Embedded Files
A XIX. század utolsó harmadában játszódott le a festészetben a modern művészet első jelentős forradalma, az impresszionizmus. Az impresszionistákat a saját korukban a közvélemény nem sokra becsülte. Kiállításaik inkább botránkozást keltettek. Elismerésben a többnyire történeti témákat feldolgozó, az itáliai reneszánsz nagy mestereinek példáját követő akadémikus festészet részesült. Hasonló jellegű kettősség megfigyelhető az építészetben is.
A szerkezetek fejlődése a romantikát követő korszakban kiszorult a "művészi" építészetből. Az alacsonyabb értékűnek tartott mérnöki munkák vonalán haladt. Ott adódott lehetőség arra, hogy egy új anyag, az acél alkalmazási lehetőségeit kikísérletezzék. Az elért eredményekről a századvég két nagy alkotása tanúskodik: a párizsi Eiffel-torony s ugyanott a ma már nem létező - 1910-ben lebontott gépcsarnok, mely az 1889-es világkiállításra épült.
A "művészi" építészetben az érdeklődés főként a formai problémák megoldására irányult. Megsokasodtak az építészet történetét tárgyaló munkák. Pontos felméréseken alapuló, rendszerbe foglalt alaktani gyűjtemények jelentek meg. E művek sorából szemléletalakító hatása miatt különösen fontos a francia Viollet-le-Duc 1854-1869 között kiadott "Építészeti szótára". A kor felfogása szerint a szakmai felkészültséget elsősorban a történelem beható ismerete, a történelmi formák alkalmazásában szerzett jártasság jelentette.
A múlt kimeríthetetlen tárházából mindent elővettek, aminek a felhasználására lehetőség nyílt. Terveztek gótikus középületet, román templomot, reneszánsz palotát, barokk lakóházat s klasszicizáló múzeumot. Kötött szabályok nem alakultak ki, egy épületet a rendeltetéstől függetlenül bármilyen stílusban lehetett tervezni. Az elsődleges követelmény az volt, hogy az alkotás a választott stílusnak hűen megfeleljen. A történeti korokhoz forduló neo-stílusoknak ez a változatos együttese összefoglaló néven az eklektika.
A tér és a tömeg alakításában új megoldások nem nagyon születtek. Az előző korszakhoz - a klasszicizmushoz és a romantikához - hasonlóan az eklektika is a barokktól örökölt módszerekkel élt. Reprezentatív terek szervezésénél az axiális térsorolást és az enfilade-ot, tömegformálásban a szimmetriának hangsúlyt adó tagolásmódot alkalmazta.
A homlokzatképzésben is megtartotta a szintek rangsorolásán alapuló s a plasztika fokozásával a középtengelyt kiemelő formálási elvet. A homlokzat azonban most jelentősebb volt, mint azelőtt bármikor: az eklektikus épület jellegét döntő mértékben az határozza meg. Egy bérház pl. azonos belső térosztás mellett éppúgy lehetett firenzei korareneszánsz, mint francia vagy német barokk.
A történeti stílusokhoz kötődő akadémikus szemlélet korlátok közé szorította az építészetet. Gátolta a használat módjához természetesen igazodó, a korszerű technika sajátosságainak megfelelő, következetes alakítást. Ennek ellenére az eklektika korántsem valami elmaradott, a fejlődéssel szembeszegülő stílusjelenség volt. Az értékei is számottevőek.
A közigazgatás, a kultúra, az egészségügy, a kereskedelem, a közlekedés terén a specializálódó igényeknek jól megfelelő épülettípusokat alakított ki s a régebbieket továbbfejlesztette. Közigazgatási, kormányzati és hivatali épületek, színházak, könyvtárak, egyetemek, múzeumok, kórházak, vasszerkezetű pályaudvarok, kereskedelmi csarnokok, fedett üzletutcák épültek. A bérházakban növekedett a lakáskomfort. Általánossá vált a gázvilágítás, javult a közművesítés.
A városépítészetben is kimagasló eredmények születtek. Az európai nagyvárosok képét döntő mértékben az eklektika határozza meg.
A kor építészei közül Franciaországban Viollet-le-Duc, német területen Gottfried Semper a legjelentősebbek. Mellettük meg kell még említeni a francia Charles Garnier nevét. Hazánkban a stílus fő képviselői Ybl Miklós, Schulek Frigyes, Steindl Imre és Hauszmann Alajos.
Az eklektika korának építészeti emlékei
Az eklektika korának építészeti emlékei
Párizs: Eiffél-torony. A kor legnevesebb francia mérnöke, Gustave Eiffel (1832-1923) építette az 1889-es Világkiállításra, kizárólag azért, hogy az acél felhasználásából adódó szinte korlátlan lehetőségeket bemutassa. A formálásban a historizáló szemléletet meghaladva a célszerűségre törekedett. Meggyőződéssel hangoztatta, hogy egy konstrukció önmagában is szép, ha maradéktalanul megfelel a rendeltetésének. Ezen a rácsos szerkezetű tornyon minden egyes részlet alakját és helyét a teherviselésben, az erőjátékban ráháruló szerep - a szerkezeti funkció - határozza meg.
Párizs: az 1889-es Világkiállítás gépcsarnoka. Egy építész és egy konstruktőr, Ferdinand Dutert és Henri-Louis Contamin közös alkotása. Az Eiffel-torony mellett ez volt a kiállítás másik híressége.
Az építészetben addig az elérhető maximális fesztáv 40 m körül mozgott. Ilyen nagyságrendű volt a római Pantheon, majd később a firenzei dóm és a római S. Pietro kupolája. Ezen a mérethatáron az öntöttvas-szerkezet sem tudott változtatni. Itt viszont a 45 m magasra felnyúló, háromcsuklós acéltartók 80 m-es szabad fesztávot hidaltak át. Meglepő volt a forma is, ahogyan a tartók megjelentek.
A kőépítészetben kialakult az a formatörvény, hogy a teherhordó támasz az önsúly arányában lefelé egyenletesen vastagodik. A gépcsarnok acéltartóinál a keresztmetszet - éppen megfordítva - a támaszkodási pontnál volt a legkisebb, azt az érzést keltve, mintha terhelés nélküli könnyedséggel ívelné át a hatalmas teret.
Az 1889-es párizsi Világkiállítás két acélszerkezetű építménye, az Eiffel-torony és a gépcsarnok felszabadító hatású volt. A példa meggyőző erejével segítette az építészetet, hogy a történeti formáktól elszakadva továbblépjen a modern kor felé.
Párizs: városrendezés. Az úthálózatában addig még jórészt középkori Párizst 1853-1869 között Georges-Eugene Haussmann báró építette át az igényeknek megfelelő, korszerű világvárossá. Mintául a barokk városépítészetet vette, annak elveit valósította meg mindaddig példátlan méretekben. A rendezés során a régi negyedeket átmetsző széles sugárutakat nyitottak, összesen mintegy 110 km hosszúságban. A sugárutak csomópontjain tágas tereket alakítottak ki. Megszervezték a közlekedést, kiépítették a közvilágítást, a vízellátást, a csatornázást, s számos középületet emeltek. E nagyszabású munka keretében épült Hittorff műve, az Északi pályaudvar is.
A sugárutak, a híres párizsi boulevard-ok egész várost átszövő rendszere példamutató megoldás volt. Hatására máshol is így kezdték a régi városokat korszerűsíteni. Tanulságait többek között Firenze, Bécs és Budapest rendezésénél is hasznosították.
Párizs: Opera. A Haussmann-féle városrendezés részeként az Opera sugárút tengelyében épült. Tervezője, Charles Garnier hivalkodóan gazdag neobarokk stílusban dolgozott. A díszes főhomlokzat a Concorde tér Gabriel-tervezte palotáira emlékeztet. Azokhoz hasonlóan a földszint árkádíves, az emeletet oszloprend tagozza s a két szélső axis rizalitként kissé előrelép. Az architektúra azonban a zsúfolódó részletek miatt bizonytalanná oldódik. Finomkodóan aprólékos, az épület léptékéből kieső faragványok, szobrok kerültek minden olyan helyre, ahol a fő tagozatok között díszíthető felület maradt. A párizsi Opera a korabeli francia polgárság ízlésének jellegzetes megnyilvánulása.
Gottfried Semper (1803-1879) a német eklektika vezető mestere. Munkásságának első szakaszában az itáliai reneszánsz formavilághoz kötődött. Így épült két drezdai főműve, a Zwinger Képtára és annak közelében a régi Operaház. (Ez utóbbi 1869-ben leégett, helyén a ma is álló újabb épületet szintén ő tervezte.)
Késői korszakában kezdett átváltani egy dekoratívabb, barokkos stílusra. Felerősítette a plasztikát s a tagozatok tömegességével, a mélyebb árnyékokkal megmozgatta a felületet. Erre példa a bécsi Ring-en álló három épülete: a Burgtheater (Várszínház), valamint a Képzőművészeti és a Természettudományi Múzeum. Tervei szerint ezeket - részben már a halála után - Karl von Hasenauer építette fel.
Bécs, Ring (Képzőművészeti Múzeum)
A bécsi Ring a belvárost övező, egyenes szakaszokból összeálló körút. 1859-től kezdve a hetvenes évekig a lebontott régi városfal helyén alakították ki. Ennek mintájára épült Pesten a belső körút, majd később azzal koncentrikusan a Nagykörút.
Ybl Miklós (1814-1891) a pályakezdés romantikus korszaka után, a hetvenes évek elejétől neoreneszánsz stílusban dolgozott. Ekkor keletkeztek budapesti nagy alkotásai, a Fővámpalota, a Várkertbazár, az Operaház és a Bazilika.
Budapest: Operaház. A magyar eklektika kiemelkedő értékű emléke. 1875-1884 között épült, neoreneszánsz stílusban. Időrendben a párizsi és a drezdai új Operaház után következik. E nagyhírű alkotásokból Ybl átvette mindazt, amit a térszervezésben s főként színháztechnikai megoldásokban hasznosítani tudott. Munkája azonban a formálás művészi egységében mind Garnier, mind Semper művét megelőzi. Kivételes formaérzéke s a klasszikusokon iskolázott szemlélete megóvta attól, hogy a kor általános gyakorlata szerint "öltöztesse" az épületet. A történeti formák jelenléte itt architektonikusan indokolt, ezt mutatja a nemes méltóságot sugárzó, Colosseum-motívumokkal képzett főhomlokzat, a földszinti kettős előcsarnok s a reneszánsz díszteremként kialakított emeleti foyer. Ybl nem utánozta, hanem a saját kora szintjén újraélte a múltat. Úgy tudott tervezni, az eredetiség hitelével, mintha maga is a reneszánsz teremtő erejű mestere lett volna. (Az Operaház a főváros nagyarányú rendezésének a keretében épült. Andrássy Gyula miniszterelnök támogatásával 1870-ben alakult meg a Fővárosi Közmunkák Tanácsa, amely már a következő évben pályázatot hirdetett egy átfogó rendezési terv elkészítésére. A megvalósult munkák közül a legfontosabbak az 1885-ben felavatott Sugár-út, a mai Andrássy út, ahol az Operaház is áll, és az 1896-ban ünnepélyesen megnyitott Nagykörút.)Budapest: Fővámpalota (ma Közgazdaságtudományi Egyetem). Eredetileg több egymástól független hivatal székházául épült. Ezzel magyarázható, hogy hiányzik belőle a kor középületeinek jellemző axiális szervezése: a tengelyben kibontakozó nagyszabású térsor. A négyszögalakban elrendezett szárnyak hosszan elnyúló, keskeny udvart vettek körül (ennek középső szakasza ma az egyetem aulája). A Dunára néző főhomlokzat pavilonos tagolású. Hétaxisos középső tömbje, s a két végén 3-3 axis egy szinttel az összekötő szárnyak fölé emelkedik. Formálása részben észak-itáliai, részben római és firenzei előképekre vezethető vissza.
Budapest: Várkertbazár. Pavilonokból, oszlopos pergolákból, loggiákból, szabadlépcsőkből és fedett árkádokból összeálló, derűs hatású, festői együttes. Építészetileg rendezi a Várhegy lejtőjének Duna-parti szakaszát, anélkül, hogy a hegy és a folyam természetes kapcsolatát megbontaná. Az eklektikában ritkán találkozunk olyan alkotással, amely ennyire következetesen alkalmazkodik a helyszín természeti adottságaihoz.
Budapest: Bazilika. Építését a század közepén Hild József kezdte el. Ybl 1867-ben, Hild halála után vette át a munkát. Az addig elkészült részeket, a főfalakat megtartva reneszánsz jellegű kilencosztású teret tervezett, a négyezet fölött tambúros kupolával s kéttornyos homlokzattal. A korábbi terv kötöttségei miatt a külső megjelenés nem elég egységes. Ybl stílusának művészi értékei inkább a belsőben érvényesülnek.
Steindl Imre (1839-1902), a Műegyetem Középkori építészeti tanszékének neves professzora gyakran dolgozott neoreneszánsz stílusban. Így épült többek között - az először gótikus formákkal megtervezett, majd a megrendelők kívánságára reneszánsszá átalakított - budapesti Új Városháza, amelynek tágas közgyűlési terme s öntöttvas-szerkezetű lépcsőháza a magyar eklektika jelentős emléke.
Steindl főműve, a budapesti Országház homlokzata neogótikus. A stílus megválasztásában a londoni Parlamenthez igazodik. A Duna partján hosszan elnyúló, méltóságteljes épület az eklektika egyik legjellegzetesebb hazai alkotása. Valójában csak a részletformái gótikusak.
Az alaprajz elrendezésében, a térszervezésben, a rizalitokkal tagolt tömeg szimmetrikus felépítésében a reneszánsz, ill. a barokk kompozíciós módszere érvényesül. Hangsúlyteremtő központi eleme a nagyméretű kupolacsarnok, amelyhez a tengelyben ünnepélyes díszlépcső vezet. Ahhoz csatlakozik kétfelől - a kereszttengelyben - az alsó- és a felsőház ülésterme, s ezekhez a tömegformában is kiemelt központi terekhez igazodnak a belső udvarok köré elrendezett, alárendeltebb hivatali szárnyak.
Schulek Frigyes (1841-1919) a purista szemléletű műemlék-helyreállítás legjelentősebb hazai képviselője. Főműve a budavári Nagyboldogasszony- (Mátyás-templom) 1874 és 1896 között végrehajtott újjáépítése. A mainál jóval dísztelenebb középkori templomot egységes stílusban megtervezett, finomművű gótikus részletekkel gazdagította. Újraálmodta olyannak, amilyen lehetett volna, ha valamelyik jól képzett középkori mester egyszerre építette volna.
Ehhez a munkához kapcsolódott másik közismert alkotása, a Várhegy szegélyén épült Halászbástya. A román stílusban tervezett, oszlopos folyosókból, nyitott csarnokokból, tornyokból, szabadlépcsőkből összeálló, festői együttes azzal a rendeltetéssel létesült, hogy az újraépült gótikus "koronázó" templomnak stílusban hozzáillő, hangulatkeltő környezetet adjon.
Hauszmann Alajos (1847-1926) a századforduló legelismertebb hazai mestere. Műegyetemi professzorként igen jelentős oktatói tevékenységet fejtett ki. Mint vállalkozó nagy létszámú irodát tartott fenn, s ott építészek egész nemzedéke nevelődött fel mellette. Kezdetben a kortársak többségéhez hasonlóan neoreneszánsz stílusban dolgozott.
A kilencvenes évek elejétől - millennium idejének pompaigényét kiszolgálva - áttért a sokkal gazdagabb hatású, látványosabb neobarokkra. Így épült a főművei között számontartott Igazságügyi palota (a Kúria, ma Néprajzi Múzeum) az Országház téren, s így építette ki a budai Várban a Királyi palota együttesét.
Később a stílusa kissé leegyszerűsödött. Anélkül, hogy a barokk jellegű plasztikus formálást elhagyta volna, megpróbált közeledni az akkor bontakozó modern építészet tárgyilagosabb szemléletmódjához s azzal együtt a szecesszióhoz is. Ennek a kevert stílusú késői korszaknak jellegzetes műve s egyben Hauszmann utolsó nagy alkotása a Műegyetem központi épülete.
Budapest: Műszaki Egyetem, Hauszmann Alajos műve, 1903-1909
Az eklektikus építészet jelentősége
Az eklektikus építészet jelentősége
A XIX. század utolsó harmadában a társadalmi és gazdasági fejlődés éleződő ellentmondásai az építészetet is érintették. A mérnöki és az építőművészi tevékenység között a szakadék egyre jobban mélyült. Az egészségtelen szétválás azonban nem tudta meggátolni azt, hogy ne szülessenek mind a két oldalon komoly eredmények.
A mérnöki oldal az új anyagok és új szerkezetek alkalmazásának lehetőségeit kísérletezte ki. A figyelmét a stílusformákra összpontosító építőművészet pedig kiérlelte a szükségessé vált új épületfajták megfelelő típusait.
A történeti formákhoz kötődő eklektikus stílusépítészet visszafogta, de ugyanakkor ösztönözte is a fejlődést. Minél inkább szembekerült az anyagfelhasználás, a szerkezet és a technika korszerű követelményeivel, annál kényszerítőbb erővé fokozta az egység helyreállításának igényét. Ebből az igényből bontakozott ki a századforduló korszerű stílusa, a szecesszió, majd később a tárgyilagos formálásra törő korai modern építészet.
Forrás:
Page updated
Google Sites
Report abuse