Meghalt Iván. Az Andrassew…

Sokan ismerték. Sokan szerették. Sokan szidták. Gyalázták is. De mindig a tett embere volt. Nem a szájával, hanem a hátrahagyott értékekkel mérhető. 1952-től 2015-ig élt. Egy napon születtünk, s mikor erre rájöttünk, abban versengtünk, ki köszönti fel hamarabb a másikat. A verseny miatt aztán sose felejtettük el, hogy mi a teendőnk. Írói válságomból való kilábalásom neki köszönhetem. A digitális világba az őáltala leosztott internetes kalandok és házi feladatok révén jutottam be s lettem egyre otthonosabb. Írói-költői közös projektjeink voltak. Önzetlenül segítette – magára vállalva – a Romániai Magyar Szó budapesti tudósítását. Az ő kezdeményezésére megépítettük és felkínáltuk a MEK-nek az Erdélyi és csángó költészet, valamint a Román költők antológiákat. Bármikor, bármiben segítette a Káfét, írásait, tudósításait szabadon közölhettük. Mélyen megrendített 2013-as hirtelen megbetegedésének, majd agyműtétének híre. Felépüléséért, túléléséért drukkolva kezdtem el írni Firkák című gondolatfutamomat. Egy idő után úgy véltem, most már az én ráolvasásom nélkül is talpra áll, s hirtelen abbahagytam. Már önmagamat kezdtem ismételni. Tehernek éreztem továbbírni. Utolsó születésnapunkon azt írta, meglepetést készít a számomra – rendszerint friss írásokkal köszontöttük egymást. A meglepetés nem készült el – vagy csak elkésett? S most e hírben öltött volna testet?

Elég meglepetés ez a mai – bár várni lehetett, hogy előbb-utóbb bekövetkezik.

Kár, hogy lírai próbálkozásaival, a versírással végül felhagyott. Remek verssz9övegei maradtak nálam, amelyeket azért küldött, hogy véleményemet kérje. Avram Cyrill néven írta verseit, s úgy beszélt róluk a nyilvánosság előtt, mintha ő a fordítójuk volna. Csak haikuiban lépett nyíltan a közönség elé. És újságírói munkájában. Amelyben nem ismert (ön)kíméletet. Élete lassan széthullott. A be- és összegyűjtés majd ezután következik.

Hamarjában néhány versével búcsúzunk – hátha még utolérik az úton, amely imádott közegébe, a Levegőbe, a Magasságba visz…

Cseke Gábor

Andrassew Iván (Avram Cyrill)

Lassan már

Lassan már húsz évvel élem túl Jézust,

de senkisem követ,

tanítványomul szegődők nincsenek,

nem mondtam olyat, amit jegyezni érdemes,

csodáimon én is csak nevetek:

hókuszpókusz mind, vagy túlfűtött, szertelen

vidéki mutatvány. A hülye is látja, hogy csalok.

Sarumat se lopta el senki,

hogy széfben őrizze jobb időkre,

amikor nevem zászlótűz lesz,

hitben révedők szerelme.

De hát kinek is kell egy büdös, kínai lábbeli,

amit itt vettem a sarkon Jingtől,

akit senkise szeret, mert idegen,

és csak én beszélek vele, mert kedvelem,

hogy olyan jóféle kis buta ember,

nagyra nőtt gyerekem? Olcsón adta,

mint mindent, amit tőle kérek,

tudja, hogy fösvény vagyok, magamat se szeretem.

Talán akkor hibáztam, amikor nem merész olaszt vettem,

vagy útálló németet. Az is lehet, hogy ezek a szegények,

akik hívemül jönnének, ha hívnám őket,

azt hiszik: aki olcsóban jár, olcsó annak a lelke is.

Árván

Hanyatt elaludni nem tudok,

gömbölyödök, mint egy gyáva kiskölyök,

mert félek nyilván, hogy testemet kitárván

erőszak éri, ami – mint a járvány -,

úgy jár köröttem egész életemben:

valami sunyi, hangtalan ártány.

De egyszer az ég alatt aludtam egy hétig,

vagy tán tíz napig, az Adrián,

a Tejút alatt feküdtem árván,

és nem bírtam hasra fordulni,

oly nagy ámulatba ejtett a látvány.

A tenger dörömbölt, matatott,

surrogott alattam, mint anyám szíve,

és ezer boldog és gyönyörű erében

a felém tóduló vér, amikor még magzata voltam,

és ezt akkor se feledtem,

amikor már holtan úszott a tengerben,

por alakban szegény, mert oda temettük.

Éreztem, ahogy forog a Föld Kelet felé,

és az a hatalmas erő fölemelne,

de nem bír, mert az Úr akarta,

hogy pont úgy tapadjak,

mint a hegyek vagy a legyek,

vagy bármi más, amit a Földre teremtett.

Minden este vártam a derült ég alatt,

hogy egyszer, kivételesen, nekem,

és csak nekem – cserébe anyámért, mondjuk -,

akivel úgy bánt, mint valami rossz anyaggal,

ami nem kell már, de jó lesz még iszapnak,

agyagnak, kegyelmezzen,

adja vissza azt a napot,

amikor egy áldott hasban

még nem éreztem a gravitációt.

És fölzuhanjak a tündöklő egére.

Csak egy kicsit,

csak egy percre, nem is messze.

De nem hallott, mert siket. Vagy elfelejtett,

vagy talán nem ismer kegyelmet.

Végjáték

Milyen szép vagy, Istenem,

ragyog benned a szenvedés,

a kín, a sóvár.

Megnőttek a szemeid, elfogysz,

mint egy menekülő kicsi állat,

minden fölös anyag

szivárog belőled

a vágy fonakodó erőterein.

Megint megtudtam,

miért szerettem beléd,

és hallottam azt a hangot is,

amitől bizony, bizony, régen

és annyiszor megduzzadt a testem,

kínosan és szemérmetlenül.

Kínosan és szemérmetlenül

búgtál és rezegtél, amikor

a szerelmeddel beszéltél

telefonon, ostobán, rihegve,

mint egy kamaszlány.

Én meg szégyenemben,

és hogy meg ne öljelek,

kimentem a kertbe,

és a hinta alól összeszedtem

az ő undok tegnapéji csikkjeit.