A csodák napja

Sose tudom pontosan eldönteni, vajon a lelkesedéstől, netán a csípős decemberi reggeltől vagy pedig a hatalmas kondérokban főtt paszuly mellé elfogyasztott olcsó cujkától-sörtől piros-e a december elsejei katonai parádé bámészainak az arca és az orra. Feltehetően mindhárom tényező szerepet játszik ebben, és minél pirosabbak a hidegcsípte arcok, annál cujkavörösebbek lesznek az orrok; aminek nyomán aztán megnő a lelkesedés is, főként, amikor felhangzik a katonai parádét immár rendszeren megnyitó, Havasalföldet, Olténiát, Moldovát teljesen katonai védelem nélkül hagyó dal, a Román zászlóaljak, keljetek át a Kárpátokon. (Sose tudom, mi a szöszt is keresnének ott, ha a dalra hallgatva mégis átkelnének? Talán elsöröznének a többi román katonával, a következő december 1-jén pedig a dal rigmusára pedig „visszakelnének”). Persze, soha nem lesz semmi a nagy vándorlásból, a katonák szép csendesen visszaballagnak kaszárnyáikba.

Az ünnepi szervezők szerint az idei katonai parádé volt mindeddig a legrangosabb a december 1-jei ünnepek sorában. A felvonultatott román katonai technika feltehetően el is képesztette a kisdedeket és a világháborús veteránokat, de bizonyára a katonai nagyhatalmak is elképedve fedezték fel 10-15 évvel ezelőtti modelljeik román változatát.

Ám december elseje ezentúl nem csak román nemzeti ünnepnap lesz, hanem kénytelen-kelletlen hozzá kötődik majd minden jelentősebb gazdasági, politikai esemény is.

Victor Ponta miniszterelnök szerint például Romániának 2018. december 1-jén kell bevezetnie az eurót. Az ügyészből lett kormányfő nyilván nem bankszakember – talán ezért is mert ellentmondani a Román Nemzeti Bank kormányzójának. Mugur Isărescu szerint ugyanis legkevesebb 10 évet kell még várni az euróra történő áttérésre, hiszen ehhez az ország bruttó nemzeti össztermékének el kell érnie az uniós átlag legkevesebb 60 százalékát, ami pedig nem ünnepfüggő. Ráadásul mindezt még legalább 2-3 „nyugodt” – vagyis választásoktól mentes – évnek kell megelőznie.

Miniszterelnökünk azonban minderre fittyet hány. Lehet, arra gondolt, hogy alapmesterségét latba vetve, rákényszeríti majd a fránya bruttó nemzeti összterméket, hogy 2018. december 1-jére érje el (de ha akarja, meg is haladhatja) azt a bűvös 60 százalékot. Victor Ponta annyira biztos a bruttó nemzeti össztermék engedelmességében, hogy már most felhívta a 2018. után az országba látogató vendégeket, ne lejjel, hanem euróval jöjjenek. (Ezt valószínűleg könnyen teljesítik is majd, hiszen eddig is euróval érkeztek, amit aztán lejre váltottak; félő, hogy így lesz ez 2018. december 1-je után is).

Nomármost, ha Victor Ponta és Mugur Isărescu mondjuk a törvényszegő honatyák szabadlábra helyezését szolgáló törvénymachinációkról vitatkozott volna, akkor Victor Pontának hinnék, így azonban a Román Nemzeti Bank kormányzójának adok igazat.

Ugyanakkor vakmerően tervezgető román politikusok szerint Romániának 2018. december 1-jéig schengeni taggá kell válnia. A nagy tervet azonban keresztülhúzhatja a brit parlament, amely feltehetően megszavazza a derbyshire-i honatya, Nigel Mills törvényjavaslatát, miszerint 2018 végéig fenntartják a schengeni védzárat Romániával és Bulgáriával szemben. A valamivel kevésbé vakmerően tervezgető román politikusok ez esetben legfeljebb majd a 125 éves évfordulót tűzik ki célul.

Néhány hazai (és moldovai) politikus azt is biztosra veszi, hogy a „nagy egyesülés” centenáriumi ünnepének tiszteletére a Moldovai Köztársaságban túlsúlyban lévő románellenes erők egyből románbarátokká válnak, Moszkva is lemond a véleménye szerint politikai befolyási köréhez tarozó Moldováról, az Európai Unió pedig száz örömmel fogadja a Romániával egyesülő és Romániánál (is) sokkal felkészületlenebb ország uniós tagságát. A centenárium aztán létrejöhet a román revizionisták nagy álma, a România dodoleaţă, vagyis magyarul a teltkarcsú Románia.

Ekkor azonban bizonyára megváltozik a román katonáknak úticélt adó nóta is, amely helyett Antonescu (nem Crin, hanem Ion) hangja szólítja majd föl a Pruton való átkelésre a román katonákat – akik aztán szép csendesen visszaballagnak kaszárnyáikba.

Bolondok hajója

Csak úgy kapkodom a fejem az utóbbi időszak hazai eseményei láttán, holott azt hittem, a romániai furcsaságokhoz több mint hatvan, ezen belül pedig a dambovita-menti képtelenségekhez közel negyven esztendőn át hozzáedződött emberként engem már semmi sem lephet meg. De hát ki ne képedne el, ha az államfő legazemberezi a nyugdíjemelés mellett kardoskodó politikusokat, miközben szemrebbenés nélkül aláírja annak a Ioan Botisnak a munkaügyi miniszteri kinevezését, aki a 2008. évi választási kampányában 305 eurós szociális nyugdíjat ígért.

Ugyanez a tárcavezető az alkotói honoráriumok fejetlen megadóztatása nyomán támadt zűrzavar kapcsán bocsánatot kért azokért a végeérhetetlen sorokért, amelyek főnöke, a miniszterelnök szerint nem léteztek.

Ahogyan Traian Basescu szerint nincsenek a Demokrata Liberális Párton belül egymással szembenálló érdekcsoportok sem, bár nyílt titok, hogy a tömörülést belső hatalmi frakcióharcok emésztik.

És ki ne döbbenne meg akkor, amikor az államfő úgy akar pontosságra nevelni egy építkezési vállalkozót, hogy kilátásba helyezi: a határidő megszegése esetén üstökön ragadják egymást. (Az ajánlat már csak azért is lovagiatlan, mert hajbakapás esetén, Basescu nyilvánvaló előnyben lenne ellenfelével szemben).

Vagy: lehet-e józan ésszel megemészteni a hírt, miszerint a demokrata liberálisok hangadó politikusa, Raluca Turcan szerint Silviu Prigoana soha nem lépett ki a tömörülésből, holott a médiacézár, üzletember, újabban rosszlányokat és jó kuruzslókat törvényesíteni kívánó bukaresti főkukás maga jelentette be, hogy júniustól megvált a párttól, amely rá akarta kényszeríteni, hogy válasszon üzletemberi és politikusi minősége között.

De párját ritkítja az oktatási tárcavezető ötlete is, miszerint a gyermekek fogyatékkal élőkhöz való viszonyulását megkönnyítendő és a másság iránti toleranciára nevelés érdekében az óvodai játékszereket nyomorék, illetve „afrikai ás ázsiai faji jellegzetességeket felmutató babákkal” kell kiegészíteni.

És ott van még az a sürgősségi kormányrendelet-tervezet, amely – egyéb képtelenségek mellett – arra kötelezné a fogyatékkal élőket, hogy mielőbb küzdjék fogyatékaikat és álljanak munkába, ha nem akarják elveszíteni szociális juttatásukat. A fogyatékaihoz makacsul ragaszkodó személyt 20 ezer lejig terjedő bírsággal sújthatnák.

Lám, már az utóbbi néhány nap történése alapján is őrültekházának nevezhetnénk Romániát. Vagy stílusosabban – az államfő alapfoglalkozását is figyelembe véve –, Stanley Kramer 1965. évi nagysikerű filmjének címét idézve: a Bolondok hajójának.

A tyúkstressz és én

Állatvédők aggódnak amiatt, hogy a baromfitelepeken nevelt tyúkok stresszesek. Ami nekünk sem jó, mert az ilyen tyúk tojása árthat az egészségnek. A tyúkok idegállapota ugyan engem kevésbé stresszel, az egészségem viszont már nem hagyhat hidegen – különben magam hűlnék ki idő előtt –, hát utánanéztem a dolognak. Hála az internetnek, találtam is egy leírást az ország egyik legnagyobb baromfifarmjáról. Így megtudhattam, mennyi stresszhelyzet leselkedik szegény tyúkanyókra.

Például állandóan huszonkét fokot biztosítanak számukra. Ehhez annyira hozzászoknak, hogy a legkisebb hőmérséklet-csökkenésbe is belebetegednének. Nem úgy, mint én, aki távfűtéses lakásában röhögve viseli el a kinti mínusz 15 fokban a benti plusz 15-öt. Harminc fok különbség a javamra – ez azért nem semmi.

Tyúkanyóék vízszűrön át kapják a vizet, amit én csak úgy „natúrban” iszom a csapból, nitrátnyomostól, mindenestől. Amilyen kényesgyomrúak, nyilván hogy egy-kettőre felfordulnának, ha elromlana a szűrőrendszer és arra kényszerülnének, hogy „egyivásúak” legyenek velem, persze, hogy elkapja őket a stressz, már a gondolattól is.

Aztán nekik légkondijuk, pormentesített, csírátlanított levegőjük van, nyilván tropára is ment ettől az immunrendszerünk, egy parányi vírus valóságos mészárlást rendezne közöttük – már hogyne lennének idegesek? Bezzeg én reggelenként derűs nyugalommal tárom ki az ablakot, és szívom mélyen tüdőre a kipufogógázzal, benzingőzzel, füsttel, korommal teli levegőt, és még csak nem is köhögök tőle. Maximum a feleségem ideges, hogy megint törölheti a lakásban pillanatok alatt mindenen makacsul megtapadó undok, zsíros port.

Baromfiék előtt éjjel-nappal ott van a finom kaja, még dicséretet is kapnak, ha sokat esznek, így állandóan retteghetnek a túlsúlyosságtól; nekem meg a mai élelmiszerárak mellett nincs miért idegeskednem, otthon a mélyhűtőbe dugják el a szalonnát, hogy akkor se tudjak enni belőle, ha netán megtalálom, a frász még fél az elhízástól!

Az igaz, hogy kissé zsúfoltan vannak, no de panellakásban lakni sem leányálom, és nekik legalább saját tojófészkük, pihenőlécük van, míg az én szobámat valósággal átjáróháznak használja a családom, főleg mániákus keresztrejtvényfejtő nejem, aki olyan kérdésekkel tör rám, hogy mi az: négy lába van, ülnek rajta, négy betűből áll és zék-kel végződik.

Megértem hát a tyúkstressz miatt aggódó állatvédőket, és már csak annyit szeretnék, ha egyszer valamiféle embervédők is felbukkannának, akik beprotezsálnának engem is egy tyúkfarmra. Ígérem, stresszmentesen tojnék.