Bárkit bármikor bárhol

Itt van ennek a pórul járt amerikai fiatalnak az esete. A világsajtót bejárta az ügy, nem részletezem. Turista volt Észak-Koreában, ellopott (?) egy jelszót a szállodában, elítélték tizenöt évre. Tizenhét hónap után átadták kómában, mint egy zsák sódert vitték, lépni sem tudott, nagyon rövid időre rá meghalt. Amerikai orvosok nem hiszik az észak-koreai verziót, miszerint egy betegség meg egy altató okozta a kómába esését.

A magyarázat – arra, miért került egy lozinka ellopása az életébe, szakemberek szerint az, hogy megbecstelenítette az észak-koreai vezetők emlékét a lopással. Tudjuk, hogy idegen állampolgár turistákat arra kényszerítenek, hogy meghajtsák a fejük, vagyis kifejezzék a tiszteletük a Kim-dinasztia tagjainak a szobra előtt Phenjanban. Fontos az nekik, hogy állampolgáraik lássák, hogy a külföldiek is kifejezik irántuk a nagyrabecsülésük.

Hogy Amerika miképpen reagál, tudjuk, katonailag nem mer, Kínával próbálkozik, ezúttal nem a kínai állammal, hanem az Észak-Koreával kapcsolatban álló kínai cégek elleni szankcióval. Úgy tűnik, adnak a szarnak egy pofont, székelyesen fogalmazva.

Óhatatlanul előkívánkozik két másik gyilkosság: Dzsong Un megölette a féltestvérét, azelőtt a nagybátyját, ami igen különös, hiszen a konfucianizmus törvényei szerint a család a legfontosabb az egyén életében, tagjait nem bántani kell, hanem utolsó csepp verükig védelmezni. Valószínűnek tartom, hogy amikor az elszámolás ideje eljő, ezt külön bűnnek róják fel a mitugrálsznak.

Hogy végül is mivel magyarázható ez a gyilkosságsorozat – talán az a jelentése, hogy bárkit, aki a rezsim ellensége, bármikor bárhol utolérnek, meggyilkolnak, ha úgy tetszik. Egy bukaresti történet jut eszembe, én a Szabad Európa Rádió román adásában hallottam: a disszidens román író Paul Goma mesélte, hogy egyszer a Victoriei utcán való átkelése során közölte vele egy civilbe öltözött férfi, szekus, hogy minden lépéséről tudnak. Akkor viszik el, amikor ők jónak tartják. Ne csodálkozzon senki, hogy féltünk, nagyon féltünk.

Fitogtatják, más szóval az erejüket, megfélelmlítenek.

Az amerikai fiatal esete felháborító, nekem viszont az fáj, hogy névtelen észak-koreaiak ezreit tettek el láb alól. Hasonló semmi bűnökért, vagy csak mert rokona volt egy renitensnek. Soha senki még csak tudakolni sem merte, hova tűntek el. (Az én Koreám c. sorozatból)

Cseh Tamás

Cseh Tamás Aradi Jocónak köszönhetően robbant be az életembe. Tiz-tizenöt másodperc elég volt, amikor a Levél nővéremnek című kazettát feltette, hogy bennem valami megforduljon. Valami: az egész addigi világ. Gondolkozásmód. Szerencsém volt, anélkül az új érzés nélkül kevesebb, de legalábbis más lennék.

Később meg András és Jamy tavaszzöld ajándékbankóinak hála minden lemezét megvásárolhattuk, Supraphonunkon otthon addig hallgattuk, míg kívülről fújtuk őket. Bármikor bárhol idézhetővé váltak, esetet jellemeztek. Megtörtént például, hogy a szebeni dzsesszfesztiválon alkalmi ismerősöm rágyújtott egy Cseh Tamás-dalra, s én kapásból folytattam.

És megtörtént velem az is, hogy az Ifjúsági Magazin vendégeként egyik koncertjére elmehettem. Valahol “kint”, egy egyetemi klubban láthattam élőben, kisfiús mosolygósan, fehéring-farmer szerelésben, intim lelki közelségben a hallgatósággal.

A sokadik kerületbe Papp Márió költő, a lap szerkesztője vitt ki poros kocsiján, s útközben tudtam meg, hogy nem ő fog visszahozni, hanem maga Cseh Tamás, akivel a dolog már megbeszélve van, s akinek egyáltalán köszönhettem, hogy az estre, amire el voltak adva a jegyek, bejutottam.

Hogy előadás után én az öltözőbe bemenjek és vele találkozzam? Erre nem voltam felkészülve. Ma már könnyebben venném, ám akkor még újságíróként is zöldfülű voltam, erdélyiként pedig szorongó idegen a világváros Budapesten. Kinyíltak lelkem tüskéi, s tolták el magamtól a gondolatot. Én a művészt csodáltam-imádtam, ám magánemberként valami olyat tehet, amitől összedől bennem egy világ.

Úgyhogy…

Teréz anya intelmei

Lasse azon kevesek közé tartozik, akiknek sikerült szakítani a kábítószerrel. Ám mert a drog a szervezetét kikezdte, betegnyugdíjba helyezték. S mivel ideje temérdek, és kíváncsiságát a szer nem kezdte ki, olvas. A közkönyvtárból kölcsönöz könyveket, főként a vallásról meg a természetfölötti erőkről szóló szakirodalmat. Nemrég Teréz anyáról szóló könyvet vitt el…

…Amikor adná vissza, csak áll feszengve, mert nincs meg a könyv. Ő mindig rendesen szolgáltatja vissza a kölcsönzött könyveket, de ezt za utóbbit, a Teréz anya intelmeit tartalmazót a kutyája megette. Az eb különben csendes, senkit nem bánt, mondja, könyvet sem eszik, csak most, ezt az egyet. Nem lehetett elvenni tőle. Addig marcangolta, amíg csak fancsikák maradtak belőle…

“Bandi”

2017. június

Hogy igazi szépirodalmat is írnak, arról idáig talán egyszer olvastam, méghozzá olyan megközelítésben, hogy valaki észak-koreai író csak a múltról hajlandó írni, a jelenről, ahogy elvárnák tőle, nem. Nevet sem tudok, ki lenne a szerző, mindenesetre elcsodálkoztam, hogy ilyesmi lehetséges. Mert ez az én szememben – mármint ha ugyanolyan szemmel nézem az eseményeket, mint a koreai komunisták – nyílt ellenszegülés a fennálló rezsimmel szemben. Mert sokmindent, rezsimellenességet be lehet sűríteni a múlt rajzába. Valahogy úgy, ahogy Sütő András írt a perzsákról, de a románokra értette. S mert Sütő volt a szerző, a Központi Bizottság tagja, nem esett baja, bár kijuttatta kéziratát az országból, s azt még játszodták is. S milyen jó, hogy kihasználta a lehetőséget!

Na most mindezt azért mondom, mert a napokban svéd nyelven megjelent, Észak-Koreáról szóló könyv (Bandi: Anklagelsen) is állítólag egy ilyen kicsempészett kézirat alapján készült. Szerzőjének nem mondják a nevét, viszont nagyon alaposan körülírják. Olyan részletekkel, hogy tagja volt az írók szövetségének, illetve a szövetség vezető tanácsának például. Szóval az észak-koreai belügy emberei nem tökfilkók, ha mindaz, amit a szerzőről leírnak, igaznak bizonyulna, akkor már rég a kezükben lenne, a lágerben, vagy halott. A nyugati sajtó – harminc év Nyugaton való éles után talán elmondhatom – nagyon naiv, de ennyire meggondolatlan mégsem lehet. Gyakran látok például olyan interjúkat, ahol a megkérdezettnek eltakarják ugyan az arcát, eltorzítják a hangját, ruhája, a helyszín alapján mégis felismerhető. És azt hiszik, hogy ha Nyugaton ez elég ahhoz, hogy valaki ellen ne induljon eljárás, akkor ugyanazok a törvények érvényesek egy keleti diktatúrában is.

Vajon hol van most ”Bandi”?