гробу, выражение у него было кроткое, приятное, даже веселое, точно он был рад, что наконец его положили в футляр, из которого он уже никогда не выйдет. Да, он достиг своего идеала! И как бы в честь его во время похорон была пасмурная, дождливая погода, и все мы были в калошах и с зонтами. Варенька тоже была на похоронах и, когда гроб опускали в могилу, всплакнула. Я заметил, что хохлушки только плачут или хохочут, среднего же настроения у них не бывает.
Признаюсь, хоронить таких людей, как Беликов, это большое удовольствие. Когда мы возвращались с кладбища, то у нас были скромные постные физиономии; никому не хотелось обнаружить этого чувства удовольствия, — чувства, похожего на то, какое мы испытывали давно-давно, еще в детстве, когда старшие уезжали из дому и мы бегали по саду час-другой, наслаждаясь полною свободой. Ах, свобода, свобода! Даже намек, даже слабая надежда на ее возможность дает душе крылья, не правда ли?
Вернулись мы с кладбища в добром расположении. Но прошло не больше недели, и жизнь потекла по-прежнему, такая же суровая, утомительная, бестолковая, жизнь, не запрещенная циркулярно, но и не разрешенная вполне; не стало лучше. И в самом деле, Беликова похоронили, а сколько еще таких человеков в футляре осталось, сколько их еще будет!
— То-то вот оно и есть, — сказал Иван Иваныч и за курил трубку.
— Сколько их еще будет! — повторил Буркин.
Учитель гимназии вышел из сарая. Это был человек небольшого роста, толстый, совершенно лысый, с черной бородой чуть не по пояс; и с ним вышли две собаки.
— Луна-то, луна! — сказал он, глядя вверх.
Была уже полночь. Направо видно было всё село, длинная улица тянулась далеко, верст на пять. Всё было погружено в тихий, глубокий сон; ни движения, ни звука, даже не верится, что в природе может быть так тихо. Когда в лунную ночь видишь широкую сельскую улицу с ее избами, стогами, уснувшими ивами, то на душе становится тихо; в этом своем покое, укрывшись в ночных тенях от трудов, забот и горя, она кротка, печальна, прекрасна, и кажется, что и звезды смотрят на нее ласково и с умилением и что зла уже нет на земле и всё благополучно. Налево с края села начиналось поле; оно было видно далеко, до горизонта, и во всю ширь этого поля, залитого лунным светом, тоже ни движения, ни звука.
— То-то вот оно и есть, — повторил Иван Иваныч. — А разве то, что мы живем в городе в духоте, в тесноте, пишем ненужные бумаги, играем в винт — разве это не футляр? А то, что мы проводим всю жизнь среди бездельников, сутяг, глупых, праздных женщин, говорим и слушаем разный вздор — разве это не футляр? Вот если желаете, то я расскажу вам одну очень поучительную историю.
— Нет, уж пора спать, — сказал Буркин. — До завтра!
Оба пошли в сарай и легли на сене. И уже оба укрылись и задремали, как вдруг послышались легкие шаги: туп, туп... Кто-то ходил недалеко от сарая; пройдет немного и остановится, а через минуту опять: туп, туп... Собаки заворчали.
— Это Мавра ходит, — сказал Буркин.
Шаги затихли.
— Видеть и слышать, как лгут, — проговорил Иван Иваныч, поворачиваясь на другой бок, — и тебя же называют дураком за то, что ты терпишь эту ложь; сносить обиды, унижения, не сметь открыто заявить, что ты на стороне честных, свободных людей, и самому лгать, улыбаться, и всё это из-за куска хлеба, из-за теплого угла, из-за какого-нибудь чинишка, которому грош цена, — нет, больше жить так невозможно!
— Ну, уж это вы из другой оперы, Иван Иваныч, — сказал учитель. — Давайте спать.
И минут через десять Буркин уже спал. А Иван Иваныч всё ворочался с боку на бок и вздыхал, а потом встал, опять вышел наружу и, севши у дверей, закурил трубочку.
1898