Szubjektív antológia

Spiró György: Olvastam egy újságcikket…

2010-ben jelent meg s váltott ki élénk vitát Spiró György Tavaszi tárlat című regénye, amelyben a szerző az ’56-os forradalom eseményeit és közvetlen következményeit szokatlan szemszögből idézi meg. Igaz, hogy az író maga nem lehetett cselekvő részese az eseményeknek, és csak később, dokumentumok révén ismerkedett meg a gyermekkorában történtek különböző változataival, a hatvan évvel ezelőtti magyar forradalom újrajátszásához komoly előtanulmányokat végzett. Alább egy interjú részleteiből állítottuk össze a Tavaszi tárlat keletkezésének néhány mozzanatát.

– Tizenegy éves koromban, 57 tavaszán olvastam egy különös újságcikket. Negyvenkét évvel később, váratlanul bukkant fel az emlékezetemben, és pillanatok alatt egy regény eleje és vége rémlett fel bennem, hogy már csak a két végpont közötti szöveget kelljen megírnom. Nyomozni kezdtem az újságcikk után. Két hónapi kutatás után már-már lemondtam a regénytervről — epikai hitel nélkül nem érdemes prózát írni —, amikor rábukkantam.

– Az a tapasztalatom, hogy körülbelül az egytizede hasznosul a regényben annak, ami a kutatás során előkerül. Néhányszor előfordult az életemben, hogy igyekeztem minél közelebb hatolni a úgynevezett reáliákhoz. Nyilván nem az volt a célom, hogy történészként rekonstruáljak egy korszakot. Engem nem a korszak mint olyan érdekel, mert szépirodalmat írok. De ahhoz, hogy a mese átmenjen, hogy minden hangulatot és fordulatot meg tudjak csinálni, amire szükség van, nem árt alaposan megismerni a korszakot. Ezzel az írók nem szoktak hivalkodni, mert hozzátartozik a munkához.

– Hónapokon keresztül próbáltam kideríteni, hogy 1956. december 31-én mit adtak a szilveszteri rádiókabaréban. A regényben van egy szilveszteri jelenet, és nekem nagyon jól jött volna, ha közben a szereplők hallgathatják a rádiót. Minden követ megmozgattam, minden szakértővel beszéltem a rádióarchívumtól kezdve, hiába. A délutáni műsor még megvan, azt lehet tudni, hogy mi volt adásban, de a szilveszteri vidám műsort nem találtuk. Márpedig kabarét akkor is adtak. Rendkívül tanulságos lett volna tudni, hogy ötvenhat decemberének végén miről gondolták úgy az illetékesek, hogy az emberek nevetni fognak rajta. Az anyag talán ott van a Széchényi Könyvtár épületében, a Szabad Európa Rádiótól begyűjtött anyagban, de feldolgozatlanul, ömlesztve. Abban a jelenetben mást kellett kitalálnom.

– Az elmúlt húsz évben sok mindent kiadtak a korszakról. Fantasztikus kiadványok születtek, amelyeknek nagy részét most el is olvastam. Ezeknek a könyveknek a nagy része nem jut el az olvasókhoz. Párszáz példányban adják ki ezeket a nagyon fontos, alapvető munkákat, de valamiért úgy tűnik, a kritikusok nem teljesítik a feladatukat, hogy ugyanis megismertessék az olvasókkal, mit érdemes egyáltalán kézbe venni… Elképesztő érdekes könyvet találtam például Kádár János 1952-es peréről. Alapvető munka, és erről is alig tud valaki. Varga László állította össze, akit többek között állambiztonsággal kapcsolatos titkosítási ügye bizottságaiból ismerhetünk. Idén várható Standeisky Éva új nagymonográfiája, hálás vagyok, hogy a kéziratból olvashattam el fejezeteket. Az Ötvenhatos Intézet kiadványai közül a munkástanácsok elítélt vezetőinek interjúi rendkívül izgalmasak.

/1956-ban/ gyerek voltam. Akik felnőttként élték meg az eseményeket, azok többnyire nem tudták érvényesen megírni. Illetve ha írtak is valamit, akkor óhatatlanul torzítva, egyetlen szempont felől ábrázoltak amit nem lehet csodálni. Történelmileg súlyos korszakokban ez mindig így van. Akik nem voltak benne a dologban valamelyik oldalon, például mert meg sem születtek, többnyire nem értik, mi történt a lelkekben. Nekem még éppen vannak emlékeim, látok bizonyos képeket, érteni vélem az akkori felnőtteket, a többit pedig az ember szívesen hozzákutatja.

– Olyan korszak volt ez, amikor igen erélyesen meg akarták félemlíteni a társadalmat. És az mulatságos – erre a kutatás közben jöttem rá -, hogy szükségtelenül tették. Az derült ki az anyagokból, hogy a társadalom már jóval előbb feltalálta a Kádár-korszakot, mintsem ezt a Kádárék észrevették volna. Tragikus hogy sok embert végeztek ki megfélemlítés végett, amikor már ki kellett volna egyezni.

Ágh István: A Parlamentnél

Földön-fektem iszonyú homorúja

gyöpös a vér s az esőlé után,

kivált alkalom hány leveles tócsa

tükrözte gyűrötten tovább,

mióta menni újra megtanultam

tizennyolc évesen, már túl az ötvenen

halálom zónájába visszajárok,

látszatra villamoshoz, kézfogásra.

Gondolja-e most valaki, milyen

történelmet, kaszálást, parkosított

a csitri-szép cigány, s a mátós

utcaseprő mit söpör? platán-avart,

de nékem földbe vájó fogsort

és tenyeret, s az újra ültetett

dísztérre csinosított sírvirágok

felejtetnének, sose feledek!

Mert egész hétköznapi életemmel,

ahogy cipőfűzőm kötöm a vérengzés

terén, cigarettára gyújtok,

eldobom az érvénytelen jegyet,

ő működik, ki akkor erre voltam

véletlenül és mégis sors szerint,

fiatal arcom látom ma is

oda-vissza a 2-es villamosban.

Forrás: Októberi fogadalom. Nap Kiadó, 2006, Budapest, DIA

Buda Ferenc: 1956 – töredékek

Arany ősz, szüret ideje. Must illat,

darazsak dongnak. Szív, lélek tavasza

az őszben. Fiam, unokám lehetne…

Sortűz. Lánckerekek csörömpölése.

Arany ősz, arany. Must-illat. Talpak

pora, levelek ragyogása. Füst, vér.

Torkolattüzek. „Ha mégegyszer azt

üzeni…” Kimetszett közepű lobogón

át az égre: ”…hogy rabok rabok tovább…” –

tízezreken végigmorajlik. Must-illat.

Sortűz. Vérszag. Fiam, unokám lehetne

az a fiatalember… Lágy őszi táj.

Tankágyúk erekciója. Must pezsdül,

vasabroncs pattan. Egy vaskapuszárny

dörrenve becsukódik. Tűz, vas. Tűz,

vas. Akár az unokám lehetne,

aki voltam… Légy zizzen, darazsak

dongnak. Sortűz. Vérszag. Télszag.

Zárcsattanás. Kulcsok csikordulása.

Száz évig tartó negyedik évszak. El-

falazva. Befalazva. Szél rohamoz,

kimetszett közepű lobogót szaggat.

Ifjak valánk. Fiatal voltam.

Utassy József: Két pofon mint Széna-téri ütközet

…1955 nyara volt számomra a legszomorúbb idő. Befejeztem az általános iskolát. Tudtam, az aranykornak vége. Búcsúztam pajtásaimtól. Befelé zokogtam. A nyár két hónapjára elszegődtem az Útfenntartó Vállalathoz, hogy remekítsek valamit én is azon az úton, amelyen majd szeptemberben elmegyek. Nem tudtam elképzelni falumat nélkülem! Azt hittem, megáll majd az idő, ha fölszállok az egri buszra! Ám az időnek kisebb gondja is nagyobb volt annál, hogy megálljon.

1955 őszén Bükkszenterzsébetről négyen mentünk, fiúk, az egri Dobó István gimnáziumba. Az intézet udvarán, ahol az eligazítás zajlott, csak úgy röpködtek az idegen szavak: humán, reál – amiből én természetesen egy árva szót sem értettem. Oda sodródtam hát, ahová a barátaim álltak, a reál tagozatba. Holott a helyem a humánban lett volna. Nyögtem is ezt négy éven keresztül! Fizika, matematika, ábrázoló geometria a jó öreg latinórák helyett! A declinatiók világában pedig inkább otthon éreztem volna magamat, mint a színuszokéban. Általános iskolai jeles eredményem le is apadt közepesre az első félévben. Ám év végén már jó rendű voltam. A második évben is. – És akkor jött 1957, a számonkérés és a leszámolás éve.

(Én 1956 októberében, amikor a tanulókat hazaküldték, nem utaztam szüleimhez. Arra hivatkoztam, hogy rossz családi körülmények között élünk. Rajtam kívül a kollégiumban maradt még Keresztes Nagy Csaba és Marton Levente diák. Mindketten budapestiek voltak. Marton Levente aztán a Széna téri harcok hírére fölutazott Pestre. A kollégium igazgatója megtűrt bennünket, pedig tudta, hogy ötliteres korsóból isszuk a bort. Na és! Ő meg a SZER híreit hallgatja! Egyik alkalommal a renoválás alatt álló Líceum épületét támasztottuk, amikor egyre népesebb tömeg gyülekezett a térre. A szovjet emlékműről már hegesztőpisztollyal vágták le a láncokat. Mi továbbra is ott ólálkodtunk. Egyszer csak odaint mindkettőnket valaki a láncokhoz. Csaba egyik, én meg a másik végét markoltam meg. És elindultunk. Utánunk a tömeg. Irány a Berva! Csabának is, nekem is nagyon tetszett a kitüntetés. Vágtuk jobbra-balra az ünnepélyes pofákat, hiszen a fotósok össztüzében álltunk. De csak a kollégiumig húztuk a láncokat, ott átadtuk két fiatalembernek. Éjféltájban vetődtünk haza, mikor is Kiss bácsi, a portás mondta a hírt, hogy belőttek hozzájuk. Szerencsére senki sem sérült meg. Ám az ijedelem nagy volt, képzelni lehet. Lassan már megjelentek a falfelírások is: ÉLJEN A KÁDÁR-KORMÁNY! Krétával degeszre tömött zsebű diákok, jártuk a várost, és ahol csak találkoztunk a felírással, mindenütt odabiggyesztettünk elé egy nagy F-et. – A kollégium ablakából néztük végig, amikor a hatalmas vörös csillagot a Líceum tetejéről leverték. Ezt az óriási tákolmányt minden este kivilágították, forgott körbe-körbe, kelet felé mindig megállt, várt egy fél percet, majd kezdte elölről útját. Az egriek már rá sem hederítettek, csak a turisták bámulgatták nagy előszeretettel. Végre megjelent helyette egy hosszú, karcsú póznán a nemzeti-színű lobogó! Ujjongtunk örömünkben. Ölelgettük egymást. Ízig-vérig magyarnak éreztük magunkat.)

Aztán hazautaztam Bükkszenterzsébetre szüleimhez. 1957 januárjában hívtak vissza bennünket körlevéllel a gimnáziumba. Szinte mindenki visszajött. Néhányan az idősebbek közül elhagyták az országot, Nyugatra távoztak. Ketten-hárman mi is megpróbálkoztunk ezzel, de a kollégium kapujában fülön csípett bennünket az otthonvezető, és visszaparancsolt szobánkba. Hála az égnek!

Jött tehát 1957, a számonkérés és a leszámolás éve. Hallgató Sándort, igazgatónkat elbocsátották, és Szolnoki Jánost nevezték ki, föntről, helyette. Habisch tanár urat, aki engem nem tanított, börtönbe csukták a forradalomban való részvétele miatt. Büszkék voltunk rá valamennyien, de hallgattunk róla.

Az egyik tavaszi napon hívattak az ügyeletessel az otthonvezetőhöz. Az emeletről lefelé menet faggattam a fiút, hogy vajon miért keresnek. Ő azt mondta, hogy nem tudja, de nagy baj lehet, mert itt van a gimnázium igazgatója is. Falfehéren léptem be hozzájuk. A szoba közepén egymással szemben álltak.

– Jó napot kívánok! – köszöntem.

– Jó napot! – fogadta köszönésemet Szolnoki János igazgató.

– Te vagy Utassy József? – kérdezte.

– Igen, én vagyok.

– Akkor állj ide közénk! Apád meghalt a háborúban?

– Meg.

– Nevelőapád?

– Kovách Ferenc.

– Cipész?

– Igen.

– Hallom, van szőlőtök is.

– Van. Négyszáz négyszögöl.

– Ha arra járnék, megkínálnál egy pohár borral?

– Meg én, még kettővel is! – engedtem föl egy kissé.

– Hát akkor mondd meg nekem, hogy ki ez a férfi itt, ezen a képen!

És elém tartott egy nagyított fényképet. Hosszan néztem, nézegettem, de nem ismertem föl benne senkit.

– Nem tudom – válaszoltam.

– Nem tudod?! – kérdezte újból, de már erősebb hangon.

– Nem.

– No, nézd csak meg még egyszer! Alaposabban. – Orrom elé tartotta a fényképet, de még annyit sem láttam belőle, mint az előbb.

– Nem ismerem, igazgató elvtárs – hüppögtem.

És ekkor jobb kézzel egy hatalmas pofont kaptam tőle. Bizonytalanul álltam a lábamon már addig is, de a pofontól teljesen elveszítettem az egyensúlyomat, és hátraestem. Egyenesen az otthonvezető karjai közé, aki talpra állított, és szembefordított magával.

– Látod – mondta –, nem babra megy a játék. Ha szépen megmondod, hogy ki itt ez a férfi, nyugodtan elmehetsz. De ha nem, az igazgató elvtárs eltávolít a gimnáziumból! És a mi kedves kis Dzsónk mehet vissza a falujába az édesanyjához. Gondold jól meg: mi lesz akkor belőled?! Egy suszterlegény! Semmi több. Egyébként édesanyád jól van?

– Igen, hála az égnek! Csak nagyon fáj a lába. Isiásza van.

– Hát az nagyon fájdalmas betegség. Hogy viseli?

– Nehezen. Éjszakánként meleg sóval alszik, és üvölt a fájdalomtól.

– No látod! Ilyen körülmények közé akarsz te visszakerülni?

– Én nem akarok. Én Dobós-diák szeretnék maradni! – pityeredtem el.

– Hát akkor, Józsikánk, kis Dzsónk, nekem apró Joel prófétám, mondd meg nekünk, kit ábrázol itt ez a fénykép!

– De ha nem tudom, otthonvezető elvtárs! Isten bizony nem ismerem!

És ebben a pillanatban akkora pofont kaptam tőle, hogy most az igazgató kapott el fél kézzel, mert a másikban egy újabb fényképet szorongatott. Ő is megfordított, és szembeállított magával.

– Ide figyelj, te betyár, hát akkor azt mondd meg nékem, ki vigyorog itt ezen a képen!? Ki húzza a „rabláncot”? Mi?!

– Én.

– És nem ismered föl ezt a tőled egy méterre álló férfit?!

– Rengetegen voltunk ott, igazgató elvtárs, rengetegen!

– És hogy kerültél te oda, mondd?!

– Sétáltunk a városban a barátommal, ott ólálkodtunk a Líceum körül, nézelődtünk, amikor egy férfi odaintett minket, hogy fogjuk meg a lánc két végét. És mi megmarkoltuk, és húztuk végig a Széchenyi utcán! Utánunk meg a tömeg.

Csönd lett. Hatalmas csönd. Hallani lehetett a két férfi szuszogását.

– No jó! Rendben van. Elmehetsz. Majd döntünk a sorsodról!

És döntöttek. Első fokon eltávolítottak a gimnáziumból. Ám a bükkszenterzsébeti tanács kiállt mellettem, levelükre az ítéletet két hónapi felfüggesztésre változtatták. Voltak, akik azt mondták, hogy nagy szerencsém volt, mert ha a rendőrségen hallgattak volna ki, biztos, hogy nem úsztam volna meg két pofonnal. De nekem ez a két pofon is fölért egy Széna téri ütközettel!

Forrás: A kikelet fia. in: Curriculum vitae, Bp. 1995. Kortárs. Digitális Irodalmi Akadémia.

Faludy György: Exodus

Vagy ötvenen lehettünk, tán még

többen. Hegykőnél jöttünk át,

s az öregek miatt oly lassan,

mint hogyha csak az éjszakát

akartuk volna megkerülni.

Szemerkélt. Balról könnyű köd.

Jobbkéz felől, a csapás mellett

magasra hányt, vizes rögök,

akárcsak egy frissen kiásott

tömegsírnál. Zsuzsa kezét

fogtam. Négyszáz forintot hoztunk

magunkkal, meg két fogkefét.

Így mentünk északnak. Mögöttünk

nagymessziről géppuska szólt,

aztán zöld rakéta jelezte:

szabad az út. Olyik dúdolt,

más felsóhajtott, hogy hazáját

cipőtalpán nem viszi el,

más meg, hogy szabad költözési

jogát senki nem veszi el;

mi hallgattunk. Két térdkalácsom

alatt ólom és mintha csak

előre görbedő tarkómon

cipeltem volna magamat.

Ne félj! Ma jeges még az emlék.

Idővel egyre édesebb.

És forróbb. Ez a határárok.

Ugorj! Az ugrás végleges.

Ugorj! A fájdalom veled jön,

sosem szabad elmúlnia.

Mint zseblámpa, melyet letettek:

világol túlnan Ausztria.

Forrás: Faludy György: Versek. Magyar Világ Kiadó, Budapest, 1995 / DIA

Szabó Lőrinc: Meglepetések

I.

Gyanútlan vers október 15-én

Szájon csókol a pillanat,

másik kést üt a szivedig,

a harmadik halk telehold,

szív rózsája a negyedik,

van tömör-édes, mint a méz,

van lángvető csipkebokor,

van, mely egy elnémúlt világ,

van, mely kurjongat, mint a bor,

van, melyet észre sem veszünk,

hallhatatlan, sóvár zene,

van mindenüttjelenvaló,

van szétvivő mindenfele,

ez tűz, mely Földet nyal körűl,

az egy katicát tapos el,

van gyermekkorba kérdező,

van, mely Afrikából felel,

van, melyben villájával az

ördög felszúr a föld alól,

van atomgáz, bombahalál —

s van legvégső csömör, mely oly

bambán, szeliden néz, olyan

öklendtetőn és kedvesen,

mint kifliből a svábbogár,

mint kolbászból a birkaszem.

II.

Egy hét múlva

Rá egy hét: pár óra alatt

felnyüzsgött az országnyi Boly:

a dermedt Dávid talpraállt

s ledőlt a Góliát-szobor.

Sipkákra bimbó nyílt! magyar!

Parittya benzint röpitett.

„Hacaca!” – szólt a rádió.

Éheztük a becsületet.

Szabadság, itt hordozta hős

zászlaidat az ifjuság!

S a sírt, melyből nép lép ki, már

ámúlva nézte a világ.

Tíz nap szabadság? Tizenegy!

Csók, szívre, minden pillanat!

És nem volt többé szégyen az,

hogy a magyar nép fia vagy.

Tíz nap szabadság? Tizenegy!

Terv forrt; gyúlt, égett minden agy.

Lombikban feszűlt a jövőnk.

S temettük a halottakat.

Ablakunk mind fény, gyertyaláng!

Aztán már settengő gyanuk.

Még egy éj. S Budapest köré

vashernyók gyűrűje szorúlt.

III.

December közepe

Aztán jajdúlt a hajnal és

reggelre ránkvirradt az est.

A Tízezertalpú tiport

s tótágast táncolt a Groteszk:

Ambrus WC-ről, vizavi

akna jött és ágyúgolyó, –

ágy mellől szekrény s fal kiment!

,,Gimbelem”, szólt a rádió.

És Valami tanácskozott

és aztán Ugyanaz, megint,

és züllött, körben, minden a

Föld züllött szokása szerint;

s a talpak jártak. Nem tudom,

már nem tudom, hogy volt s mi lett

Már nem tudom. De teltek a

napok s az évhosszú hetek:

hallottuk, Ausztriába hogy

húzták a deportált Dunát

s gyárakban ma is puskatűz

ajánlotta a hacacát…

De csak szájon csókol a perc

s jó remény némítja a jajt:

Nem! Rabok tovább nem leszünk!

És: Isten áldd meg a magyart!

Zicherman István: Találkozások ’56-tal

Nem sokkal iskolakezdés előtt apámmal és anyámmal kiutaztunk Magyarországra. Mi voltunk a szovjet turisták. Éreztem a történelmi pillanat súlyát, ugyanis a határon annyira izgultam, hogy a bejövő szovjet határőrnek magyarul köszöntem, a magyarnak meg oroszul karattyoltam. Megtévesztett a vörös csillag a sapkarózsákon.

Budapest nagyon tetszett, főleg az állatkert, a budai vár, az utcák és a kis földalatti. Megbámultam a Lánchidat és köpdöstem a Dunába. Körberohangáltuk a várost és apám ismerőseit. Részben érintettük pesti rokonságunkat – nagymamám testvérét, Sanyi bácsit. Akkor voltam igazán dühös, amikor otthagytak egy napig. Sanyi bácsi feleségének véleménye szerint a jól nevelt gyerek csendben ül, egy helyben, nem beszél, nem játszik, nem vesz levegőt. Halálra untam magam. Próbáltam valamit mondani a progresszív szovjet pedagógiai módszerekről, de ez meg feldühítette Sanyi bácsit. Neki, miután megjárta a világháborút és az orosz hadifogságot, megvolt a véleménye Makarenkóról és az egész progresszív szovjet pedagógiáról.

Voltunk még valakinél vendégségben: itt a morgó kutyára, a vadásztrófeákra és a visszafelé vezető úton előttünk átvonuló vaddisznókondára emlékszem. Voltunk még Esztergomban – és annak nagyon örültem. Viszont nem mentünk Egerbe – és ennek nem nagyon örültem, hiszen már nagyanyámnál kiolvastam az „Egri csillagokat”, és látni akartam, hol verték meg Dobóék a galád Jumurdzsákékat.

Emlékszem még arra, hogy Budapesten feltűnt, mennyi golyók ütötte lyuk van a házakon. Megkérdeztem apámat:

– Ezt a fasiszta megszállók csinálták, igaz?

– Igy is mondhatjuk – volt a válasz.

1956-ról akkor még nem lehetett beszélni. Ezért apám kommentárok nélkül hagyta a naiv gyermeki kérdést.

Másodszor 1987-ben „találkoztam” 1956-tal. Abban az évben úttörőtáborban töltöttem a nyarat, amikor is Magyarországról, Veszprémből, diákok érkeztek jutalomnyaralásra a Togliatti mellett lévő „Vörös Vitorlák” névre hallgató táborba. Elég gyorsan összebarátkoztunk, és természetesen mindenféléről beszéltünk. Mifelénk éppen javában tombolt a peresztrojka, a társadalom lehetőséget kapott nyíltan beszélni különböző, addig tabunak számító témákról, több lapban publikációk láttak napvilágot a történelem különböző eseményeiről, melyek mondandója igencsak eltért az addig sulykoltaktól. Erről is esett szó, többek között. Amikor 1956-ra terelődött a szó, az egyik, magyar srácokkal érkező tanárnő félrehívott engem és azt mondta, hogy erről a diákokkal tilos beszélni. Őszintén megdöbbentem: ami nálunk már úgy futott, mint „a magyar nemzeti felkelés és forradalom”, azt Magyarországon még mindig „ellenforradalomnak” nevezték! Elképesztő, de a kommunizmus fellegvárának számító Szovjetunióban jóval korábban kezdődött egy társadalmat érintő újraértékelési folyamat, mint a „legvidámabb barakknak” számító „gulyás-kommunista” Magyarországon.

Miután kezdetét vette a tanév, új tantárggyal bővült ismeretanyagunk. Ezek voltak a „honvédelmi ismeretek” órái. Általában minden iskolában ezeket egy nyugalmazott tiszt vezette, kisebb nagyobb sikerrel. Az én bajaim csak ekkor kezdődtek. Az oktatónk, először találkozva a nevemmel a névsorolvasás alatt, tiszta szívből megutált. Az érzés kölcsönös volt. A tantárgyból hamarosan bukásra álltam. Nem mintha nem értettem volna a gépkarabély használatához, vagy nem érdekeltek volna az „imperialista hadseregek harcászata és haditechnikája”, csak a tanárral volt valami baj. Félévkor az igazgató felmentett az órák alól – ekkor már az iskola egyik élsportolója voltam, a „Dinamó” és „Torpedó” egyesületek színeiben, és eléggé furcsán hatott, hogy város egyik legjobb lövésze, katonai több-tusázója, az iskolai karate- és szambo-klub „dívája” bukásra álljon a harcászat elméletéből. Amikor tájékoztatott döntéséről, megkérdeztem, hogy ennek meg mi baja velem. A válasz rövid és igen meggyőző volt: „1956-ban, Budapesten, légnyomást kapott, amikor a tankját kilőtték. Ő megmenekült, a bajtársai bennégtek. Azóta nem szereti a magyarokat.”

…Miért pont Magyarországon tört ki az a forradalom, 1956 őszén, mely alapjaiban rengette meg a kommunista rendszert? Hiszen az, amit 1945 után ebben az országban bevezetett Rákosi Mátyás és környezete – a pártvezetés és az államvédelmi szervek mindenható hatalma, a parasztok kuláktalanítása és a másképpengondolkodók elnyomása, üldözése, a pusztító iparosítás és saját népének nemzeti öntudatának, tradícióinak meggyalázása -, gyakorlatilag ugyanilyen formában Kelet-Európa többi államában is végbement.

Forrás: Zicherman István: Előszó helyett. In: 1956 szovjet szemmel. A másik oldal. Anno Kiadó, Budapest, 2006

Deliver László: A népharag nem bírósági tárgyalás

/67 éves, nyugdíjas kertészmérnök; 1956-ban 34 éves/ – Pillanatok alatt megváltozott minden. Az emberek szóba elegyedtek egymással az utcán, végre mertek beszélgetni. Szerintem a néhány lumpent leszámítva azért keveredtek mindenféle fegyveres ügyekbe, mert attól tartottak, hogy működésbe lendül a terrorgépezet. Úgy, mint ahogy az előző években.

Időnként valamelyik utcasarkon összeverődött két-három ember és szidták Rákosit, a vérmesebbek az összes kommunistát, mindenki előjött a saját személyes sérelmeivel. Volt miről beszélni. Aki túlságosan belelovalta magát és durva lett, azt többnyire leintették, például a Sztálin-szobor ledöntésénél. Amikor a térdénél hegesztőpisztollyal levágták, sokan tapsolni kezdtek. Erre egy diák nagy pimaszul megjegyezte: – Biztos akkor is tapsoltak, amikor fölállították! Szemét, gyáva népség! – Kis híján megpofozták. Egy öreg melós nagyon dühösen kioktatta. Hogy könnyű annak, akinek még nincs mit vesztenie. Akinek nem kell kenyeret adni a családjának. Persze volt, aki a fiú védelmére kelt.

Tele volt a város hírekkel és rémhírekkel is. A boltok előtt hatalmas sorok álltak és közben beszélgettek az emberek. Mondta mindenki a magáét. Időnként szirénázva jött egy mentőautó. Elterjedt a hír, hogy az ávósok mentősnek álcázzák magukat, így viszik a lőszerutánpótlást. Nagyon haragudtak rájuk, ők testesítették meg a zsarnokságot. Ők voltak azok, akik elvitték az embereket, ők kínozták a letartóztatottakat, mindenki őket gyűlölte elsősorban, akár a németeknél a gestapósokat. Talán még a szovjetekre se haragudtak annyira, mint rájuk. Őket a közhangulat áruló, rongy embereknek titulálta. Ezért vadásztak annyian a sárga cipőjükre, mert abban is az árulás jelképét látták. A kiváltságot, a kedvezményt, amiért eladták a lelküket. Az a sok szorongás, ami az előző éveket jellemezte, végre kirobbanhatott és természetesen a terrorszervezet tagjai ellen irányult.

A tömeg persze leegyszerűsíti a dolgokat. Mindenért az ÁVO lett a felelős, elfeledkeztek arról, hogy többnyire csak a felső kommunista vezetés parancsait hajtották végre. Csak hát a pártfőnökség messze van, az ávósok meg személyesen tartották rettegésben az embereket. Az viszont nagyon szomorú, hogy a feldühödött tömeg szerencsétlen besorozott, kiskatona ávósokat is meglincselt. Mit tehettek azok arról, hogy sorozáskor éppen ide irányították őket! De hát a népharag nem bírósági tárgyalás. A sok elnyomás, megaláztatás egyszer csak fölrobban, elpusztít ártatlanokat is.

Nekem még a hét végén is az volt az érzésem, hogy órákon belül leverik a lázadást. Időről időre fölbukkantak az orosz tankok. Lassan, szinte lépésben jöttek, mintha aknamezőn járnának. Csikorgó lánctalpakkal gördültek a Rákóczi úton. Néha hirtelen megálltak és forgatni kezdték a tornyukat. Nem tudom, hogy rájuk lőttek-e vagy csak fegyvereseket láttak, mindenesetre tüzet nyitottak, oldalt a kis utcákba, be a házak közé. Amikor először megláttam, nagyon fölháborodtam, tankkal lövöldözni ilyen sűrűn lakott városrészben! Szerintem ez is olaj volt a tűzre, abba az irányba vitte a közhangulatot, hogy nem szabad meghátrálni, mert akkor az oroszok meg az ávósok mindenkit felkoncolnak. Sokkal nagyobb türelemre lett volna szükség, nem nyomban tankokat küldeni a puskákkal összevissza bolyongó tüntetőkre. Szerintem ezért verődtek össze újra meg újra fegyveres csoportok. Ismerősökből, ismeretlenekből. Aki látta lövöldözni a szovjet tankokat, fölháborodottan ellenük fordult.

Forrás: Ómolnár Miklós: Tizenkét nap, amely… 1956. október 23-november 4. Események, emlékek, dokumentumok. Szabad Tér Kiadó, 1989

Bessenyei Ferenc: Borzasztó dolgokat követtünk el egymás ellen

Aki megélte az előző éveket, annak nem lehetett meglepetés, ami történt. Ennek a dolognak egyszer be kellett következnie… Egy szerencsétlen, halálra kínzott, agyonsértegetett, megalázott nemzet föltápászkodott…

Minden családból ült már valaki, mindenkit megalázott, kiforgatott magából az a rendszer… A szülők hazudtak a gyerekeiknek, a gyerekek a szüleiknek, nem mertünk egymás szemébe nézni és ma se merünk még igazán, ha azok az évek és az az ősz szóba kerül… Mert szinte mindenkinek van ezzel kapcsolatban valami bűne, megalkuvása, kisebb-nagyobb árulása, vétke…

…Én úgy gondolom, hogy egy nép saját maga ellen nem csinál forradalmat! Maga ellen nem csinál… Egy nép csak a kínzó, a hatalommal visszaélő vezetői ellen tud forradalmat csinálni, tiltakozni… Tiltakozni a gyötrés, a bizonytalan élet, a sanyargatás ellen. Minden igaztalan ellen, amit csak rákényszerítettek…

Nem lepett meg egyetlen gondolkodó embert sem, ami történt… Gyönyörű pillanata a történelemnek… Egy nép spontán tiltakozása az elviselhetetlen élet ellen. A rendszer ellen, amelyik se éjjel, se nappal nem hagyott nyugtot az embernek. Mindenki ellenőrzött mindenkit, mindenki gyanús volt mindenkinek… Az ilyen életet nem lehet sokáig bírni, föl kell hogy lázadjon a lélek.

… Mindenkit megaláztak azok a szörnyű önkritikák, azok a borzasztó percek. Álltunk vacak emberek előtt, téptük a köntösünket, elárultuk a barátainkat.

Párttag voltam, hogyne. Én voltam a Nemzeti Színház pártszervezetének a vezetője, hosszú éveken keresztül. Egészen ötvenhatig. Mert hisz az ember azt gondolta gyerekfejjel, hogy mindez értünk van kitalálva, hogy mindez általunk és miattunk fog működni. Később aztán kiderült, hogy csak általuk és őértük történik minden. Szó van hatalmi harcról, politikai gyilkosságokról, csak éppen a népről nem. Kiderült, hogy pártunk, minden bölcsességek összessége, „akinek” a tudta nélkül egy madárfióka nem repülhetett ki a fészkéből, semmi mással nem foglalkozik, mint az önmaga ellen folytatott gyilkos hadjárattal. Ki kit tud előbb börtönbe zárni, megölni, lebuktatni…

Nem, forradalmakat nem lehet szervezni, azok összeállnak, akár egy életfolyamat… A forradalmat legfeljebb a hatalom „szervezi” önmaga ellen, ha nem tud bánni a néppel…

Ültünk a szemináriumokon álmos reggeleken, és ha valaki késni merészelt, önkritikát kellett gyakorolnia. Valaki hangosan kacagott? Azt is meg kellett bánni. Hiszen a kacagás a lélek mélyén rejlő lazaságra utalt! Acélkeménnyé kellett kovácsolnunk magunkat. Ülni rezzenéstelen arccal.

Igen! A fő tétel: a termelőeszközök tulajdonba vétele. Megöltük a parasztot, teleraktunk minden börtönt parasztokkal, levertük a kezüket, a munkás kezüket, amivel dolgozni tudtak volna, és átadtuk a termelőeszközöket a dologhoz nem értő, de megbízható emberek markába. Megtörni őket, megtörni! Borzasztó dolgokat követtünk el egymás ellen…

És akkor még azt mondják, hogy Pozsgay Imre elhamarkodta, amit mondott 1956 újraértékeléséről? Mihez képest hamarkodta el? Az elmúlt 33 esztendőhöz képest? Hát kiknek kell még egyetérteni ahhoz, hogy az igazság kiderüljön? A valóság!

Azok a csoportok, akik esetleg megróják őt, mit hisznek? Tudom, szörnyűséges bevallani, hogy rossz ügyet szolgáltunk. Rossz ügyet, rosszul. Rosszul, rosszul! Amihez hozzányúltunk, minden rossz lett. A kisipar, az ipar, a kereskedelem. Be kell végre vallani a múltat! Tudom, hogy borzasztóan nehéz… Hiszen ezek a nagyszerű emberek ezért áldozták föl az életüket. Erre lettek nevelve. Hittek benne, hogy egy csodás, megváltó hatalmat szolgálnak. Hogy is jöhettek volna rá az igazságra, amikor sokáig szinte senki nem jött rá! Még minden bölcsességek összessége, a párt sem!

… Az a szörnyű, hogy egy kis népnek mindig mindene kölcsönbe van. Részben még a kultúrája, a filozófiája is, hát még a társadalmi berendezkedése… Az elmúlt ötszáz évben sohasem voltunk egy kicsit magunkra hagyva, hogy végre eldönthessük, mit akarunk. Mindig egy hatalmas idegen erő vonzásában éltünk… Magyarán kimondva, az ország egyik fele mindig áruló volt, hogy a másik élni tudjon. Ennyi esély volt nálunk az életre…

A rettegések korszaka volt az. Ó, mennyi félelmet tapostak a lélekbe! Nem mertük egy baráti beszélgetésre meghívni egymást. Ki tudja, hogy másnap melyikünkből mit fognak kipofozni? A legtöbb ember nem szereti, ha verik.

’56 őszén visszaadtam a párttagkönyvemet. Megmondtam, hogy most már semmit sem értek. A gyilkosok állnak Rajk László koporsója mellett?…

/Kétszeres Kossuth-díjas, kiváló művész; 1956-ban 37 esztendős, a Nemzeti Színház tagja/

Forrás: Ómolnár Miklós: Tizenkét nap, amely… 1956. október 23-november 4. Események, emlékek, dokumentumok. Szabad Tér Kiadó, 1989

Kuczka Péter: Nem tilos

Az alkony megengedtetett,

a Hold az égre feljöhet,

nem tilos makrancos szeleknek

kergetőzni s a fellegeknek.

Nem tilos a levél a fákon,

virulhat mákvirág a mákon,

egykor álom volt, hej, de most a

vasakon barnulhat a rozsda.

Írás se kell róla, pecsétes,

szabad a cukorban az édes,

szabadon nőhet a beléndek,

csütörtökre szabad a péntek.

Péntek után jöhet a szombat,

a Föld is szabadon foroghat,

elejtett kő a földre eshet,

leves a sótól ízesedhet.

Fű zöldellhet völgyek lapályán,

toll a kalitkák papagáján,

csattanásától pofonoknak

a kiköpött vér pirosodhat.

Szabad a papír fehérsége,

temetőben az örök béke,

s kijelölt helyen – meg kell hagyni –

nem tilos a fűbe harapni.

1957. április 5.

Forrás: Kuczka Péter: Út a folyóhoz. Válogatott versek 1957-1993. Hét Krajcár Kiadó, 1994, Budapest. DIA

Kuczka Péter: Önéletrajzi töredék

Ha az a golyó 56-ban huszonöt centivel

lejjebb repül és nem a fejem fölött megy el…

ha egyszer meg nem állok, mert cigarettám nem ég…

ha egyszer el nem vétik nevem egy betűjét…

ha egyszer arra nem jön egy rendőr civilruhában…

ha nem esik földre egy borospohár a bálban…

ha madame Marguerite Duval nem kék selymet visel…

ha San Franciscót a földrengés nem söpri el…

ha Einstein három könyvét utcán nem égetik…

ha le nem töri a csákány Vénusz hókarjait…

ha a Piave nem tör sziklák között utat…

ha Yap szigetén nem száll föl egy madárcsapat…

akkor talán minden másként és máshol esik,

s meglelem életemnek célját s törvényeit,

s nem kutatok fonalak zavaros bogaiban.

Élek. Nem tudom miért, és nem tudom, hogyan.

1957. május 19.

Forrás: Kuczka Péter: Út a folyóhoz. Válogatott versek 1957-1993. Hét Krajcár Kiadó, 1994, Budapest. DIA

Dely László: „Éto Szuez?”

/71 éves, nyugdíjas; 1956 őszén 38 éves, börtönből szabadult politikai fogoly, munkanélküli/

/1956/ Augusztus 20-án szabadultam, hat év után. A feleségem a francia követségen dolgozott az ötvenes évek elején mint titkárnő. Aztán egyszer csak letartóztattak mindkettőnket. Megpróbálták ránk bizonyítani, hogy kémkedtünk. Nem sikerült, de ez nem akadályozta meg őket abban, hogy a feleségemet halálra, engem meg 16 évre ítéljenek. Az asszony évekig siralomházban volt, azt se tudtam, él-e hal-e. Csak hosszú évek múltán találkoztunk, akkor is csak egymásra pillanthattunk. Véletlenül egy börtönbe tettek bennünket.

Szóval, én már augusztus huszadikán szabadultam, az asszony viszont csak októberben…

Amikor kijöttem, lehúzódtam a szüleimhez Herceghalomra. Két-három nap után megéreztem, hogy valami változás készül. Benne volt a levegőben. Hatalmas légballonok jöttek Ausztria felől. Könyvek is voltak benne. Egészen finom papíron, hogy nagyon könnyű legyen. Hruscsov híres beszéde – amit csak mostanában több mint harminc év után mertek idehaza hivatalosan kiadni – Sztálin bűneiről.

A Szabad Európa egyre vadabb hangon uszított. Amit huszonharmadikán késő este mondott, nem akartuk elhinni. Másnap reggel még tétováztam egy kicsit, de amikor valamilyen bányából fölfegyverzett bányászok jöttek Herceghalomra és arról beszéltek, hogy kitört a forradalom, nekivágtam.

Akkor a vonaton már nem kértek jegyet. Nem tudom, pontosan hányadika volt, úgy a hétvége, az első hétvége környéke lehetett, tehát huszonnyolcadika körül. A Rákóczi út borzasztóan nézett ki, tankokkal belelőttek a házakba. A Rottenbiller utca és a Baross tér kereszteződésénél nagyon meglepődtem. Állt az egyik kapualjban egy katonatiszt, még a régi egyenruhában. Odaugrott hozzá, a szemünk láttára, egy suhanc, és kezdte levagdosni a válllapjait. A férfi iszonyú zavarba jött, de nem tett semmit. Valahogy nagyon megalázónak éreztem, már majdnem a segítségére akartam lenni, amikor a barátom odébb húzott, mondván, látja, hogy nem értek semmit, most jöttem vidékről.

Az ő lakásából néztem végig a Köztársaság téri ostromot. Már amikor a nagy lövöldözésben az ablakhoz merészkedtünk. Százasával fütyültek a golyók, a környékbeli házak tetejéről is lőtték a pártbizottságot.

Egyszer láttuk, amint megérkezik egy magyar tank. Valószínűleg a védők segítségére küldték, de mégse akart harcolni. Nagy bizonytalanul behajtott a térre. Jött mögötte még három-négy másik. Egyszer csak az elsőből kidugtak egy hatalmas nemzetiszínű lobogót. Leírtak egy kört a téren, aztán senkire sem lőve távoztak. Jöttek-mentek a teherautók, hozták a fegyvereseket. Üvöltöztek az emberek, biztatták egymást. Az egyik közvetlenül az ablak alatt kiabált, minden tisztán fölhallatszott. Bosszút esküdött, mert amikor őt lecsukták valamiért, akkor a feleségét elcsábította egy ávós. Ezt üvöltötte. Még az arcát is láttam. Később találkoztam ugyanezzel az emberrel, akkor is egy ávósra vadászott, a Kálvin téren. Állítólag fölszaladt és elbújt a toronyban. Ez az őrült fölment érte, de ott talált senkit. Legalább százan biztatták lentről.

Az egész Köztársaság téri ostrom nem tarthatott tovább két és fél óránál, a fene se gondolta, hogy ilyen nagy vérengzés lesz a vége. Mikor nagyjából elcsendesedett a tér, lemerészkedtünk. Kiszórták a pártbizottság iratait, de még a pénzt is. A hullákat teleszórták forintosokkal, a pártkassza pénzével. Valaki az arcukra dobott egy cédulát: EZÉRT TETTED!

A ledöntött Sztálin-szobor maradványával az Emkétől nem messze, az Akácfa utca elején találkoztam. Ott, ahol most a Maxim van. Behúzták kocsival. De még akkor is mindenki ütötte-verte kalapáccsal, valami kis emléket szerettek volna letörni belőle. A sok kalapácsos ember láttán a Gulliver jutott eszembe. Ütötték az óriást, le akarták győzni.

Az ember szíve elszorult a sok fiatal halottól, akár ávós volt, akár felkelő. Látszott mindegyiken, hogy csóró, nem tehet semmiről. Őbele szaladt a golyó, miközben a gazemberek szokás szerint megúszták. Mondtam is az öcsémnek, amikor megint egy holttestet láttunk: „Figyeld csak, mindig a szegényember húzza a rövidebbet…”

Persze mindenki reménykedett, hogy végre jobb lesz. Én valamiféle szociáldemokráciában bíztam, ahol több párt lesz és a kommunisták nem csinálhatják azt, amit akarnak.

De sajnos jöttek a túlzások, a buta gőzösfejűek. Az elsőről az a Csáky, valamikori gróf mesélt, akivel sokáig együtt raboskodtam. Normális ember volt, csak bolondozott azzal, hogy grófnak született. Szegény, nem tehetett róla. Szóval ez a Csáky elment egy politikai gyűlésre az Urániába, de felfordult gyomorral jött ki. Már a Nyilasok üvöltöztek teli pofával, hogy majd bosszút állnak mindenkin, aki elárulta őket…

De nem ez volt a jellemző. Hanem a felszabadultság, mintha az éberek hirtelen levegőhöz jutottak volna. Mindenkinek elege volt már a rettegésből. Összerezzentek minden csengőszóra, hátha értük jöttek. Mint ahogy minket is elvittek egy szép napon mint francia kémeket… A feleségem egyébként a forradalomnak köszönheti, hogy kijöhetett. Különben talán mindmáig bent van szegény, hiszen a halálos ítéletet életfogytiglanra változtatták. A börtönőrök már huszonharmadika előtt megérezhették, hogy valami változás következik, mert egyre kedvesebbek lettek. Olyan is akadt, aki aláíratott a foglyokkal egy nyilatkozatot, hogy ő nem bántotta, nem kínozta őket.

Október huszonharmadikán késő este lehívatták a feleségemet a börtönirodára. Leültették és ráparancsoltak, hogy gépeljen magának egy szabadulópapírt. Lepecsételték, aláfirkantottak valami olvashatatlant… Talán azért, hogy ha később másképp fordul a kocka, le lehessen tagadni a dolgot… Aztán ráadtak egy ordináré piros szoknyát és kitessékelték a Fő utcából…

*

Ötvenhatban nagyon sok minden összekeveredett. A diákok lelkesedése, a düh, amit a sortüzek, a terror, az ávósok bosszúja és a szovjet tankok lövöldözése kiváltott. Csúnyább volt a Rákóczi út, mint a II. világháború után. Tankokkal harcolni egy sűrűn lakott városban…

Igen, olykor elszabadultak az indulatok. De nem ez volt a jellemző, főleg nem a legutolsó napokban, amikor ismét kezdett rendeződni a helyzet, de aztán sajnos ismét fellángolt a harc, visszajöttek az oroszok…

Néha mintha karnevál lett volna, vadidegenek ölelték meg egymást. Láttam fosztogató civileket is. Meg orosz katonákat, akik föllocsolták benzinnel a boltot maguk után… Volt ez is, az is.

Az Üllői út és a Körút kereszteződésénél, az Iparművészeti Múzeum előtt a virágágyást telerakták szovjet lövedékekkel. Amiket a tankok szórtak szét és amiket a kilőtt harckocsikból emeltek ki. Valaki kiírta egy hatalmas transzparensre: A szovjet nép ajándéka a magyar népnek!

Tele volt hasonló feliratokkal a város. Az egyik utcasarkon a barikád fölé is kifeszítettek egy lepedőt. Rámázolták nagy fekete betűkkel: „A Práter utca harca a Szovjetunió ellen…”

A legtöbben elkeseredtek attól, hogy visszatértek az oroszok. Minden ételmes ember már azt szerette volna, ha rend lesz, ha véget ér a lövöldözés, a harc.

De attól, hogy a szovjetek vegyék át a hatalmat, mindenki rettegett. Félt, hogy minden visszarendeződik, hogy minden hiába volt, ha visszatér a régi világ. Hogy most majd ők meg az ávósok állnak bosszút azért, ami történt.

Szerintem ezért volt olyan nagy az ellenállás. Az emberek belekóstoltak valamibe és szinte pánikba estek, hogy elveszítik. Ügyesen politizálva tárgyalni kellett volna, nem tankkal, géppisztollyal kezdeni az új világot. No persze a másik oldalról nézve a felkelők is megtámadták a szovjeteket, szórták rájuk a benzines palackot, kézigránátot. Féltek az oroszok is, ha csak valami mozgást láttak, már tüzeltek, nem számított, hogy lakóházak között vannak…

Másodikára, harmadikára normalizálódott a helyzet. Még egy-két presszó is kinyitott. Igaz, hogy érvényben volt a szesztilalom, de azért nagy titokban már lehúztak az emberek egy-két kupicát.

Hallottam beszélgetni két húsz év körüli egyetemistát. Az egyik azzal hencegett, hogy Bécsben fog szilveszterezni. – Miért? – mondta. Nincs az olyan messze. Közelebb van, mint Nyíregyháza!

Szinte hihetetlen volt, először azt hittem, megbolondultak…

*

A Gellérthegyen láttam, hogyan védekeznek a felkelők. Hordókban olvasztották a zsírt, öntötték föntről lefelé. Ne tudjanak följönni a tankok…

Akkoriban az Attila úton laktam, ott a vár tövében is sok felkelő próbálta tartani magát. A mi házunkba is bejött egy csoport, fiatal egyetemista fiúk voltak, kormos arccal, holtfáradtan. Kicsit rendbe szedték magukat, aztán a hátsó kijáraton, a Várlejtő felé elmenekültek. Azon vitatkoztak, van-e még értelme az ellenállásnak, vagy rejtsék el a fegyvereket és széledjenek szét… Talán tíz percre rá megérkeztek a Dózsa-szoborhoz a szovjetek. Nem tudták, hova tűntek a fegyveresek, kezdték átfésülni a házakat. Hozzánk is becsöngetett egy járőr, fiatal szőke tiszt vezette. Azt mondta, razbolnyikokat, rablókat keresnek. Bejöttek a lakásba, körülnéztek. Az egyik ablakból látni lehetett a Dunát. A tiszt rágyújtott, bámult kifelé. Aztán egyszer csak megkérdezte: “Éto Szuez?”

Forrás: Ómolnár Miklós: Tizenkét nap, amely… 1956. október 23-november 4. Események, emlékek, dokumentumok. Szabad Tér Kiadó, 1989

Udvardy Frigyes: Adalék Rajk Pistikéről

Rajk László letartóztatása után elvitték, bebörtönözték a feleségét is, elszakították pici, pár hónapos gyermekétől. Rajk felesége, Júlia nem tudta, mi lett gyermekével. A csecsemőt szintén elhurcolták, árvaházba helyezték el, idegen néven, az ifjú Rajk László Pistike volt, amikor hazakerült…

Történetét a közelünkben, a Bulcsú utcában lakó nénitől (Györkné Margittól) tudtam meg egyszer, még régen, a hetvenes években, amikor megismerkedtem a nénivel.

A néni Rajk feleségének testvére. Ez a bátor nő írni kezdett a kommunista vezetőknek, Rákosinak, Kádár Jánosnak és a többinek: az apát és az anyát elvitték, de gyermekük nem bűnös, adják vissza a kis Lacit, ő majd felneveli. Nem kapott választ, erre újra írt. Egyszer felkereste őt egy elvtárs azzal, hogy azonnal hagyja abba a levelezést. Ő ennek ellenére tovább írta a gyereket visszakövetelő felszólításait, követeléseit, egyre indulatosabban. Így telt el két és fél év, végül a diktatúra vezetői megunták a levelezést, és megjelent nála egy küldött az üzenettel: legyen itt és itt, egy utca sarkán, majd megáll egy autó és kiteszik a gyereket –, jellemző a kommunista diktatúra titokzatosságára.

Így is történt, az utca sarkán ott állt egy megszeppent, kétéves kisgyerek. Az asszony felvitte Bulcsú utcai lakásukba és éppen ott volt egy rokongyerek. A két gyerek meglátta egymást, megörültek egymásnak és játszani kezdtek. „Pistike” – így mutatkozott be a kis Rajk-gyerek, Rajk László. A visszaadás egyik feltétele volt, hogy továbbra is a hamis papírokkal élhet, a Rajk nevet semmiképpen nem kaphatja vissza, ezért még évekig Györk István volt.

Ugyancsak jellemző a diktatúrára, hogy még az anyakönyvi kivonatot is meghamisították, ugyanis a kisfiúnak hamis papírokat állítottak ki. Amikor Rajk László özvegye 1954-ben szabadult, szintén nem használhatta a Rajk nevet, ezt csak később, nagy harc árán tudta elérni, hogy visszakapja nevét, és gyermeke is újra Rajk László legyen.

Ilyen volt ez a kommunista diktatúra: amennyiben Györk néni nem ilyen erélyes, nem követeli a hatóságtól, lehet, hogy az évek múlva kiszabaduló Rajk Júlia már nem találta volna meg gyermekét.

Budapest, 2016 január

Rajk Lászlóné: A fiam egy hónapig Júlia néninek hívott

…1954 júniusában, öt év után szabadultam 70 fillérrel a zsebemben, ennyi volt akkor egy átszállójegy ára. Nem volt lakásom, ruhám, bútorom, nem volt semmim. Nővéremékhez mentem, akiknél ott volt a fiam is. A gyerek nővéremet anyunak, férjét apunak, két gyermekét testvérének érezte. Helyzetem nagyon nehéz volt, a fiam egy hónapig Júlia néninek hívott, majd körülbelül egy hónap múlva a sógornőm – Joli sógornőm, Rajk Jenőné – meghívott bennünket a Balatonra. Nővéremmel együtt úgy éreztük, hogy valahova egyedül nekem kell elmennem a fiammal, hogy megértessem vele: én vagyok az anyja. Ott közöltem vele Balatonbogláron… Az azóta eltelt esztendők óta életemnek egyetlen tartalma van, fiamat tisztességben, emberségben nevelni, és apja emlékét tisztán, kendőzetlenül felmutatni a magyar közvéleménynek…

Forrás: Laci, gyere velünk. Rajk Lászlónéval beszélget Rapcsányi László. A beszélgetés felvétele 1970-ben készült. Tizennyolc év után hangzott el először a Vasárnapi Újságban 1988. december 11-én.

Viktor Woroszylszky: Magyarországi napló

AZ ORSZÁGHÁZBAN

(1956. október 30.)

Új ismerősünket Losonczy Gézának hívják. A kommunista balszárny ismert politikusa – éveken át háttérbe szorították és üldözték. Csupán ma lett államminiszter s tagja a szűkebb kabinetnek. Enyhe iróniával közli, hogy még saját íróasztala sincs, sem titkárnője, és egyáltalán nem nagyon ismeri az épületet, ahová behozott bennünket. Eléggé sokáig bolyongunk együtt a bíborral, szecessziós aranyozással borított, sötét folyosókon. Van valami rendkívüli s ugyanakkor groteszk is ebben az elhagyatott, ember nem járta császári-királyi pompában. A kandeláberek gyér fénye kísérteties árnyakat vet a falra. A szőnyegek elnyelik lépteink zaját. Úgy érzem, mintha valaki – ha hátranézek, meglátom – nesztelenül lépkedne mögöttünk. Egy ember? Vagy a történelem?

De már itt is vagyunk a nagy, kivilágított szobában. Vágni lehet a füstöt. Itt és a két szomszédos helyiségben dolgoznak a kormány tagjai, s velük együtt néhány író és újságíró. Emberek jönnek be folyton: katonák, anélkül, hogy vigyázzállásba merevednének, munkások füzetlapra írt követelésekkel, borotválatlan diákok. Senki nem keres rajtuk belépési engedélyt. Senki nem mondja: „Mindjárt bejelentem.” Mindenki egyenesen ahhoz fordul, akivel beszélni akar. Mindenütt beszélgető csoportok: állva, a szoba közepén, a helyiség minden zugában. Valaki telefonál, másvalaki az ablakpárkányra támaszkodva nagy, ideges betűkkel írja tele noteszének lapjait. A küldöttségek áramlása egy pillanatra sem szünetel. Az elvtársak fáradt szemmel fogadják őket, de meleg kézszorítással búcsúztatják a küldötteket, s azután ugyanígy köszöntik a következőket.

Interjúnk kaotikus és összefüggéstelen. Egyre újabb emberekkel beszélgetünk, az előzőket elhívják, más dolguk van. Mindenről sző esik: a magyar forradalom jellegéről, a kormány kialakuló programjáról, mely a nemzeti egység alapján áll, a forradalmi bizottságok követeléseiről, az előttünk álló órák és napok perspektívájáról. A kormány még nem végleges, további változások lesznek benne, melyek majd sokkal reprezentatívabbá teszik. Épp az imént beszélgettek erről a szociáldemokratákkal. Egyelőre sajnos tagadó választ adtak: nem lépnek be a kormányba, kijelentették, hogy inkább várnak még. De úgy látszik, a kormány bázisa – még jelenlegi összetételében is – óráról órára szélesedik. Ezt bizonyítja néhány jelentékenyebb felkelőcsoport feltételes támogatása: olyan követeléseket adnak elő, melyekkel a kormány is egyetért. A legsürgősebb: a szovjet hadsereg kivonulása Magyarországról, politikai pártok törvényes engedélyezése, szabad választások, a bűnösök megbüntetése. Nagyjából ilyen programot terjesztett elő az imént Budapest nyolcadik és kilencedik kerületének forradalmi bizottsága is, melynek vezetősége két katonatisztből, néhány munkásból és diákból, egy íróból és egy fodrászból áll…

Marian megint elmeséli, amit délelőtt látott. Nem tud megszabadulni nyomasztó élményétől, s magyar kommunista elvtársainál keres választ. Percnyi hallgatás után megszólal az egyikük:

– Higgye el, nem vagyunk szadisták. De ezeket az embereket nem tudjuk sajnálni.

Az ősz hajú Szántó Zoltán elvtárs szólal meg, a Magyar Dolgozók Pártja néhány napja újjáalakított Politikai Bizottságának tagja, volt varsói nagykövet.

– Borzalmas tragédiának: a nemzet tragédiájának, a párt tragédiájának napjait éljük. A nép ellen gaztetteket követtek el. Kommunisták voltak a bűnösök, s a nemzet elfordult a kommunistáktól. A nemzetnek igaza van. Végre-valahára a nemzettel kell együtt haladnunk. Nagyon elkéstünk vele, majdnem mindent elveszítettünk mint párt, de a nemzettel kell együtt haladnunk, nem szabad tovább szaporítanunk a ránk tapadó gyalázatot.

Rettenetes ennek az öregembernek a fájdalma, aki egész életét az eszmének szentelte, s élete alkonyán látnia kell, hogy gazembereknek volt a szövetségese.

– És ők? Velük mi van?

– Ők… Gerőék… Hát, nincsenek már az országban. Elmentek.

ÉJSZAKA

Itt tulajdonképpen már a következő dátumot kellene: jóval elmúlt éjfél. De az én első budapesti napom még nem ért a végére. Elhagyjuk az Országházat, bár az elvtársak azt ajánlják, maradjunk itt reggelig: nem valami biztonságos a városban a járás. Amikor mégis megkötjük magunkat, kíséretet kapunk védelmül, két géppuskás katonát. És elindulunk.

Lent véletlenül benyitunk egy terembe, ahol egy egész szakasz katona hajtja fejét álomra, sorban egymás mellett, a földön. Most, hogy ennyien vannak együtt, különösen szembetűnő a magyar és a szovjet egyenruha azonossága. Mégsem használt semmit: a forradalom letépte vállpántjukat, háromszínű kokárdát tűzött a mellükre, s a két, tegnap még iker hadsereg szembekerült egymással…

Az utcán ugyanazzal a két tiszttel találkozunk, akik néhány órával ezelőtt megmutatták nekünk az utat a Parlamenthez.

– No, mi újság, beszélgettek a kormánnyal? Mit mondanak: kimennek az oroszok Budapestről?

– Azt mondják, hogy kimennek.

Pártfogóink megállítanak egy közeledő vöröskeresztes autót. Beszállunk. Lassan, lépésben haladunk a néptelen utcán. Megállunk pár száz méternyire a szovjet állások előtt, ahol idefele jövet feltartóztattak bennünket. Kiszállunk, az autó visszafordul.

– Sztoj, kto igyot?

Ezúttal barna képű legény áll előttünk; fekete szeme nedvesen ragyog. Miután igazoltatott bennünket, kiderül, hogy nagy előszeretettel társalog. Jellegzetes kaukázusi akcentussal beszél: lágyítás nélkül mondja ki az orosz szavakat.

– Zacsem ludej bjom? Ne razberjos, kto prav, kto vinovat. Vernutsza be zsivim v Armeniju… (Miért ölik az embereket? El nem döntöd, ki igaz, ki bűnös. Bár élve hazatérhetnék Örményországba…)

Innen már csak alig néhány lépés a szállodánkig. Sűrűsödik a budapesti éjszaka, mindent magába nyel: az őrök parányi sziluettjét, a tankok otromba körvonalait, a házakon lengő háromszínű és fekete zászlókat. Csend van – nem csörögnek lánctalpak, nincs lövés, sem emberi jajszó.

Szerda, október 31.

Forrás: Ómolnár Miklós: Tizenkét nap, amely… 1956. október 23-november 4. Események, emlékek, dokumentumok. Szabad Tér Kiadó, 1989

Fischer István: Zsupsz haza!

– Hogy milyen rossz fát tettem a tűzre? Az lehetett az első vádpont, hogy a román faliújságra írtam egy ismertetőt Rajk László újratemetéséről. A magyar újságokból lefordítottam a temetési beszédek meglepő részleteit és kitettem a faliújságra, hadd tudják ők is, mi történik Magyarországon. Ez még jóval október 23-a előtt történt. A második számú bűnömhöz megismétlem, hogy a szovjet kollégiumban, senki sem lakhatott saját nemzetbeliekkel. De engem a román útlevelemmel összeraktak magyarokkal. Amikor Pesten kitört a ribillió, a magyar diákok szörnyen megijedtek. Nem forradalmi mozgolódásba kezdtek, dehogy is, inkább általános betojás volt, mert szinte mindegyiknek akadt tanácsnál dolgozó valakije, vagy ávós öccse, csupán tudni akarták, mi folyik otthon. Állandó rádiószolgálatot szerveztek a Baltika rádióra, amelyiken lehetett fogni a Kossuth adót. Én is részt vettem a turnusszolgálatban. Ez lehetett a második számú bűnöm.

De a harmadik, a legfontosabb, hogy a velem szomszédos szobában lakott egy román aspiráns, minden leningrádi romániai – azaz több ezer ember -párttitkára a feleségével. A nő már egy évvel korábban kint volt, és a legközismertebb nimfomán kurva volt. Kapuk alatt kefélt a Balti Flotta matrózaival. Ezt a nőt a férje minden áldott este megverte vállfával, amit én akarva, akaratlan mindig hallottam, mert nagyon vékonyak voltak a falak. Hallatszott, ahogy nyitotta a szekrényt, vette ki a vállfát, aztán aprította a nőt. Lelkileg a pasival voltam, mert ha volt az életben nő, aki megszolgálta a verést, hát ez igen. Persze a pasas nem tudhatta, hogy vele vagyok. Én soha nem voltam párttag, de a titkár elvtárs félhetett, hogy kiteregetem az ügyet, ezért az első alkalommal igyekezett megszabadulni tőlem. Ő jelentett fel ellenforradalmi tevékenység miatt.

…A párttitkárfeleség kurvasága törte ketté marxista előmenetelemet; de inkább a titkár denunciálása. Megkérdezés, vizsgálat nélkül huszonnégy diákot hazavágtak a Szovjetunióból. A moszkvai román követségen volt egy külön diákügyi attasé. 1956 decemberében a román miniszterelnök, Chivu Stoica ellátogatott Moszkvába, és a követségen csak úgy mellékesen megkérdezte, hogy viselkedtek a diákok a magyar ellenforradalom alatt. Általában kitűnően, ha itt-ott voltak is kisebb kivételek. Na, ezeket a kivételeket azonnal küldjék haza, mondta a miniszterelnök, noha az ösztöndíjasok nem hozzá, nem is a külügyminisztérium, hanem a közoktatásügyi minisztérium alá tartoztak. A miniszter, Miron Constantinescu fel is kapta a vizet, amikor meghallotta, hogy az ő megkérdezése, minden ankét nélkül kirúgtak huszonnégy diákot. Engem mint negyedéves közgazdászt nem különösebben izgatott a dolog, de akadt köztünk diploma előtt álló mérnök is, nálam sokkal rosszabb helyzetben lévők. És a minisztérium nyakába szakadt a huszonnégy diák sorsa, akiknek nem is tudták megmondani, mit követtek el, miért büntették. A felháborodott miniszter elrohant az első titkárhoz, hogy mit csinált Stoica, és főleg mit tett a moszkvai nagykövet, mert ő írta alá a huszonnégy főiskolának a leveleket, hogy ezt meg azt azonnal küldjék haza. Elkezdődött a huzavona. A nagykövet elismerte, talán hibázott, de ő diplomata, és nem szarhatja le az aláírását azzal, hogy előbb kéri X. Y. kirúgását, két hét múlva pedig a visszavételét. Ennek adott igazat az első titkár, Gheorghiu Dej, aki úgy döntött, hogy a fiúk, lányok tanuljanak itthon, nem lesz semmi bajuk. Ez volt a kirúgás első fázisa. Aztán 1958-ban jött a második. Egy fél évet jártam Bukarestben a közgazdasági egyetemre, ahol akkor még udvaroltak, hogy nem akarok-e átmenni a legelitebb külkereskedelmi szakra, de engem akkor már ez az egész nem érdekelt. Elhatároztam, vagy fényképész leszek, vagy bármi más… Besegítettek. Ezúttal valamennyi volt szovjet ösztöndíjassal együtt úgy rúgtak ki, hogy nem volt szabad bennünket szellemi munkakörben foglalkoztatni. Szerettem volna a kolozsvári helyi lapnál fényképészként dolgozni, de a tartományi pártbizottság első titkára, Vaida Vasile elvtárs – akivel apám az illegalitásban együtt dolgozott –, megüzente az öregemnek: ne képzelje, hogy minden illegalista kommunista gyerekének értelmiséginek kell lennie, legyen munkás. Öt évre az lettem: lakatosinas a Technofrig élelmiszer- és hűtőipari gépgyárban. Azt hiszem, apám nagyon boldog volt, hogy a fia a munkásosztály tagja lett. Mikor reggel hatkor gyalogoltam lefelé a Tordai úton a kis uzsonnazacskómmal, örülhetett, mert ők eszményítették a munkásosztályt. Nem jöttek rá, hogy az ő munkásosztályuk, az „éhes proletár” – elmeszülemény, már rég nem létezik. Az egyik legszebb bizonyíték rá Fejes Endre Rozsdatemetője, amit én ma is az egyik legkeményebb rendszerellenes könyvnek tartok, hiszen pontosan bemutatta, hogy a munkásosztály soha nem létezett és nem is fog létezni abban az értelemben, ahogy a kommunista teória használja.

Forrás: Pünkösti Árpád: Egyperces fischerek. A szökött filmes életei. Noran Libro, Budapest, 2011.

Válasz a Pravdának

A Pravda legutóbbi számában tudósítójának cikkét közli a magyarországi eseményekről. A cikk címe: „Népellenes kaland összeomlása Magyarországon.” Ez tévedés. Ami Budapesten történt, nem volt sem népellenes, sem kaland, s nem is omlott össze. Öt napig robbantak a bombák, szóltak a halált osztó gépfegyverek, öt napig vérzett és szenvedett ez a balsors tépte város és mégis, mégis, száz halálon át is az igaz hazaszeretet, a demokratizmus eszméi égtek a szívekben, a szocialista demokrácia jelszavai szóltak a leghangosabban, nem a reakcióé, nem az ellenforradalomé! Szabadságot akar Pest és Buda forradalmi népe, népszabadságot, önkény-, terror- és félelemmentes életet, több kenyeret és nemzeti függetlenséget. Ez volna hát a „népellenes kaland”?! Ami összeomlott, s valóban népellenesnek nevezhető: az a Rákosi-Gerő-klikk uralma.

A cikk továbbá azt állítja, hogy a pesti nép megmozdulását, a felkelést az angol és amerikai imperialisták aknamunkája váltotta ki. Nyugodtan elmondhatjuk: Buda-Pest egész másfél milliós lakosságát bántja és sérti a Pravdának ez a megállapítása. Testben vagy lélekben Budapest nagy része ott volt a keddi tüntetésen, s mindvégig együtt érzett vagy egyetértett a nagy népmegmozdulás alapvető, hazafias és demokratikus céljaival. Az öt napig dúló véres, tragikus, de egyben felemelő küzdelmet nem holmi aknamunka váltotta ki, hanem – sajnos – önnön hibáink, bűneink, s e hibák és bűnök közül is elsősorban az, hogy nem óvtuk, nem védtük a szent tüzet, amit nagy hőseink ránk hagytak őrzeni: a nemzeti függetlenséget! Mit kíván a magyar nemzet? – tették fel a kérdést 1848-ban a márciusi ifjak. – Kívánja a nemzet függetlenségét – hangzott az első válasz, az első, Petőfiék 12 pontja közül.

Beszéljünk végre nyíltan! Ma is ez az első válasz, ma is ez az első a nemzet követelései között; Magyarország legyen szabad, legyen független ország s ezen az alapon éljen békében és barátságban szomszédjával, a Szovjetunióval! Ezért harcoltunk, ezt akarta s akarja a tollával küzdő író és újságíró, ezt a mérnök és a munkás, a paraszt és a tüntető diák, ezt a felkelők – és az ország miniszterelnöke. Nyomasztó teher, mázsás szikla gördült le szorongó szívünkről, amikor e követelést magáévá tette az új kormány és a párt új vezetőtestülete. Vörösen, mint ami vérben fürdött: de mégis a szabadság és a béke napja bukkan ki ezzel a sötét felhők mögül…

S ha már erről szólunk: még egy megjegyzést hadd tegyünk a Pravda sajnálatos cikkére. Igaz, napokig dúlt az áldatlan testvéri háború, s most már, hisszük, véget ér. Büntetni kell majd – büntetni azokat, akik hatalmukat féltve és életükért rettegve felidézték ezt a harcot, akik védtelenekre adtak tűzparancsot a Parlament előtt. Büntetni kell a forradalmi hullámba sodródott, börtönökből szabadult bűnöző elemeket is. Büntetni kell majd, de ez más, mint az a „felszámolás”, amiről a Pravda ír.

A magyar nép harcát nem tudta, s ma már nem is akarja senki „felszámolni”! Ez a harc meghozta, ha drága áron is, a maga gyümölcsét, meghozta a nagy szabadságeszmék győzelmét, s ezzel, csakis ezzel meghozza végre a véráztatta földön a fegyverek csendjét, a békét, s új, szép, többé már nem véres harcaink és alakuló munkánk kezdetét.

(Molnár Miklós)

Forrás: SZABAD NÉP, 1956. október 29.

T. Ágoston László: Akkor, ötvenhétben…

Sok hajlott hátú kérdőjellel köszönt ránk 1957. Nagyapám többnyire az ágyat nyomta, alig volt már több negyven kilónál. Az orvos többször javasolta, hogy meg kellene operálni a gyomorrákját. Ő azonban összeszorított ajakkal csóválta a fejét.

– Rajtam ne kísérletezzenek a doktorok – mondta. – Túl vagyok a hetvenen, mit akarhatnék még? Eleget éltem, sőt olyanokat is meg kellett élnem, amit senkinek se kívánok. Láttam Szibériát, ismerem a halál százféle arcát, volt módom megbarátkozni vele. Ha lehet, a saját ágyamon akarom megvárni, nem valami véres műtőasztalon.

A doktor széttárta a karját, nagyapám pedig a következő karácsony első napján csendben visszaadta lelkét a Teremtőjének. Csendben, mert már annyi ereje se volt, hogy hangos szóval mondja ki az akaratát.

No, de még majd’ egy év választ el ettől. Még azon tanakodik a család, hogy mitévő legyen velem. Vissza merjenek – e engedni Szegedre, a Vasútforgalmi Technikumba, ahol épp az ősszel kezdtem meg a tanulmányaimat, átírassanak a kunszentmiklósi gimnáziumba, vagy asztalos inasnak adjanak a falu másik mesteréhez? A másikhoz, a Juhászhoz, mert ugye az egyik, a rangidős az apám volt. Rangidős, mert életkorban is ő volt az előrehaladottabb, a szakmát Pesten tanulta egy jó nevű mesternél, aztán meg nagyapám mellett dolgozott majd’ huszonöt évig, aki köztudottan a környék legjobb asztalosa volt. Tőle vette át a műhelyt is, amikor az ő kezéből már kiesett a gyalu. Én lettem volna a harmadik a sorban, ha megszerzem a segédlevelet.

Igen ám, de áll – e még a műhely három év múlva? Lesz – e még kinek ajtót, ablakot csinálni? A fővárost nem rég lőtték rommá az orosz tankok. A falun is átszáguldott néhány nagy csörömpöléssel. A géppuska toronyban a nyakát a két válla közé húzva úgy pislogott az a szerencsétlen pufajkás kiskatona, mint a rimóci nyúl. Szinte megsajnálta őket, aki látta. Azért csak „szinte”, mert közben azok nevét sorolta, akiket az efféle tankok tornyából lőttek szitává a pesti utcákon.

A faluból is elindultak néhányan, katonaviselt, házasulandó legények, hogy segítsenek a forradalmároknak Pest határában megállítani az orosz tankokat. Nem tudni pontosan, hogy kik voltak, nem tudni, merre jártak, mit csináltak. S ha netán valaki mégis megemlítene egy – egy nevet, rögtön akad egy másik, aki a szájára tapasztja a tenyerét, s hitetlenkedve megcsóválja a fejét:

– Érdekes, pedig mintha itthon láttam volna akkor. Meg mernék esküdni rá, hogy a partoldalon vágták a kukoricaszárat.

Szinte minden házban hallgatták esténként a Szabad Európa Rádiót. Sötétben, lefüggönyözött ablakok mögött, ahol csak a kályharostélyon pattogó izzó szén világított, ahogy éveken át megszokták. Hallgatták az üzeneteket Bécsből, Olaszországból. Hátha valaki megkerül az elveszett ismerősök közül. Akadt is ismerős. Egyik este a méhész fia, az Andris üzent a szüleinek, hogy ne aggódjanak, él, jól van, most indul Amerikába. Nyugodjanak bele, jobb lesz neki így. Három év múlva hazajött. Amnesztiát kapott. Büszkén csillogtatta a faluban az angol tudását. Munkát is adtak neki egy gyárban valahol Soroksáron, vagy Erzsébeten. Aztán egyik este hazafelé jövet kiesett a robogó vonatból és szörnyet halt. A vénasszonyok azt suttogták, kilökte valaki. Aztán jött két civil nyomozó, és azt kutatták, ki terjeszt ilyen ostoba pletykát, de mindenki a másikra hivatkozott. Neki csak mondták. A fiút eltemették, a falu elcsöndesedett. Senki se firtatta tovább, hogyan esett ki a vonat zárt ajtaján az a szerencsétlen. Különben is új hírekkel riogatták a gazdákat: elindultak a téeszcsé – szervezők.

Lám, megint előre futott a tollam. Még ötvenhét elején tartunk, még térdig ér a hó, az emberek reménykedve hallgatják a rádiót, és váltig tagadják, hogy ők ott lettek volna októberben azon a bizonyos tüntetésen. Tüntetés? Ugyan… Néhány gajdoló részeg összeállt a kocsma előtt. Valahonnan kerítettek egy nemzeti színű zászlót, aztán elkezdték alatta énekelni a Himnuszt. Miért, miért? Mert éppen az jutott eszükbe. Azt mindenki tudta. A szovjet himnuszt, azt nem. Meg az Internacionálét se tudta mindenki.

Hogy miért éppen a tanácsháza elé vonultak? A fene emlékszik már erre. Talán azért, mert mellette volt a pártiroda. Így aztán a párttitkár meg a tanácselnök együtt vitték a zászlót, és ők énekeltek a leghangosabban. Nem, nem volt ott az egész falu. Az öreg Krizsánné például épp akkor haldoklott. Neki még a lánya se volt ott, csak a kapuba szaladt ki megnézni, mi a fene ez a lakodalmas menet. A főjegyző úr, már mint aki régen a főjegyző volt, ő tényleg ott volt. A párttitkár mondta, hogy őt is vigyék magukkal, mert a múltkor is olyan szívhez szóló, szép beszédet tudott kanyarítani a veterán partizán temetésén, hogy csuda. Igaz, hogy az öreg soha nem volt partizán, csak orosz hadifogoly az első világháborúban, de ez nem számít. Ettől még nagyon szép jelentést lehetett írni róla a járási pártbizottságra. Hát így aztán a falu népe, már aki ott volt, kiballagott a temetőbe, és az ismeretlen katona sírjánál mondták a főjegyző úrnak, hogy beszéljen. Tartott is olyan szép, hazafias szónoklatot, hogy a fél falu népe sírva fakadt tőle. Aztán elénekelték a Himnuszt, meg a Szózatot, és elmentek haza.

– Igen? – kapta föl a fejét Nyomozó Elvtárs. – A volt főjegyző úr, a tanácselnök, meg a párttitkár? Hogy is van ez?

Megnézték. A falu népét nem lehet lecsukni. A tanácselnökre, meg a párttitkárra nem lehetett rábizonyítani semmit. A volt főjegyzőre se, ezért csak fél évet ült Kistarcsán. A tanácsházán tartóztatták le egyik délelőtt. Attila barátom – mert az ő apja volt a főjegyző – kétségbeesetten mondta, hogy az apja nem ment haza ebédelni. Meg délután se, a hivatali idő leteltével. Két civil ruhás férfi vitte el kocsival. Valahová… Aztán hónapokig nem volt szabad megkérdezni hol van. Azt meg még később se, hogy miért. Amikor kiszabadult, megengedték neki, hogy nyikorgó kerekű talicskán hordja ki a vasforgácsot a Csepel Autógyár egyik félreeső műhelyéből.

Nem értették odafönt, miért olyan kevés a jelentkező a rendőrtoborzó laktanyákban. Pedig szép kezdő fizetést ígértek, meg ott a vadonatúj posztó egyenruha… A régi rendőrök jó része átállt a felkelőkhöz, aztán vagy disszidált, vagy éppen a halálos ítéletét várta. Kellett volna az új, megbízható csapat, de nem tülekedtek a fiatalok. A politikai rendőrséget meg mégse lehetett kivezényelni közlekedési járőrnek… És ekkor valakinek kipattant a fejéből a nagy ötlet: zsarolni kell a gyanúsítottakat. Azaz; fel kell ajánlani nekik a lehetőséget. Vagy rendőr lesz, vagy elítélt. Tanú akkoriban mindenre akadt.

Sanyi, a harmadik szomszédunk fia nem rég szerelt le a katonaságtól. Csinos menyasszonya volt, a tavaszra tervezték az esküvőt. Az apja beteges, szikár ember volt, télen – nyáron köhécselt. Inkább csak besegített a fiának a gazdaságba, amikor jobban érezte magát. Úgy gondolta, az esküvő után át is adja az egészet a fiataloknak.

– Képzelje, szomszédasszony! – zokogta Sanyi anyja nagyanyámnak. – Beidézték a Sanyimat a járási kapitányságra. Szembesítették valami soroksári emberrel, aki rá vallott, hogy látta valahol Pesten a barikádon, amikor bejöttek az oroszok. Az én fiam váltig tagadott, hogy ő életibe se látta ezt az embert, de azt mondta neki a nyomozó, az a rohadt ávós, hogy ő azt mond, amit akar, annak az embernek a vallomása alapján bármikor fölakaszthatják. Hacsak… Hacsak nem áll be rendőrnek. Akkor hajlandók elfelejteni az egészet. Hát hallott még ilyen aljasságot?! Az én Sanyimat berukkoltatni rendőrnek… Most elengedték, de három nap múlva eljönnek a válaszért.

– Rendőrnek? – képedt el nagyanyám. – Aztán a gazdasággal mi lesz? A maga ura már nem bírja egyedül.

– Ezt is mondta nekik a Sanyim, de hát ezek nem emberek! Azt mondták rá, hogy majd a téeszcsé megdógozza azt a fődet.

Nem telt bele egy hét, láttuk Sanyit hazajönni kék posztó rendőr egyenruhában. Hamarosan meg is tartották az esküvőt, és a fiatalok átköltöztek a szomszéd faluba valami szolgálati lakásba. Attól kezdve nagyon ritkán járt felénk. Ha jött is, inkább csak este, sötétedés után.

Nagy, jeges csönd borult a falura. Bált nem rendezhettek, s a kocsma is kongott az ürességtől. Máskor a tejcsarnok körül zsongtak a legények. A lányokat várták, hogy aztán elkísérjék őket az artézi kúthoz kannát öblögetni, s hazáig cipelhessék a vizet. Most itt is mindenki sietett, hogy lehetőleg sötétedés előtt hazaérjen. Sose lehet tudni… S ha netán mégis megállt a sarkon két ember néhány szót váltani, a harmadik figyelmeztette őket a gyülekezési tilalomra.

A műhelybe se jött senki. Se megrendelő, se olyan, aki csak néhány baráti szóra benyitott volna. Unalmunkban elkezdtünk rendezkedni apámmal. Az egyik sarokban glédába állítottuk a deszkahulladékot: „még jó lehet valamire”. A másikban ládába raktuk az ablaküveg esedéket. Nagy kincs volt ez akkor, még pult alól se lehetett ablaküveget szerezni. Darabokból raktuk össze az ablakszemeket, s gitt helyett – mert az se volt – háromszögletűre vágott fa léccel szögeltük be, hogy ki ne potyogjon. De bárhogy próbáltuk is elfoglalni magunkat, ott vibrált köztünk a megfoghatatlan türelmetlenség. Apám kinézett az ablakon, és a vállamra tette a kezét.

– Nézd, milyen szép idő van – mondta. – Lassan tavaszodik. Akár el is kezdhetnénk kinyitni a szőlőt.

Az ötletet tett követte. A fészerből előkerestük a hosszú pofájú nyitó kapát, fölpattantunk a kerékpárra, és meg se álltunk a szőlőig. Tényleg gyönyörű, tavaszt idéző délelőtt volt. Sehol egy felhő az égen, száz ágra sütött a nap, s a távolban mint valami tündérálom, remegett, ringott a felszálló pára. Még kopár volt a határ, a fák csupasz ágai meredtek az ég felé, meg a szomszéd falu tornya. Szinte karnyújtásnyira zsugorodtak a kilométerek. A vasútállomásra vezető út alig több mint fél kilométernyire lehetett tőlünk. Jól láttuk az arra járó kerékpárosokat, meg a lovaikat ösztökélő fuvarosokat. Találgattuk, ki lehet az.

Egyszerre csak erős motorzaj, nyikorgó csörömpölés nyomta el a fuvarosok kurjongatását. A kövesúton három hatalmas orosz tank vonult Kunszentmiklós felé. Apám kezében megállt a szerszám. Arcvonásai megkeményedtek, elfordult, a földre köpött.

– Adja Isten, hogy ez legyen az utolsó utatok!

Én meg a vállamhoz emeltem a kapát, s megcéloztam vele a középső tankot.

– Ha Isten akarja, a kapanyél is elsülhet – mondtam. – Hát akkor most akarja!

Szerencsére nem akarta. Apám viszont villámgyorsan kiütötte a kezemből a kapát és lerántott a földre. A magasra húzott borozdahát mindkettőnket eltakart. A tankok megtorpantak. Az egyikből egy periszkóp emelkedett ki. Körbepásztázta a vidéket, kis ideig még nézelődtek, aztán fölbúgtak a motorok és lassan indultak tovább.

– Szerencsénk van, hogy ennyire sietnek valahová – mondta apám, és megtörölte gyöngyöző homlokát.

Otthon egy levél várt rám. A kunszentmiklósi gimnázium igazgatója írt, hogy átvesznek a második félévre, ha az elsőből különbözeti vizsgát teszek.

– Na látod – simította meg a fejemet apám -, van úgy, hogy az a jobb, ha nem teljesül az ember kívánsága. Hogy készülnél a vizsgára, ha mégis elsült volna az a kapanyél?

Déry Tibor: Óvjátok a forradalmat!

BARÁTAIM,

nehezen szántam rá magam arra, hogy megszólaljak. Amikor az első puskalövés elhangzott, kiszaladt a fejemből a vér: ezért te is felelős vagy. Beszéltél, lázítottál: hogy fogsz elszámolni a halottakkal? Az utcán szaporodtak a temetésre váró holttestek: menj ki, és fogd le a gyilkolók kezét! Én nem tudom egyszerűen tudomásul venni, hogy forradalom nincs véráldozat nélkül. Minden elhangzott puskalövés után félig eszelősen azt éreztem, hogy én nyomtam meg a ravaszt. Hiszek az emberi lelkiismeretben, s a vádlottak padjára ültetem magam.

Barátaim, vállalom a felelősséget. Boldog és büszke vagyok, hogy írótársaimmal együtt, mesterségünknél fogva, első hallói és leírói lehettünk a nemzet szavának. A magyar történelemnek ez a legnagyobb forradalma egyúttal az első győzedelmes forradalom, amióta a magyar történelmet jegyzik. Ezt nem egyes emberek, nem politikai csoportok, nem nézetek és vélemények szították és hajtották végre, hanem a népakarat. Iszonyodva ébredek rá, amit hosszú évek óta csak homályosan éreztünk, sejtettünk, amiről csak fél szavakat tudtunk mondani, a csontom velejéig megrendülve csak most tudom lemérni, milyen halálosan kegyetlen volt az a nyomás, amely a népre nehezedett, hogy ilyen egységesen felelt rá, egyetemleges egészében, puszta kézzel a tankok ellen. A suhancok forradalma, mondták! Mától kezdve a „suhanc” szó szent előttem. Évek óta kétségbeesve figyeltem a magyar ifjúságot: ájultan hallgatott. Október 23-án felállt, és helyreütötte a nemzet becsületét. Megrendülten és tisztelettel megemelem a kalapomat előtte. Úgy, ahogy kívántam és kértem és reméltem: ’48 ifjúsága után most támadt a hazának egy ’56-os ifjúsága is.

Elsősorban őhozzájuk szólok, mert ma az ő kezükben van a forradalom sorsa. Öreg vagyok, hatvankét éves múltam, két bukott forradalomban vettem részt. ’45-ben azt hittem, hogy munkások, parasztok, mindannyian, akik a nemzeten kívül rekedtünk, új hazám lelünk. De tíz év alatt lépésről lépésre kilopták talpunk alól az országot. Azt hittük, a szocializmust fogjuk megépíthetni, s ehelyett vérből s hazugságból rakott börtönfalak közé zártak. Felelősnek érzem magam azért is, hogy későn nyílt ki a szemem. S hogy amikor kinyílt, nem tudtam szavamat vagy a hallgatásomat úgy felerősíteni, hogy mindenki értsen belőle. De egy mentségünk van, magyar íróknak: ha későn is, de mindenkinél korábban kezdtük el a nyílt harcot a zsarnokság ellen.

Barátaim, ha szavaimnak van valami hitele, hallgassatok meg: óvjátok meg a forradalmat! Olyan méltósága volt eddig, amilyet csak az igazság adhat eszmének, embernek. Egy dologra figyeljünk most: nem a bosszú órája ütött, hanem az igazságtevésé. Aki bűnös volt, azt bíróság elé kell állítani. De a tévedőket ne kínozzátok, mert ne feledjük el, hogy százezren tévedtek, mert megtévesztették őket.

A forradalom győzött, de ha nem adunk neki időt, hogy erőre kapjon, újra elbukhat. El is sikkaszthatják azok, akiknek érdekük. Fogjunk össze: egy hazánk van, s egy életünk. Ha szavamnak van hitele: fogjunk össze, ne egymás ellen hadakozzunk! Bízzunk a nép erejében és tisztességében.

Ne folyjon több vér!

Tisztelet a halottaknak.

Forrás: Déry Tibor: Börtönnapok hordaléka. Önéletrajzi jegyzetek, 1958. Múzsák kiadó. é.n.

Szegő Zsuzsa: Ezt hallottam a tömegben

1956. október 23-án déli 12 órától éjjel fél háromig vonultam együtt a Budapest utcáin tüntető tömeggel, egyetemistákkal, munkásokkal, iparosokkal, hivatalnokokkal, értelmiségiekkel: férfiakkal és nőkkel, idős bácsikkal, kisdedüket cipelő anyákkal. Nem a jelszavakra figyeltem elsősorban; a jelszavak amúgy is fennmaradnak, tovább élnek a történelemben. Inkább azt szeretném feljegyezni, amit a tömegben hallottam, az emberek érzelmeit, indulatait, vágyait kifejező spontán mondatokat.

Tizennégy és fél óra leforgása alatt nem hallottam egyetlen olyan mondatot, amely a burzsoá restauráció bármilyen formáját óhajtotta volna.

Nem hallottam egyetlen antiszemita vagy soviniszta kijelentést.

Ezzel szemben ezt hallottam:

Idős bácsi a Sztálin-szobor előtt:

– Istennek hála, nyáron nem vitt el a szívrohamom. Csakhogy ezt is megértem! Tessék már mondani, kik döngetik ezt a szobrot?

Egyetemista a teherautóról:

– A Fővárosi Köztisztasági Hivatal és a Takarító Vállalat emberei!

– Hé, húzd meg azt a kötelet!

Egy fiatalasszony:

– Mennyi nép! Ugye most nem kellett őket ide kihajtani?! Minden május 1-jén lesült a képemről a bőr, úgy szégyelltem magam!

Egy apa a kétéves gyerekéhez:

– Ezt nézd meg jól, fiam! Aztán majd, ha nagy leszel, meséld el mindenkinek, hogy nem akármilyen szemét nép a magyar!

Középkorú munkásasszony:

– Vajon hányan ujjonganak most itt olyanok, akik akkor is tapsoltak és szájaltak, amikor ezt a szobrot felállították?!

Hivatalnok külsejű férfi:

– Ne piszkáljuk egymást, kérem! Mindenki féltette a kenyerét. Csak a gyilkosokat büntessük meg, hogy ki mit mondott, az most már nem érdekes.

Fiatal munkás:

– Igaza van! Mindig is az volt ennek a népnek az átka, hogy nem tudott összefogni. Legyen végre összefogás!

Hangok a tömegből:

– Úgy van!

– Fogjunk össze!

– Hurrá, de szép nap ez! Éljen a nemzeti összefogás!

– Éljen Nagy Imre!

– Éljen az egységes, független Magyarország!

Este negyed tizenegykor a Bródy Sándor utca és a Múzeum körút sarkán:

– Gyalázat!

– Fegyvertelen emberekre sortüzet adni! Ezeket a szegény fiúkat is hiába várja haza az anyjuk!

– Nem akartak semmi rosszat, csak bemondatni a 16 pontot a rádióban!

– Azt mondják, mentőautókon csempészték be a friss lőszert az ávósoknak. – Gyilkosok!

Öreg néni a Szabad Nép székháza előtt:

– Miért verik be az ablakokat? Úgyis csak nekünk kell megfizetni a kárt!

Csepeli munkás:

– Ha meg tudtuk fizetni a földalattit, majd meg tudjuk fizetni azt a pár ablakot is! Az embernek egyszer ki kell adni a dühét, ha nem akar a bolondokházába kerülni!

Egy kalauznő:

– Úgyis odakerülünk mind, ha ez így tart tovább. Éjjel kettőkor kerülök haza a munkából, és reggel hatkor már vihetem a két gyereket a bölcsődébe. Hát élet ez?!

Egy másik munkás:

– Leköpöm az újságot, ha holnap azt meri írni, hogy fasiszta csőcselék tüntetett!

Népszava, 1956. október 27.

Forrás: Ómolnár Miklós: Tizenkét nap, amely… 1956. október 23-november 4. Események, emlékek, dokumentumok. Szabad Tér Kiadó, 1989

Petri György: Októberi capriccio

Aki bármiben is hisz: az hülye.

Vagy színvak a szivárványos valóra.

Oly nyilvánvaló: minden igazság: fél? harmad? negyed?

De leginkább végtelen tizedestört.

Mondhatnám tehát tréfásan:

menj az anyád π… De nem mondom,

mert nem vagyok viccelődő kedvemben.

Október huszonharmadika van.

Most és mindörökké.

13 éves voltam,

úsztam boldogan

a történő elemben.

Tíz napig éltem.

Azóta? Semmi.

Kádár Apró Dögei.

Apró változások.

Az egyik hülyét felváltja

a másik. Na jó, persze,

„gazdasági síkon”, meg Euro-izék

sat., sat.

Előttem már a méretlen idő.

A „csak”, az „ígysem”, „úgysem”.

A sehogy. Szétrohadt akasztófák. Tájkép.

Nem fordítom meg többé a homokórát.

Forrás: Petri György: Összegyűjtött versek, Magvető, 2003. DIA

Szántó Piroska: “Egykorú metszetek”

Gyuri bácsihoz, egyetlen pesti rokonunkhoz, az utolsó években rendszeresen jártunk, s a születésnapján, október 23-án is mindig felköszöntöttük, most is igazán a legjobb szándékkal igyekeztünk az Aréna út 1-beli lakásába, a jugoszláv követség mellett szemben a Sztálin-szoborral.

A jugoszláv követség kapuja bezárva, Gyuri bácsiéké nemkülönben. De amúgy se lehetne bemenni. A Sztálin-szobornak csak a kora őszi alkonyati égre rajzolódó feje látszik, körülötte a tér, a betorkolló utcák és maga a szobor is el van öntve emberekkel.

Kalapáccsal, vésőkkel, dorongokkal működnek a szobron, le akarják dönteni. Mikus bronzszobra azonban, hiába üres belül, kemény dió. Rengeteg gyerünk-kel, hohó-val és hajrá-val kalapálják vígan, nevetve, nagy buzgalommal, aki éppen odafér, hát segít ütögetni, a többiek csak nézik és biztatják őket, és még egyre gyűlnek az emberek, emberek a fákon, az erkélyen, az ablakokban, az autók tetején, de az újonnan érkezőknek sem kell furakodni. Ugyanaz a vidám, barátságos – tessék csak, tessék -, mint az autóbuszban. S az első ismerős, aki a nyakamba borul, Laci. A vezetéknevét nem tudom.

Az Eötvös Lóránd utcában tavasz óta tatarozzák a padlást, óriási, két utcára kiterjedő gerendaerdő, s egy délben, mikor a két – kettő! – ott dolgozó munkás elmegy, megpróbálom felderíteni, mert mindig szerettem a padlásokat, akár a macskák, a porszagot, a gerendákat, a denevéreket a sarkokban, és már sokszor találtam csudákat is a padlásokon, gyönyörű mintájú, de kicsorbult köcsögöket, régi katonaképeket, egyszer egy nyestet is, aki villogó zöld szemét félig elbújtatva, mint a kígyó siklott le a gerendán, nem, valósággal folyt lefelé, mint egy fénylő olajcsík. Sokszor ennivaló is volt, kukorica, dió, téli alma. De ez nem vidéki, hanem pesti padlás, és két szögbe futó gerenda sarkában egy fiatal férfi ül, mészfoltos overallban, kényelmesen hátradőlve és a Pickwick klubot olvassa angolul, mellette fehér, sós szalonna egy papírban és kenyér – apró falatokban majszolja, lapozás közben dug a szájába egy-egy katonát, hozzá karikára vágott nyers sárgarépát rág. Leülök mellé, behajtja a könyvet, vékony, intelligens az arca, a szeme sötét, fáradt.

– Hozhatok egy csésze teát? – kérdem, vagy inkább lejön hozzánk? Kényelmesebb, tudja.

Kedvesen mosolyog:

– Igen, nagyon köszönöm, kezét csókolom. A munkatársaim nagyon kedvesek hozzám, most elmentek a kocsmába, azt hiszik, nekem nem telik borra, sörre. Hát nemigen, de úgysem iszom. Teleki Pál titkára voltam. Most segédmunkás vagyok építkezéseken.

– Nagyszerű! Én meg festő voltam, most grafikus vagyok, annak is rossz. De a munkatársaim hozzám is kedvesek, azok is szoktak kocsmába menni, és én sem iszom. Hozok teát.

Hát itt is találkozunk a Hősök terén, nemcsak a Pickwick klubban? Laci nevet, kezet ráz Pistával, és felsegíti Pannit a kapu kőlábára, hogy jobban lásson. De már Pistának is kínálnak kilátót. Rajczy, a színész ugrik ki az autójából, és húzza fel magával az autó tetejére – még a III. Richárd első előadása idejéből ismerik egymást. Rajczy, úgy emlékszem, nyilas volt – vagy csak azzal vádolták? Pista tagadhatatlanul, láthatóan zsidó és meggyőződéses katolikus, az a gyerek pedig; aki most mászik felfelé, a vörös csillag felé, a jugoszláv követség tetejére egy kis kalapáccsal, a DISZ-esek ingjét hordja, s az a fiatal nő, aki egy óriási, szétbontott szegfűcsokrot dobál szálanként a tömeg közé, kétségkívül munkáslány, piros-fehér pettyes kendő és barna kezeslábas van rajta – de ez most itt ezen a zsongó, örvénylő téren teljesen mindegy. Van, aki cselekszik, a többi nézi. A szobor körül szerencsétlenkedők közé most odakiált egy harsány hang: – Mit vacakolnak, emberek?! Hozzatok egy darut a Ganzból, lerántjuk drótkötéllel! – És a fejünk fölött a tetőről kétségbeesetten könyörög egy éles, fiatal hang: – Dobjatok már fel egy kalapácsot! Dobjatok már fel egy rendes kalapácsot! Nem bírom ezzel leszedni! Jaj, hát dobjatok már föl egy rendes kalapácsot!

A szobor körül szétolvad a tömeg, megérkezett a drótköteles daru. Már sötét van, de zseblámpák és fáklyák világítanak a serényen dolgozókra, egy munkás valahogy odaszereli leágaztatva az utcai lámpát, míg rá nem jönnek, hogy hiszen saját világítása is van ennek a szobornak, köröskörül a talapzaton, csak meg kell gyújtani – nyilván nem sokan láttuk ezt este kivilágítva.

– Vigyázzatok, dűl!

A csizmák fölött dőlt el a szobor. Ha már fogta a daru, hát diadalmenetben hurcolták végig az Andrássy úton, s az Akácfa utca sarkán törték darabokra. Én is felvettem egy bronzdarabkát, nem tudom, emlékül vagy trófeául-e. Aztán mégis elhajítottam. Az üres talapzaton vigyázzban ott álltak az üres csizmák. A felkelt nép teleszarta őket.

Mindenki beszél mindenkivel, akár ismeri, akár nem. „A rádiónál ölik az embereket!” „Az ávósok!” „Gyerünk!” „Az írók, a magyar írók!” „Tudjátok – nem – megszűnt a tegezés – tudják már?” „A Petőfi-kör összeállította a nemzet követeléseit!” „Hallották?” „Tizenkét pont!” „Honvédelmi Bizottmány!” „Az Irodalmi Újság!” „Nagy Imrét akarjuk hallani!” „Ruszkik, menjetek haza!” „Nagy Imre magához hívatja Andropov urat!” „A Kiliánban fegyvert osztanak!” „Ki tudja kívülről a Talpra magyart?” „Tizenkét pont, tizenkét pont, tizenkét pont!” „Ha Petőfiék ennyit gatyáztak volna!” „A magyar írók!”

„A fiatalok!” „Munkástanács!” „Nem hazudunk többé!” „Egyetemisták tanácsa!” „Soha többé koholt pereket!” „Szabadok vagyunk!” „Pucoljon a Papa!” „Engedjétek ki a rabokat!” „Cseréljenek helyet a sitten az ávósokkal!” „A rádióhoz!” „A Parlement elé!” „A Petőfi-szoborhoz!” „Minden pártot engedjenek működni!” „Magyar címert!”

Ismeretlenek nevetnek egymásra, ismerősök csókolóznak.

(…)

Két vidám helikopter köröz a város felett, eddig csak moziban láttam ilyet. Az ablakból nézzük, ahogy szórják le a röpcédulákat. A fiatalok még a szeretettel ölelgetett puskájukat is leteszik, csak hogy elkaphassanak egyet, és ujjongva olvassák fel egymásnak.

„A szabadságért harcolunk, nem vagyunk egyedül, a világ szeme rajtunk! Tartsatok ki!” Hirtelen megváltozott a szavunk járása, a nyelvünk. 1956-ban 1848 hangja szól. A „béketábor egy tagja” hirtelen Magyarország lett és – vagy – a magyar nemzet. Annyira elkopott az utolsó nyolc esztendő frazeológiája, hogy szinte öntudatlanul vissza kell nyúlnunk oda, ahol még elevenen csengett a szó. Micsoda vicclapbeli kifejezéssé vált például „a dolgozó”. Nem vagyunk hangyák, az istenfáját. A „dolgozóból” ember lett, később merő gúny, „igyekszik a dolgozó”. Vagy még később: „háromszáznyolcvan forintos könyv, de a dolgozók elkapkodták egy nap alatt”. A béketáborból – pedig lehántva a szót a tövéig, milyen gyönyörű – egy durva vicc helyhatározója. (Úgy seggbe rúglak, hogy kiszállsz a hatszázmilliós béketáborból.) Talán az ifjúság tette – ha nem is a márciusi, de októberi -, hogy visszamentünk, önkéntelenül a tiszta negyvennyolcig. És az akkori költők milyen időszerűek lettek, egytől egyig. „Sok a sír a völgyeken.” Ki hinné, hogy Gyulai Pál megríkathat ma még. Mert sok a sír és egyre több. A tereken. A Károlyi-kertben. Mindenüvé temetnek, ahol nincs aszfalt. Nemzetiszínű zászlóval letakart halottak, aztán virággal borított hevenyészett sírok és sebtiben összeábdált keresztek, papírcédulákkal: Húszéves volt, tizenkilenc éves, hatvanéves volt, tizennyolc éves volt. Esténként gyertyák égnek a sírokon, s a templomok ajtaja nyitva, bemegy, aki akar, de gyászmisékre, rendes temetésre most nincs idő. A fehérre festett autóbuszok összeszedik, akiket lehet, a kórházak is éjjel-nappal ügyeletet tartanak, kocsiszámra érkezik a kötszer és gyógyszer – senki sem nézi, honnan, senki sem kér érte semmit, ajándékba hozzák, mint az almát a szabolcsiak. És mindenki segít mindenkinek. Gálfi Ila, akihez képest a templom egere fürdik a jólétben, megjelenik egy kosár babbal és egy szál kolbásszal, ő vidékről kapta, s hátha nekem most nincsen, és bajban vagyok. Én? És rádöbbenek, hogy Ila azt hiheti, hogy én, a kommunista párttag, most félek, a forradalomtól félek. Persze, soha egy szóval sem mondtam el neki, hogy eddig mennyit féltünk mi, éppen azért, mert nem tartottak elég jó kommunistának, nem is tudom, minek köszönhetem, hogy nem tartóztattak le, hisz együtt voltam Rajkkal harminckettőben a diákmozgalomban, s a koholt perek elsősorban a régi kommunistákat használták céltáblának. Talán azért nem bántottak, mert Pista kilépett ötvenkettőben, s őt nyúzták évekig a legkülönbözőbb ürügyekkel?

Mindegy. A Karcsi, a keretezőm meg egy kétkilós kenyérrel állít be, hátha nekünk nincs, tíz darabot meg a munkahelyére visz, mert kell a segítség, a munka áll, az emberek nem keresnek. A nagyobb útkereszteződéseknél, például az Astoria előtt, aztán a Körút és a Rákóczi út sarkán egy-egy nagy láda. Felette tábla: „Segítsetek a harcolók családjának! Esténkint elviszi az írószövetség és elosztja igazságosan.” Az egyik láda mellett naponta elhaladunk, mindig majdnem teli van pénzzel. Forint is, de tízes, húszas, ötvenes, százas, minden címlet megtalálható benne. Senki sem őrzi, és senki sem markol belé, s fut vele világgá, elképzelhetetlen. És látok egy esőköpenyes középkorú férfit, aki kivesz a tárcájából egy százast, elgondolkozik, visszaszámol ötvenet. Váltott, ennyit tudott nélkülözni.

(…)

Géppisztoly szól, egészen közelről. Igen. A Grószék lakása éppen a ház kiszögellő sarka, négy ablaka közül kettő a Károlyi-kert felé, kettő a Kecskeméti utcára, a Kálvin tér felé néz. Három géppisztolyos fiú tüzel az ablakokból. A házbeliek felszaladnak, a folyosóról kiabálnak, könyörögnek nekik, hogy ne lőjenek, lebombázzák a házat, és úgysem tehetnek semmit – oda se hallgatnak. Próbáljon meg maga beszélni velük, kérnek engem. Ahogy mögéjük lépek, hátrafordulnak, az egyik kedvesen elmosolyodik, és a bal kezével hátrább tol.

– Ne tessék félni, csak két napig kell kitartanunk, most mondta be a Szabad Európa is, hogy holnapután már itt lesznek az ENSZ-csapatok.

Kibírhatatlan a bizakodó, boldog mosoly a képükön, szégyellem is, hogy én próbálom eltüntetni, de hát az egész világ most szakad ránk, egy óriási hadsereg ellen, tankok ellen, ez a három géppisztolyos kisfiú – egyikük sem lehet több húszévesnél.

– De ez a mi hazánk, mi itthon vagyunk, ők idegenek, csak mi győzhetünk! És minden laktanya harcol, a rendőrök is velünk vannak, a vidék is harcol, a lányok is, a kisgyerekek is, csak mi ne lőjünk rájuk, mikor idejönnek és megszállják a városunkat? Nem mi kezdtük, menjenek haza! Mirajtunk nem múlik.

Mit mondjak erre? – Legalább van cigarettájuk? – kérdezem, mint egy markotányosnő.

– Parancsoljon! – Egyszerre nyújtják felém hárman a három csomag Tervet.

– Köszönöm, nekem is van – bőgöm el magamat, és rohanok a konyhába, hozok nekik egy kanna forró teát. Két kézre fogva isszák a bögréből, mint a kisgyerekek, fázik a kezük a géppisztolyon. Felváltva isznak és tüzelnek. Harmadnapra a templom előtt fekvő halottak között felismerem az egyiket, a vértől összetapadt barna haja eltakarja az egyik szemét. Én fogom le a másikat.

Kiskatona fut be a házba – egy tank tüze elől menekül -, adjanak valami civil ruhát! Pista ruhája éppen jó neki, a cipője is. Eszméletlen gyorsasággal öltözteti át a ház, s dugja be a katonaruhát a pincébe a szén mögé – már dörömbölnek a kapun. Nincs egy cipőkanál? – kérdi a fiú – erre, isten tudja, miért, de Pista majd elsírja magát.

– Hajtsd össze a zsebkendődet, azzal próbáld – teszi a fejére a kezét – csakugyan, így sikerül neki. Ideje, mert már muszáj kinyitni a kaput, de semmi baj, csak egy házbeli férfi meg egy újabb kiskatona – aki pillanatok alatt szintén civillé válik.

Mire jó a benzines üveg? Gyerekjátéknak. Gyakorolják is, szorgalmasan, a szülők alig bírják behurcolni a gyermekeseket az utcáról, de utánuk robban a tank, és szakad az aszfalt, ha eldobott gránátot találnak véletlenül.

Találat éri az egyetemi templom tornyát. A bádogborítás a mi liftünkre esik. Iszonyú csattanás, sisteregve, szikrát köpködve zuhan le a lift.

(…)

Még egyre tartanak nyugat felé, ha ritkul is az áradat. Vali rohan be hozzánk, feldúltan, kétségbeesve.

– Jóskát elküldtem Csengődre, ott biztonságban van. De Mari, a legjobb barátnőm, szerzett egy nagyszerű teherautót, átvisz a határon, beleférünk, mindnyájan mehetünk.

Menjünk?

Pistával egymásra sem kell néznünk, úgy mondjuk, egyszerre. „Mi nem megyünk.” „Én magyar költő vagyok.” „Én itthon vagyok.” „Menjenek ők.” „Nekem a Duna a folyóm.” „Nekem a Tisza.”

Vali sír:

– Igen, de maguk már voltak külföldön, nem is egyszer. Én még soha, és talán nem is juthatok ki többé, ha ezt elszalasztom.

– A maga dolga, Valikám – fordítja el a fejét Pista – csakugyan, hát van jogunk lebeszélni, akárhogy szeretjük is? Felelhetjük neki, hogy csak huszonéves vagy, még a világon minden történhetik veled?

– Ne beszéljen így, Pista – zokogja Vali, és ráesik Pistára, úgy rángatja kezét -, gondolja, hogy a lánya vagyok, mit mondana, ha a maga lánya lennék?

Pista eltolja Valit, kihúzza magát sápadtan. Ordít a felindulástól:

– Ha az én lányom lenne? Azt mondanám: dögölj meg itt!

Ezt a beszámolót 1984-ben írtam.

Nem gondoltam, hogy valaha is megjelentetik.

Forrás: Szántó Piroska: Forradalmi szvit. 1956 október-december. Corvina. MEK

A forradalom (rádiós) hangja

1956. október 31. / Szabad Kossuth Rádió Budapest

11.10 h. Riportot hallanak Szántó István Budapest-Bécs-Budapest autóútjáról.

A rögtönzött igazolást vesszük elő, stempli, rajta a Pest megyei tanács Semmelweis tanácsától Budapestről. Az igazolás azt tanúsítja, hogy a budapesti Rókus kórház igazgatósága kijelenti, hogy Szántó István az Autóműszaki Intézet tehergépkocsiján Bécsből az osztrák Vöröskereszt gyógyszer és élelmiszer küldeményét kórházunknak leszállította. A gépkocsioszlop 3 gépkocsiból állt. Budapestről Bécsbe indult október 29-én déli 12 órakor, Bécsből Budapestre érkezett október 31-én, ma reggel 7 órakor. Erről a két napról kérdezzük meg Szántó István főiskolás-mérnököt, hogyan történt, hogyan indult el Bécsbe és hogyan jött vissza!

– Reggel, amikor bementem, még dörögtek a fegyverek és sebesülteket akartam szállítani, fogalmam sem volt, hogy estére már három főiskolás között Bécsben leszek, egy norvég, egy dán és egy osztrák fiú fogja szorongatni a kezem és egyetlen kérésük az lesz, hogy csak egy darabot, egy darabot a Sztálin szoborból, ha tuidnék valahogy eljuttatni hozzájuk.

– A határig az út simán ment, a páncélos és fegyveres alakulatok között simán jutottunk előre, csodát tett a vöröskeresztes zászló, csak annyit kellett mondanunk: gyógyszert szállítunk Bécsből Budapestre. A határon egy civilruhás, szimpatikus fiatalember géppisztollyal a kezében odajön és azt mondja, gyerekek, sietnetek kell, mert még estére Bécsben kell lennetek. Az osztrákok? Azt nem is tudom szavakkal kifejezni: ahogy átértünk, a rendőrök körülvettek és pillanatok alatt narancs-, datolya-, cigaretta- és banánözönnel árasztottak el. A gépkocsikat senki nem irányította, s közben körülvett bennünket a BBC, az angol rádió riportere, két görög riporter, a bécsi riporter és mire Bécsbe értünk, már emberek szorongatták a kezem, hogy ugye maga beszélt a bécsi rádióban?

– Hogy mit adtak? – Azt nem is lehet kifejezni: özönlött a gyógyszer, az áru, a gyümölcs és olyan dolgok, amit életemben nem láttam és így megnevezni nem tudom. Visszafelé az úton érdekes dolog történt a határon. Egyszer csak elénk állt egy kinyitott bőrkabáttal egy fiatal férfi, közölte, hogy ő SS-katona és a határon akar átmenni, mert fel akarja deríteni a terepet. – Barátaimmal összenéztünk: hát ez meg micsoda? – A határőrség odajött és azt mondta: srácok, megkaptatok mindent? – Győrben a nemzeti tanácshoz nem tudtunk eljutni, óriási tömeg volt, azt mondta egy katona, hogy kormányt választanak. – Az igazoltatás kb. mindenütt így nézett ki: benéztek. Mehet Pestre! – mondták és ledobtunk egy láda narancsot.

– Mi Bécsben az egyszerű emberek között voltunk, akik azt kérdezték, hogy hogy lehet mindez. A bécsiek egyik ámulatból a másikba estek. Visszafelé volt egy kis kellemetlenségünk: egy igen gyanús külsejű férfi rendelkezni akart; hogy az árut ott rakjuk le, üresen menjünk. Hát sajnos, egy kicsit bele kellett segítenünk az árokba, mert hát ilyen zavaros időkben ez a legbiztosabb. Magunk sem tudjuk, hogy rosszat tettünk, vagy jót. Ez közvetlenül a határ után volt. – Végül is a gyógyszereket és adományokat rendben eljuttattuk rendeltetési helyére.

Forrás: Századvég Füzetek 3, a Századvég Kiadó és a Nyilvánosság Klub közös kiadása, Budapest, 1989

Bodor Pál: Egy hónap múlva mást mutatott a naptár

(Részletek egy nyilvános, színházi mélyinterjúból)

– 1956 szeptemberében, amikor nagy feszültségek alakultak ki az egész térségben – másképp itt, másképp ott -, akkor az ottani /a romániai/ párt központi bizottsága leküldte Kolozsvárra az egyik legokosabb, legműveltebb és legkeményebb titkárát. Miron Constantinescunak hívták. Tudott magyarul is. Azt hiszem, az volt a feladata, hogy szétcsapjon egy kicsit közöttünk, mert nagyon élesen fogalmaztunk, nagyon pofáztunk, úgy értem, írásban is nagyon élesen kritizáltunk. Összehívtak bennünket, tán harmincunkat, és ez a nagyon művelt, okos, kemény ember igen erélyesen lépett fel, majd azt mondta, hogy most mi mondjuk el a magunk véleményét. És azt hiszem, óriási riadalmat okoztunk. Nem én – 26 éves fiatalemberként a felszólalók között csak mellékszereplő voltam -, hanem a jelentős, nagy személyiségeink. És dicséretünkre válik, hogy noha itt csak magyar írók, magyar szerkesztők, magyar tudósok voltak – nem csak nemzetiségi gondjainkat mondtuk el. Az agrárpolitikától kezdve mindenről nagyon nyíltan és őszintén beszéltünk, és nem lehetett befogni a szánkat. Történt kísérlet rá, de hát egy Csehi Gyula, egy Asztalos István, egy Szabédi László kikérte magának a letorkolást.

– A nemzetiségi ügyekről mit mondtatok?

– Megkérdeztük, hogy miért szüntették meg a központi magyar ifjúsági hetilapot? Miért szüntették meg a szakszervezetek központi magyar hetilapját? Miért szűnt meg a kolozsvári Agrártudományi Intézet magyar tagozata? Miért szűntek meg a kétnyelvű cégtáblák? Miért tűnnek el a kétnyelvű utcatáblák? De ismétlem: az általános megújulás érdekében léptünk fel, rengeteg olyan ügyről beszéltünk, ami az egész ország számára fontos volt, tehát nemcsak a nemzetiségi dolgainkról

– És mi lett a következménye?

– Másnap folytatódott a gyűlés. Reggel, amikor befelé igyekeztünk a főtéri épületbe – akkor még a Mátyás-szoborral szembeni valamikor bankházban volt a megyei pártbizottság székháza -, én úgy éreztem magam, mintha egy gyermekeknek írt meséskönyvben egyszer csak szembetalálnám magam a nagybetűs Csodával. Ugyanis egyetlen éjszaka leforgása alatt megint megjelentek a kétnyelvű cégtáblák. Ismét olvashattam magyarul, hogy kenyér. Éreztük, hogy itt valami óriási dolog történt. Mindenki szaporázta a lépteit, gyorsabban sietett be az épületbe. Miron Constantinescu azzal fogadott bennünket, hogy őt súlyos mulasztás terheli, mert elfelejtette tegnap reggel átadni a vezetőség üzenetét. Eszerint az Ifjúmunkás című magyar ifjúsági hetilap újra megjelenik, a szakszervezetek központi magyar lapja újra megjelenik. A sokszoros petíciónkra rég megvan a jóváhagyás: a Korunk meg fog jelenni – 1940-ben még Horthy tiltotta be -, hogy magyar nyelvű gyermeklap indul (ez lett a Napsugár), hogy az Agrártudományi Intézet magyar tagozatát helyreállítják.

– Ez azért elég furcsa, hiszen a központi bizottsági titkár – ha jól értettelek – azért ment le hozzátok, hogy gatyába rázza a magyar értelmiséget. Ehhez képest valami egészen különös dolog történt.

– Az történt, hogy az a 30 ember olyan keményen a sarkára állt – és hangsúlyozom: nem csak a nemzetiségi ügyekben! -, hogy ez a nagyon okos politikus fölismerte: itt most olyan közállapot van, közhangulat és közvélemény, amellyel nagyon veszélyes szembefordulni. Tehát valószínűleg felhívta telefonon Gheorghiu Dejt és azt mondta, hogy itt gyorsan engedményeket kell tenni, le kell az embereket csillapítani.

– Igen, de ahhoz az is kellett, hogy egészen másfélék legyenek ott akkor a román közállapotok. Gondolj csak arra, hogy ma is van 30 okos ember, aki a sarkára áll. Kicsi a valószínűsége annak, hogy ha 30 okos erdélyi magyar ember a sarkára állna, az ilyen következményekkel járna. Az a gyanúm, hogy ott akkor egészen más volt a helyzet. Mert a magyar értelmiség respektált réteg volt, vagy legalábbis az értelmiség jelentősebb személyiségei respektáltak voltak a hatalom által és aktívan részt vettek a román közéletben is. Igaz, hogy később a hatalom tetszés szerint kezdte újból levenni, vagy csereberélni a cégtáblákat, ami egy itteni értelmiség számára elég nehezen követhető…

– Én sem értek mindent ebből, bevallom. De hogy valamivel érthetőbbé tegyem: ez a fantasztikus tanácskozás, vita 1956. szeptember 21-én és 22-én zajlott le. Egy hónap múlva azonban már mást mutatott a naptár. Bekövetkezett október 23-a. Október 23-a után néhány nappal a mi szeptember végi kiállásunk mindjárt más minősítést kapott. Tehát 56 szeptemberében a hatalom még elviselt egy hevesebb reformhangulatot, de október 23-a után ugyanezt a társaságot és ugyanezeket az állásfoglalásokat már nem tolerálta. Ellenkezőleg. Már gyanúsnak mondta, revizionistának nevezte, meggyanúsította a marxizmus revíziójával, sőt ellenforradalmár megmozdulásnak minősítette. Igaz, a döntéseiket már nem vonták vissza: az Ifjúmunkás, a Korunk megjelent, magyarul is lehetett agrártanulmányokat folytatni, de az egész állapot megváltozott. Az erőviszonyok és a helyzetünk egyaránt. Az író kollégáink közül néhány börtönbe is került. Páskándi Gézát gyakorlatilag akkor tartóztatták le és tulajdonképpen akkor következett el egy újabb hosszú és nehéz időszak, amelyet már nagyon nehéz volt önáltatásban végigélni. 1956 szeptemberéig okom volt azt hinni, hogy ha felszólalok és elmondom, mi fáj, akkor a hibát kijavítják. Tehát lehetett olyan illúzióm, hogy a dolgok megjavíthatók.

– Vagyis hogyha az ember azt tapasztalja, hogy föláll, elmondja a maga igazságát, érvei is vannak hozzá és utána a helyzet változik, akkor elkezd hinni abban, hogy itt a hatalom meggyőzhető?

– Igy van.

– Szerintem a következő fázis az, hogy az ember még mindig hisz abban, hogy a hatalom meggyőzhető, de már nem szól. Ezt követi egy újabb stáció, amikor ismét megered a nyelve, de már nem a magáét mondja, hanem – egzisztenciális okokból, félelemből, taktikázgatásból – azt, amit várnak, elvárnak tőle. Bocsáss meg, de nem tudom sem elkerülni, sem elhallgatni a kérdést: vállalod-e minden akkori tetted, minden akkori leírt sorodat? Vállalhatók-e ezek utóbb, ma is, amikor már másként látod az akkori helyzetet?

– Ez a „vállalni, nem vállalni” kérdése most az egész nemzedékemben újra és újra előkerül. Azt hiszem, rossz a szóhasználat. Indokolt, de rossz. Én csak azt vállalhatom, hogy a szándékaim és a politikai évjáratom szándékai abszolút tisztességesek voltak. Ez azonban a politikában egyáltalán nem érdem, és egyáltalán nem mentség. Nem vállalhatom minden tettemet, főleg azért, mert abban az átkozott helyzetben vagyok – szemben a civilekkel, akik már rég elfelejtették, hogy mit mondtak 48-ban, 49-ben, 51-ben -, hogy én állandóan szembesülök az akkori írásaimmal. Rettenetes dolog ezeket újraolvasni. Soha nem felejtem el azt a levelet, amit a feleségem írt egy barátnőjének 16 éves korában. A levél 1982-ben került elő a ládafiából, és döbbenten olvastuk, hogy a feleségem – barátnőjéhez írt magánlevelében! – Enver Hodzsát idézte … El tudod ezt képzelni?

Kérdezett: Mester Ákos. In: Magánbeszélgetések közügyben. Idegenforgalmi Propaganda és Kiadó vállalat é.n.

Zelk Zoltán: Tűzből mentett hegedű

Tűzből kimentett hegedűddel

mihez kezdesz, szegény cigány?

csiholsz-e még nótát belőle,

vagy vályogot vetsz ezután?

Kezedben régi kincsed roncsa,

a fája üszkös, húrja lóg,

de próbáld csak, tán fölzeng rajta,

a keserűt, a ríkatót.

Madzaggal kötve-toldva húrja?

akkor is! hátha szólna még:

ha mást nem, azt a percet sírja,

mikor a rongyos putri ég,

mikor veszett csiviteléssel

a tébolyodott fecskepár

pucér fiókáit hogy mentse,

a lángoló ereszre száll,

mikor ebeddel vonítottad

a pusztulást, hogy az egen

együtt csikarjon cigánysorsod

s az ősi csikasz-félelem!

Ezt húzd, ha mást nem, ezt a percet,

aztán aludj, amíg az éh

aludni hágy, míg jő a vénség,

a térdig sár, a trágyalé

s a vályoggödörben merenghetsz:

hogyan cifráztad egykoron…

s hull rád az emlék, mint a pernye

s beszállja szíved a korom…

1963

Forrás: Zelk Zoltán: Este a kútban. Versek, 1925-1963. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1981. DIA

Gömöri György: “Mire fölébredtem, már hallatszott a puskaropogás…”

…- Éppen 56. október 22-én… Ja, a Panek Zoli-féle általam felfedezett verseket megtámadta egy erdélyi proletkultos, Szilágyi András. Erre Panek válaszolt, de én is válaszolni akartam az Útunkban közölt támadásra, és épp az Egyetemi Könyvtárban nézegettem a Dsida-anyagot, amikor kijöttem, és valaki megállított október 22-én ott a könyvtár előtt, hogy – „Te, ott a sarkon a barátaid nagyon izgatottan éppen téged keresnek és várnak.” – És itt, a jogi kar előtt, a sarkon – most már a neveket is megmondhatom, hiszen a nevek most már feloldhatók. Találkoztam Vekerdy Tamással, Vásárhelyi Verával, Karátson Gáborral – azt hiszem, az utóbbi is ott volt – ők hárman, talán még valaki más is volt velük és azzal kezdték: „- Hallottad? A szovjet csapatok körülvették Varsót. Bemondta a BBC.” „- Na most – Valamit kell csinálni!” „- Hát – mondom nekik erre, igen.” Biztos, hogy ők hallották, persze már az előző napi újságban benne volt a Gomulka beszéde, hogyha egy kicsit logikusan gondolkodunk, akkor rájöttünk volna, a fenyegetés már nem aktuális olyan értelemben, hogy most már az oroszokat mégsem küldik be Varsóba. Tehát, hogy visszafordulnak onnan, ahol már megállnak, és ott várakoznak. Aztán egy-két nap múlva elmentek. De mindenképpen krízispillanat volt. S akkor Vera azt mondta, hogy ő valami olyasmit hallott a Képzőművészeti Főiskolán, hogy az Írószövetség tüntetést szervez a lengyelek mellett. Erről később kiderült hogy kacsa volt, és Szegedi Ernő – aki azóta sajnos meghalt, de akivel én Londonban még beszéltem – mesélte nekem, hogyan terjedt ez el a főiskolán. Erre azt mondtam a fiúknak: jó, akkor szervezzünk egy tüntetést, holnapra. A lengyel követség és az Írószövetség egymás mellett volt a Gorkij fasorban, az akkori Gorkij fasorban, onnan fogunk indulni. Ezt úgy szerveztük meg, hogy – mert tudtam, hogy a kis Petőfi-körök éppen alakulnak – nálunk volt a Március 15-e Kör ülése kitűzve aznap délutánra.

– A Petőfi-körbe jártál már?

– Hogyne. Petőfi-köri tag voltam, méghozzá elég korai. Ott két vonal szervezte a társaságot: a reformkommunisták és a nem kommunisták. Engem a nem kommunista vonal, tehát Lakatos Pista szervezett be.

– Lakatos Pista, a költő?

– Az, az…. Mi ’56 februárjában, ha jól emlékszem, fölmentünk a Pistához egy barátommal, és azt mondtuk neki: Pista, mi március 15-ére szervezünk egy diáktüntetést, Nagy Imre mellett. – Tehát benne volt már az ember fejében, hogy ilyesmit lehetne csinálni. Pista azt mondta: – Most még ne! Most még ne – ez a huszadik kongresszus után volt, azt hiszem, vagy akkoriban -, de lehet, hogy egyszer szükség lesz erre, köszönöm, hogy szóltatok. Október 23-án tulajdonképp… , és aztán október 6-án volt az a bizonyos fölvonulás a Rajk-temetés után, amin szintén részt vettem…, elmentünk a Batthyány-mécsest megkoszorúzni. Tehát 22-én ez a szöveg, hogy akkor holnapra most megcsináljuk, ez valahogy természetesen jött… Ja, még a szegediek fenyegetőztek, meg a műegyetemisták is, hogy ha napokon belül nem teljesítik a követeléseiket, akkor kimennek az utcára. Mondom, ez már benne volt a levegőben valamiképpen.

De a konkrét szervezés ebből a szikrából pattant ki, ez a fantasztikus. Ezt Gosztonyi Pétertől kezdve senki sokáig egyszerűen nem vette figyelembe. Gosztonyinak kétszer írtam meg hosszan a történetet, harmadszorra az 56 javított kiadásába már belevette az én verziómat, tehát most már nem hiszi azt ő se, hogy az egészet a Műegyetem kezdte.

– Számomra, aki kartársként, gimnazistaként éltem át az eseményeket, ez soha nem volt kétséges. A Rákóczi Gimnáziumba jártam akkor, és 56. október 23-án délelőtt a faliújságra egy vagy két példányban ki volt tűzve a MEFESZ felhívása és a nem tudom, hány pontja, amit ti fogalmaztatok, ugye?

– Nem, a MEFESZ-t nem mi.

– Nem?

– A MEFESZ-t Szegeden fogalmazták. A MEFESZ az Szegeden alakult és…

– De akkor Pesten, a pesti műegyetemisták lapja volt, hát azért…

– Pesten a műegyetemisták éjjel fogalmazták.

– És másnap reggel terjesztették, délelőtt.

– Várjál. Az mindenütt ki volt ragasztva, ez igaz. Mi nem fogalmaztunk meg előre pontokat. Mi nem is tudtuk, hogy a műegyetemisták aznap éjjel pontokat fognak fogalmazni. Mi 22-én elkezdtük, ez a négy ember a szervezést, és megállapodtunk, hogy ki hova megy. És abban is megállapodtunk, hogy megpróbáljuk koordinálni estére, hány kar vesz részt a felvonulásban. Ebben biztosak voltunk. Vera megígérte a főiskolásokat, Vekerdy (azt hiszem, a jogi karon volt akkor), a Tamás megígérte a jogászokat, én azt, hogy elmegyek a Közgázra, a bölcsészek jönnek. Velünk volt még Karátson Gábor is… Szóval egy csomó ember: itt legalább 4-5 kar részvételére számíthattunk. Ez azonban majdnem meghiúsult, ugyanis a bölcsészkaron parázs vita volt a Március 15-e Körben… A gyűlést Pozsár azzal nyitotta meg – aki akkor DISZ-titkár volt -, hogy ő fölhívta az Írószövetséget, és ott Máté György azt mondta, nem lesz tüntetés. Mire én az első sorban ülve fölugrottam és bekiabáltam: „- Ha az írók nem mennek is ki az utcára, az egyetemisták kimennek.” Hát erre óriási taps tört ki. Pozsár rögtön változtatott, és azt mondta: „- Hát kérem, ha a tagság akarja, akkor legyen tüntetés. Akkor kimegyünk.” Szóval rögtön ügyesen átrendeződött.

De az embereknek aggályaik voltak. Volt, aki azt mondta, és mi lesz, hogyha belénk lőnek? És hogyha lövetnek, és mit tudom én… És honnan tudod te, Gömöri, hogy más karok is részt vesznek, és a bölcsészek nem egyedül vonulnak majd ki…? – Hát, mondom, nem tudom biztosan, de tudomásom szerint már több helyen folyik a szervezés, és akkor utolsó pillanatban bejött két ember (a Veráék), hogy a képzőművészeti főiskolások már részt is vesznek benne. Pont jókor, akkorra már ezek a kétkedők le lettek szavazva, és megválasztottak – nem tudom hányunkat, hármunkat, négyünket -, hogy a Március 15-e Kör vezetőségében fogalmazzuk meg másnapra a pontokat. Ez elég gyenge dolog volt, mert az egészet én mint lengyelbarát szimpátiatüntetést próbáltam eladni és…

– Emlékszem rá, hogy a pontokban volt lengyel vonatkozás.

– Lengyel-magyar barátság.

– Lengyel-magyar barátság?

– Másnap aztán belejöttek a Nagy Imre-pontok, amit nagyon helyesen hozzátettek. Aznap este még nem voltam benne biztos, mit és hogyan fogalmazzunk. Ebből a szempontból a műegyetemista pontok jól jöttek, mert az ember akkor már tudta, hogy ők benne vannak ennyiben. Benne vannak, mi is benne vagyunk. De, és most jön az a poén, amitől én mindig fejre állok… a műegyetemisták szerepét illetően. Reggel, 23-án bemegyek a bölcsészkarra, már óriási a sürgés-forgás, kokárdákat csinálnak a lányok. Mondom Pomogátsnak, hogy – Béla, téged is beválasztunk a szervezőbizottságba, gyere át a TTK-ra velem… Átmentünk a TTK-ra, megnéztük, folyik-e a szervezés, visszamentünk az egyetemre, és mondják, itt van a műegyetemisták küldöttsége. Okvetlen beszélj velük. És egy mérnökhallgató jön: – „Kérlek, a pontjainkat biztos láttad?” – Mondtam, igen láttuk, de csak kint az utcán, falragaszokon. Mért nem küldtétek el nekünk? Hát, hogy nem volt idő meg minden, és mi már megszerveztük a budai oldalon a tüntetést. Mondom, igen. És hogyan? – „Ünnepélyesen, nemzeti zászlókkal, néma tüntetést. A budai oldalon.” Mondom: „- Emberek, hát nem lehet néma tüntetés. Meg vagytok őrülve! Hát nem fogják tudni…, mit fognak gondolni…? Mi pontosan azért akarunk jelszavakat, hogy tudják, itt a lengyeleket támogatjuk és demokratizálást akarunk…” Tehát minden kezdett bonyolódni, és lehetett látni, hogy itt egy lavina lesz ebből. Aznap (23-án) délelőtt volt egy nagygyűlés a bölcsészkaron, a színházteremben, ahol Kardos Tibor próbált beszélni az emberekhez, hogy milyen követelések legyenek – és ott fogalmaztuk meg lényegében a hivatalos jelszavakat végleg, és akkor ott bekiabált valaki hátulról, hogy „Menjenek ki az oroszok!” – Halálos csend. Egy pillanatra. És akkor Kardos Tibor félrehajtotta a fejét, úgy, és fuvolázta, tudod, van egy ilyen pillanat… „- Ó, az előttem szóló (fejhangon), nyilván azt akarja mondani, hogy Magyarországon csak magyar egységek állomásozzanak.” És erre óriási taps. Akkor már féltünk egy kicsit, ezt bevenni nem volt hivatalos jelszó a mi szempontunkból. És nem emlékszem, benne van-e ez a bölcsészkar követeléseiben. Lehet, hogy benne van, lehet, hogy nincs, ezt nem tudnám most megmondani.

És akkor gyorsan választottak ott a helyszínen egy tíztagú delegációt, én is benne voltam… – A dékán nem, Kardos nem volt, de a dékán helyettese bent volt. Bezsúfolódtunk két taxiba, mentünk az Akadémia utcába. Különben ezt is megírtam ebben az emlékezésben, amiről már beszéltem, megírta a párizsi Márton Laci is valahol, hogy bementünk, nem engedtek be a fönti tárgyalóterembe, hanem lent vártunk, csak egy embert engedtek be vagy kettőt, olyan tíz percig vártunk, és akkor egyszer csak kirohan Kuczka Péter: „Gyerekek, győztünk!”, kiáltja, tehát a Piros feloldotta a tilalmat – erre, ugye, emlékszel -, és akkor vissza a taxiba, a Petőfi-szobornál már ott állt a tömeg.

Volt nekem egy „rendezőgárdista” karszalagom és nyakkendőm is, de nagyon meleg volt tulajdonképpen ahhoz képest, hogy október 23-át írtunk. Sinkovits ott kezdett szavalni, nem sokkal később… Ja, azzal mentünk el a Pártközpontba, ha nem engednek vissza, ha valami van, ha letartóztatnak, akkor fél háromkor kezdjétek el. Induljatok el, ne törődjetek velünk. Visszaengedtek, voltunk olyan öt-hatan „R”-gárdisták, és hát ez valóban életem legszebb élménye maradt, hogy én adtam meg a jelet arra, hogy a menet elinduljon a bölcsészkar elől október 23-án.

Szóval ilyen értelemben valóban történelmi szerepem volt az egészben. Mondjuk, a szervezés külön dolog, mert a szervezést azt többen csináltuk, de ez volt az a perc: „Indulhatunk”… Tudod. És akkor az a pillanat – hát az tényleg felejthetetlen volt -, amikor jelszavakkal… És már elkezdtünk transzparensekkel, zászlókkal menni, egy csodálatosan kék ég alatt, még a nap is sütött, és akkor elindul ez a menet, az emberek az ablakokban állnak, és sorfalat állnak a Kossuth Lajos utcában, és éljeneznek és sírnak… Hozzá kell tennem, hogy én a forradalom alatt fegyverrel nem harcoltam. Bár volt fegyverünk a bölcsészkaron, és később is a bölcsészek közül sokan lettek nemzetőrök. Később mesélte Konrád Gyuri, hogy én „adtam” neki géppisztolyt mint nemzetőrnek, le is írta valahol mostanában, méghozzá úgy, hogy amikor bejöttek a bölcsészkarra, hogy jelentkezzenek nemzetőrnek, ez már 30-án volt, akkor én azzal a felkiáltással mentem végig a tornatermen, hogy „Srácok, ki akar fegyvert?” Aztán átkísértem őket a főkapitányságra, és ott mindenki kapott egy géppisztolyt. Megvolt a fegyverünk, hogyha megtámadják az egyetemet, akkor használjuk, aztán mint nemzetőrnek, akinek kellett, annak volt, de a forradalom első részében szabadon úgy lehetett jól közlekedni, ha az embernek nem volt fegyvere, mert az oroszok mindig fegyvert kerestek… És megtörtént velünk, hogy kéziratot vittunk, az Egyetemi Ifjúság kéziratait a nyomdába, és az oroszok megállítottak. Akkor az volt az első kérdésük, hogy fegyverünk van-e? Nincs! Továbbengedtek.

Érted, szóval ilyen szempontból ez fontos volt.

Visszatérve 23-ára, közismert a tüntetés útvonala: Kossuth Lajos utca, Bajcsy-Zsilinszky út, Margit-híd… Mire a Bem-szoborhoz értünk, már volt ott egy olyan harmincezres tömeg, plusz még, akik a budai oldalon jöttek a műegyetemistákkal, az is volt olyan tizenöt-húsz-harminc-ezer. Hát a Bem-szobor… Tudod mekkora az a tér, hát oda körülbelül ötvenezer ember fér be.

A lényeg az, én ott elég közel voltam a szobor talapzatához, tekintve, hogy a menet élén mentem, és kvázi vezettem, nem a legelején, de úgy oldalt egy kicsit, aztán beálltam én is mint „R”-gárdista… Ahogy mentünk, a Rákóczi út sarkán, a mostani Károly körúton, nem tudom, hogy hívták akkor… Somogyi Béla út, Tanács körút…

– Tanács körút.

– Tanács körút volt akkor, és újságírók álltak ott, és integettünk, hogy álljanak be a menetbe, és Bajor Nagy Ernő például beállt, és jelszavakat is kreált rögtön…

– És mivel te az egyetemmel mentél, az egyetemista fiatalokkal, emlékszel-e Váci Mihályra? Még nem publikáltam, de megmaradt a naplója 56. október 23-áról…

– Váci teljesen ismeretlen ember volt… Én olyanokra emlékszem, akik… tehát a Kardos Tibor nyilván benne volt, és a tanárok ott képviseltették magukat teljes számban, sőt olyanok is beálltak akkor a menetbe, mint például Kulcsár Pista, aki ugye leningrádi ösztöndíjas volt, a Gerő unokaöccse, és később amerikai tudósító…

– Volt ő moszkvai tudósító is…

– Még oda is mentem hozzá, és mondom: „- mi van, Kulcsár elvtárs, te is itt vagy?” – Elvörösödött, és azt mondta: „- Menj a fenébe…” Szóval voltak ilyenek is. Ezt aztán később nem hirdette, hogy ő is ott volt a felvonuláson.

– Ma már biztosan nem hallgatná el.

– Az más. Akkor csatlakozni akartak a menethez, és mi még az elején féltünk, hogy provokációnak számít az, ha beállnak munkások vagy tisztviselők, bárki más. De akkor már nem lehetett mit kezdeni; úgyhogy én hangosan elkiáltottam magam, hogy „csak egyetemisták vonulnak, de fölveszünk levelező hallgatókat is”. Erre óriási röhögés lett, és beállt egy csomó ember. Megérkeztünk a Bem-szoborhoz. A Bem-szobor, azért volt nagyon érdekes, mert ott akart beszélni Ważyk, Adam Ważyk, a lengyel költő, aki aznap érkezett Budapestre, de nem jutott szóhoz. Ott iszonyatos hangzavar volt, nem volt mikrofon, vagy nem volt elég erős mikrofon, nem lehetett egy szót sem érteni, egy gombostűt sem lehetett leejteni. Én kérdeztem emberektől, mért ment át a tömeg a Bem-szobortól a Parlamenthez, sokan, akik ott voltak, nem tudták. Én ott voltam, és tudom, hallottam, miért. Egy fiú kiállt oda a szobor alá, és azt mondta: „- Polgártársak – mondta -, polgártársak, itt nincs mikrofon – üvöltötte -, de a Parlamentnél van mikrofon, és Déry Tibor ott fog beszélni hozzátok!” (Tehát Nagy Imréről még szó nem volt. Veres Péter ott volt, mert ő hozta Ważykot magával mint az Írószövetség elnöke. De Péter bácsira nem volt senki kíváncsi különösebben. Ő egy kicsit lejáratta magát.)

És erre ki merre látott, indult visszafelé, illetve arra, amerre lehetett mozogni. Volt ott egy rádióskocsi meg egy teherautó, én azzal a rádióskocsival vagy azzal a teherautóval indultam el, arra gondolván, hogy még a tömeg előtt oda akarok érni a Parlamenthez. Az ment föl az Árpád-híd felé, aztán körbe, be a Parlamenthez. Mit tesz Isten, Tánczos Gábor ül a kocsin. Őt ismertem – nem jól ugyan -, de ismertem a Petőfi-körből, és mondom neki, hogy – „Szevasz, mi van…” – és tele volt a kocsi fiatalokkal, munkásfiatalokkal, talán egyetemisták is lehettek ott, nem kérdeztem. Voltunk vagy húszan, harmincan ott a teherautón, ilyen nyitott platójú teherautó volt, és ott egy kicsit magába roskadva ül a Tánczos, viharkabátban, ha jó emlékszem, ott a sarokban és azt mondja:„Gyerekek, most a Nagy Imre jelszavakat kiabáljátok azok a legfontosabbak!” Teljesen igaza volt, mert ott már mindenfélét kiabáltak. Teljes eufória volt, őrület. Akkor még Sztálin-híd volt az Árpád-híd, ott elkezdték kórusban a fiúk: „Ár-pád-híd, Ár-pád híd!” Na, el volt intézve. Mire visszaértünk az Alkotmány utcába a teherautóval, már sötétedni kezdett, és ott hallottam én először azt, hogy „Ruszkik haza!” Tehát még a menetben a Bem-szoborig nem.

– Ott még nem volt?

– Ott még nem. Legalábbis én még nem hallottam. Énekeltünk összevissza régi demokratikus mozgalmi dalokat, mint a Sej, a mi lobogónkat, meg a Marseillest, a Kossuth-nótát, ami belefért, és mindenféle ötletes jelszavakat, „Azt kérdezik Pesten, Budán, hová lett a magyar urán!”, „Sztálin-szobor el innét, a kormányba Nagy Imrét!”

– „Magyar urán, magyar kincs, ehhez másnak joga nincs!” Ez később jött.

– Én találtam ki, hogy „Lengyelország utat mutat, kövessük a magyar utat!” Nem volt rossz. Ezt aztán Engelmayer Ákos (most a varsói nagykövetünk) is megírta egy lengyel folyóiratban. Persze ő nem volt ott. Én pedig nem voltam ott se a Sztálin-szobor ledöntésénél, se a Rádiónál, mert teljesen kimerültem, miután vártuk a Parlamentnél Nagy Imrét egy óra hosszat, és még mindig nem jött, és még mindig nem jött, egyszer csak hazamentem, és lerogytam, és aludtam.

Mire fölébredtem, már hallatszott a puskaropogás…

Forrás: Beszélgetés Gömöri Györggyel az 1956-os forradalomról (Tasi József interjúja. Új Forrás, 1993. június). In: Gömöri György: Egy szigetlakó feljegyzéseiből. Esszék. Magyar Elektronikus Könyvtár.

Boga Márta: Mi is tüzet raktunk az udvaron

/46 éves, szerkesztő; 1956-ban 13 éves, általános iskolai tanuló/

Nehezen lehetne pontosan megmagyarázni az okát, de az oroszórát nagyon utáltuk. Mindenki. Azt valahogy illett nem szeretni. Mert kötelező volt, mert nagyon erőltették. És a rossz orosz jegyekért valahogy otthon se járt annyi szidás, mint a többiért.

Nyolcadikosok voltunk, amikor az egyik szünetben csak úgy magunktól nekiláttunk szétszabni az oroszkönyveket, füzeteket. Nem mondta, nem biztatott senki. Persze ki tudja, lehet, hogy valamelyikünk látta az utcán, amikor égették a Sztálin köteteket, meg mindent, amiben csak cirill betű volt. A nagy felfordulásban kinek volt ideje válogatni?

Mi is tüzet raktunk az udvaron, hajigáltuk bele az oroszkönyveket. Szaladtak az alattunk járók, hozták ők is. Ha már a nyolcadikosoknak szabad! Valóságos örömünnep volt. Ugráltunk a tűz körül. A tanárok – ez diákszemmel olyan furcsa volt – nem szóltak semmit. Nézték messziről. Amikor az összes könyv elhamvadt, a pedellus hozott egy vödör vizet és ráborította a hamura.

Zuglóban, ahol laktunk, a Bosnyák tér mögött már az első naptól kezdve lövöldöztek. Főleg a Danuvia környékén. A felkelők – voltak közöttük tizenhat, tizenhét éves srácok is az utcánkból – fölmentek a Danuvia tetejére. Az oroszok tankkal vadásztak mindenkire, akinél csak fegyver volt. A fiúk, mint az őrültek, lőtték őket puskával, géppisztollyal, persze pattogott le a páncélról a golyó. Mai fejjel belegondolva teljesen naivak voltak, de hát milyen legyen egy tizenhat éves gyerek! Kitűnő célpontok a Danuvia tetején. Hősiesen tüzeltek a golyószóróval, amíg csak a tankok oda nem pörköltek egyet. Ott, a szűk utcában, a Szugló és az Angol utcákban folyt a csata.

Addig a mozikban szinte csak partizánfilmeket, szovjet filmeket vetítettek, szerintem nemcsak mi, hanem az idősebbek is úgy érezték, hogy hirtelen partizánok lettek. Küzdenek az idegen megszállókkal. Pontosan úgy osontunk a falhoz lapulva, úgy kúsztunk a földön, ahogy a szovjet partizánoktól tanultuk.

Éppen ott voltam, amikor a tank kilőtte a golyószórós fiúkat a Danuvia tetején. Sziszegtek az orrunk előtt a golyók. Álltunk a kapualjakban, bemenni egyik házba se tudtunk, belülről hirtelen bezárták az ajtókat. Sikoltozás, sebesültek, halottak, köztük sok gyerek. Hiába magyaráztak a szüleink, hiába tiltották, mindig az utcán voltunk.

A második vagy a harmadik napon az egész család leköltözött a pincébe, a szomszéd Reanal gyárban. Odabújt az egész környék. Iszonyú tűzharc volt a környéken. Az oroszok meg az ávósok próbálták kifüstölni a felkelőket. Nem számított semmi, belelőttek a házakba is, ha úgy gondolták, ott rejtőznek a fegyveresek vagy ha valahonnan rájuk lőttek.

Kik voltak a felkelők? Főleg munkásgyerekek, még kamaszok is, meg a vagányabb felnőttek. Néha az utcasarkon osztották a fegyvereket. Teherautóról. Aki többet tudott szerezni, az elvitte oda, ahol gondolta, hogy szükség lesz rá. A Baross térre, a Corvin mozihoz és hozzánk, Zuglóba is, ami szintén nagy ellenállási központnak számított. Én úgy tudom, hogy a Rákos-patak oldalába beásott felkelők tartották legtovább magukat. És erre még évek után is büszkék voltunk…

Jöttek teherautókkal a karszalagos felkelők és adogatták le a puskákat. Túlságosan fiatal gyereknek persze nem adtak, de egy izmosabb, fejlettebb kamasz már kaphatott. Azt mondták, szükség van mindenkire.

Persze mi, gyerekek is szereztünk fegyvert… A halottak mellől. Megpiszkáltuk a hullákat, nincs-e náluk pisztoly. Borzasztó volt. Szétlőtt, megfeketedett halottak, több napon át temetetlenül az utcán. Terjengett a bűz, egyszer össze is hánytam magam. Gyerekfejjel az volt a legborzasztóbb, hogy olyan feketék voltak és a legtöbb rettenetesen nedvedzett…

… Irtóztunk, de a kíváncsiság újra meg újra kivitt az utcára. Teljesen természetes volt, hogy harcolni kell a szovjetek meg az ávósok ellen. Hiszen éveken át, nagy csöndben ugyan, de mindenki szidta őket. A gyerek persze meghallja az ilyesmit, hiába próbálnak vele valami mást elhitetni, mert félnek, hogy elszólja magát. Mindenki elégedetlen volt. Mai szemmel nézve szörnyű nyomorban éltünk. A háború után volt egy kis fellendülés, mindenki reménykedett, de aztán sikerült megint rövid idő alatt tönkretenni az országot. Anyám munkásnő volt a Danuviában, de annyi pénze sose volt a családnak, hogy normális téli tüzelőre fussa. Álltunk sorba a gyári faforgácsért, szombat délután meg a főmérnök elvtárshoz járt anyám takarítani. Nyomták a süket szöveget a munkáshatalomról, a proli meg éppen hogy megélt. Emelték a normát, ahogy csak tudták.

Mindenkinek megvolt a maga panasza. Annak is, akinek azelőtt se volt semmije, meg annak is, akitől elvettek valamit. Prolikörnyék volt a miénk, de azért szakmunkások is laktak arra jó néhányan. Akik a háború előtt még szépen éltek. Az egyikük például egy kis szatócsboltot nyitott a feleségével. Persze azt is államosították. Na, gyűlölték ám ők is az egészet. A Dobos bácsi azonnal bele vetette magát a harcokba, szegény felesége sose tudta, hol van…

Amikor szereztünk fegyvert, elhatároztuk, hogy mi is kinyírunk néhány ávóst. Ez látszott a legszebb kalandnak! Az ávós volt a gonosz ember, aki az oroszok szolgálatában nyomorgatja a magyar népet. Olyasmi, mint a janicsár a törököknél. Az egyik legjobb barátom, egy fiú a házból, piros csíkos nadrágban hazaszökött a Rákóczi katonaiskolából, amit nem sokra rá föloszlattak. Ő hozta a pisztolyt az iskolából. Amikor megtudta, hogy a pedellus néhány hónappal azelőtt valamiért megpofozott, kijelentette, hogy lelövi. Bolond, vásott gyerekek voltunk, talán meg is teszi, ha rátalálunk. Szegény pedellus, nemrégiben láttam, nagyon megöregedett. Mindig eszembe jut; ha akkor a Sanyi megtalálja…

Egyébként is volt valami bosszú jellege azoknak a napoknak, mindenkiből föltört a feszültség, a sérelmek, és szeretett volna elégtételt venni. Ezért lincseltek az emberek. Elvadult dühükben mindenért elégtételt akartak szerezni.

Gyorsan elterjedt a benzinespalack-módszer, amivel ki tudták füstölni a szovjet tankokat. Leköpték a megszenesedett kiskatonákat is. Persze főleg azok, akiknek megölték a gyereküket, férjüket. Sírva szitkozódtak az asszonyok. A magyar holttesteket viszont telerakták virággal…

Olyasféle emlék maradt meg bennem, hogy állandóan zeng a Himnusz. A Bosnyák tér tele van halottakkal, a drótokon óriási szürke hangszórók himbálóznak és recsegve szól belőlük a Himnusz… Fehér őszirózsát raknak az elesettekre, de rengeteget ám, teljesen beborítják őket. Bőgtem. Úgy, mint két héttel azelőtt a moziban, egy szovjet háborús filmen. Igy lett kerek a világ.

Villamosok egyáltalán nem jártak, buszok nagy néha, egyik nap igen, másik nap nem. Gyalog csavarogtunk mindenfelé. Bementünk Zuglóból a Köztársaság térre. Másnap, az ostrom után. Először azt hittem, havazott, mert hirtelen fehérnek láttam mindent. Tele volt a tér papírokkal, a sok-sok kidobált iratot ide-oda fújta a szél. A lelőtt ávósok még mindig ott feküdtek, beborították őket is a papírlapok.

Éppen egy hatalmas exkavátorral kezdtek ásni, amikor odaérek. Mindenki azzal kopogtatta a földet, amivel tudta, várták, hogy talán a föld alatti börtönökből visszakopog valaki. Néha szinte már mi is hallottuk, talán mert annyira hallani akartuk. Iszonyú volt, az izgalomtól félőrült volt mindenki. Körben a fákon meg lógtak a felakasztott ávósok. Akár egy középkori látomás. A megvadult nép föld alatti börtönöket keres a város közepén, fújja a rengeteg papírt a szél, fölkavarja, ledobja, az ávós hullák meg himbálóznak az ágakon… Az Emkénél, a szétlőtt éjjel-nappali közért előtt mi is meglepődtünk a becsületpénztáron. Ami kevés áru megmaradt, azt kirakták, az árát pedig mindenki becsületesen bedobta egy tányérba. Az első napokban még mindenki nyugodt volt, de aztán sokszor kitört a pánik. És bizony fosztogattak is. Senki sem tudta, mi lesz holnap: vitték, amit csak láttak.

Mi is vittük. A Komócsi utcában éppen ott voltunk, amikor föltörtek egy raktárat. Addig sündörögtünk, amíg csak a kezünkbe nem nyomtak valamit. Egy szépen leszögezett faládát, el se tudtuk képzelni, mi a csoda lehet benne. Narancsra vagy csokoládéra gondoltunk, szidtuk az ávósokat, hogy ezt is elrejtették előlünk. Ez onnan jött, hogy ismertünk egy gyereket, akinek az apja ávós volt. Ő kínált meg bennünket életünkben először naranccsal… azelőtt talán egy évvel…

Mi volt a ládában? Nagy nehezen fölfeszítettük és csúnyán meglepődtünk. Marmelád! Hitler-szalonna! Az iskolában a leves mellett gyakran ez volt az ebéd. Rácsaptak egy vastag szeletet a kenyérre, nesze, egyed! Odavágtuk a falhoz és megesküdtünk, hogy majd mi szerzünk az ávósoktól narancsot. Csak éppen azt nem tudtuk, hol rejtegetik…

… Néha az utcasarkon élelmiszert meg gyümölcsöt osztogattak. Ingyen. Följöttek faluról, megálltak, és aki arra járt, annak adtak. Igy támogatták a pesti felkelést. Még az utolsó napokban is láttam kocsit, amelyik kiment a Rákos-patakhoz, a beásott felkelők állásaihoz, hogy legyen nekik mit enni, ki tudjanak tartani.

Ha osztották az élelmet, mindig odaszaladtunk. A gyerekek a legtöbb helyen soron kívül kaptak. Ha valaki morgott ezért, akkor rászóltak: A gyereknek fontosabb! Sokszor mi vittük haza a kaját. A szüleink örültek is, meg nem is. Állandóan rettegtek, hogy valami bajunk esik. Ma már persze nem csodálom, hiszen ropogtak a fegyverek, süvítettek a golyók, de ez nekünk akkor valahogy természetes volt…

Jóban voltunk a karszalagosokkal. Nagy, fellobogózott teherautókon járták a várost és ha valahol valami keveredés támadt, leugráltak és rendet próbáltak csinálni. Diákok és fiatal munkásgyerekek voltak. Néha még az asszonyokat is szétválasztották, ha hajba kaptak az élelmiszerosztáskor…

Kalandként fogtunk föl mindent. Végre nem volt olyan unalmas az élet! Rengeteg gyerek kószált, ezért is volt szemétseg tankkal lőni a szűk utcákban, például az Angol utca és a Szugló utcakereszteződésnél. Ott ahol most az IPV székháza van. Annak a helyen pékség, oda jártunk kenyérért… Azt is szétlőtték tankkal. Később ugyancsak arrafelé, találtunk rengeteg lőszert. Elhatároztuk, hogy mi is fölrobbantunk valamit. Kiszedtük belőlük a lőport, a Danuvia előtt beleraktuk egy villanyoszlop aljába. Meggyújtottuk és rohantunk. Akkorát robbant, hogy az egész utca szaladni kezdett. Azt hitték, máris visszajöttek az oroszok. Pedig az csak néhány nappal később történt…

Amikor visszajöttek az orosz tankok, válogatás nélkül lőttek mindenre. Tüzeltek rájuk is, csakhogy a felkelőknek, legalábbis Zuglóban, nem voltak tankjaik. Zsákmányolni nem lehetett, legfeljebb benzines palackkal fölgyújtani.

A Bosnyák téren még a kistemplomot is szétlőtték, a mai postahivatal helyén. Engem még abban kereszteltek. Szétlőtték azt az épületet, amelyik a piac mellett, a mai élelmiszerbolt helyén állt. Rengeteg zuglói meghalt. Főképp a felkelők. Napokig tartották magukat, állítólag a zuglóiak bírták legtovább. Elsősorban azok, akik a Rákos-patak oldalába ásták be magukat. Mindig szégyelltem magam mások helyett, amikor azt olvastam, hogy a felkelők bűnözők voltak, börtönből szökött rabok, meg olyanok, akik a régi rendszert akarták vissza. Persze, a munkásfiúk! A zuglói üzemekből. Sokat ismertem közülük. Vagány gyerekek voltak.

Amikor már látszott, hogy reménytelen a helyzet, éjszaka eldobálták a fegyvereket és szétszéledtek. Sokan disszidáltak közülük. Tíz év múlva jöttek haza jó nagy autókkal…

Még hónapok múltán is figyeltük a rádiót, üzennek-e haza valamit. A környékbeli zuglóiaknak külön jelszavuk volt. A megegyezés szerint az üzenet elején ezt kellett elmondani: „Zugló ország, Rex kastély! Zugló ország, Rex kastély! Csucsu a szabad világba érkezett.” Én nem tudom, hogy terjedt el Nyugatról, hogy az a szabad világ, de minden gyerek csak így mondta. Egy darabig számotuk, hány zuglói srácnak sikerült kijutnia, de aztán úgy tizenöt körül abbahagytuk.

Sokan persze hónapokig figyelték az adásokat. Hiszen aki üzent, az biztos életben maradt. Azt nem lőtték le útközben, nem fogták el a szovjetek, nem deportálták…

Decemberben ott voltam az asszonytüntetésen is. Azt hittük gyerekfejjel, hogy minden újra kezdődik. Ment sok asszony, azok, akiknek elesett valakijük, talpig fekete ruhában. Sok ablakban égett a gyertya. Tolták a gyerekkocsikat. Nem kiabált senki. Néma tüntetés volt. Vonult a menet, körbe-körbe pedig rengeteg szovjet katona. Nagyon sok tatár, kalmük meg mit tudom én, micsoda. Ők is némán nézték a menetelő asszonyokat. Nem tudom, értettek-e valamit. No és a pufajkások. Néztek maguk elé, markolták a géppisztolyt.

Valamikor november közepén kezdődött újra a tanítás, körülbelül akkor, amikor a sztrájkok véget értek. Mi úgy sztrájkoltunk, hogy továbbra se tanultuk az oroszt. Nem volt emögött mit tudom én, milyen politizálás, csak hát valahogy mi is tiltakozni akartunk. Hiszen körülöttünk mindenki tiltakozott a szovjet bevonulás ellen, meg aztán kapóra is jött a dolog, hiszen amúgy is utáltuk. Én annyira komolyan vettem a fogadalmat, hogy tényleg soha többé nem tanultam oroszt! Sőt egy ideig hivatalosan is reménykedhettünk, mert még Kádár is megígérte egyik beszédében, hogy eltörlik a kötelező orosz tanulását. Meg akarta nyugtatni a kedélyeket. ígérgetett.

A nagy fogadalomra aztán éveken át ráfáztam. A Radnóti Gimnáziumban olyanok közé kerültem, akik addig egy olyan iskolába jártak a Gorkij fasorban, ahol mindent, de mindent csak oroszul tanultak, még a szünetben is csak oroszul szabadott beszélgetni. Ők persze a Radnótiban mindig ötöst kaptak. Engem viszont kész csoda, hogy nem buktattak meg, nem rúgtak ki, hiszen meg se nyikkantam, pontosabban néha mondtam egy-egy szót, de akkor az egész osztály dőlt a röhögéstől. A tanárok szerintem egy kicsit szolidárisak voltak velem, mert év végére mindig megkaptam a kettest. Csak az érettségin buktam meg, az idegen elnök előtt már nem lehetett megbundázni a dolgot…

Forrás: Ómolnár Miklós: Tizenkét nap, amely… 1956. október 23-november 4. Események, emlékek, dokumentumok. Szabad Tér Kiadó, 1989

Gérecz Attila: Halálraítéltek

(Töredékes, elveszett)

Az egyik megtébolyodott s az Isten

nevét csak súgva merte ejteni.

Harminc ezüstért, vére úgy segítsen ,

a menyországot én vettem neki!

Harminc.. de ha fölváltanák tövisben,

esküszöm millió annyi jönne ki!..

Mennyet loptak! s belé – foga megcsikordul

én raktam az istent tövisből és porból.

S te mit zokogsz itt bennem?! Tán fáj? jámbor!

művész vagyok, kell hogy szívedre üssek!

Ittál-e már a keserű pohárból?

hiszed-e őt? Krisztus sebére hűs seb

vagy halál az isten testén, akárhol..!

vágyadnál nem lehetsz kisebb.

S ha kérdeznéd, – s itt felkacag eszelősen –

mást nem mondhatna ő sem.

Megszűnnék, meg! De körbe-körbe járnunk

a csillagoktól le a sárig kell

hajts isten! gyííí! a lélek cifra jármunk

mit barom voltunk sora vezekel.

Társa ránéz. Hát meglehet hogy ránk únt

de vágyainkkal akkor merre ver?

Hallgatnak. A csönd meghasad közöttük

s négy szóvá lesz, mely Krisztusok fölött függ.

(Márianosztra, 1955.)

Forrás: a költő honlapja

Kozák Gyula: ’56 fegyveres felkelői

…A fegyveres felkelők október 23-áról 24-ére virradó éjszaka ragadtak fegyvert a sztálinista rendszer védelmezői, majd a nemzeti felkelés leverésére behívott szovjet erők ellen, s néhány „vihar előtti csendes” napot leszámítva, november 10-11-éig folytatták a harcot. Igaz, hogy „csak” tizenöt-húsz napig voltak történelmi szereplők, de ezért a pár napért egész életükkel fizettek – azok is, akik túlélték a kádárista terrort.

A felkelők csoportjai spontánul szerveződtek. Nagyrészt fiatalokból, akik már a forradalom kitörésének estéjén elég bátrak és elszántak voltak vállalni a fegyveres küzdelmet. Az első lövés a Rádiónál, a VIII. kerületi Bródy Sándor utcában dördült el. Ennek hatására indult néhány teherautónyi ember az Üllői úti laktanyákba fegyvert szerezni. Ezeken a teherautókon zömében fiatal munkások voltak, köztük néhány diák, s ők alkották később is a fegyveresek derékhadát. A fegyveres csoportokhoz később még sokan csatlakoztak, köztük egyetemisták és értelmiségiek is.

Október 30-a után a legtöbb börtönből kiszabadultak a politikai foglyok, s velük együtt olyanok is, akiket az akkori rendszer, joggal vagy anélkül, közbűntényes bűnözőnek minősített. Közülük sokan azonnal igyekeztek elhagyni az országot, voltak, akik ártatlanságuk tudatában a békés életet választották, de nem kevesen csatlakoztak azokhoz a fegyveresekhez, akiknek szabadságukat köszönhették, s akiknek körében bizonyítani akarták igaz magyarságukat és bátorságukat.

Már a forradalom legelső napjaiban kialakultak azok a gócok, amelyek a fegyveres összeütközések központjai voltak. A felkelők bázisai Budapest stratégiailag legfontosabb pontjain jöttek létre: a pesti oldalon a Kisfaludy (ma Corvin) közben és környékén, valamint a Kilián laktanya mögötti területeken (Tűzoltó utca, Tompa utca, Ferenc tér), a VII. kerületben a Baross tér környékén, a budai oldalon a Móricz Zsigmond körtéren, a Széna téren és a külső kerületekben Pesterzsébeten, Csepelen és Újpesten.

Október 23-a és november eleje között a fegyveresek jogi és politikai helyzete többször is gyökeresen megváltozott. Először statáriális bírósággal fenyegették őket, majd büntetlenséget ígértek nekik, ha leteszik a fegyvert, végül elismerték őket a forradalom katonáinak. A szovjet csapatok fellépése szabadságharccá szélesítette az első éjszaka összeütközéseit és megerősítette a fegyvereseknek azt a hitét, hogy a forradalomnak szüksége van rájuk. A megbuktatott rendszer elleni indulat a fegyveresek körében fogalmazódott meg a legegyszerűbben: a zsarnokot – a korábbi rendszer vezetőit, a pártfunkcionáriusokat, az AVH-sokat és a megszálló szovjeteket – el kell tiporni.

Október 28-a után a fegyveresek nagy része Nagy Imre és a kormány mellé állt, a harcok is elcsitultak. A miniszterelnök október 28-a és november 3-a közötti megnyilvánulásai és tettei a fegyveresekben jogosan ébresztették azt a hitet, hogy Nagy Imre az ő miniszterelnö- kük, s programja immár azonos az ő követeléseikkel. A szovjet csapatok kivonása, kilépés a Varsói Szerződésből, a nemzeti függetlenség megteremtése, a gyűlölt ÁVH feloszlatása olyan politika volt, amely a pesti utca embere számára közérthetően, sőt lelkesítően hangzott. S különösen reményt ébresztő volt, hogy a fegyveres csoportok képviselői találkozhattak a vezető politikusokkal, egyesek magával a miniszterelnökkel, Nagy Imrével is, és elmondhatták követeléseiket, tárgyalhattak a kormánnyal az együttműködésről. így vált lehetővé a Forradalmi Karhatalmi Bizottság létrehozása és a Nemzetőrség megszervezése a fegyveresek számos csoportjának a részvételével.

A felkelők politikai jelentősége az első perctől kezdve az volt, hogy nem alkudtak meg, és kérlelhetetlenségükkel megakadályozták, hogy a vezetés engedjen a rá nehezedő nyomásnak s szembe tudjon szállni a szovjet követelésekkel. Radikalizmusuk éppen úgy, mint a munkástanácsok meg nem alkuvása, állandóan sarkallta a központi hatalmat a forradalom kezdeti célkitűzéseinek következetes véghezvitelére.

A forradalom napjaiban – s még kevésbé november 4-e után – nem sikerült a lazán szerveződött csoportokat valamiféle központi vezetés irányítása alá vonni. De ha nem volt is rendszeres és szervezett együttműködés a felkelőcsoportok között, az információk rejtett és kibogozhatatlan csatornákon mégis áramlottak, és a harcosok – azonos indulattól vezérelve, mintha csak összehangolták volna tevékenységüket – nagyjából azonos módon cselekedtek. Amint elérték, hogy a szovjet csapatok visszavonuljanak, fegyvereiket a forradalom és az új rend védelmére fordították. A legtöbb helyen maradéktalanul élvezték környezetük támogatását, s abban reménykedtek, hogy követeléseik teljesítése után, már hamarost nem lesz rájuk szükség. Ahhoz azonban minden csoport ragaszkodott, hogy a harci készültséget mindaddig ne adja fel, amíg az alapvető követelések nem teljesülnek.

A szovjet vezetés október 23-a után legalább egy hétig nem döntötte el, hogy végül is új erők bevetésével, erőszakosan vet-e véget a felkelésnek. Az első beavatkozás erői korlátozottak voltak. Úgy tűnt, hogy hajlandók kivonulni az október 24-25-én elfoglalt állásaikból. Az október 25-i vérengzés a Parlament előtt és a vidéki sortüzek híre elsősorban az ÁVH és a pártapparátus ellen bőszítette fel az embereket, nem csoda, hogy az egyik legvéresebb „csata” október 30-án az MDP Köztársaság téri pártháza körül bontakozott ki. Ebben ugyan kevésbé a szervezett felkelők, mint inkább a pesti és vidéki „sodródó” elemek vettek részt (s az ismert felkelőcsoportok vezetői el is ítélték az ott elkövetett önbíráskodást, lincselést), de az események mégis azt látszottak bizonyítani, hogy a bukott hatalom fegyverrel védi fellegvárait.

A fegyveres felkelők elszántsága a november 4-i szovjet intervenció után újra jelentőssé vált. Az intervenciós szovjet hadsereg az útjába eső magyar katonai egységeket lefegyverezte, a néhol ellenállókat megsemmisítette, s így a Budapestre benyomuló páncélosokkal végül csak a „pesti utca” szállt szembe. A fegyveres ellenállás a világ legnagyobb erejű szárazföldi hadseregével szemben eleve reménytelen volt, s minden hősiessége ellenére csak néhány napig tarthatott. November 8-án a Baross téren, 9-én az óbudai Schmidt-kastélynál és 10-én Kispesten és Pesterzsébeten is befejeződtek a harcok, s a felkelők szétszéledtek. A corvinosok és a IX. kerületiek közül kisebb csoportok még folytatták a reménytelen harcot, amely Csepelen tartott a legtovább, november 11-éig, s eleste azt jelentette, hogy a fegyveres ellenállást sikerült végleg megtörni.

Ma sem tudjuk pontosan, hogy a fegyveres ellenállásban hányan vettek részt, miként alakult az egyes csoportok létszáma és harci ereje, mennyire voltak szervezettek. Erre a kérdésre annál is nehezebb választ adni, mert maguk a harcosok is gyakran mentek át egyik csoportból a másikba, ahogy a harci helyzet hozta. Becslések szerint a felkelők összlétszáma meghaladta a 10 ezer főt, esetleg a 15 ezret is elérte, ami városi gerillaharcban rendkívül nagy erőnek számít, különösen a nem erre kiképzett és nehézfegyverzettel, páncélosokkal támadó reguláris erőkkel szemben. A felkelők oldalán állt ügyük igazába vetett hitük, felháborodásuk a hitszegő támadás miatt, és segítette őket a helyismeret, a fiatalos vakmerőség és az a találékonyság, amely legendássá varázsolta a pesti utca ellenállását.

Karátson Gábor, aki maga is megjárta a börtönt, így jellemzi a forradalom hős fegyvereseit: „Csak sokkal később, ’89 után értettem meg, hogy kiből lesz hős. Azokból, akik olyannak születnek, hogy az életük hirtelen össze tud ugrani egyetlen pontba. Akkor, abban a pontban ott van az egész élet. … Ez valami különös adottság.”

A barikádokon ritkán szoktak egyetemi tanárok, ügyvédek, mérnökök vagy éppen írók, művészek harcolni. A barikád a „csőcselék”, a köznép, a pór privilégiuma.

Privilégiuma a hősies halálra s privilégiuma a bukás utáni megtorlás elszenvedésére.

De a forradalmat megelőző ellenzékben szerepet játszó értelmiségiek nem hagyták magukra az utca harcosait sem november 4-e előtt, sem utána. A fegyveres csoportok vezetői között azonban nem egy filmes, rádiós, író, újságíró is volt. Számos ponton érintkeztek és együttműködtek egymással. A november 4-i második szovjet intervenció után az illegális sajtótermékek előállítását és terjesztését, a sebesültek kórházba szállítását és gyógyítását, a lakosság és a kórházak élelemmel való ellátását végzők, a titkos szervezetekben röplapokat előállítók és a fegyveres felkelők között szoros volt az együttműködés. Mint ahogy a Csepeli Központi Munkástanács és a csepeli harcosok között eleven kapcsolat állt fenn, ugyanúgy a VII. kerületi fegyveresek és a Péterfy Sándor utcai kórházban illegális lapot előállító újságírók is együttműködtek. Ezek a kapcsolatok azonban nem teljesedhettek ki, mert a fegyveres ellenállás november 4-e után csak néhány napig tartott, míg az értelmiségi ellenállást és a munkástanácsokat – jellegükből következően – csak hosszabb idő után tudta a hatalom felszámolni.

A felkelők számára november 11-én – Csepel elestével – befejeződött a fegyveres harc, el kellett tűnniük a pesti utcáról, különben a biztos halál várt volna rájuk, mert a pufajkások és a szovjet járőrök lettek a pesti utca „gazdái”. Hogy mit éreztek, amikor be kellett fejezniük a harcot, hogy mit éreztek, amikor a vereség tudatában vissza kellett vonulniuk, szét kellett széledniük, arra az interjúk adnak választ.

A forradalom és szabadságharc magyar áldozatainak száma még az akkori hivatalos (de több mint három évtizedig titokban tartott) statisztika szerint is legalább 2500 fő volt. A halottak fele munkás, több mint kétszázan gyerekek, diákok, ipari tanulók voltak. Hogy ezek közül hányan estek el a fegyveres harcban, azt még becsülni sem tudjuk. A szovjet csapatok^vesztesége – az újabban előkerült források szerint – 669 halott és 1540 sebesült volt. Természetesen nem tudhatjuk, hogy ez a szám mennyire megbízható. A szovjet katonai vezetésnek ugyanis az volt az érdeke, hogy bagatellizálja a magyarországi intervenció veszteségeit.

A harcosok, amilyen hirtelen bukkantak fel, szinte a semmiből, s szerveződtek egységekké, ugyanolyan hirtelen tűntek is el. Aki tehette, s aki felismerte, hogy életét csak a határon túlra menekülve mentheti meg, az elhagyta az országot. Voltak, akik sikeresen visszatértek szűkebb környezetükbe, s ha szerencséjük volt és senki nem tudott fegyveres múltjukról, elkerülték a megtorlást. Igen sokan azonban a kádárista vészbíróságok elé kerültek, ahol a fegyveres harcot minden amnesztiaígéret ellenére „gyilkosságnak” minősítették, és szinte kivétel nélkül halálos ítéletet mondtak ki a vádlottakra. A véletlennek köszönhette, aki bitófa helyett „csak” hosszú börtönbüntetést kapott – de közel 200 felkelőt kivégeztek.

A forradalom fegyveres harcosai voltak azok, akikre a legkeményebben sújtott le a hatalom, s akik börtönből szabadulásuk után is a legvédtelenebbek és legkiszolgáltatottabbak voltak a Kádár-korszakban. De ez érthető is, hiszen ahányan voltak, annyifelől verődtek össze, fiatalok voltak, nem állt mögöttük semmilyen formális vagy informális érdekcsoport. A néhány napos közös harcon túl hiányzott az összetartó „hálózat”, és így ők voltak a legkevésbé képesek a közös érdekérvényesítésre vagy a szolidaritás szervezett megnyilvánulására, de akár még egymás informális támogatására is, s ezt a hatalom is pontosan tudta.

A létezett szocializmus bukásáig a pesti utca harcosait lehetett büntetlenül csőcseléknek nevezni, holott éppen ez a csőcselék adott példát megalkuvásmentességből, ötvenhat eszméi melletti kitartásból. Ők nem merültek alá, őket a víz alá nyomták, s egy életen át kellett és kell ma is a stigmát viselniük. Az ő sorsukat már nem lehet sem kárpótlással, sem kitüntetéssel visszamenőleg megváltoztatni. A szellemi és lelki nyomorúság, amelyet el kellett szenvedniük, visszafordíthatatlan, jóvátehetetlen. Szinte valamennyien tönkrement egzisztenciák, életük kisiklott, a börtönben és az azt követő évek mellőzöttségében elszenvedett lelki és testi sérülések után csoda, hogy a hitük épen maradt. (…)

Forrás: A Századvég Kiadó és az 1956-os Intézet kiadásában 1994-ben megjelent Pesti utca – 1956. Válogatás fegyveres felkelők visszaemlékezéseiből előszava (részlet, cimezés a szerkesztőtől) * Magyar Elektronikus Könyvtár

Hírek, álhírek, rémhírek, legendák az 1956-os forradalom után

Az 1956-os forradalom 50. évfordulóján Győri László kommentárjával gyűjtemény jelent meg a Forrás folyóirat októberi számában (2006/10) Kádár megőrült, Maléter hatvanezer emberrel a Bükkben, a Szovjetunióban kitört a forradalom címmel, amelyben az elbukott forradalom modern „folklórjából” adott ízelítőt.

„Az 1848-as forradalom egy rémhírrel kezdődött: „A tekintetes karok és rendek… azt a hírt kapták, hogy Petőfi Sándor a Rákoson tanyáz, de nem egyedül, hanem 40.000 paraszttal egyetemben …” (Petőfi Sándor naplójából). Az 1956-os forradalom egy felvonulással indult, s egy bevonulással ért véget. És fegyvertelen hírekkel, úgynevezett rémhírekkel folytatódott még hónapokig.

Hogy mi történt a tizenkét nap alatt, ma már egyre pontosabban, egyre mérsékletesebben, azaz egyre objektívebben ismerjük: nemcsak felülről, a nagypolitika, a lecsupaszított, esetlegességektől megfosztott, absztrahált eseménysorok felől, hanem eleven részleteiben is, amelyeket az összefoglaló művek szükségszerűen kirostálnak.

Egy olyan rémhír, hogy 40.000 „szűrös, gubás” gomolyog Rákosmezőn, az nem a történész illetékessége. Mítosz, legenda. Ötvenhatnak is vannak mítoszai, legendái. Azon melegében is termett egy-kettő.

(…)

Október 23-ától november 3-áig nem a híreké volt a szó, hanem a tényeké, a cselekedeteké volt a tér. A Corvin köziek, a Práter utcaiak, a szegedi, a veszprémi egyetemisták, a városi, a falusi nemzeti bizottságok, a munkástanácsok nem törődtek az európai status quóval, a világpolitikai realitással, az elemzést a leendő történészekre bízták, sőt egyáltalán nem foglalkoztak a történelemmel, azzal az írottal, amely egyszer majd minden esemény tetemére leszáll.

November 4-ével egy új, egy másik történet kezdődött. A forradalomvivők még kitartottak, de már mint ellenállók; a túloldalra, az illegalitásba szorította őket a status quo, a világpolitikai realitás.

A kijárási tilalom, a statárium napjaiban egyszer csak felfakadt a szó. Szavak, hírek özönlötték el az országot. Ha volt egy sztrájk, egy utcai menet, egy tragikus tüntetés, egy jel, az illúziónak bármilyen törékeny támasza, azonnal követte a hír, és ahogy egyre messzebb távolodott, egyre kevesebb szállal kötődött a konkrétumokhoz, mert szükség volt az irracionális, ahogy ma mondanánk, a virtuális, az alternatív valóságra. Az ország elvesztette szuverenitását, szovjet kommendánsok parancsoltak, deportáltak férfiakat, nőket, gyerekeket Ukrajnába, a magyar karhatalomnak, a rendőrségnek csupán mellékszerep, egy-egy kis emberagyonverés jutott az oroszok árnyékában.

A lehetetlen, a rémület, hogy mindennek vége van, természetellenes, át kell faragni, a vereséget új győzelemnek muszáj követnie. A lehetetlennel szemben képtelen hírekkel hadakoztak. Ezek a hírek, ezek a fikciók, ezek a placebók, ezek az önerősítő szerek gyógyítottak, hiábavaló óhajokat, vágyakat csillapítottak le, nagyítottak föl, úgyszólván a folklórba olvadtak át: a varázslat, a ráolvasás, a vajákolás, a szemmelverés származékai voltak…

*

Kiskunhalas városában az a hír van elterjedve, hogy a szovjet katonák agyonlőtték a jugoszláv nagykövetet, emiatt háborúba keveredünk Jugoszláviával. (Budapest, november 9.)

Nagykanizsa város területén az a rémhír terjedt el, hogy a szovjet csapatok összeszedik a fiatal gyermekeket és elviszik a Szovjetunióba. (Zala megye, november 15.)

Babócsa községben a hangulat az, hogy a pécsi Nemzeti Bankot kirabolták és a szovjet parancsnokot lelőtték. (Somogy megye, november 17.)

A megye községeiben igen nyugtalanítja a lakosságot az elterjedt rémhír, hogy a szovjet hadsereg tagjai a lakosságot összeszedik és viszik ki Szibériába. (Szabolcs-Szatmár megye, november 17.)

…Olyan hírek keringenek, hogy szovjet mozdonyvezetők jöttek be az országba, akik átveszik a vonatok vezetését. (Győr megye, november 20)

A megye területén az a hangulat uralkodik, hogy magyar kormány már nem Budapesten, hanem Csehszlovákiában székel … (Győr, november 22.)

Tiszalökön … az a rémhír, hogy Magyarországot folyó hó 25-ig a népi demokráciák hadserege fogja megszállni. A megye egész területén az a rémhír terjedt el, hogy Nagy Imrét mikor a jugoszláv követségről kiengedték, azt a szovjet csapatok elfogták, és Románián keresztül a Szovjetunióba szállították. (Nyíregyháza, november 23.)

A megyében olyan hangulat terjedt el, hogy nem Kádár János kormányozza az országot, hanem Rákosi, aki hetenként 3-szor repülőgépen jön be az országba és irányítja a Kádár-kormányt. Veszprém városában … olyan hír terjedt el, hogy a Kádár-kormányt leváltották és új koalíciós kormány alakult, amelyből Kádár a szovjet csapatok behívása miatt kimaradt. (Veszprém, november 23.)

A szombathelyi város területén olyan hír terjedt el, hogy Nagy Imre földmívelésügyi miniszter lesz és önként elhagyta a Jugoszláv Követséget. (Vas megye, november 24.)

A megye egész területén az a rémhír van elterjedve, hogy a Szovjetunió valamennyi népi demokratikus országot, hasonlóan Magyarországhoz, meg fog szállni. Ugyanakkor a népi demokratikus országok katonaságait leszerelteti, mert nem bízik bennük. (Nyíregyháza, november 26.)

A hosszúperesztegi lakosság körében az a hangulat, hogy a Szovjetunió Jugoszláviát meg akarja támadni. (Vas megye, november 26.)

A kőbányai pályaudvaron szolgálatot teljesítő vasúti rendőrség egysége folyó hó 26-án hajnalban elfogott egy polgári ruhába átöltözött szovjet katonát, aki több hete bujkált és géppisztollyal van felszerelve. Az elfogott szovjet katona Magyarországon akart maradni. A X. kerületi kommendáns szovjet katonai parancsnokság az elfogott személyt elvitte. (A Vasúti Rendőrség jelentése, november 27.)

Hamvas Béla gondolatai 1956-ról

„…Hogy mi történik ma itt, azt tudjuk.”

Ezerkilencszázötvenhatot az egész irodalom, az egész sajtó, a zene, a festészet, a művészet, a társadalom, a tudomány, a politika elárulta.

Minek árulta el?

Annak, hogy élni csak kell. Senki se mert halni, mint az orosz tankok alatt a munkások és a diákok és a gyermekek. Költő, író, szobrász, zenész, festő, orvos, tanár, mérnök, miniszter, katona, paraszt, munkás.

Soha még nép nem volt ilyen elhagyatott. Semmiféle vagyon, hír, hatalom nem ér annyit, mint amennyit mindezért most fizetni kellett. Nincs az életnek olyan mélysége és magassága, amely ez alatt az árulás alatt ne roskadna össze.

Egy év múlva már úgy éltek, mintha semmi sem történt volna. Mintha e hitvány és korrupt, nyomorult és züllött, tisztátalan és aljas népben egyszer, egyetlenegyszer és egyedül, az egész földön egyesegyedül nem ragyogott volna fel az igazság, és nem mondta volna ki egyszerre és egyhangúlag mindenki, aki itt él, kétszázszoros túl-ha-ta-lom ellenére. Aki ezt elárulta, az már nem hitvány és nem aljas és nem korrupt és nem nyomorult. Tovább élnek és énekelnek és festegetnek és szónokolnak és tanítanak. Tényleg semmi sem történt?

Évek óta azon gondolkozom, ha még valaha a történetben az igazság szóhoz jut, mit fognak mondani arról az időről, ami ezerkilencszázötvenhatot követte, azokról az emberekről, akik zenét komponáltak és képeket állítottak ki, és színpadon játszottak, jóízűen ettek és ittak, ahelyett, hogy fogukat csikorgatták volna. Nem írni több, mint írni. Ahelyett, hogy elvonultak volna kapálni és fát vágni, édes volt nekik az érvényesülés és a pénz.

Eleinte azt hittem, hogy a mai nevek csak azért maradnak fenn, hogy azokat még ezer év múlva is leköpjék. De túl jól ismerem a magyarokat. Azonnal elkezdtek mentségeket koholni, elkezdtek sugdolózni, hogy mennyire szenvednek, miközben vastag összegeket gyúrtak zsebükbe a libapecsenyén hízott vértanúk. Fogadok, hogy a történelembe, mint mártírokat jegyzik fel őket, e koszos és ripők söpredéket, dicsőítik egymást, és bevezetik egymást a történelembe, óvatosan Berzsenyi és Csokonai, Petőfi, Bartók, Csontváry, Arany és Kemény közé, ahelyett, hogy rémpéldaként mutogatnák őket a panoptikumban: íme, akiknek drágább volt a selyem nyakkendő, mint ezerkilencszázötvenhat. Mintha életnek lehetne tartani azt, amit ezek élnek, mintha költészet és zene és dráma lenne az, amit ezek csinálnak, mintha lehetne ilyen feltételek között élni akár csak hivatalban, vagy gyárban.

Persze élni csak kell. Nagyon nehéz. De ha nagyon nehéz, hát nagyon nehéz. Elrejtőzni és hallgatni, és napszámos munkát vállalni, és fogakat összeszorítani, és nem lázadni, vagyis igenis lázadni, és nem engedni, és átkozott és bőszült görcsben élni, és nem engedni. Hol van ma az a név, börtönökön kívül, amely nem ragad a mocsoktól?

„Semmi szent nincs, amit ez a nép ne gyalázott volna meg, ne süllyesztett volna hitvány eszközzé, és ami a barbárok között is égi tiszta marad, azt ezek a huncut vadak iparként űzik, és nem is tudnak mást – ahol az embert megalázzák, ott már nem tud másként élni,, mint saját érdekéért, saját hasznát keresi, és nincsen benne többé szív, még akkor sem, ha ünnepel, vagy ha szeret, vagy ha imádkozik” (Hölderlin)

Majd igazolják őket. Lemosogatják őket, bekerülnek a lexikonba, az irodalom és a kultúrtörténetbe, mint akik magas esztétikai értékeket valósítottak meg. Milyen történelem lesz ez?

Forrás: Patmosz, háromkötetes esszégyűjtemény (1959–1966)

Charles Gati: Volt esély ’56-ban

A washingtoni Johns Hopkins Egyetem professzorának Vesztett illúziók – Moszkva, Washington és az 1956-os forradalom című munkája szeptemberben egyszerre öt nyelven, a magyar mellett angolul, lengyelül, oroszul és szlovákul jelenik meg. Az amerikai eredetit a Woodrow Wilson Center és a Stanford University Press, a magyar fordítást, amely Makovecz Benjámin munkája, az Osiris adja ki. Gati legfontosabb következtetése: nem volt szükségszerű a szovjet beavatkozás, lett volna esély a békés megállapodásra – ha minden szereplő bölcsebb.

– A forradalom után néhány héttel fiatal újságíróként hagyta el Magyarországot, s az akkori eseményekről csak most, ötven évvel később írt könyvet. Mi került ennyi időbe?

– Az Indianai Egyetemen szovjetológusnak tanultam, s 1972-ig még csak nem is tanítottam Közép-Kelet-Európáról. Másrészt érzelmileg túl közel állt hozzám a téma, s ezért egészen 1986-ig nem mertem hozzányúlni. Akkor egy fejezetet írtam Nagy Imre és Moszkva kapcsolatáról. Az archívumok megnyílásával már sokkal több anyag állt rendelkezésre, a könyv ötlete 1991-ben fordult meg először a fejemben.

– Fél évszázaddal az események és tizenhat évvel a kelet-európai változások után mi újat lehet még mondani 1956-ról?

– Még mindig sok újat lehet mondani a tényeket illetően és az események elemzése terén is. Könyvemben például elsőként idézhetem a CIA operatív anyagait, tehát nemcsak az elemzéseket, hanem az akciókról vagy éppen azok hiányáról szóló értékelő jelentéseket. Rögtön hozzáteszem, hogy még mindig vannak hozzáférhetetlen archívumok, a legfontosabb a KGB anyagának megismerése lenne. 1992-ben megpróbáltam ezt is megszerezni, de amikor erőteljesebben kérdeztem rá, a KGB levéltárának egyik munkatársa egyszerűen elővette a szolgálati pisztolyát, és én jobbnak találtam távozni. Ez a történet akkor meg is jelent a New York Timesban.

– A forradalmat, Nagy Imrét, a szovjetek és az amerikaiak szerepét illető ítéletek azonban már jó ideje “kőbe vésetteknek” tűnnek. A friss adatok alapján lehetséges-e új következtetésekre jutni?

– Meggyőződésem, hogy az ítéletünkön sok tekintetben változtatni kell, és ez a könyvem lényege. Elfogadom és megerősítem a “Dávid és Góliát” történet igazságát, azt, hogy egy bátor nép évtizedes elnyomás után ki akarta harcolni a függetlenségét, és ezt a Kreml brutálisan leverte. Ez ma is a történet lényege. Négy kérdéskörben igyekszem finomítani az általánosan elfogadott nézetet. Az egyik az, hogy a körülbelül tizenötezer bátor felkelő olyan célokat tűzött maga elé, amelyeket a szovjet birodalom nem tudott elfogadni. A másik tényező, hogy a forradalmi kormány vezetői érett politikus létükre képtelennek bizonyultak realista célok kitűzésére rávenni az ifjú és heves forradalmárokat. A harmadik pont a szovjet döntéshozatali folyamat árnyaltabb megközelítése. Különösen azt hangsúlyozom, hogy október 30-án, mint ezt levéltári forrásokból magyar, amerikai és orosz történészek már megírták, a szovjet pártelnökség egyhangúlag a beavatkozás ellen szavazott. A döntés másnapi megváltoztatásához lényegesen hozzájárult többek között a Köztársaság téri atrocitás. A negyedik tényező az Egyesült Államok és a Szabad Európa Rádió szerepe, amelyről részletesen és sokkal kritikusabban írok, mint előttem mások.

– Az amerikaiak sem siettek nyilvánosságra hozni a dokumentumokat.

– Valóban, tavaly az információhoz való szabad hozzáférésről szóló törvény alapján kikértem a vonatkozó dossziékat. Betekinthettem a CIA 1958-ban készült, a korabeli operatív anyagokra támaszkodó, szigorúan titkos értékelésébe. Megdöbbenéssel olvastam, hogy a Kelet-Európa “felszabadításáról” szóló ígéreteket nem kísérte semmiféle gyakorlati lépés. Azok, akik mindig és mindenhol feltételezik a CIA aknamunkáját, meg lesznek lepve, ha megtudják, hogy az 1956-os forradalom idején a szervezetnek egyetlen alkalmazottja volt Magyarországon – a követség magyarul tudó munkatársa, aki viszont más beosztása miatt nem is igen tudta elhagyni az épületet.

– Nem szentségtörés-e Nagy Imrét utólag a sorsdöntő pillanatokban habozó, amúgy pedig kommunista meggyőződéséhez a legutolsó leheletéig hű emberként ábrázolni?

– Egyáltalán nem az. A politikusok nem szentek, Nagy Imre sem volt az. Egy bátor államférfinak illik szobrot emelni, és Nagy Imre ezt meg is érdemli. Ugyanakkor életének több periódusában olyan tetteket is elkövetett, amelyekről szintén beszélni kell. Nem újdonság a magyar olvasónak, hogy az 1930-as években az NKVD informátora volt. Az sem, hogy a második világháború után rövid ideig belügyminiszterként, majd a párt adminisztratív osztályának vezetőjeként tevékenykedett. Az is tény, hogy nem szólalt fel a Politikai Bizottság ülésein, amikor elvtársait és kollégáit letartóztatták. Nem kétséges, hogy 1953-as miniszterelnöki kinevezése, amelyet a szovjet pártvezetés döntött el, annak is köszönhető, hogy Moszkvában megbíztak benne. Végül botcsinálta forradalmár lett. Október 23. és 28. között, már a forradalom miniszterelnökeként egyáltalán nem értette a helyzetet, s csak a forradalom utolsó napjaiban és különösen a forradalom bukása után magasztosult igazi hőssé. A kihallgatói és bírái előtti viselkedése páratlan hősiességről tanúskodik, ám a teljes képhez az is hozzátartozik, amit korábban tett. A teljes igazság megírása nem szentségtörés, hanem a történelem felnőttekhez méltó értelmezése.

– Nem tart attól, hogy a még életben lévő ’56-osok megsértődnek? A könyvben helyteleníti, hogy nem voltak realisták, túl radikális követeléseket fogalmaztak meg.

– Biztos vagyok abban, hogy könyvem mondanivalóját innen is, onnan is fogják hibáztatni. Erre csak azt tudom mondani, hogy bizonyos következtetések nekem is nagyon fájnak. A kötet címe Vesztett illúziók – ezen az én saját elveszített illúziómat is értem.

– Hosszan ostorozza az amerikaiak, és különösen a Szabad Európa Rádió akkori magatartását. Mit tehettek volna másként, és annak mi lett volna a jelentősége?

– Hadd kezdjem azzal, hogy már 1952 végén, 1953 elején lemondott a CIA a szovjet táborral foglalkozó operatív osztályának helyettes vezetője, mert már akkor rájött arra, hogy a háború idején elsajátított beavatkozási módszerek és akciók a hidegháború korszakában nem voltak lehetségesek. 1956 legelején a Münchenben megjelenő Látóhatárban Kovács Imre, majd Borbándi Gyula bölcsen tapintott rá arra, hogy a “felszabadítás” politikája csak üres szólamokból áll. A New York Times hasábjain a vezető külpolitikai szemleíró, C. L. Sulzberger megírta, hogy Kelet-Európában a titoizmus, azaz a “nemzeti” kommunizmus a felszabadulás, a Szovjetuniótól való elszakadás első lépcsője. Volt tehát egy alternatíva, de Amerika nem ezt választotta, mert mint mindig, ezúttal is a teljes győzelemre törekedett.

– Ezt a mentalitást tükrözték 1956-ban a SZER adásai?

– A Szabad Európa Magyar Osztálya – nem úgy, mint a Lengyel Osztály – a lehető legradikálisabb célok kitűzését szorgalmazta. Legnagyobb és megbocsáthatatlan bűne, hogy 1953-55-ben nem támogatta Nagy Imrét. Nem támogatta az október 28. után a forradalmat magáévá tevő Nagy Imrét sem, sőt egészen november 2-ig uszított ellene. Sajnos a magyar nép számára a Szabad Európa jelentette Amerika álláspontját.

– A szovjet szándékok többszöri változásáról írva azt érzékelteti, mintha lett volna esély valamiféle, ha nem is teljes győzelemre.

– A magyar forradalom több olyan esemény után következett be, amikor a Szovjetuniónak érdeke lett volna átértékelni a “táborral” való kapcsolatát. Az egyik ilyen esemény a Titóval való 1955-ös kibékülés volt, a másik az osztrák békeszerződés és a szovjet csapatok kivonása, majd a genfi szovjet-amerikai csúcstalálkozó és 1956 februárjában a XX. kongresszus. Mint már említettem, október 30-án egységesen elvetették a beavatkozást. A pártelnökség egyik tagja, Anasztasz Mikojan végig ellenezte a katonai beavatkozást. Ha a magyar forradalom megállt volna egy Gomulka-féle megoldásnál, akkor valószínű, hogy nincs szovjet katonai beavatkozás. Igaz, az új kormány erős szovjet nyomás alatt maradt volna – mint Lengyelországban -, hogy mérsékelje a reformokat.

– De vajon igazi győzelem lett volna egy Gomulka-féle lengyel modell lehetőségének kivívása?

– Semmiképpen sem olyan, mint amilyenre 1956 őszén számítottunk. De úgy is fel lehet tenni a kérdést, hogy vajon a valami nem lett volna-e több a semminél. Más szóval a történelemnek 1956-ban nemcsak Petőfi Sándor idealizmusára, hanem Deák Ferenc bölcsességére is szüksége lett volna.

Forrás: Népszabadság • Horváth Gábor • 2006. május 20.

Dr. Kovács Ibolya: Úgy éreztem, kicserélték a várost

/56 éves, nyugdíjas; 1956-ban 23 éves, bírósági gyakornok/

Október 25-én, csütörtökön reggel utaztam fel Pestre, ha ritkábban is, de jártak vonatok… Mentem a jogi kar épülete felé és úgy éreztem, hogy hétfő óta, amikor utoljára erre jártam, szinte kicserélték a várost. Szétlőtt kirakatok, kiégett tankok, halottak mindenütt. Sírok, frissen hantolt sírok a Nemzeti Múzeum kertjében és a Kálvin tér közepén a virágágyásban. És temetetlen holtak. A magyarokon őszirózsa és mindenütt a lyukas, Rákosi-címer nélküli magyar lobogó. És az orosz halottak. Szénné égve, virág nélkül.

Néztem az egyiket, és nem is tudom, mondjam-e, mi jutott eszembe… 1945-ben szovjet katonák a szemem láttára erőszakolták meg az anyámat. Tudtam, hogy annak, aki holtan fekszik ott, semmi köze az egészhez, de hát… Az ember ösztönösen a saját élményeiből rakja össze a maga történelmét. Nekem az a katona az anyámat meggyalázó erőszak jelképe volt…

Szinte irigyeltem a magyar hősi halottakat, őrült gondolatok jártak a huszonhárom éves fejemben. Hogy ők legalább meghaltak, a szabadságért, hogy soha többé ne legyenek olyan megaláztatások, olyan ostoba erőszak az életünkben, mint addig…

A jogi kar tele volt fegyveresekkel. Sorban jöttek az évfolyamtársaim, de a fiatalabbak is. Azok, akik soha nem végezhették el az egyetemet, vagy csak a legutóbbi években, ötvenéves fejjel. Akik közül aztán sokat fölakasztottak, vagy kiverték a szemüket, véletlenül, vallatás közben. Ők tudnának igazán mesélni, de nem akarnak, és talán nem is fognak soha. Túlságosan legázolta őket a történelem. Ha eszembe jut az a tiszta lobogás, lelkesedés, amit akkor, október 25-én láttam, sírni tudnék…

Valamiféle megkönnyebbülés látszott mindenkin, mintha túl lennénk egy nagyon nehéz megpróbáltatáson. És a remény, hogy soha többé nem jöhet vissza a régi világ. Szörnyű, hogy később mindezt annyira bemocskolták. Elképesztő igazságtalansága a történelemnek. Mert lehet, hogy naivak voltak ezek az egyetemisták, lehet, hogy csak álmodoztak, de hogy tiszta dolgokat, igazságosabb világot akartak, az bizonyos.

Nemzetiszínű karszalaggal járőröztek az utcán és megakadályoztak sok-sok atrocitást, erőszakot. Biztos vagyok benne, hogy néhány hét múltán minden normális kerékvágásba jutott volna. A döntő többség rendet, békét és igazságot akart. Micsoda borzasztó hazugság, hogy a lumpen csavargók, betörők gaztetteivel sározták be mindazt, ami azokban a napokban történt! Aki átélte azt az őszt, beleborzad, hogy ez mekkora megtévesztés, milyen iszonyatos kifordítása a valóságnak…

Amúgy a jogi egyetemen óriási volt a felfordulás. A „főhadiszállás” az első emeleten, a magyar jogtörténet tanszék szobáiban volt, Eckhardt professzor irodája mellett. Meg is kapta a magáét a következő évben a Népszabadságban, egykori tanítványa, Szabó László tollából. Pedig már 90 felé járt az öregúr.

A nagy lelkesedés mellett bizonytalanságot is éreztem. Némi fejetlenséget. Igazán pontosan senki sem tudta, hogy most mi következik. Szabadság, demokrácia, függetlenség, körülbelül ennyi fogalmazódott meg hirtelen. Bár ez végső soron egyáltalán nem csoda, hiszen annyira hirtelen roppantak szét a bilincsek. Mintha mindenki egy irányt mutató vezetőre várt volna, aki majd megmondja, hogy eztán mit kell csinálni. Az első napokban még Nagy Imrében sem igazán bíztak, képtelenség volt eligazodni az egymást sűrűn követő eseményekben.

…Figyelmeztettek az évfolyamtársaim, hogy a Kecskeméti utcán át ne menjek a Kálvin tér felé. A bal oldali saroképület tetejére ugyanis fölmenekült néhány ÁVH-s, géppisztolyokkal, golyószóróval. Lőttek minden egyetemista külsejű fiatalra, különösen, ha fegyvert láttak a kezében. Éppen arról folyt a tanácskozás, hogy harcba bocsátkozzanak-e velük, vagy esetleg tárgyalások útján is rá lehetne venni őket arra, hogy hagyják abba a tüzelést.

Még bent voltam az egyetemen, amikor megérkezett a Parlament előtti vérengzés híre. Szinte hinni se akartuk. Végre kezdtek megnyugodni a kedélyek, erre lemészárolnak néhány száz ártatlan embert, köztük rengeteg nőt. Jártak ott joghallgatók is, azt tudom elmondani, amit ők meséltek.

A békés felvonulók küldöttséget akartak a Parlamentbe meneszteni. Barátkoztak a szovjetekkel. Nyugalom, jókedv, mindenki azt remélte, hogy vége lesz a lövöldözésnek, megkezdődhet valamiféle kibontakozás. A sok asszony, de még a férfiak egy része is vallásos énekeket énekelt. Szűz Máriáról, „Hol vagy, István király?”, „Boldogasszony anyánk…”

Az a fiú, aki mindezt mesélte, ahhoz az oroszországi jelenethez hasonlította, amikor az elégedetlenkedő nép szentképekkel vonult a cár elébe. És a cár beléjük lövetett…

Állítólag egy háromtagú küldöttséget beengedtek az épületbe. Aztán percek múltán nagyon különös eset történt. Résnyire kinyílt a Parlament főbejárata, és kiszaladt a lépcső legfelső fokára egy karhatalmista. Kétszer-háromszor meglengetett egy nemzetiszínű lobogót, és nagyon gyorsan visszarohant az épületbe. Ahogy becsapódott mögötte az ajtó, megszólaltak a fegyverek… Mindenki a rengeteg vért emlegette, hogy szinte vörösre változott a Kossuth Lajos tér…

*

Eszembe jut egy furcsa emlék. Hirtelen kinyitott a központi zálogház a Kinizsi utcában. Híre szaladt, hogy mindenki ingyen visszakaphatja a zálogtárgyát. Vagy fél óra alatt akkora sor kerekedett, hogy a Kálvin térnél volt a vége.

Innen-onnan fegyverropogás hallatszott, friss, éppen hogy csak behantolt sírok minden elképzelhető helyen, miközben a pestiek boldogan trécseltek a sorban, örülve annak, hogy ingyen visszakapják a beadott holmijukat…

A barátnőm akkor már napok óta az öccsét kereste, még valamikor szerdán, 24-e környékén tűnt el, még csak hallani sem hallott róla.

Állandóan ropogtak a géppisztolyok, rengeteg halott, friss sír mindenütt, tankkal szétlőtt házak, persze hogy az volt az ember első gondolata, talán ő is meghalt.

Néhány utcai síron volt felirat, másokon semmi…

Kimentünk a Kerepesi temetőbe is. Akár ha elérkezett volna a végítélet napja. Halottak mindenütt, lerakva, ledobva. Halottak a fák tövében, a fal mellett, sőt a sírok tetején. Kóvályogtak közöttük az élők. Befogták az orrukat és közel hajoltak. Keresték anyák a gyereküket, gyerekek a szüleiket. Sok halottat egyáltalán nem lehetett fölismerni, még az sem volt biztos, hogy férfiak-e vagy nők. Tanklövedékkel, gránáttal szétszaggatott húscafatok. Az emberek a ruhamaradványokat piszkálgatták, az alapján próbáltak eligazodni.

A barátnőm nem találta meg az öccsét; szerencsére néhány nap múltán előkerült. A barátnőm egyébként akkoriban egy frissen szervezett bölcsődében dolgozott. Ide gyűjtötték össze azokat a gyerekeket, akiknek elestek a szülei. Nem számított, hogy kik voltak. Egymás mellett játszott az ávós és a fegyveres felkelő árvája…

Remény és bizonytalanság, azt hiszem, ezek voltak akkoriban a legjellemzőbb érzések. Mindenki bízott abban, hogy csak jobb p het a régi világnál, ugyanakkor tartottunk tőle, hogy ez a szabadság csak egy röpke kis álom.

Szorongtam akkor is, amikor visszautaztam vidékre. Még abban sem lehettem biztos, hogy a vonat célba ér velem…

Talán négy-öt hét telt el azután, hogy a szovjetek levertek mindent, amikor a bírósági gépezet is megindult. Előbb bevezették a statáriumot, majd a gyorsított eljárást. A statáriumnál nincs lehetőség jogorvoslatra, és a halálos ítéleteket 24 óra alatt végrehajtják. Egyes helyeken vérbíróságnak hívják a statáriális bíróságot. Tisztes, jogot végzett ember mindenképp borzad az ilyesmitől. Még a perrendtartás alapszabályait is felrúgták.

Nem számított, hogy az elsőfokú ítélet mondjuk csak hat év volt, és kizárólag a vádlott fellebbezett, az ügyész sem kért súlyosbítást, attól még a Legfelsőbb Bíróság nyugodtan halálra ítélhetett valakit. Még a maguk által megállapított szabályokat se tartották be, még halálbüntetés esetén sem… Megszűntek a megyehatárok, keresztbe-kasul szállították a vádlottakat, függetlenül a letartóztatásuk, a lakóhelyük vagy a bűncselekmények elkövetésének helyétől. Abban a megyében például, ahol én voltam, egy Győrből érkezett katonai bíróság osztotta az ítéleteket.

Az úgynevezett 00-ás, speciálisan politikai ügyekre szakosodott ügyész is máshonnan jött. Nem bíztak meg a helyi bírákban, jogászokban, túl enyhének találták az ítéleteket.

A vádiratok nagy részét alig lehetett összetákolni. Elég volt valakit följelenteni, hogy azokban a napokban puskával a kezében látták. Ez akár a népköztársaság megdöntésére irányuló összeesküvésnek számíthatott, amiért már halálbüntetést is ki lehetett szabni. Attól függött, hogy ki az ügyész és kik ülnek a bíróságban.

Éveket osztottak ki csak azért, mert valakiről valaki azt állította, hogy jelszavakat kiabált, vagy csupán hangosan elégedetlenkedett.

Vidéken, különösen az első hetekben, még volt az emberek között valamiféle kimondatlan szolidaritás. Mindenki érezte, hogy ez, bármi történt is, túlzás. Például amikor a Bakonyból, hozzánk a megyei börtönbe szállítottak tíz tizenhat-tizenhét éves kamaszt! Fegyverrrel a kezükben fogták el őket, de amúgy semmit se tudtak rájuk bizonyítani. A börtönőrök, félve attól, hogy 24 órán belül a statáriális eljárás keretében felkötik a fiúkat, megszegve a szabályzatot, néhány órára közös cellába zárták őket. Sikerült is megegyezniük valamiféle mesében, ami alapján mindent egy 15 éves fiúra fogtak, aki örömmel vállalta a dolgot. Annyira összekeverték a szálakat, hogy a bíróság 24 óra alatt semmit sem tudott a nyakukba varrni. Megúszták két-három évvel. Az már más kérdés, hogy a börtönőröket egytől egyig leváltották. Még a testületből is elbocsátották őket, segédmunkás lett valamennyi…

Amikor nyilvánvaló lett, hogy semmiképpen sem szabad a Legfelsőbb Bíróság elé kerülnie egy-egy ügynek, megint csak kialakult egyféle szolidaritás. Még azok között is, akiket más megyékből rendeltek ide. Nem sok ember nézi jó szemmel, ha tizen-huszonéves embereket akasztgatnak olyasvalamiért, amibe abban a tizenkét napban szinte bárki belekeveredhetett.

Igyekeztek már első fokon olyan ítéleteket hozni, amibe remélhetőleg a Legfelsőbb Bíróság sem köthet bele, nem kéri hivatalból magához az ügyet. Az ügyész is csak ritkán fellebbezett, hiszen ő, ha utasításoknak engedelmeskedett is, mégiscsak közelről látta a vádlottat, míg a Legfelsőbb Bíróságon gyakran csak a papírok alapján súlyosbították az ítéletet, ítéltek halálra valakit…

A hóhért, sőt a hóhérokat Pestről küldték. Még a nevükre is emlékszem, testvérek voltak. Járták a megyeszékhelyeket, végezték a dolgukat…

A statáriális eljárásba néhány közbűntényes is beleesett. Például egy 78 éves alkoholista bácsi, aki a nővérével összeveszett egy lovon. Hirtelen haragjában fejszével agyonütötte az asszonyt..

Letartóztatták reggel, délelőtt halálra ítélték, délután akasztották… Most is előttem van a szeme, ahogy rémülten néz a semmibe. Csendesen szűkölt, ahogy húzták az akasztófa felé, végig a folyosón. Nedves csík maradt utána, szörnyű rémületében összepiszkította magát. Ha nincs a statárium, akkor az erős felindulásra és idős korára való tekintettel megúszta volna hét-nyolc évvel…

Láttuk a vádlottakon, hogy időnként borzasztóan megverték őket. Egy lakatosnak, aki tagja volt a munkástanácsnak, úgy szétrúgták a heréjét, hogy sose lett többé férfi belőle. Tudom a nevét is, meghalt már szegény…

Sokszor csak annyi volt a vád, hogy az illető követ dobott egy vörös csillagra vagy részt vett a leszerelésében, még vagy ötven másik emberrel együtt. Ezért már évekre börtönbe lehetett kerülni. Hát még ha magyarázkodni, visszabeszélni merészelt a vádlott! Bár a legtöbben hallgattak.

Az idős bíró, aki mellett dolgoztam, időnként falfehér, undorodó arccal odalökte elém az aktát. – Nem bírom – mondta. – Tákoljon össze valami ítéletet. Amibe nem kötnek bele a Legfelsőbb Bíróságon, nehogy halálra ítéljék már ezt a szerencsétlent.

Időközben megtudtuk, hogy mi játszhat szerepet abban, hogy ilyen könnyen osztogatják odafent a kötelet.

Ülnökként olyanok, főleg özvegyek szavaztak, akiknek a férjét meglincselték vagy lelőtték.

A legnagyobb felháborodást egy húszéves fiatalember ügye váltotta ki. Persze csak csendes felháborodás volt ez, befelé háborogtak a lelkek, ki merte volna kimondani, amit gondol?

Ezt a fiút is a Bakonyban fogták el, fegyverrel a kezében. Nem lőtt az istenadta senkire, őrzött egy elhagyott laktanyát. A felfegyverkezett fiatalok csatlakoztak a honvédekhez, aztán amikor jöttek a szovjet csapatok, mind eltűntek az erdőben. Ki tudja, miért, ezt a fiatalembert hagyták hátra. Talán abban rejlett a magyarázat, hogy a közeli faluban laktak az idős szülei, akik mindketten süketnémák voltak.

Sajnos a fiú nem egészen látta át a helyzetét, nem volt hajlandó megtagadni, amit csinált. Nem tagadta le, hogy fegyverrel a kézben kívántak harcolni a szovjet csapatok ellen. Az egyáltalán nem számított, hogy egyetlen lövés sem dördült el. Elég volt a szándék. Már-már az ügyész és a bíróság tagjai is arra biztatták, persze csak utalásokkal, kimondatlanul, hogy tagadjon, de ő csak mondta-mondta a magáét. Hosszas nyűglődés után kimondták rá a halálos ítéletet. De aztán a bíróság, miután volt erre valamiféle jogi lehetősége, nyomban átalakult kegyelmi tanáccsá és kegyelmet, életfogytiglant javasolt a fiatalembernek. Igen ám, de ezt a Legfelsőbb Bírósággal helyben kellett hagyatni. Az érvényben lévő szabályok szerint erről három napon belül döntést kellett hozni, hiszen gyorsított eljárás volt érvényben.

Amikor letelt a határidő, az egész város fölsóhajtott. Mindenki szurkolt a fiú életéért. Letelt a három nap, nem válaszoltak. Ez azt jelentette, hogy nem lehet fölakasztani.

… Egy hónap múlva, szinte hinni se akartuk, megjött az elutasítás. Mit számított a szabály! A halálos ítéletet végre kellett hajtani…

Ha csak egy szóban előkerült az eset, még fél év múltán is könnyes lett az emberek szeme. Egy kolléganőm, elveszítve az eszét, elment az akasztásra. Soha többé nem állt vele szóba senki. El kellett költöznie a városból.

Nekem így kezdődött a Kádár-korszak. Apropó, Kádár János. Tudja, mikor hallottam először személyesen a hangját? November nyolcadikán ismét felmentem Pestre. Akkor bizony még sok helyen lövöldöztek, néhány csoport tartotta magát.

Kádár János állt egy lassan gördülő tank tornyában, páncélsisakban. A kezében hangszórót tartott. A hangja összetéveszthetetlen, biztos, hogy ő volt. Sőt, be is mutatkozott. Mondta, mondta a magáét: – Gyertek elő, fiatalok! Hagyjátok abba az értelmetlen öldöklést! Küzdjünk együtt a rend helyreállításához! Személyesen ígérem nektek, hogy aki leteszi a fegyvert, annak semmi bántódása nem eshet!

Ez az ígéret akkoriban a Rádióban is elhangzott néhányszor, sőt újságban is megjelent…

Forrás: Ómolnár Miklós: Tizenkét nap, amely… 1956. október 23-november 4. Események, emlékek, dokumentumok. Szabad Tér Kiadó, 1989

Csörsz István: Viharjelzés – Riportok 1956 katonáival

(szemelvények)

Solymosi alezredes: (…) Elindultunk, elöl a harckocsizászlóalj – három vagy négy kocsim maradt otthon, mert éppen javítás alatt voltak. Olyan tizenhat-húsz harckocsival indultunk el. Mögötte jött egy lövészzászlóalj az összes nehézfegyverrel. A lőszer az utolsó kocsikon volt. Amíg az ezred riadózott, beszélgettem a Hídvégivel az irodámban. Kérdezem tőle, vezérőrnagy elvtárs, látta a diákok tüntetését? Azt mondja: részben láttam, részben hallottam róla. Ismerem a követeléseiket. És mi a véleménye erről? Az, hogy igaza van a népnek! – Ez megerősített, hogy mégis jó irányban kapizsgálok én. Ezért mertem azt mondani az ezrednek, hogy bármi történik, a népre nem lövünk! Egyébként ez súlyos vádpontom volt aztán a tárgyaláson. Hogy mertem én ilyet mondani október 23-án?…

Elég lassú menetben jöttünk, ahogy egy harckocsi-menetoszlop menni szokott a közúton: olyan 25-30 kilométeres sebesség van előírva.

Odaérünk az ürömi téglagyárhoz, ott vár bennünket Hegyi vezérőrnagy, átveszi a parancsnokságot, ő fog vezetni bennünket Budapestre. Jó. Annyit mondott, hogy valószínűleg a Rádióhoz megyünk, mert ott hatalmas tömeg gyülekezik, és be akarnak olvasni valamilyen pontokat a rádióba, amit meg kell akadályozni.

Nyolc óra után értünk Budára, más sötétedett. De nekem nagyon rossz érzésem volt, mert üres volt a Bajcsy-Zsilinszky út, egészen az Astoriáig. Ahogy az Astoriához érünk, hatalmas tömeg, amerre a szem ellátott. Egy gombostűt nem lehetett volna leejteni. A Kossuth Lajos utcán, a Rákóczi úton és a Múzeum körúton sem. Hogy megyünk itt át?…

Odamegyek a Hegyi gépkocsijához, mit csináljunk? Azt mondja, nem tudom. Közben körbefogtak bennünket a civilek, a Hegyi beszélt velük, de nem értettem, mit mond a nagy zajban. Egyszer csak látom, hogy valaki megüti a vállát egy zászlórúddal. A Hegyi arra fordult, összehúzta magát, beugrott a kocsijába és otthagyott!

Nem szólt semmit. Hát az úristenit, én most mit csináljak? Nem mondott semmit! Annyit tudtam, hogy a Rádióhoz kell menni, de hogy mit csináljak, milyen feladattal, azt nem mondta!

Közben odajön hozzám több egyetemista és civil – azóta megtudtam, hogy Fónay volt az egyik, azt mondja, alezredes bajtárs, a Rádiónál az ávósok lövik a tömeget! (…)

Dr. Bőzsönyi Ferenc rádió-főbemondó: Kimentünk a József körútra, ahol már több kiégett harckocsit és nyitott páncélautót láttunk: a páncélautókat felborították, és halott szovjet katonák hevertek szanaszét. Még olyat is hallottam, „Iván, kellett neked idejönni?…” Némelyiket köpködték, rugdosták, ilyen fokú volt bennük a gyűlölet. Persze óriási volt az öröm, amikor hazaértünk; anyám, nagyanyám és az egész ház tudta, hogy rádiós vagyok, meg hogy mi volt a Rádióban. Ki-ki rendbe szedte magát, hát a nőknek még kellemetlenebb volt, mint nekem. Nagyjából egy irányba indultak haza – anyámmal együtt a Rákóczi térig kísértük őket, ott elköszöntünk. Ki erre, ki arra ment. Mi ott ácsorogtunk még egy darabig, mert az akkori Nemzeti Színház felől valami furcsa kongatást hallottunk. El se tudtuk képzelni, mi lehet, végül úgy döntöttünk, hogy megnézzük, és elmentünk odáig. Ez már 24-én délután volt. Látjuk, hogy a fejetlen Sztálin-szobor fekszik ott a villamossíneken, és kalapáccsal, csákánnyal, minden módon verik széjjel az emberek, rajta állnak, körbeállják és levizelik mindenki szeme láttára. Meglehetősen össze volt firkálva krétával. Két felírásra emlékszem, ilyen volt: SZEMÉTLÁDA, meg az, hogy 6 MILLIÓ EMBER GYILKOSA! – Hát elég tájékozatlan volt, aki ezt ráírta, mert azt hiszem, ennek többszörösét gyilkoltatta meg. A szobor feje már letört vagy letörték, mert több darabból volt összehegesztve a monstrum. A Mikus Sándor-féle szobor volt ez. Egyébként meglepett, hogy milyen vékony matériából van: ujjnyi vastag lehetett. A feje meg az Akácfa utcában hentergett valahol, de ezt csak hallomásból tudom. A mutató jobb kezét Pécsi Sándor színész szerezte meg, sokáig a kertjében volt elásva. Most, amikor már elő merték venni az elmúlt években, ott állították fel. De úgy hallom, az özvegye aztán eladta a Munkásmozgalmi Múzeumnak, vagy kinek. „Sic transit gloria mundi” – Így múlik el a világ dicsősége.

Béldeki főhadnagy politikai tiszt: (…) Magas rangú tisztek kerültek ki erről az akadémiáról, őrnagy, alezredes… Nem a tudásuk, hanem a Párthoz való hűség miatt. A Szovjetunióhoz való hűség… Ez a napi tevékenységben nyilvánult meg. Mondtak valamit, hogy Rákosi elvtárs, akkor: „Rákosi! Rákosii…” – másfél óra taps.

Én, mondjuk, kiváló mesterlövő voltam. Kiváló pisztolylövő. Aranyra teljesítettem minden haditornát, csak… nem szerettem tapsolni, és mertem kérdezni. Néha. Amikor Pálffynak a kivégzése volt, az akadémia adta a díszőrséget. Szabó őrnagy volt a törzsfőnök. Azt mondja, álljanak ki azok a személyek, akik úgy érzik, hogy gyenge a szívük, vagy félnek! Persze nem állt ki senki. Kivégzést fognak végrehajtani, és mi adjuk a kivégzési négyszöget. Hazaáruló lett a Pálffy! Utána taggyűlés… ott mindenki a kommunista párt tagja volt. Elmondta a vádbeszédet az akadémia párttitkára, hogy Pálffy a nép ellensége lett, és megkérdezte az egyik százados, mi a bűne mégis?… Azt a századost már többet nem láttuk. Reggel üres volt az ágya. Én ezzel beszélgettem néha olyan dolgokról, amit csak mi ketten gondoltunk: mi lesz, ha mindenki bűnös lesz, mindenkit felakasztanak?… Akkor már az Andrássy úton meg a Belügyben folyt a munka, Péter Gábor volt a belügyminiszter. Likvidálta az értelmiséget, az ellenállókat, akik nem értettek egyet. És ezt látta mind az ember, hogy mi történik. Ez a százados már nem volt ott, sőt, reggel már nekem se kellett menni. Nem ébresztettek éjjel, és nem kellett mennem gyakorlásra. Megkérdeztem a párttitkártól, hogy mi van. Azt mondja, mindig érdeklődsz, fogd már be a pofád egyszer! (…)

Heinrich Böll: A magyarok felkelése

Úgy vélem, hogy szolidaritásunk puszta kinyilatkoztatásával sem a magyar szabadságharc áldozataival, sem az egyiptomi halottakkal és sebesültekkel szemben nem teljesíthetjük kötelességünket; igaz, a szolidaritás magától értetődő és a magától értetődőt most megteszem: egyetértek a Nyilatkozattal. A magyar férfiakkal, asszonyokkal és gyermekekkel szemben csak akkor teljesíthetjük kötelességünket, ha megkíséreljük megérteni, hogy mi az, amiért harcolnak és szenvednek, már egy teljes hónapja, oly konoksággal, amely Európa nyugati felén nem csak meglepődést, de szégyenkezést is ki kellett volna, hogy váltson. A szemtanúságot nem vallhatom magaménak, mégis biztos vagyok benne, hogy Magyarországon olyan igazságért harcolnak, szenvednek és halnak meg, amelyet mi Európa nyugati felén zászlónkra sajátunkként könnyelműen fel nem írhatunk, vezércikkeinkbe és hírmagyarázatainkba fel nem vehetünk: annak részei, amit mi igazságon és szabadságon értünk, bizonyára a magyar szabadságharcosok szeme előtt is ott lebegnek, de számukra mégis többről van szó, arról is, ami még nálunk sem létezik. Ez a harc értünk is folyik, elkeseredetten, amelyhez egyedül csak jótékonykodással járulunk hozzá, nem kevés ez, és mégse elegendő, és még sincs más eszközünk: szégyenünk határait pontosan jótékonykodásunk és arról való tudásunk jelöli ki, hogy ezt a harcot értünk vívják, a szenvedést értünk szenvedik el.

Forrás: Heinrich Böll: Aufstand der Ungarn. In: Werke (Kölner Ausgabe). Hg. v. Árpád Bernáth et al. Bd. 10. 1956–1959. Hg. v. Viktor Böll. Köln: Kiepenheuer & Witsch, 2005. p. 73.

Az „1956 hatása a német kultúrában” c. szemináriumot a Szegedi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán Bernáth Árpád hirdette meg a 2005/2006-os tanév tavaszi szemeszterében. A fenti fordítás Balogh Melinda, Bereczki László, Demeter Mónika Gabriella, Demku Andrea, Huber Andrea, Mizsei Edit, Paor Smolc Bernadett, Schulz Viktória munkáinak összecsiszolásából jött létre. In: Tiszatáj, 2006 / 11. p. 8.

Nagy Gáspár: Szemközt a halálraítéltek csapatával

– Csete Örsnek, aki az élet továbbszolgálatosait fölmutatta –

A bíró

már hetek

hónapok óta mondogatta:

mosom kezeim a vérben.

A hóhér

– talán nehéz álmaiban –

a könnyű hajnalokat várta

amikor a hurkok derengőn

moccannak a szélben.

S a börtönudvar

kockába zárt világa fölé

beszabadul a hunyorgó

csillagok mínuszos entrópiája:

hóköd és lengő nyári pára.

De még ott vagyunk

a getsemani éjben

midőn a minden fokon

halálraítéltek

nem is tudják fölfogni

mily aljas volt

a zsarnokság szájából

rájuk mért ítélet.

Aztán mégis.

elmarad a hajnal!

És ezért lesz minden

iszonyú nehéz!

Szégyenünk méhéből

szabadságra bukni:

gyötrelmes újraszületés.

Forrás: http://www.1956.hu/forradalmi.html

Ötvenhatosok mesélnek Csete Örsnek…

A budapesti Csete Örs (sz. 1966) fiatal korától szenvedélyesen fotózik, fotográfusként is elismert. Ötvenhatos portrégyűjteménye, amelyhez valamennyi alany forradalmi élettörténetét is összegyűjtötte, egyedülálló a műfajban (1956. Budapest. Arcok és sorsok. Magyar Napló, 2001). A monumentális, magyar és angol nyelvű album elején elmondja:

„Egy októberi délután, ezerkilencszázkilencvenkettőben, a forradalom egykori helyszínén, a budapesti Corvin közben álldogáltam. Körülöttem nagyrészt nálam idősebb emberek, a mozi lépcsőjén rögtönzött színpad. A szeles idő ellenére folyamatosan érkeztek újabbak a Körút felől, s a tömeg egyre növekedett. A mikrofonba egy asszony az életéről beszélt, hajdani reményeiről, jelen csalódottságáról. Az összegyűlt sokaság minduntalan félbeszakította, kiabáltak, tapsoltak, tovább hallgatták. Mintha a szónok és közönsége valami különös párbeszédet folytatott volna egymással. Ők volnának az egykori forradalmárok? – villant át rajtam. Azóta vagyok kíváncsi rájuk, a XX. századvég öregedő, hétköznapi forradalmáraira…

…Nem volt célom egzakt történelmi ismeretek közvetítése. Inkább arra törekedtem, hogy a további oldalakon elbeszélt történetek segítségével mind sokszínűbben, érzelemmel és személyességgel telítve mutatkozzanak meg az események…” Az albumból, amelynek az idén bővitését is igérte, idézünk föl jó néhány történetet.

*

Balázs László: „Tizenheten laktunk’45-ös srácok a Drégely utcában. Rongylabdával futballoztunk délutánonként. Egyszer csak kitört a forradalom. Délután lehetett már, hat-hét óra tájban. Jöttek az emberek a Mester utcán, és kiabálták: – Kitört a forradalom, forradalom van! A kommunizmus megbukott, az ávósokat ki kell nyírni! – így, szó szerint. – Az oroszokat ki kell zavarni a hazából, szabadságot Magyarországnak, függetlenséget! – Ment a tömeg a Körút felé. Abbahagytuk a focizást… Végigmentünk a Mester utcán a tömeggel. A Mester utca sarkán, a húszas és harmincas villamos végállomásánál állt egy mentőautó. Emlékszem, körülötte nők, férfiak, fiatal srácok, fegyvert osztogattak. Volt ott gránát, géppisztoly, puska. Az egyik terhes nő ránk is szólt, hogy menjünk haza, gyerekek vagyunk, ne avatkozzunk bele, mert otthon kapunk a pofánkra.” (Sz. 1945. A Corvin-köz egykori gyerekharcosa, később segédmunkás, fűtő. Rokkantnyugdíjas, Budapesten)

Bánkuty Géza: „24-én reggel felültem a motorkerékpáromra, és kimentem tréningezni. Amikor hazaértem, hallottam a rádióban, hogy tegyék le a fegyvert, és hallottam, hogy a városban hőbörögnek az emberek. Hogy ezek tisztességes, becsületes emberek vagy huligánok voltak, akkor arról még fogalmam sem volt. Az egész helyzet zavarosnak tetszett. Lehet, hogy mások ki tudtak olvasni belőle valamit, de én úgy láttam, hogy itt olyan állapot van, ami elszaladt. Másnap reggel Gál Feri, akivel együtt motoroztam, az oldalkocsis motorjával odajött a házunk elé, bejött, és azt mondta: – Gyere Bregyó, menjünk le a Statisztikai Hivatalhoz, mert hatalmas tömeg van! – Mondom: – Hagyjad, nem ránk tartozik, menjünk fel inkább a Hármashatár-hegyre, és tréningezzünk! Ez nem a mi ügyünk, fogalmunk sincs, hogy mi van itt, gyerünk, motorozzunk! – Addig dumált, míg beültem az oldalkocsijába, egyenruhában, szolgálati fegyverrel az oldalamon, amit amúgy soha nem hordtam. Én nem akartam semmiben részt venni, azt sem tudtam, hogy forradalom van…” (Sz. 1925, motorversenyzőből lett fegyveres felkelő. A forradalom után az Egyesült Államokba távozott, vállalkozó)

Béres Iván: „A forradalmat leverték, és megalakultak a karhatalmista csoportok. A harmadik szomszédunkban lakott egy osztálytársam. Egyszer megláttam az apját karhatalmista egyenruhában. Megkérdeztem a sráctól: —Te, mi van, Kádár-pribék lett az apád? – A családom nagyon féltett, mert a környéken mindenki tudta, hogy benne voltam a forradalomban, de nem történt semmi. A hetvenes években a Füredi úti lakótelepen sétálgat az osztálytársam apja bottal. Köszönök neki: – Csókolom, Garamvölgyi bácsi! – Már kezdett szürkülni. – Szerbusz – mondja. – Te vagy az, Iván? Emlékszel fiam, amikor azt mondtad Lacinak, hogy Kádár-pribék lett az apád? Tudod, fiam, hogy én mentettelek meg téged a letartóztatástól? A névsorból én, a karhatalmista százados tüntettem el a nevedet! – S hogy miért mentett meg? A nagyanyám fehérnemű-varrónő volt. Az ’50-es években rengeteg inget varrt a Garamvölgyi bácsinak, aki akkoriban a Tanácsnál dolgozott, és sok fehér ing kellett neki. Talán ennek köszönhetem, hogy megúsztam az egészet, és most itt ülök.” (Sz. 1941. Ipari tanuló, Corvin-közi harcos. A forradalom után timár, teherautósofőr. Rokkantnyugdíjas, Budapesten)

Bocskay T. József: „25-én reggel… megjött Budapestről egy személyautó, amiből egyetemisták szálltak ki, akik szavalatokat tartottak, és buzdító beszédeket mondtak. Egyszer csak arra jött egy platós teherautó. Egy civil vezette a kocsit, mellette egy hadnagy ült. A kocsin mordályok voltak, velük akarták felfegyverezni a Tatabánya környéki, rendszerhez hű bányászokat. A fegyverek szétszóródtak az emberek között, a hadnagy meg elmenekült. Valaki kitalálta, hogy menjünk a Városparancsnokságra. A Városparancsnokság egy kis parasztház volt. – Jöjjön ki a városparancsnok! – kiabáltuk. Nem jött ki. – Dobják ki a fegyvereket! – nem dobták ki. Két srác és én beugrottunk a kertbe, ahol csak egy százados és egy főhadnagy lapult. Na, most hova menjünk? Menjünk el a rendőrségre! Valaki azt mondta, hogy a fogda tele van szabadságharcosokkal. Elmentünk oda is, a rendőrök nem ellenkeztek, azt mondták: – Jöjjön be egy bizottság, és nézze meg, hogy az épületben csak zsiványok vannak! – így is volt. Onnan is elhoztunk azért egy pár fegyvert. Valaki azt mondta erre, hogy rosszul csináljuk, mert a Főosztályra kell menni. Minden nagyobb városban volt egy úgynevezett Főosztály, ott voltak az ávósok…” (Sz. 1925. Politikai rab, vájárként dolgozott Tatabánya környékén. Amerikába menekült, ahol étterme volt, majd hazatért Budapestre)

Bulka László: „Bibó megbízott a közellátási kormánybiztosi teendők ellátásával Komáromtól Szentgotthárdig. Amikor megindultak a vöröskeresztes szállítmányok, akkor én azokat Hegyeshalomnál vagy Komáromnál átvettem, és áthoztam a magyar oldalra. Utána elirányítottam Budapestre, volt amelyikkel én is feljöttem. A minisztérium megmondta, hova menjen a segélyszállítmány. Én elkísértem, átadtam, és utaztam vissza a határra. így kaptunk különböző gyógyszereket. Nem igaz, hogy a segélyszállítmányokban fegyverek voltak. (…) Amikor befejeztem a kormánymegbízotti munkámat, akkor valaki felajánlotta nekem, hogy kineveznek az Élelmiszeripari Tervezőintézet Igazgatójává, ha aláírok egy papírt, amely szerint a segélyküldemények, amelyeket én átvettem, nem nyugatról, hanem keletről érkeztek Záhonyra, illetve Csapra. Ezt én nem voltam hajlandó aláírni, ezért aztán nem is lettem igazgató.” (Sz. 1923. Elektromérnök. A forradalom után kereskedelmi ügynök. Budapesten él.)

Bük János: „Akkor jött egy orosz kocsi, föltettek rá bennünket, és kivittek Ócsára. Körbe voltunk fogva orosz katonákkal. Egymás után vittek egy katonai teherautóba kihallgatásra. Pufajkások tolmácsoltak. Aztán marhavagonba tettek bennünket nyílt pályán, és kivittek Ungvárra. Ott lekopaszították minden testrészünket, fertőtlenítették a ruháinkat. Éjjel-nappal folytak a kihallgatások. A városi börtönben voltunk. Aztán néhányunkat elvittek a lengyel határhoz, Sztrizsbe, ahol ugyanúgy folytatódott minden. Azokkal az orosz katonákkal voltunk elszállásolva egy ideig, akik átálltak a forradalom mellé. Teát ittunk, mócsingos uborkalevest, meg káposztalevest ettünk, reggelire heringet kaptunk, egy szál cigarettát és két szem kockacukrot. Én elcseréltem a cigarettát kockacukorra, mert nem dohányoztam. (…) Akkor már ugye mentek az ENSZ-ben ezek a dolgok, hogy fiatalokat visznek ki a Szovjetunióba, így ENSZ-nyomásra végül is hazaloptak bennünket. Nem „hazahoztak”, hanem „hazaloptak”, mert akkor már nemzetközileg is elterjedt, hogy gyerekeket visznek ki. Tizenhét éves lehettem.” (Sz. 1938. Műszerészsegéd, majd Széna-téri harcos. Deportálták. Később piacozó, most nyugdíjas.)

Csépány Valéria: „…Lelkesen hordtam a fiúknak a teát. Egészségügyi tanfolyamot végeztem, értettem hozzá, hogyan kell kötözni a sebesülteket. Ezt csináltam. Később átmentem a Maros utcába egy laktanyába. Teát főztem, sebesülteket kötöztem. Rendes orvos mellett dolgoztam. A sebesülteket a János kórházba vittük. (…) A tárgyaláson tizennyolcan lehettünk. Én a legutolsó rendű vádlott voltam, első- és másodfokon is másfél évet kaptam. Az egészet leültem, egy nap engedményt nem kaptam. 1958. július 30-án szabadultam. Egy fiatal nagyon sok mindent elfogad. Volt bennem egy kis dac is, ha a többiek szenvednek, akkor szenvedjek én is! Nem voltam lelkileg összetörve, csak amikor az öt fiút halálra ítélték. Ki is végezték őket. Egyetlen egy emlékem volt a fiúktól, a tárgyalásig egy fehér zsebkendőt hímeztek nekem, de olyan szépet, hogy én sem tudtam volna úgy megcsinálni. Honnan szedték a színes cérnát hozzá, nem tudom. Könyvet hímeztek bele, és Madách idézetet varrtak rá: Ember küzdj és bízva bízzál! Sokáig őriztem a kendőt. Elővettem, kimostam, bevasaltam, megnézegettem és visszaraktam. Aztán szőrén-szálán eltűnt.” (Sz. 1937, Ózd. Gépírónő, a Széna-tériekhez csatlakozott. 1958-ban szabadult. Nyugdíjas, Budapesten)

Dibáczi Lajos: „Negyven civil emberből állt a Nemzetőrség ott, zömmel a környéken lakókból, kistarcsai munkatársaimból. Akiben volt egy kis hazafias érzés, és nem szerette a bolsevizmust, az odacsapódott hozzánk. Járőröztünk. Ki volt adva, hogy az élharcosokat, a párttitkárokat tartóztassuk le. A kistarcsai szövőgyár pártitkárának a lakására is kimentünk. Le akartuk fogni. Nem volt otthon. Amikor megtudta, 28-a körül, hogy milyen rendes elbánásban van része a mi hadifoglyainknak, önként jelentkezett. Egy ávós századosnak a felesége volt a szakácsnő. Most is megvannak, rendes emberek, merem állítani.” (Sz. 1914. Esztergályos volt. Megúszta a számonkérést, nyugdíjas.)

Dobrosi Lajos: „1956. november l-jén szereltünk volna le. Október 23-án már bent volt a civil ruhánk a laktanyában. Éjjel az ezredügyeletes helyettese voltam, amikor parancsot kaptam Deák alezredestől, a hadosztály híradófőnökétől, hogy négy percen belül az egész ezredet sorakoztassam le a riadótérre. Bementem a körletekbe, és elkiabáltam magam: – Riadó! – Teljes menetfelszereléssel mindenki levonult a gyakorlótérre, a lövegeket felcsatolták a vontatókra. Vezénylést kaptunk, hogy vonuljunk Budapestre, mert forradalom van. (…) Kitűztük a menyasszonyommal a lakodalmat 1957. november 18-ra. Este, a lakodalomba jöttek értem, mondták, elvisznek Budapestre kihallgatni. Ki is hallgattak. Tizenhárom évig.” (Sz. 1934. Tüzérként harcba keveredett az orosz egységekkel. Hetvenben szabadult. Nyugdíjas Pécsett.)

Fátyol István: „Éjszaka hordtuk a röpcédulákat, ki a munkáskerületekbe. Csepelen például az egyik munkás alul berakta röpcédulákat a gyárkéménybe, a huzat meg kivitte őket. Fél Csepel tele lett röpcédulákkal! Így adtunk híradást a néma tüntetésről is, amikor november 23-án délután kettőtől három óráig Budapest belső kerületeiben az utcán senki sem tartózkodott. Aki közlekedett valamilyen oknál fogva, még az is bement a kapu alá, arra az egy óra hosszára. Csak egyetlen gépkocsi cirkált az utcákon, a szovjet városparancsnoké. Nem hitte el, hogy a magyar nép tényleg annyira fegyelmezett, hogy az általunk készített és terjesztett röpcédulák szavainak hitelt ad.” (Sz. 1934, Makó. Kiszabadulása után színházi világosító.)

Fónay Jenő: „A börtönparancsnok megkérdezte: – Mondja, Fónay, ért-e a vízvezetékekhez? – Mondom: – Igen, meg tudom csinálni, csak meg kell néznem a gépeket. – Megnéztem a gépeket, és akkor már tudtam, hogy ki lehet menni a vízelvezető csövön a börtönből. Hiszen valahova bele kell folynia az abban lévő víznek! Csak végig kell a csövön mászni hason csúszva. Kimentek a társaim, de csak az egyik jött a megbeszélés szerint vissza. Az azt mondta, hogy a Rákosrendező pályaudvarról jött vissza. Fölnyomtak egy akna-fedlapot, és ott voltak a vagonok közt. – Atya Úr Isten, hát az egész börtön megszökik! – mondtam fellelkesedve. – Gyerekek, ez óriási, hú de jó! – Na és hol van a másik két srác? – Mindjárt jönnek. – Délután három óra, még mindig nem jöttek. (…) Négy órakor kellett bemennünk a munkahelyről a cellába, és ha nem jönnek vissza addig, akkor vége. Hát nem jöttek vissza. Kimentek reggel, elkezdtek szórakozni. Egyszer csak megszólalt a sziréna, megszólalt az összes csengő, bezártak bennünket, riadó. Fölmentem az emeleti ágyra, két ágy volt egymás fölött, az ablakon néztem ki. Pár perc múlva jöttek a tűzoltók, rendőrök, mindenki, és engem már vittek is.” (Sz. 1926. Széna-téri harcos, mérnök. Halálra ítélik, de az elnöki kegyelem életfogytiglanra változtatta a büntetést. 1963-ban szabadult.)

Gazdagh Sándor: „Pesterzsébetről be akartam menni a városba egy ismerősömhöz, hogy megbeszéljük, hogyan meneküljünk ki Ausztriába. A Ludovika épülete mellett mentem el, s befordultam az Üllői útról egy utcába, amely pontosan a botanikus kert mellett vezetett. Hirtelen négy vagy öt ember rohant felém. Orosz járőrök. Rám tartották a géppisztolyokat, és kikapták az iratokat a zsebemből, a nemzetőr igazolványom leesett a földre, a piros-fehér-zöld csík csak úgy virított rajta. Tudtam, hogy a sorsom meg van pecsételve. Igy is lett: átkutattak, és megtalálták a pisztolyomat is. Sírtam. Borzasztó gyáva voltam. Imádtam az életet. És az is bántott, hogy a holttestemet sosem találják meg, de ha megtalálják, akkor sem fogják tudni, hogy kié, hiszen az igazolványaimat mind elvették. Egy megvilágított területen álltam, valami lámpa fénykörében… Kaptam egy akkora pofont, hogy azt hitten, a fejem leesik a vállamról. Összeestem. Nemsokára magamhoz tértem. Föl akartam tápászkodni. A pasas látta, hogy kelnék fel, erre odalépett a fejemhez. Fölnéztem, és láttam, hogy ez a disznó lőni fog. A karomat magam elé tartottam védekezésül. Ebben a pillanatban egy borzasztó nagy robbanás hallatszott. Amikor feléledtem, meg voltam győződve, hogy halott vagyok. — Te Jóisten, ha én halott vagyok, akkor miért fázok…” (Sz. 1936. Katonazenész. Corvin-közi harcos. 1957-ben disszidál, Németországban él, rokkantnyugdíjas.)

Hrzova Erzsébet: „Tizennyolc évesen már férjnél voltam 56-ban. Október 25-én feljött a férjem Taszárról, ahol katonatiszt volt, és bejött értem a munkahelyemre. Elkért a főnővértől. Együtt mentünk a VIII. kerületi Rendőrkapitányságra, amit akkor már elfoglaltak a forradalmárok…A férjem egyik régebbi katonatársa volt a parancsnok. Ottragadtunk. Főztem a fiúkra. (…) Egyik nap bejött a kapitányságra néhány ember… Van egy közért, ahol szeretnének élelmet vásárolni, mert már nincs mit enniük, és az üzlet vezetője nem nyitja ki az üzletet. Azért kellett kimennünk, hogy megmondjuk neki, nyissa ki a boltot, különben az emberek feltörik, és akkor biztosan kárt is okoznak. Amikor odaértünk, kérdi a közértes, hogy mit akarunk itt? – Ide figyeljen, jóember – válaszoltam neki –, itt rohad meg magának az ennivaló, hát nyissa ki az üzletet, és adjon élelmiszert a népnek, mert nincs mit enniük! – Erre azt mondja, nem nyitja ki, mert hogy számol el majd a népnek! Én azt válaszolom: – Hát a nép itt van maga előtt! – Nem akarta erre sem kinyitni. – Nézze, ha kinyitja a boltot – mondom neki –, akkor csinálunk egy listát, és én aláírom, hogy fegyveresen kényszerítettem magát arra, hogy nyissa ki az üzletet. – Amikor a hasához tartottam a géppisztolyt, akkor azért odaadta a kulcsot, így nem kellett szétlőnöm a zárat. Aztán közölte, hogy ő nem fogad el pénzt. Hát, ha nem fogad el, akkor nem fogad el. El is tűnt nyomban. Csak a tárgyalásunkon jelent meg mint a „fegyveresen elkövetett rablás és gyilkossági kísérlet” vádpont tanúja. Esküszöm, én onnan még tíz deka vajat sem vittem el a magam számára, A közértesnek a haja szála sem görbült meg! így is halálra ítéltek.” (Sz. 1938, Budapesten. 1970-es szabadulása után varrónő. Ma nyugdíjas.)

Kabelács Pál: „…A tűzszünet vége felé kimentem a folyosóra, le akartam menni az emeletről a földszintre, de nem lehetett. Az egész lépcsőház le volt szakadva. Az első emelet meg, ahol voltunk, a levegőben állt. A körbefutó gangon indultam el, így akartam lejutni. De futás közben rám lőttek. Eldobtam magam a betonon, a gangon, és figyeltem. Ahol a kapualj szét volt lőve, ott egy lyuk tátongott, tele golyószórós oroszokkal. Visszakúsztam. Mertz Lacinál volt golyószóró, meg egy másiknál, akinek nem is tudtuk a nevét, csak úgy hívtuk, hogy Vágottarcú Imre. Szóltam nekik, hogy nem lehet elmenni. – Dehogynem, komám! – mondja erre Imre. Aztán szépen elkezdett kúszni a gangon, a golyószórót meg lefele fordította, és azt mondta: – Fussatok! – Úgy futottunk be egy másik lakásba. Aztán ő is bejött, de akkor már nem lőttek a kapuból az oroszok. Gondolom, hogy talán… valami történhetett velük. Nem tudom. Lényeg az, hogy a lakásban a szekrényből lepedőket vettünk ki, összekötöttük, úgy másztunk le. Akkor sebesültem meg egy fáradt golyótól.” (Sz. 1937. Halálra ítélték, de 1973-ban kiszabadult.)

Kalina János: „A halálos zárkából gyakran csak cigarettáért iratkoztunk fel az orvoshoz. Ott volt a zsebében a cigi, volt, hogy a sajátjából adott, volt, hogy a hozzátartozók kintről küldték be vele. Gyufánk nem volt, hogy gyújtunk rá? Volt a kübli. Azon meg volt vakrozsda. Téptünk az ingünkből egy kis rongydarabot. Kiszedtünk a szalmazsákból egy pici kócot, abba beleszórtuk a rozsdát, összesodortuk, utána beletettük a rongydarabba, azt is összesodortuk, keményre. Letettük, és a padlón elkezdtük dörzsölni. Addig dörzsöltük, amíg meg nem gyulladt, aztán rágyújtottunk. Kegyetlen világ volt az, nem lehet elmondani! (…) 1974 áprilisában megint letartóztattak, mert beszóltam egy pártembernek, hogy ilyen senkiházi csavargók züllesztették le 1956 előtt a magyar népi demokratikus államrendünket! Izgatásért feljelentettek, és lecsuktak. Kaptam négy évet, és foganatosították a visszamaradt huszonhét hónapomat, összevonva tizennyolc évem lett. 1979. november 21-én jöhettem csak ki.” (Sz. 1933. Hivatásos katona. Halálra ítélték, majd életfogytiglant kapott. Parképítő munkás, fűtő. Nyugdíjas Komlón.)

Káldor Vera: „Azért szaladtam be a kórházba, mert az emberben benne volt ’56-ban ez a spontán segítőkészség. A parasztok szekérszámra hozták föl ingyen az élelmet a kórháznak. Teljesen önként. Nem kértük. Csak gondolták, hogy ellátási nehézségek vannak. Valahogy benne volt a levegőben, az emberekben, hogy itt most valami történni fog, és nekem benne kell lennem, és segítenem kell. Én három napig le sem feküdtem a kórházban. Hozták a sebesülteket. Belgyógyászra szükség volt a vérátömlesztésekhez, a felügyelethez. A mi belosztályunkon a nyolc orvosból csak három volt bent. Igy a többiek munkáját is el kellett látnunk. A főorvosom betelefonált, hogy szívtrombózissal fekszik otthon. Csak a szovjet hadosztályokat kellett mozgósítani, mindjárt elmúlt a szívtrombózisa…” (Sz. 1928. Orvos.)

Kocsis Zoltán: „Parancsba volt adva, hogy ha szovjet harckocsival találkozunk, akkor a harckocsink csövét le kell fordítani, le kell hajtani öt fokkal, és jobbra negyvenöt fokkal elfordítani. Ez tiszteletadást jelentett, elmegyünk egymás mellett, és nem bántjuk egymást. Mi a harckocsi tetején voltunk, nem bent a harckocsiban. Amikor fölértünk a Margit-hidra, akkor jött velünk szemben egy szovjet harckocsi, és tüzet nyitott ránk a fedélzeti géppuskával. Az egyik srác, Kóczián Jancsi meg is halt. A másik gyerek, Ásott Miklós, a csípőjénél kapott egyet, de az olyan lövedék volt, hogy még mindig nem gyógyult be neki a seb. Akkor kitört a pánik. Keresztbe fordult a mi harckocsink. Akkor az oroszok is megálltak. A tömeg viselkedését nem lehet elmondani. Féltek tőlünk, mert akkor egyforma ruhánk volt az oroszoknak meg nekünk is, egy volt a jelzés is a magyar harckocsin és a szovjet harckocsin. Asszonyok voltak ott hálóingben, lőszert dobáltak oda föl nekünk. – Lőjétek az oroszokat meg az ávósokat, mert halomra lövik az embereket! – Mi megfordultunk, és visszamentünk a laktanyába.” (Sz. 1934. Sorkatona volt a forradalom idején. Nyugdíjas Jánoshidán.)

Linsemann-Kwasniewska, Hanna: „A magyar vőlegényem szüleinek a meghívására augusztusban jöttem Magyarországra, Pilisszántón laktam. Szeptember végén, amikor az egyetemi csoportom megérkezett Lengyelországból, csatlakoztam a csoporttársaimhoz. Terv szerint három hetet töltöttünk volna Magyarországon. Budapestre az utolsó hét végén jöttünk néhány napra. A szegedi egyetem vendégházában szállásoltak el bennünket, a Szabadság-hegyen. A hazautazásunk október 24-re volt tervezve. Amikor megkérdeztek minket a pesti egyetemen a magyar diákok, hogy megyünk-e 23-án mi is velük együtt tüntetni, akkor azt válaszoltuk nekik, hogy természetesen megyünk. 24-én sikerült a varsói rádiót fogni, és hallottuk, hogy ott is nyugtalanság van. Idegeskedtünk emiatt, hogy otthon mi lehet a családtagjainkkal, viszont annyira messzinek tűnt Varsó azzal szemben, ami itt, Budapesten történt… Október 26-án négyünknek sikerült bejutnunk a városba. Nyugalom volt azokban az órákban. Találtunk véradásra hívó röplapokat az utcán. – Vért kell nekünk is adni! – mondtuk a barátnőmmel, és el is mentünk egy budai kórházba. Két nap múlva megint visszamentünk a Szabolcs utcai kórházba. Nagyon sokan voltak, sorba kellett állni…” (Sz. 1933, Varsó. Később külügyi területen dolgozott. Nyugdíjas Varsóban.)

Lisewski, Edward: „Teljesen üres volt a Hess András téri diákszálló 3-án, a lengyelek közül is csak ketten maradtunk. Már hat éve éltünk itt, magyarul úgy beszéltem, mint lengyelül… Nem éreztem külföldinek magam, lényegében úgy éreztem magam, mintha magyar lettem volna. (…) Hetedikén délelőtt valaki kiáltotta a folyosón: – Magyarok, segítsetek! – Kiszaladtam. A kapunál mondták a fiúk, hogy a levéltár a Bécsi kapunál lángokban áll, és segíteni kell, mert a magyar kultúra, az irodalom kincsei égnek… A kollégiummal szemben állt egy harckocsi, csövével felénk, de mégis kimentünk vagy húszan, és futottunk a levéltár épületéhez. Felfutottunk a felső emeletekre, a tűzfészekhez. Kívülről csak a füstöt lehetett látni, de belül már lobogtak a lángok. Polcok, polcok, mindenütt tele régi írásokkal… Mi azokban a termekben, amelyek égtek, levettük a polcokról a könyveket, iratokat, és futottunk velük a folyosóra, hogy minél messzebb legyenek a tűztől. Amikor már nem lehetett tovább maradni egy teremben, átmentünk a másikba. Ha jól emlékszem, később a tűzoltóság is jött. Arra emlékszem, hogy nagyon párás lett a levegő, alig lehetett belélegezni. Meleg volt. Négy-öt órát lehettünk ott. Amikor visszamentem a diákszállóba, fáradt, piszkos voltam, szédültem, és csak egy vágyam volt, hogy lefeküdjek. Számomra ezek voltak a forradalom utolsó pillanatai.” (Sz. 1934, Samak. 56 után hazatért Lengyelországban, mérnök lett. )

Lucza Béla: „ Az egyik nap őrségben álltam, amikor jött egy T62-es tank. Éppen oldalt állt hozzám képest, ezért nem vett észre. Azt hiszem, a Kilián laktanyát lőtte. Hatalmas acéltömeg, micsoda nagy jószág volt nekem, a csepeli munkásnak, hát, életemben nem láttam ekkora acéltömeget! Lőtt, lőtt és megállt. Arra gondoltam, ha nem jön előbbre, hiába sütöm el az ágyút, oda lövök, ahol még nincs a tank. Odaléptem az ágyúhoz, és leguggoltam a pajzsa mögé. Kisántikált a Falábú Jancsi is, és odajött az ágyúhoz. – Mész onnan, meg akarsz dögleni? – kérdezte. Azt hittem, biztonságban vagyok, nagylegénykedtem, és vártam, hogy előbbre jöjjön a harckocsi. Valóban meg is indult. Amikor a harckocsi irányban volt, akkor sütöttük el az ágyút, ketten Jancsival. Én inkább neki hagyom a dicsőséget, ő meghalt, nyugodjék békében. (De azt hiszem, mivel vak lettem, egy kicsit kárpótolom magamat, hogy egy ekkora acélmonstrumot el tudtam intézni én, egyedül. Vagy legalábbis egy kis segítséggel.) A harckocsi – amikor eltaláltuk – még lőtt egyet, aztán megállt… Én meg lőttem a géppisztollyal, mert azt gondoltam, hogy kimásznak belőle… Aztán, amikor odamentünk, akkor derült ki, hogy senki sem halt meg, üres volt a harckocsi. Mindenki kimászott alul, ott is volt egy ajtaja, és eltűnt.” (Sz. 1936, Debrecen. Corvin-közi harcos, fejbe lőtték. A számonkérést megúszta. Később kefekötő, telefonközpontos.)

Márton András: „Megállított engem valahol a Baross utca környékén egy kis fegyveres emberke. Puska volt nála, de hiába volt a vállán, a tusája a földet érte. Úgy emlékszem, mintha egy bőrszoknyás kislány állt volna mellette. Hát mit akar ez a kisgyerek? Azt mondja, igazoljam magam. – Kisfiam, hogy jössz te ahhoz, hogy egy ezredes bácsit megállítsál és igazoltassál?! Micsoda vakmerőség ez?! – Azt mondja a gyerek: – Ne sokat szövegeljen, hanem igazolja magát! – És akkor meghúzta a vállán a puskát, hogy ezzel is növelje a tekintélyét. – És hogyha nem igazolnám magam, mit csinálnál? Lelőnél? – kérdeztem. – Le hát! – mondja határozottan. – Fiam, téged az Isten is katonának teremtett. Hallottál-e a Rákóczi Katonai Középiskoláról? Oda kell neked menni. Hol van a te parancsnokod? – A Corvin közben, de azért lássam az igazolást! – Azt is megmutatom, de szállj föl ide a kocsira, viszlek a parancsnokodhoz! – Mindenféle gondolkodás és félelem nélkül fölszállt mögénk. Behajtottunk a Corvin közbe. Iván Kovács László volt akkor a parancsnok. Tisztába akartam lenni azzal, hogy mi valójában az a Corvin köz. Vegyes érzéssel mentem be az oroszlánbarlangba. Aki tiszta szándékkal megy, azt nem érheti baj. Ami egy oktondi elképzelés. Bent mondták is: – Nini, itt egy ávós, lőjük le!” (Sz. 1924, Sarkad. 56 előtt képviselő, a katonai akadémia parancsnoka. 1957-ben bebörtönözték. Nyugdíjas.)

Márton Erzsébet: „Lementünk a piacra, a Széna térre, 1956. október 26-án az édesanyámmal, mert az volt az állandó bevásárló helyünk, s amikor volt idom, segítettem neki hazahozni a zöldségárukat. De akkor már a Széna téren, a készülő metró épületében, azonkívül a Moszkva téren nyüzsgött a tömeg. Mondtam édesanyámnak, hogy elmegyek körülnézni. – Menjél el, kislányom – mondta édesanyám –, én hazamegyek, aztán gyere te is haza, várlak, addig megfőzöm az ebédet. – Bandukoltam, nézelődtem, mint a többi járókelő. Egyszer csak megszólított egy bőrkabátos, lovaglócsizmás úr: – Mit keresel te itt erre, kislány? – Mondtam neki: – Jöttünk a piacra, láttam, hogy itt egy csomó ember van, megnézem, hogy mi van. – Azt mondja: – Nekünk pont egy ilyen talpraesett lány kellene, volna egy csomó dolog. – Majd később kiderült, hogy ő Szabó János, a Széna tér parancsnoka. Mondta, hogy maradjak ott, van a konyhán is munka, meg más egyéb teendő. Én minden további nélkül ottmaradtam. (…)” (Sz. 1937, Budapest. Villamoskalauz. Ő tartóztatta le Marosán Györgyöt. 120 nap a halálsoron. 1963-ban szabadult.)

Páll Lajos: Lehetőségek

Az őr s egy katona a pajta tövében,

s mi hatvanan kint a tűző napon,

dél van, fénytörésben remeg a félelem,

ne kísérts Istent, sunyi alkalom.

A szemük sarkában éles puskagolyó,

szemünk sarka vaktöltények tára,

aki él, mint aknász, ó, mennyi szorongó

figyel itt az égő rét-gitárra.

Az ingünk térképén új folyók fakadnak,

majd elfogyó sivatagi tavak,

ki üzent a porban elmerülő hadnak

egy sirállyal fönt, a gondolat szabad.

Forrás: Látó, 2006 / 10. szám

Bill Lomax: Magyarország 1956

ELŐSZÓ AZ 1989-ES MAGYAR KIADÁSHOZ

A magyar forradalom kitörése idején, 1956-ban, tizenkét éves iskolásgyermek voltam Angliában, és a magyar forradalom volt az első nemzetközi esemény, amely felkeltette politikai érdeklődésemet. Abban az időben mit sem tudtam a politikáról, a kommunizmus történetéről, nem is szólva a marxista elméletről, sőt, nem hiszem, hogy tisztában lettem volna azzal, merrefelé fekszik az a bizonyos Magyarország. Ennek ellenére már akkor természetes volt számomra, hogy ahol egy idegen hadsereg tankjaira van szükség egy egész nép felkelésének leveréséhez, ott az igazság egészen bizonyosan nem a tankok oldalán áll, s hogy abban, amit elpusztítottak, feltehetően valami nagyon fontos igazság rejlett a jövő számára. Nem hiszem, hogy harminchárom év múltán különösebben módosult volna az álláspontom.

Ám 33 évvel később lényegesen megváltozott az 1956-os események hivatalos értékelése. Az 1956-os eseményeket ma már nem ellenforradalomnak, hanem népfelkelésnek tekintik, az MDP Nagy Imre köré tömörült és őt támogató reformista szárnyát pedig a mai vezető reformerek előfutárának.

1956 átértékelése azonban nem olyan mélyreható, mint az első pillantásra látszik. 1956-ot Kádár János már 1956. november elsejei beszédében, majd közvetlenül az 1956. november 4-ét követő időszakban népfelkelésnek nevezte. Sőt, egymástól olyannyira különböző szerzők, mint a magyar sztálinista Hollós Ervin és az angol fasiszta David Irving, egyaránt felkelésnek nevezik – de semmiképp sem forradalomnak – az 1956-os eseményeket.

De a benne résztvevők számára, akiknek személyes élményeik vannak, 1956 sokkal több, mint a gyűlölt elnyomó rendszer elleni felkelés. Az emberek sorsuk irányítását kezükbe vették, cselekvően beleszóltak alakításába, és történelmet csináltak. A forradalom fejezte ki törekvésüket egy jobb holnapért és alkotó harcukat egy új világért, így képletesen azt mondhatjuk – az egeket ostromolták. Ugyanakkor ez olyan forradalom volt, amelynek hatása messze túljutott Magyarország határain, érdeklődést és csodálatot keltett az egész világon. Döntő lépés volt az emberiség szabaddá válásának történetében.

Az 1956-os forradalom céljaiban és törekvéseiben sokkal messzebbre ment, mint a kommunista párt akkori vagy mostani reformerszárnya. Az önfelszabadításért vívott népi harca forradalmi bizottságok és a munkástanácsok autonóm mozgalmában fejeződött ki. A forradalom nem pusztán a jogállam megteremtését és a többpártrendszer bevezetését követelte; ennél jóval többet kívánt megvalósítani. A társadalmi struktúra olyan intézményes, mély és radikális demokratizálását célozta meg, amely a nép kezébe helyezi a hatalmat. A forradalmak mindig a valóban szabad és emberséges társadalom megteremtésére törekedtek. Bár az 1956-os magyar forradalmat leverték, emléke mindazok számára ösztönző erő marad, akik egy jobb világra vágynak, és küzdenek is ezért.

Wilford, 1989. április

Forrás: Bill Lomax – Magyarország 1956. Fordította és kiegészítette Krassó György. Aura Kiadó, 1989

Lapok a Jelcin-dossziéból (1956. november 4.)

21. ZSUKOV JELENTÉSE A MAGYARORSZÁGI HELYZETRŐL, 1956. NOVEMBER 4. 12 ÓRA

Szigorúan titkos

12. példány

Magyarországi helyzetjelentés az 1956. november 4. 12.00 órai1 állapotról

Folyó év november 4-én 6 óra 15 perckor2 a szovjet csapatok megkezdték hadműveletüket a rend megteremtésére és a népi demokratikus hatalom helyreállítására Magyarországon.

Az előre kidolgozott hadműveleti terv alapján3 csapataink elfoglalták a reakció olyan fő vidéki támaszpontjait, mint Győr, Miskolc, Gyöngyös, Debrecen, valamint Magyarország más megyeszékhelyeit.

A szovjet csapatok a hadművelet folyamán megszállták a hírközlés legfontosabb csomópontjait, így a szolnoki nagy hatósugarú rádióállomást, valamint a fegyver- és lőszerraktárakat és egyéb fontos katonai objektumokat.

A Budapesten harcoló szovjet csapatok a lázadók ellenállásának letörése után elfoglalták a Parlament és az MDP KV épületét, valamint a Parlament körzetében lévő rádióadóállomást.4 Birtokukba vettek három, a város keleti és nyugati részét összekötő Duna-hidat, valamint egy fegyver- és lőszerraktárat.

Nagy Imre ellenforradalmi kormányának minden tagja bujkál. Felkutatásuk folyamatban van.5

Budapesten a lázadók ellenállásának egyetlen jelentős góca van még, a Corvin filmszínháznál (a város délkeleti részén). Az e támaszpontot védő lázadóknak megadásra felszólító ultimátumot adtak át. Mivel a lázadók nem voltak hajlandók megadni magukat, csapataink rohamra indultak ellenük.

A magyar csapatok főbb helyőrségeit körülzárták. Sokan közülük komolyabb ellenállás nélkül letették a fegyvert. Csapataink utasítást kaptak arra, hogy helyezzék vissza beosztásukba a lázadók által leváltott tiszteket, a helyükbe kinevezetteket pedig tartóztassák le.

Csapataink megszállták a magyar repülőtereket és megbízhatóan lezárták az összes utakat az osztrák-magyar határon, hogy megakadályozzák az ellenséges ügynökök behatolását és a lázadás főkolomposainak szökését.

A csapatok tovább folytatják a kitűzött feladatok végrehajtását, és megtisztítják a lázadóktól Magyarország területét.

1956. november 4.

31612. sz.

Hiteles: Ny. Pavlovszkij [saját kezű aláírás] vezérezredes

G. Zsukov

Kapták:

Ny. A. Bulganyin L. M. Kaganovics G. M. Malenkov V. M. Molotov M. Z. Szaburov Ny. Sz. Hruscsov

K. I. Vorosilov M. G. Pervuhin M. A. Szuszlo J. A. Furceva Ny. I. Beljajev

L. I. Brezsnyev T. Sepilov Ny. M. Szvemyik A. B. Arisztov P. Ny. Poszpjelov

Az Oroszországi Föderáció KülügyminisztériumánakLevéltára, f. 0536., op. 1., p. 5., d 65., 11.51-52.

JEGYZETEK

Az első oldalon kézírással „3728-s” jelzet látható. Az utolsó oldalon a névsorban szereplő Zsukov és Mikojan nevét tollal kihúzták, Sepilovét aláhúzták.

1 Magyar idő szerint 10 óra.

2 Magyar idő szerint 4 óra 15 perckor.

3 Vö. a D/12., a H/14. és a 11/18. dokumentumokkal.

4 A Parlament és az MDP KV épületének körzetében nem volt fegyveres ellenállás. A szövegben említett rádióállomás valójában a Parlament épületében működő stúdió volt.

5 A kormány (valójában: a kabinet) tagjai közül Nagy Imre és Losonczy Géza a pártvezetés több tagjával és más elvbarátaikkal együtt a jugoszláv követségen menedéket kért. Más kabinettagok közül a jelentés időpontjában a Parlament épületében tartózkodott Bibó István államminiszter (november 6-ig), Tildy Zoltán (4-én délelőttig). Maléter Pál honvédelmi minisztert 3-án késő éjjel Tökölön tárgyalás közben a KGB letartóztatta. A kormány többi tagja a lakásán tartózkodott. Vö. a D/22. Dokumentummal.

22. ANDROPOV JELENTÉSE BUDAPESTRŐL, 1956. NOVEMBER 4.

SZÁMJELTÁVIRAT Érkezett Budapestről

Szigorúan titkos

Másolat készítése tilos

SÜRGŐS

Azt követően, hogy csapataink bevonultak Budapestre, sikerült kapcsolatot teremtenünk Dobi [István], Rónai [Sándor], Kristóf [István], Pongrácz [Kálmán] és más elvtársakkal. Valamennyien a helyszínen tartózkodtak, amikor csapataink megszállták a Parlament épületét. Dobi és Rónai azt mondták, hogy ők és a többi elvtárs szeretnének azonnal munkához látni, de nem merik ezt megtenni, mert nem tudják, mivel kezdjék, s félnek, hogy hibákat találnak elkövetni. Kádárral, Apróval és Münnichhel nincs kapcsolatunk. A kapcsolathiány ma általában erősen éreztette hatását barátainknál. A Parlamentbe, a Fővárosi Tanácsba, de még a nagykövetségre is számos jelzés érkezett arról, hogy felkelő csoportok át akarják adni fegyvereiket, de a nap folyamán azokat tőlük senki nem vette át. Csepeli gyárak és más vállalatok munkásainak képviselői telefonáltak a nagykövetségre és azt kérdezték, hol keressék az új kormány képviselőit, hogy megkapják tőlük a szükséges utasításokat. Értesüléseink vannak arról, hogy Nagy Imre, Losonczy és Donáth elrejtőztek1. Mivel nincs kapcsolat a magyar elvtársak és a csapataink között, a mai napon lényegében nem került sor a bandavezérek összefogására.2 A helyzetet bonyolítja, hogy a mai egész nap folyamán nem volt normális kapcsolatunk csapataink tököli törzsével. Véleményünk szerint elengedhetetlen lenne, hogy Kádár, Münnich és Apró elvtársak a lehető legsürgősebben Budapestre jöjjenek és kezükbe vegyék a vezetést3.

56. XI. 4.

Andropov

Az Oroszországi Föderáció Külügyminisztériumának Levéltára, f. 059., op. 4., p. 6., d. 5., 11. 23-24.

JEGYZETEK

A kiemelések az eredetin ceruzával tett aláhúzásokat jelzik.

1 Nagy Imre, Losonczy Géza és Donáth Ferenc, politikai barátaikkal és közvetlen hozzátartozóikkal együtt (összesen 43 személy) kora reggel a jugoszláv követség épületében (néhányan az egyik követségi tisztviselő lakásán) kaptak politikai menedéket. Behívásukat – Hruscsov és Tito november 2-i megállapodása alapján – a jugoszláv diplomaták kezdeményezték. Vö. a H/21. és a m/1. dokumentummal.

2 Itt bizonyára a fegyveres csoportok vezetőire utal.

3 Kádárék -Moszkvából visszatérőben – november 4-én már valószínűleg Szolnokon tartózkodtak, bár egyes adatok (például Kovács István 1957. január 10-i levelének egy utalása, vö. a HI/14. dokumentummal) szerint még szovjet területen voltak ezen a napon, legalábbis annak első felében. Budapestre csak november 7-én érkeztek. Lásd a D/28. Dokumentumot.

23. ZSUKOV JELENTÉSE A MAGYARORSZÁGI HELYZETRŐL, 1956. NOVEMBER 4. 21 ÓRA

Külön dosszié

Szigorúan titkos

1. példány

Magyarországi helyzetjelentés az 1956. november 4. 21.00 órai1 állapot szerint

November 4-én, a nap folyamán a szovjet csapatok Magyarországon tovább folytatták a települések megtisztítását a lázadók itt-ott még ellenállást tanúsító elszigetelt csoportjaitól.

Budapesten csapataink teljes egészében elfoglalták a legfontosabb kormányépületeket, és a lázadók ellenállását lényegében megtörték. A városban az ellenállásnak két góca maradt; a Corvin filmszínház és Buda nyugati részén a Moszkva tér.

A filmszínházban, amely a szomszédos épületekkel együtt egy egész tömböt foglal el, tankokkal és tüzérséggel megerősített jelentős létszámú felkelő csoport összpontosult.

A csapatok feladata most a szükséges átcsoportosítás végrehajtása, és az ellenállás még meglévő budapesti gócainak teljes felszámolása.

A csapataink által elfoglalt összes helységben katonai igazgatást vezettünk be.

Folyik a lefegyverzett lázadók és magyar katonai alakulatok személyi állományának, valamint a lefoglalt fegyverzetnek és lőszernek a számbavétele.

1956. november 4.

Az Oroszországi Föderáció Elnöki Levéltára

G. Zsukov [saját kezű aláírás]

JEGYZETEK

A lap alján kézzel írott „31613. sz.” és „SZKP KB 3955″ bélyegző látható.

1 Magyar idő szerint 19 óra.

Forrás: A “Jelcin-dosszié”. Szovjet dokumentumok 1956-ról. Századvég – 1956-os intézet. Budapest, 1993

/Göncz Árpád előszavából: “Örömmel üdvözlöm ezt a kötetet, azoknak az orosz archívumokban föllelhető, 1956-ra vonatkozó iratoknak magyarra fordított gyűjteményes kiadását, amelyeket Borisz Jelcin, Oroszország államelnöke nyújtott át nekem Budapesten, hivatalos látogatása idején, a két országot kölcsönösen érintő irattári anyagok cseréjéről szóló egyezmény aláírása alkalmával.”/

Derzsi Sándor: Riadó

Utcán a nép…

Harcolva lép

A hősök nyomdokába.

Eső zuhog…

S te jól tudod,

Véred nem hullt hiába!

Világ csodál…

S a golgotád

Végre befejeződhet.

Gyilkosaid

Továbbra is

Letiprásodra készek.

Hatalmat bitorolnak…

így kezükben a holnap

S ismét rabságba döntnek.

Fel magyar! Ne hagyd magad!

Harcold a forradalmad

Végig…

Forrás: Derzsi Sándor: Testamentum az anyagról. Ezer vers. Szerkesztette Lászlóffy Csaba. Művelődés, Kolozsvár, 2004

Emigránssorsok

Für Lajos: Hazajöttem

[…] Robogó teherutó ponyvájának résein át láttam meg Párizs kápráztató fényeit: a villogó reklámokat, az autófolyamok reflektorkévéit. 1957-ben egy február végi késő este érkeztünk a Gare de l’Est-re, de nem a főbejáraton, hanem valahol oldalt tereltek ki az állomásról, s nagy biztonsági felügyelettel az ott várakozó katonai kocsikra szálltunk fel. S máris robogtunk, valahova, egy külváros felé. Először jártam nyugaton, s az érkezés estéjén egy résnyi látvány jutott Párizsból, mert egy laktanyába utaztattak, ahol megvacsoráztunk. Életemben akkor ettem először füstölt lazacot. Megvallom, jobban ízlett, mint szülőfalum kedvelt falatja, az egyházasrádóci füstölt sonka. Mint egy kinti magyartól megtudtuk, azért fogadtak bennünket oly elővigyázatosan, mert a francia hivatalosság tartott attól, hogy a baloldaliak, a kommunisták szervezkedhetnek ellenünk. Moszkva-hűségükben nem szerették a szovjet csapatok ellen felkelő magyarokat, aminek korábban már többféle jelét adták.

Másnap már továbbutaztunk. Egy kisebb magyar csoporttal Rochefort-ba vittek, ahol különös műintézményben, egy idegenlégiós kaszárnyában helyeztek el bennünket. Vegyes társaság voltunk, legtöbben fiatalok, munkások, diákok, mások kalandvágyból indultak útnak, idősebbek a rokonaikat keresték. De spicli is feltűnt, szörnyű látvány volt, amikor beigazolódott, s néhányan összeverték. Magyar környezetben s bizonytalanságban éltünk, a csurgói Református Gimnáziumban német, angol és latin nyelvet tanultam, franciául egy mukkot se értettem. Amikor Ausztriában, az eisenstadti lágerben egy váratlan lehetőség adódott, mert Európában már egyedül Franciaország fogadott menekülteket s én Európát nem akartam elhagyni, ezért jelentkeztem. Azzal az örömmel is, hogy a debreceni egyetem történelmi tanszékén, Szabó István tanársegédeként, a francia forradalmat is tanítottam, nagyon jól ismertem az eseményeit. Saint Just-ért lelkesedve, kevésbé Robespierre-ért, reméltem, hogy eljuthatok azokra a helyszínekre, ahol a nagy események lejátszódtak, s Napóleon életének számos emlékét is megismerhetem. A rochefort-i láger parancsnoka egy idegenlégiós ezredes volt, akit családiasán Vak Bottyánnak neveztünk, mert egyik szemét sötét kötés fedte. Mellette, összekötőként, egy kiszolgált durva magyar idegenlégiós uraskodott. A várakozás és a tanácstalanság óráiban, március elején, további sorsomat érintő döntő hír érkezett hazulról: apám kórházba került, megműtötték, rákos, nem sok van neki hátra. A hír nagyon megrendített. Sokat vívódtam: merjek-e hazamenni? Hiszen én ezért menekültem, mert januárban a debreceni forradalomban játszott szerepe miatt egyetemi tanártársamat már letartóztatták, s azt is hallottuk felőle, hogy annyira megkínozták, hogy öngyilkos lett. Minden jel arra mutatott, hogy én következem, így mennem kell, ezt tanácsolta szeretett, kiváló professzorom, Szabó István is. A rochefort-i táborban hírlett egy hazai rendelet, mely szerint, akik március 31-ig beadják hazatérési kérelmüket, amnesztiában részesülnek. Éjszakákon, nappalokon át gyötrődtem: hihetek-e a mentesítő csábításnak? Ha maradok, édesapámat többé nem láthatom. Vas megyei társaimmal is megosztottam vívódásaimat, s ők, látván megrendülésemet, tanácsolták: próbáljak szerencsét. Március vége előtt néhány nappal megírtam hazatérési szándékomat a párizsi magyar követségnek.

Teltek a napok, válasz nem érkezett, s közben kihirdették, hogy lehet jelentkezni bányásznak, aztán a mezőgazdaságba, s megfelelő otthoni iskolai végzettség okmányával, nyelvtanfolyamra is mód nyílik Rennes-ben. Jelentkeztem. Tehát a menni-maradni dilemma tartósodott. Egy napon szóltak, hogy a laktanya kapujában várnak rám. Kimentem, egy fiatalember áll ott. Bemutatkozott, s átadott egy zacskó narancsot, s mondta, hogy hazatérésem dolgában keres, kollégája a városka főterén vár, mennék oda beszélgetni. A narancsot bevittem, majd a portárs felírt, miszerint a 442-es lakó elhagyta a tábort. A főtéren a párizsi magyar konzul, egy vörös képű úr, bizonyos Révész javasolta: menjünk ebédelni La Rochelle-be. Odaautóztunk, de egyre inkább félni kezdtem: elvisznek egy másik városba, bármit csinálhatnak velem. Tudták, hogy kiszolgáltatott helyzetbe csaltak, s egyre durvábban beszéltek. Félreérthetetlen volt számomra: be akarnak építeni. Azt mondták, hogy valami ürüggyel hagyjam el a tábort, utazzak Párizsba, a vasúti jegy árát át is adták. Tudatták: a követségen az lesz a dolgom, hogy a magyar emigrációs újságokat szemlézzem, s ki kell emelni a fontosabb írásokat, amikre „a Magyar Népköztársaságnak szüksége van.” S egy fél év múlva hazakerülhetek. A beszélgetést követően visszavittek Rocherfort-ba. Abban bizonyos voltam, hogy ilyen áron nem óhajtok hazatérni. Egy-két nap múltán értesítettek: néhány társunkkal, lehettünk vagy tizenöten, mehetünk Rennes-be! Egy lágertársam hazakészülődve, a párizsi követségre indult, kezébe adtam a vonatjegy árát tartalmazó borítékot, s rövid levél kíséretében közöltem Révész úrral, hogy ajánlatát nem fogadom el, de hazatérési szándékomat fenntartom.

Április közepén érkeztünk Rennes-be. Csodálatos elhelyezésben volt részünk, mindenki külön szobában lakott, amelyhez fürdőfülke is tartozott. Ellátásunkról nagyvonalúan gondoskodtak, ebédhez negyed liter vörösbort is kaptunk. Voltak, akik nem fogyasztották el, így nekünk, boros fiúknak annál vidámabban teltek a délutánjaink. Némi költőpénzt is kaptunk. Bűbájos francia tanárnő oktatott, engem különösen kedvelt, mert még különórákra is jártam hozzá. De egy újabb fordulat következett életemben, az örök maradás kísérteié szólított meg. Élt a városban egy nyugdíjas tábornok, akinek lánya volt, fia nem, s annyira rokonszenvezett a magyar forradalommal, hogy kérte: egy magyar fiatalembert nevezzenek meg neki, akit örökbe fogadhat. S ki mást ajánlottak volna, mint Für Lajost, a kedves mosolygós ifjút, aki még a történelem kérdéseiről is eszmét cserélhet jövendő apjával. És ott gyötrődtem: ha ezt vállalom, biztos jómódban élek, de én már soha haza nem megyek. Kezdtem jól érezni magam, de apám arca mindig feltűnt pokoli vívódásaimban. Egy hónapig tartott ez a kísértő, marasz-tó érzés, s aztán úgy döntöttem, hogy nem fogadom el az ajánlatot…. Ki tudja: Isten különleges kegyelme mikor, hogyan szól bele életünkbe ? Mikor és miként súg és vezet ? Arra például, hogy ne fogadjam el Révész ajánlatát, de a tábornok élet-fordító lehetősége se gyöngítsen el! Egyre az erősödött bennem, hogy apámat, az egyszerű parasztembert, még egyszer mindenképp látni akarom. Ha ez a sugallat nem munkál bennem, ma egy előkelő francia család tagjaként francia állampolgár vagyok…

Apámtól még elbúcsúzhattam.

Május 9-én értesítettek: menjek Párizsba, a konzulátuson a hazatérési iratokat átvehetem. Három napot várattak. Pénzemből egynapi szerény szállodára futotta. Neve emlékezetes: H tel Trianon, a rue Saint Jacques-on. A másik éjszakán egy sorstársammal híd alatt aludtunk. Nappal jártuk a várost, ücsörögtünk a Concorde téren, gyönyörű órákat töltöttünk a virágzó Luxembourg kertben, ámulva néztük Párizs varázslatait. Harmadnap este aztán felszálltunk az Orientre a Gare de l’Esten. Révész úrral ugyan nem találkoztam Párizsban, de amikor a vonat elhagyta Franciaországot, társaságunkban egy hazatérő hejre-menyecske bevallotta: Révész úr őt bízta meg az én figyelésemmel, azzal, hogy gyanús jel esetén jelentsen…

(Forrás: Franciaországi hónapok; in: Az “Állj fel” torony árnyékában. Magyarok francia földön. Egy század tükörcserepei. Új Horizont, 2003)

Ferdinandy György: A strasbourgi ivóban

[…] Délután még benéztem a Victoire-ba, az öregdiákok törzshelyére, ahová mindennap beültek az egyetem körül bóklászó magyarok. Ez a vén épület gyakran eszembe jut ma is. A céljaimból az idők folyamán sok mindent elértem, de soha, sehol a világon nem lett azóta se törzshelyem.

A Victoire mélyen a rakpart szintje alatt működött, lépcsők vezettek le az utcáról az ivóba. Két teremből állt, az alsóházban, a pult előtt öreg elzásziak olvasták az újságokat. Innen két lépcső vitt fel a diákok közé. A pincérek nem lépték át ezt a határt, a felsőházban csak az fogyasztott, aki felhozta magának a poharat. A terem egész hosszában piszkos, sárga tükör fedte a falat, erre tűzdelték a postát, mert sok vén csöves a szó szoros értelmében itt lakott.

Most is ültek már egy sarokasztalnál magyarok.

– Láttad? – kérdezték, és elém tolták az újságokat. Kétszer is végigbetűztem a címeket, mire megértettem, hogy Nagy Imrét kivégezték, és az ő nekrológját olvasom.

Másokat hogyan érintett ez a hír, nem tudom. De én, amint múlt az idő, egyre inkább bíztam benne, hogy a megtorlás idejének előbb-utóbb végeszakad.

A fiúk rám néztek, azután hallgattak tovább. Ott ültek mind: Solo, a kopasz bokszoló, a bikanyakú Anton, aki a ferencvárosi vágóhídon dolgozott. Katonatársam, a Kötéltáncos, most a város balettkarában statisztált.

Vegyes társaság: nem értettünk egyet semmiben. Volt közöttünk, aki a felkelőket hibáztatta a bukásért, és nem az orosz páncélosokat. Most azonban mind rádöbbentünk, hogy nincs többé hazatérés. Hogy ez az üldögélés itt a Victoire diákasztalánál sors, és nem átmeneti kaland.

– Jössz? – kérdeztem Babot, a katonatársamat, ez pedig felkapaszkodott mögém az ülésre, szótlanul, komoran.

A Prisunic-ben elővettem a listát, amit Clo a reggelinél összeállított. Rizs volt rajta, emlékszem, makaróni, Lesieur olaj, és ecet, literes üvegben, ilyesmit a mi szatócsunk csak kétdecis fiolákban árusított. Paradicsommártást vettem még, sót, cukrot, uborkát – jó okom van rá, hogy ne felejtsem el ezt a bevásárlásomat.

Felerősítettem a csomagtartóra az árut. A látóhatár beborult, villámok cikáztak az égen. Beültünk egy füstös ivóba, valahol Koenigshoffenben, a párizsi úton. Fehérbort ittunk, sóssüteménnyel, azokban az időkben minden asztalon állt egy favilla, amire a pincérek felslihtolták a friss sósperecet.

– Mihez kezdünk? – kérdezte Babó.

– Mi elmegyünk – feleltem.

– Miért?

– Clo miatt. Az igazgatónő lánya! Ujjal mutogatnának rá az emberek.

– Se tanulni, se hazamenni! – bólintott Babó.

– Melós leszek – vontam meg a vállam. „Mint a régiek.”

A háborús menekültek, hadifoglyok, akiket úgy lenéztünk, mert még ma, tíz év után sem találták meg a helyüket.

Folyt rólunk a verejték. Ittunk, elszántan, mereven. Kint kitört a vihar, néztük a dübörögve ömlő sötétzöld víztömeget.

Azután, amilyen gyorsan jött, elvonult a zivatar. Szédelegve mentünk ki a fényre. „Na, szevasz!” – mondta katonatársam, és továbbállt, kötéltáncoshoz illő óvatos léptekkel, de nyílegyenesen.

Éppen csak kikanyarodtam az út közepére, amikor megcsúsztam a síkos villamossíneken. Nagyot estem. Csak arra emlékszem, hogy amikor kitoltam a járdára a Vespát, valaki segített. Az üvegek összetörtek, kifolyt a macskakövekre az olaj és az ecet. A paradicsommártás, akár a vér, vörösre színezte az ingemet.

Ahogy tudtam, összeszedegettem a bevásárlás maradványait. Lemostam az arcom, azután, kijózanodva, útnak indultam megint. Eleinte még reszketett a térdem, de mire letértem a négyes műútról, már teljesen kitisztult a fejem. Nagyszerű érzés volt, hasítani az illatos, friss levegőt. Úgy éreztem, hogy összedőlhet körülöttem a világ, én – felülmaradok.

Aznap az erdészlakban is történt valami szokatlan. Cila, a macska elveszett. Őt sirattam meg, miközben Clo kimosta a bokámon a sebet. Cilát, a macskát, Nagy Imre és az eltiport forradalom helyett. […]

(Forrás: Francia vőlegény; in: Az “Állj fel” torony árnyékában. Magyarok francia földön. Egy század tükörcserepei. Új Horizont, 2003)

12.000 menekült Franciaországban (tudósítás)

Az 1956-os forradalom leverése után közel 12.000 magyar menekült érkezett Franciaországba. A francia kormány, valamint számos magánszervezet mindent elkövetett annak érdekében, hogy az újonnan érkezett magyarok beilleszkedését megkönnyítse. A családi, illetve baráti kapcsolatokkal rendelkező új menekültek, valamint a francia nyelvet már némiképpen ismerők helyzete természetesen lényegesen könnyebb volt. De az ilyenek száma nem haladta meg az újonnan érkezettek 20 százalékát. A többiek hosszú hónapokon keresztül a menekülttáborokban voltak kénytelenek élni nem a legjobb körülmények között.

Több mint két esztendővel Franciaországba való érkezésük után tárgyilagosan megállapíthatjuk, hogy az új menekültek túlnyomó többsége megtalálta számítását és a franciák számára is súlyos gondot jelentő lakásproblémán kívül nagyobb gondjaik nincsenek. A szakmával rendelkezőknek sikerült elhelyezkedniük és állásukban francia kollégáikhoz hasonló előnyöket élveznek. Ami a szakmai tudással nem rendelkező új menekülteket illeti (nevezetesen azokat, akik Magyarországon mint alkalmazottak dolgoztak), beilleszkedésük természetesen nem volt könnyű és sokan még ma is nehéz testi munkával keresik kenyerüket. A Franciaországba érkező diákok jelentős része kapott ösztöndíjat és noha az idei tanévben az ösztöndíj megújítása nem mindegyiküknél járt sikerrel, a hivatalos és magánszervek nyújtotta segítség (egyetemi menza, lakás stb.) általában lehetővé tette tanulmányaik folytatását. Többen közülük kitűnő eredménnyel vizsgáztak.

Általában tehát a mindenki számára nagy problémát jelentő lakáskérdés megoldhatatlanságain kívül a becsületesen dolgozó új menekültek helyzete jobb, mint Magyarországon volt.

Két kategória kivétel: a „kivételezettek” (művész emberek, régi szakemberek, francia tudással még hazulról rendelkező értelmiségiek), akik összehasonlíthatatlanul jobban élnek, mint Magyarországon és ezentúl teljes szabadságot élveznek, valamint az a kisszámú, de a francia életbe beilleszkedni nem tudó – vagy nem akaró – elem, aki nyomorog. Számuk megegyezik a „kivételezettekével”: pár száz emberről van szó mindkét esetben, az utóbbiak nagy része előbb-utóbb valószínűleg visszatér Magyarországra. (A 12.000-ből eddig 700-an tértek vissza, beleértve a fiatalkorúakat is.) Ez utóbbi kategória tagjai közül többen az idegenlégióba mentek és egy egészen jelentéktelen kisebbség pedig teljesen a züllés útjára lépett, de ezek általában már Magyarországon sem tartozhattak a társadalom „krémjéhez”.

(Forrás: Irodalmi Újság 1959/4; in: Az “Állj fel” torony árnyékában. Magyarok francia földön. Egy század tükörcserepei. Új Horizont, 2003)

Fejtő Ferenc: Rehabilitáltak

[…] 1956 nyarán feszülten figyeltem a Magyarországról és Lengyelországból érkező híreket, mert a magyarral párhuzamosan kibontakozott a lengyel ellenzéki mozgalom is. Október elején meghívást kaptam a Magyar PEN Klubtól. Ez azt jelentette, hogy megszűntem persona nton grata lenni, hogy engem is „rehabilitáltak”. Kilencévi távollét után szívesen mentem volna, de az AFP főnöksége úgy döntött, hogy Közép-Európa növekvő destabilizálódása nélkülözhetetlenné teszi párizsi jelenlétemet. Megkezdődött számomra az addiginál is lázasabb munka periódusa. Aztán… az október 23-ikáról 24-ikére virradó éjjel bekövetkezett a nagy robbanás; és jött a folytatása. Nemcsak kommentárokat írtam az AFP részére a Budapestről kapott táviratok és telefonjelentések alapján, hanem megírtam a felkelés krónikáját a Francé Observateur számára, és nagy sebtiben előkészítettem, Jean Duvignaud segítségével, a magyar tragédiáról szóló, La Tragédie hongroise című könyvet a Horay kiadónak. S akkor még nem is beszéltem arról a több tucat cikkről, amit néhány nap alatt írtam különféle francia és nem francia újságoknak, folyóiratoknak. Éppúgy azonosultam a magyar üggyel, mint hét évvel korábban a budapesti kirakatper áldozataival. Az érzés, hogy az igazságot védelmezem, szárnyakat adott. Érvényesült, úgy látszik, a prófétai oldalam.

November 3-án, az AFP-tol hazaérvén, még derűlátó hangulatban tértem nyugovóra. Nem sokkal előbb beszéltem telefonon Rajk Júliával, aki azt mondta: Nagy Imre környezetében egyetlenegy ember sincs, aki komolyan venné a szovjet fenyegetést meg azokat a csapatösszevonásokat, amelyek -némely hírügynökségek szerint – állítólag a magyar főváros bekerítésére irányulnak. Éjfél felé aztán álmomból riasztott fel az AFP éjszakai főszerkesztőjének, Fis-nek a telefonhívása: a szovjet hadsereg számottevő egységei elindultak Budapest felé. Gyorsan felöltöztem, s rohantam a Place de la Bourse-ra dolgozni.

November 4-én, vasárnap délelőtt, előzetes megállapodás értelmében, előadást kellett tartanom a felkelésről az Esprit folyóirat évi kongresszusán, valahol Párizs környékén. Zsúfolásig megtelt teremben beszéltem, mélységesen felindult hallgatóság előtt. Igaz, hogy az a kedvező előítélet, amellyel a folyóirat munkatársai és olvasói a Szovjetunió iránt viseltettek, néhány esztendő során már jócskán megkopott; de azért az Esprit hűséges barátai még mindig nehezen hitték el, hogy a békés, a haladó, az antiimperialista Szovjetunió képes eltaposni egy forradalmi megmozdulást, amely – hogy tovább bonyolódjék a dolog – szocialistának és demokratának mondta magát. Ráadásul a burzsoá sajtó akkora ujjongással üdvözölte a népi gyökerű, szovjetellenes, kommunistaellenes lázadás híreit, hogy megkönnyítette a francia kommunista pártvezetőség dolgát: ez a vezetőség a felkelést olyan ellenforradalomnak ábrázolta, amelyet az imperialisták szítottak, és amelyet azért szerveztek, hogy eltereljék a figyelmet Szuezről, az ottani konfliktus ugyanis már félig-meddig mozgósította a közvélemény haladó részét a francia, a brit és az izraeli imperialista törekvések ellen. […]

(Forrás: Budapesttől Párizsig; in: Az “Állj fel” torony árnyékában. Magyarok francia földön. Egy század tükörcserepei. Új Horizont, 2003)

Kapui Ágota: Ötvenhat

Konok kutyák

elveszett életek

a szabadság a kapukon kívül szögbörtönök

elrontott négyzetek

körön belül a kor hatalma ül

parancsszavak

akasztott reggelek

és besúgott bujkáló nappalok

lódenkabátba

rejtett fegyverek

a düh voltál de békéd én vagyok.

Kockakő

sóvárgó szürkeség

a kapualjba búvó rettenet

a tankokon

a lánctalp megfeszül

a szabadság mivé lesz nélküled

Forrás: Lenolaj.hu

Márai Sándor: Napló – 1956-1957

(Szemelvények)

Sztálint leépítik – a gang szétmarcangolja a gangstert. De a gang, a banda utánamegy a bandavezérnek. Maradnak a katonák és a szerelők.

Oroszországban elkezdődött valami, ami lehet egy forradalom előjátéka, de lehet egy forradalom utójátéka is. Lehet, hogy befejezi azt, amivel negyven éve kísérleteznek – a szocializmusnak álcázott terror-diktatúrát –, lehet, hogy nekikezd egy új forradalomnak, amelynek még nincs neve, sem programja.

A bolsevisták most nekikezdtek bebizonyítani a világnak, hogy a kommunizmus „módszerei” voltak helytelenek az elmúlt évtizedekben, a terror, az imperializmus, a militarizmus, a bürokratizmus – de arról mindenki hallgat, hogy a „kommunizmus”, mint Eszme és Gyakorlat, önműködően teremti meg ezeket a Módszereket, amelyek nélkül tehetetlen, mert nem emberszabású.

Délelőtt dadogó olasz telefon: egy bevándorló, most érkezett Európából. Tízezer ember között valahogy megtalálom a nagy állomás várótermében. A restibe megyünk. „Ez kenyér?” – kérdi szomorúan, amikor a pirított fehér kenyeret kézbe veszi. Hirtelen, evés közben ezt kérdi: „De ugye, kérem, itt szabadság van?…” Ez a kérdés olyan váratlan, közvetlen, olyan messziről érkezik, olyan sok szögesdróton át, olyan mély és szomorú reménykedéssel, hogy megsajnálom. És megnyugtatom, hogy igen, itt szabadság van.

„Ez most a mi forradalmunk!” – kiáltották tegnap Poznanban a lengyel munkások, amikor a rendőrtankok tüzelni kezdettek a tüntetőkre. Az ilyen lázadásokat rendezhetik is a kommunisták, néha szüksége lehet Moszkvának ilyen kiprovokált összeesküvésre, hogy a Sztálin-válsággal kapcsolatosan az időlegesen, színre-szemre szagtalanított terrort ürügye legyen újra működtetni. De a lázadás spontán is lehet. A munkások tökéletes pontossággal megfogalmazták, egyetlen mondatban, azt, amiről az elmúlt négy évtizedben tengernyi szó esett: a kommunizmus soha nem volt a nép forradalma. Egy kis, vérszomjas, bután teoretikus, szadista értelmiségi csoport, a kivételezettek üzlete volt. A nép – a paraszt, a munkás, az értelmiségi – soha nem érezte a kommunizmust forradalomnak, sem a maga ügyének.

Október 23. – Isten malmai gyorsan őrölnek.

November 7. – Nyolc óra repülés után, az óceán és a felhők felett, hirtelen robban fel a fény. A gép Nyugatról átbillent Kelet térfogatába. Nem „hajnalodik” – hanem egyszerre vakítóan fénylik a világ. Vastag, gyapjas felhőzet felett repülünk. Az égbolt olyan kék, mint ahogyan még soha nem láttam. Még két órát repülünk így. A gép hirtelen leereszkedik a felhők sűrű, vattás anyagába: minden elsötétedik, negyedórán át felhőben repülünk. Aztán a mélyben derengeni kezd valamilyen barna, ismerős anyag. Szárazföld, Európa. Skóciában szállunk le, Glasgow közelében. Fél óra séta a repülőtéren, a rács mögött, ahová egyenruhás nők terelik az utast. Ez a rács már ismerős, európai. Szitál a köd. Fél óra múltán tovább. A Csatornát néhány perc alatt szeli át a gép. Aztán leszállás nélkül át Belgiumon, Hollandián. Tizenhat óra repülés után sima leszállás Münchenben. Az utcákon félárbocra eresztett zászlók, gyászünnepély Magyarországért, tüntetők.

München, november 10. – A menekültek beszélnek. Egyik – mérnök – néhány nap előtt még látta Budapesten öcsémet. Egy másik azt mondja: „Kérem, most már késő. De volt itt néhány nap… október huszonháromtól talán november másodikáig… amikor az országnak olyan kormánya volt, amelyet az egész magyar társadalom elismert és támogatott… a Nagy Imre-kormány… miért nem küldött akkor az Egyesült Nemzetek Szervezete egy megfigyelő bizottságot Budapestre?” Többen beszélnek egyszerre. Ez az ocsúdás pillanata. Van köztük olyan, aki huszonnégy óra előtt még magyar földön volt. Van, aki visszamegy. „Az oroszok éjjel nem mernek kijönni a tankokból, akkor át lehet menni a határon.” Aztán megint, átmenet nélkül: „Volt tíz nap, amikor Nyugat felé nem volt határ, vasfüggöny… Mindenki jött és ment, ahogy akart… November háromig ez így volt, még aztán is két-három napon át… Most már nehezebb… De még most is lehet…”

Megint, következetesen: „Nagy Imre látta, hogy baj lesz, az oroszok készülnek valamire, bejelentette, hogy az ország semleges, kilép a Varsói Szerződésből, kérte, helyezzék Magyarországot az Egyesült Nemzetek felügyelete alá. Erre néhány napon át mód volt… Az oroszok maguk sem tudták, mit akarnak. A szabadságharc október huszonharmadikán kezdődött, az orosz tankokat szétvertük, visszavonultak, nagy zavarban voltak. Gerő és a kommunista kormány elmenekült.” Megint többen beszélnek egyszerre. Ugyanazt mondják: „Nagy Imre kérte, hogy küldjön az Egyesült Nemzetek megfigyelőket Budapestre. És volt mód reá, hogy ilyen bizottság megérkezzék… A repülőterek Nyugat-Magyarországon és Pest körül mind a szabadságharcosok és a magyar honvédek kezén voltak… Az Egyesült Nemzetek főtitkárának 694 és egy bizottságnak módja lett volna azonnal Budapestre utazni, ahogy Nagy Imre kérte… Mind ezt reméltük.”

Más hang: „Az első izgalomban mást is reméltünk, fegyveres segítséget, úgynevezett UN rendőri csapatokat… De a józanabbak tudták, hogy ez lehetetlen. Az Egyesült Nemzetek nem kezdhet háborút Magyarország miatt… És mi lett volna a vége? Az ország elpusztul, hadszíntér lesz, ahol az oroszok kipróbálják az atomfegyvereket is.” Egy hórihorgas, aki három nap előtt jött el. Nyugodtan beszél. Mind olyan tárgyilagos, fegyelmezett; egészen másfajta ember, mint ahogy a „szabadságharcost” elképzelik. Ezekből az emberekből az elmúlt évek kilúgoztak minden romantikát. Csak tényekről beszélnek. Ezt mondja: „Ha október huszonhárom és november kettő között az Egyesült Nemzetek főtitkára egy bizottsággal Budapestre jön, az oroszok nem merték volna november negyedikén végrehajtani Budapest ellen a mészárlást… Amikor a világszervezet megfigyelői ott vannak…” Ezt többen is mondják. „Most már késő, ha akarnak is jönni” – mondja egy öreg ember. – „Most már nem engedik be őket Kádár és az oroszok.”

A valóságról beszélnek, nyugodtan. „Kérem – mondja egy idősebb ember, ügyvéd –, nagyon gyorsan történt minden. Azt hittük, hogy az oroszok beleegyeztek a tényekbe, olyasféle státusunk lesz, mint Ausztriának. Vagy valami hasonló. Október harmincadikán Moszkva elismerte, hogy a szabadságharc jogos volt, bejelentette, hogy kivonják a csapatokat és az ország szabad lesz. Tudtuk mi, hogy a határon ott marad az orosz. Talán a szabad választásokba sem egyezik bele… De reméltük, hogy legalább szabadon kijelölhetjük a személyeket, akiket aztán nem éppen szabad választási módszerrel, de megválasztunk. Ha abban a tíz napban bejön az Egyesült Nemzetek küldöttsége Magyarországra, ahogy Nagy Imre és a prímás kérték, az oroszok kénytelenek lettek volna tárgyalni. És akkor minden másképp alakulhatott volna, a szovjetvilágban is. Most késő” – mondja egyszerűen.

Nápoly, november 15.– A gép magasan az Alpesek felett repült az ideúton, telihold fényében. A mélyben az Alpesek kékesen, havasan fénylettek. Nápolyban sirokkó. Az utcákon hangszórós gépkocsik, tömegek. Mindenki ezt kiáltja: „Ungheria, Ungheria!” Ez a kiáltás visszhangzik a Vezúv alatt, a kikötőben. A Via Brigida templomában nagy tömeg. A pap, széttárt karral, ezt kiáltja: „Ungheria!” És: „…mortificazione…” Mindenki lehajtja fejét, sokan tenyérrel elfödik arcukat.

Róma, november 16. – Z. – diplomata, olasz – ezt mondja: „Ne higgyen ezeknek a manifesztumoknak, a kommunista értelmiségiek meaculpázó krokodilkönnyes nyilatkozatainak. A kommunisták örülnek annak, ami most Magyarországon történik.” Idegesen beszél. Sokat tud, sokat látott. „A veszélyek nagyok, mert egyik sem engedhet …az oroszok sem, a magyarok sem… Kétségbeesett helyzetekből kétségbeesett következmények származhatnak.” Aztán: „Magyarországnak most olyan államférfira lenne szüksége, aki tud alkudni. Nem Garibaldira, hanem Cavourra.”

Levelek, menekültektől. Mind azt írja: nem értik, a Nyugat miért olyan habozó? A kommunisták félnek, ezt írják.

Valamilyen nagy, nagy dolog, ami odahaza történt: a forradalomban – egy pillanatra, osztályokon túl – volt Magyarország.

Anyám első levele a forradalom után. Azt írja: „Mi tudjuk, hogy más nem segít, csak az idő. Az időben még a vízcsöppből is cseppkő lesz: olyannak kell lenni, mint a kő, meg kell kövesedni…” Januárban volt.

Egy menekült. Azt mondja, a Rajk-per 705 során, egészen az ítélethirdetésig, úgy bántak a kommunisták Rajkkal, mint felettessel, aki szerepet vállalt.

A tárgyalóterem szomszédjában klubszékek voltak, asztal frissítővel és tokajival. Itt fogadta Rajk, két tárgyalás közben, Péter Gábort, a titkosrendőrség főnökét, aztán a tanácselnököt, az ügyészt és a védőt… Mindvégig úgy beszéltek vele, mint alantasok a belügyminiszterrel. „Kérlek, Laci, nem gondolod, hogy ezt vagy azt kellene még vallanod?…” – kérdezte Péter Gábor vagy az ügyész. A tanácselnök, aki néhány perccel elébb a tárgyalóteremben a katedráról szigorúan mennydörgött, ha Rajk és a többi vádlott vallani kezdett, most zavartan mosolygott, egyik lábáról a másikra állt, leülni sem mert Rajk jelenlétében… Amikor a halálos ítélet elhangzott, Rajk, izgalomtól kipirultan, visszatért a mellékterembe, falatozni kezdett. Az elnök, a rendőrfőnök, a védő követték. Mindenki sugárzott. „Kitűnő volt” – mondta elégedetten Péter Gábor. – „Most majd beadod a fellebbezést.” Rajk, kezében a tokajis pohárral, megdermedt. – „Minek?…” – kérdezte. – „Erről nem volt szó…” Dehogynem, mondták egyszerre többen, kell még a fellebbezés is, aztán kegyelmet kérsz, csak így hiszik el… Rajk felállt. Halálsápadt volt. Megértette, hogy beugratták. „Nem kérek kegyelmet” – mondta. Péter Gábor nyugodtan felelte: „Akkor majd kér helyetted a védőügyvéd. A perrendtartás értelmében joga van ehhez.” Nagy csend következett. Mind felálltak. Rajk, falfehéren, ezt mondotta: „Értem.” Hallgattak. Akkor Péter Gábor az ajtóhoz ment és kiszólt a fegyőröknek: „Vezessék el az elítéltet.” Rajkot elvezették és két nap múlva felakasztották.

Megkérdem, van-e fénykép vagy film a kivégzésről? Erről nem tud. A tanácselnök, Jancsó, időközben öngyilkos lett. Péter Gábort becsuktákű , talán van még valamilyen tervük vele.

A haza – mindig – olyan, mint egy katedrális. És néha olyan, mint egy kloáka.

A „Szózat”-ot újra kell írni. Még így tanultuk: „A nagy világon e kívül nincsen számodra hely…” De a valóság ez: a nagyvilágon kívül nincsen számunkra hely. Az „e” betűt el lehet hagyni.

A kommunistáknak meg lehet bocsátani… A kommunizmusnak nem. Idősebb Plinius is ezt írta a császárnak, amikor szakvéleményt kértek tőle a keresztényüldözésről.

Lehet, hogy más az, ami mostanában csakugyan „történik” – más, mint a bolsevista és nem bolsevista világ ütközése, más, mint a tömegek életforma-váltása. Lehet, hogy eltűnnek a nemzeti államok és helyettük megjelennek a formátlan szörnyek, a nemzetfeletti Mamut Államalakulatok. És mindennek, ami történik, ez az „értelme”.

A keleti és a nyugati világ egy napon számot kell adjon önmagának azért, ami Magyarországgal történt, s aztán azért, ami nem történt. Ez a számadás lassú, de elkerülhetetlen. A napnyugati civilizáció egyik titokzatos, mélyáramú, az időben lassan továbbrengő számadása ez. A Nyugat mulasztására illik, amit Talleyrand mondott, amikor Napóleon kivégeztette az enghieni herceget: „Ez több volt, mint bűn… Hiba volt.”

Megint a hazatérés-álom: csak az alakok változnak, az álom mindig ugyanaz. A rettenet, amely az álom vége felé meggyötör – mert „hazamentem és már nem tudok többé elkerülni onnan” –, ez éjjel reggel négy felé, erősebb, mint bármikor azelőtt. És a felébredés bűntudatos megkönnyebbülése, a „csak-álom-volt”-ocsúdás, amiben van szabadulás is, csalódottság is.

Többen írták e hónapokban: „Örültünk, hogy nincs otthon, mert a kommunisták feltétlenül társutast csináltak volna magából is – de sajnálhatja, hogy a forradalmat nem élte át otthon, velünk.” Lehet, hogy itt van valahol az igazság.

Forrás: Márai Sándor: Napló, 1945-1958. Akadémiai Kiadó, Helikon Kiadó, az Occidental Press (Washington) 1968-as kiadása alapján

Marosán György: Ki kit vezet?

A PB búcsúvacsorát ad Rákosinak, aki a Szovjetunióba utazik hosszabb időre, gyógykezelés céljából. A színhely a fényűzőén berendezett paloták egyike a hegyen. Most találkozom először ezzel a hellyel. A pletykák, a „rémhírek” meg sem közelítik a valóságot. A négy palota 1953-ban lett kész; Rákosi Mátyás, Farkas Mihály, Gerő Ernő és Révai József részére készült; a nagy gazdasági, politikai válság azonban megakadályozta, hogy beköltözzenek. Most csak reprezentatív célra használják őket.

Sok minden jellemző volt a Rákosi-klikk vezetési, munka- és életstílusára, de az a négy palota elrettentő bizonyítéka a nagypolgári allűröknek, a nagyzási hóbortnak, a különleges hatalmi vágynak és annak, hogy kommunista vezérek, tömegek vezetői, hogyan és miként szakadnak el nemcsak az élettől, a valóságtól, de az őket ellenőrző tömegektől is.

A vacsoránál szemben ülök Rákosival. Öreg, beteges ember és cinikusan hányaveti. Július óta nem láttam. Még mindig sokat foglalkozik velem. Az a gondolat motoszkál bennem, vajon mit akar tőlem.

– Na hogy van, Marosán elvtárs? Meg van elégedve?

– Sok a baj és a gond.

Válaszomat figyelemre sem méltatja. Másról beszél.

– Maga remélem visszavár engem – kérdi suttogó incselkedéssel.

– Mindenkit visszavárok, Rákosi elvtárs, aki segíteni tud és akar.

– Úgy látom, hogy maga változatlanul pesszimista.

– Nem tehetek róla. Ilyen az élet és a valóság. A magamfajta ember ne csapja be magát, mert sokat fizethet érte.

A hangulat idegesítő, nyomasztó és furcsán udvarias. Gerő mond egy semmitmondó, frázisokban bővelkedő pohárköszöntőt.

A vacsora nem tart sokáig. Rákosi mintha észrevenné, hogy személye teherként nehezedik itt mindenkire. Ő bont asztalt:

– Korán utazom, elvtársak.

Kivonulunk a hatalmas haliba. Sorban kezet fog mindenkivel. Mikor hozzám ér, szorosan fogja a kezem.

– Vigyázzon magára, Marosán elvtárs, mert nagy szükség van magára.

Éreztem, még mondani akart valamit, de csak lehajtotta a fejét, majd odalépett Kádárhoz.

Néztem a két ember kézfogását. De sok mindent elárult az a jelenet! Tulajdonképpen kettőnknél időzött, és tudom, hogy célzatosan tette. Másnap reggel korán, külön repülőgépen, minden holmijával elhagyta az országot.

Még nem tudom, hogy személy szerint kilépett az életemből, pedig nagy szerepet játszott benne. Életünkben egy dicsőséges, egy gyalázatos, egy tragikus korszakot jelentett.

Rákosi elutazásának híre órák alatt bejárta a várost. Az volt a benyomásom, hogy ettől kezdve felgyorsulnak az események. Egy lidérces nyomástól szabadult meg az ország, a nép; és ennek jeleit nemcsak érezni, de látni is lehetett az élet minden területén.

Életem és munkám két testületben, a Politikai Bizottságban és a kormányban zajlik. A PB első perctől kezdve sok gondot okoz, problémákat vet fel bennem, különösen ami az összetételét illeti. Bármennyire tanulmányoztam is az utóbbi hónapokban mindent, ez utóbbit nem értettem, nem tudtam a helyére tenni. Egy bizonyos, igazán csak két emberben bízom: Kádár Jánosban és Révaiban. Róluk tudom, hogy akarják a bajok likvidálását, éppúgy, mint én, csak azt nem tudják –velem együtt –, hogy hogyan. Gerővel fokozatosan oldódom. Úgy látom, tenni akar valamit és tesz is. Horváth Zoltán, Vajda Imre, Révész Ferenc ügyében már intézkedett is. De ha mindent figyelembe veszek, összbenyomásom az, hogy nincs egység a legfelsőbb vezetésben, sőt, bizalom sincs egymás iránt. Ilyesmit érzek a kormányban is. A Politikai Bizottságban ez jobban, élesebben érzékelhető. Vannak vezetők, elég sokan, akik azt hiszik, remélik, hogy a mostani helyzet majd csak kifutja magát, tehát várni kell, nem kell tenni semmit. Hiába ismertették a júliusi határozatokat a taggyűléseken, a zűrzavar, a bizonytalanság napról napra növekedőben van.

Ezeket az érzéseket két bejelentés is megerősíti bennem. Gerő javasolja, hogy Kádár utazzék el a Kínai Kommunista Párt kongresszusára a párt képviseletében. A másik bejelentése: ő maga a Szovjetunióba utazik pihenni. Igy a pártvezetésből az első és a második ember hosszú ideig távol lesz. Helyettük Kovács István és Ács veszik át az ügyek intézését.

A PB tagjai Kádárt és engem hideg udvariassággal kezelnek. De hogy nem bíznak bennünk, az máshol ugrott ki. Kádár egy baráti beszélgetésen, a PB-ülésen szóvá tette, hogy postáját ellenőrzik, felbontják, telefonjait lehallgatják. Bejelentését nem tartottam alaptalannak. Nekem is voltak ilyen észrevételeim. Valahányszor felvettem a kagylót és éreztem, hogy belép valaki a vonalba, minden esetben – úgy pékesen – melegebb éghajlatra küldtem.

Gerő és Hegedűs András Kádár bejelentését hallván látszólag megdöbbentek. Utasították Piros László belügyminisztert, vizsgálja meg a bejelentést, és tegyen jelentést a PB-nek. Minthogy a személyi biztosítás megszűnt, Kádár bejelentése túlnőtt a bizalom-bizalmatlanság kérdéskörén. S ez annál inkább érdekes volt, hiszen Gerő javasolta: ne csak formális üléseken üljön össze a PB, hanem kötetlen baráti beszélgetésre is, hogy jobban összeforrjon. Ebben én a legteljesebb jószándékot tételeztem fel.

Alig múlt el azonban a bejelentés, amikor – Gerő elutazása előtt egy-két nappal – a hegyi paloták egyikében összeültünk baráti eszmecserére. Kádár itt szóvá tette, hogy Rajk Júlia többször járt nála, és komoly formában vetette fel Rajk rehabilitálását és természetesen újra eltemetését.

A baráti asztal legszélén ültem, Piros és Bata között. Gerő magához hívta Pirost. Láttam, hogy egymás között izgatottan suttognak, majd bevonják a beszélgetésbe Hegedűst is. Világos volt, hogy valamit nem akarnak közölni. Akkor mi a fenének ez a baráti beszélgetés?

Amikor Piros visszaült mellém, megkérdeztem tőle, miről van szó, mit suttognak. Piros riadtan nézett rám, majd Gerőre. Gerő intett neki.

– Nem tudjuk Rajkot újra eltemetni – mondta Piros.

– Hogy-hogy nem tudjátok?

– Mert nem tudjuk, hol van eltemetve.

– Mi az, hogy nem tudjátok, hol van eltemetve? – kérdeztem idegesen.

– Úgy, ahogy mondom – válaszolta Piros.

A hangos beszélgetésbe most már mások is bekapcsolódtak. Gerő a végén idegesen, reszkető kézzel tett javaslatot:

– Bízzuk meg Pirost, kerestesse meg mindazokat, akik részt vettek a Rajk-ügyben, akiknek tudniuk kell Rajk és társai tetemének hollétéről.

Mélyen megdöbbentem. A Horthy-éra alatt egy kommunistának, egy „hazaárulónak” nem rendeztek ugyan dísztemetést, de a temető szélén kapott egy helyet, méghozzá a kerítésen belül és nem kívül. Mindenki tudta, hol vannak az elvtársak eltemetve.

Úgy éreztem, hogy itt mindenki fél, nem akar tudni, látni semmit. A bizalmatlanság, a félelem nem volt ismeretlen számomra, de tudtam, hogy ilyesmi az egész felső vezetést válságba sodorhatja, katasztrófát készíthet elő.

Hirtelen felötlött bennem – nemcsak mint gondolat, hanem mint félelem is – vajon Kádárt nem ezen a módon akarják-e kikapcsolni, sportnyelven szólva: taccsra játszani? Sok ellenlábasa van. És Kádár miért vállalja ezt? Vagy ő is belekerült abba a lehetetlen helyzetbe, amibe én a németországi úttal, és nem akar ellentmondani, akadékoskodni már a kezdet kezdetén?

Úgy értettem, hogy Gerő siet bemutatkozni a Szovjetunióban. Egyes vélemények szerint meg akarja szilárdítani a pozícióját. Régi szokás volt a Szovjetunióban a nemzetközi kommunista és munkáspártok vezetőinek nyári, kora őszi találkozása. Gerő is ott akar lenni. Ám nézetem szerint Gerőt más is vezeti, és most ez a fontosabb: Rákosi is kint van. És ez lehet nekünk jó, de Gerőnek nem. Úgy érzem, eddigi elképzeléseim, terveim felborultak.

Gerő és Kádár elutazása után csökkent a PB súlya. Figyelmem így a Minisztertanács felé fordult. Már az első ülésen megdöbbentem: micsoda nagyzási mánia! Egy világhatalomnak sincs ilyen méretű, széles körű kormánya és apparátusa. Ötszáz-hatszázra becsülik az itt dolgozók számát. Az meg teljesen érthetetlen volt számomra, hogy a Minisztertanácson kb. ötven ember vesz részt. Ez nem kormány, ez egy formális szerv.

A demokratizmus kritériuma nem elsősorban a mennyiség, hanem a politikai, az emberi és morális minőség. Miért kell itt hat miniszterelnök-helyettes? Ez a rendszer szétzúzta a miniszterek önállóságát, szolgai végrehajtói szerepre kárhoztatta a kormányhatósági vezetőket. Minél jobban belemerülök ezekbe a gondolatokba, annál nagyobb erőt vesz rajtam a félelem: ki kit kormányoz, ki kit vezet?

A második ülésen az 1957-es népgazdasági tervet tűzte napirendre a Minisztertanács. Berei Andor, a Tervhivatal elnöke és egyben miniszterelnök-helyettes, rövid bevezetőjében hangsúlyozta, hogy a tervet a PB jóváhagyta. Ez a bejelentés a mellemnek szegezett revolver volt: „Ne vitatkozzatok, fogadjátok el, az istenek tanácsa már döntött.”

Ennek ellenére felszólaltam.

A Minisztertanács döbbenten hallgatta, amikor elmondtam, milyen volt a búza-, a liszt- és a kenyérhelyzet a tavaszi és a nyár eleji hónapokban. Az ipar szakemberei szerint csak két hétre való tartalékunk volt, és aztán megindultunk Nyugatra magas áron, nagy kamattal, hitelre búzát, lisztet vásárolni.

Javasoltam, hogy töröljék a búzaexportot, amíg az ország kenyérellátását és más szükségletek kielégítését nem tudjuk biztosítani. Tanulják már meg egyszer azt a régi szabályt, hogy a kenyér Magyarországon politikai kérdés. Tűrhetetlen, megengedhetetlen, hogy mi, akik kenyérevő ország vagyunk, sokszor itt maradunk kenyér nélkül, vagy szorult helyzetben, emberi táplálkozásra alkalmatlan, veszélyes anyagból sütünk kenyeret. Én az embereket, a dolgozókat soha nem tartottam takarmányevőknek. Nem tudom, hogy az 1957-es terv mennyiben reális, de ha a többi tételekben is vannak ilyen buktatók, akkor abból komoly bajok lesznek. Kénytelen vagyok tudomásul venni, mert a PB jóváhagyta már, de kötelességem volt erről szólni.

Sokan úgy vélték, hogy Bereit támadom, pedig nem erről volt szó. Első felszólalásom inkább nyíltságával, szokatlanságával, mint a mondanivalójával tűnt ki. Voltak miniszterek, akiknek arcáról mintha ezt olvastam volna le: mit akarsz ezzel a piszlicsáré üggyel? A fiatal földművelésügyi miniszter azonban bólogatott.

Berei udvariasan válaszolt:

– Természetesen figyelembe vesszük Marosán elvtárs észrevételeit.

Eltelt néhány nap ugyan, de más területeken olyasmi történt, ami a tervvel kapcsolatos aggodalmamat, félelmemet igazolni látszott.

A lengyelek – elég tekintélyes mértékben – csökkentették a már szerződésben lekötött, kokszolható szén szállítását, méghozzá egyik napról a másikra. Ez azt jelentette, hogy sok jelentős üzemben létszámcsökkentést, illetve elbocsátást kell végrehajtani, tehát számolni kell munkanélküliséggel. Ez hamar kiszivárgott, és különösen az üzemekben növelte a nyugtalanságot. A miniszterelnök-helyettesekből egy bizottságot alakítottak, amelynek az volt a feladata, hogy megoldást keressen. A lengyelek eljárása csapás volt a proletár internacionalizmus szellemére, sutba dobták a tervgazdálkodás elveit. Hiába voltak szerződések. Nyugaton emelkedtek a szénárak, méghozzá dollárban. Nem értettem egyesek furcsa, indokolatlan nyugodtságát: majd csak lesz valahogy elvtársak, nem kell begyulladni. Nem számoltak azzal, hogy a nyugtalanság, a félelem az ipari üzemekben, a munkásosztály soraiba fészkelte be magát, és ez rossz irányban gyorsította fel a belpolitikai változásokat.

Hogy milyen szemlélet uralkodhatott itt évekig, azt felső szinten a személyi kérdésekben, különösen a levélváltásokban lehetett érzékelni.

Leváltották Altomáré Ivánt, az élelmezésügyi minisztert. Nem nyugodott bele. Először Gerőhöz ment, Gerő átpasszolta Hegedűsnek. A Hegedűssel folytatott tárgyalását eredménytelennek látta, és kihallgatást kért tőlem. Hegedűs kérésére fogadtam. Altomárét különleges elbánásban részesítették, állami és pártnyugdíjat is kapott. Tőlem azt is kérték, hogy bocsássak rendelkezésére külön kocsit. Ezt azonban én elutasítottam.

Drámai beszélgetés zajlott le kettőnk között, mert én megmondtam neki azt, amit Gerő és Hegedűs nem. Közöltem vele:

– Leváltásodnak három oka van. Az első politikai: a legrosszabb sztálini-rákosi káder vagy. A másik ok gazdasági: meghaladja képességeidet a feladat és a miniszteri poszt. A harmadik emberi és morális ok, ami szintén politikai kérdés: goromba, durva vagy.

Altomáré verte az asztalt:

– Mit képzelnek Hegedűsek, hogy engem odadobnak a reakciónak és jobboldalnak? Fogom magam, kimegyek a Szovjetunióba, panaszt teszek, majd azok közéjük vágnak! Engem csak ők válthatnak le.

Felugrottam az íróasztaltól s ráordítottam:

– Mit csinálsz, te hülye, hová mész te, kinek teszel te panaszt? Mondd, hol élsz te egyáltalán? Ha Rákosi Mátyás elment szó nélkül, te mit akarsz?

– Nemcsak én vagyok a felelős azért, ami itt történt. Én a párt és a szovjet elvtársak utasításait hajtottam végre.

És elkezdte felsorolni a neveket, de én félbeszakítottam. Erre így folytatta:

– Én nem tudok megélni ebből a nyugdíjból, nagy a családom.

– Majd szerényebben élsz. Ezt is meg kell tanulnia egy kommunistának.

– Nem veszem tudomásul, hogy így bánnak el velem!

Dühösen felállt és villogó szemekkel visszaszólt:

– Visszajövök még én ide!

Altomáré nem jött vissza. Tudomásul vette sorsát.

Egyik napról a másikra a Minisztertanács apparátusával kerültem, jobban mondva kerültünk egymással ellentétbe. Magamra és magunkra haragítottuk őket.

Azzal kezdődött, hogy mindenkit fogadtunk, aki kérte. Érdekes volt, hogy nem a postánk nőtt meg, hanem a személyes jelentkezés. Kezdetben négyen-öten jöttek, majd tízen-tizenöten. A tudakozó iroda napról napra idegesebb lett. Velem akartak beszélni személyesen.

– Marosán elvtárs fogadni akarja őket?

– Természetesen, mindenkit fogadunk.

Az első egy öreg bányász volt.

— Miért jött hozzám?

— Mert nemcsak én, mások is úgy ismerik magát, hogy szóba áll az emberekkel.

Rosszul bántak el vele nyugdíjügyben. Egy óra múlva az iroda már el is intézte. Az öreg bányász mondta is:

– Az anyja szentségit, egy éve futkosok!

Igen ám, de az ilyen elintézett ügyek híre hamar elterjedt. Az egyik szombati napon, amikor beléptem, feltűnt vezérkarom, apparátusom idegessége, tehetetlensége. Eskulits azzal fogadott, hogy 106 ember vár lent a tudakozóban. Itt két órakor mindent bezárnak. A tudakozó nem tud válogatni, tehát mindenkit el akar küldeni.

– Azt nem szabad, Eskulits elvtárs! Tegyenek félre minden ügyet, mindenki ügyfelet fogad. Mindenkivel beszélni kell. A nehéz ügyeket adják át nekem, a könnyebbeket osszák meg maguk között. Minden ügyféllel folytatott beszélgetésről feljegyzést készítünk.

Megkezdődött a példátlan idegkimentő munka, amely este hét óráig tartott. Egy szaktárssal kezdtem, egy derűs, jókedvű pékkel. Amikor belépett hozzám, láttam, hogy a pékségből jön. Hóna alatt a kétkilós kenyér.

– Szervusz, Marosán elvtárs! – üdvözölt nevetve.

– Szervusz. Hát te mit akarsz itt tőlem?

– Én, pajtás, semmit, csak kíváncsi voltam, igaz-e, hogy lehet veled személyesen találkozni, beszélni. Az istenit neki, kiderült, hogy igaz. Sokat beszéltünk a szaktársakkal az üzemben erről. Ők mondták, hogy jöjjek el. Csuda világ kezdődik el itt.

A beszélgetés nem tartott sokáig. Megkínáltam egy pohár konyakkal, és hamar megszabadultam tőle, de megmondtam neki, hogy miért. Ezt válaszolta:

– Tudom én, testvér. Végighallgattam. Ha te hallanád azt a dumát, amit itt a folyosón, a várakozóban leadnak egymás között! Nem viccelek, Gyurka, de büszke vagyok rád. Tudod mit, azért a konyakért itt hagyom a veknit neked, még friss.

Nevető arccal ment végig a szobán, az ajtóból még visszaintett. És már jött a következő.

Régi eleganciával – az is kopott volt – belépett egy magas, fess, idősebb nő. Régi szóval élve: egy úriasszony. Ez tudja, hogy hová lépett be, úgy is ült le.

– Parancsoljon asszonyom, mi a kívánsága?

– Miniszter úr, a férjem rehabilitációjáért jöttem, és az én nyugdíjamért.

– Asszonyom, mi volt az ön férje, és miért ítélték el?

– Rendőrfőtanácsos volt, háborús bűnösként ítélték el. Kedves miniszter úr, az én férjem jó keresztény magyar ember volt, igazi úr. Nem követte el, nem követhette el azt, amivel vádolták.

– Nem szeretek senkit becsapni, méltóságos asszonyom. Nem veszem fel az ügyet, nem teszek érte semmit.

Megdöbbenve nézett rám.

– Maga sem intézi el, akit igazságtalanul ítéltek el és tartottak börtönben? Nekem azt mondták, hogy maga igaz keresztény magyar ember.

Próbáltam én magyarázni sok mindent, de hatástalanul. Amikor felállt, szinte megrokkant.

– Nagy csalódás maga nekem, miniszter úr – mondta elkeseredetten.

– Nem baj, ezt is kibírom. De magát nem csapom be. Puszta udvariasságból.

És jöttek a többiek. Belépett hozzám egy házaspár. Ahogy ők mondták, egyenesen a börtönből jöttek.

– Rehabilitáljanak bennünket, és adjanak lakást, de rögtön, mert az utcán vagyunk – mondta a feleség.

– Ami a rehabilitációt illeti, azt megvizsgáljuk. Lakást azonban nem tudok adni. Az asszony kiabált, verte az asztalt:

– Én pedig innen el nem megyek, míg lakást nem kapok! Itt leszek öngyilkos!

Néztünk egymásra. Hirtelen kirántottam az íróasztal fiókját, kivettem belőle a revolverem, odanyújtottam neki:

– Itt van, asszonyom, lője agyon magát, és ha úgy tetszik, engem is, de ne fenyegessen.

Az asszony sírva fakadt, hulltak a könnyei. Konyakot öntöttem neki, igyon, nyugodjon meg. De sírva csak azt hajtogatta:

– Hát maga is ilyen kegyetlen?!

Végre megszólalt a férfi:

– Elmegyünk kérem, ne haragudjon, nem akartuk zavarni. Azt azonban én is kérem, nézze meg az ügyünket.

– Az ügyet már hétfőn reggel megnézetem. De azt én is kérhetem, különösen a feleségétől, hogy ő is értsen meg engem. Senki nem tudja úgy átérezni a maguk ügyét, mint én. Odaadhatom azt a lakást, amelyben lakom, de ezt nyilván maga is lehetetlen ajánlatnak tartja.

Felálltak, mentek kifelé megtörten. Belém nyilallt: most hová mennek? Nem volt idő meditálni.

Jóképű munkás lépett be, vagy ötvenéves. Klasszikus példánya a vasipari munkásnak. Az egyik nagy gyárból küldték. Rögtön letegezett.

– Mondd, Marosán elvtárs, igaz az, hogy leépítések lesznek a gyárakban? Tudjátok ti, hogy milyen nyugtalanság van a prolik között? Miért akartok Petőfi-kört csinálni a gyárakból?

Világosan és nyíltan beszéltem:

– Nézd elvtárs, ha a lengyelek leállítják a szénszállítást, akkor lesz leépítés.

– De mennyi, azt mondd meg nekem!

– Azt nem tudom.

– Ki a fene tudja megmondani?

– Egyelőre senki.

Lecsapott az asztalra és dörgő hangon mondta:

– Mi a fészkes fenének váltottátok le Rákosit, ha ennyit sem tudtok? Most mehetnek a munkások a munka nélküli placcra, esetleg a köpködőbe.

Én sem voltam szívbajos, átvettem az ő stílusát. Amilyen keményen indult a beszélgetés, olyan barátságosan végződött. Régi szervezett munkás volt, párttag. Azzal vált el tőlem:

– Hát azért többet tudok, mint amikor jöttem. Meg fogom mondani a munkásoknak, de te is mondd meg Kádárnak, vigyázzatok, nehogy magatokra haragítsátok a munkást, mert abból baj, nagy baj lesz.

Álltunk, fogtuk egymás kezét. Közben megkérdeztem tőle:

– Hogy kerültél hozzám? Hát nincs a gyárban párt- és szakszervezet? Miért hozzám jöttél, a pékhez?

– Tudod, úgy kerültem hozzád, hogy megtudtuk többen, veled lehet beszélni. Ami pedig a pártot és a szakszervezetet illeti, a párt hallgat, a szakszervezet pedig nem számít, sóhivatal. A szakszervezettel nem törődünk, a pártot pedig már nem féljük. Nem rólam van szó, én megkeresem a pénzem mindig, hanem a szaktársaimról, akiket mindenki elhagyott az utóbbi időben… No, szervusz, Marosán elvtárs.

Eskulitsot megkértem, hogy tíz percig senkit ne engedjen be. Ez a munkás felforgatott bennem mindent. Le- s feljárok a nagy szobában. Kint napsütés, a Parlament körül csend, a minisztériumok negyede víkenden van.

– A szűzmáriáját neki, hová megyünk? Ki mit tud itt? Hiszen itt kezd minden életveszélyes lenni!

Este hét óráig 107 emberrel beszéltünk, aztán összegeztük. A többség lakást kért. Második helyen álltak a rehabilitálási, harmadikon a nyugdíjügyek. Néhány útlevél, jogtalan elbocsátás.

A legtöbb panasz jogos volt. Hatvan százalékuk már rég elintézhető lett volna. Az ügyeket illetékes helyekre kell továbbítani, nem kérni, követelni kell a jogos kérelmek elintézését, írásbeli választ kérünk mindenkitől.

Hétfőn reggel szóltam Hegedűsnek, és elmondtam neki mindent. Nyugodtan végighallgatott, de nem tetszett neki, hogy nyugtalan vagyok.

– Nézd, Marosán elvtárs, amikor én ide kerültem, az volt a szokás – és ez rendszerré vált –, hogy nem fogadtak ügyfeleket, csak azokat, akiket iderendeltek. Te se fogadjál. Mi nem dolgozhatunk a minisztériumok és más hatóságok helyett. Nem vagy köteles csinálni.

Mi nem álltunk le.A többiminiszterelnök-helyettes titkárai nekimentek Eskulitsnak:

– Mit gondol a te gazdád, miért vagyunk itt? Itt nem pelenkaügyeket, hanem országos ügyeket intéznek, és ehhez csend és nyugalom kell.

Mi is.történt valójában? Hosszú évek, kegyetlen, hideg politikai telek után, valahol kinyitottak az ablakot, meglazították az ajtót, s betört rajta az élet, a valóság. Egy hónap alatt több ember fordult meg nálunk, mint a többieknél egy év alatt. De megérte, mert óriási iskola volt.

Számomra az volt a döbbenetes, hogy a legfelső vezetés és apparátusok között csak protokolláris kapcsolat van. Testközelség nincs. Ez pedig a politikában és a szerelemben csak betegség lehet.

Forrás: Marosán György: A tanúk még élnek. Hírlapkiadó vállalat, 1989 (részlet)

Tamási Lajos: Egy körúti sírkeresztre

Már holtunkban ki győz le minket?

Sír az idő, rajtunk tanul,

s őrzi megdermedt könnyeinket

hallgatva, mocsoktalanul.

Nevünkre most a szégyent hordják,

de tudjuk, boldogtalanul,

bennünk dobogtál, Magyarország.

Bennünk sugárzott meggyötörve,

de mégis tisztán az a vágy,

hogy hozzunk kedvet már e földre

s a munkásnak igaz hazát,

ahol gondját-gondjába öltve

a munka boldog templomát

karunk és elménk felköszöntse.

Jöhet akárki, jöhet bárki,

hatalmában csak addig ér,

amíg sírunknál meg tud állni

s kezéhez nem tapad e vér.

Van már időnk szavára várni,

zúgj csak fölöttünk őszi szél,

s aludjunk, tavasz katonái.

Misét mond értünk most a pápa

áldást oszt mind a két keze,

nem érted mentünk barikádra

papok jóságos istene.

Sem a tömjénfüst, sem a bálvány,

csak a mi szívünk könyörül

és sír a magyarok hazáján.

Lesz-e nyugalmad lenn a sírban,

zokog-e érted majd virág?

Én fölemeltem amíg bírtam

a fájdalom megtépett zászlaját.

S kik az idő hívását értik

tudják, hogy ott énekelünk

a körutakon véges-végig.

Budapest, 1956 november

Forrás: El ne felejtse, aki él. Tamási Lajos legszebb versei. Hét Krajcár Kiadó, 2016. MEK

Markó Béla: Varázsszem

Anyám többször is rászólt,

halkítsd le, suttogta idegesen,

mert nem tud a gyermek aludni,

végül apám lehalkította a forradalmat,

így aztán távoli tücsökcirpeléssé

szelídült a vad puskaropogás,

mint egy nyugalmas nyári estén

odakint a fűben az apró,

ártalmatlan tücsök-géppisztolyok,

és a tankok dübörgése is olyan volt,

akár a sündisznók puffanása a bokrok között

vagy a galambok lusta tollászkodása

fölöttünk az ereszcsatornán,

a Molotov-koktélok csattanása pedig

inkább a nedves gyufasercenéshez hasonlított,

amikor a sötétben cigarettára gyújt valaki,

vagy lehet, hogy a román Popular

márkájú rádió varázsszeme pislákolt,

ez a ki-kitisztuló, zölden csillogó,

majd ismét zavarossá váló tekintet

valahonnan a készülék belsejéből,

zavarják, mérgelődött apám, és tényleg

elég sokat recsegett, hallottam én is, hogy

egyfolytában zavarják a szabadságharcot,

nagyon sok idő telt el azóta, de ha

azt mondom, hogy puskaropogás,

mindenki tudja, miről beszélek,

ha viszont azt mondom, varázsszem,

lassan-lassan nem tudja senki,

az ágyam mellett az éjjeliszekrényen volt a rádió,

apám hozott a konyhából egy hokedlit,

és egész este csavargatta a gombokat,

tüntetően befordultam a fal felé,

a fene egye meg, halkítsd már le végre,

gondolta anyám, de nem mondott ilyesmit,

hiszen ő sohasem káromkodott,

annál inkább apám, igaz, ő is csak

a lehető legegyszerűbben, hogy az Isten így meg úgy,

szóval hozzánk a befüggönyözött ablakok mögé

csak egy-egy mondatfoszlány jutott el,

egy-egy füstpamacs az éppen

torkaszakadtából jajgató messzeségből,

ennyit bírt el a Popular rádió,

aztán kicseréltük később egy Bukarest,

pontosabban Bucureşti márkájú

világvevő készülékre, és azon

a behúzott függönyök mögött is

hosszú időre kizöldült a varázsszem,

de akkor már a legnagyobb hangerővel is csak

tücsökzenét, esetleg sündisznópuffanást

hallottunk odaátról, vagy nagy ritkán még

azt is, ahogy elkap a bagoly egy egeret,

ha beesteledik, mert odafent

behúzzák a függönyt.

Forrás: nepujsag.ro

1956-ban tankkal hozták a fizetést

Részlet Tápi Ottóné Petercsák Mária újságírónő önéletírásából

A Petercsák család 1939-ben költözött Sátoraljaújhelyről Dunakeszire. A családfő, Petercsák Gyula asztalosmester sokáig munkanélküli volt, ám végül állást kapott a Dunakeszi Járműjavítóban. A nagy távolság miatt döntöttek úgy, hogy odahagyják korábbi lakhelyüket.

Kisebb kitérő után a Gyártelepen, a Köröndön kaptak lakást. A család gyorsan beilleszkedett a község életébe. Az édesanya a Konzervgyárban helyezkedett el, a gyerekek – Márta és Mária – a gyártelepi iskolába jártak. Az édesapa az akkor épülő Jézus Szíve templom asztalos munkáiban vett részt, ugyanis a szép, míves padsorokat és a koloniál, keresztúti képkereteket a járműjavító asztalosai készítették.

A háború után, az ötvenes évek a család számára sem hoztak jelentős életszínvonal javulást. Lányaikat nehezen, de tudták taníttatni, majd a munkába állásukat is segítették. Petercsák Mária, tehetsége révén, újságíró lett az akkori Budapesti Lapkiadó Vállalatnál. Hamarosan férjhez ment, és megszületett István nevű gyermeke.

Így élték meg egyéves gyermekükkel 1956. október 23-át. S innen idézünk Tápi Ottóné Petercsák Mária önéletírásából egy különös történetet:

„Elégedetlenség, háborúk a világban… Félelem a jövőtől. Nagy Imrét leváltják. Fokozódó bizonytalanságot éreztünk a fővárosban és vidéken egyaránt. Október közepén az egyetemi diáktanácsok kiáltványt adnak közzé 16 pontban megfogalmazott követeléseikkel. Az Írószövetségben is nyíltan elégedetlenkedtek a fennálló rendszerrel szemben.

Október 23-án hatalmas tüntetés a fővárosban, a Parlament előtt a tömeg Nagy Imrét élteti, aki aztán a nép követelésére át is veszi a hatalmat. Este a Rádió előtt eldördülnek az első lövések. Másnap folytatódik a harc, leállnak a gyárak, megszűnik a közlekedés.

A felsőpetényi Almásy-kastélyból kiszabadított Mindszenty József esztergomi érseket a rétsági harckocsizó ezred törzsfőnöke, Pálinkás-Pallavicini Antal őrnagy parancsnoksága alatt a fővárosba kísérték. Dunakeszin, a Jézus Szíve templom előtt megállt a menet és a bíboros megáldotta az út szélén éljenző dunakeszieket.

Kenyér és élelem hiány volt, gyorsan kiürültek az üzletek. Pénztelenség és kilátástalanság lett úrrá mindenkin, a Wiedermann pékségnél a kenyérért való sorban álláskor összekapirgált fillérjeinket adtuk oda. Egy napon a zöldségeshez szőlőt és lecsópaprikát szállítottak, de sajnos nekünk már nem jutott. A fővárosba, munkahelyünkre nem tudtunk bejutni, nem volt közlekedés. Aztán, amikor mégis sikerült, a kezembe adták a munkakönyvemet, megszűnt a Lapkiadó Vállalat.

Egyik nap, október végén nagy dübörgéssel egy hatalmas tank érkezett a Járműjavító főbejárata elé. Kilestünk a köröndi lakásunk ablakán, a függöny mögül. Anyánk rémülten jegyezte meg: Csak nem fognak lőni? A tank megállt a főbejárat előtt. Félelmetes csönd lett. Aztán csengettek. Egy ismerős állt az ajtóban. A nevemet mondta, s azt, hogy várnak a tanknál. Megijedtem. Mit akarnak tőlem? S aztán, amikor megmondta a nevét annak, aki vár rám, megkönnyebbültem. Magamra kaptam a kabátomat és kisiettem. A tanknál legjobb barátnőm, Faragó Zsuzsa újságíró kolléganőm férje, Darida Ferenc őrnagy, a Zrínyi Miklós Katonai Akadémia tanára fogadott. Aztán látom, hogy a harcjárműből a járműjavítós ismerőseim és két idegen ember zsákokat és faládákat emelnek ki és viszik be a kapun.

Feri barátom és egy másik egyenruhás katonatiszt elmondta, hogy a Magyar Nemzeti Bank alkalmazottaival együtt pénzt hoztak, hogy a munkások megkaphassák végre a fizetésüket. A zsákokban papírpénz, a faládákban aprópénz volt. Sok millió forint.

Kérdeztem tőle, nem lesz-e valami baja abból, hogy a tankkal járják a várost? Rájuk is lőhetnek.

– Ne izgulj Mari. Már átestünk a tűzkeresztségen – válaszolta. Elköszönt, aztán el is tűnt a tank tetején lévő kerek búvó nyílás mögött s elindultak vissza a fővárosba. Hogy ez a tűzkeresztség mit jelentett, csak később tudhattam meg. Mint ahogy azt is, hogy miképpen került sor erre a különös pénzszállításra.

Darida Ferenc október 25-én vagy 26-án kapott parancsot bajtársával együtt, hogy azonnal jelentkezzenek a Honvédelmi Minisztériumban bizonyos Váradi vezérőrnagynál. Azt a feladatot kapták, hogy nyomban induljanak a Nemzeti Bankba, ahol Fodor András ügyvezető igazgatótól kapnak újabb utasítást. Útközben többször is őket éljenző tömeggel találták szembe magukat, míg végül megérkeztek a bankba. Itt Fodor úrral a páncélterembe mentek, s megtudták, hogy munkabéreket kell célba juttatniuk. Gyorsan beraktak a harcjárműbe – emlékeim szerint – mintegy 30 millió forintot, s ezt követően a bank két alkalmazottjával együtt elindultak úti céljuk, többek között Dunakeszi felé. A Váci úton haladva, a Bőrgyár környékén estek át a „tűzkeresztségen”. Kézifegyverekből össztüzet zúdítottak rájuk, ugyanis nem volt egyértelmű, hogy a tankban magyar, vagy orosz katonák ülnek. Nem volt idő az azonosításra, a pénz fontosabb volt, és sikerült egérutat nyerniük az Újpesti Stadion irányába. Innen aztán mindenféle kerülő utakon kijutottak a Fóti, majd ismét a Váci útra, s a főváros határától már nyugodtan haladhattak tovább. Először a Dunakeszi Óceánnak nevezett Konzervgyárba vitték el a fizetést, ezután következett, mint végcél a Járműjavító.

Nem volt idő hosszabb beszélgetésre, miután kirakták a pénzeszsákokat és ládákat, már indultak is vissza… Másnap újra útnak indultak pénzzel megrakva, s ettől kezdve napokon át hordták a fizetéseket a főváros és Pest megye számos pontjára. Éjszaka pedig egy Pest környéki repülőtérre vitték a szállítmányokat, ahonnan a vidéki nagyvárosokba jutottak el a fizetések. Október 29-én Csepelre indulván belefutottak egy orosz egységbe. Amikor átvizsgálták a tankot, azt hitték, hogy bankrablók, mert nem voltak papírok, amivel igazolhatták volna a pénzszállítás célját. Egy magas rangú szovjet tiszt azt a parancsot adta, hogy lőjék őket főbe. Szerencséjükre előkerült egy összekötő tiszt, aki a Honvédelmi Minisztériummal tartotta a kapcsolatot, és hosszas telefonálás után sikerült tisztázni a helyzetet. Tanulva az esetből, kaptak nyílt parancsot, s ezzel már nyugodtan végezhették a szállítást egészen november 4-ig.”

Eddig a visszaemlékezés. Darida őrnagyot ezért a tettéért kitüntetésben és előléptetésben részesítették, alezredesi rangot kapott. Sajnos nem sokkal ezután halálos beteg lett és elhunyt. A honvédség saját halottjának tekintette. Tápiék családja pedig elköltözött Dunakesziről Zuglóba, s jelenleg is ott él.

KATONA M. ISTVÁN

Forrás: Dunakeszi Helytörténeti Szemle, 2016. szeptember-december

Eörsi István: Kőbálvánnyá válva

Kőbálvánnyá válva

hallgatom a híreket,

új vérhullajtásra

nem biztatlak titeket

magam sem biztatom

senkivel, semmivel.

Piros dühvel telve

fekete gyászt viselek,

fegyverletételre

sem bíztatlak titeket,

magam sem biztatom

senkivel, semmivel.

Csurom vér a Tejút,

a hold képe holtsápadt,

visszaút se kiút,

nincs e szegény hazának,

nem segíthet immár

senkisem, semmisem.

Visszaút se kiút,

új Bach-korszak közelít,

hetyke és hős fiúk,

mégis ti győztetek itt,

nem lophatja ezt el

senkisem, semmisem.

Forrás: Emlékezés a régi szép időkre. Napra-forgó kft. 1989. / Az 1931-2005 között élt szerző az ötvenhatos forradalmi események elbukta után pár nappal írta e versét, amelyet aztán periratához is csatoltak. Ötvenhatos tevékenységéről, illetve börtönéveiről szóló emlékiratában jelent meg először.

Szerkesztette, válogatta: Cseke Gábor