Prozorovék házában. Szalon oszlopokkal, amelyek között belátni az ebédlőbe. Dél. Künn verőfényes, vidám idő. A teremben ebédhez terítenek.
Olga, a leánygimnázium tanárnőinek kék egyenruhájában, egész idő alatt iskolai füzeteket javít, közben felkel, járkál. Mása fekete ruhában ül, kalapjával a térdén, és könyvet olvas. Irina, fehér ruhában az ablaknál áll, gondolataiba süppedve.
OLGA
Apa éppen ma egy éve halt meg, május 5-én, a te neved napján, Irina. Akkor nagyon hideg volt, és esett a hó. Én azt hittem, hogy nem élem túl, és te ájultan feküdtél itten, mint egy halott. Azóta azonban elmúlt egy esztendő, és most már könnyű szívvel gondolunk rá, neked már fehér ruhád van, az arcod sugárzik. (Az óra tizenkettőt üt) Akkor is éppen így ütött az óra.
Szünet
Emlékszem, mikor apát kivitték, szólt a katonazene, és a temetőben sortüzet adtak. Tábornok volt, dandárparancsnok, de azért kevesen voltak ott. Talán mert esett az eső. Erősen esett és havazott.
IRINA
Minek erre gondolni!
Az oszlopok mögött az ebédlőben az asztalnál megjelenik Tuzenbach báró, Csebutikin és Szoljonij
OLGA
Ma meleg van, tárva az ablak, de a nyírfák még nem rügyeznek. Apa megkapta a dandárját, és elhagyta velünk együtt Moszkvát, tizenegy évvel ezelőtt, de azért határozottan emlékszem. Május elején ilyen idő tájt Moszkvában már minden virágzik, meleg van, verőfényben úszik az egész város. Tizenegy év múlt el, de mindenre pontosan emlékszem, mintha Moszkvát csak tegnap hagytuk volna el, istenem! Ma reggel felébredtem, megpillantottam ezt a sok fényt, a tavaszt, és olyan boldog lett a szívem, és úgy vont vissza, szülővárosom felé.
CSEBUTIKIN
Ugyan, kérem!
TUZENBACH
Szamárság, természetesen.
Mása elmereng a könyv felett, és halkan egy dalt fütyörész
OLGA
Ne fütyülj, Mása. Hogy tehetsz ilyent?
Szünet
Mióta naponta a gimnáziumba járok, és aztán esténként magánórákat adok, azóta állandóan fáj a fejem, és folyton arra gondolok, hogy megvénültem. És csakugyan, e négy év óta, hogy a gimnáziumban vagyok, érzem, hogy a fiatalságom és az erőm napról napra fogy. És mindig jobban és jobban vágyakozom...
IRINA
Hogy Moszkvába költözzünk. Hogy eladjuk a házat, hagyjunk itt mindent, és menjünk el Moszkvába...
OLGA
Jaj, minél előbb.
Csebutikin és Tuzenbach nevet
IRINA
Bátyánk valószínűleg egyetemi tanár lesz, és akkor úgysem marad itten. Csak szegény Mása marad itt egyedül.
OLGA
Mása majd minden évben, egész nyárra eljön hozzánk Moszkvába.
Mása halkan egy dalt fütyörész
IRINA
Ha Isten is úgy akarja, majd elrendeződik minden. (Kitekint az ablakon) Micsoda gyönyörű idő. Én nem tudom, miért ragyog annyi fény a szívemben. Ma reggel eszembe jutott, hogy a nevem napja van, és egyszerre megörültem, és gyermekkoromra gondoltam, amikor még élt a mama. Jaj, micsoda csodálatos gondolataim támadtak, csodálatos gondolataim!
OLGA
Ma valósággal sugárzol, és gyönyörű vagy. Mása is gyönyörű, Andrej is csinos volna, de nagyon elhízott, és ez nem illik hozzá. Én azonban ugyancsak megvénültem és lesoványodtam, valószínűleg mert a gimnáziumban sokat veszekszem a lányokkal. Ma például szabadnapom van. Itt vagyok, és a fejem nem fáj, fiatalabbnak érzem magam, mint tegnap. Huszonnyolc éves vagyok, de... Minden jól van, minden az Úr rendelése, azért, tudja isten, ha férjhez mennék, és egész nap otthon ülnék, jobb volna.
Szünet
Én szeretném az uramat.
TUZENBACH
(Szoljonijhoz) Maga olyan zagyvákat beszél, hogy nem is lehet hallgatni. (Bejön a szalonba) Elfelejtettem szólni, hogy ma meglátogatja önöket Versinyin, az új ütegparancsnok. (A zongorához ül)
OLGA
Nagyon örülünk.
IRINA
Öregember?
TUZENBACH
Nem éppen. Legfeljebb úgy negyven-negyvenöt körül. (Halkan zongorázik) Kedves fickónak látszik. Nem ostoba, az bizonyos. Csak sokat beszél.
IRINA
Érdekes ember?
TUZENBACH
No, igen. De felesége van és anyósa és két kislánya. „Aztán másodszor nősült. Mindig vizitel, és mindenhol elmeséli, hogy van felesége és két lánya. Itt is elmeséli majd. A felesége kissé hóbortosnak látszik, hosszú hajfonattal jár, mint a kislányok, és fellengzős frázisokban beszél, sokszor filozofál, és gyakran öngyilkossági kísérletet követ el, nyilván hogy az urát bosszantsa. Én ezt a nőt már régen faképnél hagytam volna, de ő tűr, és csak panaszkodik.
SZOLJONIJ
(Csebutikinnal bejön a szalonba) Egy kezemmel csak másfél pudot emelek fel, kettővel azonban ötöt, sőt hat pudot. Ebből azt következtetem, hogy két ember nem kétszer erősebb, mint egy ember, hanem legalább háromszor erősebb...
CSEBUTIKIN
(egy újságot olvas) Hajhullás ellen... Egy lat naftalin feloldandó egy fél palack szeszben... Minden este bedörzsölni... (Beírja noteszébe) Ezt följegyezzük. (Szoljonijhoz) Figyeljen. A dugócskát belenyomjuk az üvegcsébe. Egy üvegcső megy rajta keresztül... Aztán veszünk egy csipetet a legegyszerűbb, legközönségesebb timsóból...
IRINA
Ivan Romanics, kedves Ivan Romanics!
CSEBUTIKIN
No, mi az, kislánykám, édesem?
IRINA
Mondja meg nekem, miért vagyok ma olyan boldog? Mintha vitorlás hajón lennék, fölöttem a messze kék ég, és nagy fehér madarak keringenek körülöttem. Miért van ez így? Miért?
CSEBUTIKIN
(mindkét kezét megcsókolja, gyöngéden) Kis fehér madárkám.
IRINA
Mikor ma felébredtem, felkeltem és megmosdottam, egyszerre úgy tetszett, minden olyan világos ezen a világon, és tudom, hogyan kell élni. Kedves Ivan Romanics, én tudok mindent. Az embernek fáradnia kell, dolgoznia kell arca verejtékével, akárki is az, és csak ebben van az élet értelme és célja, az ember boldogsága és gyönyörűsége. Milyen szép az élete a munkásnak, aki virradatkor felkel, és az úton követ tör, vagy a pásztornak, vagy a tanárnak, aki gyerekeket tanít, vagy a mozdonyvezetőnek a vasúton... Istenem, mennyivel többet ér nemcsak az ember, aki dolgozik, hanem a barom is, az igavonó ló is, mint az a fiatalasszony, aki délben tizenkét órakor ébred, aztán az ágyban kávézik, aztán két óra hosszat öltözködik... Jaj, milyen borzasztó ez!... Csak a nyári hőségben tudunk olyan rettentő szomjasak lenni, mint ahogy én ma dolgozni szeretnék. És ha ezután nem kelek fel korán, és nem dolgozom, tagadja meg tőlem a barátságát, Ivan Romanics.
CSEBUTIKIN
(gyengéden) Jó, jó, majd megtagadom.
OLGA
Apa szoktatott rá bennünket, hogy hét órakor keljünk. Most Irina hét órakor ébred, de legalább kilencig az ágyban heverész, és folyton gondolkodik valamin. Jaj, milyen komoly arccal. (Nevet)
IRINA
Megszoktad, hogy kislánynak nézzél, és most furcsának tartod, hogy az arcom komoly. Húszéves vagyok!
TUZENBACH
Mennyire megértem, hogy az emberek dolgozni vágynak! Én egész életemben egyetlenegyszer sem dolgoztam. A hideg és henye Szentpéterváron születtem, olyan családban, amely sohasem ismerte a munkát és gondot. Emlékszem, mikor a katonaiskolából hazajöttem, inas húzta le a lábamról a csizmát; sokat szeszélyeskedtem akkoriban, de az anyám bámult engem, és csudálkozott, mikor más nem bámult engem. Óvtak a munkától. De azért mégsem sikerült nekik, hogy egészen elidegenítsenek tőle. Itt van az ideje, már közeledik, egészséges, hatalmas förgeteg támad, már úton van, nemsokára ideér, és lesöpri társadalmunkról a tunyaságot, a közömbösséget, a munka iránti előítéletet, a rothadt unalmat. Dolgozni fogok. Huszonöt-harminc év múlva minden ember dolgozni fog. Minden ember!
CSEBUTIKIN
Én nem fogok dolgozni.
TUZENBACH
Maga nem számít.
SZOLJONIJ
Huszonöt év múlva, hála isten, maga már nem lesz az élők sorában. Két-három év múlva úgyis megüti a guta. Vagy pedig egyszer, ha rosszkedvemben leszek, egyszerűen golyót röpítek a fejébe, angyalkám. (Zsebéből illatszeres üveget vesz elő, és locsolgatja a mellét és a kezét)
CSEBUTIKIN
(nevet) Csakugyan, sohasem csináltam semmit. Mióta kijártam az egyetemet, a kisujjamat sem mozdítottam, egyetlen könyvet sem olvastam, csak újságot. (Kivesz zsebéből egy másik újságot) Itt van... az újságokból tudom, hogy például élt valami Dobroljubov*... de hogy mit írt, azt már nem tudom. Tudja az ördög.
Az alsó emeletről felkopognak, zörgetik a padlót
Ahá, lehívnak, valaki jön hozzám. Azonnal jövök, viszontlátásra. (Elsiet, szakállát fésülve)
IRINA
Valami motoszkál a fejében.
TUZENBACH
Igen. Nagyon ünnepélyes ábrázattal távozott, bizonyosan ajándékot hoz magának.
IRINA
Jaj, de kínos.
OLGA
Igen, borzasztó. Mindig ilyen csacsiságokat csinál.
MÁSA
„A tengerparton áll a tölgyfa... aranylánc csüng az ágain... aranylánc csüng az ágain...”* (Felkel, és halkan dúdolja magában)
OLGA
Ma nem vagy vidám, Mása.
Mása tovább dúdol, felteszi a kalapját
Hová mész?
MASA
Haza.
IRINA
Különös.
TUZENBACH
Hát nem marad itt a névnapi ebédre?
MÁSA
Mindegy... Majd este benézek. Szervusz, kedves. (Megcsókolja Irinát) Még egyszer azt kívánom neked, légy egészséges, légy boldog. Annak előtte, mikor még apa élt, minden névnapkor harminc-negyven katonatiszt jött hozzánk, és lármáztak, zsibongtak. Ma másfél ember van csak itt, és csönd van, mint a sivatagban. No, hát megyek. Ma mélabús vagyok, rosszkedvű, ne is hallgass rám. (Könnyein keresztül nevet) Később majd beszélünk egymással, most azonban szervusz, édesem, elmegyek valahová.
IRINA
(elégedetlenül) Igazán, milyen vagy...
OLGA
(könnyezik) Én megértelek, Mása.
SZOLJONIJ
Ha férfi filozofál, az filozofisztika, vagy mondjuk szofisztika. De hogyha egy nő filozofál, vagy két nő... az kérem alássan... nem mindig papsajt.
MÁSA
Mit akar ezzel mondani, maga rémes, maga szörnyű ember?
SZOLJONIJ
Semmit. „És megfordul, dermedve már, mögötte most a medve áll.”*
Szünet
MÁSA
(Olgához dühösen) Ne bőgj!
Anfisza, Ferapont jönnek, tortával a kezükben
ANFISZA
Erre, erre, bátyuska. Csak kerülj beljebb, tiszta a lábad (Irinához) Az elöljáróságtól, Mihail Ivanovics Protopopov küldi. Torta.
IRINA
Köszönöm. Mondd meg, hogy köszönöm. (Elveszi a tortát)
FERAPONT
Micsoda?
IRINA
(hangosabban) Köszönöm.
OLGA
Dada, adj neki pirogot. Menj, Ferapont, majd kapsz pirogot.
FERAPONT
Micsoda?
ANFISZA
No, gyere, Ferapont Szpiridonics. No, gyere. (Feraponttal el)
MÁSA
Nem szeretem ezt a Protopopovot, Mihail Potapics vagy Ivanicsot, vagy hogy hívják. Valahogy meg ne hívd.
IRINA
Nem is.
MÁSA
Akkor jó.
Csebutikin jön, utána egy katona ezüst szamovárral. Csodálkozás és rosszallás moraja
OLGA
(tenyerével elfödi az arcát) Szamovár. Rémes. (Az ebédlőbe megy, az asztalhoz)
IRINA*
Kedves, kedves Ivan Romanics, mit csinált?
TUZENBACH
(nevet) Ugye megmondtam?
MÁSA
Nem szégyelli magát, Ivan Romanics?
CSEBUTIKIN
Édeseim, lelkeim, maguk nekem az egyetlenek, a legdrágábbak ezen a világon. Nemsokára hatvan leszek, öreg vagyok, magányos, semmirekellő vén csont. Bennem nincs már semmi jó, csak az, hogy szeretem magukat. Ha maguk nem szeretnének, én már régen nem élnék. (Irinához) Édesem, kislányom. A születése napjától ismerem magát, a karomon hordoztam... és szerettem a boldogult mamáját.
IRINA
De minek ez a drága ajándék?
CSEBUTIKIN
(dühösen, könnyezve) Ugyan, drága ajándék! (A katonához) Vidd a fenébe innen ezt a szamovárt. (Dühösen) Drága ajándék...
Katona a szamovárral el az ebédlőbe
ANFISZA
(átmegy a szalonon) Virágaim, egy ismeretlen ezredes. Már letette a köpenyét és gyön. Arinuska, légy hozzá nyájas, barátságos. (Elmenőben) Tyűh, már ebédelni kellene. Jaj, istenem.
TUZENBACH
Valószínűleg Versinyin.
Versinyin be
Versinyin alezredes.
VERSINYIN
(Másához és Irinához) Tisztelettel bemutatkozom: Versinyin. Nagyon, de nagyon örvendek, hogy látom önöket, Mennyire megnőttek.
IRINA
Üljön le, kérem, nagyon örvendünk.
VERSINYIN
(vidáman) Végtelen boldog vagyok. De önök hárman vannak, ugyebár nővérek? Emlékszem három csöpp lánykára. Az arcukra már nem emlékszem, de arra, hogy édesapjuknak, Prozorov ezredesnek három kislánya volt, arra határozottan emlékszem, és láttam is magukat tulajdon szememmel. Ej, hogy múlik az idő! Hogy múlik az idő!
TUZENBACH
Alekszandr Ignatyevics moszkvai.
IRINA
Moszkvai? Ön moszkvai?
VERSINYIN
Az, moszkvai. Megboldogult édesatyjuk ütegparancsnok volt ott, és én tiszt voltam ugyanabban a dandárban. (Másához) Úgy rémlik, a maga arcára kissé emlékszem.
MÁSA
Én az önére nem emlékszem.
IRINA
Olga! Olga! (Bekiált az ebédlőbe) Olga, jöjj már!
Olga bejön az ebédlőből a szalonba
Kisütöttük, hogy Versinyin alezredes moszkvai.
VERSINYIN
Szóval ön Olga Szergejevna, a legidősebb... És ön Marija... És ön Irina, a legfiatalabbik...
OLGA
Ön moszkvai?
VERSINYIN
Az vagyok. Moszkvában jártam iskolába, és ott kezdtem a szolgálatot. Sokáig szolgáltam Moszkvában, végül aztán itt kaptam üteget, ideköltöztem, amint látni méltóztatik. Magukra tulajdonképpen nem emlékszem, csak azt tudom, hogy hárman voltak nővérek. Édesatyjuk azonban megmaradt emlékezetemben. Ha behunyom a szememet, magam előtt látom, mintha élne. Moszkvában gyakran jártam önökhöz.
OLGA
Azt hittem, hogy mindenkire emlékszem, és most...
VERSINYIN
Nevem Alekszandr Ignatyevics.
IRINA
Szóval, Alekszandr Ignatyevics, ön moszkvai... Micsoda meglepetés!
OLGA
Mi is odaköltözünk.
IRINA
Reméljük, hogy őszre már ott leszünk. A szülővárosunk. Mi ott születtünk. A régi Baszmannaja utcában...
Mindketten kacagnak az örömtől
MÁSA
Véletlenül egy földinkre bukkantunk. (Élénken) Most már tudom. Emlékszem, Olga, mindig azt mondták nálunk: „a szerelmes őrnagy”. Maga akkor főhadnagy volt, és szerelmes volt valakibe, és mindenki úgy hívta, nem tudom, miért, tréfából, a szerelmes őrnagy.
VERSINYIN
(nevet) Igen, igen... A szerelmes őrnagy. Úgy van.
MÁSA
Maga akkor még csak bajuszt hordott. Jaj, mennyire megöregedett! (Könnyezve) Mennyire megöregedett!
VERSINYIN
Igen, mikor szerelmes őrnagynak hívtak, akkor még fiatal voltam, akkor még szerelmes voltam. Ma minden másképp van.
OLGA
De egy ősz hajszála sincsen. Megöregedett, de azért nem öreg.
VERSINYIN
Mindenesetre a negyvenharmadikban vagyok. Régóta elkerültek Moszkvából?
IRINA
Tizenegy éve. No, miért sírsz, Mása? Jaj, de nevetséges vagy. (Könnyezik) No, most már én is sírni kezdek.
MÁSA
Semmi. Milyen utcában lakott?
VERSINYIN
A régi Baszmannaja utcában.
OLGA
Mi is.
VERSINYIN
Egy darabig a Német utcában laktam. A Német utcából a Vöröskaszárnyába szoktam menni. Útközben van egy komor híd, és a híd alatt zúg a víz. Ha az ember egyedül bandukol ott, elszomorodik.
Szünet
De micsoda gyönyörű, pompás folyó van itten! Micsoda pompás folyó!
OLGA
Igen, de hideg. Itt hideg van, és sok a szúnyog...
VERSINYIN
Ugyan, kérem. Itt egészséges, jó szláv éghajlat van. Erdő, folyó... és nyírfák is. Minden fa közül legjobban szeretem a kedves, szerény nyírfát. Itt igazán boldogság élni. Csak az a furcsa, hogy az állomás húsz versztányira* van a várostól... És senki sem tudja, miért...
SZOLJONIJ
Én tudom, hogy miért.
Mindenki rátekint
Azért, mert hogyha közel lenne az állomás, akkor nem lenne messze. Ha pedig messze van, akkor nem lehet közel.
Kínos hallgatás
TUZENBACH
Vaszilij Vasziljics, maga nagyon tréfás ember.
OLGA
Most emlékezem magára. Hát hogyne.
VERSINYIN
Ismertem az édesanyját.
CSEBUTIKIN
Milyen jóságos asszony volt, Isten nyugosztalja.
IRINA
A mamát Moszkvában temették el.
OLGA
Igen, a Novogyevicsje temetőben*.
MÁSA
Látja, már majdnem elfelejtettem az arcát. így nem emlékeznek majd a mi arcunkra sem. Elfelednek bennünket...
VERSINYIN
Igen. Elfelejtenek bennünket. Ez a sorsunk – semmit sem tehetünk ellene. Azt, ami nekünk komolynak, jelentősnek, nagyon fontosnak tetszett, idővel elfelejtik, vagy jelentéktelennek látják.
Szünet
És ebben az a legérdekesebb, hogy mi nem is tudjuk, mit tartanak majd nagynak és fontosnak, és mit kicsinynek és nevetségesnek. Vajon Kopernikusz vagy Kolombusz felfedezését nem látták-e kezdetben haszontalannak és nevetségesnek, és nem tartották-e egy különc őrült firkáit valóságos kinyilatkoztatásnak? És az is lehet, hogy majd a mi életünket, melyben olyan jól megvagyunk, később különösnek, kényelmetlennek, értelmetlennek, nem eléggé tisztának, sőt talán bűnösnek is ítélik.
TUZENBACH
Ki tudja? De az is lehet, hogy mostani életünket majd nagynak nevezik, és tisztelettel beszélnek rólunk. Most nincs kínzás, nincs kivégzés, idegen betörés, csak sok szenvedés, nagyon, nagyon sok szenvedés.
SZOLJONIJ
(vékony hangon) Csip-csip-csip. A báró egészen megfeledkezik az evésről, csak filozofálhasson.
TUZENBACH
Vaszilij Vasziljics, hagyjon már nekem békét… (Más helyre ül) Ami sok, az aztán sok.
SZOLJONIJ
(vékony hangon) Csip, csip, csip...
TUZENBACH
(Versinyinhez) Azok a szenvedések, amelyekkel most találkozunk... olyan sok van belőlük!... mégis bizonyos erkölcsi magaslatról tesznek tanúságot, amelyet a társadalom már elért...
VERSINYIN
Igen, igen, természetesen.
CSEBUTIKIN
Az imént azt mondta, báró, hogy az életünket majd nagynak nevezik; de az emberek mégiscsak kicsinyek... (Feláll) Nézze, milyen kicsi vagyok. A magam vigasztalására kell azt mondanom, hogy az életem nagy, és van értelme.
Kívülről hegedűszó
MÁSA
Andrej hegedül, a bátyánk.
IRINA
Andrej tudós. Valószínűleg egyetemi tanár lesz. Apa katonatiszt volt, a fia azonban tudományos pályára megy.
MÁSA
Apa kívánságára.
OLGA
Ma nagyon ugrattuk őt. Úgy látszik, egy kicsit szerelmes.
IRINA
Egy itteni lányba. Lehet, hogy az is eljön ma.
MÁSA
Juj, hogy öltözködik. Nemhogy rosszul, divatjamúltan, hanem egyszerűen szánalmasan. Furcsa, rikító, sárga szoknyát hord, ilyen közönséges rojtokkal, és vörös blúzt. És az arcát valósággal fényesre sikálja! Andrej nem szerelmes belé, ezt nem hiszem, elvégre van ízlése. Csak úgy ugrat bennünket, bolondozik. Tegnap különben hallottam, hogy ezt a lányt Protopopov veszi el, az elöljáró. No, ez remek lesz. (Az oldalsó ajtón kiszól) Andrej, gyere már. Egy pillanatra.
Andrej bejön
OLGA
Bátyám, Andrej Szergejevics.
VERSINYIN
Versinyin.
ANDREJ
(felhevült arcát törölgeti) Prozorov. Önt ugyebár idehelyezték? Az új ütegparancsnok?
OLGA
Képzeld, Alekszandr Ignatyevics moszkvai.
ANDREJ
Igazán? No, akkor gratulálok önnek, a húgaim nem hagyják békében.
VERSINYIN
Már volt szerencsém a kedves húgait untatni a visszaemlékezéseimmel.
IRINA
Nézze csak, milyen fényképrámát kaptam ma Andrejtől. (Mutatja a rámát) Ő maga csinálta.
VERSINYIN
(nézi a rámát, és nem tudja, hogy mit mondjon) Igen...tartós...
IRINA
És azt a keretet, mely a zongora felett lóg, szintén ő készítette.
Andrej legyint, és odább megy
OLGA
Andrej tudós, hegedül, remekül lombfűrészel, és különben is nagyszerű fiú. Andrej, ne menj el. Az a szokása, hogy mindig elmegy. Gyere ide!
Mása Irinával karon ragadja Andrejt, és nevetve visszavezetik
MÁSA
Gyere csak! Gyere csak!
ANDREJ
Ugyan, hagyjatok már!
MÁSA
Mulatságos alak! Akekszandr Ignatyevicset azelőtt szerelmes őrnagynak nevezték! És ő egyáltalán nem haragudott.
VERSINYIN
Egyáltalán nem!
MÁSA
És tudod, mi vagy te? Te vagy a szerelmes hegedűs.
IRINA
Vagy a szerelmes egyetemi tanár!
OLGA
Szerelmes! Andrjuska szerelmes!
IRINA
(tapsol) Éljen! Éljen! Hogy volt! Andrjuska szerelmes.
CSEBUTIKIN
(Andrejhez lép hátulról, és mindkét karjával átszorítja) Csak csókolózni érdemes. Ezért tehát szeress, szeress! (Hangosan kacag; az újság állandóan nála van)
ANDREJ
No, elég, elég... (Arcát törülgeti) Egész éjszaka nem aludtam, és most egy kissé kábult vagyok. Négy óráig olvastam, aztán lefeküdtem, de le sem tudtam hunyni a szememet. Mindenféléről gondolkoztam, aztán besütött a reggeli verőfény, és elöntötte az egész szobát. Nyáron, míg itt leszek, egy angol könyvet szándékozom lefordítani.
VERSINYIN
Ön tud angolul?
ANDREJ
Igen, apa, Isten nyugosztalja, valósággal megnyomorított bennünket az ő nevelésével. Nevetséges és buta dolog, de meg kell mondanom, hogy apa halála után egyszerre kövéredni kezdtem, most pedig, egy évre rá, annyira meghíztam, mintha testem egy nyomástól szabadult volna. Apám jóvoltából én meg a húgaim tudunk franciául, németül, angolul, Irina pedig olaszul is. De mi mindenbe került ez!
MÁSA
Ebben a városban három nyelvet tudni igazán fényűzés. Nemcsak fényűzés, hanem egyszerűen haszontalan dolog, mint a hatodik ujj. Mi nagyon sok felesleges dolgot tudunk.
VERSINYIN
Ugyan, kérem. (Nevet) „Mi nagyon sok felesleges dolgot tudunk.” Én azt a nézetet vallom, hogy nincs és nem is lehet olyan unalmas és szomorú város, melyben az okos, képzett ember felesleges volna. Tegyük fel, hogy e kétségtelenül elmaradott és durva város százezer lakója közül csak hárman vannak olyanok, mint önök. önök az érzéketlen tömeget természetesen nem képesek meghódítani, lassanként engedniök kell majd, és elvesznek a százezres tömegben, az élet elfojtja önöket, de azért mégsem tűnnek el egészen, mégsem maradnak minden hatás nélkül. Később önök után talán már hat olyan ember lesz, mint önök, aztán tizenkettő, és így tovább, míg végül az ilyenfajta emberek alkotják majd a többséget. Két-három évszázad múltán az élet bámulatos szép lesz a földön. Az embernek ilyen életre van szüksége, és ha az eddig még nincs meg itten, meg kell sejtenünk, várnunk kell, álmodnunk kell róla, készülnünk kell rá. Ezért kell mindig többet látnunk és tudnunk, mint az apánk és nagyapánk tudott és látott. (Nevet) És maguk azon panaszkodnak, hogy sok felesleges dolgot tudnak.
MÁSA
(leveszi a kalapját) Itt maradok ebédre.
IRINA
(sóhajt) Minden szavát fel kellene írnunk.
Andrej közben észrevétlenül elment
TUZENBACH
Azt mondja, hogy sok-sok év múltán az élet bámulatosan szép lesz a földön. Helyes. De hogy már most részt vegyünk benne, ha csak távolról is, készülődnünk kell erre az életre, dolgoznunk kell...
VERSINYIN
(feláll) Igen. Nini, mennyi virágjuk van. (Körülnéz) És micsoda remek lakás. Irigylem magukat. Egész életemet kis lakásban töltöttem. Két szék, egy kerevet és a kályha, amelyik mindig füstölt. Éppen ezek a virágok hiányoztak az életemből. (Kezét dörzsölgeti) De minek erről beszélni?
TUZENBACH
Igen, dolgozni kell. Ön bizonyára úgy gondolja most: az érzelmes német. De becsületszavamra, orosz vagyok, és nem is tudok németül. Az apám pravoszláv...
Szünet
VERSINYIN
(fel-le járkál) Gyakran azt gondolom: mi lenne, ha életünket kezdettől fogva újraélhetnénk? Mégpedig öntudatosan? Hogyha az egyik élet, melyet már átéltünk, úgyszólván a piszkozat lenne, és a másik, az új, a tisztázat? Akkor, azt képzelem, valamennyien arra törekednénk mindenekelőtt, hogy ne ismételjük önmagunkat. Más életkörülményeket teremtenénk, ilyen virágos lakást szereznénk, sok-sok fénnyel... Nekem van feleségem, két kislányom, a feleségem azonban beteges nő, satöbbi, satöbbi. De ha az életemet újrakezdhetném, akkor én nem házasodnék meg. Semmi esetre.
Kuligin jön be egyenruha-frakkban
KULIGIN
(Irinához lép) Kedves sógornőm, engedd meg nekem, hogy neved ünnepén szerencsekívánataimat fejezzem ki, és őszinte szívem minden melegével egészséget kívánjak neked és minden jót, amit a te korodbeli lányoknak egyáltalán kívánhatni. És hogy átnyújtsam neked ezt a könyvet, ajándék gyanánt. (Átadja a könyvet) Tanintézetünk ötven éves története, tőlem való. Jelentéktelen munkácska, pihenő óráimban írtam, de azért elolvashatod. Van szerencsém, uraim. (Versinyinhez) Kuligin, gimnáziumi tanár és udvari tanácsos. (Irinához) Ebben a könyvben megtalálod mindazon növendékeknek névsorát, akik az utolsó ötven év folyamán tanintézetünket látogatták. Feci, quod potui, faciant meliora potentes*. (Megcsókolja Mását)
IRINA
De hiszen húsvétkor már adtál ilyen könyvet.
KULIGIN
(nevet) Csakugyan? Hát akkor add vissza, vagy add oda az ezredes úrnak. Parancsoljon, ezredes úr. Egyszer talán elolvassa unalomból.
VERSINYIN
Köszönöm szépen. (Menni akar) Végtelen örvendtem, hogy megismerhettem önöket.
OLGA
Már megy? Ugyan.
IRINA
Itt marad ebédre. Kérem.
OLGA
Én is kérem, maradjon.
VERSINYIN
(meghajlik) Úgy látszik, valami családi ünnepségbe csöppentem. Bocsánat, de nem tudtam, és még nem is gratuláltam... (Olgával az ebédlőbe megy)
KULIGIN
Ma, uraim, vasárnap van, a nyugalom napja. Pihenjük hát ki magunkat mi is, és vigadozzunk ki-ki kora és társadalmi állása szerint. A szőnyegeket nyáron le kell venni, és meg kell őrizni télre... Rovarporral vagy naftalinnal... A rómaiak egészséges nép voltak, mert mind a munkához, mind a pihenéshez értettek, nemhiába hirdették: Mens sana in corpore sano*... Az életük bizonyos formák szerint folyt le. Azt mondja az igazgatónk: minden életnek legfontosabb a formája... Ami elveszti a formáját, az elpusztul. És a mi hétköznapi életünkben is ugyanez történik. (Átöleli Mását, nevet) Mása szeret engem. Nőm szeret engem. És az ablakfüggönyöket le kell venni, a szőnyegekkel együtt... Ma nagyon vidám, nagyon jókedvű vagyok. Mása, ma négy órakor az igazgató úrhoz megyünk. Egy kis kirándulást rendeznek a tantestület tagjainak, valamint családjaiknak egyaránt.
MÁSA
Nem megyek.
KULIGIN
(elszomorodik) De miért nem? Édes Mása.
MÁSA
Majd megmondom. (Dühösen) Hát jó, megyek, csak hagyj békén, csak hagyj, kérlek... (Félrevonul)
KULIGIN
És aztán az estét az igazgató úrnál töltjük. Az igazgató úr megrongált egészségi állapota ellenére is azon igyekszik, hogy társadalmi életet éljen. Zseniális, ragyogó koponya. Nagyszerű ember. Tegnap a konferencia után azt mondta nekem: „Fáradt vagyok, Fjodor Iljics! Fáradt!” (A faliórára tekint, aztán a zsebórájára) Az órátok hét percet siet. Igen, mondotta, fáradt vagyok.
Kívülről hegedűszó
OLGA
Parancsoljanak, uraim, ebédelni! Pirog is lesz!
KULIGIN
Jaj, kedves Olgám. Tegnap reggeltől esti tizenegyig dolgoztam, nagyon elfáradtam, de ma olyan boldog vagyok. (Kimegy a terembe az asztalhoz) Édes Olgám...
CSEBUTIKIN
(zsebre dugja az újságját, és szakállát fésüli) Pirog is lesz? No, az már beszéd.
MÁSA
(Csebutikinhoz szigorúan) Egyet mondok: ma nem iszik. Érti? Árt magának.
CSEBUTIKIN
Ugyan! Már egészen elmúlt. Két éve nem iszom. (Idegesen) S aztán, nem mindegy?
MÁSA
Mégsem szabad innia. Nem szabad. (Dühösen, de úgy, hogy az ura ne hallja) Ördög vigye el, most aztán megint az egész este az igazgatóéknál unatkozunk!
TUZENBACH
Én a maga helyében egyszerűen nem mennék el.
CSEBUTIKIN
Ne menjen el.
MÁSA
Úgy, úgy, ne menjen... Átkozott élet. Kibírhatatlan... (Az ebédlőbe megy)
CSEBUTIKIN
(Szintén az ebédlőbe megy) Tehát...
SZOLJONIJ
(szintén az ebédlőbe tart) Csip... csip... csip...
TUZENBACH
Elég legyen, Vaszilij Vasziljics. Elég!
SZOLJONIJ
Csip, csip, csip.
KULIGIN
(vidáman) Az ön egészségére, ezredes úr! Én pedagógus vagyok, itt a házban a magam ura, Mása férje. Mása áldott lélek...
VERSINYIN
Kóstoljuk meg ezt a barna pálinkát... (Iszik) Egészségére! (Olgához) Olyan jól érzem magam önöknél!
A szalonban csak Irina és Tuzenbach marad
IRINA
Mása ma lehangolt. Tizennyolc éves korában férjhez ment hozzá, mikor még az urát tartotta a legbölcsebb embernek. És mostan másképp vélekedik róla. A legjobb ember, de nem a legokosabb ember.
OLGA
(türelmetlenül) Andrej, ugyan gyere már!
ANDREJ
(kívül) Azonnal. (Bejön, és az asztalhoz megy)
TUZENBACH
Mire gondol?
IRINA
Én? Nem szeretem a barátját, ezt a Szoljonijt, félek tőle. Csupa szamárságot beszél...
TUZENBACH
Különös ember. Sajnálom őt, és haragszom rá, de inkább sajnálom. Azt hiszem, hogy nagyon félénk... Ha egyedül van velem, akkor roppant okos és kedves szokott lenni, a társaságban azonban durva és kötekedő fráter. Várjon még egy kicsit, amíg leülnek az asztalhoz. Hadd maradjak a közelében. Mire gondol?
Szünet
Maga húszéves, én nem egészen harminc. Mennyi év van még előttünk, mennyi-mennyi nap, és minden napunkat a szerelem sugározza be…
IRINA
Nyikolaj Lvovics, ne beszéljen a szerelemről.
TUZENBACH
(nem ügyel rá) Lázasan szomjúhozom az életre, a harcra, a munkára... És lelkemben ez a szomjúság egyesül a maga iránt érzett szerelemmel, Irina... És maga olyan szép, és az egész életet olyan szépnek látom. Mire gondol?
IRINA
Azt mondta, hogy az élet szép. Igen, de ha csak szépnek látszik?! Nekünk hármunknak az élet még nem volt szép. Túlburjánzott rajtunk, mint valami gizgaz... Lám, csorognak a könnyeim... Hiába... (Gyorsan letörli az arcát, és nevet) Dolgozni kell, dolgozni. Azért vagyunk szomorúak, s azért látjuk az életet olyan sötétnek, mert nem ismerjük a munkát. Olyan emberektől származunk, akik a munkát megvetették...
Natalja Ivanovna bejön; rózsaszín ruhában, zöld övvel
NATASA
Már ebédnél ülnek. Elkéstem. (Futó pillantást vet a tükörbe, és igazgatja magát) A frizurám, azt hiszem, nem rossz. (Megpillantja Irinát) Drága Irina Szergejevna, gratulálok magának. (Erősen, hosszan csókolja) Jaj, mennyi vendég, zavarban vagyok... Jó napot, báró.
OLGA
(a szalonba lép) Á, itt van Natalja Ivanovna is. Isten hozta, drágám.
Csókolóznak
NATASA
Sok szépet és jót kívánok az ünnepeltnek. Ma roppant nagy társaságuk van, feszélyez...
OLGA
Ugyan, magunk között vagyunk. (Félhangosan, ijedten) Szent isten, magán zöld öv van? Drágám, ez egyszerűen képtelenség!
NATASA
Talán valami rosszat jelent?
OLGA
Nem, nem, hanem rémesen áll magának. Olyan, mintha...
NATASA
(síró hangon) Igazán? Pedig jóformán nem is zöld, egészen halvány. (Olga után az ebédlőbe megy)
A teremben ebédhez ülnek; a szalonban egy lélek sincs
KULIGIN
Egy jó vőlegényt kívánok neked, Irina, itt az ideje, hogy te is férjhez menj.
CSEBUTIKIN
Natalja Ivanovna, magának is egy jó vőlegényt kívánok.
KULIGIN
Natalja Ivanovnának már van vőlegénye.
MÁSA
(villájával csörömpöl a tányéron) Iszom egy pohárka borocskát! Ej, micsoda élet, de hát mit lehet tenni!
KULIGIN
Mása, magaviselet: „kevésbé szabályszerű”.
VERSINYIN
Hanem a likőr, az pompás. Miből készítették?
SZOLJONIJ
Svábbogárból.
IRINA
(siránkozó hangon) Fűh, fűh! De undorító!
OLGA
Ma estére sült pulyka lesz és almás lepény. Hála isten, ma egész nap itthon vagyok, este is itthon vagyok... Uraim, legyen szerencsénk ma este is...
VERSINYIN
Engedje meg, hogy én is visszajöhessek estére!
IRINA
Kérném.
NATASA
Csak úgy, mint otthon.
CSEBUTIKIN
Csak csókolózni érdemes, ezért tehát szeress, szeress. (Nevet)
ANDREJ
(dühösen) Hagyják abba már! Nem unják még?
Fedotyik és Rode belépnek, nagy virágkosarat hoznak
FEDOTYIK
Már ebédelnek, kérlek...
RODE
(hangosan és raccsolva) Már ebédelnek, kérlek? Igen, már ebédelnek, kérlek...
FEDOTYIK
Pardon, egy pillanat. (Fényképez) Egy-kettő. Pardon, még egy pillanat. (Újra fényképez) Egy-kettő. Kész!
Veszi a kosarat, és az ebédlőbe mennek, hol viharos örömmel fogadják őket
RODE
(hangosan) Gratulálok és minden jót kívánok! Ma igazán remek, nagyszerű időnk van. Egész reggel sétáltam a gimnazistákkal. A tornát tanítom a gimnáziumban.
FEDOTYIK
Irina Szergejevna, csak mozogjon bátran. (Újra fényképez) Maga ma nagyon érdekes. (Zsebéből kihúz egy búgócsigát) Különben itt van egy búgócsiga... Istenien búg.
IRINA
Micsoda gyönyörűség!
MÁSA
A tengerparton áll a tölgyfa, aranylánc csüng az ágain... aranylánc csüng az ágain... (Siránkozva) Jaj miért mondogatom mindig? Ma reggel óta valósággal gyötörnek ezek a versek.
KULIGIN
Topp, tizenhármán ülünk az asztalnál.
RODE
(hangosan) Uraim, csak nem tulajdonítanak jelentőséget ennek a babonának?
Kacagás
KULIGIN
Ha tizenhármán ülnek az asztalnál, akkor ez azt jelenti, hogy valaki szerelmes közülünk. Ivan Romanics, talán maga szerelmes?
Kacagás
CSEBUTIKIN
Én már vén róka vagyok. De hogy miért pirul el fülig Natalja Ivanovna, azt igazán nem értem.
Hangos nevetés. Natasa elrohan az ebédlőből a szalonba. Andrej utána
ANDREJ
Nagyon kérem, ne törődjön vele! Várjon... álljon meg, kérem...
NATASA
Szégyellem magam... Azt sem tudom, miért, és kinevetnek. Illetlenség volt, hogy elszaladtam az asztaltól, de nem bírom... nem bírom... (Tenyerével elfödi az arcát)
ANDREJ
Kedves, kérem, könyörgök, ne izgassa magát. Biztosítom, hogy csak tréfálnak, jó szívvel mondták. Kedvesem, drágám, hiszen ezek mind tisztességes és jó emberek, engem végtelen szeretnek, és magát is. Jöjjön ide az ablakhoz, itt nem látnak minket... (Körülnéz)
NATASA
Nagyon kevéssé szoktam meg a társaságot!
ANDREJ
Ó, fiatalság, gyönyörű, csodálatos ifjúság! Édesem, ne izgassa magát! Higgyen nekem, bízzék bennem. Olyan boldog vagyok, a szívem tele van szerelemmel és mámorral... Ó, itt nem látnak bennünket! Nem látnak! Miért is szerettelek úgy meg... mikor történt, nem tudom... Te kedves, te jó, te tiszta, légy az én feleségem... Szeretem magát, szeretem... Úgy, ahogy még nem szerettem senkit... (Megcsókolja)
Belép a két tiszt. Amikor meglátják a csókolózó párt, csodálkozva megállnak
Függöny
Dobroljubov: Nyikolaj Alekszandrovics Dobroljubov orosz irodalomkritikus, publicista, költő (1836-1861)
A tengerparton áll a tölgyfa... aranylánc csüng az ágain... aranylánc csüng az ágain...: Alekszandr Szergejevics Puskin Ruszlán és Ludmilla című elbeszélő költeményének kezdősorai. (Fodor András fordításában ugyanez: „Zöld tölgy a tenger szögletében, színarany lánc a derekán.” Kosztolányi fordításának egyes kiadásaiban ez a fordítás szerepel a szövegben.)
És megfordul, dermedve már, mögötte most a medve áll. Krilov A paraszt és a munkás című tanmeséjéből
Irina, Tuzenbach és Mása a szerzői utasítás szerint egyszerre szólalnak meg.
verszta: régi orosz hosszmérték, 1,07 km
Novogyevicsje temető (Novogyevicsi temető): az 1524-ben alapított moszkvai Novogyevicsij-kolostor területén működő temető, ahová a 16. század óta temetik a cári család tagjait, az arisztokratákat, az egyházi és a katonai vezetőket.
Feci, quod potui, faciant meliora potentes: Csináltam, ahogy tudtam, csinálja jobban, aki tudja (latin)
Mens sana in corpore sano: Ép testben ép lélek (latin)
В доме Прозоровых. Гостиная с колоннами, за которыми виден большой зал. Полдень; на дворе солнечно, весело. В зале накрывают стол для завтрака.
Ольга в синем форменном платье учительницы женской гимназии, все время поправляет ученические тетрадки, стоя и на ходу; Маша в черном платье, со шляпкой на коленях сидит и читает книжку, Ирина в белом платье стоит задумавшись.
Ольга.
Отец умер ровно год назад, как раз в этот день, пятого мая, в твои именины, Ирина. Было очень холодно, тогда шел снег. Мне казалось, я не переживу, ты лежала в обмороке, как мертвая. Но вот прошел год, и мы вспоминаем об этом легко, ты уже в белом платье, лицо твое сияет. (Часы бьют двенадцать.) И тогда также били часы.
Пауза.
Помню, когда отца несли, то играла музыка, на кладбище стреляли. Он был генерал, командовал бригадой, между тем народу шло мало. Впрочем, был дождь тогда. Сильный дождь и снег.
Ирина.
Зачем вспоминать!
За колоннами, в зале около стола показываются барон Тузенбах, Чебутыкин и Соленый.
Ольга.
Сегодня тепло, можно окна держать настежь, а березы еще не распускались. Отец получил бригаду и выехал с нами из Москвы одиннадцать лет назад, и, я отлично помню, в начале мая, вот в эту пору в Москве уже все в цвету, тепло, все залито солнцем. Одиннадцать лет прошло, а я помню там все, как будто выехали вчера. Боже мой! Сегодня утром проснулась, увидела массу света, увидела весну, и радость заволновалась в моей душе, захотелось на родину страстно.
Чебутыкин.
Черта с два!
Тузенбах.
Конечно, вздор.
Маша, задумавшись над книжкой, тихо насвистывает песню.
Ольга.
Не свисти, Маша. Как это ты можешь!
Пауза.
Оттого, что я каждый день в гимназии и потом даю уроки до вечера, у меня постоянно болит голова и такие мысли, точно я уже состарилась. И в самом деле, за эти четыре года, пока служу в гимназии, я чувствую, как из меня выходят каждый день по каплям и силы, и молодость. И только растет и крепнет одна мечта...
Ирина.
Уехать в Москву. Продать дом, покончить все здесь и — в Москву...
Ольга.
Да! Скорее в Москву.
Чебутыкин и Тузенбах смеются.
Ирина.
Брат, вероятно, будет профессором, он все равно не станет жить здесь. Только вот остановка за бедной Машей.
Ольга.
Маша будет приезжать в Москву на все лето, каждый год.
Маша тихо насвистывает песню.
Ирина.
Бог даст, все устроится. (Глядя в окно.) Хорошая погода сегодня. Я не знаю, отчего у меня на душе так светло! Сегодня утром вспомнила, что я именинница, и вдруг почувствовала радость, и вспомнила детство, когда еще была жива мама. И какие чудные мысли волновали меня, какие мысли!
Ольга.
Сегодня ты вся сияешь, кажешься необыкновенно красивой. И Маша тоже красива. Андрей был бы хорош, только он располнел очень, это к нему не идет. А я постарела, похудела сильно, оттого, должно быть, что сержусь в гимназии на девочек. Вот сегодня я свободна, я дома, и у меня не болит голова, я чувствую себя моложе, чем вчера. Мне двадцать восемь лет, только... Все хорошо, все от бога, но мне кажется, если бы я вышла замуж и целый день сидела дома, то это было бы лучше.
Пауза.
Я бы любила мужа.
Тузенбах
(Соленому). Такой вы вздор говорите, надоело вас слушать. (Входя в гостиную.) Забыл сказать. Сегодня у вас с визитом будет наш новый батарейный командир Вершинин. (Садится у пианино.)
Ольга.
Ну, что ж! Очень рада.
Ирина.
Он старый?
Тузенбах.
Нет, ничего. Самое большее, лет сорок, сорок пять. (Тихо наигрывает.) По-видимому, славный малый. Неглуп, это — несомненно. Только говорит много.
Ирина.
Интересный человек?
Тузенбах.
Да, ничего себе, только жена, теща и две девочки. Притом женат во второй раз. Он делает визиты и везде говорит, что у него жена и две девочки. И здесь скажет. Жена какая-то полоумная, с длинной девической косой, говорит одни высокопарные вещи, философствует и часто покушается на самоубийство, очевидно, чтобы насолить мужу. Я бы давно ушел от такой, но он терпит и только жалуется.
Соленый
(входя из залы в гостиную с Чебутыкиным). Одной рукой я поднимаю только полтора пуда, а двумя пять, даже шесть пудов. Из этого я заключаю, что два человека сильнее одного не вдвое, а втрое, даже больше...
Чебутыкин
(читает на ходу газету). При выпадении волос... два золотника нафталина на полбутылки спирта... растворить и употреблять ежедневно... (Записывает в книжку.) Запишем-с! (Соленому.) Так вот, я говорю вам, пробочка втыкается в бутылочку, и сквозь нее проходит стеклянная трубочка... Потом вы берете щепоточку самых простых, обыкновеннейших квасцов...
Ирина.
Иван Романыч, милый Иван Романыч!
Чебутыкин.
Что, девочка моя, радость моя?
Ирина.
Скажите мне, отчего я сегодня так счастлива? Точно я на парусах, надо мной широкое голубое небо и носятся большие белые птицы. Отчего это? Отчего?
Чебутыкин
(целуя ей обе руки, нежно). Птица моя белая...
Ирина.
Когда я сегодня проснулась, встала и умылась, то мне вдруг стало казаться, что для меня все ясно на этом свете, и я знаю, как надо жить. Милый Иван Романыч, я знаю все. Человек должен трудиться, работать в поте лица, кто бы он ни был, и в этом одном заключается смысл и цель его жизни, его счастье, его восторги. Как хорошо быть рабочим, который встает чуть свет и бьет на улице камни, или пастухом, или учителем, который учит детей, или машинистом на железной дороге... Боже мой, не то что человеком, лучше быть волом, лучше быть простою лошадью, только бы работать, чем молодой женщиной, которая встает в двенадцать часов дня, потом пьет в постели кофе, потом два часа одевается... о, как это ужасно! В жаркую погоду так иногда хочется пить, как мне захотелось работать. И если я не буду рано вставать и трудиться, то откажите мне в вашей дружбе, Иван Романыч.
Чебутыкин
(нежно). Откажу, откажу...
Ольга.
Отец приучил нас вставать в семь часов. Теперь Ирина просыпается в семь и по крайней мере до девяти лежит и о чем-то думает. А лицо серьезное! (Смеется.)
Ирина.
Ты привыкла видеть меня девочкой и тебе странно, когда у меня серьезное лицо. Мне двадцать лет!
Тузенбах.
Тоска по труде, о боже мой, как она мне понятна! Я не работал ни разу в жизни. Родился я в Петербурге, холодном и праздном, в семье, которая никогда не знала труда и никаких забот. Помню, когда я приезжал домой из корпуса, то лакей стаскивал с меня сапоги, я капризничал в это время, а моя мать смотрела на меня с благоговением и удивлялась, когда другие на меня смотрели иначе. Меня оберегали от труда. Только едва ли удалось оберечь, едва ли! Пришло время, надвигается на всех нас громада, готовится здоровая, сильная буря, которая идет, уже близка и скоро сдует с нашего общества лень, равнодушие, предубеждение к труду, гнилую скуку. Я буду работать, а через какие-нибудь 25—30 лет работать будет уже каждый человек. Каждый!
Чебутыкин.
Я не буду работать.
Тузенбах.
Вы не в счет.
Соленый.
Через двадцать пять лет вас уже не будет на свете, слава богу. Года через два-три вы умрете от кондрашки, или я вспылю и всажу вам пулю в лоб, ангел мой. (Вынимает из кармана флакон с духами и опрыскивает себе грудь, руки.)
Чебутыкин
(смеется). А я в самом деле никогда ничего не делал. Как вышел из университета, так не ударил пальцем о палец, даже ни одной книжки не прочел, а читал только одни газеты... (Вынимает из кармана другую газету.) Вот... Знаю по газетам, что был, положим, Добролюбов, а что он там писал — не знаю... Бог его знает...
Слышно, как стучат в пол из нижнего этажа.
Вот... Зовут меня вниз, кто-то ко мне пришел. Сейчас приду... погодите... (Торопливо уходит, расчесывая бороду.)
Ирина.
Это он что-то выдумал.
Тузенбах.
Да. Ушел с торжественной физиономией, очевидно, принесет вам сейчас подарок.
Ирина.
Как это неприятно!
Ольга.
Да, это ужасно. Он всегда делает глупости.
Маша.
У лукоморья дуб зеленый, златая цепь на дубе том... Златая цепь на дубе том... (Встает и напевает тихо.)
Ольга.
Ты сегодня невеселая, Маша.
Маша, напевая, надевает шляпу.
Куда ты?
Маша.
Домой.
Ирина.
Странно...
Тузенбах.
Уходить с именин!
Маша.
Все равно... Приду вечером. Прощай, моя хорошая... (Целует Ирину.) Желаю тебе еще раз, будь здорова, будь счастлива. В прежнее время, когда был жив отец, к нам на именины приходило всякий раз по тридцать-сорок офицеров, было шумно, а сегодня только полтора человека и тихо, как в пустыне... Я уйду... Сегодня я в мерлехлюндии, невесело мне, и ты не слушай меня. (Смеясь сквозь слезы.) После поговорим, а пока прощай, моя милая, пойду куда-нибудь.
Ирина
(недовольная). Ну, какая ты...
Ольга
(со слезами). Я понимаю тебя, Маша.
Соленый.
Если философствует мужчина, то это будет философистика или там софистика; если же философствует женщина или две женщины, то уж это будет — потяни меня за палец.
Маша.
Что вы хотите этим сказать, ужасно страшный человек?
Соленый.
Ничего. Он ахнуть не успел, как на него медведь насел.
Пауза.
Маша
(Ольге, сердито). Не реви!
Входят Анфиса и Ферапонт с тортом.
Анфиса.
Сюда, батюшка мой. Входи, ноги у тебя чистые. (Ирине.) Из земской управы, от Протопопова, Михаила Иваныча... Пирог.
Ирина.
Спасибо. Поблагодари. (Принимает торт.)
Ферапонт.
Чего?
Ирина
(громче). Поблагодари!
Ольга.
Нянечка, дай ему пирога. Ферапонт, иди, там тебе пирога дадут.
Ферапонт.
Чего?
Анфиса.
Пойдем, батюшка Ферапонт Спиридоныч. Пойдем... (Уходит с Ферапонтом.)
Маша.
Не люблю я Протопопова, этого Михаила Потапыча, или Иваныча. Его не следует приглашать.
Ирина.
Я не приглашала.
Маша.
И прекрасно.
Входит Чебутыкин, за ним солдат с серебряным самоваром; гул изумления и недовольства.
Ольга
(закрывает лицо руками). Самовар! Это ужасно! (Уходит в залу к столу.)
Вместе
Ирина.
Голубчик Иван Романыч, что вы делаете!
Тузенбах
(смеется). Я говорил вам.
Маша.
Иван Романыч, у вас просто стыда нет!
Чебутыкин.
Милые мои, хорошие мои, вы у меня единственные, вы для меня самое дорогое, что только есть на свете. Мне скоро шестьдесят, я старик, одинокий, ничтожный старик... Ничего во мне нет хорошего, кроме этой любви к вам, и если бы не вы, то я бы давно уже не жил на свете... (Ирине.) Милая, деточка моя, я знаю вас со дня вашего рождения... носил на руках... я любил покойницу маму...
Ирина.
Но зачем такие дорогие подарки!
Чебутыкин
(сквозь слезы, сердито). Дорогие подарки... Ну вас совсем! (Денщику.) Неси самовар туда... (Дразнит.) Дорогие подарки...
Денщик уносит самовар в залу.
Анфиса
(проходя через гостиную). Милые, полковник незнакомый! Уж пальто снял, деточки, сюда идет. Аринушка, ты же будь ласковая, вежливенькая... (Уходя.) И завтракать уже давно пора... Господи...
Тузенбах.
Вершинин, должно быть.
Входит Вершинин.
Подполковник Вершинин!
Вершинин
(Маше и Ирине). Честь имею представиться: Вершинин. Очень, очень рад, что, наконец, я у вас. Какие вы стали! Ай! ай!
Ирина.
Садитесь, пожалуйста. Нам очень приятно.
Вершинин
(весело). Как я рад, как я рад! Но ведь вас три сестры. Я помню — три девочки. Лиц уж не помню, но что у вашего отца, полковника Прозорова, были три маленьких девочки, я отлично помню и видел собственными глазами. Как идет время! Ой, ой, как идет время!
Тузенбах.
Александр Игнатьевич из Москвы.
Ирина.
Из Москвы? Вы из Москвы?
Вершинин.
Да, оттуда. Ваш покойный отец был там батарейным командиром, а я в той же бригаде офицером. (Маше.) Вот ваше лицо немножко помню, кажется.
Маша.
А я вас — нет!
Ирина.
Оля! Оля! (Кричит в залу.) Оля, иди же!
Ольга входит из залы в гостиную.
Подполковник Вершинин, оказывается, из Москвы.
Вершинин.
Вы, стало быть, Ольга Сергеевна, старшая... А вы Мария... А вы Ирина — младшая...
Ольга.
Вы из Москвы?
Вершинин.
Да. Учился в Москве и начал службу в Москве, долго служил там, наконец получил здесь батарею — перешел сюда, как видите. Я вас не помню собственно, помню только, что вас было три сестры. Ваш отец сохранился у меня в памяти, вот закрою глаза и вижу, как живого. Я у вас бывал в Москве...
Ольга.
Мне казалось, я всех помню, и вдруг...
Вершинин.
Меня зовут Александром Игнатьевичем...
Ирина.
Александр Игнатьевич, вы из Москвы... Вот неожиданность!
Ольга.
Ведь мы туда переезжаем.
Ирина.
Думаем, к осени уже будем там. Наш родной город, мы родились там... На Старой Басманной улице...
Обе смеются от радости.
Маша.
Неожиданно земляка увидели. (Живо.) Теперь вспомнила! Помнишь, Оля, у нас говорили: «влюбленный майор». Вы были тогда поручиком и в кого-то были влюблены, и вас все дразнили почему-то майором...
Вершинин
(смеется). Вот, вот... Влюбленный майор, это так...
Маша.
У вас были тогда только усы... О, как вы постарели! (Сквозь слезы.) Как вы постарели!
Вершинин.
Да, когда меня звали влюбленным майором, я был еще молод, был влюблен. Теперь не то.
Ольга.
Но у вас еще ни одного седого волоса. Вы постарели, но еще не стары.
Вершинин.
Однако уже сорок третий год. Вы давно из Москвы?
Ирина.
Одиннадцать лет. Ну, что ты, Маша, плачешь, чудачка... (Сквозь слезы.) И я заплачу...
Маша.
Я ничего. А на какой вы улице жили?
Вершинин.
На Старой Басманной.
Ольга.
И мы там тоже...
Вершинин.
Oдно время я жил на Немецкой улице. С Немецкой улицы я хаживал в Красные казармы. Там по пути угрюмый мост, под мостом вода шумит. Одинокому становится грустно на душе.
Пауза.
А здесь какая широкая, какая богатая река! Чудесная река!
Ольга.
Да, но только холодно. Здесь холодно и комары...
Вершинин.
Что вы! Здесь такой здоровый, хороший, славянский климат. Лес, река... и здесь тоже березы. Милые, скромные березы, я люблю их больше всех деревьев. Хорошо здесь жить. Только странно, вокзал железной дороги в двадцати верстах... И никто не знает, почему это так.
Соленый.
А я знаю, почему это так.
Все глядят на него.
Потому что если бы вокзал был близко, то не был бы далеко, а если он далеко, то, значит, не близко.
Неловкое молчание.
Тузенбах.
Шутник, Василий Васильич.
Ольга.
Теперь и я вспомнила вас. Помню.
Вершинин.
Я вашу матушку знал.
Чебутыкин.
Хорошая была, царство ей небесное.
Ирина.
Мама в Москве погребена.
Ольга.
В Ново-Девичьем...
Маша.
Представьте, я уж начинаю забывать ее лицо. Так и о нас не будут помнить. Забудут.
Вершинин.
Да. Забудут. Такова уж судьба наша, ничего не поделаешь. То, что кажется нам серьезным, значительным, очень важным, — придет время, — будет забыто или будет казаться неважным.
Пауза.
И интересно, мы теперь совсем не можем знать, что, собственно, будет считаться высоким, важным и что жалким, смешным. Разве открытие Коперника или, положим, Колумба не казалось в первое время ненужным, смешным, а какой-нибудь пустой вздор, написанный чудаком, не казался истиной? И может статься, что наша теперешняя жизнь, с которой мы так миримся, будет со временем казаться странной, неудобной, неумной, недостаточно чистой, быть может, даже грешной.
Тузенбах.
Кто знает? А быть может, нашу жизнь назовут высокой и вспомнят о ней с уважением. Теперь нет пыток, нет казней, нашествий, но вместе с тем сколько страданий!
Соленый
(тонким голосом.) Цып, цып, цып... Барона кашей не корми, а только дай ему пофилософствовать.
Тузенбах.
Василий Васильич, прошу вас оставить меня в покое... (Садится на другое место.) Это скучно, наконец.
Соленый
(тонким голосом). Цып, цып, цып...
Тузенбах
(Вершинину). Страдания, которые наблюдаются теперь, — их так много! — говорят все-таки об известном нравственном подъеме, которого уже достигло общество...
Вершинин.
Да, да, конечно.
Чебутыкин.
Вы только что сказали, барон, нашу жизнь назовут высокой; но люди всё же низенькие... (Встает.) Глядите, какой я низенький. Это для моего утешения надо говорить, что жизнь моя высокая, понятная вещь.
За сценой игра на скрипке.
Маша.
Это Андрей играет, наш брат.
Ирина.
Он у нас ученый. Должно быть, будет профессором. Папа был военным, а его сын избрал себе ученую карьеру.
Маша.
По желанию папы.
Ольга.
Мы сегодня его задразнили. Он, кажется, влюблен немножко.
Ирина.
В одну здешнюю барышню. Сегодня она будет у нас, по всей вероятности.
Маша.
Ах, как она одевается! Не то чтобы некрасиво, не модно, а просто жалко. Какая-то странная, яркая, желтоватая юбка с этакой пошленькой бахромой и красная кофточка. И щеки такие вымытые, вымытые! Андрей не влюблен — я не допускаю, все-таки у него вкус есть, а просто он так, дразнит нас, дурачится. Я вчера слышала, она выходит за Протопопова, председателя здешней управы. И прекрасно... (В боковую дверь.) Андрей, поди сюда! Милый, на минутку!
Входит Андрей.
Ольга.
Это мой брат, Андрей Сергеич.
Вершинин.
Вершинин.
Андрей.
Прозоров. (Утирает вспотевшее лицо.) Вы к нам батарейным командиром?
Ольга.
Можешь представить, Александр Игнатьич из Москвы.
Андрей.
Да? Ну, поздравляю, теперь мои сестрицы не дадут вам покою.
Вершинин.
Я уже успел надоесть вашим сестрам.
Ирина.
Посмотрите, какую рамочку для портрета подарил мне сегодня Андрей! (Показывает рамочку.) Это он сам сделал.
Вершинин
(глядя на рамочку и не зная, что сказать). Да... вещь...
Ирина.
И вот ту рамочку, что над пианино, он тоже сделал.
Андрей машет рукой и отходит.
Ольга.
Он у нас и ученый, и на скрипке играет, и выпиливает разные штучки, одним словом, мастер на все руки. Андрей, не уходи! У него манера — всегда уходить. Поди сюда!
Маша и Ирина берут его под руки и со смехом ведут назад.
Маша.
Иди, иди!
Андрей.
Оставьте, пожалуйста.
Маша.
Какой смешной! Александра Игнатьевича называли когда-то влюбленным майором, и он нисколько не сердился.
Вершинин.
Нисколько!
Маша.
А я хочу тебя назвать: влюбленный скрипач!
Ирина.
Или влюбленный профессор!..
Ольга.
Он влюблен! Андрюша влюблен!
Ирина
(аплодируя). Браво, браво! Бис! Андрюшка влюблен!
Чебутыкин
(подходит сзади к Андрею и берет его обеими руками за талию). Для любви одной природа нас на свет произвела! (Хохочет; он все время с газетой.)
Андрей.
Ну, довольно, довольно... (Утирает лицо.) Я всю ночь не спал я теперь немножко не в себе, как говорится. До четырех часов читал, потом лег, но ничего не вышло. Думал о том, о сем, а тут ранний рассвет, солнце так и лезет в спальню. Хочу за лето, пока буду здесь, перевести одну книжку с английского.
Вершинин.
А вы читаете по-английски?
Андрей.
Да. Отец, царство ему небесное, угнетал нас воспитанием. Это смешно и глупо, но в этом все-таки надо сознаться, после его смерти я стал полнеть и вот располнел в один год, точно мое тело освободилось от гнета. Благодаря отцу я и сестры знаем французский, немецкий и английский языки, а Ирина знает еще по-итальянски. Но чего это стоило!
Маша.
В этом городе знать три языка ненужная роскошь. Даже и не роскошь, а какой-то ненужный придаток, вроде шестого пальца. Мы знаем много лишнего.
Вершинин.
Вот-те на! (Смеется.) Знаете много лишнего! Мне кажется, нет и не может быть такого скучного и унылого города, в котором был бы не нужен умный, образованный человек. Допустим, что среди ста тысяч населения этого города, конечно, отсталого и грубого, таких, как вы, только три. Само собою разумеется, вам не победить окружающей вас темной массы; в течение вашей жизни мало-помалу вы должны будете уступить и затеряться в стотысячной толпе, вас заглушит жизнь, но все же вы не исчезнете, не останетесь без влияния; таких, как вы, после вас явится уже, быть может, шесть, потом двенадцать и так далее, пока наконец такие, как вы, не станут большинством. Через двести, триста лет жизнь на земле будет невообразимо прекрасной, изумительной. Человеку нужна такая жизнь, и если ее нет пока, то он должен предчувствовать ее, ждать, мечтать, готовиться к ней, он должен для этого видеть и знать больше, чем видели и знали его дед и отец. (Смеется.) А вы жалуетесь, что знаете много лишнего.
Маша
(снимает шляпу). Я остаюсь завтракать.
Ирина
(со вздохом). Право, все это следовало бы записать...
Андрея нет, он незаметно ушел.
Тузенбах.
Через много лет, вы говорите, жизнь на земле будет прекрасной, изумительной. Это правда. Но, чтобы участвовать в ней теперь, хотя издали, нужно приготовляться к ней, нужно работать...
Вершинин
(встает). Да. Сколько, однако, у вас цветов! (Оглядываясь.) И квартира чудесная. Завидую! А я всю жизнь мою болтался по квартиркам с двумя стульями, с одним диваном, и с печами, которые всегда дымят. У меня в жизни не хватало именно вот таких цветов... (Потирает руки.) Эх! Ну, да что!
Тузенбах.
Да, нужно работать. Вы, небось, думаете: расчувствовался немец. Но я, честное слово, русский и по-немецки даже не говорю. Отец у меня православный...
Пауза.
Вершинин
(ходит по сцене). Я часто думаю: что если бы начать жизнь снова, притом сознательно? Если бы одна жизнь, которая уже прожита, была, как говорится, начерно, другая — начисто! Тогда каждый из нас, я думаю, постарался бы прежде всего не повторять самого себя, по крайней мере создал бы для себя иную обстановку жизни, устроил бы себе такую квартиру с цветами, с массою света... У меня жена, двое девочек, притом жена дама нездоровая и так далее, и так далее, ну, а если бы начинать жизнь сначала, то я не женился бы... Нет, нет!
Входит Кулыгин в форменном фраке.
Кулыгин
(подходит к Ирине). Дорогая сестра, позволь мне поздравить тебя с днем твоего ангела и пожелать искренно, от души, здоровья и всего того, что можно пожелать девушке твоих лет. И позволь поднести тебе в подарок вот эту книжку. (Подает книжку.) История нашей гимназии за пятьдесят лет, написанная мною. Пустяшная книжка, написана от нечего делать, но ты все-таки прочти. Здравствуйте, господа! (Вершинину.) Кулыгин, учитель здешней гимназии. Надворный советник. (Ирине.) В этой книжке ты найдешь список всех кончивших курс в нашей гимназии за эти пятьдесят лет. Feci quod potui, faciant meliora potentes. (Целует Машу.)
Ирина.
Но ведь на Пасху ты уже подарил мне такую книжку.
Кулыгин
(смеется). Не может быть! В таком случае отдай назад, или вот лучше отдай полковнику. Возьмите, полковник. Когда-нибудь прочтете от скуки.
Вершинин.
Благодарю вас. (Собирается уйти.) Я чрезвычайно рад, что познакомился...
Ольга.
Вы уходите? Нет, нет!
Ирина.
Вы останетесь у нас завтракать. Пожалуйста.
Ольга.
Прошу вас!
Вершинин
(кланяется). Я, кажется, попал на именины. Простите, я не знал, не поздравил вас... (Уходит с Ольгой в залу.)
Кулыгин.
Сегодня, господа, воскресный день, день отдыха, будем же отдыхать, будем веселиться каждый сообразно со своим возрастом и положением. Ковры надо будет убрать на лето и спрятать до зимы... Персидским порошком или нафталином... Римляне были здоровы, потому что умели трудиться, умели и отдыхать, у них была mens sana in corpore sano. Жизнь их текла по известным формам. Наш директор говорит: главное во всякой жизни — это ее форма... Что теряет свою форму, то кончается — и в нашей обыденной жизни то же самое. (Берет Машу за талию, смеясь.) Маша меня любит. Моя жена меня любит. И оконные занавески тоже туда с коврами... Сегодня я весел, в отличном настроении духа. Маша, в четыре часа сегодня мы у директора. Устраивается прогулка педагогов и их семейств.
Маша.
Не пойду я.
Кулыгин
(огорченный). Милая Маша, почему?
Маша.
После об этом... (Сердито.) Хорошо, я пойду, только отстань, пожалуйста... (Отходит.)
Кулыгин.
А затем вечер проведем у директора. Несмотря на свое болезненное состояние, этот человек старается прежде всего быть общественным. Превосходная, светлая личность. Великолепный человек. Вчера после совета он мне говорит: «Устал, Федор Ильич! Устал!» (Смотрит на стенные часы, потом на свои.) Ваши часы спешат на семь, минут. Да, говорит, устал!
За сценой игра на скрипке.
Ольга.
Господа, милости просим, пожалуйте завтракать! Пирог!
Кулыгин.
Ах, милая моя Ольга, милая моя! Я вчера работал с утра до одиннадцати часов вечера, устал и сегодня чувствую себя счастливым. (Уходит в залу к столу.) Милая моя...
Чебутыкин
(кладет газету в карман, причесывает бороду). Пирог? Великолепно!
Маша
(Чебутыкину строго). Только смотрите: ничего не пить сегодня. Слышите? Вам вредно пить.
Чебутыкин.
Эва! У меня уж прошло. Два года, как запоя не было. (Нетерпеливо.) Э, матушка, да не все ли равно!
Маша.
Все-таки не смейте пить. Не смейте. (Сердито, но так, чтобы не слышал муж.) Опять, черт подери, скучать целый вечер у директора!
Тузенбах.
Я бы не пошел на вашем месте... Очень просто.
Чебутыкин.
Не ходите, дуся моя.
Маша.
Да, не ходите... Эта жизнь проклятая, невыносимая... (Идет в залу.)
Чебутыкин
(идет к ней). Ну-у!
Соленый
(проходя в залу). Цып, цып, цып...
Тузенбах.
Довольно, Василий Васильич. Будет!
Соленый.
Цып, цып, цып...
Кулыгин
(весело). Ваше здоровье, полковник! Я педагог, и здесь в доме свой человек, Машин муж... Она добрая, очень добрая...
Вершинин.
Я выпью вот этой темной водки... (Пьет.) Ваше здоровье! (Ольге.) Мне у вас так хорошо!..
В гостиной остаются только Ирина и Тузенбах.
Ирина.
Маша сегодня не в духе. Она вышла замуж восемнадцати лет, когда он казался ей самым умным человеком. А теперь не то. Он самый добрый, но не самый умный.
Ольга
(нетерпеливо). Андрей, иди же наконец!
Андрей
(за сценой). Сейчас. (Входит и идет к столу.)
Тузенбах.
О чем вы думаете?
Ирина.
Так. Я не люблю и боюсь этого вашего Соленого. Он говорит одни глупости...
Тузенбах.
Странный он человек. Мне и жаль его, и досадно, но больше жаль. Мне кажется, он застенчив... Когда мы вдвоем с ним, то он бывает очень умен и ласков, а в обществе он грубый человек, бретер. Не ходите, пусть пока сядут за стол. Дайте мне побыть около вас. О чем вы думаете?
Пауза.
Вам двадцать лет, мне еще нет тридцати. Сколько лет нам осталось впереди, длинный, длинный ряд дней, полных моей любви к вам...
Ирина.
Николай Львович, не говорите мне о любви.
Тузенбах
(не слушая). У меня страстная жажда жизни, борьбы, труда, и эта жажда в душе слилась с любовью к вам, Ирина, и, как нарочно, вы прекрасны, и жизнь мне кажется такой прекрасной! О чем вы думаете?
Ирина.
Вы говорите: прекрасна жизнь. Да, но если она только кажется такой! У нас, трех сестер, жизнь не была еще прекрасной, она заглушала нас, как сорная трава... Текут у меня слезы. Это не нужно... (Быстро вытирает лицо, улыбается.) Работать нужно, работать. Оттого нам невесело и смотрим мы на жизнь так мрачно, что не знаем труда. Мы родились от людей, презиравших труд...
Наталия Ивановна входит; она в розовом платье, с зеленым поясом.
Наташа.
Там уже завтракать садятся... Я опоздала... (Мельком глядится в зеркало, поправляется.) Кажется, причесана ничего себе... (Увидев Ирину.) Милая Ирина Сергеевна, поздравляю вас! (Целует крепко и продолжительно.) У вас много гостей, мне, право, совестно... Здравствуйте, барон!
Ольга
(входя в гостиную). Ну, вот и Наталия Ивановна. Здравствуйте, моя милая!
Целуются.
Наташа.
С именинницей. У вас такое большое общество, я смущена ужасно...
Ольга.
Полно, у нас всё свои. (Вполголоса испуганно.) На вас зеленый пояс! Милая, это не хорошо!
Наташа.
Разве есть примета?
Ольга.
Нет, просто не идет... и как-то странно...
Наташа
(плачущим голосом). Да? Но ведь это не зеленый, а скорее матовый. (Идет за Ольгой в залу.)
В зале садятся завтракать; в гостиной ни души.
Кулыгин.
Желаю тебе, Ирина, жениха хорошего. Пора тебе уж выходить.
Чебутыкин.
Наталья Ивановна, и вам женишка желаю.
Кулыгин.
У Натальи Ивановны уже есть женишок.
Маша
(стучит вилкой по тарелке). Выпью рюмочку винца! Эх-ма, жизнь малиновая, где наша не пропадала!
Кулыгин.
Ты ведешь себя на три с минусом.
Вершинин.
А наливка вкусная. На чем это настоено?
Соленый.
На тараканах.
Ирина
(плачущим голосом). Фу! Фу! Какое отвращение!..
Ольга.
За ужином будет жареная индейка и сладкий пирог с яблоками. Слава богу, сегодня целый день я дома, вечером — дома... Господа, вечером приходите.
Вершинин.
Позвольте и мне прийти вечером!
Ирина.
Пожалуйста.
Наташа.
У них попросту.
Чебутыкин.
Для любви одной природа нас на свет произвела. (Смеется.)
Андрей
(сердито). Перестаньте, господа! Не надоело вам.
Федотик и Родэ входят с большой корзиной цветов.
Федотик.
Однако уже завтракают.
Родэ
(громко и картавя). Завтракают? Да, уже завтракают...
Федотик.
Погоди минутку! (Снимает фотографию.) Раз! Погоди еще немного... (Снимает другую фотографию.) Два! Теперь готово!
Берут корзину и идут в залу, где их встречают с шумом.
Родэ
(громко). Поздравляю, желаю всего, всего! Погода сегодня очаровательная, одно великолепие. Сегодня все утро гулял с гимназистами. Я преподаю в гимназии гимнастику...
Федотик.
Можете двигаться, Ирина Сергеевна, можете! (Снимая фотографию.) Вы сегодня интересны. (Вынимает из кармана волчок.) Вот, между прочим, волчок... Удивительный звук...
Ирина.
Какая прелесть!
Маша.
У лукоморья дуб зеленый, златая цепь на дубе том... Златая цепь на дубе том... (Плаксиво.) Ну, зачем я это говорю? Привязалась ко мне эта фраза с самого утра...
Кулыгин.
Тринадцать за столом!
Родэ
(громко). Господа, неужели вы придаете значение предрассудкам?
Смех.
Кулыгин.
Если тринадцать за столом, то, значит, есть тут влюбленные. Уж не вы ли, Иван Романович, чего доброго...
Смех.
Чебутыкин.
Я старый грешник, а вот отчего Наталья Ивановна сконфузилась, решительно понять не могу.
Громкий смех; Наташа выбегает из залы в гостиную, за ней Андрей.
Андрей.
Полно, не обращайте внимания! Погодите... постойте, прошу вас...
Наташа.
Мне стыдно... Я не знаю, что со мной делается, а они поднимают меня на смех. То, что я сейчас вышла из-за стола, неприлично, но я не могу... не могу... (Закрывает лицо руками.)
Андрей.
Дорогая моя, прошу вас, умоляю, не волнуйтесь. Уверяю вас, они шутят, они от доброго сердца. Дорогая моя, моя хорошая, они все добрые, сердечные люди и любят меня и вас. Идите сюда к окну, нас здесь не видно им... (Оглядывается.)
Наташа.
Я так не привыкла бывать в обществе!..
Андрей.
О молодость, чудная, прекрасная молодость! Моя дорогая, моя хорошая, не волнуйтесь так!.. Верьте мне, верьте... Мне так хорошо, душа полна любви, восторга... О, нас не видят! Не видят! За что, за что я полюбил вас, когда полюбил — о, ничего не понимаю. Дорогая моя, хорошая, чистая, будьте моей женой! Я вас люблю, люблю... как никого никогда...
Поцелуй.
Два офицера входят и, увидев целующуюся пару, останавливаются в изумлении.
Занавес