Olga és Irina szobája. Jobb- és baloldalt ágyak, melyeket spanyolfalak kerítenek el. Éjjel három óra körül. A szín mögött félreverik a harangokat, tűz van, mely már régóta tart. Látni, hogy a házban még mindnyájan fönn vannak.
A kereveten Mása fekszik, felöltözve, fekete ruhában, mint rendesen. Olga és Anfisza jönnek
ANFISZA Most lent üldögélnek a lépcsőn. Mondom nekik: „Ugyan jöjjenek már föl mihozzánk, ez mégsem járja így...” De ők csak sírnak, és azt mondják: „Nem tudjuk, apa hol van! Lehet, hogy ő is benn égett!”... Elgondolni is borzasztó. És az udvaron is vannak... szintén ruha nélkül.
OLGA (ruhákat vesz ki a szekrényből) Itt van ez a szürke..: meg ez. És ez a kabátka. És ez a szoknya. Fogd, dadus. Istenem, mi volt ez? Alighanem az egész Kirszanov utca porig égett. Nesze, itt van ez is... Ez is. (Odadobja Anfiszának a ruhákat) Szegény Versinyinék halálra rémültek. Az ő házuk is majdnem tüzet fogott. Ma nálunk alszanak. Nem engedjük őket haza... Szegény Fedotyiknak mindene elégett.... Semmije sem maradt.
ANFISZA Oljuska, hívd inkább Ferapontot, nem bírom magam…
OLGA (csönget) Senki sem hallja… (Kiszól az ajtón) Hé, jöjjön már valaki!
A nyílt ajtón át egy ablakot látni, melyen a tűz visszfénye izzik: hallani, amint a ház mellett elhalad a tűzoltószerelvény
Rémséges éjszaka! Igazán nem bírom tovább!
Belép Ferapont
Itt van, vidd ezt le... Ott a lépcső alatt állnak a Kolotyilin kisasszonyok... add oda nekik... Ezt is add oda...
FERAPONT Igenis. Tizenkettőben Moszkva szintén leégett. Istenem-uram! Csodálkoztak a franciák.
OLGA Menj már, no...
FERAPONT Igenis. (El)
OLGA Add oda mind, dada. Nekünk semmi sem kell… olyan fáradt vagyok, alig állok a lábamon… Versinyinéket nem engedjük haza. A gyermekek a szalonban aludhatnak, Alekszandr Ignatyics lenn a bárónál. Fedotyik is a bárónál lehet, vagy nálunk, az ebédlőben. A doktor, mintha szántszándékkal tenné, megint részeg, rettenetesen leitta magát; hozzá senki sem mehet. Versinyin felesége pedig majd a szalonban…
ANFISZA (kimerülten) Oljuska, virágom... ne kergess el engem... ne kergess!
OLGA Ugyan, ne csacsiskodj, dada, hiszen senki sem kerget el.
ANFISZA (fejét Olga mellére hajtja) Édesem, aranyosom, én dolgozom, iparkodom. Ha elgyengülök, akkor majd azt mondják, mehetsz isten hírével!... De hát hova menjek? Nyolcvanéves fejjel... Nyolcvankét éves leszek...
OLGA Ülj le kicsit, daduska. Elfáradtál, szegénykém… (Leülteti) Pihend ki magad, szívecském, jaj, milyen sápadt vagy!
Natasa jön
NATASA Arról beszélnek, hogy gyorssegélyakciót indítsanak. Kitűnő ötlet. Mi? Nagyon szép gondolat. Általában a szegény embereken a lehető leggyorsabban kell segíteni. Ez a gazdagok kötelessége. Bobik és Szofocska úgy alszik, mintha semmi sem történt volna. Nálunk az egész ház tele van, amerre csak járok, mindenütt ember ember hátán. Pedig most a városban influenza dühöng, és félek, hogy a gyermekek megkapják.
OLGA (nem figyel rá) Ezen a szobán nem látszik a tűzvész. Itt minden nyugodt.
NATASA Igen... Nagyon kócos vagyok... (A tükör előtt) Azt mondják, hogy meghíztam... Nem is igaz! Egyáltalán nem igaz. Mása meg alszik, elfáradt szegény... (Anfiszához hidegen) Ha itt vagyok, akkor ne merj ülni! Állj fel, menj!
Anfisza elmegy. Szünet
Igazán nem értem, minek tartod ezt a vén csoroszlyát.
OLGA (meglepődik) Bocsáss meg, én sem értem...
NATASA Itt semmi helye. Parasztasszony, falun a helye, minek kényeztetni. Szeretem, ha a házban minden rendben van. Felesleges emberre semmi szükség itt. (Olga arcát cirógatja) Elfáradtál, szegénykém. A mi kis igazgatónőnk fáradt. Ha az én Szofocskám megnő és gimnáziumba kerül, tudom, félek majd tetőled.
OLGA Én nem leszek igazgatónő.
NATASA De megválasztanak, Oljuska. Már elhatározták.
OLGA Nem fogadom el. Nem bírom... Nem győzöm... (Vizet iszik) Az előbb nagyon durva voltál a dadával. Bocsáss meg, de én ezt nem bírom elviselni... egészen elfeketült előttem a világ...
NATASA (izgatottan) Bocsáss meg, drágám, nem akartalak bántani.
Mása felkel, veszi a párnáját, és dühösen elmegy
OLGA Értsd meg, drágám, minket talán furcsán neveltek, de én ezt egyáltalán nem tudom elviselni. Az ilyen hang tönkretesz, lever... egészen belebetegszem...
NATASA No, bocsáss meg. (Megcsókolja)
OLGA A legkisebb durva, nem finom szó már felizgat…
NATASA Lehet, hogy néha eljár a szám. De ezt meg kell engedned, drágám, a dadának inkább falun a helye.
OLGA Már harminc éve nálunk van.
NATASA De most már nem tud dolgozni. Vagy én nem értem, vagy te nem akarsz engem érteni. Munkára nem alkalmas, csak alszik és üldögél.
OLGA Hát hadd üldögéljen.
NATASA (csodálkozva) Üldögéljen? Hiszen cseléd! (Sírva fakad) Igazán nem értelek, Olga. Van egy dadám, egy szoptatós dajkám, egy szobalányom, egy szakácsném... Mi szükség van erre a vénasszonyra? Mi szükség van?
Félreverik a harangokat
OLGA Ezen az éjszakán tíz évet öregedtem.
NATASA Hát beszéljük meg nyíltan a dolgot, Olga. Te a gimnáziumban vagy, én itthon; te tanítasz, én a háztartást vezetem. Ha pedig valamit mondok a cselédekről, akkor tudom, hogy mit mondok; tudom, hogy mit mondok... Szóval, holnap ne lássam ezt a vén tolvajt, ezt a csoroszlyát!... (Toporzékol) Ne lássam ezt a vén boszorkányt! Kérlek, ne bosszantsatok folyton! Értitek?... (Magához tér) Látod, hogyha nem költözik el, akkor örökké veszekedni fogunk. Szörnyű.
Kuligin jön
KULIGIN Hol van Mása? Mehetünk haza. Már lohad a tűz, mondják... (Nyújtózkodik) A városnak csak az egyik negyede égett le, pedig fújt a szél, és eleinte azt hitték, az egész város leég. (Leül) Fáradt vagyok. Olga, édes Olgám... Gyakran gondolom: hogyha nem lenne Mása, akkor tégedet vettelek volna el, Olga. Te olyan jóságos vagy... Nagyon elfáradtam. (Hallgatózik)
OLGA Mi az?
KULIGIN A doktor ma a sárga földig leitta magát, épp ma a delírium megint kitört rajta. Jól kiszámította. (Felkel) Azt hiszem, ő az... Hallod? Igen, itt van... (Nevet) Micsoda egy haszontalan semmirekellő!
OLGA Két év óta nem ivott, és most egyszerre... (Natasával a szoba hátterébe megy)
Csebutikin megjelenik. Nem tántorog, úgy megy át a szobán, mint a józan ember, megáll, körülnéz, aztán a mosdóhoz tart, és mosni kezdi a kezét
CSEBUTIKIN (sötéten) Hogy a mennydörgős mennykő csapna az egész világba! Azt hiszik, hogy orvos vagyok, és minden betegséghez értek. Hát semmihez sem értek, mindent elfelejtettem, amit tudtam, semmit sem tudok már, egyáltalán semmit.
Olga és Natasa, anélkül, hogy Csebutikin észrevenné, kimennek
Hogy a mennydörgős mennykő csapna beléjük. Múlt szerdán volt egy betegem a töltésnél, valami asszony, az meghalt} és én vagyok az oka, hogy meghalt. Igen... Huszonöt évvel ezelőtt még tudtam egyet-mást, de most mindent elfelejtettem. Mindent. Talán nem is vagyok már ember, csak tettetem, mintha kezem volna, lábam volna, fejem volna. Talán nem is élek már, és csak úgy rémlik nekem, hogy megyek, eszem és alszom. (Sírva fakad) Jaj, bárcsak ne élnék! (Már nem sír többé, sötéten) Mindegy. Tökéletesen mindegy... Tegnapelőtt beszélgettek a klubban; azt mondják, Shakespeare, Voltaire... Én nem olvastam, egyáltalán nem olvastam, de olyan képet vágtam, mintha olvastam volna. A többiek meg éppúgy, mint én. Aljasság! Alávalóság! Az az asszony is eszembe jutott, akit szerdán megöltem... és minden az eszembe jutott, és undorító, visszataszító, förtelmes volt az egész... elmentem, leittam magam.
Irina, Versinyin, Tuzenbach jön; Tuzenbach új, divatos polgári ruhában
IRINA Üljünk le egy kicsit. Itt nem zavar senki.
VERSINYIN Ha nincsenek katonák, az egész város leég. Nagyszerű fiúk. (Elragadtatásában dörzsölgeti kezét) Pompás fickók! Micsoda legények!
KULIGIN (odajön) Hány óra van most, uraim?
TUZENBACH Négyre jár. Már virrad.
IRINA Mindenki az ebédlőben ül, senki sem megy el. És a maga Szoljonija is ott gubbaszt. (Csebutikinhoz) Doktor, menjen aludni!
CSEBUTIKIN Kérem... köszönöm... (Fésüli szakállát)
KULIGIN (nevet) No, Ivan Romanics, ugyancsak leitta magát! (Megveregeti a vállát) Pompás fickó! In vino veritas[1] – mondták a régiek.
TUZENBACH Mindenki arra kér, hogy hangversenyt rendezzek a tűzkárosultak javára.
IRINA Igen, de kicsoda...
TUZENBACH Ha igazán akarjuk, meg tudjuk rendezni: Marija Szergejevna, véleményem szerint, csodálatosan zongorázik.
KULIGIN Csodálatosan zongorázik!
IRINA Már elfelejtette. Három éve, hogy nem játszott... talán négy is.
TUZENBACH Itt a városban senki sem ért a zenéhez, egy lélek sem, de én, én értek, és becsületszavamra biztosítom önöket, hogy Marija Szergejevna nagyszerűen játszik, szinte tehetségesen.
KULIGIN Igaza van, báró. Nagyon szeretem Mását. Csodálatos nő.
TUZENBACH Hogy ilyen gyönyörűen tudjon játszani valaki, és ugyanakkor érezze, hogy senki, senki sem érti!
KULIGIN (sóhajt) Igen... De illő-e vajon, hogy fellépjen a hangversenyen? (Szünet) Hiszen én, uraim, semmit sem tudok. Lehet, hogy jó is lesz. Be kell vallanom, az igazgatónk jó ember, sőt igen jó, okos, de olyan nézetei vannak... Természetesen nem az ő dolga, de mégis, ha úgy akarják, akkor kérem, megbeszélem vele.
CSEBUTIKIN (kezébe vesz egy porcelán órát és nézi)
VERSINYIN Milyen a ruhám, csupa piszok lettem a tűznél. (Szünet) Tegnap azt hallottam, hogy a dandárunkat áthelyezik innen valahová messzire. Egyesek azt mondják, hogy Lengyelországba, mások, hogy Csitába.
TUZENBACH Én is hallottam. Ó, milyen kihalt lesz akkor a város.
IRINA Mi is elutazunk!
CSEBUTIKIN (leejti a porcelán órát, az ízzé-porrá törik) Ez eltört! Szünet; mind fel vannak háborodva, és zavartan néznek
KULIGIN (felszedegeti a cserepeket) Ejnye, Ivan Romanics, ilyen értékes holmit összetörni, ejnye... magaviselet: rossz!
IRINA Ez az óra a boldogult édesanyánké volt.
CSEBUTIKIN Talán... az édesanyjuké... talán nem is törtem össze, csak úgy látszik, hogy összetörtem. Talán az is csak úgy látszik, hogy élünk, és tulajdonképpen nem is vagyunk. Semmit sem tudok. Senki sem tud semmit. (Az ajtónál) Mit néztek úgy? Natasa kis regényt sző Protopopovval, és ti nem látjátok. Ti itt ültök, és semmit sem láttok, pedig Natasa Protopopov szeretője... (Énekel) „Ajándékul vegyétek tőlem ezt a datolyát...” (Elmegy)
VERSINYIN Igen... (Nevet) Ez az egész tulajdonképpen nagyon furcsa. (Szünet) Mikor a tűzvész kitört, gyorsan hazaszaladtam. Hogy a házunkhoz közeledem, látom, hogy a ház nincs veszélyben, nem ég. De a két kislányom a küszöbön áll, hálóingben, anyjuk nincs ott, tolong a nép, lovak szaladnak, kutyák, arcukon rémület vagy valami rimánkodó könyörgés tükröződik, összefacsarodott a szívem, amikor megláttam ezeket az arcokat. Istenem, gondoltam, mit kell még ezeknek a lányoknak átélniök hosszú életük folyamán. Megragadtam őket, elrohantam velük, de mindig csak erre gondoltam: mi vár még ezekre a szegény lányokra! (Riadó, szünet) Most pedig idejövök, az anyjuk itt van, ordít és veszekszik...
Mása belép egy párnával és leül a pamlagra
És amikor lányaim félmeztelenül álltak a küszöbön, és az utcát tűz világította meg, és pokoli lárma zúgott, akkor azt gondoltam, hogy ilyesmi már történt sok-sok évvel ezelőtt, az ellenség rajtunk ütött, gyújtogatott és fosztogatott... Végül is mi a különbség a közt, ami volt, és a közt, ami van? Elmúlik még egy kis idő, talán két-háromszáz év is, és a mi életünkre félelemmel és gúnnyal fognak emlékezni, minden, ami most itt van, darabosnak és nehéznek, és nagyon kényelmetlennek és különösnek fog látszani. Ó, valóban, micsoda élet ez, micsoda élet! (Nevet) Bocsássanak meg, ismét sokat filozofálok. Engedjék meg, uraim, hogy folytassam, most muszáj filozofálnom, olyan hangulatban vagyok. (Szünet) Mindenki alszik. Azt mondom tehát: micsoda élet lesz az! Képzeljék el... olyanok, mint önök, most csak hárman vannak a városban, azonban a jövendő nemzedékekben mindig több és több lesz, és lesz idő, mikor minden úgy lesz, ahogy álmodjuk. Mindenki úgy él, mint önök; azután önök is megöregszenek, és olyan emberek születnek majd, akik jobbak lesznek, mint önök... (Nevet) Ma egészen különös hangulatban vagyok. Rettenetesen szeretnék élni. (Énekel) „Szeress mindig és újra, újra, még, a szerelem kínzó gyönyörűség...”[2] (Nevet)
MÁSA La-la-la...
VERSINYIN La-la...
MÁSA Tra-la-la...
VERSINYIN Tra-lal-la... (Nevet)
Fedotyik jön
FEDOTYIK (táncolva) Leégtem! Teljesen leégtem! (Nevetés)
IRINA Micsoda tréfa ez? Mindene leégett?
FEDOTYIK (nevet) Mindenem a világon! Semmim sem maradt, a gitár is elégett, a fényképezőgép is, minden levelem. És magának egy noteszt akartam adni, és az is elégett.
Szoljonij jön
IRINA Kérem, menjen innen, Vaszilij Vásziljics... nincs helye itt ilyenkor.
SZOLJONIJ Hát a báró miért lehet itt? És én miért nem lehetek itt?
VERSINYIN Csakugyan, mennünk kell. Hogy áll a tűz?
SZOLJONIJ Lohad, azt mondják. Igazán nagyon furcsállom, hogy a báró itt lehet, és én nem lehetek itt. (Illatszeres üveget vesz elő, és locsolgatja magát)
VERSINYIN La-la-la.
MÁSA La-la.
VERSINYIN (nevet, Szoljonijhoz) Menjünk az ebédlőbe.
SZOLJONIJ No, hát ezt megjegyzem magamnak. Sokat beszélhetnék róla, de hagyjuk. (Tuzenbach jelé) Csip... csip... csip... (Versinyinnel és Fedotyihkal elmegy)
IRINA Hogy telefüstölte a szobát ez a Szoljonij. (Csodálkozva) A báró alszik! Báró! Báró!
TUZENBACH (felébred) Alapjában véve kissé fáradt vagyok... A téglagyár... Nem ábrándozom, hanem nemsokára csakugyan beállok egy téglagyárba, és majd dolgozom. Már tárgyaltam is róla. (Irinához, gyengéden) Maga olyan halvány, olyan szép, olyan igéző. Úgy tetszik, mintha halványsága megvilágítana a sötét levegőt, mint valami fény... Maga is szomorú, elégedetlen az élettel… ó, jöjjön velem, és dolgozzunk együtt!
MÁSA Nyikolaj Lvovics, menjen el.
TUZENBACH (nevet) Maga itt van? Nem is láttam... (Megcsókolja Irina kezét) Isten vele, megyek. Az előbb néztem magát, és eszembe jut, hogy egyszer réges-régen a neve napján, fiatalosan, vidáman mondta, milyen gyönyörűség dolgozni. Micsoda boldog életről álmodoztam én akkor!... És mi lett belőle? (Kezet csókol) Könnyes a szeme. Feküdjék le aludni, már virrad... Hajnalodik... Jaj, hogyha odaadhatnám magáért az életemet!
MÁSA Nyikolaj Lvovics, menjen már. Ez mégis sok...
TUZENBACH Megyek, megyek. (Elmegy)
MÁSA (lefekszik) Alszol, Fjodor?
KULIGIN Micsoda?
MÁSA Jobb lesz, ha hazamész.
KULIGIN Édes Másám... kedves Másám.
IRINA Mása fáradt. Hadd pihenje ki magát.
KULIGIN Azonnal megyek... Nőm nagyszerű, nőm kitűnő asszony. Én egyetlenem, szeretlek...
MÁSA (dühösen) Amo, amas, amat, amamus, amaiis, amant[3].
KULIGIN (nevet) Nem, igazán csodálatra méltó asszony. Már hét éve együtt élünk, és úgy rémlik, mintha csak tegnap keltünk volna egybe, becsületszavamra. Nem, igazán csodálatra méltó asszony... boldog vagyok... boldog, boldog, boldog.
MÁSA Én pedig torkig vagyok. Torkig, torkig, torkig!... (Felül, és úgy beszél) Egyszerűen fölháborító... és folyton ezen rágódom... Andrejról beszélek. A banknál jelzálogkölcsönt vett erre a házra, és az egész pénzt zsebre vágta a felesége. Pedig a ház nemcsak az övé, hanem mind a négyünké! Ezt tudnia kell, hogyha tisztességes ember.
KULIGIN Ugyan, Másám, minek neked a pénz? Szegény Andrjuska fülig adós, hagyd, kérlek.
MÁSA Mégiscsak fölháborító. (Lefekszik)
KULIGIN Mi ketten nem vagyunk szegények. Én dolgozom, gimnáziumban tanítok, privát órákat adok... Becsületes ember vagyok... Puritán ember... Omnia mea mecum porto[4], mint a régiek mondták.
MÁSA Nekem sem kell a pénz, de amit tett, az fölháborító. (Szünet) Menj már, Fjodor!
KULIGIN (megcsókolja) Fáradt vagy, hát pihenj egy félórácskát, ott valahol majd leülök és megvárlak... aludj. (Indul) Boldog vagyok, boldog vagyok. (Elmegy)
IRINA Csakugyan, hogy begyöpösödött a mi Andrejünk, hogy elsilányult és megöregedett ezzel az asszonnyal. Valaha egyetemi tanárnak készült, és tegnap elhencegett azzal, hogy végre tagja lett a törvényhatóságnak. Tag ott, hol Protopopov az elnök. Az egész város erről beszél és nevet, csak ő nem tud, nem lát semmit...Most mindenki a tűzhöz rohant, ő azonban ül a szobájában, neki minden mindegy. Mindig csak hegedül. (Idegesen) Hisz ez szörnyű, szörnyű, szörnyű. (Sírva fakad) Nem bírom, nem bírom tovább!... Nem bírom, nem bírom!...
Olga jön, az asztal körül rendezkedik
(Hangosan zokog) Dobjatok ki engem, dobjatok ki, nem bírom tovább!...
OLGA (megijed) Mi bajod? Mi bajod, édesem?
IRINA (zokog) Hát hová lett? Hát hová tűnt minden? Hát hová lett?... Jaj, istenem, istenem! Mindent elfelejtettem, mindent! A fejemben minden összezavarodik... Nem tudom már, mi az, olaszul ablak vagy mennyezet... Mindent elfelejtek, mindennap felejtek, de az élet tovatűnik, és nem tér vissza sohasem. Soha, sohasem megyünk mi Moszkvába... Látom, hogy mi nem kerülünk el innen soha.
OLGA Édesem, édesem...
IRINA (uralkodik magán) Ó, én boldogtalan... nem tudok dolgozni, nem fogok dolgozni. Elég volt, elég volt! Voltam postáskisasszony, most a városnál vagyok, és gyűlölöm, megvetem a munkám... Elmúltam huszonhárom éves, már régóta dolgozom, és agyvelőm kiszáradt, sovány lettem, csúnya lettem és vénülök, és semmi, semmi, sehol semmi kárpótlás. Az idő azonban továbbszáll, és úgy tetszik, mintha mindig jobban és jobban eltávolodnék az igazi szép élettől, és valami örvény felé tartanék. Kétségbe vagyok esve, és nem is értem, hogy még élek, hogy még nem öltem meg magam, nem is értem.
OLGA Ne sírj szívecském, ne sírj... Ez úgy fáj nekem.
IRINA Nem sírok. Már nem sírok. Elmúlt... látod, már nem sírok. Elmúlt... elmúlt!
OLGA Édesem, azt mondom neked mint nénéd, mint barátnőd, azt tanácsolom neked, menj férjhez a báróhoz.
Irina halkan sír
Elvégre tiszteled őt, nagyra becsülöd... Igaz, hogy csúnya, de tisztességes ember, és olyan tiszta... Az ember nem szerelemből megy férjhez, hanem hogy kötelességét teljesítse. Én legalább így gondolkozom, és szerelem nélkül is férjhez mennék. Hozzámennék akárkihez, mindegy, csak tisztességes ember legyen. Még idősebb emberhez is...
IRINA Mindig vártam, hogy majd Moszkvába költözünk, és ott megtalálom az igazit... róla álmodtam, és őt szerettem... Most pedig kiderül, hogy az egész ostobaság volt.
OLGA (átöleli húgát) Édes szép húgocskám, én értelek téged… Mikor a báró otthagyta a katonaságot, és először jött hozzánk civilben, olyan csúnyának láttam, hogy még én is sírva fakadtam. A báró azt kérdezte tőlem: „Miért sír?” Hát mit feleltem volna? De ha Isten úgy rendelné, hogy feleségül menj hozzá, akkor boldog lennék... Hiszen az egészen más... egészen más...
Natasa gyertyával kezében jobbról jön, némán átmegy a színen, el baloldalt
MÁSA (felül) Úgy megy, mintha gyújtogatott volna.
OLGA De buta vagy, Mása. Te vagy a családunkban a legbutább. Bocsáss meg kérlek.
Szünet
MÁSA Szeretnék meggyónni tinektek, kedves testvéreim. A lelkemnek nincs nyugta. Most megvallom nektek, aztán soha senkinek... Mindjárt meg is mondom. (Halkan) Ez az én titkom, de nektek mind tudnotok kell. Nem bírok tovább hallgatni. (Szünet) Szerelmes vagyok... szeretem ezt az embert... hiszen az előbb itt volt, láttátok... No... szóval: szeretem Versinyint.
OLGA (a spanyolfal mögé megy az ágyához) Ugyan, kérlek... Nem is hallgatlak.
MÁSA Hát mit tegyek? (A fejéhez kap) Eleinte furcsának tartottam őt... aztán sajnáltam. Aztán megszerettem... megszerettem őt, a hangját, szavát, sok-sok szerencsétlenségét és a két leányát.
OLGA (a spanyolfal mögött) Nem is hallgatlak... Mondhatsz bármilyen ostobaságot, úgysem hallgatlak.
MÁSA Ej, buta vagy, Olga! Szeretem őt, és ez az én sorsom. Ez az én végzetem... És ő is szeret engem... Ez irtózatos. Igen? Nincs rendjén?... (Megragadja Irina kezét, és magához húzza őt) Jaj, édesem... hogy éljük le az életünket, mi lesz majd belőlünk... Ha az ember a regényben olvassa, úgy látszik, hogy mindez régi, és minden annyira érthető, ha az ember maga szeret, akkor látja, hogy senki sem tud semmit, és mindenkinek magának kell dötenie az életéről... Édes, édes kis testvéreim... Bevallottam nektek. Most aztán majd hallgatok. Úgy teszek, mint Gogol őrültje... hallgatok, hallgatok.
Andrej, utána Ferapont
ANDREJ (dühösen) Mi a fenét akarsz? Nem értelek.
FERAPONT (az ajtóban, türelmetlenül) Már százszor mondtam, Andrej Szergejevics...
ANDREJ Először is neked nem vagyok Andrej Szergejevics, hanem nagyságos úr!
FERAPONT Nagyságos uram, a tűzoltók azt kérik, engedje meg nekik, hogy a kerten át menjenek a folyóhoz. Különben mindig kerülniök kell, és...
ANDREJ Jó, hát csak menjenek.
Ferapont el
Unom az egészet. Hol van Olga?
Olga kijön a spanyolfal mögül
Tehozzád jöttem, add csak ide a szekrénykulcsot, az enyémet elvesztettem. Neked van olyan kiskulcsod.
Olga némán átadja a kulcsot, Irina az ágyhoz megy a spanyolfal mögé. Szünet
Micsoda óriási tűzvész! Most már lohad. Ez a Ferapont egészen kihozott a sodromból, és valami marhaságot mondtam neki... Nagyságos úr... (Szünet) Mit hallgatsz, Olga? (Szünet) Hagyjátok már, kérlek, ezt a butaságot, hogy minden ok nélkül csak felhúzzátok az orrotokat... Mása, te itt vagy, Irina is itt van, hát helyes, beszéljük ki magunkat egyszer és mindenkorra. Mi kifogástok ellenem? Tessék?
OLGA Hagyd, Andrjuska, majd holnap beszélünk. (Izgatottan) Micsoda rettenetes éjszaka!
ANDREJ (nagyon zavarban van) Csak ne idegeskedj. Egészen nyugodtan kérdezem tőletek: mi a kifogástok ellenem? Mondjátok a szemembe.
VERSINYIN (kívül énekel) Tam-tam-tam.
MÁSA (felkel, dúdol) Tra-ta-ta. (Olgához) Szervusz, Olga. Isten veled. (A spanyolfal mögé megy, megcsókolja Irinát) Aludj nyugodtan... Szervusz, Andrej. No, menj, kérlek, most fáradtak vagyunk. Holnap majd kibeszélheted magad... (Elmegy)
OLGA Igazán, Andrej, halasszuk holnapra... (Ágyához megy) Ideje aludni!
ANDREJ Csak kitálalok, és akkor megyek... Rögtön... Először is, valami bajotok van Natasával, a feleségemmel, ezt látom, az esküvőnk napja óta. Natasa derék, becsületes asszony, egyenes és nemes lélek, ez a véleményem. Szeretem a feleségem, becsülöm őt, értitek?... becsülöm őt, és másoktól is megkövetelem, hogy becsüljék. Ismétlem, derék, becsületes asszony, és a ti duzzogásotok csak szeszély, bocsássatok meg, afféle rigolya. (Szünet) Másodszor: úgy látszik, hogy haragusztok, mert nem lettem egyetemi tanár, és nem mentem tudományos pályára. Én azonban az elöljáróságon szolgálok, a törvényhatóság tagja vagyok, és állásomat éppoly szentnek és nagynak tartom, mint akármilyen tudományos pályát. Igenis tagja vagyok, és ha akarjátok tudni, hát büszke vagyok rá... (Szünet) Harmadszor pedig... még azt akarom mondani... Tudniillik... kölcsönt vettem anélkül, hogy beleegyezésteket kértem volna... Hát ebben hibás vagyok, igen, és kérlek is benneteket, bocsássatok meg nekem... az adósságom kényszerített erre. Harmincötezer. Nem kártyázom többé, régóta abbahagytam, de mentségemre főként azt hozhatom fel, hogy ti, miután lányok vagytok, évjáradékot kaptok, nekem azonban... úgyszólván semmi keresetem nem volt... (Szünet)
KULIGIN (az ajtóban) Mása nincs itt? (Nyugtalanul) Hát hol van a nőm? Ez felettébb furcsa... (El)
ANDREJ Nem hallgatnak ide. Natasa derék, becsületes asszony. (Hallgatva jár fel-alá a színen, aztán megáll) Mikor elvettem őt, azt hittem, boldogok leszünk, mindnyájan boldogok leszünk... De hát, istenem... (Sírva fakad) Édes húgaim, édes jó húgaim, ne higgyetek nekem semmit, ne higgyetek nekem semmit!... (Elmegy.)
KULIGIN (riadtan beszól az ajtón) Hol van Mása? Nőm nincs itt? Ez felettébb különös. (El)
Vészlárma. A színpad üres
IRINA (a spanyolfal mögött) Olga! Ki zörgeti a padlót?
OLGA A doktor. Részeg.
IRINA Micsoda nyugtalan éjszaka! (Szünet) Olga! (Kinéz a spanyolfal mögül) Hallottad? A dandár elmegy innen... valahová elhelyezik.
OLGA Ezek csak olyan hírek.
IRINA Akkor magunkra maradtunk... Te, Olga!
OLGA Mi az?
IRINA Édesem, kedvesem, én tisztelem és becsülöm a bárót, kitűnő ember, hozzá is megyek, nem bánom, csak már költözzünk Moszkvába. Könyörgök, utazzunk! Nincs szebb a világon, mint Moszkva! Menjünk oda, Olga! Menjünk oda!
Függöny
[1] Borban az igazság. (latin)
[2] Hermin herceg áriája Csajkovszkij Anyegin című operájából (Puskin: azonos című regénye 8. fejezetének 29. versszaka nyomán)
[3] A szeretni ige ragozása latinul.
[4] Mindenemet magammal hordom, (latin)
Комната Ольги и Ирины. Налево и направо постели, загороженные ширмами. Третий час ночи. За сценой бьют в набат по случаю пожара, начавшегося уже давно. Видно, что в доме еще не ложились спать. На диване лежит Маша, одетая, как обыкновенно, в черное платье.
Входят Ольга и Анфиса.
Анфиса. Сидят теперь внизу под лестницей... А говорю — «пожалуйте наверх, нешто, говорю, можно так», — плачут. «Папаша, говорят, не знаем где. Не дай бог, говорят, сгорел». Выдумали! И на дворе какие-то... тоже раздетые.
Ольга (вынимает из шкапа платья). Вот это серенькое возьми... И вот это... Кофточку тоже... И эту юбку бери, нянечка... Что же это такое, боже мой! Кирсановский переулок сгорел весь, очевидно... Это возьми... Это возьми... (Кидает ей на руки платье.) Вершинины бедные напугались... Их дом едва не сгорел. Пусть у нас переночуют... домой их нельзя пускать... У бедного Федотика все сгорело, ничего не осталось...
Анфиса. Ферапонта позвала бы, Олюшка, а то не донесу...
Ольга (звонит). Не дозвонишься... (В дверь.) Подите сюда, кто там есть!
В открытую дверь видно окно, красное от зарева; слышно, как мимо дома проезжает пожарная команда.
Какой это ужас. И как надоело!
Входит Ферапонт.
Вот возьми снеси вниз... Там под лестницей стоят барышни Колотилины... отдай им. И это отдай...
Ферапонт. Слушаю. В двенадцатом году Москва тоже горела. Господи ты боже мой! Французы удивлялись.
Ольга. Иди, ступай...
Ферапонт. Слушаю. (Уходит.)
Ольга. Нянечка, милая, всё отдавай. Ничего нам не надо, всё отдавай, нянечка... Я устала, едва на ногах стою... Вершининых нельзя отпускать домой... Девочки лягут в гостиной, Александра Игнатьича вниз к барону... Федотика тоже к барону, или пусть у нас в зале... Доктор, как нарочно, пьян, ужасно пьян, и к нему никого нельзя. И жену Вершинина тоже в гостиной.
Анфиса (утомленно). Олюшка милая, не гони ты меня! Не гони!
Ольга. Глупости ты говоришь, няня. Никто тебя не гонит.
Анфиса (кладет ей голову на грудь). Родная моя, золотая моя, я тружусь, я работаю... Слаба стану, все скажут: пошла! А куда я пойду? Куда? Восемьдесят лет. Восемьдесят второй год...
Ольга. Ты посиди, нянечка... Устала ты, бедная... (Усаживает ее.) Отдохни, моя хорошая. Побледнела как!
Наташа входит.
Наташа. Там говорят, поскорее нужно составить общество для помощи погорельцам. Что ж? Прекрасная мысль. Вообще нужно помогать бедным людям, это обязанность богатых. Бобик и Софочка спят себе, спят, как ни в чем не бывало. У нас так много народу везде, куда ни пойдешь, полон дом. Теперь в городе инфлюэнца, боюсь, как бы не захватили дети.
Ольга (не слушая ее). В этой комнате не видно пожара, тут покойно...
Наташа. Да... Я, должно быть, растрепанная. (Перед зеркалом.) Говорят, я пополнела... и не правда! Ничуть! А Маша спит, утомилась, бедная... (Анфисе холодно.) При мне не смей сидеть! Встань! Ступай отсюда!
Анфиса уходит; пауза.
И зачем ты держишь эту старуху, не понимаю!
Ольга (оторопев). Извини, я тоже не понимаю...
Наташа. Ни к чему она тут. Она крестьянка, должна в деревне жить... Что за баловство! Я люблю в доме порядок! Лишних не должно быть в доме. (Гладит ее по щеке.) Ты, бедняжка, устала! Устала наша начальница! А когда моя Софочка вырастет и поступит в гимназию, я буду тебя бояться.
Ольга. Не буду я начальницей.
Наташа. Тебя выберут, Олечка. Это решено.
Ольга. Я откажусь. Не могу... Это мне не по силам... (Пьет воду.) Ты сейчас так грубо обошлась с няней... Прости, я не в состоянии переносить... даже в глазах потемнело...
Наташа (взволнованно). Прости, Оля, прости... Я не хотела тебя огорчать.
Маша встает, берет подушку и уходит, сердитая.
Ольга. Пойми, милая... мы воспитаны, быть может, странно, но я не переношу этого. Подобное отношение угнетает меня, я заболеваю... я просто падаю духом!
Наташа. Прости, прости... (Целует ее.)
Ольга. Всякая, даже малейшая грубость, неделикатно сказанное слово волнует меня...
Наташа. Я часто говорю лишнее, это правда, но согласись, моя милая, она могла бы жить в деревне.
Ольга. Она уже тридцать лет у нас.
Наташа. Но ведь теперь она не может работать! Или я тебя не понимаю, или же ты не хочешь меня понять. Она не способна к труду, она только спит или сидит.
Ольга. И пускай сидит.
Наташа (удивленно). Как пускай сидит? Но ведь она же прислуга. (Сквозь слезы.) Я тебя не понимаю, Оля. У меня нянька есть, кормилица есть, у нас горничная, кухарка... для чего же нам еще эта старуха? Для чего?
За сценой бьют в набат.
Ольга. В эту ночь я постарела на десять лет.
Наташа. Нам нужно уговориться, Оля. Раз навсегда... Ты в гимназии, я — дома, у тебя ученье, у меня — хозяйство. И если я говорю что насчет прислуги, то знаю, что говорю; я знаю, что го-во-рю... И чтоб завтра же не было здесь этой старой воровки, старой хрычовки... (стучит ногами) этой ведьмы!.. Не сметь меня раздражать! Не сметь! (Спохватившись.) Право, если ты не переберешься вниз, то мы всегда будем ссориться. Это ужасно.
Входит Кулыгин.
Кулыгин. Где Маша? Нам пора бы уже домой. Пожар, говорят, стихает. (Потягивается.) Сгорел только один квартал, а ведь был ветер, вначале казалось, горит весь город. (Садится.) Утомился. Олечка моя милая... Я часто думаю: если бы не Маша, то я на тебе б женился, Олечка. Ты очень хорошая... Замучился. (Прислушивается.)
Ольга. Что?
Кулыгин. Как нарочно, у доктора запой, пьян он ужасно. Как нарочно! (Встает.) Вот он идет сюда, кажется... Слышите? Да, сюда... (Смеется.) Экий какой, право... Я спрячусь. (Идет в угол к шкапу.) Этакий разбойник.
Ольга. Два года не пил, а тут вдруг взял и напился... (Идет с Наташей в глубину комнаты.)
Чебутыкин входит; не шатаясь, как трезвый, проходит по комнате, останавливается, смотрит, потом подходит к рукомойнику и начинает мыть руки.
Чебутыкин (угрюмо). Черт бы всех побрал... подрал... Думают, я доктор, умею лечить всякие болезни, а я не знаю решительно ничего, все позабыл, что знал, ничего не помню, решительно ничего.
Ольга и Наташа, незаметно для него, уходят.
Черт бы побрал. В прошлую среду лечил на Засыпи женщину — умерла, и я виноват, что она умерла. Да... Кое-что знал лет двадцать пять назад, а теперь ничего не помню. Ничего... В голове пусто, на душе холодно. Может быть, я и не человек, а только делаю вид, что у меня руки и ноги... и голова; может быть, я и не существую вовсе, а только кажется мне, что я хожу, ем, сплю. (Плачет.) О, если бы не существовать! (Перестает плакать, угрюмо.) Черт знает... Третьего дня разговор в клубе; говорят, Шекспир, Вольтер... Я не читал, совсем не читал, а на лице своем показал, будто читал. И другие тоже, как я. Пошлость! Низость! И та женщина, что уморил в среду, вспомнилась... и все вспомнилось, и стало на душе криво, гадко, мерзко... пошел, запил...
Ирина, Вершинин и Тузенбах входят; на Тузенбахе штатское платье, новое и модное.
Ирина. Здесь посидим. Сюда никто не войдет.
Вершинин. Если бы не солдаты, то сгорел бы весь город. Молодцы! (Потирает от удовольствия руки.) Золотой народ! Ах, что за молодцы!
Кулыгин (подходя к ним). Который час, господа?
Тузенбах. Уже четвертый час. Светает.
Ирина. Все сидят в зале, никто не уходит. И ваш этот Соленый сидит... (Чебутыкину.) Вы бы, доктор, шли спать.
Чебутыкин. Ничего-с... Благодарю-с. (Причесывает бороду.)
Кулыгин (смеется). Назюзюкался, Иван Романыч! (Хлопает по плечу.) Молодец! In vino veritas1, говорили древние.
Тузенбах. Меня всё просят устроить концерт в пользу погорельцев.
Ирина. Ну, кто там...
Тузенбах. Можно бы устроить, если захотеть. Марья Сергеевна, например, играет на рояле чудесно.
Кулыгин. Чудесно играет!
Ирина. Она уже забыла. Три года не играла... или четыре.
Тузенбах. Здесь в городе решительно никто не понимает музыки, ни одна душа, но я, я понимаю и честным словом уверяю вас, Марья Сергеевна играет великолепно, почти талантливо.
Кулыгин. Вы правы, барон. Я ее очень люблю, Машу. Она славная.
Тузенбах. Уметь играть так роскошно и в то же время сознавать, что тебя никто, никто не понимает!
Кулыгин (вздыхает). Да... Но прилично ли ей участвовать в концерте?
Пауза.
Я ведь, господа, ничего не знаю. Может быть, это и хорошо будет. Должен признаться, наш директор хороший человек, даже очень хороший, умнейший, но у него такие взгляды... Конечно, не его дело, но все-таки, если хотите, то я, пожалуй, поговорю с ним.
Чебутыкин берет в руки фарфоровые часы и рассматривает их.
Вершинин. На пожаре я загрязнился весь, ни на что не похож.
Пауза.
Вчера я мельком слышал, будто нашу бригаду хотят перевести куда-то далеко. Одни говорят, в Царство Польское, другие — будто в Читу.
Тузенбах. Я тоже слышал. Что ж? Город тогда совсем опустеет.
Ирина. И мы уедем!
Чебутыкин (роняет часы, которые разбиваются). Вдребезги!
Пауза; все огорчены и сконфужены.
Кулыгин (подбирает осколки). Разбить такую дорогую вещь — ах, Иван Романыч, Иван Романыч! Ноль с минусом вам за поведение!
Ирина. Это часы покойной мамы.
Чебутыкин. Может быть... Мамы так мамы. Может, я не разбивал, а только кажется, что разбил. Может быть, нам только кажется, что мы существуем, а на самом деле нас нет. Ничего я не знаю, никто ничего не знает. (У двери.) Что смотрите? У Наташи романчик с Протопоповым, а вы не видите... Вы вот сидите тут и ничего не видите, а у Наташи романчик с Протопоповым... (Поет.) Не угодно ль этот финик вам принять... (Уходит.)
Вершинин. Да... (Смеется.) Как все это в сущности странно!
Пауза.
Когда начался пожар, я побежал скорей домой; подхожу, смотрю — дом наш цел и невредим и вне опасности, но мои две девочки стоят у порога в одном белье, матери нет, суетится народ, бегают лошади, собаки, и у девочек на лицах тревога, ужас, мольба, не знаю что; сердце у меня сжалось, когда я увидел эти лица. Боже мой, думаю, что придется пережить еще этим девочкам в течение долгой жизни! Я хватаю их, бегу и все думаю одно: что им придется пережить еще на этом свете!
Набат; пауза.
Прихожу сюда, а мать здесь, кричит, сердится.
Маша входит с подушкой и садится на диван.
И когда мои девочки стояли у порога в одном белье, босые, и улица была красной от огня, был страшный шум, то я подумал, что нечто похожее происходило много лет назад, когда набегал неожиданно враг, грабил, зажигал... Между тем, в сущности, какая разница между тем, что есть и что было! А пройдет еще немного времени, каких-нибудь двести-триста лет, и на нашу теперешнюю жизнь также будут смотреть и со страхом, и с насмешкой, все нынешнее будет казаться и угловатым, и тяжелым, и очень неудобным, и странным. О, наверное, какая это будет жизнь, какая жизнь! (Смеется.) Простите, я опять зафилософствовался. Позвольте продолжать, господа. Мне ужасно хочется философствовать, такое у меня теперь настроение.
Пауза.
Точно спят все. Так я говорю: какая это будет жизнь! Вы можете себе только представить... Вот таких, как вы, в городе теперь только три, в следующих поколениях — больше, все больше и больше, и придет время, когда все изменится по-вашему, жить будут по-вашему, а потом и вы устареете, народятся люди, которые будут лучше вас... (Смеется.) Сегодня у меня какое-то особенное настроение. Хочется жить чертовски... (Поет.) Любви все возрасты покорны, ее порывы благотворны... (Смеется.)
Маша. Трам-там-там...
Вершинин. Трам-там...
Маша. Тра-ра-ра?
Вершинин. Тра-та-та. (Смеется.)
Входит Федотик.
Федотик (танцует). Погорел, погорел! Весь дочиста!
Смех.
Ирина. Что ж за шутки. Все сгорело?
Федотик (смеется). Все дочиста. Ничего не осталось. И гитара сгорела, и фотография сгорела, и все мои письма... И хотел подарить вам записную книжечку — тоже сгорела.
Входит Соленый.
Ирина. Нет, пожалуйста, уходите, Василий Васильич. Сюда нельзя.
Соленый. Почему же это барону можно, а мне нельзя?
Вершинин. Надо уходить, в самом деле. Как пожар?
Соленый. Говорят, стихает. Нет, мне положительно странно, почему это барону можно, а мне нельзя? (Вынимает флакон с духами и прыскается.)
Вершинин. Трам-там-там.
Маша. Трам-там.
Вершинин (смеется, Соленому). Пойдемте в залу.
Соленый. Хорошо-с, так и запишем. Мысль эту можно б боле пояснить, да боюсь, как бы гусей не раздразнить... (Глядя на Тузенбаха.) Цып, цып, цып...
Уходит с Вершининым и Федотиком.
Ирина. Как накурил этот Соленый... (В недоумении.) Барон спит! Барон! Барон!
Тузенбах (очнувшись). Устал я, однако... Кирпичный завод... Это я не брежу, а в самом деле, скоро поеду на кирпичный завод, начну работать... Уже был разговор. (Ирине нежно.) Вы такая бледная, прекрасная, обаятельная... Мне кажется, ваша бледность проясняет темный воздух, как свет... Вы печальны, вы недовольны жизнью... О, поедемте со мной, поедемте работать вместе!
Маша. Николай Львович, уходите отсюда.
Тузенбах (смеясь). Вы здесь? Я не вижу. (Целует Ирине руку.) Прощайте, я пойду... Я гляжу на вас теперь, и вспоминается мне, как когда-то давно, в день ваших именин, вы, бодрая, веселая, говорили о радостях труда... И какая мне тогда мерещилась счастливая жизнь! Где она? (Целует руку.) У вас слезы на глазах. Ложитесь спать, уж светает... начинается утро... Если бы мне было позволено отдать за вас жизнь свою!
Маша. Николай Львович, уходите! Ну, что право...
Тузенбах. Ухожу... (Уходит.)
Маша (ложится). Ты спишь, Федор?
Кулыгин. А?
Маша. Шел бы домой.
Кулыгин. Милая моя Маша, дорогая моя Маша...
Ирина. Она утомилась. Дал бы ей отдохнуть, Федя.
Кулыгин. Сейчас уйду... Жена моя хорошая, славная... Люблю тебя, мою единственную...
Маша (сердито). Amo, amas, amat, amamus, amatis, amant.1
Кулыгин (смеется). Нет, право, она удивительная. Женат я на тебе семь лет, а кажется, венчались только вчера. Честное слово. Нет, право, ты удивительная женщина. Я доволен, я доволен, я доволен!
Маша. Надоело, надоело, надоело... (Встает и говорит сидя.) И вот не выходит у меня из головы... Просто возмутительно. Сидит гвоздем в голове, не могу молчать. Я про Андрея... Заложил он этот дом в банке, и все деньги забрала его жена, а ведь дом принадлежит не ему одному, а нам четверым! Он должен это знать, если он порядочный человек.
Кулыгин. Охота тебе, Маша! На что тебе? Андрюша кругом должен, ну, и бог с ним.
Маша. Это во всяком случае возмутительно. (Ложится.)
Кулыгин. Мы с тобой не бедны. Я работаю, хожу в гимназию, потом уроки даю... Я честный человек. Простой... Omnia mea mecum porto2, как говорится.
Маша. Мне ничего ненужно, но меня возмущает несправедливость.
Пауза.
Ступай, Федор.
Кулыгин (целует ее). Ты устала, отдохни с полчасика, а я там посижу, подожду. Спи... (Идет.) Я доволен, я доволен, я доволен. (Уходит.)
Ирина. В самом деле, как измельчал наш Андрей, как он выдохся и постарел около этой женщины! Когда-то готовился в профессора, а вчера хвалился, что попал, наконец, в члены земской управы. Он член управы, а Протопопов председатель... Весь город говорит, смеется, и только он один ничего не знает и не видит... И вот все побежали на пожар, а он сидит у себя в комнате и никакого внимания. Только на скрипке играет. (Нервно.) О, ужасно, ужасно, ужасно! (Плачет.) Я не могу, не могу переносить больше!.. Не могу, не могу!..
Ольга входит, убирает около своего столика.
(Громко рыдает.) Выбросьте меня, выбросьте, я больше не могу!..
Ольга (испугавшись). Что ты, что ты? Милая!
Ирина (рыдая). Куда? Куда все ушло? Где оно? О, боже мой, боже мой! Я все забыла, забыла... у меня перепуталось в голове... Я не помню, как по-итальянски окно или вот потолок... Все забываю, каждый день забываю, а жизнь уходит и никогда не вернется, никогда, никогда мы не уедем в Москву... Я вижу, что не уедем...
Ольга. Милая, милая...
Ирина (сдерживаясь). О, я несчастная... Не могу я работать, не стану работать. Довольно, довольно! Была телеграфисткой, теперь служу в городской управе и ненавижу, презираю все, что только мне дают делать... Мне уже двадцать четвертый год, работаю уже давно, и мозг высох, похудела, подурнела, постарела, и ничего, ничего, никакого удовлетворения, а время идет, и все кажется, что уходишь от настоящей прекрасной жизни, уходишь все дальше и дальше, в какую-то пропасть. Я в отчаянии, я в отчаянии! И как я жива, как не убила себя до сих пор, не понимаю...
Ольга. Не плачь, моя девочка, не плачь... Я страдаю.
Ирина. Я не плачу, не плачу... Довольно... Ну, вот я уже не плачу. Довольно... Довольно!
Ольга. Милая, говорю тебе как сестра, как друг, если хочешь моего совета, выходи за барона!
Ирина тихо плачет.
Ведь ты его уважаешь, высоко ценишь... Он, правда, некрасивый, но он такой порядочный, чистый... Ведь замуж выходят не из любви, а только для того, чтобы исполнить свой долг. Я, по крайней мере, так думаю, и я бы вышла без любви. Кто бы ни посватал, все равно бы пошла, лишь бы порядочный человек. Даже за старика бы пошла...
Ирина. Я все ждала, переселимся в Москву, там мне встретится мой настоящий, я мечтала о нем, любила... Но оказалось, все вздор, все вздор...
Ольга (обнимает сестру). Милая моя, прекрасная сестра, я все понимаю; когда барон Николай Львович оставил военную службу и пришел к нам в пиджаке, то показался мне таким некрасивым, что я даже заплакала... Он спрашивает: «что вы плачете?» Как я ему скажу! Но если бы бог привел ему жениться на тебе, то я была бы счастлива. Тут ведь другое, совсем другое.
Наташа со свечой проходит через сцену из правой двери в левую молча.
Маша (садится). Она ходит так, как будто она подожгла.
Ольга. Ты, Маша, глупая. Самая глупая в нашей семье это ты. Извини, пожалуйста.
Пауза.
Маша. Мне хочется каяться, милые сестры. Томится душа моя. Покаюсь вам и уж больше никому, никогда... Скажу сию минуту. (Тихо.) Это моя тайна, но вы всё должны знать... Не могу молчать...
Пауза.
Я люблю, люблю... Люблю этого человека... Вы его только что видели... Ну, да что там. Одним словом, люблю Вершинина...
Ольга (идет к себе за ширму). Оставь это. Я все равно не слышу.
Маша. Что же делать! (Берется за голову.) Он казался мне сначала странным, потом я жалела его... потом полюбила... полюбила с его голосом, его словами, несчастьями, двумя девочками...
Ольга (за ширмой). Я не слышу, все равно. Какие бы ты глупости ни говорила, я все равно не слышу.
Маша. Э, чудна́я ты, Оля. Люблю — такая, значит, судьба моя. Значит, доля моя такая... И он меня любит... Это все страшно. Да? Не хорошо это? (Тянет Ирину за руку, привлекает к себе.) О моя милая... Как-то мы проживем нашу жизнь, что из нас будет... Когда читаешь роман какой-нибудь, то кажется, что все это старо, и все так понятно, а как сама полюбишь, то и видно тебе, что никто ничего не знает и каждый должен решать сам за себя... Милые мои, сестры мои... Призналась вам, теперь буду молчать... Буду теперь, как гоголевский сумасшедший... молчание... молчание...
Входит Андрей, за ним Ферапонт.
Андрей (сердито). Что тебе нужно? Я не понимаю.
Ферапонт (в дверях, нетерпеливо). Я, Андрей Сергеич, уж говорил раз десять.
Андрей. Во-первых, я тебе не Андрей Сергеич, а ваше высокоблагородие!
Ферапонт. Пожарные, ваше высокородие, просят, дозвольте на реку садом проехать. А то кругом ездиют, ездиют — чистое наказание.
Андрей. Хорошо. Скажи, хорошо.
Ферапонт уходит.
Надоели. Где Ольга?
Ольга показывается из-за ширмы.
Я пришел к тебе, дай мне ключ от шкапа, я затерял свой. У тебя есть такой маленький ключик.
Ольга подает ему молча ключ. Ирина идет к себе за ширму; пауза.
А какой громадный пожар! Теперь стало утихать. Черт знает, разозлил меня этот Ферапонт, я сказал ему глупость... Ваше высокоблагородие...
Пауза.
Что же ты молчишь, Оля?
Пауза.
Пора уже оставить эти глупости и не дуться так, здорово-живешь... Ты, Маша, здесь, Ирина здесь, ну вот прекрасно — объяснимся начистоту, раз навсегда. Что вы имеете против меня? Что?
Ольга. Оставь, Андрюша. Завтра объяснимся. (Волнуясь.) Какая мучительная ночь!
Андрей (он очень смущен). Не волнуйся. Я совершенно хладнокровно вас спрашиваю: что вы имеете против меня? Говорите прямо.
Голос Вершинина: «Трам-там-там!»
Маша (встает, громко). Тра-та-та! (Ольге.) Прощай, Оля, господь с тобой. (Идет за ширму, целует Ирину.) Спи покойно... Прощай, Андрей. Уходи, они утомлены... завтра объяснишься... (Уходит.)
Ольга. В самом деле, Андрюша, отложим до завтра... (Идет к себе за ширму.) Спать пора.
Андрей. Только скажу и уйду. Сейчас... Во-первых, вы имеете что-то против Наташи, моей жены, и это я замечаю с самого дня моей свадьбы. Если желаете знать, Наташа прекрасный, честный человек, прямой и благородный — вот мое мнение. Свою жену я люблю и уважаю, понимаете, уважаю и требую, чтобы ее уважали также и другие. Повторяю, она честный, благородный человек, а все ваши неудовольствия, простите, это просто капризы...
Пауза.
Во-вторых, вы как будто сердитесь за то, что я не профессор, не занимаюсь наукой. Но я служу в земстве, я член земской управы и это свое служение считаю таким же святым и высоким, как служение науке. Я член земской управы и горжусь этим, если желаете знать...
Пауза.
В-третьих... Я еще имею сказать... Я заложил дом, не испросив у вас позволения... В этом я виноват, да, и прошу меня извинить. Меня побудили к тому долги... тридцать пять тысяч... Я уже не играю в карты, давно бросил, но главное, что могу сказать в свое оправдание, это то, что вы девушки, вы получаете пенсию, я же не имел... заработка, так сказать...
Пауза.
Кулыгин (в дверь). Маши здесь нет? (Встревоженно.) Где же она? Это странно... (Уходит.)
Андрей. Не слушают. Наташа превосходный, честный человек. (Ходит по сцене молча, потом останавливается.) Когда я женился, я думал, что мы будем счастливы... все счастливы... Но боже мой... (Плачет.) Милые мои сестры, дорогие сестры, не верьте мне, не верьте... (Уходит.)
Кулыгин (в дверь встревоженно). Где Маша? Здесь Маши нет? Удивительное дело. (Уходит.)
Набат, сцена пустая.
Ирина (за ширмами). Оля! Кто это стучит в пол?
Ольга. Это доктор Иван Романыч. Он пьян.
Ирина. Какая беспокойная ночь!
Пауза.
Оля! (Выглядывает из-за ширм.) Слышала? Бригаду берут от нас, переводят куда-то далеко.
Ольга. Это слухи только.
Ирина. Останемся мы тогда одни... Оля!
Ольга. Ну?
Ирина. Милая, дорогая, я уважаю, я ценю барона, он прекрасный человек, я выйду за него, согласна, только поедем в Москву! Умоляю тебя, поедем! Лучше Москвы нет ничего на свете! Поедем, Оля! Поедем!
Занавес