Vérbecsület

A költő megbolygatja az igazságokat,

ha ugyan -,

az író rendet teremt.

Az államformák katarzisa:

istenségesség.

Ha az egyik a másikból

következik,

a sötét sötét marad-e,

vagy alkotmányunkra

parizerileg,

ráül a penész?

A pénz szennycsatornáin

fennakad a személyes névmás.

A szó (hóhérkötél) – bennmarad:

„Áfa-igényét időben jelezze.”

Álom,Állam, Álladalom –

„Üljön le, mert fáradt!”

Hősi halottak – álomidőben

Órák menetelnek alvó testek felett

a XX. század katonacsizmái a senkiföldjén,

recsegnek-ropognak a havon doni álmok

a kinnmaradottak és a visszatértek

sebeinek képe lilásszürkén feldereng.

Volt még más is! A népszaporulat elegye,

a leigázott nők fogantatása és deleje,

egy ősz avartüzei gyúltak Párizs után…

messze ment a század, eget célzott, földet ért,

hitet-hitetlent egyként fektettek alkotmányba

s kitört a vész, hegyeket tarajlott völgyek fölé,

felzsondult a darázshad,s az önkény sorompója

hol transzport-vonatok után maradt a légszakadt lobogója

hazánknak,, s míg fillér csusszant, s állt a vár,

míg pengőn forgott a becsület, s névértéken rab mereng,

életfogytos politikaiak emlékeiben lógó lábakon

rangban-rendben elöljárók, mint keresztfás zubbonyok…

Alszanak a csendben asszonyok, gyermekek,

s a város, ország fölött útra kelnek a temetők,

elvesztek a kendők, elmarad a szemérem,

álmok masíroznak keletre, s bakák húzódnak össze.

Ez a XXI.századi hajnal: csendőrrendjel.

Nagyanyám örökálma: törvény nyelve.

Da-sein

Lélekbarázdák közt alakoskodom.

Isten marka úgy gyűr össze, mint én

e vázlatpapírokat. Mindenhol jó,

de legjobb sehol. Elhiszem nektek,

hogy nem a rémület, hanem

az itt-lét akarása a fontos.

De vonz a mély, és húz a magas.

Messze vágynak az agyhullámok.

Egy sosem-volt világ köt.

Nosztalgikus elvágyódások.

És leküzd a jelen mégis.

Lecsupál mozdulatokra.

Összezárulnak terek, falak.

Préselődik a mellkas. Abroncsozat.

Pléhlemez a tudat, semmit nem tudhat.

Csak a történelem szivárványíve,

s ijedt semmittevése. Tétlen.

Feltétlen kapituláció a szerep.

Még egy utolsót,, nagyot nyelek.

Szidolozom az emlékeket.

Rémletes rézkilincsek nincs-ajtón,

nincs-ablakon, Üstöke csak a volt.

Törvénytelen telik az idő.

Törvénytelen én magam is.

Aláomló homlokszemek.

Létről lemetszve: lobotómia!