2. felvonás

Az első felvonás díszlete. Este nyolc óra. Távoli harmonikaszó hallik az utcáról. Sötét van.

Natalja Ivanovna házi köntösben; égő gyertyával jön be, megáll az ajtónál, amely Andrej szobájába vezet

NATASA

Mit csinálsz, Andrjuska? Olvasol? Semmi, csak erre jártam... (Továbbmegy, kinyit egy ajtót, aztán becsukja) Nem ég-e még valahol?...

ANDREJ

(könyvvel kezében bejön) Mi az, Natasa?

NATASA

Azt nézem, eloltották-e mindenütt a lámpákat... Most farsang van, és a cselédek összevissza rajcsúroznak, az ember sohasem vigyázhat eléggé. Tegnap éjfélkor bejöttem az ebédlőbe, és kérlek, égett a gyertya. De ne adj isten, hogy megtudjam, ki gyújtotta meg. (A gyertyát leteszi) Hány óra?

ANDREJ

(az órára tekint) Negyed kilenc.

NATASA

És Olga és Irina még mindig nem jött haza. Még mindig dolgoznak szegények. Olga konferencián van, és Irina a sürgönyhivatalban, (Sóhajt) Ma reggel mondtam a nővérednek: „Vigyázz magadra, mondom, Irina, galambocskám.” De ő hallani se akar róla. Szóval negyed kilenc? Félek, hogy Bobik nagyon beteg. Miért olyan hideg a testecskéje? Tegnap láza volt, ma pedig jéghideg... Úgy félek!

ANDREJ

Dehogy, Natasa... A picike egészséges.

NATASA

De azért inkább tartsuk be a diétát. Félek. Azt mondták, hogy ma este tízkor álarcosok* jönnek hozzánk; bár inkább ne jönnének, Andrjusa.

ANDREJ

Igaz, nem tudom. Hisz hívták őket.

NATASA

Ma reggel felébredt a picike, és rám tekint és egyszerre csak elmosolyodik; tehát megismert. „Szervusz, Bobik – mondom neki –, szervusz, Bobik! Szervusz, te édes!” És elneveti magát. Ezek a gyerekek mindent értenek, mindent a világon. Tehát majd szólok, Andrjuska, hogy ne engedjék be az álarcosokat.

ANDREJ

(határozatlanul) Hagyd ezt a húgaimra, ők vezetik a háztartást.

NATASA

Ők is így tennének... különben majd megmondom nekik. Hiszen olyan jók... (Indul) Estére aludttejet rendeltem. A doktor azt mondja, aludttejet kell innod, másképp nem fogysz le. (Megáll) Bobik nagyon hideg. Félek, hogy fázik a szobájában. Míg ránk melegszik az idő, másik szobába kellene vinni. Irina szobája például egészen a gyereknek való: száraz és mindig napos. Szólni kellene Irinának, hogy Olgával egy szobában lehetne... Hiszen ő egész nap nincs itthon, csak éjszakára.

Szünet

Andrjuska, miért hallgatsz?

ANDREJ

Hát elgondolkoztam... mit beszéljek?

NATASA

Igaz... Mit is akartam mondani?... Igen, künn van Ferapont, az elöljáróságtól jött, téged keres.

ANDREJ

(ásít) Küldd be.

Natasa el. Andrej lehajol a gyertyához, melyet Natasa itt jelejtett, és olvassa a könyvet. Belép Ferapont; régi, rongyos köpönyegben, feltűrt gallérral, füle be van kötve

Adjon isten, bátyuska. No, mi az?

FERAPONT

Az elöljáró küldte ezt a könyvet, meg ezeket az írásokat. Tessék. (Átadja a könyvet és egy aktacsomót)

ANDREJ

Köszönöm. Helyes. De miért jössz ilyen későn? Már kilencre jár.

FERAPONT

Micsoda?

ANDREJ

(hangosabban) Azt mondom, hogy későn jössz. Nemsokára kilenc.

FERAPONT

Hát igen. Mikor idegyöttem, még fényes nappal volt, de nem akartak beengedni. Azt mondták, az úrnak dolga van. Nohát, ha dolga van, akkor dolga van. Nekem nem sietős. (Azt hiszi, hogy Andrej valamit kérdezett tőle) Micsoda?

ANDREJ

Semmi. (Nézi a könyvet) Holnap péntek, nincs ülésünk, de azért benézek... elintézek valamit. Itthon nagyon sivár.

Szünet

Édes öregapó, hogy megváltozik az élet, hogy megcsal bennünket! Ma unalomból előkotortam ezt a könyvet, régi egyetemi előadások, és elnevettem magam. Istenem, titkár vagyok az elöljáróságnál, abban a hivatalban, ahol Protopopov a főnök. Titkár, és a legtöbb, amit elérhetek, az, hogy ülnök legyek! Ülnök az itteni elöljáróságnál, én, aki minden éjjel arról álmodom, hogy a moszkvai egyetem tanára vagyok, hírneves tudós, kire egész Oroszország büszke.

FERAPONT

Kicsoda?... Nagyothallok…

ANDREJ

Ha nem hallanál nagyot, bátyuska, akkor nem is beszélnék veled. Valakivel csak beszélnem kell… a feleségem nem ért, a húgaimtól félek, nem tudom, miért. Félek, hogy kinevetnek, megszégyenítenek... Nem iszom, nem járok vendéglőbe; de milyen boldogan ülnék most, édes öregem, Moszkvában Tyesztovnál, vagy a „Nagy Moszkvai”-ban.

FERAPONT

Moszkvában, mesélte, nálunk egy pallér, holmi kereskedők palacsintáztak, és az egyik szörnyethalt, mivelhogy megevett negyven palacsintát. Negyven palacsintát vagy ötven palacsintát, már nem tudom biztosan...

ANDREJ

Ül az ember Moszkvában, a vendéglő nagytermében, senkit sem ismer, és őt sem ismerik, és mégsem érzi magát idegennek.... Itt meg mindenki ismer, mindenki ismerős, és mégis idegen, idegen... Idegen és magányos.

FERAPONT

Micsoda?

Szünet

És az a bizonyos pallér még azt is mesélte, talán hazudik is, hogy Moszkvában, a város fölött kifeszítettek egy nagy kötelet.

ANDREJ

Micsoda kötelet?

FERAPONT

Azt már nem tudom. Az a bizonyos pallér mesélte.

ANDREJ

Hülyeség. (Olvasgatja könyvét) Hát voltál-e már Moszkvában?

FERAPONT

(nem válaszol azonmód) Nem, oda még nem segített el az Isten.

Szünet

Mehetek?

ANDREJ

Mehetsz. Isten áldjon.

Ferapont indul

Isten áldjon. (Olvas) Holnap reggel visszajössz, és elviszed ezeket az aktákat. Mehetsz.

Szünet

Elment.

Csöngetnek

Hát bizony így vagyunk... (Nyújtózkodik, és lassan el a szobájába)

A színfalak mögött a dajka dúdol, a gyermeket ringatja, Mása és Versinyin jön be. Amíg beszélnek, a szobalány felgyújtja a lámpát és a gyertyákat

MÁSA

Nem tudom.

Szünet

Nem tudom. Természetesen a szokás is sokat tesz. Apa halála után például sokáig furcsa volt, hogy nincsenek tisztiszolgáink. De eltekintve a szokástól, azt hiszem, egyszerűen az igazságérzet beszél belőlem. Máshol talán nincs így, de nálunk a legúribb, a legfinomabb s a legjobban nevelt emberek a katonatisztek.

VERSINYIN

Szomjas vagyok. Szeretnék egy kis teát.

MÁSA

(az órára tekint) Mindjárt adnak. Férjhez mentem, mikor tizennyolc éves lettem, és féltem az uramtól, mert tanár volt, hiszen éppen akkor kerültem ki az iskolából. Abban az időben roppant műveltnek, bölcsnek és jelentősnek éreztem az uramat. Ma másképp van... sajnos.

VERSINYIN

Igen, igen.

MÁSA

Nem az uramra értem, őt már megszoktam, de a civilek közt általában nagyon sok durva, kellemetlen, neveletlen ember van. A durvaság fölizgat és sért, szenvedek, ha látom, hogy valaki nem eléggé finom, sima és szeretetre méltó. Mikor tanárok közt kell lennem, az uram kollégái közt, az valóságos kínszenvedés nekem.

VERSINYIN

Igen... Nekem azonban úgy tetszik, hogy a civilek és katonák egyformán szimpla emberek, legalább ebben a városban. Egyik olyan, mint a másik. Akár civil, akár katona, az itteni társaságban mindig csak ezt hallani: a feleségével baj van, a házával baj van, a birtokával baj van, a lovával baj van... Mi oroszok, nagyon szeretjük a magasröptű gondolatokat, de mondja, az életben miért járunk olyan nagyon-nagyon alacsonyan? Miért?

MÁSA

Miért?

VERSINYIN

A férjnek miért van mindig baja a gyermekével és a feleségével? És a feleségnek, a gyermeknek miért van mindig baja ővele?

MÁSA

Ma kissé rosszkedvű.

VERSINYIN

Lehet. Ma nem ebédeltem, és reggel óta semmit sem ettem. A lányom nincs egészen jól, és ha a lányaim betegek, akkor nyugtalankodom... A lelkiismeret gyötör, hogy olyan anyjuk van. Jaj, ha ma látta volna! S micsoda semmiség miatt! Reggel hét órakor veszekedni kezdtünk, kilenc órakor becsaptam az ajtót, és elmentem.

Szünet

Sohasem beszélek erről, és... ugye különös... csak magának panaszkodom. (Megcsókolja kezét) Ne haragudjék rám. Magán kívül nincs senkim, senkim...

Szünet

MÁSA

Mi zúg a kályhában? Röviddel apa halála előtt süvített így a kémény. Éppen így.

VERSINYIN

Babonás?

MÁSA

Az vagyok.

VERSINYIN

Milyen furcsa. (Megcsókolja kezét) Maga nagyszerű, pompás asszony. Nagyszerű és csodálatos! Itt sötét van, de azért látom a szeme ragyogását.

MÁSA 

(másik székre ül) Itt világosabb van...

VERSINYIN

Szeretem magát, szeretem, szeretem... Szeretem a szemét, a mozdulatait, melyekről álmodozni szoktam... Nagyszerű és pompás asszony!

MÁSA

(halkan nevetve) Amikor így beszél hozzám, akkor nevetek, magam sem tudom, miért, pedig félek... Kérem, ne ismételje. (Félhangon) Különben csak beszéljen, nekem mindegy... (Tenyerével elfödi arcát) Nekem mindegy... Jönnek, beszéljen valami másról...

Irina és Tuzenbach jön az ebédlőn keresztül

TUZENBACH

Három nevem van. Báró Tuzenbach-Krone-Altschauer, de orosz vagyok, pravoszláv, mint maga. Csak kevés németes van bennem, talán az a türelem és makacsság, mellyel magát gyötröm. Minden este elkísérem.

IRINA

Jaj de fáradt vagyok!

TUZENBACH

És minden áldott nap elmegyek majd a sürgönyhivatal elé, és hazakísérem tíz, húsz éven át, addig, amíg el nem kerget... (Meglátja Mását és Versinyint; vidáman) Maguk itt vannak? Jó estét kívánok!

IRINA

Hát végre itthon vagyok. (Másához) Az előbb egy asszony járt a hivatalban, ki bátyjának Szaratovba sürgönyzött, hogy a fia meghalt. De egyáltalában nem jutott eszébe a bátyja címe. Cím nélkül kellett elküldeni a sürgönyt, egyszerűen Szaratovba. Az asszony sírt. Én pedig minden ok nélkül gorombáskodtam vele. Nincs időm, mondtam neki. Nagyon kínos volt. Ma álarcosok jönnek hozzánk?

MÁSA

Igen.

IRINA

(a karosszékbe ül) Hadd pihenjek egy kicsit. Fáradt vagyok.

TUZENBACH

(mosolyog) Ha a hivatalból jön, akkor mindig olyan fiatalnak látszik, olyan gyámoltalannak...

Szünet

IRINA

Fáradt vagyok. Nem, nem szeretem ezt a sürgönyhivatalt.

MÁSA

Lesoványodtál... (Maga elé fütyörész) És megfiatalodtál. Olyan fiús vagy.

TUZENBACH

A frizurája miatt.

IRINA

Más foglalkozás után kell néznem. Ez nem nekem való. Amit óhajtottam, amiről álmodoztam, az itt nincsen. Lelketlen, buta munka.

A padlón kopognak

A doktor kopog. (Tuzenbachhoz) Kopogjon vissza, kérem... Én nem bírok... Fáradt vagyok...

Tuzenbach visszakopog a padlón

Mindjárt feljön. Valahogy védekeznünk kell már ellene. Tegnap a doktor és a mi Andrejünk a körben voltak, és megint vesztettek. Andrej állítólag kétszáz rubelt vesztett.

MÁSA

(közönyösen) Hát mit tegyünk?

IRINA

Két héttel ezelőtt is vesztett, decemberben is vesztett. Csak legalább gyorsan elkártyázna mindent, akkor talán elkerülnénk ebből a városból. Istenem, minden éjszaka Moszkváról álmodom, és olyan vagyok, mint az őrült. (Nevet) Júniusban költözünk oda, és júniusig... február, március, április, május... majdnem egy fél esztendő!

MÁSA

Csak Natasa meg ne tudja, hogy vesztett.

IRINA

Neki, azt hiszem, mindegy.

Csebutikin csak most kelt fel, délután aludt, belép a terembe, és fésüli a szakállát, aztán leül az ebédlőasztalhoz, és zsebéből újságot vesz elő

MÁSA

Itt van... Megfizette a házbért?

IRINA

(nevet) Nem. Nyolc hónap óta egy árva kopejkát sem fizetett. Nyilván elfelejtette.

MÁSA

(nevet) Nézzétek, milyen fontoskodóan ül.

Mind nevetnek. Szünet

IRINA

Miért nem beszél, Alekszandr Ignatyics?

VERSINYIN

Nem tudom. Nagyon szeretnék egy kis teát. Egy fél életet egy pohár teáért*! Reggel óta semmit sem ettem...

CSEBUTIKIN

Irina Szergejevna!

IRINA

Mi tetszik?

CSEBUTIKIN

Kérem, jöjjön ide. Venez ici*.

Irina odamegy, és leül az asztalhoz

Nem bírom ki maga nélkül.

Irina kártyából pasziánszot rak ki.

VERSINYIN

Hát ha nem adnak teát, legalább filozofáljunk.

TUZENBACH

Rajta! Miről?

VERSINYIN

Miről? Ábrándozzunk... Például az életről, hogy milyen lesz utánunk, két-háromszáz év múlva.

TUZENBACH

No és? Léggömbökön fognak repülni, megváltoznak a ruhák, lehet, hogy egy hatodik érzéket is felfedeznek és kifejlesztenek, de az élet, a nehéz, titokzatos és boldog élet csak ugyanaz marad. És ezer év múlva az ember ugyanígy fog sóhajtozni: „Jaj, nehéz élni!” – és ugyanakkor félni fog a haláltól, és nem akar majd meghalni, pontosan úgy, mint most.

VERSINYIN

(elgondolkozva) Hogy mondjam el magának? Én azt hiszem, hogy a földön lassanként mindennek meg kell változnia, és máris változik is a szemünk láttára. Kétszáz, háromszáz, talán ezer év múlva, nem az időpont a fontos, új, boldog élet támad. Mi, természetesen, nem fogunk részt venni ebben az életben, de érte élünk, érte dolgozunk, igen, érte szenvedünk, mi alkotjuk, és ez az életünk egyetlen célja, és ha úgy akarja, a boldogságunk.

Mása halkan kacag

TUZENBACH

Mi baj?

MÁSA

Nem tudom, ma egész nap nevetek.

VERSINYIN

Ugyanaz a képzettségem van, mint önnek. Nem jártam egyetemre, sokat olvasok, de a könyvek kiválasztásához nem értek, és talán nem is egészen azt olvasom, amit kellene, pedig minél tovább élek, annál többet akarok tudni. A hajam őszül, már majdnem öregember vagyok, de keveset tudok, jaj, milyen keveset! De mégis úgy tűnik fel nekem, hogy a legfontosabbat, az igazságot, azt tudom, bizonyosan tudom. És mennyire szeretném bebizonyítani magának, hogy számunkra nincs boldogság, és nem is lesz... Nekünk csak dolgoznunk kell, folyton-folyton dolgoznunk, a boldogság pedig csak távoli utódainké lesz.

Szünet

Ha mi nem lehetünk boldogok, legalább az ivadékaink legyenek azok.

Fedotyik és Rode feltűnnek a teremben; leülnek, és halkan énekelnek gitárkísérettel

TUZENBACH

Az ön véleménye szerint még csak álmodni sem lehet a boldogságról! De ha én boldog vagyok!

VERSINYIN

Nem.

TUZENBACH

(kezét összecsapva és nevetve) Úgy látszik, nem értjük meg egymást. Nos, hogy győzzem meg önt?

Mása halkan nevet

(Ujjával megfenyegeti) Csak nevessen! (Versinyinhez) Nemcsak kétszáz vagy háromszáz, hanem egymillió év múlva is ugyanolyan marad az élet, amilyen volt; nem változik, állandó marad, saját törvényeit követi, amelyekhez semmi közünk, vagy legalábbis amelyeket ön sohasem fog megismerni. A vándormadarak, a darvak például, csak repülnek és repülnek, és bármilyen szárnyaló vagy nyomorult gondolatok kóvályognak is a fejükben, mindig csak repülni fognak, és nem tudják, miért és hová. Repülni és repülni fognak, bármilyen filozófusok akadjanak is köztük; és hadd filozofáljanak, ahogy nekik jólesik, csak repüljenek...

MÁSA

Mégis, mi az értelme?

TUZENBACH

Értelem... Lám, esik a hó. Van valami értelme?

Szünet

MÁSA

Azt hiszem, az embernek hívőnek kell lennie, vagy keresnie kell az igazságot, különben az élet sivár, sivár... Élni, és nem tudni, miért repülnek a darvak, miért születnek a gyerekek, mire vannak a csillagok az égen... Vagy tudja az ember, miért él, vagy pedig minden hiábavaló ostobaság.

Szünet

VERSINYIN

Mégiscsak kár, hogy elmúlt az ifjúság...

MÁSA

Gogol mondja valahol: unalmas élni ezen a világon, uraim!*

TUZENBACH

Én meg azt mondom: nehéz önökkel vitatkozni, uraim! Hogy az ördög...

CSEBUTIKIN

(újságot olvas) Balzac Bergyisovban nősült*.

Irina halkan énekel

Fel is írom magamnak a noteszembe. (Beírja) Balzac Bergyisovban nősült. (Újságot olvas)

IRINA

(pasziánszot rak, elgondolkozva) Balzac Bergyisovban nősült.

TUZENBACH

A kocka el van vetve*. Tudja, Marija Szergejevna, beadtam a nyugdíjaztatási kérvényemet.

MÁSA

Hallottam, és nem látok benne semmi jót. Nem szeretem a civileket.

TUZENBACH

Mindegy... (Felkel) Nem vagyok szép. Hát micsoda katona vagyok én? No, különben is mindegy... Dolgozni fogok. Csak egyetlen napja lenne az életemnek, amikor úgy dolgoztam, hogy este, ha hazamegyek, fáradtan leheveredjek az ágyba, és rögtön elaludjam. (Kimenve a terembe) A munkások biztos mélyen alszanak.

FEDOTYIK

(Irinához) Most vásároltam magának színes ceruzákat a Moszkva utcában Pizsikovnál. És aztán ezt a kis kést...

IRINA

Megszokta, hogy úgy bánjék velem, mint kislánnyal, pedig én már felnőttem... (Elveszi a ceruzákat és a kis kést, örömmel) Micsoda gyönyörűség!

FEDOTYIK

És magamnak vettem egy zsebkést. Nézze csak. Itt van az egyik pengéje, itt van a másik pengéje, itt van a harmadik pengéje, ez a fülvakaró, ez a kisolló, és ez a körömtisztító.

RODE

(hangosan) Doktor úr, mondja, hány éves ön?

CSEBUTIKIN

Én? Harminckettő. (Nevet)

FEDOTYIK

Most majd más pasziánszt mutatok. (Pasziánszt rak)

Behozzák a szamovárt, Anfisza a szamovárnál foglalatoskodik; kissé később bejön Natasa, és szintén az asztal körül tesz-vesz; belép Szoljonij, üdvözli a jelenlevőket, leül az asztalhoz

VERSINYIN

Micsoda szél van!

MÁSA

Igen. Már unom a telet. Egészen elfelejtettem, milyen a nyár.

IRINA

Kijön a pasziánsz, már látom, Moszkvába megyünk!

FEDOTYIK

Nem, nem jön ki, nézze, a nyolcas pikk kettesen van. (Nevet) Szóval nem mennek Moszkvába.

CSEBUTIKIN

(olvassa az újságot) Cicikarban himlőjárvány dühöng.

ANFISZA

(Másához) Mása, a tea készen van. (Versinyinhez) Tessék, nagyságos uram... Bocsásson meg, bátyuska, egészen elfelejtettem, hogy is hívják...

MÁSA

Hozd ide a teát, dada, nem megyek érte.

IRINA

Dada!

ANFISZA

Mindjárt!

NATASA

(Szoljonijhoz) A szopós babák mindent nagyon jól értenek. „Szervusz, Bobik – mondom neki –, szervusz, te édes!”... És olyan furcsán néz rám. Azt hiszi, hogy csak az anya beszél belőlem? Esküszöm, hogy nem! Nem mindennapi gyerek.

SZOLJONIJ

Ha az a gyerek az enyém volna, betenném egy serpenyőbe, megsütném és megenném. (Poharával a szalonba megy, s ott leül a sarokba)

NATASA

(arcát elfödi tenyerével) Durva, neveletlen fráter!

MÁSA

Boldog az, aki nem veszi észre, hogy nyár van-e vagy tél. Azt hiszem, ha Moszkvában volnánk, nem törődnénk azzal, milyen az idő.

VERSINYIN

Nemrégiben olvastam egy francia miniszter naplóját, melyet a börtönben írt. A minisztert a Panama-ügy miatt csukták be. Milyen lelkesedéssel, elragadtatással beszél a madarakról, melyeket a börtön ablakából figyelt meg, és azelőtt, mikor miniszter volt, észre sem vett*. Természetesen most, amikor már szabadlábra helyezték, nem veszi észre a madarakat, ahogy régebben sem vette észre őket. Maga sem veszi észre majd Moszkvát, mikor ott él. A boldogságot nem élvezzük, és nem is tudjuk élvezni. Csak kívánjuk.

TUZENBACH

(levesz egy dobozt az asztalról) Hol vannak a cukorkák?

IRINA

Szoljonij megette.

TUZENBACH

Mind?

ANFISZA

(felszolgálja a teát) Ezt a levelet magának hozták, bátyuska.

VERSINYIN

Énnekem? (Elveszi a levelet) A lányom írta. (Olvassa) Hát persze... Bocsásson meg, Marija Szergejevna, észrevétlenül távozom... Nem iszom meg a teámat. (Izgatottan feláll) Mindig ezek a komédiák...

MÁSA

Mi történt? Szabad kérdeznem?

VERSINYIN

(halkan) A feleségem megint megmérgezte magát. Mennem kell. Feltűnés nélkül szököm. Roppant kellemetlen. (Másának kezet csókol) Maga kedves... maga jó, maga szép... Majd csöndesen kiszököm erre. (Elmegy)

ANFISZA

Hova megy? Éppen neki hoztam teát.

MÁSA

(dühösen) Hagyd kérlek, mi közöd hozzá, dada! (Csészéjével az asztalhoz megy) Meguntalak már, öreg!

ANFISZA

Miért haragszol rám, virágom?

ANDREJ hangja

Anfisza!

ANFISZA 

(utánozza) Anfisza! Csak ül... (Kimegy)

MÁSA

(az ebédlőben az asztalnál, dühösen) Adjatok helyet! (Az asztalon levő kártyákat összehányja) Hagyjátok már ezt a kártyát! Inkább teázzatok!

IRINA

Dühös vagy, Mása.

MÁSA

Ha dühös vagyok, akkor ne beszéljetek velem. Ne bántsatok.

CSEBUTIKIN

(nevet) Nebáncsvirág! Nebáncsvirág!

MÁSA

Maga hatvanéves, és mindig olyan butaságokat beszél, mint egy iskolás gyerek.

NATASA

(sóhajt) Már édes Másám, mire valók az ilyen kifejezések? Hiszen te olyan szép vagy, olyan bájos, hogy akármilyen nagyvilági társaságba beillenél; de a modorod, őszintén szólva... Je vous prie, pardonnez moi, Marie, mais vous avez des manières un peu grossiêres*.

TUZENBACH

(visszatartja nevetését) Adja ide, kérem... adja ide, kérem… azt hiszem, ott a konyak.

NATASA

Il parait, que mon Bobik déjà ne dort pas* már fölébredt. Ma nincs egészen jól. Hozzá kell mennem, bocsánat... (Kimegy)

IRINA

És hová ment Alekszandr Ignatyics?

MÁSA

Haza. Megint a feleségével van valami.

TUZENBACH

(Szoljonijhoz megy, kezében konyakosüveggel) Mindig egyedül ül, mindig töpreng, nem tudni, miről. No; kössünk békét. Igyunk konyakot.

Isznak

Ma egész éjszaka a zongoránál kell ülnöm, és mindenféle vacakot játszanom. Mindegy.

SZOLJONIJ

Miért kössünk békét? Hiszen mi nem vesztünk össze.

TUZENBACH

Maga mindig olyan érzést kelt bennem, mintha összezörrentünk volna. Mondhatom, nagyon különös a jelleme.

SZOLJONIJ

(szaval) „A jellemem, a jellemem.* Aleko, miért törsz ellenem?*”

TUZENBACH

Mi köze ennek Alekóhoz?

Szünet

SZOLJONIJ

Ha másodmagammal vagyok, akkor olyan vagyok; mint a többiek. A társaságban azonban zavart leszek... és mindenféle marhaságot beszélek. De azért én mégis becsületesebb és nemesebb vagyok, mint sokan, nagyon sokan. És ezt be is bizonyíthatom.

TUZENBACH

Gyakran dühöngök magára. Mindig belém köt; mikor társaságban vagyunk. De azért valahogy mégis rokonszenves nekem. A kutyafáját, ma berúgok. Igyunk!

SZOLJONIJ

Igyunk.

Iszik

Magával, báró, sohasem volt semmi bajom. De az én jellemem olyan, mint Lermontové. (Csöndesen) Sőt, egyesek azt mondják, egy kicsit hasonlítok is Lermontovhoz. (Illatszeres üveget vesz elő a zsebéből, és a kezébe önt belőle)

TUZENBACH

Nyugdíjaztatom magam, már beadtam a kérvényt. Alászolgája, volt szerencsém! Öt éve töprengek, végre elhatároztam. Dolgozni akarok.

SZOLJONIJ

(szaval) „Aleko, miért törsz ellenem?... Te vagy nekem a szerelem!”*

Amíg ők beszélnek, Andrej belép könyvvel a kezében, és leül a gyertyához

TUZENBACH

Dolgozni fogok.

CSEBUTIKIN

(Irinával a szalonba jön) És igazi kaukázusi módra vendégeltek meg bennünket. Hagymaleves és pecsenyének csehartma, afféle húsétel.

SZOLJONIJ

A cseremsa egyáltalán nem hús, hanem növény, olyanforma, mint a hagyma.

CSEBUTIKIN

De kedvesem, a csehartma nem hagyma, hanem ürühús.

SZOLJONIJ

Én pedig azt mondom magának, hogy a cseremsa, az hagyma.

CSEBUTIKIN

Én pedig azt mondom magának, hogy a csehartma, az ürühús.

SZOLJONIJ

Én pedig azt mondom magának, a cseremsa, az hagyma.

CSEBUTIKIN

Ugyan mit vitatkozom! Hiszen maga sohasem járt a Kaukázusban, és sohasem evett csehartmát.

SZOLJONIJ

Én nem ettem, mert nem szeretem. A cseremsának éppen olyan szaga van, mint a fokhagymának.

ANDREJ

(könyörög) Hagyják már, édes uraim! Az istenre kérem, hagyják!

TUZENBACH

Mikor jönnek az álarcosok?

IRINA

Kilencre ígérkeztek. Mindjárt itt lesznek.

TUZENBACH

(átöleli Andrejt) Hej, pitvar, pitvarom, új pitvarom...*

ANDREJ

(táncol és dalol) Új pitvar, jávorfás...

CSEBUTIKIN

(táncol) Rácsos!

Mind nevetnek

TUZENBACH

(megcsókolja Andrejt) A keservit, igyunk! Andrjuska, igyunk pertut. Veled megyek Moszkvába, az egyetemre, Andrjuska.

SZOLJONIJ

Melyikre? Moszkvában két egyetem van.

ANDREJ

Moszkvában egy egyetem van.

SZOLJONIJ

Én azt mondom, hogy kettő.

ANDREJ

Tőlem lehet akár három is. Bánom is én.

SZOLJONIJ

Moszkvában két egyetem van!

Zúgolódás és pisszegés

Az egyik a régi egyetem, a másik az új egyetem. És ha maguk nem szívesen figyelnek rám, vagy ha nem tetszik, amit beszélek, akkor el is hallgathatok. Sőt, át is mehetek a másik szobába. (Kimegy az ajtón)

TUZENBACH

Éljen! Éljen! (Nevet) Uraim, kezdhetjük, a zongorához ülök. Milyen mulatságos ember ez a Szoljonij. (A zongorához ül, keringőt játszik)

MÁSA

(egyedül keringőzik) A báró becsípett, a báró becsípett!

Natasa bejön

NATASA

(odaszól Csebutikinnak) Ivan Romanics! (Az odalépő Csebutikinhoz beszél, aztán csendesen kimegy)

Csebutikin megérinti Tuzenbach vállát, és valamit odasúg neki

IRINA

Mi az?

CSEBUTIKIN

Ideje, hogy cihelődjünk. Ajánlom magam.

TUZENBACH

Jó éjszakát kívánok. Már mennünk kell.

IRINA

Dehogy... és az álarcosok?

ANDREJ

(zavartan) Az álarcosok nem jönnek... Nézd, kedvesem, Natasa azt mondja, hogy Bobik nincs egészen jól. Szóval... nem tudom. Nekem minden mindegy...

IRINA

(vállat von) Bobik beteg!

MÁSA

Hát mit tegyünk? Hogyha elkergetnek bennünket, akkor el kell menni. (Irinához) Nem Bobik beteg, hanem ő..: itt! (Ujjával a homlokára mutat) Kispolgár!

Andrej a jobb ajtón el, Csebutikin utána el, az ebédlőben búcsúznak

FEDOTYIK

Milyen kár! Arra számítottam, hogy itt töltjük az estét, de ha a gyerek beteg, akkor természetesen... Holnap majd hozok neki valami játékot.

RODE

(hangosan) Ma délután szándékosan kialudtam magam, hogy egész éjszaka táncolhassak. Most még kilenc óra sincsen...

MÁSA

Menjünk le az utcára, ott majd megbeszéljük, mit csináljunk.

Ezt hallani: „Szervusz! Isten veled!” Tuzenbach hangosan kacag. Mindnyájan elmennek. Anfisza és a szobalány leszedi az asztalt. Eloltják az ebédlőlámpát. Hallani, hogy a dajka énekel. Andrej, felöltőben, kalapban, Csebutikinnal csendesen belép

CSEBUTIKIN

Nem házasodtam meg, mert az élet úgy elsuhant, mint a villám, és azért sem, mert tébolyultan szerettem az édesanyádat, aki akkor már férjnél volt.

ANDREJ

Nem kell megházasodni. Nem szabad. Mert unalmas...

CSEBUTIKIN

Így van ez. És a magány. Bárhogy is filozofáljon az ember, a magány szörnyű dolog, galambom... Bár lényegében... természetesen, határozottan minden mindegy!

ANDREJ

Siessünk.

CSEBUTIKIN

Minek siessünk? Hiszen ráérünk.

ANDREJ

Félek, hogy a feleségem itt fog bennünket.

CSEBUTIKIN

Ugyan.

ANDREJ

Ma nem fogok játszani, csak leülök egy kicsit. Nem érzem jól magam... Mit tegyek, Ivan Romanics, a légzési zavaraim ellen?

CSEBUTIKIN

Miért kérdezed? Nem emlékszem, galambom. Nem tudom.

ANDREJ

Menjünk a konyhán keresztül. (Elmennek)

Csengetnek, aztán megint csengetnek, hangokat és nevetést hallani

IRINA

(bejön) Ki van itt?

ANFISZA

(suttogva) Az álarcosok.

Újra csengetnek

IRINA

Mondd, dada, hogy senki sincs itthon. Bocsássanak meg.

Anfisza el. Irina gondolatokba mélyedve járkál le-föl a szobában; izgatott. Szoljonij bejön

SZOLJONIJ

(csodálkozik) Senki sincs itt?... Hová mentek mindnyájan?

IRINA

Hazamentek.

SZOLJONIJ

Különös. Maga egyedül van?

IRINA

Egyedül...

Szünet

Nos, isten vele.

SZOLJONIJ

Az imént nem éppen udvariasan és tapintatosan viselkedtem. De maga nem olyan, mint a többiek, nemes és tiszta, maga látja az igazságot. Csak maga érthet meg engem. Én szeretem magát, szeretem mélyen, végtelenül.

IRINA

No isten vele! Menjen!

SZOLJONIJ

Nem tudok maga nélkül élni!... (Utánamegy) Ó, én gyönyörűségem! (Könnyezik) Ó, én boldogságom. Csodaszép, nagyszerű, babonás szeme van, amilyent még sohasem láttam.

IRINA

(hidegen) Hagyja, Vaszilij Vasziljics.

SZOLJONIJ

Először mondom, hogy szeretem, és úgy érzem, nem is vagyok a földön, hanem valami más csillagon. (Homlokát dörzsöli) No, mindegy. Erőszakkal nem lehet szerelmet szerezni. De szerencsés vetélytársat nem tűrök... nem engedek... esküszöm az élő Istenre, megölöm őt... ó, maga isteni!...

Natasa megy át gyertyával

NATASA

(benéz az egyik ajtón, aztán a másikon, elmegy az ajtó mellett, amelyik férje szobájába vezet) Andrej itt van, hagyjátok őt olvasni. Bocsásson meg, Vaszilij Vasziljics, nem tudtam, hogy maga is itt van, és én pongyolában vagyok...

SZOLJONIJ

Tőlem lehet. Isten vele. (Elmegy)

NATASA

Te pedig fáradt vagy, szegény, kedves leánykám. (Megcsókolja) Korábban kellene lefeküdnöd.

IRINA

Alszik Bobik?

NATASA

Igen, de nyugtalanul alszik. Most jut eszembe, valamit akartam mondani, de vagy te nem voltál itt, vagy nekem nem volt időm... Úgy látom, hogy Bobiknak a mostani gyerekszoba hideg és nyirkos. És a te szobád nagyon jó lenne a gyereknek. Nézd, szívem, költözz át talán Olgához.

IRINA

(nem érti) Hová?

Hallani, amint csengettyűs trojka áll meg a ház élőit

NATASA

Te egyelőre egy szobában alhatsz Olgával, és a te szobádat majd megkapja Bobik. Oly drága kölyök. Ma ezt mondtam neki: „Szervusz, Bobik, szervusz, Bobik, te drágám!” És ilyen szemeket mereszt rám.

Csöngetnek

Valószínűleg Olga. Milyen későn jön.

Szobalány Natasához megy, és valamit fülébe súg

Protopopov? Milyen csudabogár! Protopopov itt van, és kér, menjek vele szánkázni. (Nevet) Milyen különösek ezek a férfiak!

Csöngetnek

Valaki jött. Talán elmegyek egy negyedórára... (Szobalányhoz) Mondd, azonnal jövök.

Csöngetnek

Bizonyosan Olga. (Elmegy)

A szobalány elszalad. Irina gondolataiba mélyedve ül, belép Kuligin, Olga, mögöttük Versinyin

KULIGIN

Ejnye, hiszen azt mondották, hogy itt társaság lesz.

VERSINYIN

Különös, nemrég mentem el, félórája, és akkor még álarcosokat vártak...

IRINA 

Mindnyájan elmentek.

KULIGIN

Mása is eltávozott? Hová ment Mása? És vajon miért vár lent Protopopov trojkája? Kit vár?

IRINA

Ne kérdezzenek... fáradt vagyok.

KULIGIN

No, kis bogaras...

OLGA

Éppen most van vége a konferenciának. Hulla vagyok. Az igazgatónő beteg, én helyettesítettem. A fejem... jaj, de fáj a fejem... a fejem... (Leül) Andrej tegnap kétszáz rubelt elkártyázott. Az egész város erről beszél...

KULIGIN

Igen, én is elfáradtam a konferencián. (Leül)

VERSINYIN

A feleségem most megint azt gondolta ki, hogy megijeszt, és majdnem megmérgezte magát. Minden rendben volt, örülök, most legalább pihenhetek... Tehát el kell menni? Nos, engedjék meg, hogy minden jót kívánjak. Fjodor Iljics, jöjjön velem valahová! Nem tudok otthon maradni, teljesen képtelen vagyok... Menjünk!

KULIGIN

Elfáradtam. Nem megyek. (Feláll) Elfáradtam. A feleségem hazament?

IRINA

Bizonyosan.

KULIGIN

(megcsókolja Irina kezét) Szervusz. Holnap és holnapután egész nap pihenek. No, minden jót! (Indul) Hanem egy kis teát szívesen innék. Arra számítottam, miszerint az estét kellemes társaságban fogom tölthetni. És ó, fallacem hominum spem!* Tudniillik az interiectio után accusativus…

VERSINYIN

Tehát magam megyek. (Elmegy Kuliginnal, fütyörészve)

OLGA

Fáj a fejem, a fejem... Andrej elkártyázta… az egész város beszéli... Megyek, lefekszem. (Indul) Holnap szabad vagyok... Istenem, milyen boldogság!... holnap szabad, holnapután is szabad... jaj a fejem, a fejem... (Elmegy)

IRINA

Mindnyájan elmentek… senki sem maradt itt…

Kívül harmonikaszó, a dada énekel

NATASA

(bundában és sapkában átmegy az ebédlőn; mögötte a szobalány) Félóra múlva itthon vagyok. Elmegyek egy kicsit szánkázni. (Elmegy)

IRINA

(egyedül, kétségbeesett szomorúsággal) Moszkva!... Moszkva!... Moszkva!...

Függöny

Декорация первого акта. Восемь часов вечера. За сценой на улице едва слышно играют на гармонике. Нет огня.

Входит Наталья Ивановна в капоте, со свечой; она идет и останавливается у двери, которая ведет в комнату Андрея.

Наташа.

Ты, Андрюша, что делаешь? Читаешь? Ничего, я так только... (Идет, отворяет другую дверь и, заглянув в нее, затворяет.) Огня нет ли...

Андрей

(входит с книгой в руке). Ты что, Наташа?

Наташа.

Смотрю, огня нет ли... Теперь масленица, прислуга сама не своя, гляди да и гляди, чтоб чего не вышло. Вчера в полночь прохожу через столовую, а там свеча горит. Кто зажег, так и не добилась толку. (Ставит свечу.) Который час?

Андрей

(взглянув на часы). Девятого четверть.

Наташа.

А Ольги и Ирины до сих пор еще нет. Не пришли. Всё трудятся бедняжки. Ольга на педагогическом совете, Ирина на телеграфе... (Вздыхает.) Сегодня утром говорю твоей сестре: «Побереги, говорю, себя, Ирина, голубчик». И не слушает. Четверть девятого, говоришь? Я боюсь, Бобик наш совсем нездоров. Отчего он холодный такой? Вчера у него был жар, а сегодня холодный весь... Я так боюсь!

Андрей.

Ничего, Наташа. Мальчик здоров.

Наташа.

Но все-таки лучше пускай диэта. Я боюсь. И сегодня в десятом часу, говорили, ряженые у нас будут, лучше бы они не приходили, Андрюша.

Андрей.

Право, я не знаю. Их ведь звали.

Наташа.

Сегодня мальчишечка проснулся утром и глядит на меня, и вдруг улыбнулся; значит, узнал. «Бобик, говорю, здравствуй! Здравствуй, милый!» А он смеется. Дети понимают, отлично понимают. Так, значит, Андрюша, я скажу, чтобы ряженых не принимали.

Андрей

(нерешительно). Да ведь это как сестры. Они тут хозяйки.

Наташа.

И они тоже, я им скажу. Они добрые... (Идет.) К ужину я велела простокваши. Доктор говорит, тебе нужно одну простоквашу есть, иначе не похудеешь. (Останавливается.) Бобик холодный. Я боюсь, ему холодно в его комнате, пожалуй. Надо бы хоть до теплой погоды поместить его в другой комнате. Например, у Ирины комната как раз для ребенка: и сухо, и целый день солнце. Надо ей сказать, она пока может с Ольгой в одной комнате... Все равно днем дома не бывает, только ночует...

Пауза.

Андрюшанчик, отчего ты молчишь?

Андрей.

Так, задумался... Да и нечего говорить...

Наташа.

Да... Что-то я хотела тебе сказать... Ах, да. Там из управы Ферапонт пришел, тебя спрашивает.

Андрей

(зевает). Позови его.

Наташа уходит; Андрей, нагнувшись к забытой ею свече, читает книгу. Входит Ферапонт; он в старом трепаном пальто, с поднятым воротником, уши повязаны.

Здравствуй, душа моя. Что скажешь?

Ферапонт.

Председатель прислал книжку и бумагу какую-то. Вот... (Подает книгу и пакет.)

Андрей.

Спасибо. Хорошо. Отчего же ты пришел так не рано? Ведь девятый час уже.

Ферапонт.

Чего?

Андрей 

(громче) Я говорю, поздно пришел, уже девятый час.

Ферапонт.

Так точно. Я пришел к вам, еще светло было, да не пускали всё. Барин, говорят, занят. Ну, что ж. Занят так занят, спешить мне некуда. (Думая, что Андрей спрашивает его о чем-то.) Чего?

Андрей.

Ничего. (Рассматривая книгу.) Завтра пятница, у нас нет присутствия, но я все равно приду... займусь. Дома скучно...

Пауза.

Милый дед, как странно меняется, как обманывает жизнь! Сегодня от скуки, от нечего делать, я взял в руки вот эту книгу — старые университетские лекции, и мне стало смешно... Боже мой, я секретарь земской управы, той управы, где председательствует Протопопов, я секретарь, и самое большее, на что я могу надеяться, это — быть членом земской управы! Мне быть членом здешней земской управы, мне, которому снится каждую ночь, что я профессор московского университета, знаменитый ученый, которым гордится русская земля!

Ферапонт.

Не могу знать... Слышу-то плохо...

Андрей.

Если бы ты слышал как следует, то я, быть может, и не говорил бы с тобой. Мне нужно говорить с кем-нибудь, а жена меня не понимает, сестер я боюсь почему-то, боюсь, что они засмеют меня, застыдят... Я не пью, трактиров не люблю, но с каким удовольствием я посидел бы теперь в Москве у Тестова или в Большом Московском, голубчик мой.

Ферапонт.

А в Москве, в управе давеча рассказывал подрядчик, какие-то купцы ели блины; один, который съел сорок блинов, будто помер. Не то сорок, не то пятьдесят. Не упомню.

Андрей

Сидишь в Москве, в громадной зале ресторана, никого не знаешь и тебя никто не знает, и в то же время не чувствуешь себя чужим. А здесь ты всех знаешь и тебя все знают, но чужой, чужой... Чужой и одинокий.

Ферапонт

Чего?

Пауза.

И тот же подрядчик сказывал — может, и врет, — будто поперек всей Москвы канат протянут.

Андрей

Для чего?

Ферапонт

Не могу знать. Подрядчик говорил.

Андрей

Чепуха. (Читает книгу.) Ты был когда-нибудь в Москве?

Ферапонт

(после паузы). Не был. Не привел бог.

Пауза.

Мне идти?

Андрей

Можешь идти. Будь здоров.

Ферапонт уходит.

Будь здоров. (Читая.) Завтра утром придешь, возьмешь тут бумаги... Ступай...

Пауза.

Он ушел.

Звонок.

Да, дела... (Потягивается и не спеша уходит к себе.)

За сценой поет нянька, укачивая ребенка. Входят Маша и Вершинин. Пока они потом беседуют, горничная зажигает лампу и свечи.

Маша

Не знаю.

Пауза.

Не знаю. Конечно, много значит привычка. После смерти отца, например, мы долго не могли привыкнуть к тому, что у нас уже нет денщиков. Но и помимо привычки, мне кажется, говорит во мне просто справедливость. Может быть, в других местах и не так, но в нашем городе самые порядочные, самые благородные и воспитанные люди — это военные.

Вершинин

Мне пить хочется. Я бы выпил чаю.

Маша

(взглянув на часы) Скоро дадут. Меня выдали замуж, когда мне было восемнадцать лет, и я своего мужа боялась, потому что он был учителем, а я тогда едва кончила курс. Он казался мне тогда ужасно ученым, умным и важным. А теперь уж не то, к сожалению.

Вершинин

Так... да.

Маша

Про мужа я не говорю, к нему я привыкла, но между штатскими вообще так много людей грубых, не любезных, не воспитанных. Меня волнует, оскорбляет грубость, я страдаю, когда вижу, что человек недостаточно тонок, недостаточно мягок, любезен. Когда мне случается быть среди учителей, товарищей мужа, то я просто страдаю.

Вершинин

Да-с... Но мне кажется, все равно, что штатский, что военный, одинаково неинтересно, по крайней мере, в этом городе. Все равно! Если послушать здешнего интеллигента, штатского или военного, то с женой он замучился, с домом замучился, с имением замучился, с лошадьми замучился... Русскому человеку в высшей степени свойственен возвышенный образ мыслей, но скажите, почему в жизни он хватает так невысоко? Почему?

Маша

Почему?

Вершинин

Почему он с детьми замучился, с женой замучился? А почему жена и дети с ним замучились?

Маша

Вы сегодня немножко не в духе.

Вершинин

Может быть. Я сегодня не обедал, ничего не ел с утра. У меня дочь больна немножко, а когда болеют мои девочки, то мною овладевает тревога, меня мучает совесть за то, что у них такая мать. О, если бы вы видели ее сегодня! Что за ничтожество! Мы начали браниться с семи часов утра, а в девять я хлопнул дверью и ушел.

Пауза.

Я никогда не говорю об этом, и странно, жалуюсь только вам одной. (Целует руку.) Не сердитесь на меня. Кроме вас одной, у меня нет никого, никого...

Пауза.

Маша

Какой шум в печке. У нас незадолго до смерти отца гудело в трубе. Вот точно так.

Вершинин

Вы с предрассудками?

Маша

Да.

Вершинин

Странно это. (Целует руку.) Вы великолепная, чудная женщина. Великолепная, чудная! Здесь темно, но я вижу блеск ваших глаз.

Маша

(садится на другой стул). Здесь светлей...

Вершинин

Я люблю, люблю, люблю... Люблю ваши глаза, ваши движения, которые мне снятся... Великолепная, чудная женщина!

Маша

(тихо смеясь). Когда вы говорите со мной так, то я почему-то смеюсь, хотя мне страшно. Не повторяйте, прошу вас... (Вполголоса.) А впрочем, говорите, мне все равно... (Закрывает лицо руками.) Мне все равно. Сюда идут, говорите о чем-нибудь другом...

Ирина и Тузенбах входят через залу.

Тузенбах

У меня тройная фамилия. Меня зовут барон Тузенбах-Кроне-Альтшауер, но я русский, православный, как вы. Немецкого у меня осталось мало, разве только терпеливость, упрямство, с каким я надоедаю вам. Я провожаю вас каждый вечер.

Ирина

Как я устала!

Тузенбах

И каждый вечер буду приходить на телеграф и провожать вас домой, буду десять-двадцать лет, пока вы не прогоните... (Увидев Машу и Вершинина, радостно.) Это вы? Здравствуйте.

Ирина

Вот я и дома, наконец. (Маше.) Сейчас приходит одна дама, телеграфирует своему брату в Саратов, что у ней сегодня сын умер, и никак не может вспомнить адреса. Так и послала без адреса, просто в Саратов. Плачет. И я ей нагрубила ни с того ни с сего. «Мне, говорю, некогда». Так глупо вышло. Сегодня у нас ряженые?

Маша

Да.

Ирина

(садится в кресле). Отдохнуть. Устала.

Тузенбах

(с улыбкой). Когда вы приходите с должности, то кажетесь такой маленькой, несчастненькой...

Пауза.

Ирина

Устала. Нет, не люблю я телеграфа, не люблю.

Маша

Ты похудела... (Насвистывает.) И помолодела, и на мальчишку стала похожа лицом.

Тузенбах

Это от прически.

Ирина

Надо поискать другую должность, а эта не по мне. Чего я так хотела, о чем мечтала, того-то в ней именно и нет. Труд без поэзии, без мыслей...

Стук в пол.

Доктор стучит. (Тузенбаху.) Милый, постучите. Я не могу... устала...

Тузенбах стучит в пол.

Сейчас придет. Надо бы принять какие-нибудь меры. Вчера доктор и наш Андрей были в клубе и опять проигрались. Говорят, Андрей двести рублей проиграл.

Маша

(равнодушно). Что ж теперь делать!

Ирина

Две недели назад проиграл, в декабре проиграл. Скорее бы всё проиграл, быть может, уехали бы из этого города. Господи боже мой, мне Москва снится каждую ночь, я совсем как помешанная. (Смеется.) Мы переезжаем туда в июне, а до июня осталось еще... февраль, март, апрель, май... почти полгода!

Маша

Надо только, чтобы Наташа не узнала как-нибудь о проигрыше.

Ирина

Ей, я думаю, все равно.

Чебутыкин, только что вставший с постели, — он отдыхал после обеда, — входит в залу и причесывает бороду, потом садится там за стол и вынимает из кармана газету.

Маша

Вот пришел... Он заплатил за квартиру?

Ирина

(смеется). Нет. За восемь месяцев ни копеечки. Очевидно, забыл.

Маша

(смеется). Как он важно сидит!

Все смеются; пауза.

Ирина

Что вы молчите, Александр Игнатьич?

Вершинин

Не знаю. Чаю хочется. Полжизни за стакан чаю! С утра ничего не ел...

Чебутыкин

Ирина Сергеевна!

Ирина

Что вам?

Чебутыкин

Пожалуйте сюда. Venez ici.

Ирина идет и садится за стол.

Я без вас не могу.

Ирина раскладывает пасьянс.

Вершинин

Что ж? Если не дают чаю, то давайте хоть пофилософствуем.

Тузенбах

Давайте. О чем?

Вершинин

О чем? Давайте помечтаем... например, о той жизни, какая будет после нас, лет через двести-триста.

Тузенбах

Что ж? После нас будут летать на воздушных шарах, изменятся пиджаки, откроют, быть может, шестое чувство и разовьют его, но жизнь останется все та же, жизнь трудная, полная тайн и счастливая. И через тысячу лет человек будет так же вздыхать: «ах, тяжко жить!» — и вместе с тем точно так же, как теперь, он будет бояться и не хотеть смерти.

Вершинин

(подумав). Как вам сказать? Мне кажется, все на земле должно измениться мало-помалу и уже меняется на наших глазах. Через двести-триста, наконец, тысячу лет, — дело не в сроке, — настанет новая, счастливая жизнь. Участвовать в этой жизни мы не будем, конечно, но мы для нее живем теперь, работаем, ну, страдаем, мы творим ее — и в этом одном цель нашего бытия и, если хотите, наше счастье.

Маша тихо смеется.

Тузенбах

Что вы?

Маша

Не знаю. Сегодня весь день смеюсь с утра.

Вершинин

Я кончил там же, где и вы, в академии я не был; читаю я много, но выбирать книг не умею и читаю, быть может, совсем не то, что нужно, а между тем, чем больше живу, тем больше хочу знать. Мои волосы седеют, я почти старик уже, но знаю мало, ах, как мало! Но все же, мне кажется, самое главное и настоящее я знаю, крепко знаю. И как бы мне хотелось доказать вам, что счастья нет, не должно быть и не будет для нас... Мы должны только работать и работать, а счастье это удел наших далеких потомков.

Пауза.

Не я, то хоть потомки потомков моих.

Федотик и Родэ показываются в зале; они садятся и напевают тихо, наигрывая на гитаре.

Тузенбах

По-вашему, даже не мечтать о счастье! Но если я счастлив!

Вершинин

Нет.

Тузенбах

(всплеснув руками и смеясь). Очевидно, мы не понимаем друг друга. Ну, как мне убедить вас?

Маша тихо смеется.

(Показывая ей палец.) Смейтесь! (Вершинину.) Не то что через двести или триста, но и через миллион лет жизнь останется такою же, как и была; она не меняется, остается постоянною, следуя своим собственным законам, до которых вам нет дела или, по крайней мере, которых вы никогда не узнаете. Перелетные птицы, журавли, например, летят и летят, и какие бы мысли, высокие или малые, ни бродили в их головах, все же будут лететь и не знать, зачем и куда. Они летят и будут лететь, какие бы философы ни завелись среди них; и пускай философствуют, как хотят, лишь бы летели...

Маша

Все-таки смысл?

Тузенбах

Смысл... Вот снег идет. Какой смысл?

Пауза.

Маша

Мне кажется, человек должен быть верующим или должен искать веры, иначе жизнь его пуста, пуста... Жить и не знать, для чего журавли летят, для чего дети родятся, для чего звезды на небе... Или знать, для чего живешь, или же все пустяки, трын-трава.

Пауза.

Вершинин

Все-таки жалко, что молодость прошла...

Маша

У Гоголя сказано: скучно жить на этом свете, господа!

Тузенбах

А я скажу: трудно с вами спорить, господа! Ну вас совсем...

Чебутыкин

(читая газету). Бальзак венчался в Бердичеве.

Ирина напевает тихо.

Даже запишу себе это в книжку. (Записывает.) Бальзак венчался в Бердичеве. (Читает газету.)

Ирина

(раскладывает пасьянс, задумчиво). Бальзак венчался в Бердичеве.

Тузенбах

Жребий брошен. Вы знаете, Мария Сергеевна, я подаю в отставку.

Маша

Слышала. И ничего я не вижу в этом хорошего. Не люблю я штатских.

Тузенбах

Все равно... (Встает.) Я не красив, какой я военный? Ну, да все равно, впрочем... Буду работать. Хоть один день в моей жизни поработать так, чтобы прийти вечером домой, в утомлении повалиться в постель и уснуть тотчас же. (Уходя в залу.) Рабочие, должно быть, спят крепко!

Федотик

(Ирине). Сейчас на Московской у Пыжикова купил для вас цветных карандашей. И вот этот ножичек...

Ирина

Вы привыкли обращаться со мной, как с маленькой, но ведь я уже выросла... (Берет карандаши и ножичек, радостно.) Какая прелесть!

Федотик

А для себя я купил ножик... вот поглядите... нож, еще другой нож, третий, это в ушах ковырять, это ножнички, это ногти чистить...

Родэ

(громко). Доктор, сколько вам лет?

Чебутыкин

Мне? Тридцать два.

Смех.

Федотик

Я сейчас покажу вам другой пасьянс... (Раскладывает пасьянс.)

Подают самовар; Анфиса около самовара; немного погодя приходит Наташа и тоже суетится около стола; приходит Соленый и, поздоровавшись, садится за стол.

Вершинин

Однако, какой ветер!

Маша

Да. Надоела зима. Я уже и забыла, какое лето.

Ирина

Выйдет пасьянс, я вижу. Будем в Москве.

Федотик

Нет, не выйдет. Видите, осьмерка легла на двойку пик. (Смеется.) Значит, вы не будете в Москве.

Чебутыкин

(читает газету). Цицикар. Здесь свирепствует оспа.

Анфиса

(подходя к Маше). Маша, чай кушать, матушка. (Вершинину.) Пожалуйте, ваше высокоблагородие... простите, батюшка, забыла имя, отчество...

Маша

Принеси сюда, няня. Туда не пойду.

Ирина

Няня!

Анфиса

Иду-у!

Наташа

(Соленому). Грудные дети прекрасно понимают. «Здравствуй, говорю, Бобик. Здравствуй, милый!» Он взглянул на меня как-то особенно. Вы думаете, во мне говорит только мать, но нет, нет, уверяю вас! Это необыкновенный ребенок.

Соленый

Если бы этот ребенок был мой, то я изжарил бы его на сковородке и съел бы. (Идет со стаканом в гостиную и садится в угол.)

Наташа

(закрыв лицо руками). Грубый, невоспитанный человек!

Маша

Счастлив тот, кто не замечает, лето теперь или зима. Мне кажется, если бы я была в Москве, то относилась бы равнодушно к погоде...

Вершинин

На днях я читал дневник одного французского министра, писанный в тюрьме. Министр был осужден за Панаму. С каким упоением, восторгом упоминает он о птицах, которых видит в тюремном окне и которых не замечал раньше, когда был министром. Теперь, конечно, когда он выпущен на свободу, он уже по-прежнему не замечает птиц. Так же и вы не будете замечать Москвы, когда будете жить в ней. Счастья у нас нет и не бывает, мы только желаем его.

Тузенбах

(берет со стола коробку). Где же конфекты?

Ирина

Соленый съел.

Тузенбах

Все?

Анфиса

(подавая чай). Вам письмо, батюшка.

Вершинин

Мне? (Берет письмо.) От дочери. (Читает.) Да, конечно... Я, извините, Мария Сергеевна, уйду потихоньку. Чаю не буду пить. (Встает взволнованный.) Вечно эти истории...

Маша

Что такое? Не секрет?

Вершинин

(тихо). Жена опять отравилась. Надо идти. Я пройду незаметно. Ужасно неприятно все это. (Целует Маше руку.) Милая моя, славная, хорошая женщина... Я здесь пройду потихоньку... (Уходит.)

Анфиса

Куда же он? А я чай подала... Экой какой.

Маша

(рассердившись). Отстань! Пристаешь тут, покоя от тебя нет... (Идет с чашкой к столу.) Надоела ты мне, старая!

Анфиса

Что ж ты обижаешься? Милая!

Голос Андрея

Анфиса!

Анфиса

(дразнит). Анфиса! Сидит там... (Уходит.)

Маша

(в зале у стола, сердито). Дайте же мне сесть! (Мешает на столе карты.) Расселись тут с картами. Пейте чай!

Ирина

Ты, Машка, злая.

Маша

Раз я злая, не говорите со мной. Не трогайте меня!

Чебутыкин

(смеясь). Не трогайте ее, не трогайте...

Маша

Вам шестьдесят лет, а вы, как мальчишка, всегда городите черт знает что.

Наташа

(вздыхает). Милая Маша, к чему употреблять в разговоре такие выражения? При твоей прекрасной наружности в приличном светском обществе ты, я тебе прямо скажу, была бы просто очаровательна, если бы не эти твои слова. Je vous prie, pardonnez moi, Marie, mais vous avez des manières un peu grossières.

Тузенбах

(сдерживая смех). Дайте мне... дайте мне... Там, кажется, коньяк...

Наташа

Il parait, que mon Бобик déjà ne dort pas2, проснулся. Он у меня сегодня нездоров. Я пойду к нему, простите... (Уходит.)

Ирина

А куда ушел Александр Игнатьич?

Маша

Домой. У него опять с женой что-то необычайное.

Тузенбах

(идет к Соленому, в руках графинчик с коньяком). Все вы сидите один, о чем-то думаете — и не поймешь, о чем. Ну, давайте мириться. Давайте выпьем коньяку.

Пьют.

Сегодня мне придется играть на пианино всю ночь, вероятно, играть всякий вздор... Куда ни шло!

Соленый

Почему мириться? Я с вами не ссорился.

Тузенбах

Всегда вы возбуждаете такое чувство, как будто между нами что-то произошло. У вас характер странный, надо сознаться.

Соленый

(декламируя). Я странен, не странен кто ж! Не сердись, Алеко!

Тузенбах

И при чем тут Алеко...

Пауза.

Соленый

Когда я вдвоем с кем-нибудь, то ничего, я как все, но в обществе я уныл, застенчив и... говорю всякий вздор. Но все-таки я честнее и благороднее очень, очень многих. И могу это доказать.

Тузенбах

Я часто сержусь на вас, вы постоянно придираетесь ко мне, когда мы бываем в обществе, но все же вы мне симпатичны почему-то. Куда ни шло, напьюсь сегодня. Выпьем!

Соленый

Выпьем.

Пьют.

Я против вас, барон, никогда ничего не имел. Но у меня характер Лермонтова. (Тихо.) Я даже немножко похож на Лермонтова... как говорят... (Достает из кармана флакон с духами и льет на руки.)

Тузенбах

Подаю в отставку. Баста! Пять лет все раздумывал и, наконец, решил. Буду работать.

Соленый

(декламируя). Не сердись, Алеко... Забудь, забудь мечтания свои...

Пока они говорят, Андрей входит с книгой тихо и садится у свечи.

Тузенбах

Буду работать.

Чебутыкин

(идя в гостиную с Ириной) И угощение было тоже настоящее кавказское: суп с луком, а на жаркое — чехартма, мясное.

Соленый

Черемша вовсе не мясо, а растение вроде нашего лука.

Чебутыкин

Нет-с, ангел мой. Чехартма не лук, а жаркое из баранины.

Соленый

А я вам говорю, черемша — лук.

Чебутыкин

А я вам говорю, чехартма — баранина.

Соленый

А я вам говорю, черемша — лук.

Чебутыкин

Что же я буду с вами спорить! Вы никогда не были на Кавказе и не ели чехартмы.

Соленый

Не ел, потому что терпеть не могу. От черемши такой же запах, как от чеснока.

Андрей

(умоляюще) Довольно, господа! Прошу вас!

Тузенбах

Когда придут ряженые?

Ирина

Обещали к девяти; значит, сейчас.

Тузенбах

(обнимает Андрея) Ах вы сени, мои сени, сени новые мои...

Андрей

(пляшет и поет) Сени новые, кленовые...

Чебутыкин

(пляшет) Решетчаты-е!

Смех

Тузенбах

(целует Андрея) Черт возьми, давайте выпьем. Андрюша, давайте выпьем на ты. И я с тобой, Андрюша, в Москву, в университет.

Соленый

В какой? В Москве два университета.

Андрей

В Москве один университет.

Соленый

А я вам говорю — два.

Андрей

Пускай хоть три. Тем лучше.

Соленый

В Москве два университета!

Ропот и шиканье.

В Москве два университета: старый и новый. А если вам неугодно слушать, если мои слова раздражают вас, то я могу не говорить. Я даже могу уйти в другую комнату... (Уходит в одну из дверей.)

Тузенбах

Браво, браво! (Смеется.) Господа, начинайте, я сажусь играть! Смешной этот Соленый... (Садится за пианино, играет вальс.)

Маша

(танцует вальс одна) Барон пьян, барон пьян, барон пьян!

Входит Наташа

Наташа

(Чебутыкину) Иван Романыч! (Говорит о чем-то Чебутыкину, потом тихо уходит.)

Чебутыкин трогает Тузенбаха за плечо и шепчет ему о чем-то.

Ирина

Что такое?

Чебутыкин

Нам пора уходить. Будьте здоровы.

Тузенбах

Спокойной ночи. Пора уходить.

Ирина

Позвольте... А ряженые?..

Андрей

(сконфуженный) Ряженых не будет. Видишь ли, моя милая, Наташа говорит, что Бобик не совсем здоров, и потому... Одним словом, я не знаю, мне решительно все равно.

Ирина

(пожимая плечами) Бобик нездоров!

Маша

Где наша не пропадала! Гонят, стало быть надо уходить. (Ирине.) Не Бобик болен, а она сама... Вот! (Стучит пальцем по лбу.) Мещанка!

Андрей уходит в правую дверь к себе, Чебутыкин идет за ним; в зале прощаются

Федотик

Какая жалость! Я рассчитывал провести вечерок, но если болен ребеночек, то, конечно... Я завтра принесу ему игрушечку...

Родэ

(громко) Я сегодня нарочно выспался после обеда, думал, что всю ночь буду танцевать. Ведь теперь только девять часов!

Маша

Выйдем на улицу, там потолкуем. Решим, что и как.

Слышно: «Прощайте! Будьте здоровы!» Слышен веселый смех Тузенбаха. Все уходят. Анфиса и горничная убирают со стола, тушат огни. Слышно, как поет нянька. Андрей в пальто и шляпе и Чебутыкин тихо входят.

Чебутыкин

Жениться я не успел, потому что жизнь промелькнула, как молния, да и потому, что безумно любил твою матушку, которая была замужем...

Андрей

Жениться не нужно. Не нужно, потому что скучно.

Чебутыкин

Так-то оно так, да одиночество. Как там ни философствуй, а одиночество страшная штука, голубчик мой... Хотя в сущности... конечно, решительно все равно!

Андрей

Пойдемте скорей.

Чебутыкин

Что же спешить? Успеем.

Андрей

Я боюсь, жена бы не остановила.

Чебутыкин

А!

Андрей

Сегодня я играть не стану, только так посижу. Нездоровится... Что мне делать, Иван Романыч, от одышки?

Чебутыкин

Что спрашивать! Не помню, голубчик. Не знаю.

Андрей

Пройдем кухней. (Уходят.)

Звонок, потом опять звонок; слышны голоса, смех.

Ирина

(входит) Что там?

Анфиса

(шепотом) Ряженые!

Звонок.

Ирина

Скажи, нянечка, дома нет никого. Пусть извинят.

Анфиса уходит. Ирина в раздумье ходит по комнате; она взволнована. Входит Соленый.

Соленый

(в недоумении) Никого нет... А где же все?

Ирина

Ушли домой

Соленый

Странно. Вы одни тут?

Ирина

Одна.

Пауза

Прощайте.

Соленый

Давеча я вел себя недостаточно сдержанно, нетактично. Но вы не такая, как все, вы высоки и чисты, вам видна правда... Вы одна, только вы одна можете понять меня. Я люблю, глубоко, бесконечно люблю...

Ирина

Прощайте! Уходите.

Соленый

Я не могу жить без вас. (Идя за ней.) О, мое блаженство! (Сквозь слезы.) О, счастье! Роскошные, чудные, изумительные глаза, каких я не видел ни у одной женщины...

Ирина

(холодно) Перестаньте, Василий Васильич!

Соленый

Первый раз я говорю о любви к вам, и точно я не на земле, а на другой планете. (Трет себе лоб.) Ну, да все равно. Насильно мил не будешь, конечно... Но счастливых соперников у меня не должно быть... Не должно... Клянусь вам всем святым, соперника я убью... О, чудная!

Наташа проходит со свечой

Наташа

(заглядывает в одну дверь, в другую и проходит мимо двери, ведущей в комнату мужа) Тут Андрей. Пусть читает. Вы простите, Василий Васильич, я не знала, что вы здесь, я по-домашнему.

Соленый

Мне все равно. Прощайте! (Уходит.)

Наташа

А ты устала, милая, бедная моя девочка! (Целует Ирину.) Ложилась бы спать пораньше.

Ирина

Бобик спит?

Наташа

Спит. Но неспокойно спит. Кстати, милая, я хотела тебе сказать, да все то тебя нет, то мне некогда... Бобику в теперешней детской, мне кажется, холодно и сыро. А твоя комната такая хорошая для ребенка. Милая, родная, переберись пока к Оле!

Ирина

(не понимая) Куда?

Слышно, к дому подъезжает тройка с бубенчиками.

Наташа

Ты с Олей будешь в одной комнате, пока что, а твою комнату Бобику. Он такой милашка, сегодня я говорю ему: «Бобик, ты мой! Мой!» А он на меня смотрит своими глазеночками.

Звонок

Должно быть, Ольга. Как она поздно!

Горничная подходит к Наташе и шепчет ей на ухо

Протопопов? Какой чудак. Приехал Протопопов, зовет меня покататься с ним на тройке. (Смеется.) Какие странные эти мужчины...

Звонок

Кто-то там пришел. Поехать разве на четверть часика прокатиться... (Горничной.) Скажи, сейчас.

Звонок

Звонят... там Ольга, должно быть. (Уходит.)

Горничная убегает; Ирина сидит задумавшись; входят Кулыгин, Ольга, за ними Вершинин

Кулыгин

Вот тебе и раз. А говорили, что у них будет вечер.

Вершинин

Странно, я ушел недавно, полчаса назад, и ждали ряженых...

Ирина

Все ушли.

Кулыгин

И Маша ушла? Куда она ушла? А зачем Протопопов внизу ждет на тройке? Кого он ждет?

Ирина

Не задавайте вопросов... Я устала.

Кулыгин

Ну, капризница...

Ольга

Совет только что кончился. Я замучилась. Наша начальница больна, теперь я вместо нее. Голова, голова болит, голова... (Садится.) Андрей проиграл вчера в карты двести рублей... Весь город говорит об этом...

Кулыгин

Да, и я устал на совете. (Садится.)

Вершинин

Жена моя сейчас вздумала попугать меня, едва не отравилась. Все обошлось, и я рад, отдыхаю теперь... Стало быть, надо уходить? Что ж, позвольте пожелать всего хорошего. Федор Ильич, поедемте со мной куда-нибудь! Я дома не могу оставаться, совсем не могу... Поедемте!

Кулыгин

Устал. Не поеду. (Встает.) Устал. Жена домой пошла?

Ирина

Должно быть.

Кулыгин

(целует Ирине руку). Прощай. Завтра и послезавтра целый день отдыхать. Всего хорошего! (Идет.) Чаю очень хочется. Рассчитывал провести вечер в приятном обществе и — o, fallacem hominum spem!... Винительный падеж при восклицании...

Вершинин

Значит, один поеду. (Уходит с Кулыгиным, посвистывая.)

Ольга

Голова болит, голова... Андрей проиграл... весь город говорит... Пойду лягу. (Идет.) Завтра я свободна... О, боже мой, как это приятно! Завтра свободна, послезавтра свободна... Голова болит, голова... (Уходит.)

Ирина

(одна) Все ушли. Никого нет.

На улице гармоника, нянька поет песню.

Наташа

(в шубе и шапке идет через залу; за ней горничная). Через полчаса я буду дома. Только проедусь немножко. (Уходит.)

Ирина

(оставшись одна, тоскует) В Москву! В Москву! В Москву!

Занавес