Embedded Files
Sigmund Freud zsidó származású osztrák neurológus és pszichiáter volt, a pszichoanalitikus iskola megalapítója. Munkássága komoly hatással volt a társadalomtudományokra, a művészetekre is, sőt a freudi fogalmak a hétköznapokban is fel-fel bukkannak. Napjainkra az eredeti pszichoanalitikus személyiségmodell sokat változott, hatása azonban vitathatatlan.
Freud 1886-ban nyitott magánorvosi rendelőt Bécsben. Akkoriban azokat a zavarokat, amelyeket ma már lelki eredetűnek tart a tudomány, idegrendszeri problémának vélték, kezelésüket is így próbálták megoldani, több-kevesebb sikerrel. Freud is több olyan beteggel találkozott, akiken az elfogadott kezelési mód nem, vagy csak átmenetileg segített, ezért új módszerekkel próbálkozott.
Kezdetben – kollégája és barátja, Josef Breuer nyomán – hipnózissal dolgozott. Később úgy látta, hogy nem mindenki hipnotizálható, s hogy hipnózissal nehéz tartós eredményeket elérni. Zavarta az is, hogy a páciensek nem emlékeznek élményeikre. Felfedezte, hogy az elfojtott, tudattalanná vált emlékek szabad asszociáció révén is felszínre hozhatóak. Arra kérte pácienseit, mondjanak el mindent, ami épp akkor eszükbe jut még akkor is, ha jelentéktelennek, vagy éppen zavarba ejtőnek, érthetetlennek vélik a felbukkanó gondolatot. Ezeket a szóbeli asszociációkat gondosan elemezve visszatérő témákat fedezett fel csakúgy, mint a gyermekkori emlékek vagy az álmok felidézésekor. Az elfojtott emlékek tudatosításában alapvető jelentőséget tulajdonított az álomfejtésnek, ezt nevezte a tudattalanhoz vezető „via regia”-nak, királyi útnak.
Freud ún. topográfiai modelljében az emberi lelket egy jéghegyhez hasonlította, ahol a vízből kilátszó kicsi rész a tudatos élmény, a vízfelszín alatti nagyobb rész pedig a tudattalan: a vágyak, a késztetések, a hozzá nem férhető, „elfelejtett” emlékek tára, amelyek ugyanakkor folytonosan befolyásolják a mindennapi életet. Úgy vélte, hogy a tudattalanban zajló folyamatok hatással vannak az életünkre, megmutatkoznak a viccekben, az elszólásokban, az elfelejtésekben, hatással vannak minden gondolatunkra, az érzelmeinkre, cselekedeteinkre. Ez a pszichológiai determinizmus elve, amely szerint mindennek oka van, nincsenek véletlenek.
Breuerrel együtt neurotikus betegekre specializálódva 1895-ben publikálták a Tanulmányok a hisztériáról című kötetet, melyben bemutatták többek között az egyik páciensük, Anna O. (eredeti nevén Bertha Pappenheim) gyógyításával kapcsolatos tapasztalataikat. Ezek után rendkívül termékeny időszak következett Freud életében, számos könyv és előadás jelezte elméletalkotói előrehaladásának állomásait. Az évek során egyre több pszichés jelenséget térképezett fel.
Az 1900-as Álomfejtésben kifejti nézeteit arról, hogy az álomképek tudattalan tartalmakat szimbolizálnak, és ezek értelmezése révén feltárhatóvá válik a személyiséget mozgató tudattalan dinamika. 1901-es keltezésű A mindennapi élet pszichopatológiája. Az 1912-es Totem és tabuban a vallások eredetéről értekezett.
Az emberi személyiség topográfiai modellje (Álomfejtés - Die Traumdeutung, 1900)
Freud első, ún. topográfiai modelljében szemléltette a lélekről alkotott elgondolásait. Ezen elmélet szerint a pszichikus tartalmak létezési minőségük szerint három csoportba tartozhatnak: a tudatosba, a tudatelőttesbe vagy a tudattalanba.
A tudatos pszichikus tartalom az, amire figyelmünk épp irányul; továbbá azok a gondolatok, érzések, emlékek, amelyek könnyen hozzáférhetők, mások számára a szóbeli beszámoló alapján érthetőek vagy a viselkedésből kikövetkeztethetőek. Freud becslése szerint a személyiség összes pszichikus tartalmainak mindössze tíz százaléka tudatos – mint a vízben úszó jéghegy felszín felett látszó része.
A tudat felelős azért, hogy az ember pontosan észlelje környezetét, az őt körülvevő személyeket, illetve hogy szervezze, koordinálja az ember viselkedését.
A tudatelőttes a tudattalan és a tudatos közti „átjárási zóna”. Emlékek, gondolatok, fogalmak, nevek, amelyek pillanatnyilag nem részei a tudatnak, de oda beemelhetők, szükség esetén hozzáférhetők; információk, amelyekre az adott pillanatban nem gondolunk (nincsenek a tudatunkban), de amelyek szükség esetén tudatossá tehetők. Ezt példázza a „nyelvemen van” jelenség, amikor egy adott kifejezés, név hirtelen nem jut eszünkbe/tudatunkba, de érezzük, hogy már közeledik a tudatosuláshoz.
A tudattalan a tudatküszöb alatti (így a tudatelőttest is magába foglaló) tartomány, amely az összes lelki tartalom kilencven százalékát teszi ki (a jéghegy-metaforánál maradva ez a felszín alatti, láthatatlan rész). E tartalmak eredetük szerint kétfélék: egy részük sosem volt tudatos (ilyenek pl. az ösztön-én tartalmak, az intrauterin, az újszülött- és csecsemő-, sőt javarészt a kisgyermekkori tapasztalatok, a perceptuális elhárítás), más részük az elfojtások nyomán tudattalanná vált olyan emlékek, vágyak, érzelmek, gondolatok, amelyek a személy önálló erőfeszítései ellenére is hozzáférhetetlenek a tudat számára.
A pszichoanalitikus értelmezés szerint a tudattalan olyan információtároló és -feldolgozó (pl. problémamegoldó, kreatív, alkotó) rendszer, amely a tudatossal párhuzamosan működik (e működésnek köszönhető a látens tanulás, az intuíció, a heurisztikus gondolkodás), és tartalmazza mindazt, ami aktuálisan nincs a tudat (figyelem, észlelés) fókuszában. Bizonyos tudattalan tartalmak spontán módon tudatosodnak, illetve kevés erőfeszítéssel tudatosíthatók, mások nagyobb erőfeszítéssel és időráfordítással, míg némelyek (pl. gyermekkori traumák emlékei) csak különleges lelki állapotokban és/vagy külső személy segítségével. A Freud által alapított pszichoanalitikus iskola alapelmélete, hogy az elfojtás révén tudattalanná váló emlékek és motivációk – különösen a szexuális és agresszív jellegűek – neurózis forrásává válhatnak, ugyanakkor a neurózisok kezelhetőek a tudattalan gondolatok és emlékek felszínre hozásával. Erre irányuló módszerét nevezte el pszichoanalízisnek.
Az emberi személyiség strukturális modellje (Az ősvalami és az én - Das Ich und das Es, 1923)
Későbbi, strukturális (vagy második topográfiai) modelljében Freud a tudatost és a tudatelőttest összevonva énnek (az eredetiben Ich, a latinos szakmai szóhasználatban ego) nevezi, a tudattalant pedig ösztön-énnek (Freud eredeti szóhasználatában Es; Koszolányi Dezső magyarításában, ahogy a magyar kötetcímben szerepel: ősvalami; az angolos szaknyelvben - az 'egyéni késztetések' jelentésű individual drives kifejezés rövidítéseként - id). Az így megnevezett két összetevő mellé harmadiknak bevezeti a felettes-ént (a szuperegót). Így tehát háromféle énről beszél: ezek az ösztön-én, az én és a felettes-én. Mindhárom résznek sajátos szerepe van. A mindennapi életben együttesen, kölcsönhatásban kormányozzák a személyiséget, meghatározzák a viselkedést.
A lélek strukturális modellje
Az ösztön-én a személyiség legősibb része, együtt születik velünk. Az életben maradást és a fajfenntartást szolgálja, az ehhez szükséges, újratermelődő energiák, az ösztönök mozgatják: az éhség, a szomjúság, a fájdalom elkerülése, a szexuális örömszerzés, az életünk védelme. Ezek olyan késztetések, amelyek azonnali kielégítésükre sarkallják az embert, így az ösztön-én az örömelv alapján működik.
Mivel társadalomban élünk, meg kell tanulnunk, hogy a szükségletek, bármennyire is sürgetőek, nem elégíthetők ki azonnal: például az evéssel legalább addig várni kell, amíg elkészül az uzsonna. Az ösztön-én mellett kialakul az én, amely figyelembe veszi a külvilág elvárásait, eldönti, mikor teremtődik meg a feltétel ahhoz, hogy az ösztön-én késztetései kielégülhessenek. Ilyenformán tehát voltaképpen közvetít a külvilág és az ösztön-én között, éppen az ösztön-én érdekében; arra törekszik, hogy az örömelvvel szemben a valóságelvet érvényesítse.
A felettes-én a szülői és társadalmi értékeket foglalja magába: a társadalmi elvárások, az erkölcsi normák belső képviselője – más szóval: a lelkiismeretünk –, tartalmazza az önmagunkról kialakított ideális képet, és eldönti, hogy mi a helyes vagy helytelen. Tökéletességre törekszik, nem pedig élvezetre. A felettes én értékrendje a szülők értékeitől függ.
Freud ezzel a hármas felosztással a személyiség fejlődésének útját is felrajzolta. A csecsemő azonnal sírni kezd, ha éhes, vagy ha tele van a pelenkája, azonnali orvoslást kíván minden bajára. Ahogy növekszik, megtanulja, hogy egyrészt várni kell, másrészt vannak olyan elvárások, amelyeknek meg kell felelni, például a szobatisztaság követelménye. A szülők eleinte a jutalmazás-büntetés eszközével próbálják meg szabályozni a gyermeket, ők döntik el, melyik cselekedet jó, és melyik nem. Ez a külső rendszer azután beépül a személyiségbe. A felnövekvő gyermek már maga is képes eldönteni cselekedetei helyességét, kialakul a felettes-én.
Az én összeköttetésül szolgál a felettes-én és az ösztön-én között, és igyekszik ezek a feszültségi különbségeit harmóniába hozni a valóságelv alapján. Amikor az ösztön-én túl nagy harcban áll a felettes-énnel, akkor az én úgy igyekszik kezelni az ösztön-ént, hogy a tartalmát elfojtja, vagyis a lélek tudatalatti részébe nyomja. Ezt a represszív (elnyomó, elfojtó) folyamatot nevezik cenzúrának.
Az elfojtott tartalmak rejtett módszerekkel hatnak ránk. A kreativitás forrása mindenhol az elfojtott érzelmek szublimációjával (nemesítésével, finomításával) magyarázható, ez tehát a represszióval ellentétes irányú folyamat. A neurózis (idegesség) akkor jelentkezik, amikor a repressziós-szublimációs csatorna valami miatt nem működik kellőképpen. A neurózis oka szexuális természetű. Ebben az esetben a normális állapotba való visszahozás pszichoanalízissel oldható meg. A pszichoanalízis a tudattalan kikérdezése, amelyik addig vezet, hogy az analitikus szakember a páciens emlékeinek felhasználásával és az álomfejtéssel megérti a problémás tartalmat, amelyik kiváltotta a repressziós-szublimációs csatornában jelentkező blokádot (akadályt).
Freud elgondolása szerint az emberre is igaz az a fizikai törvényszerűség, hogy az energia nem vész el, csak átalakul. Minden ember állandó pszichés energiával rendelkezik, ez a libidó. Amikor egy cselekedet, amit megtennénk, tiltottnak minősül, vagy egy késztetésünk kielégítése elhalasztódik, az az energia, amely hozzá kapcsolódik, megmarad a rendszerben, s valahol máshol keres kivezető utat. Az agresszív impulzusok megnyilvánulhatnak például a közúton való száguldozásban, a cinikus humorizálásban vagy valamilyen sportban is. Amikor a személyiség egy önmaga számára elfogadhatatlan impulzussal találkozik, megpróbálja azt az impulzust „kezelhetővé tenni”, elhárítani. A legalapvetőbb elhárító mechanizmus az elfojtás, amikor a személy látszólag elfelejti a számára elfogadhatatlan gondolatot vagy impulzust. Leginkább azok a vágyak, érzelmek vannak elfojtva, melyek a vérfertőzéssel kapcsolatosak. Ilyen az Ödipusz-komplexus (a fiú anya iránti vágya) és az Elektra-komplexus (a lány apa iránti vágya).
A neurózis elkerülésének egyik útja Freud szerint a vallásgyakorlás. A vallás által a felnőttek saját infantilitásukat (gyermekiességüket) egy egész életre meghosszabbítják, hiszen a normát, amelynek meg kívánnak felelni, kívül keresik, Istenben és/vagy az egyházban, nem pedig belül, saját személyiségükben (felettes-én). Valamilyen illúzióba való kapaszkodással el lehet kerülni az egyéni neurózist.
Az érettség az illúzióink minden gondjának és gondatlanságának lecserélésével történik. Ez a folyamat a realitás és az elégedettség (paradigmája a szexuális élvezet) mint életcélok elérésével történik.
Az Erosz (az élvezet mint életösztön) megfigyelésével Freud szembeállította a Tanatoszt (a halálösztön). Freud az emberi történelmet eme két princípium (alapelv) folyamatos harcának eredményeként fogja fel.
Freud úgy vélte, hogy a gyermek életének első öt évében olyan fejlődési szakaszokon megy át, amelyek hatással vannak személyiségének későbbi alakulására. Ezeket az etapokat Freud elmélete pszichoszexuális fejlődési szakaszoknak nevezi, hangsúlyozva, mekkora szerepe van a szexualitásnak a személyiségfejlődésben. Az első az úgynevezett orális szakasz, amikor a száj van a középpontban. Ezt követi az anális (anus=végbél) szakasz, ez a szobatisztaságra szoktatás időszaka (2-3 éves kor), majd a fallikus szakasz, amikor a gyermek felfedezi saját testét, a fiúk és lányok közötti alapvető különbséget. Ezt zárja le az ödipális konfliktus (kb. 6 éves korban), amikor a gyermek vonzódik az ellentétes nemű szülőhöz, majd az azonos nemű szülővel való azonosulás révén szabadul meg az ezzel járó belső feszültségtől, és egyúttal elfogadja a nemi szerepével járó viselkedésformákat, szerepeket. A 6-12 éves kor a nyugalom időszaka, amit latenciaperiódusnak neveznek. A gyermek figyelme a külvilág felé fordul, ekkor kezdi meg iskolai tanulmányait. A személyiségfejlődés utolsó szakasza Freud elméletében a serdülőkorban kezdődő genitális szakasz, ami a felnőtt szexualitás kialakulásával jár.
Freud úgy vélte, bizonyos problémák az egyes szakaszokban feltartóztathatják (fixálhatják) a személyiség fejlődését. Ilyen probléma lehet pl. a korai elválasztás, mivel így a baba nem élheti át elég ideig a szopás örömét, és ezért fixálódhat ebben a stádiumban. Az ilyen személyt orális személyiségnek nevezhetjük. Jellemzőjük a túlzott kötődés másokhoz, valamint a szájjal kapcsolatos cselekvésekhez, pl. evés, ivás, toll rágcsálása, dohányzás. Az anális személyiség abnormálisan tisztaságszerető, rendmániás és takarékos, míg a fallikus személyiség (a fallikus szakaszban fixálódó egyén, aki nem oldotta meg az ödipális konfliktust) gyenge erkölcsű, és a tekintélyt képviselőkkel szemben kötekedő. Ezek a személyiségtípusok alkotják a pszichoszexuális tipológiát.
Freud azt mondja: „Vágyom, tehát vagyok.” Az ember ösztön és normák között áll, a vágyak értelmezésének sorozatával áll szemben, a vágy pedig egy olyan megfoghatatlan erő, ami a tudattalanból fakad. Az elfojtás alapvető értelmezési tevékenységünk, az elfojtásban folyamatosan formálódik a pszichénk, ez a dinamika, feszültség teszi az embereket dinamikussá. A traumák, a lelki zavarok az elfojtás miatt alakulnak ki, mert a felettes-én túl erős, nem jut hozzá a tudatalatti energiához, és a dinamika elakad. Ekkor terápiához kell folyamodni.
Ezek a fogalmak alkotják a represszióval, cenzúrával, szublimációval és a szexualitás hipotézisével együtt a Freudi emberkép kereteit.
Freud elméletéhez pszichoterápiás gyakorlata vezetett, hiszen az analízisben lévő páciensek kezelését elemezve vonta le következtetéseit. Sok követője és sok ellenzője is akadt, hiszen a pszichológiát és a pszichoterápiát is új alapokra helyezte. Élete végéig alakította, formálta elméletét, ám volt néhány elem, amelyből nem engedett, s emiatt tanítványainak egy része önálló elméletet dolgozott ki, árnyalva, új elemekkel bővítve az eredeti elképzelést. C. G. Jung, Erich Fromm, Alfred Adler művei magyarul is olvashatók.
Page updated
Google Sites
Report abuse