Az irodalom ára

Két olyan, egymásra rímelő hírt ol­vas­tam a na­pok­ban, me­lyek meg­nyug­tat­tak, hogy igen, van még értéke az iro­da­lom­nak. Vagy­is pénz­ben ki­fe­jez­hető, eset­leg cse­re­ke­res­ke­del­mi ára. És ez az iro­da­lom általános elértékte­le­nedése köze­pet­te igen­csak meg­nyug­tató.

1. A mi­nap tet­te közzé a Mag­vető Kiadó, hogy iro­dal­mi kávézót nyit Bu­da­pes­ten, ahol na­pon­ta egy­szer egy kávét vers­sel vagy rövid­prózával is ki le­het fi­zet­ni.

2. A másik kez­deményezés még na­gyobb szabású, bár csak egy nap­ra érvényes: 2017. márci­us 21-én ked­den, a Költészet Világnapján a ma­gyar­országi Ju­li­us Meinl kávézókban min­den idézet (le­gyen az is­mert, vagy saját) kávéházi fi­zetőeszközzé válik, vagy­is a vendégek kávéju­kat egy vers­sel vagy akár egy idézet­tel fi­zet­he­tik ki.

Bi­zony, szép gesz­tu­sok ezek, s irónia ide vagy oda, az iro­da­lom rá is van szo­rul­va efféle gesz­tu­sok­ra.

Már csak egy a bána­tom: Erdély­ben, Székelyföldön nem tu­dok efféle kez­deményezésről. (Ju­li­us Meinl kávézók itt is van­nak, hátha az it­te­ni­ek is csat­la­koz­nak az anya­országi akciókhoz). Vagy hátha kerül egy-két más erdélyi/​székely kávézótu­laj­do­nos, aki­nek meg­tet­szik az ötlet, s maga is meg­valósítja. De, ha ja­va­sol­ha­tom: kávé he­lyett félde­cit/​sört/​bort is le­hes­sen kérni az iro­da­lomért cserébe, elvégre is Erdély mégis­csak Erdély, Székelyföld mégis­csak Székelyföld :)

Beszélgetés Vári Attilával

A marosvásárhelyi származású, Magyarországon élő Vári Attilának Szomorú Hold címmel nemrég új regénye jelent meg. Ennek apropóján indult beszélgetésünk, de aztán előkerültek régebbi ügyek is, a hetven év, az irodalmi kapcsolatok és magányok határon innen és túl.

– Új regénye, a Szomorú hold azoknak az erdélyi szászoknak állít emléket, akiknek világa jószerével megszűnt. Honnan ered a téma iránti érdeklődés?

– Azt hi­szem, hogy kis­gyer­mek­ko­ri élményem mi­att fog­lal­koz­tat­tak élénkeb­ben, mint elvárható lett vol­na egy olyan városból származónak, ami­lyen, az ak­kor még szin­te tel­je­sen ma­gyar la­kosságú Ma­rosvásárhely volt va­la­ha. Talán három-négy éves le­het­tem, ami­kor anyai nagyapám el­vitt Alsóidecs­re, de nem a híres gyógyfürdő mi­att mentünk. Vasárnap érkez­hettünk, de az is le­het, hogy va­la­mi­lyen ünnep­nap le­he­tett, mert az evangéli­kus szász temp­lom előtt egy na­gyon kis cso­port állt.

A férfi­ak és a nők elkülönülve egymástól, de mind­annyi­an va­la­mi szo­kat­lan ruhát vi­sel­tek. Szin­te földig érő hímzett temp­lo­mi bundáik­ban olya­nok vol­tak, mint meséim sóbálványai. Nagyapám, az egyik em­ber­rel beszélt. Csak arra emlékszem, hogy ő kérde­zett s min­den kérdésére fejrázós ta­gadás volt a válasz… Csak ka­masz ko­rom­ban tud­tam meg, hogy is­merőseit ke­res­te, olya­no­kat, akik nem me­nekültek el a hit­le­ri pa­rancs mi­att, de aki­ket aztán a szov­je­tek vit­tek el Szibériába. Aztán nem is sok­kal később Se­gesvárra vitt nagyapám. Szin­te egy egész na­pig vo­na­toz­tunk. Vásárhelyről in­dul­tunk, talán éjsza­ka le­he­tett, s Székely­kocsárdon ültünk át arra a vo­nat­ra, ame­lyik Se­gesvárra vitt, s ott olyan élmény várt, amit nem fo­gok el­fe­lej­te­ni soha. Olyan han­gu­lat, mint a Grimm-mesék il­lusztrációi. Szo­kat­lan házak, erődszerű kerítések, bennük a va­salt keményfa-ka­puk. A nagyállomás előtt kis­vasút moz­do­nya pöfögött, on­tot­ta a füstöt, az vitt be a főutcán a piac felé. Nem volt han­gos­kodás, csu­pa fe­gyel­me­zett em­ber szállt föl és le a városi buszt he­lyet­tesítő vi­cinális­ra, s mert apám mun­ka­helyén a vasúti for­ga­lo­mirányító központ­ban hal­lot­tam román szót, sej­tet­tem, hogy ezek nem románul beszélnek. Aztán megmásztunk egy olyan hosszú, ma­gas­ba ve­zető lépcsősort a hegycsúcson álló temp­lo­mig, amiről azt hit­tem, hogy egye­ne­sen az égbe ve­zet. Meg­határozó volt a szász város látványa, ki­ha­tott egész éle­tem­re. Már jóval később, ka­masz ko­rom­ban volt egy másik élményem. Az apám irodája mel­let­ti te­rem­ben, ahon­nan a Ma­rosvásárhely – Pa­rajd, és a másik, Szászle­kencére ve­zető kesk­enyvágányú vasútvo­nal for­galmát irányították, ha nagynéném férje, a szász származású Ruß János bátyám volt a szolgála­tos, (ak­kor már Rusz) több­nyi­re ott találtam Wäch­ter bácsit és egy másik for­gal­mistát, Hints bácsit, s ők egymás között németül beszéltek. Wäch­ter bácsi mesélt a kiürült Régen – Besz­ter­cei szász fal­vakról, arról a fe­jet­len me­nekülésről, ahon­nan a többség számára nem volt visszatérés a szülőföldre. De néhány szász család is va­la­hogy a háború után Vásárhely­re került, ők is meséltek, Bin­der Ernő és Gert­ner Gréti is mások vol­tak va­la­hogy, mint mi, de lényegében sok min­dent mégis anyámtól tud­tam meg, akit lány-korában német szóra küld­tek Szászmed­gyes­re, s aki egy számunk­ra tel­je­sen is­me­ret­len világról mesélt. Ste­fan Lud­wig Roth nevét, azt az esze­ment ma­gyar cse­le­ke­de­tet, a kivégzését is anyám mesélte. Nagyapám az első világháború előtt bank­tiszt­vi­selő volt, tu­dott németül, románul is, s ren­ge­teg szász ügy­felük volt Bo­dor Pál nagyapjának bankjában, s ő valósággal si­rat­ta a híre­sen jól gazdálkodó fal­va­kat, s a szakmáju­kat pon­to­san, mi több, szin­te arisz­tok­ra­ti­ku­san gya­korló szász mes­ter­em­be­re­ket. Aztán va­la­mi­lyen történe­lem-tantárgy­ver­seny­re ne­kem ju­tott Szászrégenről dol­go­za­tot írni, s talán egy le­xi­kon­ban találkoz­tam az­zal a fel­irat­tal, amely a góti­kus temp­lo­muk falán volt el­he­lyez­ve va­la­ha: Nul­la sa­lus bel­lo, pacem te pos­ci­mus om­nes, azaz ma­gya­rul: Nincs üdvösség a háborúban, békét óhaj­tunk mind­annyi­an. Hát ezt nem si­került be­tar­ta­ni­uk, s valójában a hit­le­ri bar­na-pes­tis, a náciz­mus háborús áldo­za­tai let­tek az Észak-Erdély­hez került szászok is.

– Már nem az áthallásos irodalom korát éljük, mégis: olvasható úgy a regény, mint figyelmeztetés az erdélyi magyar falvak eltűnésének veszélyére?

– Ha ránéz az em­ber Erdély régi, nem­ze­tiségi térképére, azt láthat­ja, hogy a Székelyföld, leszámítva Ara­nyos-széket, nem érint­ke­zett román fal­vak­kal, nyu­ga­ti ol­dalát a szász-pla­cen­ta védte, ke­le­ten pe­dig, a szo­ro­sok után, csángó te­lepülések vol­tak. Ez a szász védel­mi gyűrű szűnt meg. És nem­csak az. Elég, ha megnézi az em­ber, Háromszéknek a Brassó felöli fal­va­it, de akár a haj­dan tisz­ta ma­gyar Ko­ronkát, Jed­det Vásárhely mel­lett, s nyilván el­gon­dol­ko­zik azon, hogy az élhe­tet­lenné tett, a kol­lektív gaz­daságok mi­att a földművelés is­me­re­te nélkül ma­radt nem­zedékek, miként adják el bagóért (több­nyi­re románok­nak) építési te­lekként a földe­ket, hétvégi nya­ralónak, a haj­dan módo­san megépített háza­ikat. Volt és van is ben­nem féle­lem, s egy amo­lyan Batsányis fi­gyel­mez­tetés szándéka is ve­ze­tett: „Jer­tek, s hogy sor­so­tok előre nézzétek,/ fi­gyelő sze­me­tek Párizs­ra vessétek.”

– Idén töltötte hetvenedik évét. Hogyan ünnepelt? Ha pályamérleget kellene készítenie, mi lenne annak sommája?

– Se­hogy. A Men­tor ki­ad­ta ebből az al­ka­lomból újabb ver­se­i­met, de nem érez­tem, hogy meg kel­le­ne ünne­pel­jem a vissza­von­ha­tat­lan öre­gedést. Természe­te­sen köszönöm Káli Király Istvánnak, aki­hez több mint hat­van évnyi barátság fűz, de job­ban örültem vol­na, ha jön az ezer­egy-éjsza­ka dzsinn­je, s vissza­repít a húszas éve­im­be…

– 1983 óta, közel 35 esztendeje Magyarországon él. Sikerült magyarországivá válnia, vagy megmaradt erdélyinek?

– Nem, egyáltalán nem. Sok­szor idéztem ak­tu­a­lizálva Chur­chill egyik találó meg­jegyzését, amit az ame­ri­kai an­gol vi­szony­ra tett: min­ket, erdélyi­e­ket, az anya­országi­aktól a közös nyelv választ el. Azt hi­szem, il­le­ne végre átgon­dol­ni, hogy miért ala­kult 1881-ben az EMKE. Talán olyan felhőtle­nek vol­tak a ma­gyar-ma­gyar kap­cso­la­tok? Az az időpont min­dig el­gon­dol­kod­tat, hi­szen ez már jóval az Erdélyi Nagy­fe­je­de­lemség és Ma­gyar­ország egyesülése, az 1867-es ki­egyezés után történik. Mi­nek kel­lett ez a kul­turális védőháló? Talán va­la­mi erdélyi sajátosság, másság eltűnésétől féltek az alapítók???…. Erdélyt soha sem értették, sem Bécsben, sem Pest-Budán, de még Petőfiék, a csu­pa jóaka­rat márci­u­si if­jak sem. Va­la­miféle Ars po­e­i­ca, amit Páll La­jos­nak írtam, ak­kor, ami­kor végleg eljöttem, ide kívánko­zik: „Élhet­tem vol­na Ko­ron­don,/ Le­het­tem vón agyag a ko­ron­gon,/ éget­tek vol­na,/ lennék váza,/ ma­gam, ki­nek hit­tem,/ va­gyok csupán máza.”…

Bölöni komoly bolondozásáról

Bölöni Domokos tud valamit. Tudja, hogy az irodalom nem olyan fontos dolog, de azért mégis; mint ahogy azt is, hogy az íróságot nem jó túl komolyan venni, mert abból baj lesz. Ezt szem előtt tartva írta meg terítéken lévő kisprózakötetét, s nem is lett baj belőle. Egyéb azonban igen. Ahogy megpróbálok végignézni Bölöni pályáján, az első, ami szembetűnik, hogy nem próbálta felküzdeni magát az „élbolyba”. Inkább megmaradt a fedélközi árnyékban, s amíg az élenjárók lihegtek a megerőltetéstől, ő könnyed nyugalommal élvezte az árnyék örömeit. Kívánatossá tette más számára is.

Ha jól számolok, ez a kilencedik kötete, s ugyan irodalmi szenzáció nem lesz belőle, de azok számára, akik rátalálnak erre a feketén szerény borítójú könyvre, könnyed, üdítő olvasmányélményként szolgálhat. Az olvasmányélmény szót hangsúlyoznom kell. Az élbolyban lévő szerzőket gyötri a kényszer: sokkolóan eredetinek lenni. Esterházy például sokkal eredetibb, mint olvasható. Bölöni ilyen problémákkal nem küzd. Ő csak elmesél néhány történetet, zsigerből, lazán, a történet és a mesélés kedvéért. Nem a rendkívülit keresi sem nyelvben, sem témában, hanem az otthonosat. Hogy ez így akkor nem „magas irodalom”? Meglehet, de Bölönit ez szemmel láthatóan nem is érdekli. Ő egyszerűen csak „sztorizik”, legtöbbször humoros-groteszken, játékosan, összekacsintósan, s ha olykor fájdalmasan is, a tragédiát akkor is feloldja valami nem várt derű. Olykor úgy tűnik, Bölöni nem tud, nem akar komoly lenni, a komoly dolgokat is „elbolondozza”, a magasztos egykettőre bagatellbe fordul nála, a szent pedig profánba. Nincsenek elmélyült jellemrajzok, a szituációk is csak félszavakkal vannak körvonalazva, Bölöni nem az elbeszélés sodró epikumát részesíti előnyben, hanem a karcolat hangulatiságát és a tárcanovella hétköznapiságát. Hát ezért van az, hogy egy Bölöni-írás sosem fekszi meg az ember gyomrát, viszont mindig jólesően hat. Lehet, hogy a „jólesés” nem túl sok, de ez ugyanakkor egy olyan adu-ász, amivel a jelenlegi erdélyi magyar prózaírói prérin nem sokan tudnak előhozakodni: Bölöni le tudja kötni, el tudja szórakoztatni az átlagembert. Nem filológusokról beszélek, akik amúgy többet beszélnek az olvasásról, mint amennyit olvasnak, hanem Mariska nénikről és Jancsi bácsikról, akik – állítólag – valamiért mostanában nem akarnak olvasni. Na, hogy ezért nem Bölöni a felelős, az biztos!

Ha górcső alá vesszük az egyes íráso­kat, fel­fe­dez­hető, hogy azok­ban tárca­no­vellásan ke­ve­re­dik fik­ció és valóság – mely valóság a Bölöni valósága: sóvidéki fal­vak, ma­rosvásárhe­lyi képek. A témaválasztás sok­szor már-már újságírós, de az írás végül nem megy el tény­feltárásba, vagy éppen szo­ciográfiába, az ilyen indíttatású írások (pl. a kötet címadója) is a játékos talány, a hétközna­pi misz­ti­kum felé mu­tat­nak. Bölöni jól ábrázol­ja az értékválságban lévő erdélyi ma­gyar fa­lut, és a ki­sebbségi ma­gyart. Sok írása annyi­ra erdélyi ma­gyar, hogy más nem is ért­he­ti. Talán ezért is van, hogy Bölöni Ma­gyar­országon például kevésbé is­mert. Ked­ven­cem a kötetből a Go­gos című, ami akár klasszi­kus hu­mo­reszk­nek is ne­vez­hető, egy jólesően bájos nyel­vi játékon ala­pul: hogy azt mond­ja, a dia­lek­tus­ban beszélő roma gye­rek Áprily Tetőn című versét sza­val­ja, előtte rászólnak, hogy vigyázzon, ne tájszólásban, ne Árdéj-oz­zon, ő, ami­kor a kérdéses részhez ér, egy pil­la­nat­ra megáll, el­bi­zony­ta­la­no­dik, de aztán kivágja a re­zet: „s ti­tok­za­tos szót mond­tam ak­kor: Go­gos!”

Ért­hető ugye, hogy miért mond­tam: Bölöni a rom­ma­gyar valósággal fog­lal­ko­zik, me­lyet a big­ma­gya­rok meg sem ért­het­nek…

Első Bölöni-köte­tem a pol­con az 1986-os „Szárnyas em­ber” (még van neki előtte egy, a Forrás so­ro­zat­ban, de ah­hoz nem si­került hozzájut­nom). An­nak a fülszövegében ilyes­mik van­nak: „hu­mor, irónia hat­ja át eze­ket az íráso­kat, akár gyer­mek­ko­ri emléke­ket, fa­lu­si élet­hely­ze­te­ket ele­venít fel bennük, akár a valóságtól el­ru­gasz­kodó, fantázia szülte világba (…) ra­gad­ja az ol­vasót.” Ez a ki­je­lentés erre a 2006-os kötet­re is elsüthető. Per­sze, ez nem azt je­len­ti, hogy Bölöni egy­re csak a régi nótát fújja – de per­sze, azt is –, ha­nem inkább azt, hogy a pályakép ki­tel­je­se­dik, s beszűkülve ugyan, de elmélyül. Egye­di han­got alakított ki Bölöni, az biz­tos; nem fi­gyelt iro­dal­mi kánon­ra, vélhetően a dorgáló kri­ti­ku­sok­ra sem, csak témáira, hőse­i­re: stílusát végeredmény­ben azok határozzák meg. El­esettségükben is szim­pa­ti­kus fi­gurákat formál: ki­csit olya­nok, mint Svejk, vagy Karácsony Benő hősei. Jó érzékkel választ beszédes ne­ve­ket hőse­i­nek, sok­szor már ezek a ne­vek önma­guk­ban is „el­vi­szik” az írást (pl. Pi­ty­iri Jóska, Ki­smi­nya Ber­ta­lan, Li­picsné Gor­don Eulália stb.) Ugyan­ak­kor az írások címei is jól el­találtak, fel­kel­tik az érdeklődést – elég, ha csak a kötet címadó írására gon­do­lunk, amely egyből be­indítja fantáziánkat: Jézus meg­cibálja Prics­ki­li Dungónak a fülét.

A szerző elég so­kat fog­lal­ko­zik a kom­mu­niz­mus korával is, ab­szurd hely­ze­tek so­ro­zatában mu­tat­va be azt, de fin­tor nélkül a mai EU-mánia sem ússza meg. Témái mind élet­szagúak, tehát is­merősek. Így a kötet si­kerét, ol­vasmányosságát is ez adja, hisz az ol­vasó tit­kon min­dig olyan történe­tek­re vágyik, ame­lyek va­la­hon­nan is­merősek számára.

A könyv­vel egyet­len ba­jom van: külcsíni­leg elég szerényre si­ke­re­dett. Fe­ke­te, pu­hatáblás borító… No, de tud­juk, pénzen jár a világ…

Bölöni Do­mo­kos: Jézus meg­cibálja Prics­ki­li Dungónak a fülét. Imp­ress, Ma­rosvásárhely, 2006.

Forrás: eirodalom.ro