Közzététel dátuma: Mar 19, 2019 4:27:15 PM
Éjjel van. Varjka, a tizenhárom éves pesztonka, ringatja a bölcsőt, amelyben a gyermek fekszik és alig hallhatóan zümmögi:
Csicsíja babája,
Nincs itthon papája …
A szentkép előtt zöld lámpácska ég; a szoba egyik szegletétől a másikig zsinór húzódik, amelyen pelenkák és egy nagy fekete nadrág lógnak. A lámpácska nagy, zöld foltot vet a mennyezetre, míg a nadrág és a pelenkák hosszú árnyakat borítnak a kályhára, a bölcsőre és Varjára.
Ha a lámpa lobogni kezd, a folt és az árnyak megélénkülnek és mozognak, mintha a szellő lengetné őket. A szobát fojtott levegő tölti be. Káposztalevesnek és cipőáruknak szaga terjeng benne.
A gyermek sír. A sírástól már régen berekedt és elgyengült, de azért még egyre sír és nincs is rá kilátás, hogy elhallgasson. De Varja aludni szeretne. Szeme leragad, fejét lefelé húzza valami, nyaka fáj. Nem tudta sem szempilláit, sem ajkait mozgatni, úgy érzi, mintha arca beszáradna és kővé változnék, mintha feje olyan kicsinnyé lett volna, mint valami gombostűfej . . .
Csicsíja babája,
zümmögi,
Nincs itthon papája . . .
A kemencében tücsök cirpel. A szomszéd szobában, az ajtó mögött, a mester és Afanasni, a segéd horkol. A bölcső szomorúan reccsen, Varjka zümmög… és mindez valami altató éjjeli zenévé olvad össze, amelyet olyan kellemes hallgatni, ha az ember lefekszik. De most csak bosszant és kínoz ez a muzsika, minthogy altatóan hat, noha nem szabad aludni. Ha Varjka, amitől isten mentsen, elaludna, a gazdától meg a feleségétől is csúnyán kikapna…
A lámpa lángja lobban. A zöld folt és az árnyékok ide-oda lengenek, behatolnak Varjkának félig nyitott, mozdulatlan szemébe és félig alvó agyában ködös álmokká gomolyodnak össze. Sötét, egymást kergető felhőket lát, melyek úgy kiáltanak, mint valami gyermek. De hirtelen szellő lendül, a felhők eltűnnek és Varjka lucskos sárral borított országutat lát. Az úton megrakott kocsik és tarisznyás emberek haladnak tova; bizonytalan árnyak lengenek; két oldalvást erdők látszanak a hideg, fagyos ködön keresztül. Az emberek felbuknak hirtelen és tarisznyástól a lucskos sárba esnek.
– Hogyan? Miért? Mi ez? – kérdi.
– Aludni! Aludni! – szól a felelet.
És mélyen elalusznak, édesen alusznak, míg a telegráfdrótokon varjak és szarkák gubbasztanak, melyek gyermekmódra kiáltoznak és azon vannak, hogy felébresszék a gyerekeket.
Csicsíja babája,
Nincs itthon papája…
zümmögi Varja és már ott van egy sötét, dohos parasztkunyhóban.
A padlón megboldogult apja, Stepanov Jefim fetreng. Nem látja, de hallja, hogy mint veti a fájdalom ide-oda és mint nyöszörög. Sérvére megint „rájött”, mint mondani szokta. Fájdalmai olyan rettenetesek, hogy nem tud szólani, csak a levegőt szívja be és fogait vacogtatja, hogy úgy hallatszik, mintha dob peregne:
– Bu, bu, bu, bu, bu…
Anyja, Pelageja, az urasághoz szaladt, hogy megmondja: Jefim haldoklik. Már régen elment és már vissza kellett volna jönnie tulajdonképpen. Varjka a kemencén fekszik, nem alszik, hanem hallgatja apját:
– Bu, bu, bu . . .
De hirtelen kocsi áll meg a kunyhó előtt. Az uraság valami fiatal orvost küldött, ki éppen látogatóban volt nála.
A doktor belép. A sötétben nem látni, de hallatszik, amint köhécsel és becsapja az ajtót.
– Gyújtsatok világosságot, – mondotta.
– Bu, bu, bu… – feleli Jefim.
Pelageja a kemencéhez siet és keresi a gyufát. Egy pillanatig néma csönd. Az orvos zsebeiben motoszkál és a maga gyufáját gyújtja meg.
– Mindjárt, atyuska, mindjárt – mondta Pelageja.
Kirohan a szobából és néhány pillanat múlva gyertyacsutával tér vissza.
Jefim arca ég, szeme fénylik, tekintete feltűnően éles, mintha Jefim keresztül nézne a doktoron és a falon.
– Na, mi az ? Micsoda tréfa ez? – mondja a doktor, mig föléje hajol. – Hehe! Már régen van?
– Mi? Itt a halál… nagyságos úr… meghalok...
– Ne beszélj bolondságokat… Majd talpra állítunk!
– Ahogy tetszik, nagyságos ur, nagyon szépen köszönöm, de tudom…. ha jön a halál, hiába minden.
A doktor egy negyed óráig bajlódik Jefimmel, azután feláll és így szól:
– Itt én nem segíthetek . . . A kórházba kell menned, hogy megoperáljanak. Azonnal hajtass oda! Már későn van kissé, ott már mindenki alszik, de ez nem baj, majd egy cédulát kapsz tőlem. Hallod-e?
– Atyuska, hogyan hajtasson oda? – mondja Pelageja. – Hiszen nincsen lovunk.
Nem baj… Majd megkérem az uraságokat… ők majd kölcsön adnak lovat.
A doktor elmegy, a világosság kialszik és újra hallatszik :
– Bu, bu, bu . . .
Egy félóra múlva újra kocsi állt meg a kunyhó előtt. Az uraságék küldtek lovat. Jefim felöltözik és a kórházba szállítják…
Reggel van, szép, derült reggel. Pelageja nincs otthon: a kórházba ment, hogy Jefim után tudakozódjék. Valahol gyermek sír és Varjka hallja, hogy mint énekli valaki az ő hangján:
Csicsíja babája,
Nincs itthon papája…
Pelageja visszatért, keresztet vet és suttogva mondja:
– Éjjel megoperálták és reggelre meghalt… Isten nyugosztalja békében… Azt mondták, már későn volt… Előbb kellett volna behozni…
Varjka az erdőbe megy és ottan sír, de hirtelen olyan erővel üt valaki hátulról fejére, hogy
homlokával egy nyírfának dűl. Felnyitja a szemét és a mestert látja maga előtt.
– Hát ez mi, te semmirevaló ? – mondja. – A gyermek sír és te alszol ?
Dühösen ráncigálja a fülét, Varjka pedig felrázza magát álmából, újra ringatja a bölcsőt és tovább zümmögi a dalt. A zöld folt és a nadrág és pelenkák árnyékai ide-oda lendülnek, feléje bólogatnak és újra hatalmukba keritik agyát. Újra maga előtt látja a lucskos sár borította országutat. Az emberek zsákostól lefeküdtek és lefeküdtek az árnyékok is és mélyen alusznak. Az általános alvás láttára Varjkát is ellenállhatlan vágy szállja meg, ő is aludni szeretne. Szívesen lefeküdnék, de anyja mellette van és hajszolja. A városba sietnek, hogy valami munkát keressenek.
– Krisztus szent nevére, egy kis alamizsnát! – könyörög anyja a járókelőkhöz. – Isten szent nevére, könyörületes emberek…
– Add ide a gyermeket! – feleli egy ismerős hang. – Add ide a gyermeket – ismétli ugyanaz a hang, de már dühösen és indulatosan. – Te barom!
Varjka felugrik és miután körülnézett, megérti, miről van szó: nincs itt sem országút, sem Pelageja, nincsenek itt a vándorok sem, hanem a szoba közepén csak az asszonyság áll, aki azért jött, hogy megszoptassa a gyereket. Míg a vastag, széles vállú asszony táplálja és megnyugtatja a gyereket, Varjka ott áll és várja, míg elkészült. De künn már kékesen csillan a levegő, az árnyékok és a zöld folt a mennyezeten észrevehetően halványodnak. Nemsokára itt a reggel.
– Itt van! – mondja az asszonyság, miközben ingét begombolja mellén. – Sír. Úgy látszik, valaki megverte a szemével...
Varjka átveszi a gyermeket, a bölcsőbe fekteti és újra ringatni kezdi. A zöld folt és az árnyékok eltűnnek lassankint és nincs többé, ami ködbe borítsa és lenyűgözze agyát. De aludni még mindig szeretne, kimondhatatlanul szeretne. Varjka a bölcső szélére fekteti fejét és egész testét mozgatja, hogy az álmosságot legyőzze, de szemei mégis beragadnak és feje egyre nehezebb lesz.
– Varjka, fűts be! – hangzik fel az ajtó mögött a mester szava.
Itt van tehát a felkelés ideje! Munkához kell fogni. Varjka elhagyja a bölcsőt és az udvarra szalad fáért. Örül. Ha az ember jár–kel, nem vágyik úgy az alvásra, mintha ül. Fát hoz, befűt és érzi hogy mint elevenedik meg újra megkövesült arca és hogy mint tisztulnak gondolatai.
– Varjka, készítsd elő a szamovárt! – kiáltja az asszonyság.
Varjka fát hasogat, de alig gyújtotta meg a szilánkokat és alig tette a szamovárba, már új parancs hangzik fel:
– Varjka, tisztítsd meg a mester sárcipőit!
Leül a padozatra, tisztítja a sárcipőket és arra gondol, hogy milyen jó volna, ha fejét a nagy cipők egyikébe dughatná és aludhatna kissé. És a sárcipő hirtelen nőni kezd, óriási arányokat ölt, betölti az egész szobát. Varjka elejti a kefét, de azonnal megrázza fejét, felnyitja szemét és úgy igyekszik nézni, hogy a tárgyak ne nőjenek és ne táncoljanak szeme előtt.
– Varjka, súrold le künn a lépcsőket, mert így szégyelli magát az ember a kuncsaftok előtt!
Varjka lépcsőt súrol, kitakarítja a szobákat, befűt a másik kemencébe és a bódéba szalad. Sok a dolog és nincs egyetlen szabad pillanata sem.
De semmi sem esik olyan nehezére, mint hogy egy helyben álljon a konyhaasztal előtt és burgonyát tisztítson. Feje az asztalra hanyatlik, a krumplik szeme előtt kápráznak, a kés kiesik a kezéből, közbe a vastag, rosszindulatú asszonyság feltűrt ujjakkal jár körülötte és olyan hangosan beszél, hogy csak úgy csattog. Gyötrelmes munka a déli is, mikor fel kell szolgálni, és kínos a mosás és varrás is. Vannak pillanatok, mikor nem törődve semmivel, az ember le szeretne feküdni a padozatra és el akarna aludni.
A nap elmúlik. Az ablakok homályosulnak, Varjka összeszorítja megmerevedő halántékait és mosolyog, anélkül, hogy tudná tulajdonképpen, miért. A leszálló esthomály jól esik fáradt szemének és már a legközelebbre mély álommal biztatja.
De este vendégek érkeznek.
– Varjka, készítsd elő a szamovárt! – kiáltja az asszonyság.
A szamovár kicsiny és mintegy ötször kell felmelegíteni, míg a vendégek eleget ittak. Tea után Varjka egy óra hosszat egy helyen áll, a vendégekre néz és parancsokat vár.
– Varjka, szaladj és hozzál három üveg sört!
Olyan gyorsan szalad, ahogy csak tud, hogy elhessegesse magától az álmosságot.
– Varjka, hozzál pálinkát! Varjka, hol a dugóhúzó? Varjka, tisztítsd meg a heringet!
De végre eltávoztak a vendégek; a lámpákat eloltják, a mester és a felesége lefeküsznek.
– Varjka, ringasd a gyereket! – hangzik fel az utolsó parancs.
A kemencében cirpel a tücsök; a zöld folt és a pelenkáknak, a fekete nadrágnak árnyai, újra Varjka félig nyitott szemébe nyomulnak és újra ködbe borítják fejét.
Csicsíja babája,
Nincs itthon papája . . .
zümmögi halkan.
Ám a gyermek sikit és félig elájul a sok sírástól. Varjka újra látja a piszkos országutat, a tarisznyás embereket, Pelageját és atyját, Jefimet. Megért mindent, csak azt az erőt nem tudja magának megmagyarázni, mely kezét, lábát lebilincseli és megfojtja életét. Körülnéz, keresi ezt az erőt, hogy megszabadítsa magát tőle, de nem leli. Végre, mikor már a fáradság megfosztotta félig eszméletétől, összeszedi utolsó erőit, megerőlteti szemét: felnéz a zöld foltra, figyel a gyermek sírására: és megtalálja az ellenséget, ki elkeseríti életét.
Ez az ellenség – a gyermek.
Nevet. Most komikusnak tetszik neki, hogy ezt az egyszerű dolgot nem tudta idáig megérteni. Úgy tetszik, mintha nevetne a zöld folt is, mintha nevetnének az árnyak, a tücskök és mintha valamennyien csodálkoznának.
Érzéki káprázat keríti hatalmába. Feláll a faszékről és tágra nyitott szemmel, mosolyogva többször fel s alá megy a szobában. Az a gondolat, hogy mindjárt megszabadítja magát a gyermektől, mely megrontja életét, kellemesen csiklandozza idegeit… Megöli a gyermeket és azután alszik, alszik, alszik…
Nevetve és a zöld foltot pajkosan megfenyegetve ujjával, a bölcsőhöz lopódzik és a gyermek fölé hajol. Miután megfojtotta, lefekszik a padlóra, nevet örömében, hogy most már alhatik és egy pillanattal későbben olyan mélyen alszik, mint egy halott…
(ismeretlen fordító)
(1888)