1970. augusztus-2013. június 24. Ennyi maradna más ember után egy fejfán. Az ő rövid élete gazdagabb volt: hat gyermeket neveltek, két kötetet adott ki magyar nyelven. Idegenben elismerték, svédül is olvashatják verseit. Itthon kötetei ellenére sem tudták, hogy kicsoda. Nem a szíve ült a semmi ágán, hanem ő maga. Egész valójában. Ráadásul állandó kettősségben. Pedig tisztában volt azzal, hogy ki is ő, mégis állandóan gyötörte ez a kérdés is. Ezt is nehezen értették még tisztelői is, akik sokat bosszankodtak – főleg az önpusztító életvitele okán.

Fia, Tibor közölte a hírt: az este hiába keresték édesapját. Reggel már tudta, hogy miért. Hétfőre virradóan egy vonat halálra gázolta Gyergyóditró és Gyergyószárhegy között.

Nem sejtheti senki, hogy mekkora az a teher, amit egy érzékeny lélek elviselhet. Nem tudhatja senki, hogy hol a határ, ahol minden elszakad és csak a fény után vágyás veszi át az irányítást. A túlsó, vélt fény utáni, a fény utáni, amit a földön járó, néha röghöz tapadtak örök sötétségnek hívnak. Bár teher alatt nő a pálma, de az, aki helyét se az övéi között, se mások társaságát keresve nem találja meg, meddig terhelhető például a kilátástalansággal?

Munka nélkül, a hasznosság érzete nélkül nem nehéz feladni, beleroppanni. Akkor sem, ha gyönyörű szikrák pattannak ki lelkünkből, melengető szavak, főleg úgy, hogy azok mások által dicsért, de igazán figyelembe se vett, meg se hallott-értett kiáltások, sőt segélykiáltások.

Ezek mind hozzájárulhatnak az utolsó vékony hajszál elszakadásához. Lehet, hogy csak ki akarta próbálni milyen az utolsó pillanat közelébe kerülni? Mert azt tudta, hogy egyszer csak elérkezik, főleg annak köszönhetően, ahogy ő nap, mint nap sürgette eljövetelét. Mi is történhetett? Vétlen volt ismét, csak a száguldó vonat nem tudta kikerülni?

Rafi Lajos kérdéseket hagyott maga után. Mint minden versével. A válaszok ott bujkálnak, a titok ott lappang épp a költeményeiben. Élete ugyanis nyitott könyv volt, szétszórt lapokon keringett a szemünk előtt, s hullott néha sárba. Halála ellenben megrázó volta ellenére sem válasz semmire. Talán csak arra, hogy nem figyelünk eléggé egymásra.

Lajos csiszolatlan gyémánt marad immár mindörökre. Köztünk járt, nézett, látott és hallott, aztán üzent. Mi néztük, de nem láttuk és nem hallottuk. Ha pedig igen, akkor rosszul.

Ritka és tétova üzeneteink valószínű ezért voltak hiábavalók.

Gyergyószentmiklós, 2013. június 24.

*

*

*

A Nyárád valóban nem akar megszállni. Jobbágyfalva temetőjébe rajta át visz az út. Koporsóval is. A palás domboldalon, ahol örök álmát alussza a néhai, esős időben bizonytalan a lépés. Csak a hantjára is ügyelő, terebélyes diófa áll biztosan télben, nyárban, esőben, hóban, szélben és napsütésben egyaránt a kerítéstelen temetkezési helyen. Bizonytalan ott a lépés, mint az övé lehetett a közelgő vonat előtt.

Az egyetlen és utolsó szemtanú, a mozdonyvezető szerint nem tűnt öngyilkos-jelöltnek a sínek mellett imbolygó alak. A törvényszéki orvos sem tölthetett ki ilyen értelmű bizonylatot. Lajos arca felismerhető maradt, ezért tudhatták már órák múlva, hogy ki szenvedett balesetet.

A temetés méltóságos volt. Ottani hajlékuk udvarán tartották a szertartást, amelyen komoly férfiak ügyeltek a rendre. Hiányzott a roma temetéseken oly sokszor tapasztalható teátrálisnak tűnő óbégatás. Szép, összeszedett szövegeket hallhattunk mind Szárhegy polgármesterétől, mind a gyermekkori baráttól, Ferencz Attilától, ahogy a nyárádszeredai adventista prédikátortól is.

A sors iróniája ellenben, hogy Rafi Lajosról csak költőként beszéltek elsősorban. Alig esett szó a kovácsnemzetségből származó csatornás, bádogos emberről, a kalapálásból élőről, aki sokszor egy vödörrel indult el, hogy annak áráért, ha megszánta valaki, ne mindig kenyeret vásároljon…

Hat gyermeket kétkezi, alkalmi munkából nevelni csak olyan csendes és türelmes társsal lehet, mint amilyen Zsuzsa asszony. Főhajtást érdemel helytállása. Csakhogy ő aligha lehetett Múzsa, bár egy-két szerelmes vers meghitt hangulata neki köszönhető. Egyik felolvasásánál jelen lehettem. Megható volt az a szerénység, ahogy az éppen lángoló férj sorait fogadta. Mert Lajos szavalni is nagyon hatásosan tudott! (Megindító volt néma, őszinte gyásza is.)

Sok szárhegyi, alfalvi és szentmiklósi tisztelője kísérte Rafi Lajost az utolsó útján. Megérkeztek Budapestről első könyvének szerkesztői, kiadói is. Volt, aki 100, volt, aki 600 kilométerről érkezett, tudomásul véve, hogy Szárhegy költője nem abban a temetőben, a szárhegyiben fog pihenni, ahová zaklatott állapotaiban minden esetben menekült. A lelke úgy is ott maradt bizonyára. A nagyközség saját halottjának is nyilvánította volna. Csakhogy Lajos édesapja úgy cselekedett, ahogy jónak látta. Márpedig a döntés joga mindig az övé volt azon az udvaron, ahol közösen éldegéltek. Arra gondolhatott, hogy mit ér a virág a síron? Igaza lehetett: életében kellett volna több odafigyelésben részesüljön tragikus sorsú fia. Aztán Szárhegyen, a katolikus községben aligha temethették volna csak adventista szokások szerint római katolikus fiát, aki lelkész akart lenni serdülő korában, ameddig le nem hűtötte egy „lelkipásztor”, hogy cigányból nem lesz pap…

Nem, nem esett sok szó a bádogos, a csatornakészítő mesteremberről. Arról sem, hogy miért kellett megnősülnie érettségi előtt, arról sem, hogy milyen az, amikor hetekig, hónapokig kell járni a falvakat, sőt messzi vidékekre is elmerészkedni munkát keresve, hogy mit érez az, akinek kedves és szép leányait szinte a háta mögött adják férjhez, neki pedig csak a lagzira felvett uzsorakamat törlesztése maradt. Nem esett szó a nyomorról, a nélkülözésről, a lehetetlen helyzetben is méltóságos helytállásról. Azokról a szokásokról sem, amik ellen Lajos hiába és fölöslegesen lázongott, mert évszázadok égették bele a romatudatba. Talán így volt a helyes. Talán ezért tudnak mindent jobban elviselni a cigányok. Nagyon más világ az övék. A közösségeiket, nemzetségeiket összekötő szálakat kívülről soha meg nem láthatjuk. Lajos, a bádogos és költő láthatta. Áldás és átok volt ez is a számára. Mert a költő elszállhatott, fentről nézhette földi világát, de a kalapáló ember el nem engedhette az övéi kezét. Gyermekei pedig így jellemezték: jó apa volt, ha néha ivott is.

Nem tudom, jeltelen marad-e a sírja? Szégyen lenne, ha a kőfaragók falujában, Szárhegyen senki nem gondolna arra, hogy nem maradhat az. Ha Szárhegy saját halottját tiszteli a költő Rafi Lajosban, a sokat nélkülöző bádogosról és családjáról se feledkezzen meg.

Sok-sok verse forog közkézen, hiszen csak úgy kapásból írt egyet ennek, egyet annak, talán féldeciért is. Ma már tudjuk, saját maga által írt életrajz is maradt utána, s több helyen, így a község polgármesterénél is van verseiből egy gyűjtemény. Arról is mesélt, hogy költőtárs őriz alkotásaiból a szomszéd községben egy kötetre valót. Jó lenne tehát – lehet ennyire nagyvonalú egy önkormányzat –, hogy egy összegyűjtött Rafi Lajos kötet kiadását támogatva, majd e kötetek árát a családnak átadva segítse a költő után maradtakat, valamicskével pótolva a hiányzó bádogos-kezet.

Nem csak szép, de elvárható kezdeményezés lenne ez Szárhegy részéről. Csak dicsőséget hozna rá, ahogy eddig is Rafi Lajos minden sora.

Bajna György