Embedded Files
Paul Gauguin (eredetileg: Eugene Henri Paul Gauguin) francia festő, van Gogh és Cézanne mellett a posztimpresszionizmus legnagyobb képviselője. Legismertebb műveit a Tahitin élő bennszülöttek és ősi hiedelmeik ihlették. Ez a csodálatos művész soha festeni nem tanult, és 27 éves korában alkotta első képét. "Az úgynevezett kifinomult művészet kiindulópontja az érzékiség, s kiszolgálja a természetet. A természet az előbbinek szolgálólánya, az utóbbinak úrnője. A természet megalázza a szellemet, mikor engedi, hogy az imádja. Ezért estünk a naturalizmus szörnyű tévedésébe." Már a gyerekkora is elképesztően kalandos volt. A radikális újságíró, Clovis Gauguin és perui származású felesége, Aline egyetlen gyermekeként született 1848. június 7-én. Anyai nagyanyja Flora Tristan, a híres feminista és irodalmár. Születése után néhány hónappal apja – tartva Louis Bonaparte (a későbbi III. Napóleon) hatalomra jutásának következményeitől – úgy döntött, hogy a család Peruba költözik. 1849. augusztus 8-án elhagyták Európát, de Clovis Gauguin október 30-án a patagóniai Port-Famine-ben hirtelen meghalt. Aline Gauguin két gyermekével nagybátyjához Limába költözött, és a család öt évig ott élt. Miután 1854-ben visszatértek Franciaországba, Orleans-ban telepedtek le, Gauguin itt kezdte meg tanulmányait. Mivel a Tengerészeti Akadémiára nem vették fel, a gimnáziumot félbehagyva 17 évesen tengerésznek állt, egy kereskedelmi hajón kezdett dolgozni. 1868-ban bevonult a haditengerészethez, a német háború idején Norvégia és Dánia vizein hajózott. 1868-tól a Jertme-Napoléon nevű korvett matrózaként a Földközi-, majd a Jeges-tengeren szolgált, eljutott Rio de Janeiróba, Baháviába, Svédországba, hajója a francia-porosz háborúban is részt vett. 1871 elején szerelt le. A kalandok - egyelőre - lezárultak, a tengerész békés polgári vizekre evezett. Édesanyja ekkor már halott, Gauguint a gyámja, Gustave Arosa, képgyűjtő és fényképész vette szárnyai alá. Gauguin az ő segítségével került Paul Bertin tőzsdeügynökségére. Itt ismerte meg Emile Schuffenecker festőt, akivel együtt festettek és rajzoltak. Itt születtek első képei. A volt tengerésztiszt hamarosan beilleszkedett az üzleti életbe. Mivel a hajókon fegyelemhez szokott, Párizsban is szerényen élt. A panzióban, ahol lakott, megismerte későbbi feleségét, a dán Mette Sophie Gadot, akivel 1873. november 22-én kötött házasságot. A házasságból tíz év alatt öt gyermek született. A házaspár jólétben élt, az irodában Gauguin pozíciója egyre erősödött, jövedelme is jelentős volt. Megengedhette magának, hogy festményeket gyűjtsön. Az 1874 és 1880 között kialakult gyűjteményben szinte minden jelentős impresszionista festő műve megtalálható volt. Közben szabadidejében tovább festett; 1876-ban egy tájképét ki is állították a párizsi Szalonban. Ebben az évben ismerkedett meg Camille Pissarróval, aki a következő esztendőkben a legnagyobb hatással volt rá. Több nyarat is nála töltött Pontoise-ban, itt ismerte meg Cézanne-t. 1880-ban az V. Impresszionista Kiállításon Gauguin már 7 képével és egy szobrával szerepelt, a következő évben egy aktképére nagyon jó kritikát kapott. A képet gyermekei nevelőnőjéről, Delacroix egykori modelljéről mintázta. 1882-ben is részt vett az impresszionisták kiállításán. A jómódnak az 1882-es tőzsdekrach vetett véget: Paul elvesztette az állását. Mivel képei az impresszionisták tárlatain feltűnést keltettek, elhatározta, hogy a művészi pályára lép. 1885-ben elhagyta a családját, és többé nem költözött vissza hozzájuk. A művészetnek lehetett élni, de a művészetből nem lehetett megélni, legalábbis Párizsban nem. Gauguin egy bretagne-i faluba, Pont-Avenba költözött, ahol lakhelye, a Gloanec fogadó a művészek törzshelyévé vált.
"Szeretem Bretagne-t. Amikor facipőm kopogása visszhangzik a grániton, hallani vélem azt a tompa, fénytelen hangot, amit a festészetben oly nagyon keresek."
Képeit azonban továbbra sem tudta eladni. Festőbarátjával, Charles Lavallal nagy fába vágta a fejszéjét, 1887-ben hajóra szálltak Panama felé. Javában folyt az Atlanti- és a Csendes-óceánt összekötő csatorna építése, és a meggazdagodás reményében oda sereglők nem sejthették, hogy a munkálatok példátlan korrupciós botrányba torkollnak. Végül megépült a csatorna, a megvesztegetéssel, közpénzek elsikkasztásával történő csalás neve azonban mindörökre "panama" lett. Gauguin beállt földmunkásnak a Csatorna-társasághoz, de két hét múlva elbocsátották. A két festő ezután a gyönyörű Karib-tengeri szigetre, Martinique-re utazott. Saint-Pierre, a főváros közelében, egy kunyhóban laktak, és az ihletet adó trópusi táj még a rájuk törő betegségeket (vérhas, malária) is feledtetni tudta. Gauguint elbűvölték a sziget odaadó lányai.
"Itt aztán nincs hiány Putifárnékban. Szinte valamennyien fekete bőrűek, a legsötétebb ébenszíntől a maori nők halovány fehérségéig itt minden árnyalat megtalálható... A nők attól sem riadnak vissza, hogy megbabonázott gyümölccsel próbálják behálózni az embert"
A következő év elején visszaköltözött Pont-Avenbe, ahol összebarátkozott Emile Bernarddal. Ez a barátság alapjaiban volt hatással Gauguin művészetére. Ugyanebben az évben Párizsban megrendezték első önálló kiállítását. A fiatal művészek a szimbolizmus mesterét látták benne. 1888 októbere és decembere között Arles-ban tartózkodott van Gogh-nál. Három hónapot töltött barátja házában, heves csetepaték közepette, mígnem a karácsony előtti napon van Gogh borotvával támadt rá. A tébolyodott festőnek ettől olyan lelkifurdalása támadt, hogy levágta egyik fülét. Áprilisban újra Pont-Avenbe költözött. Májusban a világkiállítás alkalmával Párizsban megrendezték az Impresszionista és Szintetista Csoport kiállítását olyan művészekkel, mint Gauguin, Bernard, Schuffenecker, Laval. Jóllehet egyetlen képet sem adtak el, a kiállítás nagy feltűnést keltett a fiatal művészek körében. Ezután termékeny időszaka következett, nagy képeinek egész sorát alkotta meg, de továbbra is nehéz anyagi helyzetben volt. Bretagne-ba már belefáradt, egzotikusabb helyekre vágyott. Olyan paradicsomra, ahol az élet könnyebb és a pénz alig játszik szerepet. 1890 decemberében visszatért Párizsba, és Schuffeneckeréknél lakott egészen addig, míg a férjet féltékennyé nem tette. Főleg útjának előkészítésével foglalkozott. 1891 februárjában az Hotel Drouot-ban kiállított képei közül 30 elkelt. Március 23-án búcsú-bankettet adtak tiszteletére, majd április 4-én hajóra szállt, és zsebében a képei árával és a minisztérium ajánlólevelével elindult Tahiti felé. Tahiti fővárosa, Papeete nem nyerte el a tetszését, inkább a sziget belsejébe vonult. Kunyhóját 13 éves "felesége" osztotta meg vele.
"Reggelenként, amikor felkelt a nap, a ház tele lett sugárzó ragyogással. Teha'amana arca fénylett, mint az arany, mindent színessé tett csillogásával, és kettesben kimentünk, felfrissültünk a közeli folyóban, olyan egyszerűen és természetesen, akár az Éden Kertjében az első emberpár... Teljesen áthatott engem a tahitibeli noa noa (illat). Észrevétlenül suhantak az órák és a napok."
Mataiea-ban a tenger tárult elé és a háttérben hegy emelkedett. Ennek az útnak a szépségeit írta meg Noa-Noa című könyvében. Viszont franciaországi barátjának, Daniel du Monfriednek írt leveleiben ismét pénztelenségéről és betegségéről panaszkodott. Kenyéren és teán élt, vért hányt, de nagyszerű képek egész sorát alkotta meg. Tavasszal küldte Párizsba Vahine no te tiare című képét, amelyet a Boussod és Valadon Galériában állítottak ki. Az élethez szükséges anyagi eszközök hiánya és rossz egészségi állapota ellenére az 1892-es év a legtermékenyebb. De a nehézségeket nem sokáig bírta. 1893 júniusában, mivel az utazáshoz nem volt pénze, elintézte, hogy visszatelepítsék. Mikor 1893. augusztus 3-án megérkezett Franciaországba, a zsebében mindössze 4 frank volt, ám ekkor váratlanul rámosolygott a szerencse. Nagybátyjától 13.000 frankot örökölt, amiből Párizsban műtermet rendezett be. Hogy a magával hozott emléktárgyak egzotikus hatását fokozza, egy jamaikai származású montmartre-i táncosnőt költöztetett be élettársnak. A november 4-én megnyílt kiállításán a közönség és a festőtársak értetlenül álltak művei előtt, egyedül Degas tartott ki mellette. 1894-ben Koppenhágába utazott. Ez volt utolsó találkozása a családjával. Visszatérve az év végéig Bretagne-ban élt Annah-val. Májusban egy csoport matróz beléjük kötött, és az egyik úgy bokán rúgta Gauguint, hogy a festő haláláig szenvedett ettől a sérüléstől. Míg ő ágyban feküdt, élettársa kiürítette a műtermet és odébbállt. Ekkor Gauguin úgy döntött, visszatér Tahitire. 1895. február 18-án megnyílt második árverése, amely gyakorlatilag anyagi bukással végződött. 1895. július 3-án hajóra szállt Marseille-ben, és örökre elhagyta Franciaországot. "Hát nem értenek meg semmit ezek az emberek? Talán túlságosan egyszerűek a képeim ezeknek a párizsi rafinált szellemi ínyenceknek? Minthogy értetlenül állnak tahiti művészetem előtt, megkísérlem megmagyarázni azt. Épp ezért olyan kereteket kell adnom alakjaimnak, amelyben megfelelően hatnak. A szabad természetben folyik az élet, de azért mégis meghitt. A nők a bokorban, árnyas folyóparton úgy suttognak, mintha palotában lennének, amelyet maga a természet díszített fel Tahiti minden gazdagságával. így születnek ezek a meseszerű színek, a levegő lángoló, mégis nyugodt, csendes tónusa. De mindez nem létezik! Pedig hát mégis, létezik! Csakúgy mint Tahiti mélysége, nagysága és titokzatossága, ha az ember egy négyzetméternyi vásznon akarja kifejezni!" A nyugati parton, Punaauiaban telepedett le. Pahurát, egy 14 éves lányt vett maga mellé vahinéként (asszonyaként). Nehéz hónapokat élt át. Törődött egészsége mellett a gyarmati kormányzat is sok fejfájást okozott, mert Gauguin egyre inkább a bennszülöttek pártját fogta. A magával hozott kevés pénze hamar elfogyott, és lassan ereje végén járt. 1896 júniusában már alig tudott élelmet venni, de tovább dolgozott. 1897-ben, abban az esztendőben, amikor legkedvesebb gyermekét, húszéves Aline lányát elvitte a tüdőgyulladás, öngyilkosságot kísérelt meg, a nagy adag arzéntól azonban erősen hányni kezdett, és életben maradt. Ebben az évben született meg végrendeleteként értelmezett műve, a Honnan jövünk? Kik vagyunk? Hová megyünk?, amelynek 1898-as párizsi bemutatója a szezon eseményévé vált. "Úgy vélem, hogy ez a kép nemcsak hogy felülmúl minden megelőzőt, de én magam sem fogok nála jobbat, vagy akár csak hozzá hasonlót festeni." 1898 áprilisában kénytelen volt állásba menni a kataszteri hivatalba. Most már többet írt, mint festett. 1899 januárjában kezdett újra festeni. Áprilisban született meg kisfia élettársától. Sok időt szentelt saját, Le Sourire (Mosoly) című szatirikus újságjának, amelyben védelmébe vette a bennszülötteket, és a gyarmati kormányzást ostorozta. Az 1900 novemberében írt levelében panaszkodott az emelkedő árakra és állandó betegeskedésére. Már nyolc hónapja nem festett komolyan. Ám helyzete lassacskán javult. Néhány gyűjtő több művet vásárolt tőle, és egy szerződésből kifolyólag Gauguin rendszeres jövedelemre számíthatott.
1901 novemberében átköltözött a Marquises-szigetek egyikére, Hiva-Oa szigetére, Atuanába a fenyegető pestis elől, valamint azért, mert a megélhetés ott a felébe került. A falu közepén cölöpökre felépítette a híres Örömök házát. Lelkesen kezdett festeni, de a lába miatt a műtermét alig hagyta el. Ebben az évben otthon a tudta nélkül kiadták a Noa-Noát.
"Itt - magától szabadul fel a költészet, s elegendő mintegy álomba merülni festés közben, hogy szuggesztív hatást fejtsünk ki..."
1902 elején újra kínozta betegsége. Szeretett volna hazamenni Franciaországba, hátha javul az egészsége, de Monfried lebeszélte róla, mondván, Gauguin odahaza már legendás festő, aki Óceánia mélyéről küldi utánozhatatlan műveit, a világból eltűnt ember alkotásait. Már átlépett a művészettörténetbe, akibe az ellenségei nem tudnak belekötni. Gauguin Hiva-Oán is folyton összeütközésbe került a hatóságokkal. Mint az őslakosok pusztulásának szemtanúját, a hatóságok meg akarták félemlíteni, és koholt vádak alapján három hónapi börtönre és 1.000 frank bírságra ítélték. A festő Tahitire készült, hogy fellebbezzen, de az utazásra már nem került sor. A betegsége ágyhoz kötötte, és 1903. május 8-án meghalt. Egy dombon temették el, sírját egy egyszerű kőlap jelzi. Hagyatékát árverésen kótyavetyélték el. A Vollard Galéria még ebben az évben 50 festményéből és 20 rajzából kiállítást szervezett, az Őszi Szalon pedig egy egész termet szentelt munkáinak. Képeit Berlinben is kiállították.
Gauguin is azok közé a festők közé tartozott, akinek a művészetét csak halála után ismerték el. Álmodni, szuggerálni, íme ez Gauguin művészetének kulcsa: egész életében megőrizte magában a gyermeki és a barbár lelket, bódulataival, fantazmagóriáival, misztériumaival és képzelődéseivel, s ez benne a filozófus és metafizikus lelkével egyesült. Legjellemzőbb alkotásai a tisztán dekoratív törekvésű, pasztorál-hangulatú Tahiti-képei, amelyek a bennszülöttek derűs és nyugalmas életét ábrázolják. Gauguin igen kiváló volt mint grafikus és szobrász.
Martin püspök levelet írt franciaországi felettesének: "Itt az egyetlen említésre méltó esemény, hogy hirtelen meghalt egy Gauguin nevezetű, megvetésre méltó egyén, aki neves művész volt, de ellensége Istennek és mindennek, ami erkölcsös."
1886-ban felmondta állását és néhány fiatal festővel Pont Aven-be ment dolgozni. Korai fő műve, A sárga Krisztus jól példázza a színek dekoratív fokozását. Jóllehet a formák súlyosak, már-már barbár jellegűek. Képein a három dimenzió később mindjobban síkra redukálódott, és a képépítés sajátos stilizálással fonódott össze.
1888 fordulópontot jelentett Gauguin művészetében. Rendkívül termékeny éve volt, egyik képét a másik után festette, ekkor készült az egyik legszebb pont-aveni tájképe, a Breton táj. Ebben az időben szakított az impresszionizmussal. Elismerte, hogy az impresszionisták megszabadították a festészetet a kötelező témáktól és a műtermek bezártságától, de nem szabadították fel a valósághű ábrázolásmód alól: „Azt keresik, amit a szem lát, nem pedig azt, ami a gondolatok titkosságában rejlik.” Elindult azon az úton, amelyen majd nem egy lesz az impresszionista festők közül, hanem ő lesz A Gauguin.
Gauguin életútja, művészetének fejlődési iránya bizonyítja, hogy a szintetizmus számára többet jelentett a puszta formai szintézisnél. Bretagne, az ottani népviselet, a parasztok mindennapi életritmusa alkalmas volt arra, hogy eljusson a dekoratív stilizáláshoz, a formai összefogáshoz, de idővel paraszti világ nem volt elég homogén számára ahhoz, hogy egy valóban szintetikus stílus ihletője lehessen. Gyermekkorától magában hordta a távoli tájak élményét, az egzotikum izgalmát, ezért 1891-ben elindult, hogy megkeresse azt a világot, amely még szűzien tiszta, ahol az ember és a táj még ősi egységben él, és ahol élnek még a mítoszok. Először Tahitiba, majd a Marquises-szigetekre költözött, a maori asszonyok és a bennszülöttek titokzatos meséit jelenítette meg képein. Ezeken a festményein túllépett a stilizáláson, monumentális nyugalom, tiszta forma, dekoratív szín és vonal varázsos egységbe olvad össze alkotásain.
Hogy Gauguin szemében a szintetizmus csakugyan többet jelentett a puszta formai szintézisnél, azt életútja, művészetének fejlődési iránya is bizonyítja. Míg barátai megmaradtak a síkszerű dekorativitásnál, a stilizáló szintézisnél, ő új, egyetemes érvényű stílust keresett. Bretagne, az ottani népviselet, a parasztok mindennapi életritmusa alkalmas volt arra, hogy eljusson a dekoratív stilizáláshoz, a formai összefogáshoz, de úgy érezte, hogy már e konzervatív, paraszti világ sem elég homogén ahhoz, hogy egy valóban szintetikus stílus ihletője lehessen. Gyermekkorától magában hordta a távoli tájak élményét, az egzotikum izgalmát, ezért 1891-ben el is indult, hogy megkeresse azt a világot, amely még szűzien tiszta, egyértelmű, ahol az ember és a táj még ősi egységben él, és ahol élnek még a mítoszok is.
A mítosz utáni nosztalgia a századvég egyik legjellegzetesebb vonása volt, bizonyítja a századvég filozófiája, irodalma és képzőművészete. E vágy hajtotta Gauguint is a déltengeri szigetvilágba. Először Tahitibe, majd a Marquises-szigetekre költözött, és ott alakította ki a totalitás élményét sugárzó, egyetemes igényű stílusát. A maori asszonyokat és a bennszülöttek titokzatos meséit jelenítette meg színgazdag, sommázó rajzú képein, sorozatában megfogalmazta az elveszett Éden utáni vágyat. Egy tömbben tartott formák, lapidáris kompozíció, a síkban való gondolkodás jellemzi e sorozatát. Lényegében a bretagne-i korszak folytatásáról van szó - de e képek stílusa még összefogottabb, monumentálisabb, az egyiptomi freskók szűkszavúságával rokon. Ilyenek Tahitiben készített faragványai, fametszetei is. Érintkezik e stílus a szecesszióval, lényegében a francia art nouveau legnagyszerűbb gyümölcse - de a stilizáláson túllép Gauguin stílusteremtő ereje. Nehéz közülük kiemelni egy-két festményt, hiszen oly egységes minőségűek. Mint ahogy az igazi stílusoknál a homogenitásban rejlik az erő, úgy épülnek össze egyetlen, homogén stílussá Gauguin képei. Freskószerű, monumentális nyugalom, tiszta forma, dekoratív szín és vonal varázsos egységbe olvadt művészetében. Nagy vállalkozása pedig, hogy túllépjen Európa határain, és a modern művészet részére asszimilálja a távoli kultúrák művészetét is, új korszak nyitánya. Ő tette lehetővé, hogy majd egy évtized múlva a kubisták és a "Brücke" festői felfedezzék a néger szobrászatot, majd később a modern szobrászat megérthesse a prekolumbián plasztika értékeit. A gauguini lépés hordereje úgyszólván felmérhetetlen. Több volt, mint új stílus keresése, lényegében a művészet ősi funkciójának a felfedezése.
Eugène Henri Paul Gauguin, the most exotic of the Post-Impressionists, was born in Paris, France. The son of a French journalist and a Peruvian woman, Gauguin spent his early childhood in Peru, attended a boarding school in France, and was a merchant seaman before becoming a stockbroker's assistant in 1871. An occasional painter at first, Gauguin frequented the Nouvelle Athenes Café where he met Pissarro and the Impressionists, whose works he purchased.
Gauguin had married in 1873, and it was not until 10 years later that he decided to give up the business world and devote himself to art. After a period in Rouen where he stayed with Pissarro, Gauguin went to Copenhagen with his Danish wife, only to leave his family forever a few months later. Gauguin was past age 35 and almost penniless, though a loan from Degas, who approved of his theories on the importance of line, permitted him to go to Pont-Aven. At Pont-Aven Gauguin and Emile Bernard would develop Synthetism, a style in which the expression of ideas and emotions are more important than naturalistic representations, and flat color areas reminiscent of Japanese woodcuts are outlined by heavy black lines in the manner of cloisonné enamels or stained-glass windows.
Gauguin, abandoning his earlier Impressionism, painted in this manner and also made ceramics and wood carvings to earn money. These were decorative, finely conceived Art Nouveau pieces, with a symbolism learned from Puvis de Chavannes, whom he had also admired. In 1887, Gauguin made an unsuccessful trip to Martinique to search for a primitive way of life. He spent 1888, the year of his great Synthetist work The Yellow Christ, in Arles with Vincent van Gogh. This adventure ended in near tragedy, as Vincent van Gogh exhibited signs of madness. Gauguin returned shortly to Brittany before leaving for Tahiti on his constant quest for the simple life and the peace of mind he would never really find.
Gauguin's style, developed in the South, is a fusion of Oriental influences, personal symbolism, strong design, warm color, and musically rich expression that offers a spiritual image of the creative artist constantly seeking the unattainable. Gauguin remained in Tahiti until 1893, when poor health and lack of funds forced his return to Paris. He remained there until 1895, when he again settled in Tahiti. Gauguin's stay there ended in 1901 when he became seriously ill with syphilis and in trouble with the French authorities. He moved to the Marquesas, seeking an easier and cheaper life. His health, unfortunately, deteriorated further, but he continued to paint until he died on May 8, 1903.
Page updated
Google Sites
Report abuse