Vajda János (1827-1897)

Vajda János költő, író, publicista, a “Montblanc-ember”, ahogy Ady Endre nevezte, Pesten született 1827. május 7-én. A család egy évvel később a Fejér megyei Válra költözött, ahol apja az Ürményi család birtokán főerdész lett; gyermekkorának idilli tája számos későbbi versét ihlette. Iskoláit a székesfehérvári cisztercitáknál kezdte, majd Pesten folytatta, ahol nagybátyjánál, Vajda Péter írónál lakott.

Első verseit is ekkor írta, példaképének Petőfit tekintette, akit nemcsak verselésben, hanem életmódban is utánozni kívánt, ezért 1845-ben ő is vándorszínésznek állt, ám néhány hónapos országjárás után visszatért szüleihez Válra. Előbb egy ideig nevelősködött, majd gazdatiszti gyakornoknak Alcsútra került József főherceg mintagazdaságába. Innen ismét Pestre vezetett az útja, ahol tisztviselőként dolgozott, s kapcsolatba került a Pilvax asztaltársaságának íróival, Petőfi és Jókai is barátjává fogadta.

Az 1848-as márciusi forradalomban az események egyik vezéralakja volt, s augusztusban önként jelentkezett honvédnek. A szabadságharc idején a hadnagyi rangig vitte, de Világos után bujdosnia kellett. Később büntetésül besorozták közkatonának az osztrák hadseregbe, szolgált Olaszországban és Stájerországban is, s csak 1850 novemberében térhetett haza. Előbb az osztrák földbecslési hivatalnál talált állást, majd 1853-tól újságíróként dolgozott. Ekkor szeretett bele szállásadójának gyönyörű, ám hideg és elutasító leányába, Kratochwill Zsuzsannába, akit verseiben Ginának nevezett.

A költő minden érzéki vágyakozása ellenére valódi szerelmi kapcsolat nem volt, nem lehetett közöttük, mivel Gina hamar felismerte, hogy a szerény körülmények között élő Vajdától nem sokra számíthat. Helyette a gazdagságot és a sikert választotta, ám végül lecsúszott cirkuszi műlovarnőként, magányosan és elszegényedve halt meg Bécsben. Bárhogyan élt is azonban, s bárhogyan viszonyult is a költőhöz, ő ihlette a Húsz év mulva és a Harminc év után című költeményeket, amelyek a magyar irodalom legszebb szerelmes versei közé tartoznak .

“Hírlapírói foglalkozása 1855-ben kezdődik, mely évben egyszersmind két kötet munkája is került ki sajtó alól s neve és egyénisége egyszerre kivált a szokásos tehetséges ifjú költők sorából. Béla királyfi czimü költői beszélye az akkori irodalmi termékek közt nem kis figyelemben és dicséretben részesült, kisebb költeményeiből kiadott kötete pedig a dicséret és megtámadtatás sorsát csak természetes volt, hogy ki nem kerülte, mert abban már teljesen kifejtve látszanak meg mindazok a tulajdonságok, melyek költői egyéniségét jellemzik. A hirlapirást a Bécsben megindult s később Pestre költözött Magyar Sajtó-nál kezdte, mint újdonság- és tárczairó s egyszersmind a lap szinbirálója.” (Vasárnapi Ujság 1872. 19. évf. 36. sz. szeptember 8.)

Az 1850-es években Vajda egyre növekvő szerepet játszott az irodalmi életben. 1855-től a Magyar Sajtó munkatársa, kíméletlen kritikusa volt, majd 1857-től 1864-ig a Nővilágot, 1861-től pedig a Csatárt szerkesztette. 1862-ben Aristides álnéven két röpiratot (Önbírálat, Polgárosodás) adott ki Lipcsében, s az ezekben foglalt eszméivel, a radikális polgárosodás programjának meghirdetésével magára haragította az uralkodó politikai, irodalmi köröket, akik a nemzeti ellenállás elárulásával vádolták Vajdát. Újságíróként véleményét továbbra sem rejtette véka alá, szembefordult az irodalmi Deák-párttal, az Akadémia, a Kisfaludy Társaság vezetőivel, s emiatt fokozatosan elszigetelődött.

“Magyar költészet: kiáltás a pusztában.” (1890)