Az akadémizmus vagy akadémikus stílus az a művészeti irányzat, főként a 18-19. században, amely mereven ragaszkodik az akadémiák szemléletéhez, stílusához és előírásaihoz. Ez a művészeti törekvés érthetőleg megmerevedett, de főként a tanítás útján továbbélő hivatalos művészetté vált. Az építészetben az akadémiákkal szorosan összefüggő, ott oktatott irányzatot jelent. A festészetben a 19. század közepén és második felében jutott jelentős szerephez, egészen az impresszionizmus megjelenéséig. Az akadémizmus tulajdonképp a historizmus megvalósulása a festészetben.
Az akadémizmus ellen először a barbizoni iskola lázadt fel, kivonultak a városból, hogy a természet után fessenek, az akadémiákon ugyanis csak már meglévő mintákat és nagy mesterek műveit másolták.
A 19. század közepére a francia művészek egyetlen kiállítási helye a Salon volt, ahonnan mereven kiutasítottak minden más szemléletű festményt, így az első realistákat (Millet-t, Gustave Courbet-t) és impresszionistákat (főként Édouard Manet vált botrányaival hírhedtté). Az elutasított művészek hozták létre a Kiutasítottak Szalonját. Az impresszionisták lázadtak az akadémizmus ellen, s lenézték az olyan festőket, akik behódoltak, mint Alexandre Cabanel.
A 19. század második felében Közép- és Kelet-Európában még mindig a historizmus szelleme uralkodott. A két fő központ a müncheni akadémia volt és Bécs. Münchenben az akadémizmus a realizmus hivatalos változata volt, leghíresebb mestere Karl von Piloty volt. Münchenben tanult és tanított Benczúr Gyula is. A magyar művészek többnyire itt tanultak, majd Párizsba mentek. A Salon tüntette ki többek közt Munkácsy Mihályt és Madarász Viktort is. Bécsben Hans Makart művészete volt az irányadó.
Az impresszionizmus fénykorában még mindig számos akadémista művész alkotott, mint William Adolphe Bouguereau, akinek műveit különösképp Amerikában szerették.
A historizmus (a latin történetiség szóból) az elmúlt korok stílusainak utánzásának, újraélesztésének jelensége a művészetben. Mint művészettörténeti korszak a 19. század második felében Európára és Amerikára jellemző. Leginkább az építészetben jelentkezett, de tetten érhető az iparművészetben, a történelmi festőművészetben és színpadművészetben is.
A historizmus a romantikában gyökerezik. Az első neostílus, a neogótika még a romantika művészetéhez tartozik. Az építészek ahogy egyre újabb és újabb utakat kerestek, felelevenítették a reneszánsz, a romanika és a barokk stíluselemeit. Így jöttek létre a neostílusok, majd ezek keveredésével az eklektika, melyet önálló irányzatként is számon tartottak.
A historizmus és az eklektika fogalmát voltképp lehetetlen egymástól elkülöníteni
A neostílus a 19. századi historizáló törekvésekkel kapcsolatos irányzatok megjelölése. A neostílusok közös jellemzője, hogy csak egyetlen korszak motívumait használják fel egy épületen belül. Legelőször a neogótikus építészet bontakozott ki, majd sorra felelevenítették a barokk, a romanika és a reneszánsz elemeit, így jöttek létre a neoromán, neoreneszánsz, neobarokk stílusok. Nyugat-Európában a neostílusokból hamar kibontakozott az azokat keverő az eklektika. Magyarországon a neostílusok (és az eklektikus törekvések) a historizmus korszakában érvényesültek.
A 19. század közepén bizonyos mértékben az iparművészetre is jellemző volt a historizmus eme formája, főként a neobarokk.
A korai eklektikát a romantikától nehéz elkülöníteni. A londoni Parlament például neogótikus-romantikus, de mivel szerkezetében modernebb anyagok is előfordulnak, téralakításában pedig egyáltalán nem gótikus, gyakran eklektikusnak mondják. Az eklektika a historizmus egyik legérdekesebb, leginkább tanulmányozható ága.
A 19. századi építészeti eklektika a technikai fejlődés új lehetőségei és a korábbi formák együttes megjelenítésén dolgozott. Elsősorban a gótikus, reneszánsz, bizánci stílusokat jelenítette meg egymással keverten, majd divatba jöttek a barokk elemek is. Párizsban a Sacré Cœur-bazilika és a Garnier tervezte Opera jelentős, Rómában II. Viktor Emánuel emlékműve. Az 1900 után is számos épületen kimutatható az ellenhatásként létrejött szecesszió ellenére.
A korszak építészetéhez tartozik a vasszerkezetek egyre jelentősebb felhasználása is. Kezdetben csak erkélyeken és galériákon alkalmazzák az öntöttvasból és üvegből készült elemeket, de Sir Joseph Paxton Kristálypalotája már 1851-ben rámutatott az önálló alkalmazás lehetőségeire. Gustave Eiffel és cége kimondottan a vasszerkezet szinte korlátlan lehetőségeinek kiaknázására törekedett (Eiffel-torony, Nyugati pályaudvar).
A magyarországi eklektikus építészetet újabban összefoglalóan a tiszta neostílusokkal együttvéve historizmusnak nevezik. Eklektikáról ott lehet beszélni, ahol keverednek egymással a stílusok, s ez előfordul szinte az összes korszakban épült építményen, lakóházaktól kezdve középületeken át emlékművekig. A kifejezést a rendszerváltozás előtt egyöntetűen használták kissé negatív értelemben a neostílusokra is, ez is hozzájárul ahhoz, hogy máig lángol a vita, melyik kifejezés a jogos, ha a 19. század második felének építészetéről van szó.
Az eklektikus törekvések elsősorban városépítészeti tevékenységekkel és az életmód színvonalának javulásával függenek össze. Különösen igaz ez Budapestre, e város a korszakban fejlődött világvárossá, városképe a világon egyedülállóan egységes. Általában elmondható az, hogy a magyarországi eklektika a neoreneszánszból fejlődött ki (Jókai Mór balatonfüredi villája, Ybl Miklós: Szent István-bazilika, Operaház). A késő eklektika átnyúlik a 20. századba, képviselői Hauszmann Alajos (a volt Királyi Kúria, ma Néprajzi Múzeum) és Alpár Ignác (Városligeti Vajdahunyadvár, Mezőgazdasági Múzeum).
Kezdetben (1860 körül) a reneszánsz elemeit használta, a homlokzattagolás visszafogott volt, az armírozással kiemelt rizalitok kevésbé ugrottak ki
1870-től megjelentek a rusztikus, súlyos lábazatok és a hangsúlyos rizolitos homlokzattagolás, az épületeken néha fellelhető a valódi kőburkolat, azonban az a jellemzőbb, hogy az épületdíszeket faragott kő és stukkó helyett vakolatból készítették.
1880-tól az öntöttvas szerkezetek megmutatása lett jellemző, a díszítés nyerstégla, terrakotta, mázas kerámiadíszekkel történt.
1890-től a figyelemfelkeltő, díszes stílusok váltak dominánssá (németalföldi késő reneszánsz, barokk, rokokó), megjelentek a meredek oromzatok.
A 19. század második felére a szobrászat alkotóereje kifulladt, eklektikus és stílusukban historizáló művek születtek, főként köztéri szobrok. A 19. század második fele a köztéri szobrok virágkora Nyugat-Európában és Magyarországon is. A francia szobrászat mesterei Aimé-Jules Dalou és Frédéric Bartholdi voltak. Dalou műve a Köztársaság allegóriája, Bartholdi a New York kikötőjében álló Szabadság-szobor alkotója.
Magyarországon a szobrászati eklektikát szintén szokták historizmusnak nevezni, legjellegzetesebb példája Savoyai Jenő szobra a budai Várban, Róna József alkotása. A magyar köztéri szobrok neobarokk szellemben készültek.
Források: