Cézanne Aix-en-Provence-ban született, apja bankár volt, neki köszönhette, hogy a festészetnek élhetett. Ifjúkori barátja volt Zola, csak Zola kulcsregénye, a Mű megjelenése után szakadt meg kapcsolatuk, ugyanis Cézanne magára vélt ismerni a regény elvetélt festőhősében. Akadémiai tanulmányokat nemigen folytatott, rövid ideig látogatta a magánakadémiákat. Inkább a romantikusok műveit tanulmányozta, Delacroix és Daumier hatott rá, az ő nyomukon indulva, autodidakta módon képezte magát.
Korai képei romantikus hevületűek, erős térhangsúly jellemzi őket. Az ecsetkezelés brutális, már-már reliefszerű, a színek sötétek, súlyosak. A 60-as évek végétől kezdve asszimilálta az impresszionizmus eredményeit, jóllehet a formák bontásában sosem ment el oly végletekig, mint impresszionista társai. Részt vett az impresszionisták kiállításain is. Többszöri párizsi tanulmányútja után 1879-től visszatért szülővárosába. Ez időtől kezdve művészetének formanyelve lassan átalakult.
Cézanne elfogadta az impresszionizmus festői vívmányait, és festői koncepciója alapjává tette a valőrt. Sosem tagadta, hogy az impresszionizmus nyitotta fel a szemét, ám azt vallotta: "az impresszionizmusból valami olyan tartósat, szilárdat akartam csinálni, mint volt a múzeumok művészete". Poussin volt a példaképe, klasszikus akart lenni ő is, de az impresszionizmus révén, felhasználván mindazt az új megoldást, amit az impresszionizmus teremtett. De impresszionista korszakában is jószerével csak a technikája volt impresszionista. A szeme sosem elégedett meg a dolgok felületével, mindig kereste a felszín mögött rejtőzködőt. Míg az impresszionizmus feloldotta a tárgyak masszivitását, mindent látvánnyá változtatott, és ragaszkodott a dolgok tömegéhez, súlyához. Cézanne nagy élménye a dolgok közötti kohézió, a tárgyak és a tér egymásba láncoltsága volt.
A dolgok plaszticitását azonban Cézanne nem a courbet-i értelemben vett modellálással, a fény-árnyék, a tónusok testiséget érzékeltető fokozataival akarta éreztetni. Elfogadta az impresszionista elvet, amely szerint a dolgok csupán színes látványként, valőr- és reflexviszonylatok hálózataként jelentkeznek. De ő festői eszközökkel végig akarta követni azt a folyamatot is, hogy miként éreztetik mégis e színfoltok, valőrök a tárgy élményét, hogyan tárgyiasulnak az alkotó nézés aktivitása révén. A modellálást nála - mint ahogy saját maga határozta meg - a modulálás váltotta fel. Nem véletlenül választott zenei szakkifejezést, mert a valőrt - amelyben ő mindig a "juste"-öt, a "pontosat" kereste - csakugyan modulációs sor elemévé tette. E modulációs sor belső rendjét nem optikai tanok tanulmányozása, optikai színkörök révén vagy a szimultán kontraszt elvével igazolható kromatikus skála segítségével határozta meg, hanem a "szem logikájával", "kis szenzációi"-nak, azaz friss érzéki benyomásainak, látásélményeinek "realizálásával", mint ahogy a leveleiben vissza-visszatérő kedvenc kifejezései is utalnak erre. Rendkívül érzékeny, minden árnyalatra fogékony látással kereste meg a valőrök viszonylatait, és a színértékek ezernyi fokozatából építette fel festményeinek motívumait. Csendéletein az almák oly tömörek, oly erővel tartja össze őket a belső kohézió, amelyhez hasonlót nemigen találunk a művészettörténelemben.
Témaköre megegyezett az impresszionistákéval és a divizionistákkal: tájak, fürdőzők, kártyázók, környezete és önmaga. Képeiből azonban hiányzott az impresszionisták gondtalan derűje. Súlyos veretű művészet az övé, a legegyszerűbb csendéleti motívumok is mágnesként vonzzák egymást, és teremtik meg saját téri viszonyrendjüket.
Az impresszionizmus a benyomásra koncentrált, ezért szükségképp nem érdekelte a kompozíció. Seurat műveiben azonban már visszanyerte polgárjogát, Cézanne festészetében pedig uralkodó tényezővé vált. Egyszerre akarta Poussin és az impresszionisták szemével nézni a természetet. Ezért vágya a klasszikusokhoz mérhető, hozzájuk méltó kompozíció megalkotása volt. De ahogy nem vetette el a valőrt és nem vette át a régi értelmű modellálást, ugyanúgy nem vehette át az akadémikus csoportosítást sem, elvetette tehát az eklektikus kompozíciós megoldásokat. Késői korszakának nagy vállalkozása a reneszánsz gúlakompozíciónak, általában az a priori kompozíciós elveknek az újjáélesztése volt, mindezt azonban összekötötte azzal a modulációs szisztémával, amelyet a "kis szenzációk" szüntelen rögzítése során alakított ki magának.
Cézanne hatása a modern művészet kialakulásának szempontjából felmérhetetlen. Magába szívott minden vívmányt, amit az impresszionizmus elért, ugyanakkor módszerében és művészi teljesítményében túl is haladt az impresszionizmuson, a posztimpresszionizmus korának egyik legjelentősebb mestere. Késői képeinek, a panteisztikus ihletésű Mont Sainte-Victoire-sorozatnak a színintenzitása a 20. század első nagy hatású tömörülésének, a "Vadak"-nak az útját egyengette, képei mértani rendje, kompozíciós szigora pedig a kubizmusnak vált az indítójává. Az egyik 1904-ben írt levelében olvasható sorok a kubizmus jelmondatává váltak: "...a természetet hengerrel, gömbbel és kúppal kell alakítani, mindent távlatba állítva úgy, hogy a tárgynak vagy vázlatnak valamennyi oldala egy centrális pont felé irányuljon". Bármennyire is kötődött a természeti motívumhoz, a "kis szenzációihoz", a látvány naturalista rajzát vagy csupán érzelmi átköltését a hangsúlyos, szerkezetes képépítéssel helyettesítette, tehát a naturalista leírás vagy az impresszionista benyomás rögzítése helyett az esztétikai megformálás, a megépítettség, a konstruktivitás került munkássága középpontjába. Ugyanakkor Cézanne művészetében a látvány érzéki megjelenítése és az elvont szerkezeti rend már harmonikusan egészítette ki egymást.