Az idős kor fájdalmas velejárója, hogy az embernek néha fiatalabbaktól kell végső búcsút vennie – ami engem illet, egyre gyakrabban. A múlt heti után ma is egy ilyen szomorú kötelességnek teszek eleget. Magam szabta kötelességnek, hiszen nagyon kedves régi kollégáról van szó – és igen, a lapról, a megszűnte után is fogyatkozó A Hétről, amíg lassan tanúja sem marad belső életének.

Múlt héten kaptam a gyászjelentést, hogy március utolsó napján elhunyt Kászoni Zoltán. Hatvannyolcadik életévében. Naponta együtt dolgoztunk, beszélgettünk hat-nyolc órákat a szerkesztőségben, családjaink barátságban voltak, gyönyörű gyermekeink, nálunk két kisfiú, náluk két kislány, alkották az utódnemzedéket. Nejeink is gyakran találkoztak, nyilván főleg a magyar iskolában, ahol óvodától a tizenkettedik osztályig minden megvolt.

Zoltival mindkettőnk számára megmagyarázhatatlan okokból alig több mint egy évvel ezelőtt vettük fel az intenzív levelező kapcsolatot, az egymásra találás örömével. Megszólító levelemre a válaszából egy mondat: „Nem is tudod, hogy mennyire számít nekem az, hogy írtál. Nekem ugyanis ez azt jelenti, hogy számítok neked.” Válaszom: „Már hogyne számítanál! Lassan egyedül maradsz.” Alig egy nappal később: „Az jutott hirtelen eszembe, hogy kérjelek, jelezd, mikor vagy Budapesten. Ugyanis néha odaautózunk az anyukámhoz, aki a kilencvenes évét taposná, ha taposni tudna. Mit szólnál egy budapesti találkozáshoz?” Válaszom nem késett: „Anyukád szellemes ember lehet, ha a humort tőle örökölted, bár az öreg góbé is szeretni valóan humoros volt. Jó lenne Pesten találkozni – van realitása.”

Az „öreg góbé” az ő édesapja, a neves halbiológus és halászati szakmérnök Kászoni Zoltán volt, született ismeretterjesztő, akit természetesen korábban ismertem már, mint a fiát, dedikált könyveit is őrzöm, több mint húsz kötetet írt, szerintem Zolti a játékosságát, de egyben a szellemi fegyelmezettségét is tőle örökölte. Erre egyetlen példa. A mindennapi szerkesztőségi értekezleteken, tervgyűléseken Zolti mellett ültem; egyszer az egyiken Huszárúr, az atyai barát főszerkesztő, aki mindkettőnket – és a többieket, Horváth Bandival az élen – felkarolt, egy találkozója után a cenzorokkal vagy a Központi Bizottság valamelyik vezető aktivistájával, amely találkozókról nekünk merész nyíltsággal gyakran beszámolt, azt találta mondani: „… hát bizony reszketett a gatyám” – mire Zoltival egyszerre vágtuk rá: „… mert madárka szállott rá.” Huszárúr megpróbált nagyon szigorúan ránk nézni a szemüvege fölött, egy másodpercig bírta is, aztán kirobbant belőle a nevetés.

Ifjú Kászoni Zoltán, ahogy a cikkeit alá szokta írni: Kászoni Zoltán István szerkesztői és publicisztikai munkásságán kívül, az angol nyelv mesteri színvonalú ismeretének köszönhetően számos műfordításával, elő- és utószavával is felhívta magára a figyelmet. Bennem legelevenebben A Hét különítményének (amelybe a tudomány rovatba ebből az alkalomból, Rostás Zoltán és jómagam mellé kooptáltuk őt is) az 1981-es bukaresti tudománytörténeti világtalálkozón (hivatalos nevén a 16. Nemzetközi Tudománytörténeti Kongresszus) nyújtott lefutása, teljesítménye él. Akkor világlap voltunk, hisz olyan személyiségekkel közöltünk interjúkat, mint George Emil Palade (1912–2008), az egyetlen román származású Nobel-díjas; Joseph Needham (1900–1995) brit biológus és sinológus, akkor a tudománytörténet legnagyobb, ikonikus világtekintélye, akinek 1954-ben indított, Kína tudomány- és technikatörténetét feldolgozó sorozata ma már huszonnégy kötetből áll; Dmitrij Ivanyenko (1904–1994), az elméleti fizika ukrán-szovjet kolosszusa, aki talán nem is egyszer megérdemelte volna a Nobelt (a kisöreg, aki akkor annyi idős volt, mint én most, azzal hívta fel magára a figyelmet, hogy előadása előtt – s még jó, hogy akkor! – magára zárta a budiajtót, úgy kellett kiszabadítani őt), de amikor Toró Tibor professzor barátunk közvetítésével interjút kértünk tőle, könnyítésül írásban (is) válaszolt: mint egy öntudatos pionír, margózott irkalapokra… Persze Toró Tibi is írt, nyilatkozott, mellette megszólaltattuk Magyarországról Farkas János és Tamás Pál szociológusokat. Zolti interjúvolt, fordított, rohangált velünk együtt, lelkesedett, és a végén kipirult arccal fogadta huszonévesen a dicséreteket. Mindenki szerette, lapalapító magunkat láttuk benne.

No de vissza a találkozásunkhoz: „Jó ez, amiket válaszolsz. Enikő is szeretne látni, no meg mindketten Téged és Erzsit. Megoldható ez? Enikő szerint, aki mindent pozitívan értékel: igen!” A találkozási tervünk azonban füstbe ment. Kászoni Zoltival sem tavaly, sem idén a találkozás nem jött össze. Mindketten igazoltan hiányoztunk, őt a legnagyobb alibi, a halál igazolta. Idén már ő is tudta, hogy nagyon beteg. A gyászjelentésben, amit felesége küldött el ímélen, a korrajzzal felérő mondat: „2020. április 16-án 12 órakor a legszűkebb családi körben helyezzük örök nyugalomba a mödlingi temetőben.”

Vagyis ma, amikor a jegyzetem elhangzik. És már ez is múlt. Béke veled, fiatal barátom, aki a nyíltság, az eleven ész és a jóérzés megtestesítője voltál számomra.