A fehérkutyás asszony (A kutyás hölgy)

1.

Beszélték, hogy a strandon új fürdővendég jelent meg: egy hölgy, akit állandóan a kutyácskája kísér. Dmitrij Dmitrics Gurov, ki már két hete tartózkodott Jaltában és már otthonosnak érezte itt magát, szintén érdeklődött újonnan érkezett vendégek iránt. Midőn egyszer Vernet pavilonjában ült, látta, hogy a strandon egy középtermetű, szőke, barettet viselő hölgy halad végig, aki után egy fehér spicli-kutya futott.

Azután többször találkozott vele a sétatéren. A hölgy egyedül járt, mindég barettben és mindég a fehér spiclivel. Senki sem tudta, hogy kicsoda és egyszerűen a „a fehérkutyás hölgy”-nek nevezték.

– Ha férje nélkül van itt és nincsenek ismerősei, – vélte Gurov, – talán nem volna felesleges megismerkedni vele.

Gurov még nem volt negyven éves, de már egy tizenkét éves leánya volt és két fia, akik gimnáziumba jártak. Korán nősült, még mint negyedéves egyetemi hallgató és felesége most kétszer olyan idősnek látszott, mint ő. Magas, sötét szemöldökű, daliás, imponáló, feszes tartású és – amint maga mondotta magáról – gondolkodó asszony volt. Sokat olvasott, leveleit a legújabb helyesírással írta és férjét nem Dmitrijnek, hanem Dimitrijnek szólította. Ő azonban magában korlátoltnak, szűklátókörűnek, nőietlennek tartotta, félt tőle és nem szeretett otthon lenni. Már régen hűtlen volt hozzá, nagyon gyakran megcsalta és valószínűleg ezért mondott sok rosszat az asszonyokról. Ha az asszonyokról beszéltek előtte, így szólt:

– Alacsonyrendű faj!

Azt hitte, hogy keserű tapasztalatai feljogosítják az asszonyoknak tetszésszerinti címzésére, de mindamellett két napig se tudott volna ez „alacsonyrendű faj” nélkül ellenni. Férfiak társaságában unatkozott, nem jól érezte magát, szótalan és tartózkodó volt. De ha asszonyok között volt, szabadnak érezte magát, el tudott velük szórakozni és társaságukban fesztelenül viselkedett, sőt még a hallgatás sem esett jelenlétükben nehezére. Külsejében, jellemében, egész valójában volt valami vonzó, amit nem lehet közelebbről megmagyarázni, de ami az asszonyokat megnyerte és vonzotta. Ő tudta ezt és ugyanezen erő vonzotta az asszonyokhoz.

Bőséges és keserű tapasztalatok már régen megtanították arra, hogy minden közeledés, mely kezdetben olyan kellemes változatosságot nyújt az életben és kedves, könnyű kalandnak látszik, minden tisztességes ember, de különösen a nehézkes, határozatlan moszkoviták számára feltétlenül komplikált és nehezen megoldható feladattá nő és végtére súlyos teherré válik. De valahányszor valamely új és érdekes asszonnyal találkozott, ezeknek a tapasztalatoknak emléke szétfoszlott és életöröm töltötte el és minden olyan egyszerűnek és mulattatónak tűnt fel szemében.

Így történt, hogy egyszer estefelé egyedül ebédelt a kertben, miközben a barettes hölgy lassan közeledett, hogy a szomszédos asztalok egyikénél foglaljon helyet. Magatartása, járása, ruhája, hajviselete azonnal elárulták neki, hogy a jobb társasághoz tartozik, hogy férjes, Jaltában először van és hogy itt unatkozik…

A helyi erkölcsök rosszaságát hirdető pletykákban sok a valótlanság, megvetette ezeket a mende-mondákat és tudta, hogy többnyire olyan emberektől származtak, akik maguk is szívesen vétkeztek volna, ha – értettek volna hozzá. De mikor a hölgy tőle három lépésnyire leült, eszébe jutottak mindezek a könnyű diadalokról, hegyi kirándulásokról szóló történetek és hirtelen elhatalmasodott rajta a csábító gondolat, hogy milyen kellemes volna egy gyorsan lejátszódó, futó viszony, egy ismeretlen asszonnyal való regény, akinek még a nevét sem tudja az ember.

A spiclit barátságosan magához csalogatta és miközben közeledett hozzája, megfenyegette az ujjával. A spicli morgott. Gurov újra megfenyegette.

Az asszony ránézett és azonnal újra lesütötte megint a szemét.

– Nem harap, – mondotta és elpirult.

– Szabad neki egy kis süteményt adni?

És midőn az asszony beleegyezően bólintott fejével, barátságosan kérdezte:

– Ha szabad kérdeznem, régen van már Jaltában?

– Öt nap óta.

– És én már két hete tartózkodom itt.

Egy ideig hallgattak.

– Az idő gyorsan múlik, pedig olyan unalmas hely!– mondotta az asszony, anélkül, hogy a férfira nézett volna.

– Ez csak olyan szokásos szólásmód. A nyárspolgár ott él valahol az ő Mucsáján és nem találja unalmasnak. De ha idejön: Oh milyen unalmas! Oh milyen poros! Azt hihetné az ember, hogy közvetlenül Granadából jött ide.

Az asszony nevetett. Azután hallgatagon megebédeltek, mint egymással ismeretlenek. De ebéd után együtt állottak fel és egymás mellett haladva, könnyed, tréfás beszélgetésbe fogtak, mint szabad és elégedett emberek, akiknek mindegy, hogy hová mennek és miről beszélgetnek… Tréfáltak és arról beszéltek, hogy milyen különös világítása van a tengernek; a víz orgonavirág színű volt és puha és meleg, a hold pedig arany sávot borított rá. És beszéltek arról is, hogy milyen fülledt a levegő a forró nap után.

Gurov elmondotta, hogy Moszkvából jött, eredetileg nyelvészettel foglalkozott, ám most egy banknál van alkalmazva; egy ideig opera énekesnek készült, de azután lemondott a művészpályáról, most két háza van Moszkvában…

Az asszonytól pedig megtudta, hogy Pétervárott nőtt fel, de S.-be ment férjhez, ahol már két éve lakik, hogy talán még egy hónapig marad Jaltában és esetleg férje jön érte, ki szintén szeretne egy kissé üdülni… Semmiképpen sem tudta neki megmagyarázni, hogy férje milyen állami hivatalban van és ez még rá, az asszonyra, is nagyon komikusan hatott. Azután még azt is megtudta Gurov, hogy Anna Szergejevnának hívják.

Később, hotelszobájában az asszonyra gondolt és arra, hogy holnap valószínűleg újra találkozik vele. Így kellett lennie. Mikor lefeküdt, eszébe jutott, hogy tulajdonképpen még nem is régen iskolába járt, mint most az ő leánya, eszébe jutott, hogy mennyi bizonytalanság és szegletesség van még nevetésében és beszédében, ha idegenekkel társalog – valószínűleg először történik vele életében, hogy utána járnak és hogy mindig csak azzal a titkos céllal néznek rá és beszélnek hozzá, melyet okvetlenül ki kellett találnia. Karcsú, gyönge nyakára gondolt, szép, szürke szemére.

– Van benne valami megható! – gondolta és lassan-lassan elaludt.

2.

Elmúlt egy hét. Ünnep volt. A szobákban fülledt volt a levegő és az utcán felkavarta a szél a port és letépte a fejekről a kalapokat. Mindenkit szomjúság gyötört és Gurov gyakran ment a pavilonba és Anna Szergejevnát hol szirupos vízzel, hol fagylalttal kínálta meg. A fürdővendégek nem tudták, hogy mihez fogjanak.

Este, mikor kissé csendesebb lett az idő, kimentek a töltésre, hogy nézzék a hajó érkezését. A töltésen sokan sétáltak; vártak valakit és többen virágcsokrokat tartottak kezükben. Itt is szembetűnt az elegáns jaltai tömegnek két sajátsága: az öregebb hölgyek úgy öltöztek, mint a fiatalok és sok tábornoki egyenruha volt látható.

Minthogy a tenger nyugtalan volt, a hajó csak későn érkezett, mikor a nap már leszállott. A hajó sokáig ide-oda forgott, míg ki tudott végre kötni. Anna Szergejevna lorgnonján át nézte a hajót, mintha ismerősöket keresne és mikor Gurovra nézett, ragyogott a szeme. Sokat beszélt és kérdései töredezettek voltak és maga is azonnal elfelejtette, hogy mit kérdezett; később elvesztette a tömegben lorgnonját.

Az elegáns közönség szétoszlott, az arcokat már nem lehetett megkülönböztetni. De Gurov és Anna Szergejevna még mindig ott állottak, mintha várnák, hogy kiszálljon még valaki. Anna Szergejevna hallgatott és a virágokat szagolta, anélkül, hogy Gurovra nézett volna.

– Az időjárás, most este, jobbra fordult, – mondotta Gurov. – Most hová megyünk? Ne kocsizzunk el valahová?

Az asszony nem felelt.

Ekkor Gurov élesen ránézett, hirtelen megölelte és megcsókolta a száját. És egy pillanatra a virágok nedves lehelete vette körül. Azután hirtelen körülnézett: hogy nem látta-e őket meg valaki.

– Menjünk… az ön lakására… – mondotta halkan.

És gyors lépésekkel indultak el.

Szergejevna szobájában fülledt volt a levegő és annak a parfümnek illata terjengett benne, melyet a japán áruházban vásárolt. Gurov, amint most elnézte, arra gondolt, hogy milyen különös találkozások vannak az életben! A múltból visszaemlékezett nőkre, akiket a szerelem vidámmá tett, akik hálásak voltak neki a – még olyan rövid – boldogságért is; emlékezett olyanokra is, akik, mint például felesége, őszinteség. nélkül, felesleges szószaporítással, modorosan, hisztérikusan szerettek, olyan kifejezéssel, mintha nem szerelem, nem szenvedély, hanem valami sokkal jelentősebb kerítette volna hatalmukba lelküket, s két-három olyan nagyon szép nőnek képe is felmerült emlékezetében, akinek arcán valami ragadozóállat-szerű kifejezés suhant el hirtelen, az a makacs kívánság, hogy az élettől többet vegyenek el, többet raboljanak el, mint amennyit adhat. Ezek a típusok, már túl voltak első fiatalságukon, veszélyes, kevéssé megfontolt, uralkodni vágyó, nem nagyon okos asszonyok voltak, és ha Gurov elhidegült irántuk, szépségük gyűlöletet keltett benne és fehérneműjük csipkéi úgy hatottak rá: mint pikkelyek…

De ezúttal egyre a tapasztalatlan ifjúságnak ugyanazzal a félénkségével és szegletességével, a bátortalanságnak érzésével állott szemben – ez olyas gyámoltalanságnak benyomását keltette, mintha hirtelen kopogtatott volna valaki az ajtón… Anna Szergejevna, ez a „fehérkutyás hölgy”, azt, ami történt, egészen különös módon fogta fel, mintha „elbukott” volna, – valóban ezt a benyomást tette és ez különös volt és nem volt helyénvaló. Vonásai megfakultak, elfonnyadtak és hosszú haja orcáira lógott le, elkomolyodott és gondolatokba mélyedt, a gyásznak abban a pózában mutatkozott, mint a bűnös nő valamelyik régi képen…

– Ez nem volt helyes, – mondotta. – És ön az első, ki nem fog többé becsülni.

Az asztalon egy görögdinnye volt. Gurov levágott magának belőle egy darabot. És legalább egy félóra hallgatással telt el.

Anna Szergejevna megindító volt és a tisztességes, naiv, az életben járatlan asszonynak tisztasága áradt ki belőle; a magános gyertya, mely az asztalon állott, alig világította meg arcát, de látszott, hogy nehéz a szíve.

– Mért ne becsülnélek többé? – kérdezte Gurov. – Magad sem tudod, mit beszélsz.

– Isten bocsásson meg nekem! – mondotta az asszony és szeme könnyekkel telt meg. – Nem történik többet meg, esküszöm.

– Úgy teszel, mintha igazolni igyekeznél magadat.

– Meg kell engem hallgatnia, el akarom önnek mondani, hogy ez hogy történhetett meg.

– Nem kell semmit sem tudnom, abszolúte semmit!

– De engedje meg, hogy elbeszéljem önnek, könnyíteni fog rajtam…

– Később, kedvesem!– mondotta, miközben rendbe simította a haját. – Minek kell ilyen komoly, okos arcot vágnod? Ez, bocsáss meg, egy kissé nem is okos dolog, minthogy nem felel meg a helyzetnek.

– Nem, meg kell engem hallgatnia. Kérem. Már mondottam önnek, hogy miután férjhez mentem, férjemmel S.-be költöztem. Hiszen mások is élnek vidéken, mért ne élhetnék én is? De S.-et már az első héten megutáltam; ha az ablakon kinézek – egy szürke sövényt látok, egy hosszú, szürke sövényt… oh, istenem! Este kilenckor lefekszem, három órakor az egyetlen szórakozás: az ebéd és kilenckor – ágyba. Férjem talán becsületes, jó ember, de – lakáj! Nem tudom, hogy mit csinál ott, hogyan látja el hivatalát, csak azt tudom, hogy lakáj! Mikor hozzámentem, húsz éves voltam, gyötört a kíváncsiság, valami jobbat akartam, hiszen kell – mondottam magamnak – más életnek is lennie. Élni akartam! Élni… élni… A kíváncsiság emésztett… Ön nem érti ezt, de esküszöm, hogy nem tudtam többé magamon uralkodni, valami különös ment bennem végbe, nem tudtak többé visszatartani, azt mondtam férjemnek, hogy beteg vagyok és ide utaztam… És itt kábultan jártam-keltem, mint valami őrült… és íme most közönséges, rossz asszonnyá lettem, akit mindenki megvethet.

Gurov már unta hallgatni. Az előadás naiv hangja és ez a gyónás, mely olyan váratlan és deplaszírozott volt, hogy, ha könnyek nem csillogtak volna az asszony szemében, póznak vagy tréfának gondolhatta volna az ember: bosszantotta.

– Nem értem, – mondotta halkan, – hogy mit akarsz?

Az asszony keblére hajtotta a fejét és szorosan hozzásimult.

– Érzem, – mondotta, – hogy ön jó és nemes ember. Még kevéssé ismerem, de – nem tudom miért – önt jónak, nagyon jónak, nagyon tisztességesnek és okosnak tartom, ön nem olyan, mint a többiek és meg fog engem érteni. Higgyen nekem, higgyen nekem, könyörgöm… Becsületes, tiszta életet szeretek, a bűntől ellenben undorodom. Magam sem tudom, mit teszek. Az egyszerű emberek azt mondják: „a gonosz csábított el.” Így most én is elmondhatom: a gonosz csábított el.

– De mire való, mire való ez… – dadogta Gurov.

Az asszony merev, ijedt szemébe nézett, megcsókolta, halkan és kedveskedve szólott hozzá és az asszony lassanként megnyugodott és vidámsága visszatért. Mind a ketten nevettek. Azután felöltöztek és kimentek.

A parton egyetlen lélek sem járt, a ciprusos város olyan volt, mintha meghalt volna, de a tenger még morajlott és zúgva ütődött a parthoz; egy nagy bárka, álmosan hunyorgató lámpását ringatta a hullámokon.

Kocsira akadtak és Oreandába hajtattak.

– A lépcsőházban éppen az imént tudtam meg a nevedet: a táblán olvastam: Diederitz, – mondotta Gurov. – Férjed német?

– Nem, azt hiszem, nagyapja volt német, de ő maga ortodox.

Oreandában egy padon ültek, nem messzi a templomtól, lenéztek a tengerre és hallgattak. Jaltát alig lehetett a reggeli ködön keresztül látni; a hegyek magaslatain fehér felhők csüngtek mozdulatlanul. A fák lombja nem mozdult, tücskök ciripeltek és a tengernek egyhangú, tompa zúgása, mely alulról hangzott fel hozzájuk, nyugalomról és a ránk váró örök álomról beszélt. Így zúgott odalent a tenger, mikor még sem Jaltának, sem Oreandának nem volt itt nyoma, így zúg most és éppen ilyen közönyösen és tompán fog morajlani, mikor mi már nem leszünk itten. És ez az állandóság és ez a teljes közönyösség úgy az élettel, mint a halállal és mindnyájunkkal szemben rejti talán magában örök üdvösségünknek, az élet örök mozgásának és a meg nem szakadó fejlődésnek zálogát. E mellett a fiatal asszony mellett ülve, aki a hajnali szürkületben olyan szép volt, Gurov, akit a tengernek, a hegyeknek, a felhőknek és a messzi égnek tündéries szcenériája megnyugtatott és elbűvölt – arra gondolt, hogy – jól megvizsgálva – milyen szép tulajdonképpen minden ezen a világon, minden, kivéve azt, amit mi teszünk és gondolunk, ha megfeledkezünk emberi méltóságunkról.

Valaki közeledett hozzájuk, valószínűleg valami úr, jól megnézte az ülőket, azután továbbment. És ez az apróság is olyan titokzatosnak és szépnek látszott. Megérkezett a gőzhajó Feodoszijából, már nem égtek lámpásai, a hajnal pirossága ragyogta be.

– A fű harmatos, – mondotta Anna Szergejevna , megtörve a hallgatást.

– Az. Ideje, hogy hazakocsizzunk. Visszatértek a városba.

Azután minden reggel találkoztak a tengerparton, együtt reggeliztek, ebédeltek, sétáltak és csodálták a tengert. Anna Szergejevna panaszkodott, hogy rosszul alszik, hogy szíve nyugtalanul dobog és majd a féltékenységtől, majd attól a félelemtől izgatottan, hogy Gurov nem becsüli eléggé, mindég ugyanazokat a kérdéseket intézte hozzá. És a városi sétatéren, vagy a parton – mikor nem volt senki a közelükben – Gurov hirtelen magához vonta és szenvedélyesen megcsókolta. A teljes tétlenség, ezek a világos nappal váltott csókok, melyek közben féltek, hogy valaki meglepi őket, a forróság, a tenger lehelete és a tétlen, cifra, jóllakott tömegnek állandó látása, egészen átalakította Gurovot; arról beszélt Anna Szergejevnához, hogy milyen szép, milyen csábító és türelmetlenül szenvedélyes volt, egy pillanatra sem hagyta el. De Anna Szergejevna gyakran merült el gondolatokba és újra meg újra annak bevallására kérte Gurovot, hogy nem becsüli, nem szereti őt és csak olyan mindennapi asszonyt lát benne.

Majdnem minden este, rendesen későn, kikocsiztak valahová, Orendába vagy a vízeséshez és ezek a kirándulások sikerültek és mindég szépek, nagyszerűek voltak. Gurov tobzódott az élvezetben, noha belátta, hogy ezek a benyomások rá nézve feleslegesek, és haszon nélküliek voltak, minthogy az ő élete sem szép, sem nagyszerű nem volt és nem is volt meg benne az a kívánság, hogy ilyenné alakítsa.

Anna Szergejevna várta férjének közeli megérkezését. De levél jött tőle, melyben értesítette feleségét, hogy szembaja támadt és könyörög hozzá, hogy minél előbb utazzék haza. Anna Szergejevna hozzáfogott a készülődésekhez.

– Jó, hogy elutazom, – mondotta Gurovnak. – Ez a sors intése. Ha csak még egy kis ideig maradnék is – komoly veszélyben forognék. Ön olyan jó, olyan kedves, olyan pompás és ritka ember és olyan könnyű önt megszeretni. De mire volna jó ez a szerelem! Szétzúzná életemet. Hogy önt titokban szeressem, hogy mindenki elől elrejtőzzem… nem volna ez borzasztó?

Kocsin utazott el és Gurov elkísérte. Egész nap utaztak. Mikor Anna Szergejevna beszállott a futárvonat kocsijába és felhangzott a második csöngetés, így szólt:

– Hadd nézzem meg még egyszer… még egyszer… így…

Nem sírt, de szomorú volt, mintha beteg volna és arcizmai meg-megrándultak.

– Gondolni fogok önre… mindig… – mondotta. – Isten áldja meg, ne gondoljon rólam rosszat, örökre elbúcsúzunk, ennek így kell lenni, mert sohasem lett volna szabad találkoznunk. Isten vele!

A vonat nagy gyorsasággal indult el, lámpái csakhamar eltűntek és egy perc múlva a zaj is elhalt, mintha minden összeesküdött volna, hogy minél hamarabb szétrombolja ezt az édes álmot. Egyedül maradt a peronon, tekintetét a sötét távolba mélyesztve; Gurov a tücskök cirpelését és a telegráfdrótok zümmögését olyan érzéssel hallgatta, mintha éppen most ébredt volna fel. És arra gondolt, hogy íme most még egy kalandja volt az életben és: hogy most ennek a kalandnak vége van és csak az emlékezete marad meg… Meg volt hatva, szomorú volt és egy kis megbánást érzett, hogy az a fiatal asszony, akit sohasem fog többé viszontlátni: nem volt vele boldog, barátságosan, szívélyesen bánt vele, de azért hangjából és kedveskedéseiből mégis kiérződött valami könnyű iróniának árnyéka, a szerencsés férfiúnak kissé nyers gőgje, aki amellett kétszer olyan idős volt, mint az asszony. Anna Szergejevna mindvégig jónak, fenségesnek nevezte őt; nyilván nem annak látta, aki, így hát ő, Gurov, önkénytelenül megcsalta és ez most feszélyezte kissé.

Itt az állomáson már érződött az ősz illata és az este hűvös volt.

– Ideje, hogy visszatérjek újra északra, – gondolta Gurov, mikor elhagyta a peront. – Itt az ideje.

3.

Odahaza Moszkvában már minden télies volt. A kályhákat fűtötték és reggelenként, mikor a gyermekek az iskolába készültek és teát ittak, sötét volt és a dada rövid időre meggyújtotta a lámpát. Ha havazik, az első napon, mikor a szánkák az utcán mutatkoznak, kellemes a fehér földet és a fehér tetőket elnézni, ilyenkor könnyen és lágyan lélegzik az ember és önkénytelenül az ifjúság napjai jutnak eszébe. Az öreg, dér-díszítette hársak és nyírfák olyan jóságosoknak látszanak, közelebb állnak a szívünkhöz, mint a ciprusok és pálmák és közelükben nincs kedvünk a hegyekre és a tengerre gondolnunk.

Gurov tősgyökeres moszkovita volt. Egy szép, hideg napon tért vissza Moszkvába és mikor bundájában és meleg kesztyűben átment a Petrovkán és midőn szombat este meghallotta a harangok kongását, az utazás és az elhagyott helyek elvesztették minden varázsukat. Szidta a Krímet, Jaltát, a tatárokat, az asszonyokat és azt állította, hogy Svájc többet ér. A moszkvai élet mindjobban belevonta forgatagába, már veszekedett bérlőivel, a háziszolgákkal, a rendőrséggel, nappal mohón falta az újságokat és azután kijelentette, hogy a moszkvai lapokat elvből nem olvassa. Már vágyódott a klubokba, vendéglőkbe, az ebédekre és jubileumi ünnepségekre. A könnyű, gondtalan hangulat és a személyes függetlenség eltűnt immáron és újra hízelgett neki, mint előbb, hogy házában híres ügyvédek és művészek találkoztak és hogy a klubban egy tanárral kártyázott. Már egy egész adag szeljenkát el tudott fogyasztani és ha Anna Szergejevna látta volna, hogy mint lép pirosan, komoran és elégületlenül ki a vendéglőből, talán megértette volna, hogy nincs benne semmi fenséges és rendkívüli…

Azt hitte, hogy egy hónap múlva Anna Szergejevnát köd borítja majd el emlékezetében és csak olykor fog álmában megható mosolyával megjelenni, úgy, amint olykor a többiről is álmodott. De több mint egy hónap múlt el, itt volt a kemény tél és emlékezetében minden tisztán és világosan maradt meg, mintha csak tegnap vált volna el Anna Szergejevnától. És ezek az emlékek mind világosabban lobogtak fel. Akár a tanuló gyermekek hangja hatolt be az esti csendben dolgozószobájába, akár valami dalt hallott vagy az orchesztriont a vendéglőben, akár a hóvihar üvöltött a kandallóban – hirtelen minden feltámadt emlékezetében: az, ami a kikötőhídon történt, a ködös hajnal a hegyek között, a Feodoszijából érkező hajó, a csókok… Sokáig járt fel és alá a szobában, gondolkozott és mosolygott, míg az emlékek álmodozásokká váltak és míg a múlt a jövővel olvadt össze képzeletében. Anna Szergejevna nemcsak álmában jelent meg, hanem mindenhová követte, mint valami árnyék és megfigyelte őt. Ha behunyta szemét, maga előtt látta és szebbnek, fiatalabbnak, gyöngédebbnek tűnt fel előtte, mint amilyen volt; és önmagát is jobbnak érezte, mint amilyen akkor volt Jaltában. Este a könyvszekrényből, a kandallóból, valamely homályos szegletből nézett rá Anna Szergejevna, hallotta lélegzését és ruháinak kedves suhogását. Az utcán tekintetével követte az asszonyokat és kutatta, hogy vajon nem hasonlít-e rá valamelyik…

És már hevesen gyötörte az a kívánság is, hogy közölje valakivel emlékeit, de otthon nem beszélhetett szerelméről és a házon kívül nem akadt senkire, kiben megbízhatott volna. Bérlőit és kollégáit a bankban csak nem avathatta bizalmasaivá! És mit beszélt volna el? Hát akkor szerelmes volt-e vajon? Hát volt-e Anna Szergejevnához való viszonyában valami szép, költői vagy tanulságos, vagy csak valami érdekes is? És így nem tehetett egyebet, minthogy általánosságban beszéljen a szerelemről és az asszonyokról; sokat beszélt, minduntalan azzal a kéréssel állott elő, hogy énekeljenek neki valamit, vagy ő maga énekelt és senki sem találhatta ki, hogy miről van nála szó. Csak felesége szokta sötét szemöldökeit felhúzni, miközben így szólt hozzá:

– Az epedő ifjú szerepe sehogy sem illik hozzád, Dimitrij.

Egyszer este, amint egyik játszótársával, egy hivatalnokkal, kilépett a klubból, nem tudta visszafojtani és így szólt:

– Ha tudná, milyen elbájoló asszonnyal ismerkedtem meg Jaltában.

– Mikor?

– Most ősszel. Nem mondhatnám, hogy nagyon szép volt, de felejthetetlen benyomást tett rám. Még most sem tértem egészen magamhoz.

A hivatalnok szánkójába szállt, de mikor már elindult, hirtelen visszafordult:

– Dmitrij Dmitrics!

– Nos?

– És tudja-e , hogy ma este teljesen igaza volt: a hal nem volt egészen friss!

Ezek a közönséges szavak hirtelen felháborították Gurovot, olyan lealacsonyításnak, tisztátlannak tűntek fel előtte… Milyen nyers szokások, milyen arcok! Milyen ostoba éjszakák, milyen érdektelen, üres nappalok! Kártyajáték, tivornyázás, ivás, örökké ugyanazok a beszélgetések! A haszontalan ügyek és banális beszélgetések életünk javát, legértékesebb erőinket foglalják le és végül az életnek egy szárnyatlan kis függeléke marad meg számunkra és még el sem tudunk menekülni, mintha az őrültek házában vagy a börtönben ülnénk!

Gurov egész éjjel nem aludt, fel volt háborodva, izgatott volt és másnap fájt a feje. A következő éjjeleken is rosszul aludt, felült az ágyában és gondolkozott, vagy fel s alá járt szobájában. Gyermekei, a bank terhére voltak, nem akart sehová sem menni, nem akart semmiről sem beszélni. És fülében egyre ott hangzottak a hivatalnok szavai:

– A hal nem volt egészen friss.

Decemberben, karácsony körül útra készült, azt mondta feleségének, hogy üzleti ügyekben Pétervárra kell mennie – és S.-be utazott. Minek? Ezt maga sem tudta. Látni akarta Anna Szergejevnát, beszélni akart vele és arra is gondolt, hogyha lehetséges – találkozóra hívja.

Reggel érkezett S.-be és a szállodában a legjobb szobát foglalta le, amelynek padlóját szürke katonaposztó borította és melynek asztalán egy lovassal díszített, poros tintatartó állott. A lovasnak le volt törve a feje és egyik kezével kalapot lengetett. A portás megadta a szükséges felvilágosítást: von Diederitz a Régi Fazekas utcában lakik, saját házában, nem messzi a szállodától. Jó módban él, saját lovai vannak és mindenki ismeri a városban. A portás így ejtette ki nevét: Driederitz.

Gurov minden sietés nélkül a Régi Fazekas utcába ment és megkereste a házat. Valóban, éppen a házzal szemben: hosszú, végnélküli deszkasövény húzódott tova, mely tetején szegekkel volt telerakva.

– Persze, ilyen sövény aztán valóban menekülésre kényszerítheti az embert, – gondolta Gurov, miközben a ház ablakai felé pislogott.

Eszébe jutott, hogy ma ünnep van és a férj valószínűleg otthon ül. De különben is tapintatlanság lett volna tőle, ha a házba tör és megrémíti az asszonyt. Írjon neki néhány sort? De ez a férj kezeibe kerülhetne és akkor mindennek vége volna. A legjobb, amit tehet, ha a véletlenre bízza magát. És az utcán, a sövény mentén fel és alá kezdett járni, hogy várjon erre a véletlenre. Látta, hogy egy koldus az udvarba lép és hogy ott kutyák támadnak rá; azután egy órával később, zongorajátékot hallott és a hangok gyöngén, határozatlanul jutottak el hozzá. Valószínűleg Anna Szergejevna játszott. Hirtelen kinyílott a kapu, egy öreg asszony lépett ki rajta, aki után az ismert fehér spicli-kutya szaladt. Gurov hívni akarta a kutyát, de hirtelen dobogni kezdett a szíve és az izgalomtól nem jutott a kutya neve eszébe.

Egyre fel s alá járt és a szürke sövényt mindjobban meggyűlölte. Keserűséggel gondolt arra, hogy Anna Szergejevna már elfelejtette és most talán valaki mással szórakozik, ami olyan fiatal asszonynál, ki reggeltől estig erre az átkozott sövényre kénytelen nézni, egészen természetes volna. Visszatért szállodájába és sokáig ült a pamlagon, nem tudva elhatározni, hogy mit tegyen. Azután ebédelt és nagyon sokáig aludt.

– Milyen ostoba és bonyolódott mindez, – gondolta, mikor felébredt. A sötét ablakokra nézett. Már este volt. – Most ráadásul még jó nagyot aludtam is. Mihez kezdjek éjszaka?

Az ágyon ült és olcsó, szürke takaró borította be, olyan, amilyent kórházakban használnak. Bosszúsan gúnyolódott:

– No, nesze neked a fehérkutyás hölgy… Új kaland… Most csak ülj szépen itt és gondolkozz rajta…

Még reggel, a pályaudvaron feltűnt neki egy óriási betűkkel nyomtatott plakát: Először adták elő a „Gejsákat”. Most eszébe jutott és a színházba hajtatott.

– Lehet, hogy a premiėre-eket látogatja.

A színház zsúfolva volt. Itt is, mint minden vidéki színházban, szürke pára húzódott tova a nagy csillár fölött és a karzat nagyon nyugtalan volt. Az első sorban, az előadás megkezdése előtt, kezüket hátukon összetéve, a helybeli aranyifjak állottak. A kormányzó páholyában, elől itt is, boával nyaka körül, a kormányzó leánya ült, míg maga a kormányzó szerényen, hátul a függöny mögé rejtőzött el, úgy hogy csak kezeit lehetett látni. A függöny lengett, a zenekarban állandóan hangoltak. Míg a közönség elfoglalta helyét, Gurov sóvár tekintettel kutatott minden irányban.

Végre megjelent Anna Szergejevna is. A harmadik sorban ült le és mikor Gurov ránézett, szíve görcsösen szorult össze és világosan megértette, hogy nincs az egész világon senki sem, aki olyan közel állana hozzá, aki drágább és fontosabb volna a szemében, mint Anna Szergejevna. Ez a kicsi, a vidéki város tömegében elvesző, semmivel fel nem tűnő asszonyka, ki a banális lorgnont tartotta kezében, most egész életét betöltötte, ő volt a bánata, az öröme, az egyetlen boldogság, melyet kívánt magának; és a siralmas zenekar hangjai mellett arra gondolt, hogy milyen szép. Szerelmére gondolt és szerelméről ábrándozott.

Anna Szergejevnával együtt egy fiatal ember lépett a színházba, aki melléje ült le. Oldalszakállt viselt, nagyon magas volt és kissé előre nyújtott fejével minden lépésnél bólintott, úgy hogy azt a benyomást tette, mintha folyton köszönne. Valószínűleg a férje volt, akit akkor Jaltában egy keserű kitörésében, lakájnak nevezett. És hosszúra nyúlt alakjában, oldalszakállában és fejének kis kopasz foltjában volt valami lakájszerű szerénység, édeskésen mosolygott és gomblyukába valami akadémiai jelvény csillogott, mely úgy hatott, mint a pincérkabáton a szám.

Az első felvonásközben a férj kiment, hogy szivarozzék, míg az asszony a helyén maradt. Gurov, ki szintén a földszinten volt, odament hozzá és elkényszeredett mosollyal és remegő hangon így szólt:

– Jó estét.

Anna Szergejevna ránézett és elhalványult. Azután újra rémülettel nézett rá, miközben nem hitt a szemének és kezében összeszorította a lorgnont és legyezőt. Látszott, mennyire erőlködik, hogy el ne ájuljon. Mindketten hallgattak. Anna Szergejevna ült, Gurov állott és az asszony zavara annyira megijesztette, hogy nem mert melléje ülni. A zenekarban hangolni kezdték a hegedűket és fuvolákat, hirtelen mindkettőt valami kényelmetlenül aggasztó érzés szállotta meg, úgy tetszett nekik, mintha minden páholyból őket figyelnék. Ekkor Anna Szergejevna felállott és zavartan a kijárat felé indult, Gurov követte. Céltalanul mentek végig folyosókon és lépcsőkön, majd fel, majd le és szemük előtt az embereknek és egyenruháknak, a hölgyeknek és a falakon lógó bundáknak egész kaleidoszkópja forgott. Érezték a légvonatot, mely olykor füstfelhőket hajtott feléjük. Gurov szíve hevesen dobogott.

– Milyen gyötrelmes és nyomasztó mindez! – gondolta. – Oh, istenem! És mire valók ezek az emberek és mire való ez a zenekar…

És ebben a pillanatban hirtelen eszébe jutott, hogy akkor az állomáson, miután Anna Szergejevnát kikísérte, azt mondotta önmagának, hogy most mindennek vége és hogy sohasem fogják többé egymást látni. De milyen messzire voltak még a végtől!

Egy keskeny, sötét lépcsőn, mely a felírás szerint a színkörbe vezetett, Anna Szergejevna megállott.

– Mennyire megijesztett!– mondotta, miközben sebesen lélegzett és még mindég nagyon kábult és halovány volt. – Ah, mennyire megijesztett. Félig halott vagyok. Mért jött ide? Mért?

– De értse meg, Anna, értse meg… – dadogta halkan és sietve. – Nagyon kérem, értse meg ..

Anna Szergejevna félelemmel, könyörögve. szerelmesen nézett rá, erősen nézte, hogy vonásait a lehető legmélyebben belevésse emlékezetébe.

– Annyira szenvedek! – folytatta, anélkül, hogy meghallgatta volna Gurovot. – Az egész idő alatt csak önre gondoltam és csak ebben a gondolatban éltem. És felejteni, felejteni akartam, de minek, minek jött ide?

Valamivel felettük, a lépcsőfordulón két gimnazista szivarozott és lenézett, de Gurovnak mindegy volt, magához vonta Anna Szergejevnát és csókolta a szemét, arcát, kezét.

– Mit tesz, mit tesz! – mondotta megrémülve, miközben ki akarta magát szabadítani. – Megőrült! Utazzék még ma el, utazzék azonnal el… Minden szentekre kérem, könyörgöm… Jön valaki!

Valaki felfelé jött a lépcsőn.

– El kell utaznia ... – folytatta Anna Szergejevna suttogva. – Értette, Dmitrij Dmitrics? Eljövök önhöz Moszkvába. Sohasem voltam boldog, most boldogtalan vagyok és sohasem leszek boldog, sohasem! Ne akarja, hogy még többet szenvedjek! Esküszöm, hogy elmegyek Moszkvába. De most búcsúzzunk! Én kedvesem, jóságom, drágám! búcsúzzunk!

Megszorította Gurov kezét és gyorsan lefelé indult a lépcsőn, miközben folyton visszanézett rá. És szeméből látszott, hogy valóban nem volt boldog.

Gurov még ott állott egy ideig, figyelt és mikor minden elcsendesedett, elment a köpenyegéért és eltávozott a színházból.

4.

És Anna Szergejevna Moszkvában kezdette meglátogatni. Minden két-három hónapban egyszer elutazott S.-ből és azt mondotta férjének, hogy a tanárhoz megy, ki női baját gyógykezeli, – és a férj hitte is, nem is. Moszkvában a Szláv Bazárban szállott meg és egy szolgát küldött Gurovért. Gurov ekkor meglátogatta és senki sem tudott róla Moszkvában.

Egyszer, mikor az este küldött szolga nem találta Gurovot otthon, másnap reggel ment el hozzá. Vele ment leánya is, kit az útbaeső gimnáziumig akart kísérni. Tél volt és a hó nagy, nedves pelyhekben hullott alá.

– Három fok meleg van és mégis havazik, – mondotta Gurov leányának. – De ez a meleg csak a föld felületén van, míg a légkör magasabb rétegeiben egészen más a hőmérséklet.

– Papa és mért nincsen télen zivatar?

Azt is megmagyarázta neki. Beszélt és közben arra gondolt, hogy most találkozóra megy és senki sem tud róla és valószínűleg nem is fog tudni soha. Kettős élete volt: egy nyilvános, melyet mindenki látott és ismert, aki akarta, egy konvencionális igazságokkal és konvencionális hazugságokkal teli élete, mely minden tekintetben hasonlított ismerősei és barátai életéhez és egy másik, mely titokban folyt le. És a körülményeknek egy, talán egészen véletlen és különös kapcsolata folytán, mindaz, ami rá nézve fontos. érdekes és szükséges volt, mindaz, amiben őszinte volt és nem csalta meg önmagát, mindaz, ami létének legbensőbb magja volt – titokban történt, míg mindaz, ami hazugság, ami csak külső burok volt, amibe azért rejtőzött, hogy az igazságot eltitkolja, mint például állása a bankban, beszélgetései a klubban, az „alacsony fajzatról” szóló elmélete, részvétele – feleségével együtt – nyilvános ünnepségeken – mindez nyilvánosan játszódott le. És magáról másokra következtetett, nem hitt abban, amit látott és feltette, hogy minden ember a titok leple alatt, mint az éjszaka leple alatt, éli tulajdonképpeni és érdekes életét. Minden személyes, individuális élet a titkon épül fel és a kultúrember részben csak azért követeli talán olyan ideges aggódással, hogy az egyéni titok tiszteletben tartassék.

Miután leányát elkísérte a gimnáziumig, Gurov a Szláv Bazárba ment. Lent levetette bundáját, felment és halkan kopogtatott ajtón. Szergejevna, kin kedvenc szürke ruhája volt és ki fáradt volt az úttól és a várakozástól, már tegnap este óta epedt utána; halovány volt, mosolygás nélkül nézett rá és mihelyt belépett, keblére omlott. Csókja hosszú volt, mintha évek óta nem látták volna egymást.

– Nos, hogy vagy? – kérdezte Gurov. – Mi újság?

– Várj kissé, mindjárt megmondom… Nem tudom…

Nem tudott beszélni, minthogy sírt. Elfordult és zsebkendőjét szeméhez nyomta.

– Hadd sírja ki magát, addig várok, – gondolta és a karosszékbe ült.

Azután csöngetett és teát hozatott. Míg a teát itta, Anna Szergejevna még mindig elfordulva állott az ablaknál… Sírt az izgatottságtól; attól a szomorú tudattól, hogy élete ilyen szomorúan alakult: csak titokban látják egymást, elrejtőznek az emberek elől, mint a tolvajok! Nem tönkretett élet ez?

No hagyd már! – mondotta.

Gurov tudta, hogy Anna Szergejevna szerelme nem fog hamarosan, ki tudja mikor, véget érni. Mindig szorosabban fűződött hozzá, istenítette és lehetetlen lett volna neki megmondani, hogy mindennek véget kell egykor érnie; nem is hitte volna el.

Gurov odalépett hozzá, megfogta a vállát, hogy enyelegjen vele, hogy tréfálkozzék. És ebben a pillanatban meglátta magát a tükörben.

Haja már őszült. És különösnek tetszett neki, hogy az utóbbi években annyit öregedett és hogy fiatalos frissességéből annyit veszített. A vállak, melyeken két keze pihent, melegek voltak és remegtek. Sajnálta ezt az életet, mely még olyan meleg és szép volt, de valószínűleg már közel állt hozzá, hogy úgy elfonnyadjon és elhervadjon, mint az övé. Mért szereti Anna annyira? Az asszonyok sohasem annak látták, aki volt, nem önmagát szerették benne, hanem azt az ember, akit képzeletük teremtett és kit életükben sóváran kerestek; és mikor észrevették tévedésüket, mégis tovább szerették. És egyik sem volt közülük vele boldog. Az idő múlt, ismeretségeket kötött, viszonyokat folytatott, viszonyokat bontott, de sohasem szeretett, minden lehető volt ez – csak szerelem nem.

És csak most, mikor feje már megőszült, csak most tanult meg szeretni, életében most először tanult meg igazán és őszintén szeretni.

Anna Szergejevna és ő úgy szerették egymást, mint emberek, akik közeli rokonok, mint férj és feleség, mint gyöngéd barátok, úgy tetszett nekik, mintha maga a sors is egymásnak rendelte volna őket és érthetetlen volt előttük, hogy házasságuk bilincsei mért választják őket el egymástól – ez képtelenségnek tűnt fel szemükben. Úgy volt, mintha vándormadarak volnának, egy hím és egy nőstény, akiket elfogtak és akiket arra kényszerítettek, hogy két külön kalitkában éljenek. Azt, amiért múltjukban szégyellniük kellett magukat, megbocsátották egymásnak, megbocsátottak egymásnak a jelenben is mindent és érezték, hogy ez a szerelem mindkettőjüket átalakította…

Régebben, a szomorú pillanatokban, okoskodásokkal nyugtatta meg magát Gurov, mindennel, ami csak eszébe jutott, de most nem akart ilyesmit, a legmélyebb szánalmat érezte, őszinte akart lenni és gyöngéd…

– Hagyd édesem, – mondotta. – Sírtál, de most már elég volt… Beszélgessünk, gondoljunk ki valamit…

Azután sokáig tanácskoztak, arról beszéltek, mint szabadulhatnának meg a kényszertől, hogy elrejtőzzenek, hogy csaljanak, hogy más-más városban lakjanak, hogy olyan hosszú ideig ne lássák egymást.

– Hogyan? Miképpen? – kérdezte Gurov a fejéhez kapva. – Hogyan?

És úgy tetszett nekik, hogy nem sokáig fog tartani – és megtalálják a megoldást és hogy egy új, szép élet fog kezdődni. És mindketten tisztában voltak vele, hogy a vég még messzi, messzi van és hogy a legbonyolódottabb és legnehezebb csak most kezdődik.

(ismeretlen fordító)