A semmi rovátkái

Bevégeztetett. További kérdéseim nincsenek, minden magyarázat fölöslegessé vált. Innen kellene elmozdulni, kinyilatkoztatni illene, megköszönni ezt-azt. Mondjuk, az irgalmat, hogy megtapasztalhatóvá vált a hosszan kitartó, egyenletes csend. A semmi rovátkái. Egy kifli a boltban, egy kávé cukor nélkül a sarki presszóban. Tejjel természetesen. Ezt meg lehetne köszönni, vagy éppen innen visszafordulni, és hinni abban, hogy hátravan még valami. Kitartani ebben. Ez mégiscsak szép volna, de hiába emelem fel a homokból a kagylót, üres. Nem lehet az eget kulcsra zárni.

Forrás: Látó, 2015. Március

Másik út

Gyűlöletem mára rettegés, így mentlek fel, így büntetem magam. Magammá rothadok, ez a függetlenség ára. A rám csorgó esővíz hűs. Tudom, ezt is neked köszönhetném, de nem keresek többé okot és okozatot. Menekülök, gondolod, de léteznem csak így lehet. Különben is járatlanságom folytán zűrzavaros minden megérkezés, amíg te magadat mutogatod.

Kimagyarázhatnád, mi vezetett ide, de visszájára fordulnak bennem szándékaid, s így növelnéd félelmemet, hogy ismét hozzád térek. Közönyöd az egyetlen mentségem, üdvösségem, hogy vergődni hagysz, és nem hallgatod ki a szándékaim.

Forrás: Látó, 2015/3

Befonnak engem

Kez­det­ben volt a nagy­ka­pu, a főlépcső. A színes üveg­ab­la­ko­kon sárgán, zölden, pi­ro­san sütött be a nap. Kez­det­ben em­be­rek jöttek felém, és én tud­tam, mer­re ka­nya­ro­dik a fo­lyosó. Tud­tam, mer­re van a féleme­let, a padlásfeljáró, is­mer­tem a pin­ce süket sikáto­ra­it, a szem­bejövők arcát meg­is­mer­tem.

Ma a fa­la­kon átüt a szivárgás, mint se­ben a genny. Egy­re ala­cso­nyabb a mennye­zet, na­pon­ta szűkülnek, körbe­fon­nak a fo­lyosók en­gem. A féleme­le­tet és a padlásfeljárót be­fa­lazták, a ga­lam­bok más szállást ke­res­tek, és a bag­lyok, a bag­lyok a déli napsütésben hagyták el a hom­lok­za­tot.

Nem tu­dom, ki zárt be en­gem ide, med­dig kell itt ülnöm. Ha köszönök, a szem­bejövők csak vi­gyo­rog­nak, pofájukból agyar vi­csorít rám. Azt mondják, ez a pa­lo­ta. Azt is mondják, ez a pa­lo­ta a leg­szebb a világon, de én még soha nem láttam. A nagy­ka­pu nem nagy, a főlépcső nem ma­gas, a színes üveg­ab­la­ko­kon átfúj a szél. S bár a déli épületszárnyból az an­gyal in­dult el felém, attól félek, rám talál.

Forrás: eirodalom.ro