Szétrajzó messzeségek

Az első reggel gyűrött lepedőin

megszületett az újév,

alélt napsugár-karokban

csípős szél paskolja arcát –

adjon életjelt:

sírjon vagy nevessen.

Még újszülött, még támolyog,

botladozik, keresi az irányt.

Mikorra szedi össze magát?

Mintha osztódnia kellene – mint emberben a sejtek,

annyi pálya, annyi irány, annyi kör,

sok milliárd az egyben,

s mind hasonló, fémesen csillogó mezben,

szétfutva, összefutva, összekeveredve,

egymást támogatva, egymást keresztezve –

hangyaboly a királynő körül.

Megszületett az újév,

hasonlít a Naphoz is, a Holdhoz,

a szivárványhoz, az esthajnalcsillaghoz,

a Fiastyúkhoz

(maga köré gyűjti a múltat),

felhőbollyal, vakondoktúrással

tördelt kéken vibráló csendhez,

világítótoronyhoz,

fáklyát hordozó távolság

(a szívben végtelen teret kérne),

de emberszem még nem látta soha,

sem matróz, sem ösvények vándora,

szétrajzó messzeségek halvány visszfénye…

Életballada

Érteni próbálom az embert,

a képet, mit a falra vetít

életről, halálról, magáról,

s a durva keretet: a semmit,

mintha télre nem jönne tavasz

mintha nem is volna tanára

más, csak a virágtalan haraszt –

én nem készülök a halálra…

A képet, mit a falra vetít:

okos kontúrok egyre beljebb,

a válaszra új kérdés esik,

mint hózápor: fázik az ember…

Amit tud, az is rejtve marad:

az elme szirénmuzsikája

s gyilkos habokban úszó halak –

én nem készülök a halálra…

Életről, halálról, magáról –

nincs az elmének színe erre,

s a szívet fárasztja a távol:

csonttá szárad finom ecsetje…

Mintha két ember gyalogolna

sivatag szeles homlokára

étlen-szomjan, egymást kioltva –

én nem készülök a halálra…

S a durva keretet: a semmit –

akár a deszka: halott erek,

száraz csönd, elnémult madarak,

érdesre gyalult szálkatenger…

Senki sem kérdezné, honnan van

a fa – megtalálná magában

az erdőt -, ha szúrna, ha saj’gna –

én nem készülök a halálra…

Mintha télre nem jönne tavasz…

Őszök vonulnak ablakomban:

harangot ver félre az avar,

s holt deszkák zölden fölragyognak,

és föl a sárgán zörgő haraszt

is: itt fönt virágtalan árva,

de van virága a föld alatt –

én nem készülök a halálra…

Mintha nem is volna tanára,

túl mindenen, az édes gyermek,

akinek hangja hallatára

a szív-halottak dalra kelnek…

Nem ver gyökeret az érzelem

édent visszhangzó túlvilága;

annyi kusza, néma gyökerem!

de nem készülök a halálra…

Más csak a virágtalan haraszt,

lángvirágja ott van a szénben,

hallgatom levelén a panaszt,

és egy kedves képre cserélem:

csipkebokor árnyán pihenve

gondolok kaszás délutánra;

nagy árnyék dől a széles rendre,

de nem készülök a halálra…

Én nem készülök a halálra.

Két pont között szalad a vonat,

közben rengeteg állomása,

én vagyok az utas és a csomag:

a nagy mindenséget cipelem

bőrömbe gyömöszölve-zárva,

súlyos vagyok, majd szétrepedek,

de nem készülök a halálra…

Ajánlás

Herceg, ki ezúttal én vagyok,

szál halott, szálkás deszkán állva

félve félek, fájok és sajgok,

de nem készülök a halálra…

Mert illúzió csak a halál:

tél hordja ki a fa új nyarát,

és hó az ibolya pólyája,

én nem készülök a halálra…

A hírnévről

Mi mindent meg nem tesz az ember,

hogy a neve fönnmaradjon,

néhány betűért: betű alatt, fölött, címkén,

rézen, vason, márványfalon,

bőrön, gyalogjárón immár Los Angeles-ben,

vége hossza nincs a színpompás seregnek…

Mit kezdjen az ember ilyen sok névvel?

Tíz-húsz Nobel-díjasra alig emlékszem,

s talán néhány kevésbé híresebbre;

az összes elférne piciny noteszembe’…

Egy Könyv kellene – ha abba beírnák nevem!

s külön rubrikába: „El ne felejtsem:

nem volt híres-neves, nagy és kiváló,

de önmagához és Szívemhez közelálló…”

Jég és tűz

Puskás György fényképei nyomán

Vastag a jég télen-nyáron.

Vajon élnek-e még halak

– mint színek a szivárványon –

a vas-kemény felszín alatt?

Eltűnt partok közé hidat

ívelni sok ezer színből,

amit most mély hideg itat,

és nem ismerünk csak hírből.

Üszkös ágon varjú károg,

mint pehely, hull a fekete.

Látja a gép, s én is látom,

milyen e magány köpenye.

Ég az erdő ott keleten,

lángja tiszta fehér pára,

táplálják konok gyökerek –

bús húrokon pengő bánat.

Ég a boglya fakó lángja,

kialudni nem fog soha:

őrtűz, és a hajnalt várja,

akárki is hordta oda.

S a fenyő, mint templom tornya

zúgja-zengi, kongja-bongja:

járt erre már sok jégkorszak,

s mint pernyét, a tűz szétszórta…