Ady Endre beszól...

Azt hihetnénk, hogy a 140 éve született Ady újra és újra divatba jön, és azért írnak, vitáznak annyit róla – nem csak az irodalom ítészei és művelői. Az az igazság, hogy Ady Endre sosem ment ki a divatból, minden időknek tudott valami olyasmit mondani, amire érdemes volt odafülelni. Most, hogy munkássága immár alaposan összehordott kötetekben felmérhető és megbecsülhető, azon kapjuk mindegyre magunkat, hogy több mind száz esztendővel ezelőtt papírra vetett gondolataival, megfigyeléseivel,

politikai-társadalmi-művelődési értékítéleteivel mindegyre beleszól napjainkba, ügyeinkbe, vitáinkba. S teszi ezt a szinte naponta megszólaló újságíró szerepében, aki előbb Debrecenben, majd Nagyváradon, később számos budapesti lapban – beleértve a Nyugatot is – bizonyult népszerű véleményformálónak, vérbeli publicistának. Összegyűjtött újságcikkeiből emeltük ki az alább megkezdett Ady-breviáriumot, amely a teljesség igénye nélkül, de az időszerűség és az autentikusság összetéveszthetetlen bélyegével közvetítik egy száz évvel ezelőtt élt nagy szellem mának szóló üzenetét.

Ady írásai a következő álnevek / szignók alatt jelentek meg:

A, A., (A), (A.), a, a., – a.-, (a), (a.), (a. a.), A -. – e., (a. –e.), Adibandi, Adieu, Adieu Bandi, Adybandi, AE., A. E., (a# – #e), (a# – #e.), ae., (ae.), a. e., Andi, Anér, A-y, (A-y.), A-y E-e, B., (b), (b.), (-b), -b., -b-, Bandi, Barla, bi., Brown, Csáth, D., -d-, (- d-), DEBRECENI gyulai pál, -di, DIBAND, Diósady, Dyb., (Dyb), (Dyb.), Dy-bandi, Dyb – Andi, E., – e., (e), (- e), (- e.), Erdne Yda, ERDNEYDA, (f. m.), Ipszilonos, Kálvinista magyar, L., Lellei, Lellei András, L-i., Mindszenty Endre, Múzsafy, Ód, Ódi, – n., Pont, Y, – y.), (y.), (- y.), /- y./, Yda, +

Forrás: Ady Endre összes prózai műve. Akadémiai Kiadó, Argumentum Kiadó, Magyar Elektronikus Könyvtár

*

A legerényesebb asszonynál sem vált annyira természetté az erény, hogy néha önmaga ne csudálkozzék azon, hogy ő milyen becsületes. * A csúnya nőnek sok barátnője, a szép nőnek – sok barátja van. * Viruló fiatal nők az emancipációért harcolnak; „a nő szerelemre van teremtve!” – mondja a 30 éves aggszűz. * Van olyan nő is, ki a légyotton nem attól fél, hogy a férje lepi meg, hanem hogy a kedvese. * Milyen jó a gyermekeknek! Nekik mégiscsak szabad igazat mondani. (Ötletek / Debreczeni Reggeli Ujság 1898. október 9.)

A pesszimista az életet drámának tartja. Csakhogy a színpadi drámának a végén van a tragikum: a halál; az élet drámájának tragikuma pedig az elején van: a születés. * Sok poéta olyan, mint az egyszeri bolond, ki a világot tartotta bolondnak. Ők sem a verseiket tartják rosszaknak, hanem a publikumot rossz ízlésűnek. (Ötletek / Debreczeni Reggeli Ujság 1898. október 17.)

Pusztul, megsemmisül minden, mi a tavasz keblén született. Sehol semmi többé, csak pusztulás, csak enyészet. A dér kiszínezi még egyszer a fákat, a zörgő lombokat, a bevonulását tartó enyészet tiszteletére. Mi meg futunk, fáradunk, küzdünk tovább a vakító, szürke ködben, nyugodtan lépdelünk végig a dértől csillámló lehullott faleveleken, s boldognak érezzük magunkat, hogy még… köhöghetünk. (Dér / Debreczeni Reggeli Ujság 1898. november 23.)

Az irodalomban nincs jogcíme annak, ami csupán nemzeti – általános emberi vonások nélkül. Az örök emberi hassa át a nemzeti irány produktumait, mert csakis így számíthatnak komoly értékre, igazi sikerre. (Himfy dalai / Debreczeni Főiskolai Lapok 1899. január 25.)

Unalmassá lesz már a folytonos panasz. „Korunk hibái”, „társadalmunk betegségei”, ezek újabban a vesszőparipák. Ezeken lovagol boldog-boldogtalan, s el lehet mondani, hogy soha annyi szociológus nem botránkoztatta az emberiséget, mint manapság. Minden esetből morált vonni le, mindenkit megítélni, s az egyéni szabadság elveit csak magunkkal szemben tartani tiszteletben – ezek az újabb moralisták alapelvei. Az igazság pedig az, hogy ezek az urak rendszerint a legnagyobb hipokraták [!] és ha semmi egyebet, de az ő hibájukat fel lehet róni ennek a kornak, melynek egy régi anekdota a legjobb jellemzője:

A cigány lopott a vásáron, s üldözőbe vették.

– Fogjátok meg – kiáltják az üldöző atyafiak.

– Fogjátok meg – kiáltja leghangosabban a cigány…

…Felesleges a mesét tovább mondani. Sok cigány van a mi moralistáink között! (Moralisták / Debreczeni Hírlap 1899. február 8.)

Nagyon divatos volt egypár évtizeddel ezelőtt kényesebb témákat kínai történet alakjában megírni. Persze minden copfos atyafiról rá lehetett ismerni egy-egy ismerős alakra.

Kedvem volna ezt az agyondolgozott zsánert feleleveníteni.

Annyi téma kínálkozik most a kínai történetekre.

Annyi érdekes dolgot lehetne megírni, annyira aktuális a kínai tincs… (Kínai történetek / Debreczeni Hírlap 1899. február 13.)

Pár évvel ezelőtt Sarah Bernhardt párizsi színházában egy merész problémájú darab került színre. Egy leány volt a dráma hősnője, ki ártatlanságot vár leendő férjétől.

Szóval a dráma azt a kérdést veti fel, hogy vajon csak a férfi várhatja a nőtől a tisztaság megőrzését a házasság számára, vagy egyedül a nőé ez a kötelesség, s a férfi a legviharosabb úton evezhet a házasság kikötőjébe?…

Párizsban kevesen gondolkoztak a probléma felett, de annál többen nevettek rajta.

A dolog ugyanis úgy áll, hogy a becsület fogalmát a férfiak alkották nemcsak a maguk, hanem a nők számára is.

Márpedig nincs olyan alkotása az emberi szellemnek, melyben egy parányi önzés ne volna, és nincs olyan fogalom, mely ruganyosságra nézve a becsület fogalmát felülmúlná.

Van azonban egynéhány férfi, kiket bizonyára betegeknek tart, s van egypár nő, kiket elkeseredett feministáknak gúnyol a modern felfogás.

Ezeknek csak egy képük van a becsületről. De ez az egy kép kizárja a bukott leányt éppen úgy, mint azt a férfit, ki ravaszul ejti meg a fiatal nő ártatlanságát. (Becsület /Debreczeni Hírlap 1899. március 17.)

Azok az emberek, kik magukat nagy gondolkozóknak tartják, szeretik a mi korunkat átmeneti kornak tekinteni, melyben ezer új eszme és törekvés keres kibontakozást, s az emberiség hihetetlen sok táborra oszlik.

Ez volt az én hitem is még akkor, mikor magam nagy gondolkozónak tartottam. Bizonyos korban minden ember táplál magáról ilyen véleményt. Ez az a bizonyos Sturm és Drang korszaka.

Azóta rájöttem, hogy az emberek világért sem oszolnak annyi sok táborra. Nem. Az emberiségnek csak két faja van. Az egyik, amely drámákat ír, a másik, amely drámákat nem ír.

Ez utóbbiaknak a száma nap-nap után csökken. Így hát nagyon félő, hogy úgy jár a drámaíró emberiség is, mint a magyar parlament: nem lesz ellenzéke. (Drámaírók / Debreczeni Hírlap 1899. április 13.)

Halálos vétek lenne vívmánynak tekinteni a tiszta választásokra irányuló törekvést.

Az erőszakot lerázni magunkról a legtermészetesebb önmagunk iránt való kötelesség, de önmagunknak állítanók ki a szegénységi bizonyítványt, ha jogszerző vívmánynak tüntetnők fel azt, ami bennünket a legszentebb törvények szerint megillet. (Tiszta választások / Debreczen 1899. április 26.)

Jajgatunk, panaszkodunk, de mindent megszavazunk. (A hétről / Debreczen 1899. április 29.)

Úgy estefelé, mikor beállt az alkony, s a hűvös szél tagadja a tavaszt, valami mámorba ringató illatfelhő száll végig a poros utcákon.

Nyílik az orgona!…

Az orgona, a május és a szerelem virága.

Úgy elkábít, úgy elszédít, mintha maga volna a virágos múlt, az illatos emlék.

Az orgona a múlt virága, hiszen azért a szerelemé is. Mert a szerelem is a múlté.

Óh, én már kezdem hinni, hogy a szerelmet az emlékezés teremtette meg. A szerelem a múlt ragyogása, de szerelem nem létezik, csak a poéták találták ki.

Mi az a szerelem?

Egy erős érzés, melyet a múlt fénye ragyog be, s melyet maga a múlt teremtett.

Valaha láttunk egy édes leányarcot. Akkor még nem tudtuk, hogy az arc festéktől piros.

Valahol találtunk egy szívet, mely a mi bolond poéta lelkünket megérteni látszott. Akkor még nem tudtuk, hogy ez csak tettetés.

Valaha verseket írtunk egy szép leányhoz. Akkor még csak elhitettük magunkkal a szerelmet!…

Azután teltek az évek. A nyomorult emberek hitvány pimaszsága megutáltatta velünk a jelent. Megkoptunk. Megundorodtunk a jelentől, az élettől – magunktól.

És mivel gyávák vagyunk öngyilkosok lenni, más enyhülést keresünk. Belekapaszkodunk a múltba, s érezzük a szerelmet. Elhitetjük magunkkal, hogy az az édes arc az ártatlanság glóriájától ragyogott. Hogy az a dobogó szív megértette a mi lelkünket. Hogy azok a versek, amelyeket akkor írtunk, az igazi szerelem himnuszai voltak.

Így leszünk szerelmesek, ez a szerelem!

Édes, mámorító orgonavirág, légy ezerszer áldva. Elhitetted velem, hogy valaha még én is szerelmes voltam! (Nyílik az orgona / Debreczen 1899. május 2.)

A múlt héten egypár fővárosi és vidéki lapban érdekes hírt olvastam.

Abbáziából jött a vonat. Egy, a sínek melletti hegyről hatalmas kőszikla gurult le, mely a vonatot érte, s néhány kocsit összezúzott.

A vonat hosszú késés után indulhatott tovább, s csakis úgy, hogy az utasokat valósággal összeszorították.

Ebben a hírben nem az az érdekes, hogy egyik kocsiban a legérdemtelenebb közvitéz: Tisza Kálmán is benne ült, hanem egy sokkal fontosabb körülmény.

Egy előkelő pesti úriember egy magános szakaszban ült. A katasztrófa után azt kívánták tőle, hogy helyét a megroncsolt kocsikból kiszorult hölgyeknek engedje át.

Az én úriemberemnek persze több esze volt, s helyét nem volt hajlandó átadni. Erre egy fiatalember – hasonló a debreceni aranyifjúságunk sok üresfejű alakjához – egész gavallérosan a fejéhez vert egy poharat, s társaival együtt kidobta megfizetett szakaszából az illető urat.

Meg vagyok róla győződve, hogy a debreceni hölgyek egy része szívéből tapsol ennek a snájdig gavallérosságnak, de én, ki már annyiszor helyeztem magam szembe minden korlátolt felfogással, minden erőmből tiltakozom most is a gavallérosságnak ilyetén való megnyilatkozása ellen.

Tiltakozom pedig a legprimitívebb igazság alapján. Az az úr megfizette a helyét, s nincs olyan körülmény, mely az ő akarata ellenére, mások kedvéért, helye elhagyására kényszerítse...

A feministáknak igazuk van. A nőben felfrissítőt, erős támaszt fog nyerni az emberiség, s csak évezredes korlátoltság nézhette nyugodtan azt a lekötött erőt, mely a nőben elveszett.

De ha igaza van a mai modern kor minden tálentumos harcosának – mire való a középkor őrült, romantikus lovagiassága mellett lándzsát törni?… Mire való a nőnek kiváltságokat osztogatni, mikor azokhoz a jogot már akkor eljátszotta, mikor az első emancipácionális törekvésének tanújelét adta?…

A mi asszonyainkat nem kell félteni. Azok megvédik saját magukat. Poharat sem kell törni, meg nem érdemelt s meg nem fizetett előnyt sem kell a mi asszonyaink számára kierőszakolni, mert azok tudják, hogy mit kell nekik tenniök! (A nők joga / Debreczen 1899. május 16.)

Amilyen szeszélyes volt az időjárás, olyan nyugodt volt a héten a politikai élet.

Egy miniszterelnöknek a kiegyezés ügyében tett lépéseit a legvérengzőbb ellenzéki tigris is tudomásul veszi!… Hát hallott még ilyet Európa? Mi szükség van akkor a kormánypártra, ha az ellenzék mindenre igent mond?… Úgy hallom, hogy a politikai dolgok[nak] ez a fordulata úgy elkeserítette Márk Endrét, hogy elhatározta politikai szereplésének befejezését… Igaza van! Ha már mindenki mameluk lesz, akkor nem fizeti ki magát a mamelukság!… (A hétről / Debreczen 1899. június 17.)

Őszintén megvallva, nem értem a vendéglősöket. Mi a manónak tartanak ők kongresszust?… Velük, úgyszólván náluk élek, s mégsem tudom ezt a kérdést megfejteni. Ők a világ legszerencsésebb financier-jei. Legnagyobb percentre dolgoznak, s legkevesebben kerülnek közülök a szegényházba.

Hát mi panaszuk van?…

Debrecennek van egynéhány száz vendéglőse, s mind tisztességesen megél. Nincs szükségük tömörülésre, tiltakozásra, legkevésbé pedig kongresszusra.

Ellenben gondolkozzunk csak!… Mi a bajuk a debreceni vendéglősöknek?

Körülbelül az, hogy pár év alatt nem lehetnek tőkepénzesek… De édes vendéglőseim, az tán nem elég ok háromnapos kongresszusra?…

Hiszen vagyunk itt ám nagyon sokan, kik elvégeztük jelesen a középiskolát, az egyetem auláit is sorba jártuk, s azért mégis megelégszünk avval, ha napról napra egzisztálni tudunk!! Ha a kongresszus segítene rajtunk, bizony mi is tarthatnánk évenkint néhány kongresszust. (Vendéglősök kongresszusa / Debreczen 1899. augusztus 26.)

Legyen egyszer vége annak az üres hitnek, hogy mi lelkes, jó magyarok vagyunk. Tudja meg mindenki, hogy a mi összes érdemünk a múlt, melyhez olyan hűtelenek lettünk… Talán ha elvesztjük a régi becsülést, jobban fogunk vigyázni a becsületre?…

Talán ha idegenek világosítanak fel, gyorsabban felismerjük a hanyatlást?… (A legmagyarabb város / Debreczen 1899. szeptember 12.)

Csúnya zavarba hoztak odafenn a nagyságos hazafiak.

Az ördög még jobban tudja, hogy mi lelte őket, de annyi tény, hogy úgy viselik magukat, mintha te nem is léteznél, s mintha nem mandátumot adtál volna neki, hanem amolyan szabadságlevelet, amely minden garázdálkodásra feljogosít.

Furcsa dolgokat olvashatsz azokból a lapokból, melyekbe a te nagyságosaid írnak, s melyek büszkén hirdetik magukról, hogy az igazi függetlenségi elveket csupán ők képviselik, s csupán csak ők őrzik meg a te számodra.

Olvashatsz és épülhetsz. Eötvös Károly közönséges áruló, Tisza Bánffy-csatlós, ki hallgatott az obstrukció harca alatt, de most minden erejével az úgynevezett „régi” rendszer visszaállításáért küzd…

Persze azt hiszed, hogy ilyen rémítő vádat adatokkal erősítenek. Hja, úgy nem lehetne országos politikát csinálni. Persze te ehhez nem értesz. Te csak szavazni tudsz. A magas politika kívánja azt, hogy gyöngéden óvjuk ellenségünket, s borítsuk rá a vizes lepedőt arra, aki elvtársunk, hasznos bajtársunk volna, vagy mi a szösz. Arról nem tehet, hogy vezérszerepre jogosító tehetsége van. Ez pedig halálos bűn a mi ambiciózus kolomposaink közt. (Testvérharc / Debreczen 1899. szeptember 18.)

Ahogy van, úgy van. Szinte dogmává lett a nemtörődömség, ahol az egy kis gondolkozással is járna. Az ördög szerezzen magának hiábavaló gondot: van úgyis elég bajunk, miért vállalkozzunk szalmacséplésre. Íme: a modern ember filozófiája. Közöny minden iránt, ami kényelmes agyvelőinknek témát ad, de a konyhára nem hoz egy fillért sem. (Haladás / Debreczen 1899. október 21.)

...Sohasem ambicionáltam magamnak a józan életű jelzőt. Már zsenge ifjú koromban vén lumpnak hívtak nem kevésbé lump, de szintén ifjú barátaim. Azóta nőttem években, de bölcsességben nőni semmi kedvem sem volt. Életfilozófiám szilárd és régi: jobb egy pohár bornál – két pohár bor… Olyan kevés korhely vallja be részeges voltát, hogy még egy delíriumosnak is meg kellene bocsátani. Delíriumos nem voltam, de a barátaim nagyon féltettek, hogy idestova az leszek.

Egy nap a kávéházban barátaim egy újságcikket olvastak. Ahogy engem észrevettek, egyszerre elnémultak, s félretették a lapot.

Ölt a kíváncsiság, s alig vártam, míg magam maradok. Végig futom a lapot, s egy megceruzázott újdonságot lelek. A címe ez volt: a részegség széruma. Egy szenzációs felfedezésről szólt a hír. Felfedezték a részegség szérumát, mely kigyógyít az iszákosságból. Eszembe jutott valami. Sejtettem, hogy ezt a kúrát is végig kell szenvednem, mint a többit. Rám olvastattak már egy vén oláh asszonnyal, megitatták velem a lapokban hirdetett „antibetin”-t is, nem is említve, hogy egyszer, mikor egy muri után mély álomba merültem, a számba facsartak három citromot. Még az antibetin volt legtűrhetőbb kúra. Ennek az íze emlékeztet valamennyire a sósborszeszre.

Többször említett barátaim egy este igen nyájasak voltak hozzám.

Egyikük megkínált egy pohár abszinttel. Azután ők kínáltak, én ittam. Bizonyosan sokáig ittam. Addig ti., míg totaliter eláztam. Mi történt velem? – nem tudom. Arra ébredtem, hogy a jobb karom sajog. Megszúrtak. Egyszerre világosság gyúlt az agyamban: beoltottak a részegség szérumával!

Gondolkoztam, mi lesz most?…

Akit veszettség ellen oltanak be, nem vész meg.

Akit himlő ellen, az nem lesz ragyás.

Egek! Hisz én akkor sohse leszek részeg!… Pokoli szomjúságot éreztem; rohantam a korcsmába. Megiszom a rendes adagot: józanabb vagyok egy eladólánynál. Megduplázom: egy pincért csak egy pincérnek látok. Megrémültem, még egy adagot rendelek, semmi eredmény. A legszilárdabb lépésekkel mentem a fiúkhoz. Kitörő örömmel fogadtak, mert máskor már ilyenkor holtrészeg voltam.

A szérum, a szérum! – kiáltott fel egyikük önfeledten. És én azóta mindig iszom, mindig józan vagyok, mindig szomjazom.

Ezt persze senki sem tudja rólam, mert sohasem rúgok be. Úgy beszélnek rólam, mint egy megtért bárányról. Az apák mintaképpen állítanak lump fiaik elé, az anyák józan életű, derék férjnek való ifjúnak tartanak, a mértékletességi egyletben pedig erősen agitálnak egy, az én részemre felállítandó titkári állás ügyében.

Tegnap este a bal karomat is beoltattam a részegség szérumával… (A szérum / Szabadság 1900. január 18.)

Hajtják ökreiket fel észak felé a kivert, a kiüldözött, a hazátlan búrok.

Viaskodik bennem két hatalmas érzés. Az egyik emlék már ugyan. Jó szülők és lelkes tanárok szurdalták a szívembe, s minden egyes szúrásnak nevet is adtak: szabadság, haza, függetlenség, áldozat, hősiesség stb. Minden szúrás behegedt. Nem édes-fájdalmas érzés ez már egyik sem, csak emlék…

…A másik érzés az erősebb s talán igazabb is. Aki él – éljen!… Lakmározzék az élő, pihenjen a halott. Éljen az erős, vesszen a gyönge! Minden élőnek egy élet adatott. Ezt az egyet ne áldozza fel másért. Szép élet a szamaritánusoké is, de szebb volt a német rablólovagoké. A természet adta a gyöngét – táplálékul az erőseknek.

Ám azért összeszorul a szívem… Kietlen éjszakában húzódik a levert had. Nem zokog, csak csuklik az ember, roskad az öszvér, ordítnak az ökrök… A szomorú sereg lármáját visszaadja a vadállatok ordítása. Mintha sírjába menne ez a szomorú menet… Lent, délen lángoló majorok, tanyák világolnak a kietlen éjszakába. Idehallik a részeg angol katonák győzelmi nótája. Kíséri a gyászmenetet egy ismeretlen, vad vidékre, száraz fövényű, sivár tengerfenékre… Búcsúznak a búrok Búrországtól…

Ejh, találnak más hazát!…

*

Ha minket egyszer innen kivernének, nem vón hova mennünk.

Cinikus mosollyal nevetek ki mindent, de egytől összeszorul a szívem: „e nagy világon nincsen számunkra hely”. (Hétről hétre / Szabadság 1900. június 3.)

A búroktól e héten megvontunk minden erkölcsi támogatást.

Játszhatják odalenn már kis gerilla játékaikat, mi már nem bánjuk.

Megátalkodott búrbarátok is frontot csináltak. Úriember ma már az anyacsászárné tervein aggódik, vagy Seymour tengernagy sorsát latolgatja.

A pártalakulás még a kezdet stádiumában van. Annyi bizonyos, hogy a boxerekre kevés jut a búroktól megvont erkölcsi támogatásból.

A Zenta sorsán aggódunk még, meg a trieszti bakákén. Vén háború-smokkok azonban már Európát is osztják. A Müllerájban, Magyar Királyban beszerezték Kína hiteles térképét – a legújabb tagosítások is benne vannak.

A térképeken aztán folyik a világharc.

Müller Salamon arra is el van készülve, hogy a boxerek Olasziig mindent elfoglalnak.

– Legalább az én cukrászdám esnék a határvonalba – sóhajt fel néha, persze kevesebb magyarsággal –, hogy mind a két táborból idejárjanak… (Hétről hétre / Szabadság 1900. június 24.)

Szeretjük, mikor minket kritizálnak. Ha az újságírót szidják, komoly baj van, s azt jelenti, hogy elevenre tapintottunk. De másért is szeretjük. Közéletben szereplő mai urak egy-egy ilyen lapkritika alkalmával rendesen szíveskednek magukról szellemi szegénységi bizonyítványt adni. Az ilyen bizonyítvány pedig nagyon kedves és hasznos nekünk, dacára, hogy bélyegtelen.

Először, nagy jó urak, az újságírót szidni nem vicc. Ez már olyan kopott művelet, amit a bérkocsik bakjain is meguntak. Az ötlet tehát nem új.

Másodszor, nagy jó urak, méteres plakátokkal a közönséget nem lehet megmaszlagolni. A közönség botrányosan felvilágosodott. Az csak azt látja, hogy víz és egyebek helyett ő plakátokat kap – a pénzéért.

Harmadszor, nagy jó urak, a sajtónak nem lehet plakátokkal konkurrenciát csinálni – a közönségnél. Mi – tisztességes sajtó – a közönség vagyunk. A gyufagyár pedig nem azért gyártja a gyufát, hogy eladja a másik gyufagyárnak – lámpagyújtás végett.

És negyedszer és ötödször és számtalanszor ismételjük: mi kötelességünket teljesítjük, s ezt megköveteljük mindenkitől! Mi nem tagadjuk, hogy a közönség javáért egzisztálunk – az urak mért felejtik el? (Szenzáció / Szabadság 1900. július 10.)

A lábak! lábak!… Micsoda szerep jutott ezeknek az emberiség történetében!… Győzedelmes és vert csatákat egyaránt a lábak csináltak, s mondhatom Önöknek – kegyes olvasók –, hogy a lábak többet szerepeltek a históriában, mint példának okáért – a koponyák!…

…Most aztán ezekkel a történelmet csináló lábakkal elindulok sétálni. A séta tudniillik a lábak glorifikációja. A járás igen jól esik, s én ezerszeresen lekötelezettnek érzem magam t. lábaimmal szemben.

Kezdek gondolkozni, sőt filozofálni. Eszembe jut, hogy a világ haszontalanság. (Ez néha ti. eszébe jut az ember fiának.) Ezen a világon senki sem tölti be híven e hivatását. És hogy ez így van, s ennek fő-fő oka az emberi állat feje. Ez csinál minden galibát. Ha nem volnának fejeink, igen meg tudnánk férni egymás mellett.

És hogy ennek dacára sem faljuk fel egymást, a lábainknak köszönhetjük. Szóval: egyedüli vigasztalónk a földi életben a láb… Lám, milyen kellemes sétában volt ma is részem általa. Sőt, filozofálni is megtanított. Mivel hálálhatnám meg ezt emberséges lábaimnak?… Hopp! Megvan!… Íme, most indult ki a közúti vasút kocsija a fürdőbe. Felszállok, kiviszem a lábaimat fürödni.

A zseniális ötletek jóleső tudatával pihentetem cipős barátaimat a kocsiban. Na, csakhogy egyszer alkalmam van a jóságukat viszonozni!…

Míg én elmerengek, szembe jön egy másik vonat. Nekirohan az én vonatomnak.

Én kiesem. Belebotlom az egyik sínbe. Szeretett lábaim a kerekek alá kerülnek, s másfél perc múlva azon veszem magam észre, hogy nincsenek lábaim…

Könnyeket sajtoló riportot nem akarok Önöknek írni kegyes olvasók, de képzelhetik, hogy az ügy kissé kellemetlen. Az embernek elvesznek a lábai, s ennélfogva túlságosan érzi a fejét. S ami legjobban bánthatja az embert: inába sem szállhat a bátorsága, mert inai lábaival együtt eltűntek…

Ugorjuk át azt a néhány röpke hónapot, amit a kórházban töltök, s lépjünk be a törvényszék tanácstermébe. A törvényszék nekem négy százas bankót szavaz meg károm téríteni…

Evvel aztán be is fejeztem kis szereplésemet. Fej nélkül még lehet karriert csinálni, de láb nélkül soha…

Mi maradt hát az én számomra?… A tolószék és a bosszú. A bosszú a széket kitolatja a közúti vasút mentére. Ott aztán naponként szemlélődöm. Nézem az éplábú embereket, amint könnyelműen kapaszkodnak fel a kocsira, s reménykedem. Önök – kegyes olvasók – sejtik, hogy miért reménykedem…

S ha önök sejtik, és a közúti vasút úgy akarja, nemsokára az egész sín mentén tolószékek fognak állani. És a közúti vasút nyugodtan ütközhet tovább. Ha levágja a lábainkat, ugyan ki lábatlankodhatik neki? (Törött láb / Szabadság 1900. augusztus 4.)

A tarnóci patak medrében lábnyomokra leltek. Azt mondja egy ifjú tudós, hogy azokat a nyomokat még a régebbik kenozoos korban taposták vízre vágyó, szomjas mastodonok, nehéz dinothériumok s karcsú lábú szarvasféle lapárok.

Csodás világ lehetett az. Hullámzások, vulkanikus erők dolgozgattak ennek a világnak hitt parányi föld kontinensének mai kontúrján.

És nem voltunk mi. A Himalája sem meredt az égnek, az Appenninek sem adtak szállást élőlénynek, a Kaukázus helyén forrongott a tenger.

Nem voltunk mi, félistenkedő törpék, és mégis volt élet itt a földön. Lázongó, kavargó, vulkanikus élet, mely nem kívánta s nem is termette meg a nyomorultan szervezett embertestet.

Nem voltunk mi. Valójában érdemes dolog, szép dolog lehetett akkor élni. A Jókai fantáziája lerajzolta már nekünk a tertiär csodás világát, s mi azt csudáljuk, hogy nem voltunk mi. És mégis volt élet…

Áldom lábnyomotokat, derék mastodonok. Eszembe hoztátok kicsiségemet, belenyomódtatok az agyvelőmbe. Mit erőlködünk, mit büszkélkedünk? Vajon marad-e majd miutánunk nyom a tarnóci patak medrében?… (Lábnyomok / Szabadság 1900. augusztus 18.)

Általában az élet szép és jó mulatság. Általában igaza van Leibniznek: ez a világ az összes elképzelhető világok közt a legtökéletesebb. Általában mulatságos élni, kivált ha az ember huszártiszt vagy pláne egyetemes gondolkozó… Általában… de a részletek. A részletek kellemetlenek. A kenyér, a futás, a marakodás, a hazugság, a nyomor, a betegség s a – politika.

De hát az ember a részletekért él és részletekben hal meg. A részletekért hevül e világ, s a részletek ölnek meg bennünket.

Szeretnék néha igazságot találni egy-egy részletben. De vagy nincs, vagy nem lehet megtalálni, vagy nem lehet kimondani. (Hétről hétre / Szabadság 1900. augusztus 19.)

A nagyváradi pálya egy körbe futó szántóföld, amelybe állítólag nincs még elszórva az őszi szem. Nem hinné az első pillanatra senki, hogy erre a pályára valaki ráengedje az ép lábú paripáját, hanem ha szárnyon repülő táltos.

Ám a kör alakú szántáson mégis sok ló nyargal. Nyilván, mert lovasaik tudták, hogy a szántás: pálya és nem őszi vetés.

De lám, az óvatos gazda ember másként gondolkozott. A gazdák versenyén történt tegnap. Kiállottak a parasztlovak.

Előre lehetett sejteni, melyik nyargal be legelébb. S így is történt. Egy jó pejkó – ostorhegyes lehet a polgári életben – úgy otthagyta a többit, mint a pinty.

Később kiderült, hogy a ló a pályán belül, a gyepen futott. Nem adtak neki díjat.

Kérdezték a lovast, egy fiatal legényt: miért nem tartotta a lovát a pályán. Méltatlankodva felelt:

– Azt hittem, instálom, köles van belévetve… (Képek a nagyváradi turfról / Szabadság 1900. szeptember 25.)

...Mi, híres bankettrendező magyarok, sohasem ünnepet ünnepelünk, hanem ünnepeltetjük magunkat. Az ambiciózus felső gimnazistát, aki március 15-én a 119 Ábrányi-óda valamelyikét szavalja, s nem az ihleti meg, hogy ő mint a dicső márciusi ifjak utódja fiatal szívének lelkesedésével fogja elragadni a fásult öreg szíveket. Nem ez. De arra gondol, hogy kilép a nyilvánosság elé, szerepelni fog, feltűnik, meggratulálják az édesapját, ismerni fogják. Szóval célja, ihlete a legtöbbször csak az, strébolva kezdje meg a mai érvényesülés legbiztosabb útját: az ismeretszerzést és a mindig és minden áron való szereplést…

A tejfeles szájú gimnazistától milyen szédületes fejlődés van a közéleti öreg rókáig!… A felnőttek példáján okulgató gimnazista gyereknek még legalább van egy percnyi ünnepi hangulata. Az öregek már ezen is túl vannak. Szabadságharcunk nagy napjainak évfordulóit gyakorta rángatják elő titulus bibendi és orandi végett. Ám ünnepük tartalmatlan és lelketlen. A rendező és szónokoló urak magukat ünneplik… Hány esetet tudunk Budapesten, hogy szabadságharci évforduló ünnepségére elfeledték meghívni a nagy idők agg harcosait. Ez mutatja, hogy ünnepük hazug és lelketlen volt. A mi ünnepeinken mindent ünnepelnek, csak azt nem, amit ünnepelni hirdetnek!… (Ünnep és bankett / Szabadság 1900. október 10.)

A népet megszámlálták. Nagyváradon azonban a népszámlálás még tán ma sincs befejezve. Az eredmény iránt pedig nagy kétségeink vannak. Még mindig halljuk, hogy ez vagy amaz nem kapott számlálólapot.

Hogy megszaporodtunk, az nagyon bizonyos. Pozitív számokban azonban még nem lehet beszélni.

Mivel pedig divatos dolog népszámlálási furcsaságokat közölni, mi is megreszkírozunk egypárt.

Nyárai Antalt is felkereste a népszámlálási biztos. A vidám Tóni pedig ezt írta az állás-rovatba: művész és télikabáttulajdonosjelölt. Batizfalvy Gizella azonban nem írta be, hogy a legszebb nagyváradi színésznő. Ellenben alighanem a szépségversenyre célzott Benkő Jolán, mikor ugyanezt a rovatot így töltötte be: egy nagy méltatlanság áldozata. Jókedvű proletár lehetett az is, aki arra a kérdésre, miből él, azt válaszolta: ingyen kenyérből. Furcsa volna, ha igaz volna, hogy Somogyi direktor a legáldozatkészebb igazgató címet írta a számlálólapra, s hogy Kurländer Ede dr. színügyi bizottsági tagnak mondta be magát. Ellenben megértjük, hogy Gábel Jakab a népszámláló biztos előtt sem tagadta el, hogy ő notabilitás, s hogy Sas Ede röviden a leglelkiismeretesebb laptudósítónak vallotta magát.

Természetes dolog, hogy ezek a furcsaságok éppen úgy nem hitelesek, mint az úgynevezett népszámlálási furcsaságok legtöbbje. (Hétről hétre / Szabadság 1901. január 13.)

Az ok tulajdonképpen minden. És mert minden, bajos megtalálni. Öreg János dr. philosophiae professzor jut az eszembe, ki egyszer ezt a kérdést tette föl nekünk:

– Kovács Péter gazdaember fölmászik a lajtorjára. A felesége ugyanis a padlásra küldte valamiért. A lajtorja egyik fokát eltörte a Gyuri gyerek: Kovács Péter ezt nem vette észre. Leesett, kitörte a nyakát. Ki ennek az oka?

Legalább tízféle válasz volt:

– Ő maga.

– A felesége.

– A létrafok.

– A Gyuri gyerek.

És a többi. Senki sem mondta azt, amit kellett, hogy az ok a Kovács Péter nyaka volt. Ha nincs ez a nyak, nem is törik ki soha…

Hát ez csak az Öreg János példája, aki különben a gonosztevőkről és a bűntettekről is Lombrosóval gondolkozik.

Úgy jutott csak eszünkbe, hogy látjuk, az emberek milyen könnyen sütik ki a dolgok okait. Nemcsak a paragrafusos emberek, akik elvégre az okokat is megszorított számban s előírva kapják meg, de teljesen szabad ítélkezésű, egyébként talán igen intelligens emberek is. (Az ok / Nagyváradi Napló 1901. május 22.)

...Kedves emlék lehet mindannyiunknak az első cigaretta emléke, de ugyan ki ne sóhajtotta volna el már közülünk:

– Bár a számba dugták volna az első cigaretta tüzes végét, bár később ittam volna az első pohár pezsgőt, s bár ne siettem volna úgy az első csókkal…

Különösen pedig eszünkbe jut egy régi eset.

Rozmanits Timotheus tanárunk cigarettázáson kapott bennünket, három kis gimnazistát. A mezőn történt. Kedves emlékű piarista tanárunk csak ennyit szólt:

– Holnap délben gyertek fel a szobámba!…

A legerősebb szivart kellett elszívnunk. Fél évig se gondoltunk a dohányzásra.

Mert bölcs dolog ám az: a vétkezőket avval lakoltatni meg, amivel vétkeznek. (A nebulók füstölnek / Nagyváradi Napló 1901. június 18.)

A fiatalság, a szépség, az erő nemcsak a nőknél hódítana és – sajnos – csakis a nőknél van meg.

Őket hívjuk éppen tanúságtevőkül egy nagy gorombasághoz. Ugye ők a maguk asszonyos felületességével is észrevették, hogy fogy azoknak a száma, akik őhozzájuk méltók?…

Ez nemcsak amolyan erőltetett krónikatéma. Ez nagyon szomorú valóság. Becses nemem, mely megátalkodottan viseli az erősebb nem címét és rangját, nemcsak itt Nagyváradon, de mindenütt satnyul, csenevészedik, torzul. Fölemészti őket a szertelen, ideges, modern élet.

Szociológusok, meg nem tudom én micsodák, töprengjenek tovább rajta, de így van. És ahogy naponként látom a nagyváradi szép leányok légióját, sokszor idegesen haragos vagyok: miért szépülnek egyre és többen, miért haladnak a tökéletesség felé, mikor mi erre éppenséggel nem vagyunk méltók. Már pedig mégiscsak miértünk ragyognak, ugye?… (A leányok / Nagyváradi Napló 1901. június 22.)

Jólesett nekünk azt látni, hogy sokan rájöttek már arra, hogy nem mindig bagatell dolog, amit a nem gondolkozó tábor általában csekélységnek hisz. Hajh, sok minden másképpen volna ebben az országban, ha rájönnének arra, hogy nem minden értéktelen, kis dolog, mert a dédapáink is annak tartották, s nem minden szent, nagy és sérthetetlen, csupán csak azért…

Hisz az a kétségtelenül retrográd irány, mely most ezt az országot dirigálja, éppen azt a hibánkat használja föl, hogy bizonyos kicsi dolgokat előkelően lenézünk, s bizonyos kicsi dolgok bármily fordulása nem érdekel bennünket. Ezekre a kicsiny dolgokra aztán rátelepszik a reakció, mely nem olyan rátartó, mint mink vagyunk, s egyszerre csak azon vesszük észre magunkat, hogy a gyékény legszélén ülünk.

Mi hát igen örülünk, hogy jeleit látjuk a régi beteges előkelőség levetésének, s hogy igen érdekel már bennünket a – bérkocsik dolga is.

Sohase volt nagyobb szükség, mint ma van, ügyelni a legjelentéktelenebb kicsinységre is. (A bérkocsik dolga / Nagyváradi Napló 1901. július 13.)

Az újfajtájú nacionalistáknál veszedelmesebb alakok nincsenek, s mi úgy látjuk, hogy a magyar diákokat ilyen újfajtájú nacionalista szájhősök vezették félre.

Ezeknek a nacionalistáknak nem a náció fáj. A kiválóbbak gazemberek, a nagyobb tömeg bamba. Ez a nacionalista tábor… Franciaországé a példa itt is. Nálunk a sereg most szerveződik. Vezetők, elég kiválóak, már vannak.

A valódi nacionalizmus szép országa a léleknek. Megbecsül, megtűr maga mellett minden meleg érzést. A bölcsődal reminiszcenciájától az individium[!] büszke, de felséges önteltségéig. Minden meleg, emberi érzést. Az igazi nacionalizmus meghódít olyan lánglelket, mint a Jules Lemaitre-é. Kell benne legalább annyi igazságnak lenni hát, mint a világtestvériség fantazmájában, ami pedig olyan varázsos a krisztusi lelkekre.

Az újfajtájú nacionalizmus nem is nacionalizmus. Kátéját jezsuiták csinálhatták. Gyűlölet lángol sorai közül. Szavak burkolják célját. Indulatok pótolják a lelkét. A lepergett évszázadokat akarja összerázni. Sötét káoszt akar, melyben a járást csak ők tudják, a kiválóbbak…

Hogy a fiatal lelkekre vadásznak – nem csodáljuk. A magyar nevelés gyámoltalanságot nevel. Belénk olt egész légió lejárt, öreg igazságot. Gyámoltalanná tesz bennünket éppen a szavakkal szemben. És ők a szavakkal, a jelszavakkal vadásznak a fiatal lelkekre.

Az újfajtájú nacionalizmus posványa fenyegeti ezt a kis országot. Amennyi piszkos ere van – pedig sok van – a magyar életnek, mind ebben a posványban készül találkozni. Jaj azoknak, akik félrevezetve azt hiszik, hogy a náció életét ilyen erek táplálják. (Diákdolgok / Nagyváradi Napló 1901. szeptember 21.)

A negyvennyolcas idők előtt s még később is lengyel emigránsnak volt leghasznosabb lenni. Világos után a Petőfiek és az üldözött hazafiak sokasodtak meg. A lázasan, amerikaiasan fölpezsdült magyar élet aztán elsöpörte az ilyen olcsójános szélhámosokat. Jöttek az álbárók, az ál-tartalékos tisztek, az álföldbirtokosok stb. stb. Közben megnőtt a magyar hírlapírás, tekintélyek lettek a szerkesztők, s ma már az iparlovagok jórésze sajtóban utazik, mint ahogy elődeik báróságban, földesuraságban, tartalékos-tisztségben, üldözött hazafiságban, vagy lengyelségben utaztak.

De mi közünk nekünk ehhez? A földbirtokosok nem szégyellték volt magukat, mert egy szédelgő földbirtokosként szerepelt. A hazafias lengyel liga sem tartott tiltakozó meetinget, mikor egy-egy lézengő ritter állengyelségét kamatoztatta. Miért kelljen nekünk és csak nekünk védekeznünk a hírlapírás parazitái ellen. A szélhámosokat leleplezzük a lapjainkban: akár áltrónkövetelők, akár jogosak, akár micsodák, mindenrendű, rangú és fajtájú szélhámost, szó sincs róla: legtöbb örömmel az ál-újságírót. De a többi a rendőrség dolga minden jogállamban és a – társadalomé. (A sajtó parazitái / Nagyváradi Napló 1901. november 14.)

Mióta gondolatait papirosra tudja róni az ember, bizony egyebet sem tesz. Panaszkodunk, hogy kezdetben vala az éden, s utána jött és maradt a bűn. Hogy az aranykorszak vasra változott. Hogy melegtelen, sivár, derűtlen a jelen. Egyebet sem teszünk és írunk a panasznál… És egyéb fegyverünk sem volt és nincs most se a hitnél. Hiszünk abban, hogy minden megváltozik. A panasz és a hit végig fogja kísérni haláláig az emberiséget s a Madách eszkimója haldokolva arra fog gondolni: milyen szép világ volt, mikor több volt a fóka, s milyen szép világ lesz, mikor több lesz a fóka. Mert kezdetben vala az éden, s utána jött a bűn, s a bűn után mindig csak jönni fog ismét az éden…

Azt a bizonyos, „régi jó világot” már kompromittálni sem kell, annyira kompromittálták. Az éden hite is igen gyöngécske már. A másik hit azonban nem gyöngül: a változás jobb lesz. Ez a kis rögeszme teszi pokollá és mulatóhellyé e földet, termeli a bölcseket és bolondokat, az erényeseket és bűnösöket, mindent, mindent…

A múlt nem volt jobb, mint a jelen. De a jövőről már ezt sohsem merjük állítani. A jövő – ezt mi annyi szeretetreméltósággal hisszük – csupa igazság, szeretet és boldogság lesz.

Eljön az idő és – hogy az aktualitás kötelességének is eleget tegyünk – mikor Magyarországon is divatba jön a nagykorúság. Mindenféle politikusok nem fognak mindig csak gyermekeskedni. (A hétről / Nagyváradi Napló 1901. november 17.)

Mi gyakran járjuk az éjszaka tanyáit, és sokat meg tudunk érteni, amit nem érthet meg a nappali világ. Mi látunk előkelő gavallérokat tökrészegségben. Látunk éjszakai szerelmeket, melyek okvetlen romlásba vezetnek. Látunk sápadt, verejtékes arcokat, melyek ostoba kártyalapokat kémlelnek. Fiatal aggastyánokat, vén ifjakat látunk mámoros feledtségben. Az éjszakai emberek sok élet csődjét megjósolhatják. Nekem még csak néhány esztendőm fulladt az éjszakába, de emlékeimben már vaskos album alakulódott. Akik ez albumban vannak, mind személyes ismerőseim voltak. Itt van az album elején a kis erdélyi mágnás, kinek őse kancellár volt. Milyen jó fiú volt, milyen rózsás arcú, víg fiú. Pár éve itt futtatott a nagyváradi gyepen. Egy kis revolverrel befejeződött az ő fiatal élete. Lipótmezőn van a legmelegebb szívű korhely, kit valaha ismertem. A gavallér postagyakornok kétszer ülte meg már a tömlöcöt. Egy nagyváradi tisztes család pénteken temetett valakit. Akkor ítélték el ezt a valakit váltóhamisításért. Aztán hányan vannak még az én albumomban!… Víg életű katonák, úri gavallérok. Éjszakák során dőzsöltek körülöttem. Mámorosak, vígak és ragyogók voltak, és elhullottak mind… Járjuk az éjszakát. Víg, mámoros alakjai újak. Vajon hányról végeztetett el ezek közül?… (A hétről /Nagyváradi Napló 1901. december 22.)

A debreceni kereskedelmi csarnokban Vázsonyi fölolvasott a párbaj-kérdésről. Érdekes, okos fejtegetéseinek egyik passzusa így hangzik:

A mai iskolai neveltetés a vérontás apologiája. Ott van történelem. A történelmet tanulva, folyton verekedést, csatározást tanulunk. A zsenge ifjú nem hall nagy szellemekről, tudósokról, hanem a nagy hős Kinizsiről, ki félkezével felemeli a malomkövet, ki húsz törökkel vív egyszerre, egy-egy megölt törököt fog a két kezébe egyet a fogai közé, s így táncol. Mikor az ifjúság folyton a vérontás glorifikációját hallja, olvassa, természetesen az ifjúságban feléled a vérszomj, a szelídített kultúrbestia ver gyökeret. Ha feladatát akarja teljesíteni a pedagógia, a vallás, akkor ezt ki kell irtani, gyökerében megtámadni, s ha ezt a feladatot teljesíti, akkor a társadalomban nem az erőszak, nem a vérszomj fog érvényesülni.

Ki talál ezekben a sorokban egy nem igaz szót?

Így van. Teljesen igaz. Ám felfortyan a sallangos hazafiság.

– Az istentelen kozmopolita, a zsidó demokrata gyalázza a magyar történelmet. Verjétek agyon a hazaárulót. (Vázsonyi afférja – Nacionalista heccek / Nagyváradi Napló 1902. január 23.)

A tegnapi vasúti katasztrófa alkalmából egész sereg ember adott hálát a magyarok Istenének, amiért elkéstek, és lemaradtak a Magyar-Gyepes közelében felfordult vasútról. Így vonatindulás után érkeztek ki a nagyváradi állomás peronjára Mangra Vazul gör-kel. püspöki helynök, Darvas Imre, a dobresti erdőipar r. t. igazgatója, Drámandy Miklós belényesi lelkész és még többen. Persze valamennyien örültek az egyszeri késésüknek. Csak egy úr bosszankodott, amiért a Belényes vidékén lakó anyósa is lemaradt a végzetes vonatról.

– Oh, csak mégsem kívánod a halálát – mondták a bosszankodó vőnek azok, akiknek az esetet elbeszélte.

– Azt nem – felelte a vő –, de hátha a katasztrófa pillanatában a nagy rémülettől megnémult volna!…

Egyebekben egész komoly mozgalom indult meg a tegnapi eset után a belényesi vasutat használó utasok között azon célból, hogy az ezentúl kiadandó jegyekhez életbiztosítási kötvényt is kapjanak az utasok. Mert enélkül mégis könnyelműség megreszkírozni egy utat Belényes vidékére.

(Akik lemaradtak a belényesi vasútról / Nagyváradi Napló 1902. február 21.)

A demokrácia harapós kis ellenségei, molyai, sohse voltak még olyan mulatságosak, mint mostanában. Fölhasználják az idők mai perverz állását, beleeszik magukat a demokrata gondolkozásba s minden áron azt bizonyítgatják, hogy a demokrácia nonszensz, abszurd valami, s a társadalmaknak egyéb dolguk sincs, minthogy végre lerázzák magukról a nagy forradalom jóvoltából szerzett "bilincseket".

A demokrácia molyai fölségesen argumentálnak. Most például, hogy Henrik herceget ünnepiesen fogadta az Unió, teli szájjal kiabálják: "Ugye, hogy még Amerikában sincs demokrácia!" Aztán a kuszakezű [!] nagy Vilmossal bizonyítanak, aki - állítólag - szörnyen felragyogtatta a monarchia csillagát s a tekintélyek uralmát...

A molyok csak rágicsálni tudnak. Nem kívánhatják tőlük, hogy lássanak is. Ám nehogy elbizakodjanak a kis molyok: megmutatjuk nekik, hogy - nincsen szemük… (A demokrácia molyai / Nagyváradi Napló 1902. március 1.)

A változás, igen a változás... Kezdetben vala Szigligeti és elmúla. Utána jött Csiky és elmúla. Jött és dicsőségben úszik Herczeg Ferenc és el fog múlni. A jámbor filiszter elmék ne rőkönyödjenek meg, mert ez ám igaz.

Amint a színészség múlandó, nem tartalmas, nem értékes s nem eredeti produkciója az emberi léleknek, akként múlandó és értéktelen a színpadi írás. A színpad a máé, a jelené, a mindenkori közönség ízléséé. Hiába vágják a fejemhez Szophoklészt és Shakespeare-t. Ez mit sem bizonyít. A Szophoklész- és Shakespeare-imádás éppen olyan benevelt betegség, mint sok ezer úgynevezett meggyőződésünk. És a változás törvénye elérte végre a színházmániát is. - Tetszik tudni ugyebár, hogy az überbrettli voltaképpen forradalom a színpad tirannussá vált sablonja ellen. A színpad mai programja: tisztelt közönség - azt hisszük - végre sikerült az ízléseket teljesen eltalálni avval, amit ma nyújtunk. A jövő színpadjának a programja: itt vagyunk s tessék okulni a mi igazainkon. A nagy Wagner tudta, megsejtette korán ezt. Azért keretezte be lángelméjének alkotásait úgy, hogy a színpad bukása után is megmaradjanak… (A hétről / Nagyváradi Napló 1902. március 2.)

...A márciusi nagy nap minden eredményét egy rövid félszázad lecáfolta. Ahogy dolgoztunk, fáradtunk az új Magyarország kiépítésén, valamit nem vettünk észre. Nem vettük észre, hogy nem mindenki dolgozik. Nem vettük észre, hogy a nagylelkűségből életben hagyott here-testületek nemcsak, hogy nem dolgoznak, de ellenünk szervezkednek és vissza akarnak mindent csinálni, amit mi csinálunk. Míveletlenek és koldusok valánk, nem volt időnk a kontemplációkra. A fórumi politikára jutott csupán még egy kis időnk. Bizony másra nem. És folyt az aknamunka ellenünk. A demokrácia, a közös munkálkodás, a szabadság nagy eszméit ezalatt egyre és egyre rontották, bontották a herék. Ma, hogy röviden szóljunk, a helyzet ez: Magyarországon két tábor áll egymással szemben: a munkás társadalom s a herék társadalma. A herék tábora ma az erősebb s ezt apró vezércikkekben s egyebütt a reakció előnyomulásának szoktuk nevezni. (Március idusán / Nagyváradi Napló 1902. március 15.)

Tolnai Lajos mester: köszöntünk e ritka pillanatban! Úgy gondoljuk, hogy most nem bánt semmi s nem akarsz senkit bántani. Mi is bántana s miért is bántanál? Az ember életében egyszer lesz hulla. Becsülje meg egzisztenciájának ez isteni metamorfózisát s viselje magát csöndesen. Olyan szép márciusi nap van különben is. Az élet szép. Ez a világ - mint Leibniz vallá - minden elképzelhető világok közt a legjobb és legbölcsebb berendezésű és végre az a díszsírhely sem kutya, amely vár reád a Kerepesi úti temetőben, Tolnai Lajos mester!

...Ha a mítoszt le nem járatták volna a Lukiánoszok, Boccacciók, Offenbachok, Heinék és Tolnai Lajosok, a vén barom Prométheuszt okolnók. Mi a manónak lopott az égből tüzet! Az ember gyermek s a gyermek ne játsszék a tűzzel!

Ha Schopenhauer ki nem ment volna a divatból, így szólnánk hozzád Tolnai Lajos mester:

- Hjha, öreg, ha neked tetszett kiválni, hát tűrd el, hogy eltipor a faj, amelynek az egyén mindig csak bliktri.

Kellemetlenkedhetnénk egy öreg, ostoba idézettel a költőről és sorsharagról, de nem tesszük. Sőt még így se szólunk:

- Aki látja, hogy harcba kell mennie az egész világgal, csapjon föl Übermensch-nek. Ez szép, ez kényelmes és még mindig divatos is. Imádja önmagát s pocskondiázzék a világra.

Ilyenféléket mondhatnánk most Neked, Tolnai Lajos mester, ki ejnye de nyugodtan tudsz ott feküdni, jóllehet a halottkém hitelesen kijelentette, hogy a föld alá dughatnak...

Ilyenféléket mondhatnánk, ha itt a te ravatalodnál egyáltalában szükséges volna beszélni. Hiszen beszédes ez a te ravatalod: rettenetes tetemrehívás.

Jöjjetek barátai, ha voltak!... Ecce homo sapiens - hűlten... Nem volt semmi bűne, csak különb volt, mint a többi. Éles volt a szeme, tehát keserű volt nagyságos szíve s rombolóan lázas az agyveleje. Mellékesen pedig legelső író embere volt ez országnak és még ezt meg is bocsátották neki... De hogy látni és beszélni mert, ezt nem bocsátották meg soha. Kis fűzfapoétákból koszorús lantosok lettek, a szociológia dedósaiból akadémiai tagok, vele kezdő apró zsurnalisztákból miniszterek. Ő a legnagyobb költő, legradikálisabb reformátor s legbecsületesebb, mert legőszintébb újságíró - kiadta páráját agyonhajszolt vadként. (Egy ravatalnál / Nagyváradi Napló 1902. március 21.)

Néha nagyon istentelen gondolatok szállják meg az embert. Különösen olyankor, mikor affélét lát, amivel a búrok vádolják meg az angolokat. Az angol sereg megritkulva hátrál. A búrok üldözik s lövöldözik őket. Mikor már nincs segedelem, az angolok előkerítik az elfogott búr asszonyokat és gyermekeket. Ezeket hagyják leghátul. Öljék ezeket a búrok!... Így járunk mi is, kik a liberális, a radikális haladás hívei vagyunk. Mikor már ellenségeink nem tudnak velünk vitázni, elénkbe rakják a vallást, az erkölcsöt, a történelmet, a párducos ősöket. No most már tessék ütni – gondolják ők magukban. (A hétről / Nagyváradi Napló 1902. április 27.)

Nem a mi jeles, fiatal újságíró kollégánkról lesz itt szó s nem afféle absztrakt bogarakról, hanem Biró Lajosról, a világ legegzotikusabb helyein kóborló magyar tudósról s valóságos bogarakról.

Biró Lajos, a kiváló tudós kutató, nagyon szegény tasnádi asztalosmesternek a fia. Nem szerette az iskolát soha. Az érettségi vizsgát letette valami nehezen, de már a budapesti kálvinista teológiát hamar ott hagyta.

A bogarászás volt már gyermekkorában minden ambíciója. Török Ferenc tiszteletes úr volt a tanítója, aki sok érdekes dolgot mondott el egyik munkatársunknak Biró gyermekkoráról. Biró Lajos édesanyja egyszerű szegény polgár asszony, sokat sírt a fia miatt s mondogatta a tanítójának gyakran:

- Van ennek a fiúnak már vagy tíz skatulya bogara. És még mindig bogarak után jár. Nem lesz ebből a gyerekből semmi sem. Ezekből a bogarakból nem lehet megélni...

...És bizony Biró Lajos bebizonyította, hogy még az ausztráliai szigeten is meg lehet a bogarakból élni s ha még hazakerül, esetleg egyetemi tanárságot is kaphat az ember a bogarak révén… (Bíró Lajos bogarai / Nagyváradi Napló 1902. május 29.)

Ennek a mi tengernyi bajjal küzdő kicsiny országunknak nem a legkisebb fátuma, hogy a hazug szájakra s mindig a szájakra ad legtöbbet. Egy ügyesen csaholó száj már szédítni tud nálunk. Vannak here osztályaink, pártjaink, nagyságaink, kiknek minden jogcímük a szájuk s kik a szájukkal nem csak élni, de ölni is tudnak.

Romantikára hajló nép vagyunk. Frázis-imádásunknak is ez az oka. S ez az oka annak is, hogy keleti módon szeretjük a tömjént. Faji büszkeségünk, patrióta képzelgéseink üstökénél lehet bennünket legjobban megfogni. Ez a bűnünk burjánoztatta föl a csaholó hazafiságot. Ezért utazik reánk minden csalás ámítás, hazugság és cselvetés a hazafiság nevében. Ez a húr mindig meghat és mindig megfog bennünket. A lényeget és valóságot nem keressük, mihelyst hazafisággal csaholják hazug módon tele a fülünket.

A magyar sajtóról nagy a véleményünk. Ez a sajtó gigászi munkát végzett és végez a magyarságnak kultúrára terelésében, modernizálásában s ezt a munkát szinte példátlan önzetlenséggel teljesíti. Bizony van annyi érdeme legalábbis ennek a sajtónak, mint az összes valamikori törökverő harcoknak, a magyarság szolgálatában. Nincs hibátlan emberi institúció. A magyar sajtó sem az. De hibái közt az a legnagyobb, hogy könnyen felül a hazug, a csaholó hazafiságnak. (Csaholó hazafiság / Nagyváradi Napló 1902. július 5.)

Egy volt nagyváradi joghallgató ül most a szegedi államfogházban, Novákovicsnak hívják. Ő Novacovici-nak írja a nevét. A fiatal román mártírok között még Bolcas Lucián van olyan hírhedt, aki viszont most Nagyváradon időzik itteni barátainál. Három hónapig ül az államfogházban Novákovics, mert megkoszorúzta Jancu sírját egy lázító beszéd kíséretében. Aki csak híréből ismeri Novákovicsot, szörnyen vad embernek hiheti. Pedig igen szimpatikus fiatal ember s romantikus, naiv, rajongó. Sokat évődnek vele magyar rabtársai. Egy jóízű ősz ügyvéd bácsi egyszer így fordult a fiatal mártírhoz:

- Novákovics öcsémet kitiltották az összes magyar főiskolákból. Jogász hát nem lehet már itthon. Hol fog akkor mártírkodni? Romániában? Hiszen ha Romániát majd annektáljuk, megsemmisítik az ügyvédi oklevelét.

Novákovics ügyvéd szeretett volna ugyanis lenni. Gondolkozott egy darabig, azután így válaszolt:

- Hát akkor leszek pápa, ki nem vándorolhatok. Külföldön nem lehet az ember - mártír!... Az ázsiai magyarok áldozata!… (A mártír / Nagyváradi Napló 1902. július 27.)

A mámornak is törvénye van. Néha magasra csapódva csillog és tombol a mámor. Elragadja, átitatja a legkonokabb józanságot is. Parázsossá teszi sokszor a legtélibb éjszakát. Máskor pedig egyszerre elillan. Semmi nyoma sehol. Az éjszaka borulhat s nyílhat békésen. Ezek a mámortalan éjszakák a csöndes éjszakák. A bús éjszakák. Nagyváradon ismertek és rettegettek ezek a csöndes éjszakák. Mámortalan levegőjükből rohan a legvadabb korhely is - az ágyba. Csak a vendéglősök, kávésok, pincérek, cigányok s az éjszakának egyéb népségei kibicelnek e mámortalan éjszakáknak. Álmosan és gyászosan. Mostanában sűrűek a csöndes éjszakák. A mámor nagyon kifáradt. Az emberek nagyon józanok. A pénz pedig sohse volt neveletlenebb. A csöndes éjszaka előreveti árnyát. A mámor sirályai, az éjszaka népei némák és búsak. Az orfeumban lesrófolják a lámpákat. Nem lesz előadás. A kávéházakban a pincérek lapokat olvasnak. A rendőrök álmosan baktatnak az utcán. A későn járókelő megriadva vágtat haza. Éjfél körül halott a város... Talán egy, talán két helyen van egy kis zaj, sőt zene is. Cigányok muzsikálnak - cigányoknak. A csöndes éjszakákon mulatják ki magukat másoknak fekete mulattatói. De ez a lárma is elvész a nehéz, nagy csöndben, sötétségben. Három óra felé a vasút felől kocsik dübörögnek be. Jönnek a piaci népek is. A csöndes éjszaka mintha örömmel rázkódnék meg. Kezdődik végre az élet. Ha mindjárt csak nappali élet is… (Csöndes éjszakák / Nagyváradi Napló 1902. július 30.)

Én jól tudom, hogy most a normandiai hűvös partokon vagy valamelyik skandináv fjord táján kellemesebb az élet. Kellemesebb bizonyára a Tátrában is. Kellő időkben vágyakozni szoktam Abbázia, Róma, Nápoly, Kairó után. Olykor egyszerűen kidobni szeretném magam a világba, saját yachtomon szelni a tengert s közelről nézni meg a pápuákat, avagy kóborolni, sátrak alatt hálni vad beduinokkal. A varázsos Japánt is szeretném látni, mielőtt az életem elaludnék s végig szeretnék repülni a Pacific-vasúton is. Ibsent, Spencert, Tolsztojt otthonukban szeretném megismerni. Erős vágyam volna Duse asszony s még egypár nagy asszony fehér kezét megcsókolni. Szeretném telerakni lakásom képekkel, szobrokkal, igaziakkal s hej, ha volna egy szobám, melyben minden az én nagyjaimról, Heinéről, Byronról, Nietzschéről s a többiről beszélne s melyben én olykor megtisztulhatnék a szent hangulatoknak legszentebbjeiben!...

Gyötrelmes vágyakozások ezek. Gyilkosai a modern idegembernek, aki érzi, hogy az élethez van annyi joga, mint Zichy Jenőnek, ha valamivel nem több s akit mégis elsorvaszt az élet után való lehetetlen vágyakozás.

Koldusok vagyunk, élünk kínozó vágyakkal s meghalunk a szomjúságtól. A lelkünket pedig megmérgezi a gyűlölet, amelyet - bármint tagadjuk - lángoló dühvel érezünk a gazdagok, a dúsak, a pénzesek ellen… (A hétről / Nagyváradi Napló 1902. augusztus 3.)

Egy idő óta dühöng az erkölcs Hunniában. Csak éppen hogy szégyenpad és kaloda nem áll a városok és falvak piacán. Egyébként azonban mindent megteszünk az erkölcs érdekében. A lapokat megtöltjük szörnyű szenzációkkal, egy kis lincselésre mindig készen vagyunk s a tanügyi bácsik azon töprengenek, hogy milyen erkölcsös szigorúsággal nyomorítsák meg a jövőben még jobban szegény kis nebulóink életét. És ebben a nagy erkölcsös, keresztes hadjáratban imponáló dolog a mennykő nagy harmónia. Erkölcsöt prédikál ma e hazában mindenki. Hatalom és proletárság, a pap és szabadkőmíves, konzervatív és liberális, gazdag és szegény. Hiszen borzasztó erkölcstelenség lehet ám itt, hogy miatta ebben a legzavarosabb országban mindenki egyetért!... Sodoma lehet itt, melyben tíz igaz sem található. Ezt hajlandó az ember hinni, látva e példátlanul nagy konszonanciát...

Pedig hazug ez a nagy erkölcsmánia. Veszedelmes és hazug. Nem azt mondjuk, hogy csupa erkölcsösség és egészség virul e honban. De ennek a mostani nagy felháborodásnak nincs az erkölcshöz semmi köze. Tendenciózus hajsza, csinált hadakozás, megvadult hazugság ez a mostani keresztes hadjárat. A célja dehogyis az erkölcs. Más. Egészen más…

Ez az erkölcsharc pokoli módon egy csapással akarja preparálni a magyar társadalmat a reakcióra s el akarja vonni és vonatni a figyelmet azokról az égető, nehéz kérdésekről, melyeket meg kell oldania az országnak s melyeket csak radikálisan lehet megoldania… (Az erkölcs nevében / Nagyváradi Napló 1902. augusztus 31.)

Kacagva olvasom a részben jámbor, részben nagyképű magyar lapokat. Csináljunk rendet Horvátországban! Tanítsuk meg a horvátokat! Csapjuk el a báni kormányt! Függesszük föl az autonómiát. Mentsük meg a magyar becsületet. Ugyan, ugyan, kérem. Hát tehetünk mi magunktól valamit? Hát önérzeteskedhetünk-e mi csak századrésznyire, mint a horvátok? Jellasics szobra erre mutat kardjával mifelénk. És én meg akarok írni egy igazságot. Elvégre valamikor ebben az országban republikánus lapokat is nyomtak s nyomhatnának esetleg ma is. Míg a Habsburg-ház politikája a régi marad, elégedjünk meg mi nagy örömmel, ha élni hagynak bennünket. Ne legénykedjünk! Ne játsszuk a hatalmas, önérzetes nemzetet! (Zsivió! / Nagyváradi Napló 1902. szeptember 5.)

Wesselényi és a szegény munkás!... Fadrusz mester talán öntudatlanul szatírát faragott. Isteni gúnyolódás az a szobor, de meg meg is ríkathatja a lelkeket. Az a szobor anakronizmus, szemrehányás és szatíra. Wesselényi hiába nyújtja karjait a szegény paraszt elé. Wesselényit ma nem értik már. Az a nagy erő elfogyott, az a nagy láng kialudt. Zilahtól nem messze már éhtífuszban rágja szalma-almát az a paraszt, akinek jobbágy nagyapját Wesselényi magához emelte. Az ünnepen nem lesz lélek, csak szó. Este pedig vigyázni fognak, hogy a színházi díszelőadásra csak előkelőségek jussanak be. Ott lesznek a fiai, unokái a nagy Wesselényinek, ott lesznek az összes vármegyék és városok küldött urai, ott lesz Szilágy vármegye egész úri népsége, ott lesz bizonyára a becsődített nép is. Minden ünnephez kell festői háttér. Csak maga Wesselényi fog hiányozni s az a nép, amelyet magához emelt. (Wesselényi / Nagyváradi Napló 1902. szeptember 17.)

J'accuse... Vádolom az életet, e hitványt, e szépségest, ez igazodót. Valamikor bölcs lesz, szent, igaz, gazdag és isteni ez a világ. De a Zoláknak milyen kárpótlást ad az élet? Miért kell millióknak tölteni a temetőket, táplálni a humust, könnyezni és vérezni előbb? Miért kell a Zoláknak az igazságot látniok s mégis szenvedniök miatta?... A világ valamikor bölcs lesz, szent, igaz, gazdag és isteni. És a Zolák buta, szenteskedő, hazug, nyomorult és istentelen világban éltek... Avagy kárpótlás-e, hogy a jobbat ők készítették elő?... Szép a mártirium?... A mártirium szép s az élet is szép. Igazul élni e hazug világban, látni, érezni és csinálni a szebb jövendőt: óh be kéjes, be dicsőséges!... Így élni szebb most, mint a jövendőben. Emberibb és istenibb. Hát még annak, aki meg sem halt, amint nem halt meg Zola Emil… (Strófák / Nagyváradi Napló 1902. október 1.)

Szaladgálnak a csörgő szánkók. Téli világ van. Vigasságok, mulatságok terveitől terhes a téli levegő. Mikor a jómódúak mulatnak, nagy lehet a nyomorúság. Ha valamikor nem lesz a földön ínség, milyen jogcímmel fognak vigadni az emberek?… (A hétről / Nagyváradi Napló 1902. december 7.)

A kolozsvári ügyészség királysértés miatt pörbe fogta Éber Jenő biztosítási titkárt, ki az "Újság"-ban a Mátyás szobor leleplezése alkalmával "Józan fővel" című cikket írt. A cikk inkriminált része a következő:

"Bölcs király, ki emberlátó szemekkel néztél le ércparipádról, kit kerestél ott a díszsátor alatt? Lelki szemeiddel, kit szerettél volna látni a törpe utódok közül? Nemde azt, aki ma a Te magyar népednek uralkodója? Nemde azt, akinek a te nagy koronád olyan mélyen beleesett a fejébe? Nemde az utódodat, a koronás magyar királyt akartad látni a legszebb ünnepen magyar népe között? Nagy király! Más idők járnak ma itt. Ma nincs itt a király, aki részt venne a mi ünnepünkön. Mert a magyar nemzet ünnepe az ő bosszankodása. Ma nincs itt, aki részt venne a mi bánatunkban. Mert a mi bajunk neki nem baj. Kerested dicsőséged elismerőjét? Azoknak fején nincs korona. Kerested néped atyját? Apátlanok vagyunk. Mi kitaszítottak vagyunk a királyi szív szeretetéből. A mi érintkezésünktől fél az, akit elsőnek ismerünk el magunk között, mintha bélpoklosok volnánk. Eresszed le sisakod rostélyát nagy király.

A magyar király nem volt a Mátyás-szobor leleplezésének ünnepén. Kértük, vártuk, óhajtottuk, hogy jöjjön el. Nem jött el. A király nem jött el az előd emlékét megnézni. Az uralkodó nem jött el az ő képe ünnepére. Miért? Miért? Talán félt, hogy az a király nagyobbnak fog az élők között feltűnni, mint ő. Talán nem tetszett volna neki, hogy annak a dicsőségnek fénye elhomályosítja az ő alakját. Talán attól tartott, hogy az a nép a múlt nagyságának visszaemlékezésénél sötétnek látja a sivár jelent. Az a király meg tudott bocsátani ellenségeinek. Az a király jóvá tudta tenni azt, amit ő vétett másoknak. Mert az a király értett minket. Mert az a király velünk érzett…" (Királysértés egy hírlapi cikkben / Nagyváradi Napló 1903. január 8.)

… A férfiproletárnál szánandóbb a nő, ha nem proletár is. Akár a feleségi pályán, akár doktori diplomával a kezében, akár a telefonnál. Mindenütt. Akár a varróműhelyben. Fel nem ismerése önnön-rabszolgahelyzetének teszi a nőt a mai társadalomban a legszánandóbbá, s Bebelnek igaza van, mikor valamennyi nő közt a pezsgőző, gummirádlerező, a mámorosan élő színésznőt tartja a legszánandóbbnak, aki nem látja, hogy milyen lealázó, rabszolgaélet az övé. Hol van mindannyiuknál az emberhez méltó élet posztulátuma: szabadon, hajlandóság és kedv szerint dolgozni, élni és szeretni? A férfiak sok-sok milliója nehányak jómódjáért s kedvteléseért él, de a nők csaknem mindannyian. És az ő nagyobb, századok dogmáival jobban helybenhagyott leigázásuk nehezebbé teszi, hogy ők erről megvilágosodjanak. (A varróleányok / Nagyváradi Napló 1903. április 1.)

Az augusztusi éjszaka egén káprázatos ragyogású csillag támad. Vénusz elhalványul, megriad a Hold. A ragyogás egyre veszettebb. A veszett ragyogás delíriumában széthull a nagyszerű csoda. Három hatalmas fénycsatornán lezuhog, s eltűnik ez a sokaságos fény. Kemény, mély zöngésű szél támad hirtelen. Fent a magas bolton csillagtánc. Cikázva hullanak a kis fénybogarak. Másnap újsághírekben álmélkodik a mai normál-emberlény az égi csodán, s szóhoz jutnak a legöregebb emberek, kik 1848-ban láttak volna ilyesmit. Mennyi századot élt már a homo sapiens! És még mindig inkább csak a hátát borzongatják, mint az agyát, a szép, a nagy titkok... És a még mindig silány drótokon közlekedő emberi érdeklődés beutazza a világot. Szállnak a hírek. Emitt automobilok gyilkolnak. Amott dinamittal csinálják a népszabadságot. Lemészárolnak egy koronás satnya testet. Menekül népe gyülemlő dühe elől egy másik, még levegőt szívó s igen nagy orron szívó tirannusocska. Hongrois, Hungary, Ungarn stb. lázong hazafias gerjedésben, koldus haragban, pocsolyás panamában. Nagy tengerszántó hajók süllyednek el. Folyók kicsapnak medreikből. Alagutakban megfulladnak ezerek. Orosz tiszti ujjak lekapcsolódnak a gyilkos fegyverről, s nem akarnak golyót küldeni dühöngő nihilisták csapatára... Íme a sok szenzáció közül néhány. És a legújabbak. Csaknem egy időben irtózatos orkán pusztítja Párizst, a föld szemefényét. Megmozdul a föld Zágráb alatt. Húsz-harminc helyen perzsel, pusztít a tűzvész. Leszakad a Szamoshíd. Az iszonyat lázálmai folynak valókként le Budapesten. És ma trópus lángoló levegőjét szívjuk lankadtan: holnap novemberi hidegben didergünk. Élnek körülöttünk mindig csendes lelkek. És váratlanul viharozni kezdenek. Egyesekre és tömegekre ráfekszik néha valami szűkölés, szorongató érzés. Néha valami izgató, kergető erő mozgatja őket. Máskor a megsemmisülés porbahúzó súlyát érzik. És csodálatos halálba ugrások, véres drámák, gyilkosságok, öngyilkosságok, zendülések, kavarodások, botrányok teremnek nap mint nap. Az újságíróbölcsesség csak hókuszpókuszokkal, gyerekes pamacsolással tud képet adni mindezekről. Nem látja bennük az egységet, az egy törvényt.

Most lázban ég a világ. Teleírt, eseményes az élet. Nyugtalan, vajudó a Kozmosz. Összevissza erők titkos, rejtelmes áramlatai kavarognak. Talán, sőt bizonyosan, nemcsak az apró kis Föld ég ebben a lázban. Talán, sőt bizonyosan, idáig csak sok vergődés után, elgyengülve s kicsiségünkhöz mérten megkicsinyülve jutnak el e titkos, rejtelmes áramhullámzások... És mégis. Ami egy kis porszem dobása, egy kis véletlen epizódja a világerők tusájának: nekünk rettenetes katasztrófa. Mert oh, kicsivel vagyunk mi emberek jelentősebbek, látóbbak és eszesebbek a tekenős békánál, vagy a viharban vijjogó sirálymadárnál, s a mi dolgaink éppen nem lényegesek a mindenség erőinek eredője előtt... Hát bánkódjam azon, hogy a király haragszik? Avagy fájjon a nemzeti engedmények sorsa? Vesződjem ostoba problémákon? Hogy vajon kiknek van igazuk, a tőkéseknek, kik kegyetlenek, de szép dolgok művelői, tiszták, ápolt kezűek s kellemesen élők, avagy az elnyomottaknak, kik vadak, rosszindulatúak, piszkosak és kellemetlenek? hogy világosság jő, vagy reakció?... Milyen kicsinyek, milyen bolondosan nagyképűek, pojácák e problémák az igazi problémák mellett... Így, mikor a világ lázban ég, nagy izgalmak és nagy szenzációk korában, rávezetődik az emberlény az egyetlen igazságra: az élet az, aminek tartod; célja önmagad, boldogsága az, hogy önmagaddal megelégedve megbékülj mindennel… (Lázban ég a világ / Nagyváradi Napló 1903. augusztus 26.)

...Én a Te bolondod vagyok, Párizs, ma láttam egy leányodat s meg akartam csókolni a kezét. Modell volt ez a leányod, szép testű és szomorú. Kidobta az utcára a piktorja. Ott sírt a kapu alatt. Kevés, lompos, piszkos ruhában és mezítláb. De csinos volt a két frankos kalapja s fázó, vörös kezecskéjében csipkés, selyem zsebkendőt szorongatott. És eltagadta, hogy éhes. És nézett rám, a bolondos, barbár beszédű idegenre, nevetően. Úgy szerettem volna akkor sírni. Még beszélni sem tudok vele, pedig ez a leány az én lelkem, az én rongyos és hivalkodó lelkem eleven képe. Az én lelkem ez a leány.

- Eljön velem, kisasszony?

Belenézett a szemembe és eljött. Úgy szerettem volna kocsiba ültetni, reá szabatni drága, szép ruhákat, elmámorítani tüzes pezsgő borokkal. De csak egy csésze meleg teát adhattam neki s a lábára egy ócska sárcipőt. És nem csókoltam meg a kezét sem. Elment, és nem tudom, eszébe jutok-e vagy egyszer? Talán majd egyszer fog beszélni rólam pompás ruhában, pezsgős mámorban, amikor majd nem csak a kezét fogják csókolni:

- Messieurs et mesdames, a legfurcsább emberrel akkor találkoztam, mikor még modell voltam, s egyszer kidobott a festőm. Éheztem és fáztam. Az a furcsaember elvitt magával, adott egy csésze teát és egy ócska kalucsnit. Ifjú és sápadt ember volt. Nagy, barna szemeivel szomorúan nézett reám. Meg akarta csókolni a kezem, de aztán azt se tette. Furcsa ember volt. Azt mondta, hogy magyar és poéta. Nem tudott jól franciául. Ezek a barbár keletiek általában érdekes emberek, de ez éppen nagyon furcsa volt.

Mademoiselle, ha kegyed így fog beszélni, én nem leszek ott és nem válaszolhatok. Ideírom a válaszom. Kegyed ezt a választ sohasem fogja olvasni, de az mindegy.

- Eh bien, mademoiselle, a furcsa barbár nem is olyan nagyon barbár. Egy szegényes kis országnak szerencsétlen fia, aki nem volt s nem lesz soha elég ügyes. Az ő országában csak az ügyes szatócsok elégülnek meg. Minden részesülés a valóságból a szatócsoké, akik nevetve verik le az érzékenyebb, gazdagabb, finomabb és büszkébb lelkeket. Mademoiselle, emlékezzék reá, hogy a kegyed furcsa embere irodalomtörténeti méltatást s legalább is emléktáblát fog kapni. De addig még talán egy ócska kalucsnit sem lesz módjában még egyszer elajándékoznia, sorvasztó, be nem telt vágyakkal járja a világot, s verseket ír szerelmetes, gyönyöreit ő előle elzáró Párizsához, szent Párizsához, az imperiálon, mikor három sou-ja van s fölülhet reá... Mademoiselle, a kegyed furcsa embere nagyon elgyötrött, nagyon szomjas, nagyon szerencsétlen ember. A lelke rongyos, mint a kegyed ruhácskája volt akkor, de csipkés, selyem zsebkendőként szorongatja még mindig egy-egy álmát. Mademoiselle, kegyed vétkezett, mikor meg nem csókolta azt a furcsa embert, azt a szegény, lázas, barna, nagy szemű barbárt.

Óh Párizs, te rejtegetted addig az én lelkemet, s elküldted hozzám egy kidobott, rongyos, édes kis grisette alakjában. Megláttam általad a lelkemet. Be szép volt, s be szép lehetett volna. Máshova plántálva.

Ma a Morgue-ban voltam. Csúnya kis tanya. Még a Morgue-ban sincs egyenlőség. Négyen voltak e napon csak. Egy öreg asszony, három fiatal férfi. És én láttam, hogy az egyik férfi dölyfösen, három társától, szinte szabadulni akarva fekszik ott. Az arca, kezei, körmei ápoltak voltak, s magas volt a homloka. Ez nem a nyomorúság miatt bukott a halálba. Ennek valami csinos, valami dölyfös mániája lehetett. Ez több és szebb asszonyokat, jobb pezsgőket, yachtot és ilyeseket követelt az élettől. Vagy éppen realitást. Valamit, aminek mindig van ingere és becse. Persze nem talált...

Holnap a temetőket járom. Megnézem a Heine és Maupassant sírját is. Úgy tartják, hogy ők halhatatlanok. Milyet nevetne matrác-sírján a dalok dalolója, s hogy kijózanodnék kényszerzubbonyában is a nagy mesélő. Süssétek meg a halhatatlanságot. Engedjétek s engedtétek volna, hogy annyit vegyünk az életből, amennyire vágyunk és jogunk hatalmaz bennünket. (Levél Párizsból / Szilágy 1904. március 3.)

Egész nap hideg őszi eső esett. Micsoda március! Barna és lucskos a bulvár. Grogot iszunk és várjuk a királynőket, Sarah Balmadier, Leclinf és Germaine Luzeux kisasszonyokat. Ma mi-carême van tudniillik és kegyetlen az ég a párizsiakhoz. A húshagyó kedd minden bolondsága sárba fúlt. Most is inkább azért zajongnak az emberek, mert fáznak, mintsem a tavaszi, a bőjtközépi vidámság ágaskodnék bennük. Lárma, az van. Trombita, síp, fütty, kacaj, hahotázás, sikoltás. De egy pillanat alatt elnémulna minden, ha a szomorú, szürke felhők szitálni kezdenének. Olyan kötelességes, olyan kényszeredett ez az egész nap, ez az egész csődülés, lárma, jókedv és mulatság. Valósággal megdöbbenve nézek rá az esőköpenyeges, szőke, kis asszonyra, aki konfettit szór rám. Voltaképpen mi emberek mindig bolondítjuk egymást. De a jókedvvel hazudni még talán nagyobb bűn, mint a könnyekkel. No, dehát kacagjunk. Japáni papírkatonákat hurcol egy oroszbarát diák. Micsoda tömeges egzekúció. A japáni katonák bitófán lógnak, s a jámbor tömeg éljenez. Ha ilyen könnyen menne ez Vladivosztok táján is. Még legkedvesebbek az apró bohócok. Kis, csacsi gyerekek. Ezek talán igazán mulatnak. A vörös piktor a hátam mögött kedvetlenül pihenteti könyvén a szén-ceruzáját s baloldalamon a szőke és szeplős amerikai hölgy éppen most jelenti ki a férjének, hogy az egész dolog nagyon kevéssé mulatságos. De csönd és figyelem. Jönnek. A lovasrendőrök fényes sisakja ragyog. Őrült dobpergetés s füldobszaggató muzsika. Valahogy gazdagabb és csinosabb minden, mint a múlt években, de ez a csúnya őszi ég nem akar kiderülni. Az ötlet azonban drága kincs, s óh, oly kevés az ötlet. A Szahara császárja jő megint. Jacques I. "Saint-Pierre du Sahara", miként Nizzában a farsang vasárnapján s miként minden orfeum-revüben. Aztán az arabs testőrség. Most meg Konzul jő, a néhai, szegény majomgavallér, aki addig vivőrösködött Párizsban, hogy aztán Loie Fuller oldalán kilehelte fáradt majomlelkét Berlinben. És most jönnek a királynők. Fáznak szegények a virágos kocsikban s elég csinos arcocskáik kékes-pirosak. Külön kocsit kap a rádium, amely még mindig divatban van Párizsban s özönlik a banalitások és ócskaságok árja. A szörnyű muzsikaszó mellett, a széles kocsikban a fázó kis grizettek kék-vókot táncolnak...

A bulváron még nyüzsög a nép. A kávéházak zsúfoltak. De a mi-careme-et szidja mindenki. Most is szidja. Jövőre is. És eljön mindenki jövőre is. Másokat bolondítva, kedvetlenül, rosszul végig csinálják jövőre is ezt a sok ostobaságot. Mert mulatni csak kell! S mikor nem lehet jobban mulatni. (Mi-carême / Pesti Napló 1904. március 13.)

...Madame Thèbes, a híres párizsi jósnő, nem rendkívüli asszony. Csak ravasz, konok és ügyes. A jóslásaira sem voltam kíváncsi. Fölösleges lonis-jaim sincsenek: Madame Thèbes-nél lealkudhatatlanul húsz frank legalább is egy szeánsz. Elmentem mégis. Meg akartam látni a hírhedt műhelyt, szimbólumát az ember örök hazugság-éhségének.

Sokára került reám sor. Széttekinthettem a nevezetes szalonban. És elkerültek a kicsi és nagy borzongások. Nem éreztem, hogy a nagy titkok csarnokában vagyok. Mennyi elefánt és mennyi kéz! Gipszből, kőből, vasból - és fényből. Mert rengeteg fotográfia lepi be a szalont. Emitt Dumas pere kéz-fotográfiája, amott az ifjú Dumas gipsz-keze. Maupassant kezének mása is megvan, s az élő és aktív kezek között igen előkelő helyet kapott a Rostand keze. Itt az üvegszekrényben egy históriai kéz gipszmása pihen: Krüger apó keze. Egy sorban csupa politikusok kezei ezután. Valóban, olyan mohó, kapzsi és hiú kezek!

Végigvizsgálom az emléktárgyak, szobrocskák, képek, s emléklapok sorát. Egy sereg beteg, hisztériás mágnásasszony kedveskedett emlékeztető tárgyakkal Thebes asszonynak. Gyönge, szédülő, babonás, beteg lelkek trofeum-terme ez a hely. Hódolatát egy fényképen itt hagyta Jean Lorrain, a divatos és furcsa író, akinek a talentuma rokon egy kicsit - a Thèbes asszony talentumával. Megtaláltam a gróf Montesquiou dedikált fényképét is. A színek és illatok poétája nagy tisztelője a - kezek poétájának.

A szeánszot már el is engedném. A műhelyt, íme, láttam. Eszembe jut hirtelen, mi is adta a látogató vágyam. Thèbes asszonyt és kartársnőit a napokban hosszú cikksorozatban "leplezte le" újra egy nagy francia lap riportere, s ugyancsak a napokban publikálta néhány lap, hogy Thèbes asszony Londonba készül.

Egy oldalajtó nyílik. A sor rám került. Már ősz, de még mindig fiatalos és erős a híres asszony. Szemei élénkek. Arca majdnem kedves. Úgy végigvizsgál, hogy szinte fájdalmas. Aztán nagyon szeretetreméltóan leültet. Tavaly még gyűrűkkel telerakott meztelen kezekkel fogta meg a delikvens kezeket. Most hosszú, különös szürke kesztyűt hord Thebes asszony.

Egy csöppet sem vagyok kíváncsi, hogy miket mond.

- Ha holnap meghal, meg szabad mondanom?

- Óh igen, Madame. Ha mindjárt ma is.

- Művészkeze van, s valamelyik keleti országból való. A keze orientális.

- Elég keleti a hazám, Madame.

- Nagyon szereti a muzsikát?

Nem akarom elárulni, hogy rosszul sejt őnagysága, de ő észreveszi az arcomon. Merészen megkérdi:

- Hát író-ember?

Nem válaszolok, s most már vége a szeánsz minden érdekességének. Sejti, hogy újságíró vagyok, s vége minden merészségének. Akkor lendül újra magasabbat a fantáziája, mikor kettős végstációt jósol.

- Vagy óriási sikere lesz harmincéves korában, vagy megőrül.

Eh bien, Madame. Nem félek. Tehát nyolcvannégy évig fogok élni. Törékeny a testem, lelkem. Mint egy porcelán váza. Olyan vagyok, mint egy finom csipke. És szép, kedves és udvarias. Megyek Amerikába. Pénzem sohse lesz, de vagy szörnyű erkölcsi szükszém lesz, vagy megbolondulok. És a többi.

- És a nők, Madame?

- Ha megnősül, hamar el fog válni. Nagyon és gyakran fog szeretni...

- Madame, én hitetlen vagyok, ha a magam sorsáról hallok jóslást. Bevallom, hogy nem is ezért jöttem. Megengedi, hogy kérdezhessek valami mást?

Nevet és megfenyeget:

- Maga újságíró!...

Úgy hangzik ez, mintha "maga szemtelen"-t mondana. De olyan óvatos most már.

- Ha ezt tudnám, Isten volnék, monsieur, - elmondja négyszer-ötször.

Megnyugtatom, hogy nincs semmi leleplező célom. Nekibátorodik.

Az orosz-japán háború nem lesz hosszú. A háborút különben ő jóeleve megjósolta. Egy pár kis ütközet lesz csak, ha majd a harc terrénumán kitavaszodik, s ekkor Japán - megadja magát. (Madame Thebes francia honleány, tehát oroszbarát.) Ellenben fél a Balkán-bonyodalmaktól Thèbes asszony.

- Világháború előtt állunk - mondotta. Szinte kikerülhetetlennek látom ezt a szörnyű háborút.

Végül egészen nekibátorodik.

- Ön lengyel, magyar vagy bulgár.

Bánt egy kicsit ez a vagy-vagy. Bulgár? Végignézem - félve - magam. A kezem is megnézem. Hátha nem is agyonápolt, de még sem bulgárrendű a kezem!... Ezt is megérti. Ravasz és okos ez az asszony.

- A kéz szabása orientális. Különös kéz. Tehát ön magyar?

- Igen!

- Óh, a magyarok érdekes nép. Az önök országának nagy jövője van. Nagy és független ország lesz Magyarország...

...Lám nemcsak a Balkán-gyanúsítást hozza helyre, de megkeresi s fölkelti bennem az alvó sovént is.

Mégegyszer megnézi a kezem:

- Nagyon művész kéz. Áldja az Istent, hogy nem lett kereskedő. Maga nem tud pénzt szerezni, de még tűrni sem tudja a pénzt. Írjon könyveket!...

Mosolygok. Madame Thèbes is író. A könyvei jobban fogynak, mint sok francia íróé, pedig a francia íróknak többnyire érdemes dolog könyveket írniok.

- Köszönöm Madame. Tárgyalni fogok az Ön kiadójával. Tovább nem is foglalom le. Hallom, hogy várakoznak új vendégek. Megyek.

Nagyon szeretetreméltóan búcsúzkodott. Nevetve kért:

- Nehogy bántson valamelyik magyar lapban. Eleget bántanak engem a párizsi lapok.

Sietett. Új, könnyelmű louis-k igérkeztek. Az avenue Wagram 29. számú saját házába ömlik a pénz. Madame Thèbes azonban mégis megcsökkentnek látja a forgalmat, mert Londonba készül. Viszi, s már átkiáltja a csatornán az ő nemes és büszke jelszavát:

- Nem csalok, csak figyelmeztetek!...

Künn a széles avenue-n jól esik a lárma és a levegő. A húsz frankot nem sajnálom. Madame Thebes mondásain magamban jókat nevetek. Nem karcolt a lelkembe egyetlen jósló szó sem, de valami mégis bánt. Az ördögbe is, azt a megbolondulást elhallgathatta volna!… ( Madame Thèbes műhelyében / Pesti Napló 1904. március 25.)

...Németországban most egy Gobineau-liga azért küzd, hogy Gobineau-t elismertesse a franciákkal. Csodálatos, páratlan látványosság. Német emberek állanak össze s küzdenek egy halott francia franciaságáért. Német emberek akarnak bejuttatni egy francia lelket a dicsőség Walhallájába, a francia irodalom Panteonjába. Csodálatos, páratlan, szép és nagy látványosság ez.

A német Gobineau-liga vállalkozását a mai francia irodalom valósággal ellenségesen fogadja. Illetve nem is akarja észrevenni. A hivatalos francia irodalom nagymoguljai ma többnyire nacionalista kortes-politikusok is egyúttal. Ezek nem bocsátanak meg ma sem még a "renegát s németté romlott" Gobineau-nak. Ezek nem akarják visszafogadni Gobineau-t, akinek főként a reneszánszról és az emberi fajokról írott hatalmas munkái állnak igen magas értékben az emberi szellem kincstárában, de aki olyan gazdag, olyan változatos szellemi örökséget hagyott egyébként is hátra.

De előkelő hívei is vannak a Gobineau visszatelepítésének. Ezek többnyire arra utalnak, hogy ma már, mikor Nietzsche, ez a prototípusa a germánságnak, valósággal hazát talált Franciaországban, lehetetlen, hogy a francia lelkek elforduljanak egy Gobineautól, aki francia elme volt mégis, bár a németek közé menekült, s akit csak a sok méltatlanság fordított el olyan nagyon a saját nációjától. (Gróf Gobineau / Budapesti Napló 1904. április 1.)

A napokban kemény tollharcot kezdett egy neves francia publicista egy komoly, derék orosz úriemberrel, aki azt a vigyázatlanságot követte el, hogy egy tudományos vita során nem nyilatkozott eléggé udvariasan és hízelgően a francia nációról.

A francia publicista két gyilkos, okos, hosszú cikkel rohant az oroszra, s mikor ezt már kellő módon összefojtogatta, így adta meg neki a kegyelemdöfést:

- Különben, kár is erre az úrra annyi szót vesztegetni. Egy emberrel, aki a hígra főtt tojást pohárba tölteti s kanállal eszi, nem is kellene szóbaállni. Én láttam egyszer, hogy ez az úr így fogyasztotta a híg tojást.

És evvel "ki volt végezve" az orosz. Egy emberre, aki a híg tojást pohárból eszi, kár szót vesztegetni.

Azonban történnek e világi életben furcsa esetek. Ugyanakkor, mikor az oroszt "kivégezték" a híg tojás miatt, iszonyúan föl kellett szisszennie a francia sajtónak. Egy vagy két nagy angol lap párizsi levelezőjének eszébe jutott, hogy miután a politikai békesség helyreállott a francia-angol egyezménnyel, illenék valami érdekesebb és pikánsabb új afférról gondoskodni Anglia és Franciaország között. Az angol lapokban aztán megjelent egy pár párizsi levél. Ezek a levelek minden érzékenyebb francia arcba belekergették a vért. Arról zengtek tudniillik, hogy az úgynevezett francia élet se nem okos, se nem esztétikus, s hogy a francia társaságbeli szokások egy igazi kultúrember szemében rettenetesek. Megkritizáltak ezek a párizsi levelek mindent. - A francia házirendet s az egész átlagos francia életberendezkedést. Megkritizálták a franciákat otthon, az utcán, látogatásokon, színházban, úton, vendéglőben, kávéházban. Az ebédlőben, sőt a - fürdőszobában is.

Napokig tartott az angol és francia lapok veszekedése, míg az affér nagy kimagyarázásokkal békés véget ért…

Hogy a francia férfiak rosszul öltözködnek, hogy a legtöbb francia rosszul táplálkozik, hogy a francia szalonok nagyobb része csak hírből ismeri az ízléses fesztelenséget, az őszinte udvariasságot s az igazi esprit-t, és még egy légió ilyen sértést még talán zsebreraktak volna a franciák. De a goromba angolok a nőkről, a francia nőkről mondtak legtöbb gorombaságot. Szinte szégyenkezünk. Ezek az angolok azt mondják, hogy a francia nők toalettjében csak az a részlet perfekt, melyért a szabónők, divatárucégek, ékszerészek és suszterek kezeskednek. A többi részlet nem. Már a fürdőszobából eredendő bűnökkel suhan ki a francia nő, aki különben az angolok szerint még sokkal jobban fél a víztől és a szellőztetéstől, mint a francia férfi. Erről már Erzsébet, azaz Erzsike is szól az ő viziteiben. Erzsébet látogatásai egy nagyon kedves és híres angol könyv. Egy fiatal angol leány, csodálatosan friss, józan, naiv és elmés megfigyeléseit közli ez a könyv. Most fordították le franciára. Erzsébet ellátogat francia rokonaihoz is, s íme, csak mutatóban egy-két szentenciája Erzsébetnek.

- Egy francia marquis-val ismerkedtem meg. Rettenetes rosszul vasalt ing volt rajta. Ha én marquis volnék, nem viselnék rosszul vasalt inget. Hát te mama?

Erzsébet tudniillik anyjához írott leveleiben közli az ő kis megfigyeléseit. Egyik levelében ezt írja:

- A francia hölgyek nedves fűben is könnyen táncra kerekednek, s nem félnek, hogy meghülnek. Nedves fűben nem hűl meg az ember, de a hosszú mosakodástól és a nyitott ablaktól igen. - Csodálatos, ugye mama?

- Itt a mi rokonainknál nagyon nagy házat visznek. Mindenkinek külön inasa van. De nekem a múltkor egy fürdőkád kellett, s a szobalányom a rengeteg palotában egy kicsit és nyomorúságosat is csak nehezen tudott keríteni.

...Ilyenek s hasonlók az Erzsébet megfigyelései - francia földön. (A szájöblögető víz / Budapesti Napló 1904. április 24.)

… A gróf szerencsétlen egy fráter. Magyar huszártiszt volt még nemrégiben, s nagyon vígan élt. Egy szép napon megállapította, hogy neki el kell hagynia Magyarországot. Ide jött Párizsba. Itt kóborog már a bulvárokon néhány hónap óta egy árva fillér s egy mentő idea nélkül. Valamely délelőttön behívtam a grófot egy nagy kávéházba az Opera táján egy pohár árpalére. Künn a teraszon gunnyasztottunk. A napsugaras tavaszban valósággal ficánkolt, tobzódott az élet. A fényes automobilok, kocsik szinte egymáson nyargalásztak. A gróf keserűen szürcsölte a rossz, keserű sört, s mondott valamit, amit ő nagyon bölcsnek ítélt s amibe ő egy reveláció fenséges ünnepiességét akarta önteni:

- Higgye el nekem, mélyen tisztelt uram, nincs más különbség Párizs és Nyíregyháza között, mint hogy Nyíregyházán valamivel ihatóbb ital a sör...

A grófnak igaza van, de én mégsem megyek haza. Lehet, hogy csupán enerváltságból, de lehet az is, hogy nem tartom érdemesnek egy fáradságos, hosszú útra azt a kis különbséget, ami a párizsi és a nyíregyházi, vagy mondjuk a budapesti sör között van… (Párizsi szomorúságok / Szilágy 1904. május 5.)

Nincsen forradalmi dal sem, ha forradalom nincs, s a leglázítóbb nóta sem lázít, ha bátran és szabadon lehet bárhol énekelni. A Marseillaise-nél forradalmibb dal aligha van még egy, s a "Marsellaise" forradalmisága nemcsak histórikum, mert a nemzetközi, forradalmi szocialista pártok lefoglalták ennek a csodálatos, lángoló dalnak a muzsikáját s himnuszukat, az "Internationale"-t erre a muzsikára éneklik. És mégis a Marseillaise ma már udvarképes. Hogy ez egy kicsit különös, az most jutott a franciák eszébe, mikor az olasz király a Marseillaise-zel tisztelte meg az ő kedves vendégét, Loubet-t, a francia köztársaság elnökét. A Marseillaise és az olasz királyhimnusz váltogatták egymást a találkozáson, s a franciák csak most csodálkoznak, hogy mostanában a fejedelmek is megbecsülik a francia barátság kedvéért a híres forradalmi dalt, s a Kvirinálban vígan csenghetett ugyanaz a nóta, amely mellett sztrájkoló olasz munkások ezrei tüntetnek. E kérdés körül egész vita indult a francia lapokban. A rojalista lapok azt mondják, hogy most már csak az hiányzik, hogy a Carmagnole legyen udvarképes, melynek hangja romboló, fosztogató s gyilkoló ösztönt ébreszt a csőcselékben. Egy francia író elmésen szólott bele a vitába, s megnyugtatja az ijedősöket, hogy a nótáknak aligha lesz szerepük a jövő esetleges forradalmaiban. A kérdés annyiban érdekes, hogy íme az egykori forradalmi dalt ma egyformán hallgatják a királyi udvarokban és a szocialista tömegekben is. Ma már senki se reszket a Marseillaise hallatára, s talán valamikor a Carmagnole is jámbor nóta lesz. Csak szokásból, konzervativizmusból fognak az emberek ragaszkodni a néhai forradalmak tüzes dalaihoz. Mert - írja a francia író - bizonyos, hogyha valaha az anarchisták jutnak uralomra, ők is éppen olyan konzervatívek lesznek, mint mindazok, kiké a hatalom… (A Marseillaise / Budapesti Hírlap 1904. május 7.)

Megnyitották a párizsi kutyavásárt. Valami furcsa meghatottsággal járja be az ember a kutyák e hirtelen városát. Bolond és komor raja kél bennünk az ötleteknek. Micsoda tarkaság és gazdagság pompázik ebben a nyomorú négylábú fajtában. És mi milyen szürkék és egyforma figurájúak vagyunk mind, kik itt fontoskodva járunk. Az ember egész differenciáló képessége nincs olyan summájú, mint amilyen mérhetetlen különbséget revelál egy toy-terrier ebecske, s egy saint-bernardi óriás kutya…

A kutyavásáron műtárlat is van. Képek, rajzok, szobrok. Olyik darab neves művész alkotása. Állatképek, állatszobrok. Vadász- és sportjelenetek, kutya- és más állat-idillek. Egy állatvédő öreg nő két kis kutyával járja be a tárlatot. A kis kutyák csakugyan érdeklődnek egy-egy műdarab iránt. Egy kis tréfás szobormunkát meg is ugatnak: egy csimpánz játszik egy kutyával, vidám talapzatán a szobornak. Az öreg nő a kutyák artisztikus nevelésének az apostola, és sokan vannak ilyenek a kiállításon. Ezek azt magyarázzák, hogy elérkeztünk immár oda, mikor a művészetet meg kell osztanunk az állatokkal, legelső sorban a kutyákkal, akik már éreznek és - értenek is...

...Most a Tuilériák túlsó sarkán vagyok. Ide hallik a kutyavásár lármás muzsikája. Az új "jövő zenéje". Melankólikusan, bús csúfolódással hajlonganak, sóhajtoznak a Tuilériák májusi teherben hajladozó, lombos fái. Hahó! Valaha e tájon fölfordult és vérbefulladt egy világ azért, hogy az emberek emberiebben s jobban éljenek. S ma már mennyivel emberiebben s jobban élnek - a kutyák!… (A párizsi kutyavásár / Pesti Napló 1904. május 25.)

Jalis úr orosz ifjú ember. A Sorbonne hallgatója. Mikor kitört az orosz-japáni háború, Jalis úrban fölébredt a muszka hazafi. Orosz vereségekről jöttek a dróthírek, s Jalis úr hazafias szíve vérzett. Nem sietett azonban Mandzsuriába, hanem papirosíveket szedett elő, s gyűjtést indított az orosz sebesültek javára az "orosz-francia diák-szövetkezés" nevében. A derék oroszbarát párizsi polgárok léprementek. Jalis úr könnyen szedett össze ezer frankot. Ekkor vesztett rajta a dolgon.

- Nem szégyenli magát? - kiáltott rá szigorúan a bíró. Egy intelligens orosz ifjú hitványságra használja föl a maga orosz voltát saját nemzete katasztrófáját!... Szégyen, gyalázat!... Mire költötte el a pénzt?

- Meghívtam három honfitársamat, s elmulattuk egy éjszaka...

- Hát egyszerre költötte el az összegyűjtött pénzt?

- Egyszerre. Olvastam a lapokban, hogy odahaza úgyis elsikkasztanak mindent, aminek a harctérre kellene jutni. Elkeseredtem...

...Három hónapot mértek Jalis urra, de alkalmazták a Bérenger-paragrafust és az orosz hazafi szabadlábon maradt...

Válópöröket tárgyalnak s a terem zsufolásig tele érdeklődővel. Egy szép, fiatal asszonyka válni akar a férjétől. Az asszonyka szülei is megjelentek, s együtt próbálják előterjeszteni a nehéz és kényes válóokot. Három éve ment férjhez az asszonyka, s azóta, mindmáig, a férje-ura a leghihetetlenebb és a legfeleslegesebb respektussal viselkedett vele szemben. Az elnök nagyon komoly arcot vág. Az ügy bizony kényes, s azonnal utasítja a teremszolgákat: gondoskodjanak, hogy a leányok hagyják el a termet.

Öt perc szünet után folytatnák a tárgyalást, de az asszonyka nincs sehol. Künn a folyosón találták meg. Azt hitte tudniillik, hogy minden leánynak kötelessége kivonulni… (Párizsi törvényszéki komédiák / Pesti Napló 1904. június 14.)

Holnap valószínűleg az Eiffel-tornyon imádom a napot. Ha tudniillik ma délután odahaza találom Flammarion Kamillt, aki az Eiffel tornyon holnap asztronómus társaival együtt zártkörű napünnepet rendez. Holnap, azaz június 21-dikén, a napéjegyenlőség napján. Mert - mondja Flammarion, ez a poéta asztronómus - a nap minden életnek forrása, teremtője az embernek, tehát minden kultúrának, minden fényességnek és igazságnak. A napot ünnepelniök kell hát azoknak, kik az életet sokra becsülik. És a franciák sokra becsülik. Ez a dekadensnek, züllöttnek híresztelt híres náció szerelmes az Életbe. Természetes, hogy élet is vár reá, mert az Élet csak azokat szereti, akik őt szeretik. A napokban egy francia esztétikus Goethe Faustját azért deklarálta fércmunkának, mert ez a mű szerinte az élet megvetését hirdeti, s aki megveti az életet, maga is megvetést érdemel. És a modern francia poéták mind mind ezt a hitvallást vallják ma. Szeretni kell az életet. Nem azt, aminek egy kis darabjában élünk, de az örököt, folytonost és egyetemest...

Hát szeretjük is mindannyian az életet. Úgy gondolom, hogy az öngyilkosok szeretik legjobban. Minden öngyilkosság egy élet himnusz. Jelenti s hirdeti azt, hogy az élet olyan szép és nagyszerű hogy nehéz dolog kibékülni és kibírni, ha csalódunk benne. Schopenhauer - akinél a "nagy megvetőt" Nietzsche sem adta későbbet jobban, - utolsó idejében még azokat a róla szóló ditirambusokat is fölolvastatta magának, melyek a "Kukutyini Híradó"-ban jelentek meg… (Párizsi levél / Szilágy 1904. június 30.)

Van hát zöld pestis is. Új betegség. A muszka doktorok bután és tehetetlenül fogadják az új vendéget a keletázsiai mezőkön. Nem ismerik. A zöld pestis segít a sárga embernek muszkát ölni. A derék muszkák pedig, akik - tudós franciák állítják - a kultúrát védik, a fehér kultúrát a sárga kultúra ellen, avagy Európát Ázsia ellen, a derék muszkák büszkék lehetnek. Megajándékozták Európát egy új nyavalyával. Valahányszor Európa kirándul kultúrát terjeszteni a messze terra exotica-kra, mindig kap efféle ajándékot. Micsoda bacillus-gazdag vállalkozás volt a keresztes hadjárat! Kár, hogy ezt bőségesen nem tanítják az iskolákban. És Kolumbus sem ingyen fedezte fel nekünk Amerikát. Az indiánusoktól hozott valamit, amit aztán a francia katonák terjesztgettek olyan dicsőséggel, hogy ma is még a magyar paraszt franciának hívja ezt a kis ajándékot. Vajon mikor fog tudni valamit a doktorok gyülekezete a zöld pestis ellen? Ama másik pestis ellen, mely ma már nem francia, hanem rettenetesen internacionális nyavalya, már tudnak védekezni? Azaz tudnának. De mért nem védekeznek? Miért mernek például Magyarországon erről a nyavalyáról csak az orvosok diskurálni s azok is nagyon diszkréten? Miért nem tárgyalja ezt a nagy kérdést a tisztelt publikum? Hiszen nem az orvosok között pusztít ez talán, hanem a tisztelt publikumban? Franciaországban nemsokára a tizenhat éven felüli iskolás fiúknak és leányoknak külön előadásokat fognak tartani erről a pestisről, a vér rettenetes pestiséről, e valóságos vörös pestisről. Megmagyarázzák, hogy lehet védekezni ellene, elkerülni és elűzni. Franciaországban annyit már mégis beleoltottak a köztudatba, hogy ez a betegség nem gyalázóbb, mint bármelyik is. Gyógyítani kell s gyógyítani lehet könnyen. Már itt csak egy-egy buta breton fiú rémül halálra, ha a vörös pestis jelentkezik. Nálunk a vörös pestis gyilkosságba s öngyilkosságba kergetett egy jogakadémiai professzort s ezenkívül hány és hány tragédiát teremt. Csúnya, kicsinyes kázusok helyett nem foglalkozhatna-e inkább a magyar közvélemény a vörös pestis veszedelmével? A panamaeseteken s az éji mulatságokon kívül nem tanulhatnának-e valami mást is a franciáktól? (Párizsi levél / Pesti Napló 1904. július 10.)

Július 14-ike, a franciák idei nemzeti ünnepe iszonyú hőség közepette következett el. Mondják is, hogy régi idők óta nem volt ilyen kedvetlen és leforrázott a Bastille bevételének a napja. A nagy csapatszemle, a Strasbourg-szobor megkoszorúzása, a bivak, a tűzijátékok s a nevezetes nap annyi egyforma programpontja unalmasan, lelketlenül, kedvetlenül végeződött mind el. Pedig direkt elhozatták Párizs népének a tuniszi bejt. Az utca egyszer-kétszer megbámulta s megéljenezte a protége-souveraint, de iszonyú meleg volt. Egy pohár jeges hűsítőért a bej odaadta volna Párizst s Párizs a bejt. Legfőbb ideje volt, hogy a parlament vakációt adott magának s a karthauzi milliókat is elintézte harmadszorra (ezek a milliók még fognak néhányszor "memento mori"-t mondani). Mert Párizst ez idő szerint nem érdekli más, mint a meleg. A meleg, mely óh, 35 Celsius. A nagy nemzeti évfordulók milyen jó vezércikk-témák az egész világon. Különösen a múltat visszasóhajtó bús hazafiaknak. S a nacionalista sajtó az idén csak ennyit tudott sóhajtani:

- Hol a régi ünnepi fény, lelkesedés? Hiányzik valami. Mi hiányzik? A haza legjobb fiai száműzetésben vannak. Bezzeg szebb beszédeket mondtak a Strasbourg-szobornál valamikor Déroulède és Habert!...

Az utca azért megpróbált mulatni. Az "apache"-ok is csináltak néhány vérengzést, hogy mégse legyen egészen egyhangú az ünnep éjszakája. Nem tudom, látta-e valamelyik francia nacionalista vezér, amit én láttam. Vagy száz kis iskolásfiú verődött este lampionos menetbe az avenue Villiers torkánál. A gyerekek torkuk szakadtából énekelték a - szocialista indulót, az Internacionálét. Hejh Déroulede, hejh Habert, hazátok gyászban ül… (Párizsi levél / Budapesti Napló 1904. július 20.)

Rodin, ez a csodálatos képfaragó, ez a nagy erejű szobrász, kinek hellén a lelke, de gótikusan merész fölrakású, megfaragta a modern élet szobrát. Ennek a szobornak "Le Penseur" a neve, "A gondolkozó". Ott állott júl. 1-ig a Grand Palais magas üvegboltja alatt. Ékessége volt az egyik, a fiatalabbik francia "Szalon"-nak. Kit ábrázolt? Egy embert. Nem is! Az embert. Nem azt a bizonyos örök-embert, aki nincs. Az embert, ki ma él. Ez az örökember is egyik mulatságos hazugsága a gyáváknak, nem életrevalóknak, betegeknek és klasszikuskodóknak. Örök-ember... Hol az örök-ember? Nevessenek ki, csináljanak rossz vicceket rám: én közelebb érzem magamhoz a konflis-lovat, mint mondjuk, a XIII-ik századbeli ember-elődömet. A konflis-ló élete, igája és sorsa ugyanazon nagy elhatározás, életkommandó alatt áll, mint az én életem, az én igám, az én sorsom. De mi közöm a XIII-ik század emberének vágyaihoz, örömeihez s fájdalmaihoz?... Idegen az nekem... Tehát Rodin megfaragta a modern ember szobrát, a modern élet monumentumát. Meztelen óriás, bronzember ül a bronzsziklán. Megedzett, meghúzott, megpróbált, erős izmú, erős csontú ember. Éppen tán az idegei lehetnek megtépettek kissé. Az ember pihen. Térdére teszi a könyökét, s tenyerébe a fejét. Arca a megfeszültségnek, az erőgyűjtésnek s mindenekfölött a töprengő gondolkozásnak, az útkeresésnek arca. Ezen az arcon a mai élet viharzik és rángatózik. És ragyog. Nem összeroskadt ember ez, nem kétségbeesett, nem elfáradt, de tragikusabb ennél. Ecce homo... Ez az ember nem ülhet itt sokáig. Kenyér kell, cipő kell. Élni kell. Hajrá... Minden pillanatban várjuk hogy most a megfeszülten gondolkozó ember hirtelen fölemelkedik, s elvegyül az életbe, látni, futni, dolgozni, settenkedni, birkózni... Élni... Miért ült le egy percre? Miért az arcán az a kétségbeejtő töprengés? Miért? Tudjuk. A legerősebbet is megállítja egy percre az a világ, amelyben mi, mai emberek élünk. Soha még komplikáltabb, útvesztőbb, többet követelő világban nem élt Plátó két lábú tollatlan állatja. Minden idegszálunknak meg kell feszülnie, minden erőnket össze kell szednünk, hogy kétségbe ne essünk, el ne tévedjünk, össze ne roskadjunk. Hogy élni tudjunk, megélni és megmaradni. A legerősebbnek is meg kell állania egy percre olykor, egy sziklára ülni s gondolkozni, hogy: hogy, mikor és merre?...

Ez a Rodin szobra, ez az élet szobra… (Az élet szobra / Jövendő 1904. július 24.)

Nagy elkeseredést keltett Franciaország-szerte egy bolond pángermán könyv, mely a többek között Jeanne d'Arc-ról és Napóleonról is azt állítja, hogy német eredetűek voltak. Egy másik pángermán könyv azt bizonyítgatja, hogy Franciaországnak fele elgallosított német föld, s tanácsokat ad, hogy majd annak idején miként kell Franciaországot regermanizálni. Nyilván pángermán bolondgombák ezek, a teuton düh kitörései, de a franciák nem volnának franciák, ha nem éreznék magukat vérig sértve az őrület rohamainak ez impulzusaitól.

Érdekesen illusztrálja a francia lelkek idegességét annak a német katonatisztnek a bolondos könyve, melyről a Budapesti Hírlap nemrégiben megemlékezett: Világháború - Német álmok. Már az a fantom is fölháborító, hogy a francia hadsereg a német hadsereggel, a francia flotta a német flottával együtt [harcoljon] - ha mindjárt az angolok ellen is, [de az, hogy] az egyesült francia-német haderőket Vilmos császár és Henrik porosz herceg vezessék, [az] föllázítja a legflegmatikusabb franciát is, ha ugyan van flegmatikus francia.

Mindennél fájóbb azonban a franciáknak az a vakmerőség, mellyel a teuton düh a francia kultúra termőképességét tagadja. Egy-két komoly német lap kivételével az egész német sajtó a legféktelenebb módon gúnyol ki, kicsinyel le, vagy hallgat agyon mindent, ami francia. Egy előkelő német folyóirat szerint a francia lélek két fő karakterisztikonja a kéjvágy és a bigottság. Egy előkelő német író szerint, egy német ember mindig megveti egy kicsit a franciát azért, mert a francia szeret tetszeni a nőknek. Egy másik német folyóirat szerint a francia szellem olyan dekadenciát mutat, hogy pornográfiába ful már minden francia irodalmi tendencia, s egy nagy bécsi lap szerint a francia szellem legkülönb produkciója a vaudeville. A német tudósok bizánci példákkal bizonyítják, hogy Franciaország a pusztulás útján van. És a franciák tudomást szereznek ezekről az inzultusokról. Szinte betegesen kutatnak az őket bántó német könyvek, brosürök s újságok után…

A napisajtó szárnyra veszi a vészkiáltásokat s a jelszavakat. A francia közvéleményben pedig nemsokára izzóbb lesz a németgyűlölet, mint volt Párizs ostroma alatt… (A teuton düh és a franciák / Budapesti Hírlap 1904. július 26.)

Van egy kicsi japán barátom... (Bizony-bizony mondom, nyomorultak s vénhedettek vagyunk. Ezért fordult a lelkünk a kicsi japánok felé. Csömörlünk önmagunktól. Unjuk ezt a lelketlen, lázas, haszontalan, hazug életet, melynek nagyon sok variációja nincs ám egyik szögletében sem ennek a mi aggastyán földdarabunknak, mert Párizs már egy kicsit Konstantinápoly is, Moszkva néha szinte Barcelona, s Krisztiánia Nápolyra vall olykor. Mind szeretjük a kicsi japán embert. Óh, belsejükben miként szeretnék őt szeretni még a franciák is. Ő nem nagyon szeret bennünket, s oka van rá. Nekünk sem volna sok okunk őt szeretni. De mikor úgy utáljuk már magunkat. És közénk jön a krizantémok messze országából a kis furcsa ember. Tetszik a kis bolond. Olyan különös, olyan mosolyogni való, de már sejtjük benne a mi öreg világunk nyugtalanítóját. Aztán hazamegy a kis japán. Elviszi a ruháinkat, a betűinket, a puskáinkat és miegymásunkat. Elviszi azt a kevés szépet is, amit híres, évezredes erőlködésünk itt-ott kivirágoztatott. És mindent újra csinál, jobban megcsinál odahaza a kis japán. Mi ámulunk és még egyre mosolygunk. E közben észrevesszük, hogy vonalait a nagy univerzumnak szebben és jobban látja a maga ferde szemeivel a kis japán. Azt a kétes adományt, mely fölött hiába töprengett Hamlet, bölcsebben, bátrabban és szebben fogja fel, mint mink. És mi kezdünk hódolni papirosban, porcelánban, ruhamatériában előbb. Később meg másban is. Aztán a kis szürke hajóskapitánynak elég, hogy bepillantson Japánba, s pompázó virágoskert lesz unott, szürke lelkéből. Loti meghódította a világot s a francia akadémiát, mert beengedte lelkébe a japán emberkét. Már ekkor sejtjük, hogy ott, hol felkel a nap s barackvirág-eső tanítja a gésát nevetni, csókolni és feledni, valami más, a mienket nevetve gyűlölő világ él. És nem tudunk már mosolyogni. Jönnek az új hírek. Jönnek a szépségek. És nő a mi ámulásunk, és szeretjük egyre jobban a kicsi japánt. Mert olyan furcsa, olyan ördöngős, olyan bolondos, olyan filozófus, olyan ijedelmes. Jaj, hogy szétver ez még közöttünk! És mikor gurulnak felénk a véres muszkafejek, reszket a kéjtől szegény, beteg valónk. Óh, mit tud a kis bolondos! Bizony-bizony mondom, a mi japán szerelmünk: a magunk utálása... ) No, de hát van egy kicsi japán barátom. Nekem is van. Szereztem. Ott lakik, túl a Szajnán, a Sorbonne vidékén. Jogász gyerek a kicsi japán. Londonban élt sokáig. Angolul pompásan beszél. Ám nekünk csak franciául lehetne beszélnünk, ha lehetne. Ő keveset tud franciául, s magam sem vagyok elokvens francia. De beszélünk, s már mintha bíznék bennem a kis bizalmatlan. Már azt is megértettük egymással: milyen kínos az, ha intellektuális erejükre sokat tartó embereknek állandóan kínlódniok kell azon a nyelven, melyből kicsike a szókincsük, hogy legalább is ne tessenek idiótáknak. Így aztán talán mi többnek is hisszük egymást a kis japánnal, mint amik vagyunk. Ez jó neki is, nekem is. Tehát már, mintha bíznék is bennem a kicsi japán. Már meg merte mondani azt is, hogy bizony nekünk szagunk van. Nekünk európaiaknak. Ez nem az a szag, mely versekre hangolja Robert de Montesquiou grófot. Nem a parfümök illata. Még az a szag sem, melyet idegeik romlottságából kultuszt csináló lények orrantanak meg állítólag, mondván, hogy minden élőlénynek van egy speciális illata. A kis japán ezt mondja:

- Önöknek, fehéreknek, európaiaknak, mindannyiuknak van egy kellemetlen szaguk. Némelyiküknél ez alig sejthetően enyhe. Rendszerint brutális és lázító azonban.

Hát így volna? A kis japán azt mondja, hogy így van, sőt valami olyast is mondott, hogy ez a rossz illat valamely más módon meg van mindenünkben. Mindenben, amit produkálunk. Szagosak az érzéseink, a gondolataink is. És itt újra beszéljen a kicsi japán:

- Mert önök nem tiszták. Nálunk a leghitványabb napszámos is kétszer-háromszor fürdik naponként és megiszik szinte három-négy liter cukortalan teát. Nem gondoltak önök arra, hogy iszonyú differenciát jelent ez a külső és belső mosakodás. És mindenek fölött pedig az, hogy minket nem mérgezett meg az alkohol. Önöknek az alkohol mindnyájuknak ott van az arcán, a vérükben, a gondolkozásukban, az életsorsukban. A bűnös tisztátalanság lesz az önök végzete. Önök nem jól táplálják sem a bőrüket, sem a gyomrukat, sem a nemi gerjedelmüket. És legfőképpen az alkohol lesz a végzetük. Itt már az önmegtartóztatás sem használ. Mert sokszázados a bűn. Aki önök között az önmegtartóztatás apostola, az sem lehet nyugodt. A vére már nem tiszta. Az elődök s a régi alkoholok elvégeztek már mindent.

Így beszélt az én kicsi japán barátom egyszer a sok beszélgetés során. És szinte megszállotta szívem a gyűlölet, beszédével úgy megriasztott. Valóban nem vagyunk-e mi "fehérek" bűnhődői az apák bűneinek? És vajon nincs-e "sárga veszedelem?" Előttem, szemben ül a kicsi japán, tiszta, barnasárga arca olyan, mint egy élő szfinkszé, s a ferde szemek különös és nagy mélységeket tárító sugarai szinte lehunyatják az én gyönge, gyáva szemeimet… (Mit mond egy kicsi japán? / Budapesti Napló 1904. augusztus 3.)

Párizsban divatos a Nap. Június huszonkettedik napja óta nem bírunk a Nappal, mondják a párizsiak, miközben a higany szétrepesztette a gyatra termométereket és a negyvenfokos forróságtól seregestül ájuldoztak az emberek az utcán.

Éppen június huszonkettedik napja, azaz éjszakája óta. Be csodálatosan is szép volt ez az éjszaka. A kocsink keresztül futott a Bois-n. Kis zúg-utakon törtettünk át s a csillagfényes éjszakában mintha csókmuzsikák zengtek volna. Szerelmes párok riadoztak minden kis tisztáson, ahol a kocsink futott. Auteuil előtt megállottunk a parancsoló, fölséges csöndben. Párizs nyári lihegése idáig hangzott. Eiffel tornya, ez a sötét, ostoba óriás most tűz-sisakot hordott. Ragyogóan égett a torony felső karimája. Olykor-olykor egy-egy merész tűzröppentyűt küldött a sötétkék ég felé.

Ez éjjel áldoztak a modern táltosok... Flammarion és szektáriusai kapaszkodtak fel az éjjel azon a hátborzongató liften, mely máskor együgyű idegeneket szállít, kik felmásznak e buta toronyóriás nyakába, hogy Párizst egy monstre gyermek-kőjátéknak lássák. Tudós orációk, ízetlen ódák zengték az éjjelen dicsőségét a Napnak. Párizs népének tetszett a komédia s mikor mi éjfélben az Arc de Triomphe vidékén hazafelé dirigáltuk a kocsinkat, az utcákon kíváncsi tömegek hurráztak. Ágyuk zúgtak az Eiffel-torony alján. Fent a toronyban alighanem e percben mondták a fő-tósztot az ünnepeltre, a Napra, kinek nevenapját ülték a nap és éjegyenlőség e kalendáriumi hírességű dátumán.

Szép volt ez az ünnep. Gyönyörű volt ez az éjjel. A Hold sápadozott az irigységtől s a párizsi gamin-kedély ittasan tréfálkozott:

- Nagyapánknak van a névestéje. Ha a Föld az anyánk, a Nap nyilván a nagyapánk.

Óh Nap! Miért nem engeded, hogy titkaidat kilessük? Nem igen tudunk semmit. Csak annyit, hogy általad élünk, örülünk, bajlódunk és halunk.

Azt mondják, foltjaid vannak, fatális foltjaid, s mikor foltjaid akarják, békesség van a levegőben s az emberi lélekben, vagy őrült zivatar háborog mind a kettőben. A te foltjaid csinálják a nyugalmat, a megbolondulást, a háborút, a sűrű halált, a duellumot, a gyufaoldatos cseléd-tragédiákat, a nagy gondolat-revelációkat, a vitriol-drámákat, az öngyilkosságokat, az esőt, a villámos misztériumokat, a születendő sarjakat megfogantató szerelmes órákat, mindent, mindent...

A francia tudományos Akadémia írni fog leveleket minden akadémiának, hogy csináljanak valamit együtt - a Nappal. A világot nemcsak a nagy emberek s a nagy fedelű könyvek vitték - ha ugyan vitték - előre, de a kicsi, vidám és bátor ötletek is. Flammarion ötlete, hogy tudós asztronómusok másszanak föl az Eiffel tornyára Napot imádni, divatba hozta a Napot, s óh, nincs nagyobb emberi princípium, minthogy divatos legyen a Nap. A francia tudományos Akadémia azt akarja, hogy minden országban lelkes, okos, buzgó csillagtudósok vizsgálják a Napot. Ha csakugyan olyan hatalmas és reális valami az emberi civilizáció, van-e nagyobb föladata, mint kiismerni a világunk kegy- és zsinórküldő Cézárját? Én láttam zsibó-vidéki, élesd-vidéki pellagrásokat. Elrothadtak az éhségtől, mert nem adott táplálékot a Föld, mivel aszályt küldött rá a Nap. Hát nem kell megkísérteni, hogy tudjuk, mikor fenyeget bennünket esőtlen lángtengerrel vagy mocsárlázas nedvességgel a Nap? Mikor békességes mikor termékenyítő, mikor agyvelő-forraló, idegszakító? Mikor kell vigyáznunk a gabonánkra, répánkra, repcénkre, érzésünkre, gondolatunkra, indulatunkra? Mert minden: a Nap. A Nap: az élet, az ember, a termés, a gondolat. A Nap-stúdiumnak kell lenni a legelső emberi stúdiumnak. A Napban s a Nap által ismerjük meg az embert, s ha ismerni és szeretni fogjuk az embert, ezt a szegény földi bolyongót, jobb, könnyebb és vidámabb lesz az élet. Vajon a magyar tudományos Akadémia méltányolja-e, miről van szó abban a levélben, s miről van szó, ha a Napról így beszélünk?...

Flammarion, aki poéta, gyáva ember. Mikor az újságírók faggatták, rimánkodott:

- Nehogy azt higgyék, hogy mi új életre akarjuk kelteni a Napimádást. Nem, nem. Mi nem akarunk egy modern Napimádó szektát csinálni az áhítatos világnak.

Mintha ez valami szörnyű bűn lenne, s nem illenék bele e korba, melyben első minőségű átokkal fenyegeti a pápa Combes-t, a modern képrombolót. S ha már gyámoltalan érzések és áhítatos áldozások felé hajlik ma is az ember, lehet-e igazabb Teremtőt és Rombolót imádni a Napnál?

A párizsi tudományos Akadémia Nap-stúdiumról beszél persze. Ez is stílszerű. Ma az emberek stúdiumot szeretnek csinálni mindenből. A modern Nap-imádás stílszerűen kezdődnék stúdiummal.

Oh, én már látom a Nap magyar oltárait. Persze Budapest kapja a legelsőt s aztán okvetlenül Ógyalla. Mert talán Magyarország is be fog lépni a nagy, internacionális Nap-tanulmányozó közösségbe.

A Nap pedig, amely ez évben gyönge középterméssel és takarmány-hiánnyal áldotta meg a magyarok országát, a Nap, ez a foltos láng-párduc, nevet az ő modern papjain. Őt akarja kitanulmányozni az ember? (Új Nap-imádás. Jövendő, 1904. augusztus 14.)

Nagyon bűnösek a nagyok, mikor elfelejtik, hogy ők is voltak kicsinyek. Iszonyúan bűnös az a mód, mellyel mi a gyermekeinket neveljük. Mi elfelejtjük mindig, hogy a mi gyermekeink is emberek. Bután és cinikusan hangozzék bár: a csikónak szabad lónak lenni, a bocit is kis marhának látjuk, de a gyermekben nem akarjuk meglátni a kis embert, az eszes kis embert, akinek vére van, agyveleje van. Idegei, vágyai, céljai, eszméi, örömei, fájdalmai vannak. Elfelejtjük. Csak emlékeznünk kellene, de nem akarunk emlékezni. Nem akarunk úgy közeledni a gyermekhez, mint ember az emberhez. Mindig azt hisszük, hogy mi kivételek voltunk. Igaz, hogy mi már hat éves korunkban tisztában voltunk az egész gólya-teóriával, igaz, hogy mi már nyolc éves korunkban csalódott szerelmesek voltunk, igaz, hogy mi már tizenhárom éves korunkban túl Boccacción és túl a "Karthauzi"-n egészen olyanformájú életcsömört éreztünk, mint milliomos és három X-es vivőrök, igaz, hogy mi már tizenhat éves korunkban átesve néhány világfelfogáson, szerencsésen eljutottunk Schopenhauerhez... No, dehát ez ritka kivétel, állítjuk. Holott csaknem minden szenzibilisebb lelkű gyermek tizenhat éves koráig megfutja egészen az életet. A kis emberek csodálatos módon, álomszerűen prekapiskálják mindazt, amit egy emberlény kap az élettől. Ezt nem volna szabad a nagyoknak elfelejteni. Nem volna szabad a csöndes és élettelen porcelán-babát vagy a gondolattalan kis állatot tenni gyermek-ideállá. Nem volna szabad annyira riadoznunk a gyermeklélek megértésétől. Búsongó, titkolózó beteg kis filozófusok ezért válnak gyermekeinkből. Nagyon árvák, nagyon boldogtalanok néha ez[ek] a kis emberek. És ez nem száll el nyomtalanul. Növekedve, át és átöröklődik a jövő generációkba. (A szerelmes gyermekek. Budapesti Napló 1904. augusztus 23.)

A lourdes-i Mária összeszedte minden csodatévő erejét. Újra istenek alkonya van. Költözőben van már a legjámborabbak hite is. A lourdes-i Mária még egy utolsó vergődéssel akar a szívekre hatni. Önök olvashatják. A lourdes-i forrás csodákat mível. Elvisznek egy haló leányt, egy árnyat, aki kerek esztendő óta járni sem tud már. A lesorvadt teremtést bemerítik néhányszor a forrásba. És a leány jár, eszik, sőt énekel. A mankószüret sohasem volt még olyan nagy Lourdes-ban, mint az idén. Így krónikázzák ezt a francia istenes lapok. Úgy látszik, hogy közel van a vég. Tavaly csak híre kelt Lourdes bezáratásának. Jövőre már csaknem bizonyos lehet az elmúlás. Csodák kellenek. Csodák. Jobban, mint valaha… (Istenek alkonya. Budapesti Napló 1904. szeptember 21.)

Csukottak a nagy hotelek s a boltok. Blanc úr emberei is káromkodnak Monte-Carlóban. Ők persze nem magyarul, holott lett volna nekik is módjuk megtanulni a magyar káromkodást. Egy rövid délutánon egy tucat magyart számoltam össze a játékasztalok körül. Monte-Carlóban fehér szezonnak hívják ezt a szezont. Csillogó, szép aranyak helyett otromba fehér ötfrankos darabokat lapátolnak be ilyenkor a híres játékhelyen. Néha esténként egy-egy olcsó hangverseny is kerül. De színház még nincs. Még csak cigánymuzsika sincs itt még.

Nizzában egy kóbor olasz színtársulat játszik. Sokoldalú olasz komédiások. Tragédiát, drámát, színjátékot, vígszínművet, operettet, énekes bohózatot, mindent játszanak. Operát különösen... Öt olasz komédiás bele mer fogni a legnagyobb Verdi-operába, s ma már Wagnert sem nagyon kímélik ezek az olaszok.

Nizza különben így holt szezon idején erősen olasz. Ha internacionalizmusából nyaranta kivetkőzik, úgy látszik, az olasz lélek benne az erősebb. A hivatalos, francia Nizzán át-áttör az irredenta láza, s a szépséges Nizza, a visszakapott szép leány, nem simul ám annyi szeretettel édesanyjához, Franciaországhoz, mint ama híres szobor ott a tengerparton hirdeti. A nizzai francia újságokban több helyet foglalnak el sokszor az olasz dolgok, mint a franciák. Egy-két év óta a latin testvérség álma új erőre kapott, de aligha Nizzában kelt új erőre ez az álom.

De ha itt lesz a szezon, minden másképpen lesz. A nizzai francia s a nizzai olasz egyformán: nizzai. Az az igazi latin testvérség, amivel az idegeneket fogadják a francia Riviéra minden nemzetiségű lakói. Alig van talán még egy helye Európának, melyet úgy átformált volna az idegenek csődülése, mint a francia Riviérát. Itt mintha minden ember azzal a talentummal születne, hogy az idegenekkel bánjon s hogy az idegenekből éljen. Ilyenkor, nyaranta, minden bennszülött keserű, türelmetlen és beteg. Az újságoknak sincs miről írniok. A legnagyobb nizzai lap például ez idő szerint hosszú lapoldalakon olvasóinak a véleményét közli az orosz-japán háborúról s a nizzai publikum nagy érdeklődéssel olvashatja, hogy Marottini boltossegéd úr véleménye szerint a legpontosabban 1905. június 17-én aratják az oroszok az utolsó diadalt, s rá három hét múlva kötik meg a tokiói békét, mely elveszi a japánok kedvét örökre a hősködéstől.

Mindenütt árvaság, szomorúság. Mentonban, Cap-Martinban, Beaulieu-ben, mindenütt. Mindenütt nyugtalan, beteges készülődés, várakozás. A nizzai kaszinó permanenciában van. Minden nizzai fej fő. Mi legyen az új szezon programja? Ez a kérdések kérdése. Még az orfeumok is erről elméskednek. Egyik orfeum komikusa kupléban azt énekli, hogy Kuropatkin azért hátrál, mert Nizzába akar jönni a szezonra. Csoda, hogy meg nem lincselik, sőt meg sem abcugolják a nizzai orosz barátok. Hjah, Nizzának jó viszonyt kell tartania Angliával és Amerikával. Sőt Japánnal is. Monte-Carlóban két fiatal japánt láttam. Ők rakták leggazdagabban fel a fatális számokra a csengő aranyakat.

Az ég borús. A tenger nyugtalan, de nyugtalanságában bizonyos ellágyulás látszik. Alighanem eső lesz. "Enfin, fene etye mek", - mondja a borbélyom. Én egyedül bolyongok a kikötő körül. Még ez is néptelen. Néhány nap óta csak indulnak innen a hajók; de érkezni nem érkeznek. Nézem a barna színekben mozgó, máskor azúr tengert. Hideg kezd lenni. Óh, be csúnya az ősz a Riviérán. Varázsos, fényes, magyarföldi őszi napok, szüretes esték, ragyogó éjszakák emlékezete fog át s vágyom haza innen, az örökös nyár földjének csúfolt, szomorú tájról… (A Riviéra ősszel. Budapesti Hírlap 1904. szeptember 25.)

Az Orr

Gascogne nemes, bárdolatlan, bús lovagja, Cyrano, - itt, Délen, sokat szomorkodom, és a te alakodat vájom és vájom újra ki a múltból. Az igazi alakodat s az igazi fátumodat. Nem a Rostand-Coquelin-félét. Ez talmi. Nem szeretem Rostand-t. Ékes beszédű kókler. Coquelin pedig akkor is agyonszavalna téged, ha élnél. Hát még így, mikor befúltál egy rímtengerbe. (Hogy adna is a magyarok istene Pethes Imrének erőt: javítsa meg a Rostand darabját az ő nagy, ölő és elevenítő színész-értelmével.) Óh, te verekedő, szegény orras legény, te, az igazi, - de értelek, de siratlak. Te egy nagy titkot szimbolizáltál: minden az orr. Ha ezer kínnal, reménytelenséggel keresem az élet szuprémumát, a bonum pozitivumot, egyet lelek: jó, ha az embernek orra van. Mi van még ilyen bizonyos élet-jó? Pénz? Siker? Csók? Mámor? Nem, nem. Semmi sincs olyan bizonyosság, mint ez: jó, ha az embernek orra van. És a fátum az ember orrán lovagol. Az orr - az élet. Baj, ha az orr csúnya. Ha nagy. Ha magasan hordják. Ha nagyon disztingvál az illatok között. Ha nagyon héber... Óh, az orr!... Mióta vallom, hogy az életet csak a bolyongás teszi elviselhetővé, idevágytam mindig az azúrtenger sziklás, virágos, sugaras partjaira. Ide vágytam, még Párizsból is. Ide, ide... Azt hittem, itt megnyugszom egy kicsit. Azt hittem, végre himnusz fakad föl szomorú lelkemből. És soha sem voltak átkosabb óráim, mint itt. Nem csalódtam. Ehhez nem igen értek már. Nincs kínzó vágyam... Az orrom fáj. Egy furunkulus támadt az orromban s nem a fájdalom fáj. A fizikai fájdalom becses és szent. Az ember érzi, hogy él. De a tudat, hogy az orrom nem ép. Dagadtságát, vörösségét megnézik. Óh, ez nem hiúság. Ez csak rettenetes memento-zúgás: "látod, ez az egy földi bizonyosság van, s neked még ebben sem telhetik örömed." A nagy, igazi tragédiákhoz nem kell tömeg-gyilkosság. Elég egy furunkulus. Nevessenek. Kész és rettenetes tragédia-téma. Volt egyszer egy szegény ember, aki egy kicsit vénen, egy kicsit árván addig bolyongott, míg végre is elért a mesetengerig. És kék volt a tenger és illatoztak a virágok. És ragyogott a nap. És szép volt minden. És a szegény bolyongó ember érezte, hogy csak itt és csak most tudna egy kicsit boldog lenni, megnyugodni. És boldogság és nyugalom helyén pokolra lelt. Mert az orra fáj... Gascogne nemes, bárdolatlan, bús lovagja, értelek és siratlak. Valahányszor az ember egy kis életelégtételt, egy kis boldogságot kaphatna a sorstól, a sors - ki az orrokon ül - elront mindent, fájdalmasan beleütve mindenbe - a saját orrunkat…

A galambok

A Monte-Carlói kaszinó-park galambháza mellett ültem. A tenger zúgott. A szél fölsüvített ide. A fejem kínosan lüktetett. Az előbb támolyogtam ki a játék-teremből. Veszítettem. Nem sokat. De nekem ez sok volt. Az idegeim össze voltak tépve. Káromkodtam és sírni szerettem volna. Hát nem sejthettem ezt előre?... A galambok ellenben vidámak voltak. Turbékoltak, sőt csókolóztak. Ez derűs és buta jelenet volt, mint minden nyilvánulása az élet tenyésző erejének. És a kis szamár szárnyasok megnyugtattak egy kicsit. Nemsokára kezdődik a galamblövészet. Ezek a kis galambok passziózó úri pisztolygolyók számára tartatnak itt. S ők, a kis oktalanok milyen vidámak. Még szeretkeznek is. Be ostobák is a galambok! Föltekintgetek a kaszinó felé. Hölgyek és urak baktatnak arról. Egyik-másikuk vidám, mintha nyert volna. Ejha! Öntudat nélkül rángatom elő az erszényemet. Belenézek. Két csillogó arany. Ennyi maradt. Még jó, hogy ez megmaradt. Hanem... Hátha emberséges volna másodszor a rulett-golyó. Hátha! Evvel a két árvával még sokat lehetne szerezni. Fölkelek s indulok föl a játék-terembe a golyó kegyére bízni újra magam. Mögöttem mintha csúfondárosan turbékolnának a pisztoly-golyóra hizlalt ostoba galambok. (Köd-darabok napfény-országból. Szilágy 1904. október 20.)

Vontatott, egy kicsit szomorú és unott a krupié hangja:

- Messieurs, faites votre jeu!...

A kis veszett golyó kerengeni kezd újra. Mintha pihegő lelkeikkel űznék a játszók.

- Kilenc!...

A kezek remegnek. A lábak kínosan topognak. Egy kis, sovány dáma ujongva sóhajt mellettem:

- Merci, St.-Antoine! Merci!...

Hallotta valaki? A kis némber besöpri a pénzt, s szalad az ajtó felé. A krupié újra búsan énekli:

- Messieurs, faites votre jeu!...

Én pedig tömjénillatot érzek egyszerre, s úgy képzelem, az üres széken, honnan a kis nyerő nő megszaladt, a páduai szent ifjú ember ül. A jó, a könyörületes Szent Antal. Íme, ő is idejár. Titokban.

A páduai szent ifjú egy idő óta azon legionáriusok közé tartozik, kik háborút viselnek Mr. Blanc és serege ellen. Szent Antal hadvezér abban a harcban, mely a "roulette"-et és a "trente et quarante"-ot akarja engedelmességre tanítani.

És a páduai hadvezér olcsó hadvezér. Nizzában, Cannes-ban és sok helyütt vékony, pecsétes füzeteket árulnak ötven, száz, sőt kétszáz frankért. Valamennyi azt ígéri, hogy fölfödi Monte-Carlo titkát, s megindítja az arany zuhatagát. Aztán száz és száz szomorú egzisztencia épül itt a szegény, hívő, s mindig-áldozat játékos reménykedésére. Most egy "l'auteur moraliste" a legügyesebb köztük. A nevét nem árulja el. Érdekes és férfias figurájú asszony. Naponkint zsúfolt a szalonja. Ő azt hirdeti hogy a szisztémája annyira biztos, hogy valósággal retteg tőle a monacói bank. Ki is tiltották a játékteremből. Neki olyan adatai vannak a bank ellen, hogy ha azokat az újságoknak adná, vége volna Monte-Carlo minden hitelének. Ám ő nem ezt teszi. Ő auteur moraliste. Ő azt akarja, hogy embertársai, kik Monte-Carlóban letörtek, fölépüljenek. Alig kerül ez valamibe. A nyerés biztos. A minimális tőke ezer frank. Aki maga akar játszani, azt száz frankért kitanítja az auteur moraliste. De vannak neki emberei, kik játszanak. Ez esetben a nyereségből húsz percent az övé.

Mennyivel nagyobb moralista Szent Antal!... Ő nem kér ilyen hatalmas percenteket. Igaz, hogy nem is szabad kérnie, mert papi igék szerint Szent Antal immorális kéréseket nem hallgat meg, s Monte-Carlo pedig már csak immorális vagy mi? Ám Szent Antal szíve nagyobb, mint a papoké. Ő látja, mennyi jóravaló földi lény vesztegeti el a pénzét Albert herceg országában, s ez nyilván fáj neki. Fájhat is. Titokban velük érez az áldozatokkal, és segít rajtuk. Egy-két szál gyertya. Egy-két darab ezüstpénz, s úgy mondják, ömlik az arany Monte-Carlóban.

Ha erre jársz, magyarom, (és te sűrűn jársz erre, a játékteremben itt is, ott is magyar beszéd lep meg, melynek gyakori refrénje egy-egy hangos "fene") és ha be-bemerészkedel a környékbeli templomokba, láthatod, mennyi hála terem a francia Riviérán. Szent Antal szobra előtt gyertya-erdő lobog. Körül a fülkékben kicsi márványlapok. Íme, egy például közülök:

Merci S. Antoine!

F. N. 13. 19. 31.

1904. Monte-Carlo.

A legtöbb táblán ilyen titkos betűk, sokat sejtető dátumok. Nyílt titok, hogy Szent Antal Monte-Carló-i érdemekért kapja többnyire itt a Riviérán a gyertyát, a márványt, s a pénzecskét. Ám ez maradjon mindig titok. Főképpen Szent Antal földi ágensei meg ne tudják. Hivatalosan. Hejh, nehéz a mai élet. Aztán szidni szoktuk a prókátorokat. Szent Antal a tanú rája, milyen ügyek védelmét kell elvállalni manapság...

...És az én életemből nem fog kitörlődni soha egy alkonyatnak emlékezete. Gyalogosan imbolyogtam be Nizzába. A Monte-Carló-i expresszel jöttem. Az avenue-n (Nizzában csak így nevezik az avenue de la Gare-t) nyitva volt a nagy templom. Besurrantam egy oldalajtón. És ott álltam Szent Antal fülkéje előtt, én, az istentelen, a szabadgondolkozó, a senkiben és magában sem bízó, a nihilista, ki nem is régen réme volt egy harmadfélszer püspöki s nagyon sokszor kanonoki városnak és annyi jámbor léleknek. És egy cédulára fölírtam magyarul (okvetlenül kell már, hogy értsen magyarul Szent Antal):

Akard, hogy nyerjek

egy kis pénzt Monte-Carlóban.

És beledobtam utolsó két frankom társaságában a perselybe. Ezt a nizzai papok nem értik meg. A cédulát tudniillik.

Ennek már öt napja, s én háromszor voltam Monte-Carlóban, de a cédulának nem volt foganatja. Pedig engem, régi támadóját, már csak úri önérzetből is tüntetve kellett volna pártfogolnia. Nem tette...

Valamikor haragos írásokban fakadtam ki Szent Antal kultusza ellen. A rulett jóvoltából most visszavonok mindent. A rulett?... Bah! Egész életünk egy bolondosan kerengő golyó szeszélyétől függ. Hogy belemártsuk az ügybe illetlenül Schopenhauert is: mi mind veszítünk, csak a bank nyer, az emberi génusz... És alapjában mind vénasszonyok vagyunk. És Szent Antalnál sem raktározzuk butább helyre a vágyainkat, mint másutt, modernebb szenteknél. A mennyei, vagy mit én tudom [!] hová való krupier elkiáltja:

- Messieurs, faites votre jeu!...

És mi csináljuk a mi kis játékainkat. Tárgyalunk szentantalokkal, mindenféle auteur moraliste és immoraliste-ekkel. És az ügyek végén mindannyiunknál egyforma az eredmény, s egyforma szomorúsággal mondjuk:

- Más számra kellett volna játszani!… (Szent Antal és a rulett. Pesti Napló 1904. november 3.)

A Paris-Lyon-Méditerranée-társaság úri jóvoltából a máris híres Côte d'Azur Rapide-dal mentem le a minap Nizzába. A kontinens leggyorsabb vonata ez. Tizenhárom óra s ötven perc alatt futja be 1090 kilométeres útját nagyon változó, néha szinte veszedelmes pályán. Olykor százhúsz kilométeres gyorsasággal száguld a Côte d'Azur Rapide, ami egy kicsit a szó teljes értelmében szédületes gyorsaság nekünk, európaiaknak. Az étkező kocsiban bűvészkedni kell a villával, késsel. A kocsiablakokra fatáblákat kell húzniok azoknak, akik hajlandósággal bírnak a tengeri betegségre. Ehhez a nyargaláshoz szokni kell. Lehet, hogy pár év múlva már lassúnak ítéli ezt a száguldást a minden gyorsasághoz hozzászokó modern utas. Ma még elegen vannak, akik nem mernek utazni a Paris-Lyon-Méditerranée új vonatával.

Akad azért elég utas. Párizsban három nappal előbb kell már gondoskodni helyről, aki a Côte d'Azur Rapide-dal akar utazni, s visszafelé már Mentonban félig megtelik az új vonat, mely Párizs és Menton között közlekedik hetenkint hatszor.

Az új vonat persze keveset stációzik. Kétszer cserél mozdonyt. Ez is gyorsan megyen. Egy-két percig áll a legnagyobb állomásokon. És nyargal tovább. Kilenc órakor reggel indul el Párizsból, s este tíz óra és ötven perckor Nizzában van. Vissza félkilenckor reggel indul Nizzából, s este tíz óra és húsz perckor érkezik Párizsba.

Érdekes volt az extra-rapide első útja. A Paris-Lyon-Méditerranée főtisztviselői s a sajtó képviselői próbálták ki az új vonatot. Nagy bankettek voltak Nizzában, Monte-Carlóban, s vidám volt a legelső utazás mindenképpen. A vonatvezető mérnök azonban annyira ideges volt s annyira félt menetközben az új rekord sikere miatt, hogy a vonat gyorsabban érkezett be majdnem egy félórával, mint kellett volna. Ami akkor nem volt olyan nagy baj, s azóta félpercnyi pontossággal jár már az extra-rapide, melyet a Wagonlits-társaság kezdeményezett voltaképpen, s a társaság képviselője gúnyolódott is egy kicsit a banketti beszédek során, hogy milyen nehezen reformálnak az európai vasútakon, s mikor ők annak idején az étkező és hálókocsikat akarták itt bevezetni, olyan rémüldözésre találtak, hogy már-már feladták volt a tervüket. És íme ma már étkező s hálókocsik nélkül alig teszünk nagyobb utat, s már van egy európai vonat, mely útja némely szakán százhúsz kilométeres gyorsasággal repül. (Európa leggyorsabb vonata. Budapesti Hírlap 1904. november 25.)

Mikor a modern Franciaország fiók-Voltaire-jai múlt-romboló, legenda-faló dühbe borulnak, mindig a Jeanne d'Arc-legendán kezdik a dolgot, ők tudják, miért, de a kis csodálatos Jeanne-ra haragusznak legjobban. Mikor róla írnak, beszélnek, haragtól reszket a tolluk s rekedt a hangjuk. A haragos libre penseur professzorkák már mi mindent ki nem derítettek a domrémy-i kis parasztleányról!... Hogy ostoba kis leány volt. Sohse vitézkedett. Sohse halt mártír-halált. Hogy az angoloknak a légy is többet ártott nála. Hogy a nép fantáziája szőtte az egész orléans-i szűz-legendát. És hogy az egész história a tömeg-patológiára tartozik és Jeanne d'Arc egész élete egy kis parasztleány mániájának bolondos képe, egy babonás, zavaros korszakban. Mintha több volna mániánál az a módszer, mely egy szabadgondolkozó bölcsességével akarja nemcsak a jövendőt kiszabni, de a múltat is átalakítani. A természettudományos gondolkozásnak az elemistái e bősz tanár urak. Igazi gondolkozó, óh, nehezen mond ítéletet. De ezek előtt a mániákus szabadgondolkozók előtt nincs titok, nincs nehézség. Jeanne-d'Arc és Szent Lajos legendái a francia géniusz dicsőségét hirdetik. E legendákat lehet a mai gondolkozás rostájába rakni. De még így sem lehet állítani, hogy ez az igazság. Végre is e büszke századra is következhet öt század, s talán ez az öt század nagyobb differenciákat teremt az emberi gondolkozásban, mint az az idő, mely 1425 óta eltelt, mikor a tizenöt éves Jeanne "Isten és a szentek segedelmével" megindult az angolok ellen. De nem szabad ilyen legendáknak egyszerű, vad romboló kedvvel nekiesni.

Legutóbb egy Thalamas nevű líceumi professzor tette ezt. Különösen rossz időben cselekedte. A francia társadalom kezd megirtózni attól a destruáló hadjárattól, melyet a szabadgondolkozás szent nevében folytatnak a francia nemzeti érzés, a múlt, a tradíciók ellen. (Jeanne-d'Arc és modern ellenségei. Budapesti Hírlap 1904. december 4.)

A kapitány felesége

Este volt. Kocsiztak a langyos, illatos levegőjű utcákon a kapitány és a felesége. Egy véresszájú hírlap redakciója előtt tömeg állott. Zivataros ülése volt a párizsi kamarának. Most jönnek dróton a hírek. A véresszájú hírlap pedig azonnal transzparentokon közli mindezt az utcával. A hatalmas üvegablakokban egymást váltják föl az óriásbetűs lapok. Most éppen egy kemény, nacionalista beszéd durva "slágvortjain" van a sor. És messze ragyognak az éjszakába a betűk:

"És miért teszi mindezt a kormány? Franciaországnak el kell veszni, hogy Dreyfus, az a nyomorult áruló s a hívei megbéküljenek..."

Kegyetlenül villognak a betűk. A sötétségben morogva silabizálja őket kint az utcán a tömeg. A kapitány látja. Megvetően néz le a kocsiból s föl az ablakokra. A kapitányné hangja sikongva tör ki, s az elrobogó kocsiból még elér a tömeghez egy-két zokogó asszonyi hang. (Vándormadarak a Riviérán. Budapesti Napló 1904. december 18.)

Költő-király az agg Mistral. Csodálatos hatását mi sem bizonyítja jobban, mint hogy külföldiek tanulják meg az ő poézisa kedvéért a provánszi nyelvet, Mistral nyelvét. Roosevelt elnök például gyönyörűen beszéli a Mistral által újjáteremtett langue d'Oc-ot, s neki Mistral a kedvelt poétája. A német és olasz iskolákban Mistral verseit tanítják. És hiába mondják a francia hivatalos irodalom emberei, hogy Mistral minden sikeréhez, a francia nyelv messzeérő hatalma által jutott. Ez lehet, hogy így van, s vigasztalásnak is jó. Ám a valóság az, hogy jelenleg nincs Mistralhoz fogható élő költő-alakja a francia irodalomnak és Mistral - nem francia. Annyira nem francia, hogy francia kitüntetést sem fogad el. A francia akadémia halhatatlanjai közé talán bejuthatott volna már, de ő előre protestált. Ő nem francia.

A Nobel-díj ez évben nem hódolt abszolúte a francia géniusznak, ha némely francia újság így is akarja francia hiúságból föltüntetni. Mert a francia géniusznak fájdalmas büszkesége lehet csak az, hogy belőle s ellenére új géniusz képes születni. A svéd akadémia döntése egy óriási egyéni tettet koszorúzott meg voltaképpen: Mistral nyelvet, irodalmat, s hogy úgy mondjuk, egész kis világot teremtő kultúrmunkáját. És különös dolog, hogy ezúttal germán kezek fontak koszorút egy olyan eszme legfanatikusabb apostolának, mint a latin egység… (Mistral és a Nobel-díj. Budapesti Hírlap 1904. december 18.)

Amerikában nem félnek az emberek a sajtótól. Azaz, hogy ott mindenki készen áll a publicitásra. Ha Smith Elly kisasszony fess és csinos, talán tíz újság is számontartja róla, hogy időnként kivel-kivel flörtel. És Elly kisasszony bátyja nem rohan párbajsegédekért. Viszont Smith papának is érdekében áll például, hogy az újságok hírül adják, mivel és mennyivel kell a másik pártra rálicitálni. Hadd tudják meg a demokraták, mivel és mennyivel kell a másik pártra rálicitálni. E két példából méltóztatnak látni, hogy Amerikában ideális a nyilvánosság. Az amerikai ember fórumibb és athénibb életet él, mint a régi athéni, aki pedig szintén a publicitásnak és a publicitásba élt. Ilyen bolond ország ez az Amerika. Nem hiába, hogy a magyar képviselő urak fölfedezték a nyáron, s úgy beszéltek róla, mintha nem is az újvilágot, hanem a másvilágot látták volna ott.

És ebben a bolond országban - tetszik tudni - iszonyú sok a milliomos. Az újságoknak sok dolguk van velük. Hjah, a pénz nagyon érdekes dolog. Amerikai újságokban fognak önök olvasni milliomos urak bogarairól, mániáiról. Sok-sok intimitást. Milliomosok fekete miséiről azonban nem fognak olvasni. Morgan megőrül a műremekekért. Ha nem tud egyet alkuval, pénzzel megszerezni, talán el is lopja. Örjöngve licitálnak néha egymásra az amerikai milliomosok, hogy kinek az estélyén énekeljen egy divatos opera sztár. Vagyont költenek egy-egy komponista kedvéért. Színházat építenek D'Annunzió-nak. Megtanulják a provánszi idiomát Mistral kedvéért, s múzeumot alapítanak Arles-ban. Higyjék el, egy kicsi sajtó-barátsággal Amerikában egy szükséges, nagy nemes magyar célra sokkal hamarabb lehetne pénzt kapni, mint Magyarországon. És szívesen tárják ki palota-ajtaikat a világnak az amerikai milliomosok. A klubjaikba is be szabad látni. A pénzük árán repülni szeretnének ezek az emberek, szegények. A pocsolyát csak azok kedvelik meg, kik némely nációjú európai kollégákkal ismerkednek össze. (Az ő életük. Budapesti Napló 1905. január 14.)

A rettenetes angolt Munsch-nak hívják. Doktor. A mese Monte Carlóból érkezik. Folytatásos mese. Az egész Riviéra lázban van. Érkezett Nizzába egy rettenetes angol, aki naponkint átzónázik a monacói fejedelem kis országába, és reszket tőle Monte Carlo híres palotája. Munschnak egy gépe van ugyanis, és a rulett-asztal úgy igazodik, ahogy a rettenetes angol nyerőgépe akarja. Amennyit akar, annyit nyer az angol doktor. A bank iszonyú summákat ajánlott már neki, hogy ne játsszék. Albert fejedelem vele dinézik. Minden percben jöhet a távirati hír, hogy a monte carloi bankot véglegesen sprengolta az angol, a rettenetes angol... Ez a mese.

És Monte-Carlóban sok a magyar. Ijesztően sok. Koldusok és kalandorok vagyunk egy kicsit mindannyian ez országban. Szinte három hónapon át kóborogtam a minap a rulettasztalok környékén. Nem éppen az arany szagáért. És tarka fölvételeim között a magyar tárgyú gyorsfotográfiák a legszomorúbbak. Úgy gondolom Krausz Emilt is láttam ott. És másokat is. Bele-belenéztem e híres pokol fütőműhelyébe is.

És nem hiszem, hogy a nyerőgép hírére már is nem utaztak el Monte-Carlóba magyar emberek. Pedig a rettenetes angol meséje - mese. Lelketlen mese. Az angol doktor vagy a bank strómannja, vagy olyan olcsó svihák, amilyen Cannes és Menton között százával akad. Emlékezem egy különös férfiarcú nőre, aki magát moralista írónak nevezte. A kíváncsiság elvitt hozzá. Mindezek a rulett-bölcsek azokra a morzsákra pályáznak, mik a monte-carlói asztalokról lehullnak. És nincs semmi rendszer - a rulett ellen. A legbölcsebb szisztéma sem ér többet, mint a Jean Lorraine hőséé, kiről Szent-Rulett címmel különben elég rossz darabot írt nemrégiben ez az elegáns párizsi ponyva-író.

Tessék beletörődni. Monte-Carlóban vajmi keveset lehet nyerni. Hadjáratot vezetni azonban abszolute nem lehet.

Egy meggazdagodott moszkvai fűszerest figyeltem egyszer három napig. Elég bolond szerencsével játszott. Nem nyert százezreket. Ilyen nyereségeket csak a bankkal barátságos francia, angol, amerikai újságok krónikáiban szoktak bezsebelni az érdekes játékosok. De nyert húsz-harmincezer frankot a moszkvai pasas. Ez négy napig tartott. Ötödik napon kezdett veszíteni, és veszített nagyon. Szerencséjére. Mert ha még az ötödik napon is nyer, másnap elszedik a belépőjegyét a bank emberei. Így szokott ez történni. A monte-carlói mesék semmivel sem igazabbak, mint a lourdes-iak. Aki Lourdes-ban visszakapja a leoperált lábát, bátran elmehet Monte-Carlóba bankot sprengolni, nyerőgéppel vagy nyerőgép nélkül. Azok a híres zászlós esetek is svihákságok. Ha valakivel megtörténik a nagy esetleg, hogy nyer, tisztességes summát nyer, a bank siet ezt fülébe kürtölni minden hivő léleknek, hogy - úgy-e lehet nyerni.

A rettenetes angol folytatásos meséje szerint a bank különtermet rendezett be Munsch doktornak. Legalább ne játsszanak ördöngős gépszámaival mások...

Nagyszerű... Ha csakugyan nyerőgépe volna a rettenetes angolnak, ha csakugyan olyan veszedelmesen tudna nyerni, legfölebb a Café de Paris tornácáról, a Radics Béla bús muzsikája mellől bámulhatna siránkozva a cifra kaszinóra. Oda ugyan be nem tehetné többet a lábát. A bank akkor szedheti el a belépőjegyeket, mikor akarja. Magyarázattal nem tartozik. Ez a regula. És lelketlen mese a rettenetes angol meséje. (A rettenetes angol meséje. Budapesti Napló 1905. január 19.)

Ez a világ egy nagy - falu. Az is volt mindig. Még ha tízszer erősebben is hirdetik Mérai-Horváthék, hogy a homo sapiens csak most kezd belekóstolni a kultúréletbe. Bizony mi mindig olyan kicsinyesek leszünk, mint amilyen - kicsinyek vagyunk. Ez így lesz mindig. Ez így volt mindig. Lássák, csak lássák. Gapon is zsidó. Az új, legendás, orosz pópahérosz. Ő is zsidó. Hogy milyen nagy falu is vagyunk! Bizony milyen nagy falu. Az úgynevezett művelt világ fóruma semmivel sem külömb annál a falusi piacnál, ahol állítólag számon kérték hajdanán a Szüllő Géza keresztlevelét. (Akadna talán néhány frissebb esetünk is.) Stösszelről is kisütötték, hogy zsidó volt, talán Kuroki is. Ibsen egy bolond, hiú vénasszony. Napóleon nem is élt. Egy mítikus alak nevének, az új Apollónak, a Ne Apollon-nak a variációja az ő neve, mint a hogy báró de Mans a mendax-ból származik, s talán Gladstone maga sem élt, ő is csak egy szimbolikus alak, Petőfi a nép-poézis perszonifikációja, s Hunyadi János, ha nem is volt zsidó, de izmaelita, sőt oláh volt.

A mi kicsinyességünk behomályosít ezen a világon mindent. Minden korban. Lerángatunk, avagy ritkább esetben magunkhoz emelünk minden dolgot. Hasonlítunk ahhoz az emberhez, aki csak akkor tud meglátni valamit, ha meg is - szagolhatja. Az orrunkig látunk. Ízlésünk, fantáziánk és szagló-érzékünk szerint formálunk véleményt, hitet mindenről. Századok múlnak el, míg egy alakról le lehet cibálni azt a hazug cafrangot, amit a kora rárakott, vagy fölékesíteni avval, mit róla a kora igaztalanul lecibált. A magyar humoristák a Mucsa nevet izzadták ki a magyar provincializmus gúnyolására. Higyjék el: minden kor, minden élő társadalom ilyen Mucsa, pletykázó, rövidlátó, csúnya falu.

Az embernek kedve volna még nagyobb blaszfémiába esni. Fantáziálni arról, minő pletykák keringhettek a názáreti istenemberről? A Gracchusok anyjáról miket beszélhettek a római zsúrokon? Pál apostolról minő eseteket tudhattak az efezusi, a korinthusi lelkipásztorok? És a világ minden hírességével s névtelenével mennyi hazug megítélés mérkőzhetett össze?

A Gapon esete minderre sok szomorú és sok bölcs fényt sugározhat. Tíz nap alatt preparálták nevét a világhistória számára. Tíz nap alatt volt lánglelkű, isteni apostol, s volt határon búvó gyáva kutya. Ime a világ ítélkező igazsága. És tíz nap óta volt Gapon pópa kisorosz, nagyorosz, ruthén, japán, olasz. Zsidó is végül, mert ezt a gyanút senki sem kerülheti el. Lehet, hogy az volt. De ha ez igaz is? Szüksége van erre a históriának? Miért érdekes ez?

Az embernek még gondolatban sincs kedve ultramontánnak lenni és mégis irigykedve kell gondolni a római kúria hívő papi fejedelmeire. Jeanne d'Arc csodákat művelt, és Hám János szent volt. Az embernek néha eszébe jut, hogy nem bölcsebb dolog-e az embernek így, feltétlenül mindent elhinni? Mindent. Hiszen összesen három csalhatatlan ember élt a világon: IX. Pius, XIII. Leo és X. Pius. Mi többiek, Ádám óta semmit sem tudunk, mindent csalfán látunk, mindent meghamisítunk. És nem élt még olyan ember, akit igazán ismert volna a többi ember. Ezt a zsidó Gapon juttatta most eszünkbe. (A zsidó Gapon. Budapesti Napló 1905. február 2.)

Várjuk várjuk, hogy gyűljön a pénz. Nincs pénz. Nem gyűl. A magyar társadalom nem siet szobros emléket állítani dr. Jókai Mórnak. (Ő büszkén viselte nevében a dr.-t és büszkén nem viselte az y-t.) Miért? Valami nagyszerűbb hálára készül ez az ország a szobornál? Nincs pénz? Vagy hála sincs?

Nem sírunk. Mert a célhoz ért. Nagyot nem illik siratni. És jaj volna nekünk, ha Jókainak szüksége volna arra a szoborra, melyet neki az 1905-ik esztendő Magyarországa állíthatna. De róni lehet könnyek nélkül is. Írni szabad. Még...

Hol élt ő!... És hol élünk mi!... Félénken írjuk ide, de ideírjuk mégis: nekünk talán nem is szabad szobrot állítani dr. Jókai Mórnak. Tessék csak tovább szorongatni a kis pénzt. (Mert sok pénz nincsen itt, s ami van, az is kevés helyen van.) Tessék belőle mandátumot vásárolni. Rivierázni.

Jókai várhat. Hát a Nagynak szoktuk a szobrot állítani? Soha. A szobrot magunknak állítjuk, hiúságunknak, szereplő-vágyunknak. A magunk értékének. És ha e percben Hunnia nem akar Jókai-szobrot, a magyar társadalom értéke olyan, amilyent Jókai súlyával megmérni nem lehet. És ez a mi bajunk. Nem a Jókaié. Magunk miatt sírjunk.

Mi is történt velünk? Példátlan eset a kultúrhistóriában. Megnőttünk számban, hitelben, cifra mázban. Mesék kerengnek amerikai előtörésünkről. És megfogytunk a kultúra lényegének a becsülésében. Rettenetesen megfogytunk.

Ötvenhét esztendővel ezelőtt Jókay Jókai lett. Nem fontos. De érdekes ez is az ipszilon-űzés e furcsa idején. És Jókait, az ifjút, vezérül fogadta a nemzet. És ő megindult fényességes útján. Irány: ad astra. Mondjuk: magyar Európa. Ő nem állott meg egy percig. Ő haladt az útján. Századokon átpillantott. Tört, robogott előre. Nemesen, dicsően, magyarán... És mi? Kétszer voltunk csak a sarkában: negyvennyolcban és hatvanhétben. Egyébként cammogtunk. Vagy eltévedtünk. Vagy visszaszaladtunk. Hol élt ő, és hol éltünk mi! Hol járt ő, és hol jártunk mi!... Ma talán hátrább vagyunk, mint mikor ő elindult. És még hol leszünk?

Ma még szabad írni. Hát írjunk. Nem döbbentek meg önök már, ha feudális, büszke mágnást automobilban láttak? Nem jutott eszükbe: íme ez a lény a középkorban él vágyával, akaratával, egész kis primitív lelkével, s a modern emberi haladás legújabb mozgó gépébe bele mer ülni. Ez vagyunk: mi. Postánk, vasútunk, telefonunk, parlamenti palotánk, orfeumunk, nyomorúságunk, betegségünk, mindenünk, mindenünk, ami külsőség: veszettül kimívelt. De a lelkünk!... Az visszamaradt. Hova tört előttünk Jókai!... A lelki míveltség, a belső kultúra kiváltság lett, mint az y. Ha valakit erre való hajlandósággal vert meg a sorsa, ki kell innen kapcsolni a lelkét. Rettenetes.

No és most a politika. Már buzogányok ütnek az író kezére. Sivár, lelketlenség, kultúra-ölés: a magyarság nevében. Csak keressenek ki egy költő-politikust a mai negyvennyolcból. Mérjék Jókaihoz. Belereszketünk a fájdalomba.

Nem baj. Lesz Jókainak szobra. Nem zuhanhat Afganisztán-rangra ez az ország, melynek Jókaija is volt. Nincs pénz? Nem gyűl? Talán ne is gyűljön. Most ne. Nem vagyunk méltók a Nagyhoz. Elmúlik ez az ítélet-idő. És ez a magyar társadalom megleli azt az utat, amelyen Jókai járt, szállt fényességesen. És lesz Jókainak szobra. Azaz meg fogjuk magunkat tisztelni Jókai szobrával.

Addig pedig csak még valamit írjunk ide. Ha Gaston Deschamps a Temps-ban a külföld új szellemóriásairól ír, Dosztojevszkij, Ibsen és a többi mellett mindig mint ékes magyar toronyra mutat Jókaira. Példa arra, csak egy kicsi példa, hogy minket ő általa ismer és értékel a világ. Ha tudnák!... De jó, hogy még nem tudják. (Jókai szobra. Budapesti Napló 1905. február 26.)

Yokohamában meghal egy magyar, aki Komáromból vándorolt a krizantémok országába. A japáni hivatalos urak erre levelet írnak Komáromba - magyarul. Ha megcáfolják ezt a hírt, akkor sem baj. Bizonyos, hogy a kis muszkaverők magyarul is tudnak, ha kell.

Hiszen már írtak is így egynehányszor. Egyébként is bizonyos, hogy e messze emberkék ismernek bennünket. Francia lapok írják, hogy fegyházaik magyar szisztémájúak. Most meg a dohánygyáraikat is magyar mintára fogják megcsinálni. Talán a postájuk is tőlünk okult.

Magunk is ismertünk egy kis japánit, aki a magyar alkotmányt jobban ismerte, mint szeretett dalmát testvérünk, dr. Trescica Pavicica osztrák képviselő úr, aki most ott künn Amerikában - így írják az amerikai magyar újságok - szláv szövetséget csinál ellenünk, s Európa veszedelmének hirdet bennünket.

Hát egészen haszontalan náció mégsem lehetünk, ha e praktikus kis csoda-emberkék törődnek velünk, És erről érdemes beszélni. De csak szomorúan.

Mióta ők csinálják a történelmet, a kis japániak, nagy a gusztusunk rokonságba lépni velük. Banzájozva vélik köztünk sokan, hogy mi is olyan kiváló nép vagyunk. Majd csak egyszer mi is megszólalunk.

Holott pedig ez a vélemény a magyar nacionalizmusnak egy bogara csak. Persze, persze. Mi csak azt csodáljuk, hogy ők verik a muszkát. Ez imponál ugyan ma az egész dicső kultúrvilágnak. Csak Nyemirovics Dancsenkó, ez a zseniális harctéri riporter árulja el néha akaratlanul, komoran, hogy ezek a modern hunnok nem afféle kultúrbestiák, okvetlenül hadakozó félvadak. Megélnek ezek majd háború nélkül is. Csak engedjék, hogy éljenek. Miközben fájdalmasan, de hősiesen áldozzák föl a maguk sok ezrét, az országban szakadatlanul folyik a munka. Az idegen túristák, világutazók szabadon járják be Japánt. És ámulnak. Mi Amerikától félünk? Itt Japánban nő Európa fejére egy különb és emberibb kultúra. Ha ez sárga veszedelem, hát - sárga. De miközben Mandzsúriában ömlik a vér, az egész világ államait tanuló és tanulmányozó japánok kóborolják be. Sőt luxusos vágyúak is akadnak közöttük. A Riviérán az idén már nagyon sok a japáni. És a párizsi Szalónok legszenzációsabb műalkotásai, míg a francia kormány magyar módon kunktátoroskodott a megvevésükön, elkeltek. Megvették a kis japániak, s elvitték a tokiói s egyéb múzeumokba. S miközben Mukden körül világrengető csata folyik, Komáromba magyar levél érkezik Yokohamából.

Ilyen ördögök ezek a sárga ördögök. Bárcsak igazuk volna a magyar nacionalistáknak. Bárcsak rokonságban volnánk velük.

De nem vagyunk. Ők még magyarul is tudnak. Mindent tudnak. Az egész világgal tudnak számolni. Mi ellenben keveset tudtunk, s azt se jól.

Van egy, néhány hét óta tartogatott, furcsa, bizarr, de nem is olyan lehetetlen ötletünk. Magyar nagy és pénzes uraink alapítsanak magyar ifjak számára vagy tizenöt stipendiumot. E stipendisták egy-egy évet töltsenek künn, Japánban. Hátha igaz a hunn-rokonság. Hátha ott, szélső Keleten a rokonainktól könnyebben megtanulhatnók mindazt, amit itt Nyugaton kellett volna, s nem tudtunk… (Magyarul is tudnak. Budapesti Napló 1905. március 2.)

Lipót királyról szól e hír:

A király automobilon Monte-Carlóból Nizzába ment a nevezetes Corniche-úton, amely igen keskeny és magas. Egyszerre az út egyik fordulatánál észrevette a király, hogy egy asszony jön szemben az automobillal. Az asszony gyermekkocsit tolt maga előtt, a másik gyermekét kezénél fogva vezette. Kitérésre gondolni sem lehetett, s arra sem, hogy az automobilt megállítsák. És a király belefuttatta a vad automobilt a meredekbe, az út mellett elhaladó árokba. Az automobil az árokba zuhant. Összetört.

És csak véletlen, hogy nem tört ki a Lipót király nyaka is.

A monstrum, a gonosz, a koronás önző, inkább a maga nyakát kockáztatta, mint a szegény, polgári asszonyét s két maszatos gyermekéét. Hogy ez nagy és nemes dolog? Bizony az. Ebben az időben még, amelyben mi élünk. Mi baja lehet egy hatalmas királynak, aki életeket pusztít? Hiszen ma még talán szinte kötelessége ez.

És újra ez a régi nóta. De megrázóan tudta ezt mondani szegény, néhai madárarcú, angyallelkű Michel Lujza. Az ember kötelessége megérteni minden embert. És ha megértjük egymást, már szeretjük is. Nincsenek rosszak, és nincsenek jók az emberek között, Azok vagyunk, amiknek muszáj lennünk, s nem ismerjük még azokat sem, akikkel egy életet éltünk. Testvéreink az impresszionizmusban, a gyorsvégűségben, a rossz idegekben, a hirtelen ítélkezésben: okuljunk. Ne legyünk vagy próbáljunk ne lenni igazságtalanok - még a királyokkal szemben sem. (Király az árokban. Budapesti Napló 1905. március 4.)

Franciaország budapesti főkonzulának van egy kutyája. Ez a kutya nyilván francia kutya. Budapest székes fővárosnak viszont van egy adóneme, melynek neve ebadó. Nyilván magyar adó ez. Nos, a magyar adót kivetették a francia kutyára. Hic Rhodus!

Ebből bajok lehetnének. A francia kutya - nem magyar kutya. Ez világos. Külömben is könnyelműség volna egy kutyától, ha már kutya, hogy magyar legyen vagy osztrák. Vagy pláne osztrák-magyar. Eltekintve attól, hogy német rágalomnak tartjuk a francia décadence-ról szóló meséket, határozottan állítjuk, hogy a gloire nemzetéhez tartozni nem rosz dolog. Fashoda ide és Fashoda oda, Franciaország még mindig meg tudná torolni a legutolsó kutyáján esett sérelmet is. A francia főkonzul Budapesten territoriális jogot élvez. Természetes, hogy territoriális jogot élvez a kutyája is. Egy francia kutya meghal, de egy barbár, keleti ország lealacsonyító hűbérdíj-követelésének meg nem adja magát. Ebből nem eszik Budapest, azaz mille pardon, Budapest.

Mondjuk, hogy Totonak hívják a francia főkonzul kutyáját. De mondjuk, hogy Toto magyar kutya volna, és Bodrinak hívnák. Mivel pedig magyar főkonzul nincs, Bodri a Návay Aladár úr kutyája volna, párizsi magyar kereskedelmi megbízottunké, mint egyetlen olyan magyaré, ki Párizsban ugyahogy a magyar államot képviseli. Mi lenne Bodrival, ha kázusa akadna Párizsban? A territoriális jogot mely címen élvezné? A néptörzsi Bodri végre is annyi megalázást szenvedne, hogy nyakát önként nyújtaná dróthurokra. De mondjuk, hogy Bodri számol a nagyhatalmi állással, és mint osztrák magyar eb követel különleges elbánást. Hátha Massard úr hármasszövetség-gyűlölete kivinné a párizsi községtanácsban, hogy Bodri igenis fizessen adót. Mint ahogy a budapesti tanács bizonyosan kegyesen elengedi a Toto adóját.

Mit tudnánk tenni Bodriért? Emlékezzünk csak Napóleonra. Nem tudott tőlünk olyat követelni, amit mi, a Habsburg-monarhia, meg nem adtunk volna. Elveszne szegény Bodri. Még ha Bodrovszkynak hívnák is, és földije volna Goluchovszkynak.

Azonban szörnyű ördögöket ne fessünk a falra. Szerencsére, a franciák udvariasak még a magyar kutyákkal szemben is. Természetes hát, ha Budapest is udvarias lesz Totóval szemben. Ha Budapesten állna, a diplomáciai összhang igen szerencsés volna Európában. Éppen azért, ne féljen senki bonyodalmaktól, ha talán a budapesti diplomaták arcát borúsaknak is látja. Nem lesz semmi baj. Csak a magamféle furcsa bolond ember gondol egy percig tisztelettel vegyes irigységgel arra, hogy még a kutya sem kutya, ha francia. (A francia kutya. Budapesti Napló 1905. március 10.)

Hatvanhét esztendeje ma, hogy a pesti árvízen bátorságosan hajózott Wesselényi. Miként Krisztus a tengeren. A franciskánusok templomán ma már ott kellene lenni a táblának, mely az árvízi hajós emlékét hírdeti. Nincs még ott. Nem is baj. Bőbeszédű, lanyha verses strófa, városházi ünnepi szónok, hivatalos kegyelet sohse késhetnek eléggé. Egyébként is Wesselényi árnya nem szokott hozzá a tömjénhez. Fadrusz érezte, hogy ki volt. És néhányan talán még. Fadrusz előtt és Fadrusz után. De kezesen mindig. Mert nem volt ő Krisztus. Csak a kínszenvedésben. A megfeszíttetés sikerében nem. Ő János volt, a keresztelő.

Kis jegyzőkönyvet tartogat e sorok írója, Wesselényi késő kis földije. Átkos órák sóhajtásait, káromkodásait jegyzi bele. E néma, rejtett kis könyvben sok tépődő sor áll Wesselényiről. Nem merne lejegyezni ide egyet sem. Gyilkos analógiák, tömegsértő istenkáromlások ezek. Hanem van valami más is e könyvben. Egy lázas poétaötlet. Ezt talán ide lehet írni. A poéta-ötleteket fölényes mosolygással fogadja a világ. Tehát: élt egy másik Shakespeare, egy másik Heine, egy másik Nietzsche, minden nagynak egy másika, akit a világ nem ismer, s aki prófétaibb, több volt azoknál, akiket ismer... Wesselényi több volt, sokkal több, mint ama nevezetes utókor még csak álmodja is. A kufsteini fogolynak, Voltaire legtüzesebb magyar adeptusának és Cserei Ilonának a fia olyan pompázó kifejlődése, fenoménja volt a magyar férfiléleknek, amilyenhez hasonló talán egy-kettő akad. De nem volt percnyi pontossággal érkezett fia a beteljesedett időknek, s a graefeubergi vak embernél alig van tragikusabb magyar sorsú alakja a históriának. Zilahon áll a szobra. Szilágyságban, fészkében ama fényes familiának, mely a kevesek közül való, kiknek minden rendű Marat-k megbocsátanának, amiről végre is ma már nem tehetnek: hogy címeik és ismert őseik vannak.

Rajta múlt volna csak, ma nem volna ez az ország feudálisabb, elmaradtabb bizonytalanabb sorsú, mint valaha. Balítéletek írója szabadabb lélek volt, mint akárki is az ő korában. A mi korunkról nem is szólva, mikor minden olyan átkozottul ideális, s mikor még a legszabadabb gondolkozó is tartogat egy sötét, süllyesztő ajtót az agyában.

De ma csak az árvízi hajós napja van. Ne szóljunk arról, hogy milyen nagy szüksége volna ma ez országnak azokra a nagyszerű erejű karokra, melyek az árvizes Pesten annyi életet emeltek ki a romból és az áradatból. A hivatalos ünnep meglesz. Ünnepeljenek ma csak a megértők. Ezúttal kivételesen pontos dátumon. Az új Budapest minden gyermekétől elvárhatna ugyan egy könnyektől és emlékekkel telt percet Wesselényi árnya. Büszke árny ez. Áldozzanak tehát csak azok, kikből ez önként jön. Nézvén kétségben a mai szörnyűséges, árvizes világot, erősödjenek. Végre is nem lehet ott sokáig Hamletek kezében a sors, ahol hatvanhét évvel ezelőtt az akciónak olyan legendás bajnoka élt, mint Wesselényi. (Wesselényi. Budapesti Napló 1905. március 14.)

Úgy gondolom, s hibául ez ne róvassék nekem: agyon fogjuk szeretni szép hazánkat. Ha valaki kijelenti, sőt óhajtó hangon mondja, hogy éljen a haza: minden bűnei meg vannak bocsátva. Ha képviselő, akkor rögtön nagy államférfiú. Ha író, rögtön jeles író. Ha művész, rögtön kiváló művész. És csodálatos, már ha az ember például azt mondja, hogy kétszer kettő négy, annak már semmi hatása sincs. Éljen a haza? Hát persze, hogy éljen. De minek beszéljünk mindig erről? Anatole France rossz francia hazafi? Chamberlain rossz angol? Ibsen hazaáruló norvég? Ezek az urak és még néhányan ritkán éltetik hazájukat. Vannak más szempontjaik is, mint nemzeti színűek. De azért nincs otthon semmi bajuk. Ellenben az agg Coppée, mióta mindig hazában utazik, rosszabb verseket ír Pósa Lajosnál. Jó, jó, ismerjük az érvet; átkos és speciális helyzetünk és sorsunk. Helyes. Nagyon helyes. Tehát beszéljünk kevesebbet. Vigyázzunk a német körmére erősen. Martinuzziskodjunk. De dolgozzunk szélesebben és erősebben a nagy nemzetek fiainál. Próbáljunk szülni nagy államférfiakat, írókat, kereskedőket, művészeket, iparosokat. Legyen olyan mély kultúránk, hogy szédülve rohanjon bele az oláhocska, tótocska géniusz. Ez a beszéd. De hogy az legyen a nagy poéta, aki mindig hazafias verseket farag, a tehetségtelen piktort rangra emelje a nemzetien színező ecset, ez mégis csak felháborító.

Van aztán a dolognak még egy mókásabb oldala. Vannak itt dúsgazdag, címeres familiák. Övék az ország és a hatalom. Sokszor talán a gráciák el is maradnak bölcsőjüktől. Ellenben, ha aztán pláne ők is éltetik a hazát, nohát az egyszerűen megőrjítő. Gróf és milliomos, és ő is szereti hazáját, azt mondja! Oh! Ha aztán pláne ezt tollal, eszével, zongorával teszi! Odavagyunk. (Péntek esti levél. MK 1905. április 2.)

Mark Twain csinált egy áprilisi tréfát. Kiírta a lapokban, hogy neki elveszett egy fekete macskája. Aki visszahozza, nagy jutalmat kap. Azonban a macskát bajos lesz megtalálni. Olyan fekete, hogy láthatatlan. Még napverőn sem tetszik meg fekete teste. És mi történt? A tréfa nem sült el. Másnap legalább ezer macskát vittek a szerencsétlen humorista lakására.

Úgy hirtelen nem tudom ellenőrizni, hogy ez a macska nem - kacsa-e. Ám lehet, hogy az eset tényleg megesett Mark Twainnel. Ha pedig nem esett meg s az egész hír egy újságíró tréfája, az az újságíró állapítsa meg magáról, hogy ő a modern Aiszóposz. Pompás egy modern mese volna ez a mese. Halhatatlanságra méltó szimbóluma annak a viszonynak, melyben művész és közönség állanak. Persze művész alatt író is értendő. Azon fordul meg minden, el tud-e valamit a publikumával hitetni a művész. Önök, kik most tárlatokra járnak, húsz évvel ezelőtt nem láttak rőtvörös eget, violás rétet, kék ugart s effélét. Ma látnak. Jönni szokott időnként egy piktor, ki újat lát. Megfesti. Megtanítja önöket új színekre. És evvel megtanította önöket látni. Baudelaire hangulatait Baudelaire előtt biztosan, határozottan nem érezték az emberek. De jött ő. Megérezte ő. Verseiben beszámolt róluk, s megtanított minket új hangulatokra.

Minden művész ezt csinálja, s annyira művész, amennyire ez sikerül neki. A fekete macska láthatatlan, de a művész megmutatja s mindjárt látja ezer ember.

Az aztán az életnek egy másik lapjára tartozik, hogy némely művésznek könnyebben elhiszik, hogy valahol ott a macska. Még ha a művész nem is művész. Ki tudja? Talán él Amerikában egy szegény ismeretlen ördög, ki tízszer akkora író, művész, humorista, mint Mark Twain. Írta volna ki ez a szegény ördög a macska dolgát, nem igen vittek volna neki ezer macskát... S ezen világrengető hír se nyargalt volna át hozzánk olyan gyorsan az Óceánon, ha hőse, nem egy Mark Twain. Mindegy: a mese pompás. (A fekete macska. Budapesti Napló 1905. április 8.)

(A marokkói nap tüzesen tűz le a sivatagos tájra. Csöndes, álmos turbános emberek két szamarat hajkurásznak. A szamarak zsákot cipelnek. A zsákok fekete véresek. A két szamár beszélget.)

I. Na, csak furcsa szokásuk van az európai embereknek. Lenyiszálják egymás fejét, s aztán szegény szamár vigye. Hát mire jó ez?

II. Látszik, hogy afrikai szamár vagy. Nincs érzéked a civilizációhoz. Én korzikai vagyok, Napóleon földije, s meg is látszik rajtam. Az eset igen egyszerű. Most az egész világ Marokkóra figyel. Európa civilizálni akarja Marokkót. Az ám, de sok a vállalkozó, mivel a civilizálás igen jó üzlet európai kultúrállamok számára. Egyelőre már úgy volt, hogy mi franciák leszünk itt az urak. Most kiderül, hogy az angolok is csak mentalis reservatio-val ruházták ránk a civilizálás jogát. De sőt még veszedelmesebb konkurrensünk támadt: Németország. Vilmos császár személyesen fáradozik az üzlet lebonyolításán. S minden attól függ, hogy a ti szultánotoknak ki tud jobban udvarolni Eközben az a szamár Buhamara fogja magát, s Buamama barátjával éppen jókor újra föllázad a marokkói szultán ellen. Ez a csacsi Buhamara azt hiszi, hogy neki több joga van a marokkói trónhoz, mint a mostani szultánnak. A szamár ember. Éppen jókor kívánta meg a marokkói trónt. A lázadó csapatok már Udsát szorongatták, ahova mi ezt a száz és egynehány fejet visszük. Arról volt szó, hogy a franciák bebizonyítsák, hogy ők a legjobb barátjai a marokkói szultánnak, s a civilizáláshoz ők értenek a legjobban. Egy francia hadnagy tehát, Mougin, hamarosan leágyúzta a szultán ellenségeit. Aztán levágatta a halottak fejeit.

I. De miért?

II. Mert a marokkói szultán tíz frankot fizet már régi idő óta minden ellensége fejéért. Mi csinos summát viszünk a hátunkon. Ennyi pénzről nem mondhatnak le Mougin hadnagy vitézei. Az üzlet - üzlet.

I. Nekem az anyám, aki járt Franciaországban, azt beszélte, hogy ott finomak az emberek. Azt hirdetik, hogy minden ember egyenlő. Hajh, mikor lesz ez így köztünk, szamarak között is. De nem értem a dolgot. Ha olyan finom emberek a te honfitársaid, mégsem volna szabad ilyen dolgokat mívelniök.

II. Oh, te - ember! Nem vagy érdemes a szamár névre is. Az más - otthon. Ott nem történik ilyesmi. De olyan helyen, hol még új dolog a civilizáció, még imponálni kell tudni neki. Meglásd, legközelebb a német császár valahol háromszor ennyi fejet rakat két szamárra. Végre is a civilizálatlan népek lássanak tisztán: melyik az igazi kulturvolk, ami németül van mondva. Ti, persze, nem európai szamarak, nem tudjátok, hogy mi az európai kultúra.

I. Iszonyú meleg van. Nehéz ez a sok arabus fej. Hanem amiket beszélsz, igazán nem értem.

II. Aki nem tud arabusul, ne beszéljen arabusul. (Két szamár beszélget. Budapesti Napló 1905. április 13.)

Költözik a párizsi Morgue. A híres Morgue, melyet ott künn meg szokott nézni az idegen. Talán rossz olvasmányainak emléke miatt. Talán azért, mert Párizsban az élet kacagó áradata beteg vágyak tengerébe sodorja a lelkeket. Akarjuk azokat látni, akik a legszomorúabban hagyták abba a kacagást. Az élet enyhülései ilyen helyeken teremnek. Több a felségesnél látni embereket, kiket legnagyobb erővel dobott ki forgatagából az élet. Hidegek, csúnyák, tudatlanok s olyan halottak, hogy már halottabbak nem is lehetnek. Ezek elvégezték. A legtöbbjüknek még az is megadatik, hogy nem ismeri fel őket senki. Jöttek valahonnan az életből? Miért árulják el, hogy mi történt velük? Elvégezték s idejöttek...

Csodálatos dolog, s szinte remegve írja le az ember: a demokrácia lendítette föl a Morgue-ot is. Mióta a nagy forradalom valamelyik évének thermidorán eszébe jutott a hivatalos Párizsnak, hogy ideje már emberekhez illőbb hajlékot emelni ismeretlen halott polgártársaink számára, divatba jött a Morgue. Megnőtt a népszabadság, kultúra, tudás, népesség. És megnőtt, rémesen megnőtt, az elesettek száma. Nem kell háborút viselni. Az egyre komplikáltabb modern élet elvégzi a szükséges vérengzést. És jaj a legyőzötteknek a békés, kulturális életben is. Minden nap támad új nyavalya. Minden nap tombol új szenvedély. Egyre szomorúbb sorsuk lesz az emberi idegeknek. És jönnek mind nagyobb számban a Morgue s a Morgue-ok lakói. Azt írják Párizsból, hogy nagy baj van. Minden quartier tiltakozik az ellen, hogy az új Morgue-palota az ő attrakciója legyen. Az elevenek nem szeretik a halottakat. Az el nem esettek rémüldöznek az elesettektől. A halottak pedig jönnek. Annyian jönnek, hogy tágas, nagy-nagy palota kell már nekik...

Az emberiséget valami őrült humanista láz fogta el egy idő óta. Hálaistennek. Az emberiség rettenetesen bízik magában. Néha tehát nem árt lehajtani a fejünket s átadni magunkat egy kis, üdvös, bús reménytelenségnek. Emlékezzünk meg néha, hogy ez az óriási élet mégis csak az, aminek régi nagyok mondják. Bolondos színjáték. Halad a tudomány? Vele halad a betegség is. Nő a szabadság? Kínosabb és általánosabb lesz a lenyomottság érzése. Mi kapnánk helyet a párizsi Morgue-nak. Szembe építtetnők a lelencek palotájával. Hogy kitágult ez is!... Jönnek az elevenek, és jönnek a halottak. Ez aztán egy kis mementó is volna. Ez a két palota egymással szemben. Olyankor, mikor az emberiség hajlandó magát nagyon elbízni. (Költözik a Morgue. Budapesti Napló 1905. április 30.)

Az Akadémiának a minap nagy örömet szerzett egy pécsi joglíceumi tanár. A tanár úr a tömeg bűntetteiről tartott fölolvasást. És a felelősségről persze.

A pécsi tanár úr újító hajlandóságú ember. Ez az újító hajlandóság abban világlik meg nála, hogy a bűnös tömegnek nem minden egyes egyénét egyformán kívánja ő büntettetni. Ami szép dolog. Sőt ő még a tizedelésnek sem híve. Ami pedig nagyon jeles büntető mód. Egyik dicsősége az osztrák hadseregnek. Egy egész ezred találtatott bűnben? Minden tizedik legény kikötődött. Még vétkes is kerülhetett a megbüntettek közé.

De a pécsi tanár úr modern ember. Ő a tömegkriminálitás dolgában egészen a mai felfogás híve. A már kodifikált felfogásé tudniillik. Mérlegeljünk, de büntessünk mindenkit. Igaz, hogy a saját teóriája szerint is a tömeg az egyént a maga valóságából teljesen kivetkezteti. De ez mindegy. Büntetni kell minden egyént. Mert büntetni csak kell?...

Folytathatnók a tanár úr gondolatmenetét, de fölösleges. Nem volt neki semmi mondanivalója. Egyik kis mondatával agyonütötte a másikat. Egyik régit a másik régivel.

De hát akkor miért olvasott fel a tanár úr? És miért élvezett az Akadémia? Azért, amit a pécsi tanár úr az ő felolvasása végére tartogatott. A méla, de alapjában kibékítő és mindenek fölött úri akkordért.

Ez az akkord pedig így cseng: Itt az ideje, hogy a tömeget, a nyugtalant, a rakoncátlant, megfenyítsük, itt az ideje, hogy minden izgatást bűntettnek deklaráljunk.

Valóban itt az ideje. Éppen azért beszélhetett az Akadémiában a pécsi tanár úr. Az Akadémiában, ahol a spanyol inkvizíció is igazolva van már.

Az Akadémia fennállása óta először érezte meg az idők hangulatát. Az igaz, hogy az idők hangulata vagy száz évvel visszacsúszott a múltba.

Pisszegni mersz, tömeg? Éppen jókor. Jogokat akarsz? Nem tiszteled a társadalmi békét? Nem tiszteled a tekintélyeket, a múltat? És még az Akadémiát sem tiszteled?... Olyan idők járnak, hogy bűnhödni fogsz, tömeg. Olyan idők járnak, hogy aki valami újítást hirdet most, az izgató és bűntevő!...

Egyenesen az folyik a pécsi tanár úr beszédéből, hogy a grófi domínium elégedetlen aratóira rá kell küldeni a katonaságot. Beszállásolni a falvakba, hol az elégedetlenek laknak. És ha pláne szavazati jogért kiabál a tömeg? Egyenként izgatók, s egyenként büntetendők.

Itt az ideje. Mondja a pécsi tanár úr. Félünk, hogy igaza van. Itt az ideje. (A megfenyegetett tömeg. Budapesti Napló 1905. május 11.)

A mi hitünk szerint ebben az országban, ebben az időben, ha a dolgok rendjükben folynának, a nőíróknak kellene vezetniök. Megnyugtathatjuk a különben is napszámos módra durva és remegő férfiírókat. Még nem jöttek el nálunk a nők, kiktől félni kellene. Lux Terka és Tormay Cecil könyveire gondolunk. Két nagy női intellektus. Mindkettő nemes, elsőrendű dilettáns. De dilettáns. Nem hozták el közénk, amit a nőíróktól várunk: a női lélek új szenzációit, képeit és melódiáit. Ügyesek. Néha megejtők. De műkedvelők s naivak - még a mai magyar irodalmi mérték szerint is. Lux Terka könyve két hosszú novella. A mai lelketlen, haszontalan magyar élethez szállít bizonyságot mindakettő. Csínnal és bájos melankóliával ékes írások. Ennyi az egész. Tormay Cecil novellái nemkülönben. (Péntek esti levél. MK 1905. május 21.)

Ódák

A nagy költő egy rózsaszínű májusi felhőről hallgatta végig a tiszteletére rendezett ünnepségeket.

Különösen a versek érdekelték. Sok helyről sokféle vers zengett fel hozzá.

A nagy költő átkiáltott a magyar Olümpra:

- Ti is halljátok.

Talán Kazinczy Ferenc válaszolta:

- Igen. Nagyon szép versek. Úgy képzelem néha, hogy értem is őket.

A költő a rózsaszínű felhőn nyugtalankodott.

- Ejnye, ejnye...

Átment az Olümpra. Ott az egyik ódát Kazinczy németre, Budenz finnre fordította le, s elszavalták neki:

- Így már egészen csinosak - mondta a néhai nagy költő. (Nagyon furcsa esetek. Budapesti Napló 1905. május 23.)

Egy kalapgyáros csődje

Néhány hónappal ezelőtt James Peartsbourg úrhoz beállított egy régi üzlettársa.

- Uram. Tudom, hogy ön tízmillió font boldog ura. De azt is tudom, hogy nem volna szava az ellen, ha e milliók megfiadzanának. Hallgasson rám. Milliókat lehet szerezni. Még pedig különös módon. Messze Keleten, Magyarországon politikai válság van. Miniszterelnököt keresnek. Miniszterelnök bárki lehet, kinek egy formás angol cilindere van. Készpénz azonban kevés van a jeles országban. De végrehajtani még lehet ott. Gyártson cilindert, uram. És küldjön embereket szét abban az országban. Hat millió cilinder biztosan elkél.

Néhány hónappal később James Peartsbourg megtörve állított be régi üzlettársához.

- Gazember, tönkretettél. Megvettem az összes megvehető londoni kalapgyárakat. Hónapokon át őrült munkát végeztettem.

- És?

- És összesen egy millió levél érkezett Magyarországról. Valamennyi azt kérdezi, hogy nem cserélek-e be régi cilindereket. Újat egyetlen egy ember sem rendelt. (Nagyon furcsa esetek. Budapesti Napló 1905. június 1.)

Firenzében, az édes Firenzében, meg akarta ölni magát szép júniusi éjszakán a hervadott Bourbon Elvira férje: Folchi piktor. Bizony ez az eset ebben a mai mennydörgős világban nem nagy eset. A nyavalyás piktor sebesülten fekszik. Talán meg is hal. Ki törődik vele? Nagyobb esetei vannak a mának. Még Firenzében sem méltányolják Folchi cselekedeteit. Hiszen júniusban vagyunk már. És Firenzét odahagyta minden elegáns úr és dáma. Hogy is lehet post festa, illetve post évad követni el öngyilkosságot? Ez a szegény Folchi csakugyan nem volt világfi. Egy kicsit sem. Beleesett a verembe. Találkozott egy idősecske hercegleánnyal. Most aztán nyelheti a revolvergolyót, amíg csak bírja.

Manapság a nőktől kezdünk várni minden jeles és bátor dolgot. Ők lesznek mindenütt a nemzetőrök. Ők védik meg a gyermekeket. A leányártatlanságot. Van ligájuk minden védelemre. Még az ölebekére is. Kérve-kérjük a nőket, alakítsanak egy ligát a férfiak védelmére is. Modern nőkhöz beszélünk, akik fölváltották már a régi, ostoba, babonás fogalmakat. Akikhez nem férkőzhetnek avult teóriák.

Szólhatunk hát bátran. Nincs gyöngébb teremtés a földön, mint a férfi. Hiszen tudják ők ezt, az új Évák. A természet ezt az egyet hagyta minden fegyverzet nélkül. A férfit voltaképpen nem védi egyéb, mint egy sikerült, ódon monstre-hazugság, hogy ő az erősebb. Most ez a hazugság is foszlóban van. Mi marad akkor a szerencsétlennek? Hiszen olyan gyönge, naiv és esendő. (Lex-Folchi. Budapesti Napló 1905. június 4.)

Spanyolországot felemelni: kellene, helyes volna, szép volna, dicsőséges volna. De sem Spanyolországot, sem Magyarországot nem emeli fel az ágyú és a hajópáncél. Iskolákat kell állítani, tanulni kell és tanítani kell, dolgozni kell és produkálni: ez emeli fel az országokat. A régi imperializmus vagy az új imperializmus építését benn kell kezdeni, lenn kell kezdeni, meg kell alapozni a kultúra erős alapjával. Ha az alap nincs meg: úgy törnek össze a flották és az ágyúk, mint az orosz flotta és az orosz ágyúk a csuzimai szorosban.

Spanyolországban nem állítanak iskolákat. Hajókat építenek. Spanyolország rosszul kezdi az új imperializmust. Mi ismerünk egy másik országot, ahol szintén rosszul kezdik… (Spanyolok. Budapesti Napló 1905. június 9.)

Egy szerencsés baleset

Szada Jakko, a tüneményes Japán egyetlen színésznője, automobilján egy kis kirándulásra indult. Jó messze elröpült Tokiótól s keresztül akart hajtani gépjével a Busi hegyen, mely valamikor tűzhányó volt. A tetőről őrült iramodással kezdett a lejtőn repülni az automobil. Nem lehetett visszatartani. És szembe vele egy gyaloghintó jött. Az automobil keresztülgázolt a gyaloghintón. És repült tovább, mintha mi sem történt volna. A gyöngébbek kedvéért meg kell jegyeznünk, hogy Szada Jakko nem nagyon kegyelt nagyság Japánban. Igen magasrangú tisztelői vannak, de általában nem tudják neki elfeledni, hogy nő létére komédiázik. Két nap múlva tért vissza kirándulásából Szada Jakko. Álmélkodva nyargalt be Tokióba. Az egész város friss díszben volt. Egy új csuzimai győzelem? Mi történhetett? Ahogy palotájába ment, várta a mikádó egy rendelete Szada Jakkot. A császár előtt még sohasem volt szabad neki megjelennie. Mi történhetett? A császár nagyon kegyesen fogadta a japáni Sarah Bernhardt-ot.

- Leányom, ezennel udvarhölgyemmé nevezlek ki.

Szada Jakko csak később tudta meg, mi történt. A gyaloghintóban, melyet az ő automobilja elgázolt, Fujashi ült, a császárnak egy beteg rokona, ki arról volt nevezetes, hogy sohse tudta azt mondani, amit gondolt. Mikor az automobil elütötte, ez a Fujashi ütést kapott a fejére. És azóta egészséges. A japáni orvosok modern orvosok, akik fölismerték, hogy mi történt. Fujashi fejében szerencsés átváltozások történtek. Az áldott szerencsétlenség meggyógyította. Most ahelyett, hogy mást mondjon, mint amit gondolni szokott, most mást gondol, mint amit mond… (Nagyon furcsa esetek. Budapesti Napló 1905. június 9.)

Van-e abból haszna a hazának; ha szűk látókörű embereket nevelnek neki? Olyan egyszerű e dolog. Az ember sírni szeretne dühében, hogy ez - kényes kérdés. Nem a hazafiság revíziójáról van szó, habár a frázis ügyes. Arról van szó, hogy a csámpás, elfogult, kártékony hazafiság-magyarázat helyébe jöjjön már az igazi magyarázat. És az igazi hazafiasság. Jöjjenek a szabad, messzelátó, büszke szemek, a halló fülek, az értő és hasonlító elmék. Ne ordítsuk mindig a hazát, de szeressük, s legyünk számára olyan értékesek, olyan jók, amilyenek csak lehetnek e nagyszerű, világosodó korszakban fejlett kultúremberek. Egy statisztikus bebizonyította, hogy minél kisebb és elmaradtabb egy ország, annál hosszabb a nemzeti himnusza. Andorra köztársaságé vagy negyven strófából áll. A tibetiek, mikor nemzeti dalukat el akarják énekelni, tíz napig alig pihennek valamit. Kultúrországban az emberek nem énekelnek folyton a hazáról, s a haza igen boldog. (A hazafiság revíziója. Budapesti Napló 1905. július 7.)

Ha Ogyesszához közelebb van Fiume vagy Trieszt?... Gondolatnak is rettenetes. Beevez szegény Patyomkin. És hétszázötven akasztófa várja a parton. A nemzetközi udvariasságnak mi vagyunk a finom művészei. Mi persze hogy kiadtuk volna a véres lázadókat. De sőt megspóroltuk volna a szegény orosz kincstárnak a szállítás díját. Magunk csináltuk volna meg az ekzekúciót.

És Cantacuzene [helyesen: Cantacuzino]? A szép nevű román miniszterelnök? Ezt mondja:

- Románia a világ egyetlen államának sem lesz hóhéra. Nekünk csak a humanizmus parancsol. A szabadság adott nekünk életet. Mi hűtlenek nem lehetünk a szabadsághoz. Patyomkin emberei, Romániában szabadok vagytok.

Hát csakugyan Keletről kapunk ezután minden szép igét és tettet? Ezeket a szavakat elmondhatta volna-e Goluchowsky?

...Csak éppen a román királyné ne lett volna kíváncsi a Patyomkin vezéreire...

Sinajában, szép Sinajában, királyi villa szalónjának ajtaját inasok tárják fel s jelentik Románia királynéjának:

- A Patyomkin vezérei.

Belépnek ők, kik hárman vannak. Vérszennyes ruhájukat az előbb váltották föl. Carmen Sylva öreg, de kényes idegei boldog, hirtelen zenebonába törnek. Hát itt vannak.

- Konzulai vagyunk Patyomkin köztársaságnak, királyné. Köztársaságunk addig sem élt, mint a lengyeleké. Az orosz despotizmus szüli, és fölfalja a respublikákat. Mi mégis konzulok vagyunk, maradunk. Konzulok a száműzetésben. A legújabb világ trónkövetelői. Egyelőre ki gépész lesz köztünk, ki zsákhordó. A Patyomkint viszik a cárnak, s mi nagyon fáradtak vagyunk.

Erzsébet királyasszony kéjesen, álmodozva nézi, nézi a hármat. Ráncos, finom orrocskájának falai remegnek.

- Öltek? Sokat öltek?

- Sokat.

És Carmen Sylva még e nyáron Sinajában mesét fog írni a Patyomkinről. Vagy pláne opera-librettót.

Boldogok a királyi írónők. Ők villájukba rendelhetik a legszebb, legborzalmasabb sujet-ket. Szerencse, hogy a cár nem író. Vagy hátha éppen az? Hátha témák céljából rendezi mindazt, ami most birodalmában lángol?

Mikor a föld megindul, rossz dolguk van a művészeknek. Mit tudnak ők olyan hangosat, beszédeset, nagyot teremteni, mint a történelem. Miklós cár ma a világ első írója. Senki sem gyűlölheti őt úgy, mint a lelke mélyén Gorkij. Nem tud a drámáival konkurrálni. A cselekvő emberek nem hiába olyan gőgösek minden álmodók fölött. Carmen Sylva műveibe régen becsomagolták az utolsó sajtot, mikor még tanítani fogják Cantacuzene nagyszerű pózát, büszke igéit a román nebulóknak. És ki tudja? Nemsokára vajon nem azért kapják-e meg Besszarábiát a románok, mert Brutust játszották Caezárral szemben? Nagy omlások következhetnek közel időben, s boldogok a nemzetek, melyek okosan tudnak strébereskedni. (A leszerelt köztársaság. Budapesti Napló 1905. július 11.)

Meghalt Nagelmackers György. Csodálatosan nem a Pullman kocsi altató hintázó ágyában, holott a stílus így kívánta volna. Villepreux-ben halt meg, elegáns villában, csöndes, nagy szobában. A vasúti hálókocsiknak ő volt az alapítója, és aki holnap a maga déjeuner-jét s diner-jét étkezőkocsiban fogyasztja el, s mikor a vonat berohan az alkonyatba, pihenni indul a hálókocsi felé, egy kicsi megilletődést ne sajnáljon a villepreux-i halott embertől.

Novemberben láttam Monte Carlóban. A côte d'azur rapide, Európa leggyorsabb vonata, először száguldott ki a ködös Párizsból, s robogott Napfényország felé, a Riviérára. Ez a vonat is az ő ideája volt. Ez a villámszekér, mely úgy vágtat át az éjszakán, hogy a boldog gazdagokat kék tenger, virágerdő és sugárözön világába röpítse, mint a tüzes vágyakozás. Újságírók jöttek az első vonattal. Bankett volt Nizzában, Monte Carlóban. Blanc úr rakott dús asztalánál azután toszthoz állott föl Nagelmackers György.

Nagy orátor nem volt. Ki is várt tőle elokvenciát? Egy nagy szatócstól. Mit is lehetne arról beszélni, hogy tizennyolc óra helyett alig tizennégy óra alatt röpülhet Párizsból Mentonba a pénz és idő boldog fecsérlője? Szalonban, hálókocsiban, étkezőkocsiban?

És amit Nagelmackers mondott, vers volt. Poétává csúcsosodik minden kiválóság. A zseniális műtrágyagyáros is poéta. Poéta volt Nagelmackers is.

Elmondta, hogy kinevették, Amerikában is kinevették, mikor legénykorral, legénybátorsággal zaklatta a vasútigazgatókat kocsiéttermeinek, kocsi-hálószobáinak új tervével. Mennyi küzdés, kételkedés, reménytelenség után kapott egy kis meghallgatást. Mert a világ nemcsak a messiásokhoz kegyetlen, de az ügyes kalmárokhoz is. Vajon milyen sorsa lehetett annak az ismeretlen ősnek, aki a kétszer kettőt új szóval mondta ki? Bizonyosan rosszabb, mint a Nagelmackersé, e zseniális belgáé. Ő neki hamarabb adott igazat az idő, mint a testetlen eszmék messiásainak. Fogy a távolság. Az emberek benyüzsgik az egész földgolyót. Új és új gyorsaságú kerekek kattognak bele a legszűzebb vidékek csöndjébe is. És rohan velünk egész modern elpuhultságunk. A francia konyha, a szecessziós szalón, a ruganyos ágy, a könyvtár is, ha kell. Sőt az imazsámolyt is viszi gúnyos prüsszögéssel egyik-másik repülő avenue. A szibériai vasúton kápolnák is vannak.

Erről beszélt Monte Carlóban Nagelmackers. És hogy ki látja e haladás, ez igazi haladás végállomását? Erről beszélt egy poétának szent lázával és önérzetével. Sok sok milliónak megszerzett gyönyörűségében, s habzó, nemes pezsgővel a pohárban.

Mi nevethetünk ma már. Micsoda nagy dolog is, hogy aludni lehet a vonaton s enni, ha éhezünk? Pedig ez a kis ötlet fölért egy új filozófiai rendszerrel. S ma már sejtjük, hogy öt millió messiásnak nem sikerült volna, ami okvetlenül sikerülni fog a jövőben ama sűrű értelmű, komplikált cselekvésnek, melynek neve: közlekedés. (Nagelmackers György. Budapesti Napló 1905. július 12.)

Franciaország népét kezdi nagyon bántani, hogy saját vére úgy elfordult tőle. Pár nap múlva vagy kétszáz kanadai iparos és kereskedő érkezik Párizsba s Párizs olyan fogadásra készül, mint mikor az anya várja a régen nem látott fiút. Hogy vigyék vissza a hírt Kanadába, hogy szeretik Európában a régen elköltözötteket. Hogy Franciaország egész erejével, szívével szeretné jóvá tenni a históriai bűnt, hogy valamikor francia embereknek el kellett hagyni francia hazájukat. És akik ismerik a viszonyokat, tudós, gondolkozó franciák, mosolyognak. Búsan mosolyognak. Nincs rá eset, hogy a kanadai franciák valaha még együtt tudjanak érezni őshazájukkal. Mert a fátum kegyetlen és igazságos.

De csak ezért oktalan dolog lett volna a kanadai franciákról írni. Más okból írtunk mi. Azért írtunk, hiszen nekünk is van egy magyar Kanadánk. Azt mondják, egy millió magyar él már Amerikában. És nő a számuk, nagyon nő. Nemsokára talán többen lesznek ők, mint mi idehaza... Tartsuk meg őket ott künt magyaroknak? Megtörténhetik ez is. Bár arra is szegények vagyunk, hogy itthon megvédjük a véreink magyarságát. De egy bizonyos. Elvesztettük őket. Életünket, lelkünket sohse fogják már azok érteni, akik oda éhesen, búsan, elszántan kimentek. Még ha meg is maradnak magyaroknak. A gloire népe, a hatalmas, a gazdag Franciaország nem tudta a fiait túl a tengeren megőrizni. Hogy tudnók mi? Valamikor azt a szózatot mondták e földön, meg kell bocsátanunk az apagyilkos magyaroknak is, óh mert nagyon kevesen vagyunk. Ma meg harminc millió magyarról álmodunk, de hordatjuk el őket hazulról, ki Amerikába, nehogy egy aratósztrájknál is aratóbb-sztrájkot csináljanak. A fátum lakoltatni fog bennünket a magyar Kanadáért. Megutálnak, meggyűlölnek ott kint saját véreink. S talán megérdemeljük. Mint megérdemli Franciaország, mely valamikor éppen úgy tűrte, hogy dögrovásra jussanak a gyermekei, mint mi. (A magyar Kanada. Budapesti Napló 1905. július 14.)

Fekszik egy véres ember az út porában. Hajnalodik. Verebek fürdenek a porban. Valahol harang kong.

A két veréb vidáman csiripolgat. Az egyik pajkosan megkoppintja a véres ember hideg orrát. Ez fiatal veréb, forradalmár.

A másik veréb szamaritánus veréb. Kis, szürke, csipogó bölcs. Oktatni kezdi a fiatalt:

- Ne bántsd. Ember volt az még egy félórával ezelőtt.

- Hát miért nem mozog?

- Nem tud már mozogni. A tengernyi házak közé akart menni gyalog. Ezért halt meg. Mert tudod, kétféle ember van. Gyalogjáró és gépenjáró. A gépenjáró köteles a gyalogjárót megölni.

- Te láttad?

- Láttam. Úgy jött, mint egy villám. Búgott. Kacagó emberek ültek rajta. Ez, szegény, szembe jött velük. Keresztülrepítették rajta a gépet. Nyekk. Ez, szegény, meghalt. A gép repült tovább. Ki tudja, hol jár már? Keresi a többi gyalogjárót.

- És evvel mi lesz?

- Eltemetik. A rendőrök pedig jelenteni fogják, hogy egy ismeretlen, gyalogjáró férfiút, szegényest, fiatalt, holtan találtak. Minden valószínűség szerint automobil gázolta el.

- És az automobil nem kap jutalmat?

- Nem.

A fiatal veréb elmélázva kapargatta a véres port. Először örült életében annak, hogy ő – veréb. (Egy holttest. Budapesti Napló 1905. július 19.)

Mister Alexander, a budapesti néger kolónia egyik bonvivánja, kószált valahol. Talán az Andrássy-úton. Észrevett egy asszonyt, aki sétált az ura karján. Alexander úrnak tetszett az asszony. Odalépett, és szó nélkül megcsípte. Az asszonyt tudniillik. A karján. És kellemesen vigyorgott hozzá Alexander úr. Az asszony sikoltott. A férj fölemelte a botját. Alexander úr dühbe jött. Egyik kezével kést, a másikkal revolvert rántott elő. A fehér asszony és az ura majd megjárták.

Úgy-e, hogy könnyű megérteni Amerika népét? A yankeenek nem az orra kényes. A yankee meglehetősen elrúgta magától az európai csacsiságokat. A néger szagát elbírná a yankee. És mégis olajban főzne meg minden feketét Amerika népe. Úgy-e, egy kicsit meg lehet ezt érteni? Van ugyan egy néger szociológus, ki azt hirdeti, hogy az ő fajtájáé a jövő. Mi, fehérek lejártuk magunkat. Ők lesznek a kultúra előbbre vivői, Athén életének folytatói. Ők, a négerek, kik még Budapesten csak ősbudavári néznivalók, de Berlinben már számosak. Londonban is, Párizsban is. Amerikában pedig úgy szaporodnak, mint a patkányok. Éhesek és lebírhatatlanok. Frakkot vesznek föl esténként, és Haitiban, Domingóban Arisztidesz, Demoszthenesz, Szolon, Lykurgos és Szokratesz neveket hordanak. Mister Alexander is azért viseli e klasszikus nevet, mert Macedóniai Fülöp fiával tart lelki rokonságot. Ilyenek ők.

Arról lehet beszélni, hogy Amerika jogosan bűnhődik. Állatokként hurcolta be ez emberformájú lényeket. Most lakoljon. De még Amerika sem érdemli meg, hogy a Schoelcher-féle álhumanizmus béketűrésével tűrje ezt a lehetetlen sisera-hadat. Ezek sok ezeréves mélységekből jönnek. Berontanak a mi fájdalmasan, évezredek alatt szerzett kis kényelmünkbe, belemorognak a beszédünkbe, belépiszkítanak nemcsak a szalonunkba, de sajátos, törvényes lelkiéletünk szentélyébe. Még a vérünkbe is. Hát nem helyesen gyűlöl Amerika? Hogy nekik is jussuk van a kultúra építéséhez? Akkor a medvéknek is jussuk van s a kattamakiknak is. Ha az ő kivételes embereik hisznek a maguk fajtájú rendeltetésében, jó. Maradjanak együtt, s várják be együtt a maguk idejét.

Alexander úr mutatvány Ősbudavárában, ahol pumákat és lajhárokat is mutogathatnának esetleg. Kékvókot táncol, dörmög, tapsol, s lehet, hogy fehér nők is mosolyognak reá. Sőt lehet, hogy ő kis primitív pszihéjébe olyan tanulságokat szedett Ősbudavárában, hogy elszedheti a pénzünket, az asszonyunkat. Lelőhet vagy leszúrhat bennünket. Annál rosszabb. A medvét is mutogathatják. De csak láncon. A medve nem csupán épületes dolgokat látna Ősbudavárban. De ha a medvét láncon tartják, miért élvezzen Alexender úr annyi szabadságot és jogot, mint Rudyard Kipling vagy Anatole France? (Mister Alexander esetéből. Budapesti Napló 1905. augusztus 3.)

Egy kis tévedés

Vajda Jánossal volt egy kis találkozásom rejtett, hűs, csöndes, nagyszerű helyen. A nagy öregúr nyaral. Én rábukkantam, s ő szóba állt velem. Nem hatalmazott fel, hogy megírhassam, miket beszélt. Annyit mondhatok, hogy a Luzitánok dalát nem írná meg mégegyszer a zord lelkű Nagy, és nincs elragadtatva velünk, kik ezidőszerint Magyarországon ágálunk, szónokolunk. Persze ez mellékes - nekünk. Hiszen nagy poéta Lengyel Zoltán, és nagy politikus Papp Zoltán. Vagy hogy is van. Ellenben azt elárulhatom, hogy a nagy öreg Úr méltatlankodott. Így beszélt a többek között:

- Látod, öcsém, én nem kívánom, hogy engem ez országban megbecsüljenek. De te tudod, hogy ki vagyok kiáltva nagy embernek. Miért nem kaphatom én hát meg, amit Magyarország az ő nagyembereinek, a mostoha gyermekeknek megad. Emlékezetes, hogy Jókait hogy kitüntették, mikor megnősült - magának. Összes munkáiról nem írtak annyit, mint amennyi vicc és riport akkor született. Prielle Kornéliáról az ország kilenctizedrésze azt sem tudta, hogy él. De mihelyt egy kis botrány támadt körülötte, lám mennyit írtak róla. Gondolkozó író- és művésznagyjait az ország pletykákkal jutalmazza. Bizonyosan nincs neki más adakoznivalója. Hazaffy Ubul, a politikus és Éjjeli Panna, a színházi nő leszedik a tejfölt. Nekünk botrányokat kell mívelnünk vagy magunkra ráfogatnunk, ha érdeklődést akarunk a t. c. publikumtól. Kedves öcsém, énrólam még pletykálni sem pletykálnak. Nem olvasom sehol, hogy el akarok venni egy tizenegy éves leányt. Még ennyit sem írnak rólam.

- De bátyám, mesterem, hisz ön már nem él.

- Az ám. Na látod, ezt el is felejtettem. Az ördög tudja, hogy él-e itt az ember vagy sem?....

A szerb trónörökös útja

Sándor úrfi, a kitünő herceg, még két évvel ezelőtt Genfben, mint Karagyorgyevics Péter szabad genfi polgár fia a kereskedelmi alkalmazotti pályára készült. Közben egy apró incidens történt, és Sándor úrfi trónörökös lett Szerbiában. Szólt pedig Sándor úrfihoz az ő királyi atyja:

- Kelj útra, fiam. Ifjúságod egyik főfeladata, hogy megismerd országodat.

Mivel pedig vasút kevés van Szerbiában, Sándor úrfi kocsira ült. A kocsishoz így szólt: Hajts keletre két óra hosszat.

A kocsi hajtott. Megállottak.

- Hol vagyunk?

- Külföldön.

Sándor úrfi dühös volt. Vissza Belgrádba.

- Hajts nyugatra két óra hosszat.

A kocsis hajtott.

- Hol vagyunk?

- Külföldön.

Önök összeszidnának, ha tovább folytatnám. Sándor úrfi nagyon tiszteletlenül figyelmeztette az apját néhány nap múlva:

- Máskor pedig terjedelmesebb országba alkalmazz engem. És ne ugrass be tanulmány-utakba. Én tíz évet szántam ez ország megismerésére. És két óráig sem lehet kocsin utazni benne. (Súgva.) Apropo, tata, annyi pénzen a perzsa sah helyébe is kerülhettél volna. (Nagyon furcsa esetek. Budapesti Napló 1905. augusztus 6.)

Hol van Gorkij?

Dosztojevszkij-uccse, én már kezdem nem is sejteni, mi az a Gorkij? Ha személy, akkor úgy jártam vele, mint az egyszeri magyar járt a Gajzágókkal. Sok Gorkij van úgy-e? Egyik talán a Volgába ömlik. Vagy nem folyó a Gorkij? Persze, hogy nem. Most jut eszembe, hogy a minap Moszkvában gyűlést tartottak a Gorkijok. Sacrebleu! Hiszen azok a Zemsztvók voltak.

A német könyvesboltok azt hirdetik, hogy van egy nagy író, akit Gorkijnak neveznek. Ha ez igaz, nagyon csodálkozunk. Hogy lehet egy nagy író olyan ügyetlen, hogy jobb nevet nem választ? Valami orosz Cagliostronak kell élnie, ki ezt a nevet szerte a világon kompromittálja.

Szinte egy nap alatt ezer hírnél több érkezik Gorkijról. Vagy a Gorkijról?

1. Gorkij színdarabot ír. Krimnek egy csöndes zugában.

2. Gorkij Szentpétervárott van in custodia honesta...

3. Gorkij útlevelet kért Moszkvába.

4. Gorkij Mariusként siránkozik Ogyessza romjain.

5. Gorkij öt nap óta az olasz Luganóban mulat.

6. Gorkij most már mindig külföldön marad.

7. Gorkij nem kapott villát az olasz Rivierán.

8. Gorkij egy nyílt levélben kifejtette, hogy szabadság, egyenlőség, testvériség, az istenét neki.

9. Gorkij az ő orosz Tuszkulánumában annak a nézetének adott kifejezést, hogy a vén hülye már minden emberi türelemmel visszaél. N. B. A vén hülye: Tolsztoj.

10. Gorkij Svájcban nagyon jól érzi magát.

11. Gorkij tovább is Knokkala, finn fürdőhelyen marad, mivel Oroszországot nem szabad elhagynia...

Talán ne folytassuk tovább. Sajnos, Budapesten nincs orosz követség. Kénytelenek vagyunk az orosz főkonzulhoz fordulni. Ha igaz a kósza hír, hogy Oroszországnak egy Gorkij nevű nagy írója van, talán figyelmeztetné e nagy írót e főkonzul.

Ez nemzeti érdek. Azt az állítólagos Gorkijt figyelmeztetni kell arra, hogy e névnek külföldön nagyon svihák hangzása van. Változtassa meg. (Jegyzetek a napról. Budapesti Napló 1905. augusztus 13.)

Ázsia diákjai

Valahol kongresszusra gyülekeztek össze Ázsia diákjai, hinduk, kínaiak, annamiak, japániak, afgánok, koreaiak, malájok, perzsák. És ki tudná őket fölsorolni.

Ázsia ifjai mindenekelőtt azt deklarálták, hogy a História egyik legnagyobb stációjához érkezett. Négyezer év után ismét Ázsia veszi át az emberiség vezetését.

Egyik szónok így fejezte ezt ki:

- A megfordított perzsa-görög harc változtatja meg most a világ arculatát. A japániak - az athéniak.

Egy pillanat alatt kiosztották a szerepeket. A japániak az új athéniak. Kína az új római birodalom. A hinduk lesznek a világ új angolai. Minden ázsiai náció kapott egy európai szerepet a diákgyűlésen.

Az aino diákok azonban nagyon megharagudtak. Ő nekik az jutott, hogy ők lesznek Ázsia magyarjai. Elkeseredetten otthagyták a kongresszust.

Lindner hadnagy

Messze Mandzsuriában csata volt, s a csatában halálos sebet kapott Lindner hadnagy is, az orosz hadsereg fiatal katonája. A kis hadnagy hős volt. És mellékesen nagy orosz poéta. Lantos Verescsaginja az orosz hadseregnek. Egy rímelő Andrejev Leonyid, kiből a vörös kacaj dalban tört ki. Ezt persze Kuropatkin nem tudta róla. Sőt aligha tudta valaki. Ott fetrengett vérében Lindner hadnagy a csata után. Két kozák tévedt arra. Dühösen hallgatóztak. Lindner hadnagy lázasan kiabált. Az egyik kozák megszólalt:

- Te, ez verseket mond.

- De oroszul mondja.

- Mindegy. Tudod, hogy azok az utálatos sárga majmok verseket mondanak, mikor haldokolnak. Ez a hadnagy áruló. Verseket mond, mikor haldoklik.

A másik kozák már ekkor készen volt. Belemártotta a kardját Lindner hadnagy szívébe. Így halt meg Lindner hadnagy, az orosz-japáni háború poétája. Az esetről azonban valamikor egészen másképpen fog megemlékezni az orosz irodalomtörténetírás valamelyik hivatott nagyja. (Nagyon furcsa esetek. Budapesti Napló 1905. augusztus 15.)

A Nobel-díj

Svédország beletörődött, hogy Norvégia ura legyen a sorsának. A svéd miniszterelnök büszkén jelentette ki:

- Svédország szívesen lesz a humanizmus mártírja is inkább, mintsem vétsen a humanizmus ellen. Mi, ha kell, egész létünket áldozzuk föl a világbékéért. Mi olyan nép vagyunk, akik Nobeleket adunk a világnak.

Eközben azonban híre jött, hogy a norvég storthing nem akar lemondani a Nobel-díj odaítélésének jogáról, mely díj tudvalevőleg a világbékét szolgálja.

A norvégek azt vitatták, hogy ők a világbéke hivatott bírói. A svédek azt hangoztatták, hogy Nobel svéd volt, s a világbékét a svédeknek kell megcsinálni.

Rettenetes, véres háború tört ki. Mikor már a skandináv zöld vérbefúlt, megkötötték a békét. A két nép kiegyezett, s a Nobel-díj millióit fölosztották egymás között - hadseregeik újjászervezésére… (Nagyon furcsa esetek. Budapesti Napló 1905. augusztus 15.)

Tüzes, álmatlan párnáiról fájó fejét hogy reggel fölszedi Ferenc József, sietnie kell. A Kaiser-villa nyugtalan. Itt a Család. A hetvenötéves, öreg ember siessen mosolygó arccal a Család elébe. A Család bókolni akar.

Az erdők balzsamos reggele nem érti mindezt. Holott az ischli erdők lojális erdők. Az erdők nem tudják darabokra metszeni az Időt. Az erdők nem tudják, hogy Ferenc József ma hetvenötéves.

A Család tudja. A császár pedig érzi. Nevezetes nap ez. A hetvenötéves öreg ember fájó fejjel emlékezik. Hányszor is gondolta már e napon: rosszabbul nem lehet. És újra jött e nap, és mindig rosszabb Sorsot hozott.

Annyi csók cuppan, amennyit csak megenged a spanyol etikett. Ahogy egyenként jönnek az öreg emberhez hetvenötévnél fiatalabb tagjai a Családnak, valamennyinek bókjából kiabáló figyelmeztetést hall a felséges úr:

- Mi itt vagyunk. Mi vagyunk. Neked emlékezned kell arra, hogy te mindnyájunkért vagy.

És félelmesen szomorú gondolatai támadhatnak a hetvenötéves embernek, mikor végül fáradtan, búsan magára marad. Milyen szerencse, ha az ember kegyes és vallásos. Nem átkozódik. Mert kit átkozzon? Az élet mindenképpen szomorú, ha hetvenötévesek vagyunk. Akkor a legszomorúbb, ha szép és pazar. Elhagyjuk íme mindjárt. Szép és pazar pedig. Elhagyjuk mégis, hogy helyet adjunk a fiataloknak. De éltünk legalább. A magunk életét éltük.

Aki élte. Az ischli öreg ember fájdalmai éppen azért lehetnek emberfölöttien nagyok, mert a maga életét nem élhette soha. Rózsás fiatalságát beletaszították egy óriási örvénybe. Az örvény olykor csöndesebb volt, de mindig örvény. És neki kifáradni nem volt szabad. Karjainak munkáját lesték a parton. Neki nem volt szabad gyöngének lenni.

Megvadult pesszimisták akármit mondanak, jó embernek lenni nem rossz dolog. És Ferenc József jó ember. Fiatalon, azokkal az eszmékkel preparáltan, melyek a szent szövetséget termették, kellett kerülnie a História sakkhúzó markába. Csak jó ember lehet az, aki az ő helyében olyan békülékenyen engedte az Időt magához beszélni, mint ő tette. Őt uralkodónak nevelték végre is. E hatalmas Család ezidőszerinti mentorának s nem új Plátónak, ki új boldogságot fedezzen föl gyötrődő népek számára.

Ha csak rajta állott volna, minden másként volna. Bár nem volt ő sem nagy összefüggéseket szemlélő bölcs, sem vátesz. Mégis másként lett volna minden, mert ő mindennél több volt: jó ember.

Ki nem érti meg, hogy ő nem tudja, és nem akarja látni azt, amit mi látunk? Hiszen éreznie is csak módjával szabad annak, kit népek fölé állít a Sors, s kinek csak módjával szabad népeiért élni. A jó ember sorsa a mártírium, ha egyre ellenőriznie kell a maga jóságát.

Az a patriarchális igazság, hogy a fejedelmek atyák, nem egészen hazug, habár patriarchális. A hetvenötéves Ferenc József csak azt érezheti titokban most, amit fehérfejű, szomorú apák éreznek, kiket gyermekeik megbúsítottak. Sejti, hogy a fiatalságé az igazság mindig. Sejti, hogy gyermekei a népek, mit sem akarnak mást, mint élni az élet jussa szerint. Sejti, sőt érzi, hogy nem is állana ő útjokban, ha ő neki valamikor is szabad lett volna magától, magának és magáért élni, cselekedni. De evvel nem kisebb a szomorúsága, hanem nagyobb.

Soha még szomorúbb öreg embert. Hetvenöt évet élni, s nem magunkért élni soha. És minden, amiért a magunk életét odadobtuk, foszlóban, megingóban, felfordulóban, pusztulóban. Miért? Mert köteles mártírjai vagyunk évszázados kiméráknak. A mások kiméráinak. Szembe kell helyezkedni az élet törvényeivel az élet szélén - mások miatt.

Hetvenöt évvel, tömérdek, eleven sebbel a szíven, elfáradtan, búsan, csupa eredménytelenséget, kietlenséget, feltartózhatatlan katasztrófát látva, olyan napon, mint a holnapi, mindenkinek szabad volna egyedül emlékezni és pihenni. Neki nem szabad. Körülötte ott a Család. A fiatalabbak:

- Végig kell járnod utadat. Nem szabad rólunk elfeledkezned. Az életed a mienk volt. Végig a mienknek kell lenni. Meggyöngülnöd nem szabad. Szeld az örvényt reszkető karokkal is. Ha másnak is látod az igazat, mint mi, te neked csak egy igazad van: a mi igazunk.

Az ischli Kaiser-villa szomorú ház. Ma különösen szomorú. Ma ne álljunk pörbe. Ma gondoljunk megilletődéssel reá, ki aggon, hetvenöt esztendővel olyan nagyon vígasztalanoknak látja a földi dolgokat, s ki körül ott van a Család.

Aztán törődjünk bele, hogy Családok, Népek s uralkodók fölött áll a História igazsága. Megsirathatjuk a jókat, kiket ez igazság összetipor. De többet nem tehetünk. (A király. Budapesti Napló 1905. augusztus 18.)

Eminensek és tökfilkók

Maeterlinck is tökfilkó volt diákkorában. Ipsissimum verbum: tökfilkó. Most vallja be ezt egy párizsi újságírónak. És ismét nagy az ő örömük az iskola szamárjainak. Hogy lám, lám: minden valamirevaló ember rossz diák volt.

Az öreg iskolát nem szeretjük. De régen bánt bennünket egy buta divat. Az az okvetetlenkedés, mellyel fiatal embertársaink életét gyalázatosan elkeserítjük. Gyanús ez az okvetetlenkedés nagyon. Némely felnőtt ember nem tud megengesztelődni a diákkora szomorúságaiért. Nem tudja elfeledni a karcert, a szekundákat, a büntető penzumokat, a szamárfüleket, a nagy szégyeneket. Nem tud megbocsátani a pimasz eminenseknek, kik úgy aratták a kitűnő kalkulust, a dicséretet, a jutalmat, mint a kölest.

Íme még Maeterlinck is beugrik. Ő is segít a gonosz indulatocskák lovagjainak, akik megbélyegzik jóelőre azokat a derék, kis diákokat, akik az iskolában eminensek.

Ezer eset közül hogy hirtelen egyet előrántsunk Maeterlinck számára, Musset is nyert diákkorában jutalmat. Nagyszerű diák volt, és mégis lett belőle olyan poéta, mint amilyen Maeterlinck. Tessék beletörődni, hogy jeles diákból is lehet jeles ember, és igen sok, nagyon sok, tökfilkó diák egész életére tökfilkó marad. (Jegyzetek a napról. Budapesti Napló 1905. augusztus 22.)

Jön a mikádó

Jön a mikádó. Ahogy vége lesz a háborúnak, jön látogatóba. Megnéz bennünket közelről. Európát tudniillik. Mert nem érti a dolgot a mikádó. Tudni akarja, látni akarja furcsaságunkat. És rájön valamire, amit hálaistennek már megírtak mi előttünk. Egy pogány francia írta meg. Mi nem mertük volna. Két japáni beszélget együtt. Az oroszoktól elszedett Mária-képek, feszületek, Szent András-képek, Szent Háromság-képek és a többiek között diskurálgat a két japáni. Az egyik jól ismert minket, európaiakat, s magyarázgatta a szent tárgyak jelentését. A másik álmélkodott:

- Ejnye de szamarak ezek az európai fehérek. Ennyi istent tartanak, és nem veszik hasznát.

- Ez még nem minden. Van ezeknek még több istenük is.

- Hát miért nem segítik az isteneik őket? És ha nem segítik, miért nem adnak túl rajtuk?

- Hja, ennek sok oka van. Első oka ennek az, hogy azok nem hisznek ám a maguk isteneiben. Csak úgy bolondítják egymást velük...

Ha a mikádó jön, ezt fogja észrevenni. Ezért vagyunk gyöngék. Sok az istenünk, az ideálunk. De nem hiszünk egyetlenegyben sem. (Jegyzetek a napról. Budapesti Napló 1905. augusztus 25.)

A keserű cukor

A keserű cukrot Franciaországban gyártották. És most görbe tőle egy sereg pénzember szája. Nagy pénzintézetek inognak, híres cégek omladoznak. A londoni és párizsi pénzpiacok veszteségét érezni kezdi egész Európa. Letartóztatásokat jósolnak a francia újságok. Kenyértelenül maradt alkalmazottak ezrei népgyűléseznek. Rouvier minisztertanácsot hív össze. A Banque de France rendkívüli ülést tart. Szóval sohasem csinált még cukor olyan rossz szájízt, mint Croznier cukra. Croznier már nem érzi az ízét. A kétszázmilliós csőddel szemben egy még nagyobb csődöt jelentett be. Egy revolverrel agyonlőtte magát. A tőke mind sűrűbben gondoskodik arról, hogy elleneinek érvekkel szolgáljon. A kedves emberek. Croznier és Jaluzot is nacionalista hősök voltak. A közélet tisztaságát prédikálták. Dühöngtek a régi jó erkölcsök fölforgatói ellen. Hogy magyarul beszéljünk, nem szerették az átkos modernséget. Íme...

A székelyek legendája

A legendákra rossz idő jár. Hogy is szólt többek között tíz év előtt egy speciális magyar legenda? A józaneszű magyar paraszt sohasem fog felülni a lelketlen szocialista izgatásnak. A józaneszű magyar paraszt erre felült. Beszélhetnénk a néperkölcs szép legendáiról is. De beszéljünk csak a székelyekről. A legutolsó időkig mesterségesen olyan képet adtunk róluk, mintha valamely fejlettebb bolygó idetévedt lakói lennének. Akik tudták, hogy ez nem igaz, azok sem mertek szólni. Most aztán megmentésükről tanácskozván, saját vérük kénytelen világgá kiáltani, hogy a székelyek nem arisztokratái a magyar népnek. De mennyire nem azok. Még való lelki képességeik is elaludtak. Erőben, erkölcsben félelmesen lefogytak székelyeink. Ezeket a magyarokat erkölcsileg is föl kell emelni. Jó, hogy már e legenda is meghalt. Így talán lesz székelymentés. Egyáltalában a kábító legendákat kellene ez országban mind megölni, s akkor jobbra fordulna itt a sok – valóság. (Jegyzetek a napról. Budapesti Napló 1905. augusztus 30.)

A hús

A marhák, sertések és egyéb hasznos háziállatok gyűlésre gyűltek össze. Viharos, szenvedélyes volt a gyűlés. Általában az állatok igen furcsának, sőt fölháborítónak találták, hogy őket úgy hurcolják a vágóhídra, mint az orosz és japán katonákat. De legkeservesebben az esett az állatoknak, s ez a gyűlésen kifejezésre is jutott, hogy az ő húsuk árán néhány ember gazdagodjék. Ezer és ezer ember pedig ne ehessen húst, mert a hús drága. Fölvettetett a gyűlésen az az eszme, hogy a vágnivaló állatok proklamációt intéznek az emberekhez. Ez azonban azon múlt el, hogy egyelőre az állatok között még nincs írástudó, mint az emberek között. A titkos gyűlés egy fiatal tinónak azzal a gonosz kijelentésével ért véget, hogy ha az állatok csapnának föl húsárusítónak és henteseket, valamint mészárosokat vágatnának, jóval olcsóbban tudnák adni a húst a mai húsáraknál.

Az alkohol

Az antialkoholisták budapesti bankettjén történt. Azon a banketten, mely még persze nem volt meg. Egy tréfás városházi úr az alkoholmentes italok helyett tokaji bort szolgáltatott föl a bankettezőknek. Az elnök emelte először ajkához a poharat. Nyomban megérezte a csalást. Sőt azt is tudta, hogy tokajit iszik. Bizonyosan megsejtették - gondolta -, hogy ő kivételesen a borocskát is megissza. Mosolygott, hallgatott és ivott. Úgy gondolkozott, mosolygott, hallgatott és ivott a társaság minden tagja. Gyönyörű hangulat töltötte be az áldomás termét. A búcsútósztban az elnök azt fejtegette, hogy íme a lélek megindulását eléri az ember alkohol nélkül is. (Nagyon furcsa esetek. Budapesti Napló 1905. szeptember 3.)

Budapest, szép Budapest, még mindig csodálkozol az idegeneken, kik téged elkerülnek?

Én már tegnap óta nem csodálkozom. Tegnap láttam egy világvárost, mely elvesztette a fejét. Mert sok volt az idegenje. Ugy-e, hogy volt itt tegnap háromszázezer idegen? Nem volt? Hát akkor az én sejtésem a való. Ez a nagyszerű világváros megtelik - háromszázezer emberrel? Nem. Ezer emberrel. Ez az ezer ember pedig megemlegeti, hogy Budapestre mert jönni.

Nyilván voltak egy hét óta idegen tudósok, akik Budapesten az utcán háltak. Budapest szállodásaival egy hét óta nem lehet beszélni. Háromszoros árakat kapnak egy szobáért s a bebútorozott fürdőszobákat aranyakkal fizettetik. Sejtik önök, mit jelent az: háromszoros ár Budapesten? Budapesten, ahol minden idegen varázsos kaliforniai aranybánya, akiből ezeren akarnak meggazdagodni?

Beszélik, hogy némely vendéglőkben az étlapárakat is fölemelték. Bizonyosan drágább a virág, a szerelem, az omnibusz, minden, minden egy hét óta. Hiszen csak egyszer van Budapesten idegenjárás. Beszéltünk a két kongresszus néhány külföldijével. Azt mondják, félévi jövedelmükbe került a magyar főváros. És én elhiszem.

És mi panaszkodunk, hogy nem jönnek az idegenek? Hiszen először el sem férnek. Két kongresszus már kiszorít innen minden honi vándorlelket. Másodszor azt hisszük, hogy külföldön csupa milliárdosok laknak?

A többiről nem beszélünk. Arról, hogy mit tudunk adni az idegennek. Ez már régi dal. Elvenni el tudjuk venni utolsó márkáját, líráját, frankját, pezetáját, rubeljét és egyebét és - minden illúzióját. (Az idegenek. Budapesti Napló 1905. szeptember 10.)

Budapesten internacionális kongresszus dúl újra. Az antialkoholisták jöttek el Tokaj nemzetéhez, hogy lebeszéljenek minket az ivásról. Székelyhidon a minap tartottak kongresszust a magyar bor barátai. Győrött éppen most áldomásoznak vidáman a magyar vendéglősök. Két internacionális kongresszuson a napokban annyit ittak itt az emberek, hogy no. Szóval nagyon idejében jöttek el hozzánk a mi kedves vendégeink, részegjei egy gyönyörű józanságnak. Bizony sokat iszunk. Bizony jó volna, ha meg tudnánk térni mind, kik az alkohol pogányságában leledzünk.

Üdvözöljük a kék józanság apostolait Budapesten. Ők egy nagy emberi szomorúság készséges résztvevői. Aztán meg ők egy új nyugati eszme-mozgalom szítói lesznek nálunk. Mert már mi ilyenek vagyunk: örülünk annak, ami Nyugatról jön.

Azonban, azonban... Ama bogaras angol tudósnak, kiről itt-ott a lapokban mostanában szó esett, van egy kis igaza. Véletlenség-e vajon, hogy az embernek fia - iszik? Avagy ha nem iszik, hát hasissal, ópiummal s miegymással kábítgatja olykor magát? Nem lehet ez véletlenség. Mikor a nagy gép megindult, ott volt az alkohol a szertárban. Egyéb adói között a nyomorúságnak kivettetett volt az emberi nemre ez is.

Az alkoholizmus olyan kényszerű eredménye a társadalmakon uralkodó, még alig sejtett törvényeknek, mint akármi. Az öngyilkosság, az elmebaj, a kivándorlás, az egy-gyermekrend. Akármi, ami eszünkbe jut. Tehát? Tehát adjanak nekünk jobb társadalmat. Szereljenek fel bennünket jobban a társadalmi életre. Testi és lelki éhségeinkről tegyenek. Tegyék nekünk szebbé az életet. Rendben van. El fogja dobni minden eszes lény a maga italospoharát. Kovács Péter kubikos is, akinek butykos a pohara.

Hogy ez az ideális társadalom lehetetlenség? Akkor még nagyobb lehetetlenséget akarnak önök, tiszteletreméltó hölgyek és urak. Oh, igazuk van önöknek. Nyomorúság és szomorúság ez. Méltatlan az eszes állathoz, ki embernek neveztetik, ön-lelkének rombolása. De mikor ezt alighanem kérlelhetetlen törvények akarják így?

Ha igazodik a világ, az alkohol is fogyni fog. De önmaguktól való bűnök nincsenek. És az alkohol sem ilyen. Az ember nem mindig a Molnár Ferenc Józsija, aki rosszalkodni akar. Az alkoholista nem azért alkoholista, mert ő feltétlenül meg akar őrülni, fegyházba akar jutni, avagy testi és lelki kínok után vágyik.

A művészlelkek alkohol-védő, szellemes és gyanús érveit nem kavarjuk ide. Arról sem szólunk, hogy féllelkű társadalmakban, mint a mienk, miért rombol az alkohol még jobban, mint máshol. Csak egy kis kételkedés volt a célunk. Nagy és jó emberi erény ez.

Ám ezért a hívőknek legyen igazuk. Szeretettel üdvözöljük a nemeseket és derekakat, kiket harcra tüzel ez a nagy emberi epidémia: az alkoholizmus. Legyen nekik igazuk. (Az alkohol. Budapesti Napló 1905. szeptember 12.)

Egy nagy szakítás

Jön a hír, hogy Edison föltalálta azt, ami több az izzólámpánál s a fonográfnál. Az új, a csodálatos batteriát. Ezután zsebünkben fogjuk hordani az erőt. Egy kis akkumulátorral száz mértföldet futunk. Kinek jut eszébe, hogy ez egy nagy szakításnak a fázisa újra? Pedig az. Az ember szét készül szakítani egy sok millió éves viszonyt. Elűzi magától az állatot, aki végigkísérte a gyámoltalanság idején. Nem kell a ló, a marha, a kutya, az iramszarvas és a többi. Az ember egyedül akar maradni. Ha Kipling új állatregényt fog írni, e regény hősei szép dolgokat fognak mondani rólunk, emberekről s e nagy szakításról. És nagyon gúnyosan fognak mosolyogni. És igazuk lesz. Egy nagy szakítás után joga van ehhez az elhagyott félnek. De enni csak ezután is fogjuk talán őket? (Jegyzetek a napról. Budapesti Napló 1905. szeptember 21.)

Tekercses szobrok

Rossz szobrok Párizsban is vannak. Rossz szobrok vannak mindenütt. Ha nem is olyan rosszak, mint Budapesten. Azonban sehol annyi tekercses szobor, mint a magyar metropoliszban. Arany Jánosnak ugyan csak papíroslap jutott. De egész tekerccsel állnak: Eötvös, Széchenyi, Petőfi, Bethlen, József nádor, Bocskay stb. És Pálffy is pár nap óta. A nyugati kultúrembernek nagy vígasztalás lehet ez. Micsoda litteráris nációnak nézhet minket a naiv idegen. Micsoda papíros-imádó nemzetnek. Még a szobor sem adja itt minálunk egy papirostekercsen alul. Tekercs a kezében nálunk minden szobornak. Analfabéta katonának s éhenkórász költőnek. Mindenkinek. Fene invenciózus, sok fantáziájú, ízléses, esztétikus emberek vagyunk mi itt úgy általában. És nagy a kacérkodó kedvünk a papiroshoz. El nem engedjük a szobroknál sem. Hadd lássa magas, kulturális voltunkat e barbár világ. A tekercsből. A szobrokból és más egyébből úgyis bajosan láthatja. Egyébként pedig indítványozzuk, hogy ezután csak mellszobrokat fogadjon el Budapest. Kíváncsiak vagyunk, hova teszik majd a – tekercseket. (Jegyzetek a napról. Budapesti Napló 1905. szeptember 22.)

Kacagni nem szabad

Budapest népe tüntetett, s két kicsi leány megállott az aszfalton. Tízezer ember sokaságán a közepében voltak. Nem lehetett nekik tovább menni. Egy ház erkélyéről beszéltek éppen. Lázban morajlott a tömeg. A két kicsi leány unatkozott. Tizenhat-tizenhét évesek voltak. Budapestiek, fiatalok, frissek, szépek. Összedugták fejecskéiket, s próbáltak egymásnak mulatságos dolgokat súgni. És kacagtak hangosan, csengőn. Fiatal férfiak közelében álltak. E férfiak mind budapesti angolsággal öltözöttek valának, s tipikus budapesti, ifjú férfiak. És íme rárivallnak a két, kicsi leányra:

- Mit vihognak maguk, kisasszonyok. Most nem szabad kacagni magyar leánynak. Nem olyan időt élünk.

A két kicsi leány majdnem sírásra fakad. Szégyenkezve, búsan fúrják be magukat a sokaságba. És ez a jelenet többet elmond a budapesti utca mai hangulatából, mint ezer hangos dikció. (Jegyzetek a napról. Budapesti Napló 1905. szeptember 27.)

A gyomor

Minden országok öblös szájú Déroulède-jei, figyeljetek Oroszországra. Oroszországban most már alighanem csakugyan ki fog ütni a szabadság. A lélek ezer éhsége csak lármázott. Forradalmat sohasem csinált. De most rémes korgás hallszik Oroszország felől. Üres sok millió gyomor. És most lesz forradalom és lesz szabadság. Parfümös és finnyás urak röstellhetik. Mégis ez a nagy törvény. Minden nagyszerűt a gyomor csinál. A szent hazáért is csak jóllakott gyomorral lehet lelkesedni.

Úri nyavalya

Debrecenben nem tudják a hivatalos bölcsek, mit csináljanak egy szegény ördöggel. Majoros ember a szegény. Valami betegsége van. Ő úri nyavalyának nevezi. Néha rájön ez a nyavalya. Ilyenkor az istennek sem dolgoznék. Pénzt szerez mindenáron. Sikkaszt, csal, lop. Aztán kártyázik, lumpol, asszonyozik, pöffeszkedik. Később nem emlékszik semmire. Az orvosok nem tudják megállapítani, hogy bolond-e ez az ember? Dehogy bolond, dehogy bolond. Ha volna neki egy kis vagyona, a kaszinóban ülne. Szeretett képviselője volna egy lelkes és színmagyar kerületnek. Lenézné a dolgozó embereket és bojkottálná a hazaárulókat. Nem bolond az a debreceni ember. Csak rosszul választotta meg az édesapját...

A napfolt

Egy új napfolt. Nagy, nagy. És a tudósok gondokba merülnek. Tavaly még az volt a teória, hogy a sok napfolt meleget hoz. Most hideg és tél van mindenütt. Lehet azonban, hogy trópikus helyeken most annál vadabb a hőség. Végre is nem Tyukodon van a világ közepe. Ez a napfolt, ez a napfolt. Flammarion nemrégiben azt mondta, hogy mindent a Nap csinál. Egy suszterinast elüt a villamos kocsi. Ezt is. És valamikor úgy fog olvasni az ember a Napból, a napfoltból, mint ma a katekizmusból. Valamikor látni fog az ember. Valamikor. Ma még csak a napfoltot látjuk. Ám lehet, hogy amit látunk, nem is napfolt… (Jegyzetek a napról. Budapesti Napló 1905. október 27.)

Bronz vagy kenyér?

Bálványainkat nagyon össze fogja taposni ez a humanista század. Úgy szélnek fújja majd a mi avas fölfogásainkat, mintha sohasem lettek volna. A klasszikus civilizáció helyébe egészen biztosan új civilizációt léptet az emberiség. Az emberiség kegyetlen és bölcs elhatározással kezdi elrugdalni magától a múltat és a múltnak mindenfajta kultuszát.

Mely társadalom járna persze elől a legnagyszerűbb forradalomban? A dicsőséges, a forradalmi Franciaország társadalma.

Íme egy bizonyság a sok közül: egyre nagyobb Franciaországban a statuafóbia. Nincs szükség elmúlt emberek szobraira, míg az életnek hiányai vannak. Kenyér kell és nem bronz. A francia növendékek most például Jules Verne szobrára gyűjtenek. A sajtóban pedig egyre többen szólalnak föl publicisták, gondolkozók, hogy addig, míg vannak élő emberek, kiknek elég kenyerük nincs, vétek halott emberek szobraira pazarolni a pénzt. Ha dicsők voltak a halottak, élnek a műveikben. Amit az emberiségnek adtak, azzal tartoztak. Ez a humanista hiszekegy, és a humanista írók figyelmeztetik a francia ifjúságot a Hilda-hajó áldozatainak elárvult családjaira. Asszonyok és gyermekek éheznek. És ezek a gyermekek sohasem tudhatják meg, hogy ki volt Jules Verne, ha éhenveszni hagyják őket. Pedig ő nekik is joguk van gyönyörködni a Jules Verne munkáiban. Tehát kenyér kell és nem bronz...

A külföld véleménye

Van még a vérünkben valami az inszurrekciós magyarok véréből. Hiúságunkat ugyan bántja, hogy a külső nációk nem istenítenek bennünket. De hamar megvigasztalhatjuk magunkat néhány büszke vállrázással. Hát ez elég rosszul van, hogy így van. Arisztokrata példánk van rá, mivel arisztokrata náció vagyunk. Egy francia revűben pár hét óta a külföld gondolkozóitól vélemények érkeznek Németországról s a német race-ról. A Budapesti Napló referált már több ízben az érdekes ankétról. És mi történik? A német császár trónbeszédet mond, s fölpanaszolja, hogy előítéleteket terjesztenek mostanában Németország ellen, félreismerik a német szellemet s félreértik a német törekvéseket. A német császár fölszisszen egy heti újság ankétjére. A német tudósok, írók, politikusok pedig komoly tornába szállnak a külföldi közvélemény becsüléséért. A német náció remeg a külföld véleményétől. Mi, hősi náció, tehát legalább tartsunk tőle egy kicsit. (Jegyzetek a napról. Budapesti Napló 1905. november 29.)

Az apa

Nagyváradon történt az eset. Vonják ki az igazságot belőle a szociológusok. Adjanak aztán vigasztalást hozzá a moralisták. Külvárosi részen él egy család. És mert külvárosi részen nehéz az élet, e családi körben sok csúnyaság megesik. Éhség, bűn, szenny, alkohol, fajtalanság, szitok. Külvárosi részen is élni kell valahogy. A családnak egy kisleánya van. Ezt a leányt szeretik az ő nyomorult szülei. És féltik - önmaguktól. Mi lesz, ha ez közöttük nő föl? Az apja és anyja mellett? Mikor szép és bizonyosan jó is lehetne. És az apa egy lágy és alkoholmentes pillanatban levelet ír a rendőrségnek. Hogy vigyék el az ő kisleányát. Tegyék be egy javítóintézetbe. Hadd lehessen belőle jó leány. Ilyen naiv, lám, külvárosi részen az apa. Mintha e sok terhű társadalomnak kedve és ideje volna gyermeket védelmezni - szüleik ellen. Lopasson a nagyváradi apa a kisleányával, ki még ártatlan. Akkor majd lehet a dologról beszélni.

A bölény

Mentik a bölényt. Ezúttal Amerikában akarják nagy áldozatokkal is e haldokló állatfaj életét nyújtani. Állatkertben elpusztul a bölény. Rendeznek be hát neki művészien elvadított nagy területeket. E területeket elvonják a kultúrától - a bölény kedvéért. Bizonyosan, mert hogy úri vadászok terítékére bölény is kerülhessen. Milyen barbár lény még a mai, híres kultúrember is. És milyen tudatlan. Hát meg lehet állítani a nagy törvényt, mely a földi élőkre a mindenség láthatatlan könyvében megírva van? Millió és millió állatfaj végezte be már itt e földön szerepét. Amely faj elpusztul, azzal bizonyosan nincs már célja az életnek. Az tehát okvetlenül útjában áll a bizonyosan crescens emberi kultúrának is... Ez pedig szól azoknak is, akik Magyarországon is menteni akarják a bölényt. Úgy tudjuk, hogy az állatfaj érdekében is írogat és agitál néhány magyar természettudós. De azok is értsenek ebből, akik másfajta bölényt akarnak mesterségesen tenyészteni. Kiélt fajták sorsa a pusztulás. Állatfajtában és emberfajtában egyformán.

A kaszárnya

A kaszárnya nem lesz rideg ezután. Ezer módon gondoskodnak több országban már arról, hogy a katona szeresse meg a kaszárnyát. Az angol kaszárnyában például színházat is csinálnak. Mindebből nagyon szomorú dolgot sejt ki az ember. A régi, kártékony nagy institúciókra hosszú élet vár még. Mert megalkusznak és kelletik magukat. A militarizmus is így fog tenni. A rajongók csalódnak. A kaszárnya élni fog. Divatba jön. Pláne színház is lesz benne. Van-e ma nagyobb és vonzóbb erő a színháznál? A kaszárnya jól házasodik, mikor a színházzal házasodik össze. (Jegyzetek a napról. Budapesti Napló 1905. december 22.)

Borzalmasan megrázkódott nagy Oroszország. Fogvacogva néz Moszkva felé a világ. Égszakadás és földindulás ez. Véres felekkel labdáztak valamikor Párizs utcáin is. Iszonyatosságokat látott már a történelem. De a legborzalmasabb latin forradalmakban is lappangott valami derű. Valami könnyelmű és szép optimizmus. A szlávok új forradalomra tanítják a világot. Ez a forradalom a pokol vonaglása. Megrázóan, kétségbeejtően sötét és borzalmas.

Tárnák mélye dübörgött először. Ezt a forradalmat a nép csinálja. Ugy-e hogy nem tréfaság - a nép? Ugy-e hogy tud valamit a nép, amit nem lehet eltanulni?

Az orosz baka csóvát dob a Nyikolaj-pályaudvarba s fegyverével átáll a csőcselékhez. A csőcselék pedig rettenetesen szaporodik. Pár nap múlva talán már egész Oroszország csőcselék lesz.

Mert most már nincs és nem lesz megállás. Ez a sötét mélységekből föllázadt pokol elborít mindent. Talán már vörös lobogó leng a Kremlen. Talán Szentpétervárott is halálos a veszedelem. A hadsereg is a csőcseléké lesz. Ha akarná, talán még nagyherceget is kapna a csőcselék. A csőcselék rémséges úr s Egalité Fülöpök Oroszországban is akadnának.

A világ pedig csak félig érti Oroszországot. Magyarázgatja a véres és gyászos misztériumot. Hogy így és úgy: a cárizmus... Hogy az oligarchia túlságos volt... Aztán a háború... A százféle emberfajta... Ezer magyarázata van a világnak. A valóság pedig az, hogy él és eszmél a nép. A lebecsült és lenyomorított csőcselék. Oroszország pedig egyszerre csinál meg két forradalmat. A régit, melyen Európa már túlesett, s az újat, mely Oroszországban kivételesen és minden Marxok ellenére vérrel dolgozik. Mindezt pedig szláv keménységgel, sötéten, búsan, tragikusan csinálja meg az orosz nép. Képzelhetetlen ereje képzelhetetlen szenzációkat adott már, s ígér még a világnak. És célhoz fog érni. Véren, roncson, üszkön át diadalmasan ér a trónig az orosz demokrácia. De még a trónnál hatalmasabb ellenségeit is legyőzi. Az önző úri kastélyt, a sanyargató gyárat, az elbutító papi lakot s a szívtelen kaszárnyát. Hogy aztán majd az emberiség és civilizáció uralmának önként hajtsa meg fejét.

A történelemnek büszkesége lesz e szörnyű földindulás. Büszkesége, tanulsága és igazolása. A népről már csak lelketlen frázisok és vad versek beszéltek. A néptől tudatos cselekedetet nem vártak a legrajongóbb apostolok sem. Íme a proletárság visszaadta a népet a népnek. Fölkelt a nép, s formálja a világot.

Így csinál forradalmat a nép. Ha megindul, az földindulás. És csak a nép tud forradalmat csinálni. És megváltás csak a néptől jöhet. A néptől, melyet nem óvatos urak csőcseléknek neveznek.

Hasonlítgassuk magunkat Oroszországhoz? Ízetlen és igaztalan föladat. De épülhetünk mégis az orosz példán. Elkorhadt, tehetetlen társadalmat csak a nép menthet meg. A rettenetes, a győzhetetlen, föltarthatatlan nép... A néppel pedig meg kell egyezni - földindulás előtt már. (Földindulás. Budapesti Napló 1905. december 29.)

Musset szobra

Párizs ma Alfred de Musset-re emlékezett. Végre hát szobrot kapott a legszomorúbb poéta. Talán meg se fognak botránkozni Párizs józan polgárai. Mikor a Comédie-Française-ba állították föl Musset mellszobrát, zajongtak az erkölcsösek. Mert hát kissé részeges is volt szegény Alfred de Musset. A derék Durand-ok azt hitték, hogy ezután már minden alkoholista szobrot kap. Nem mentünk volna el az ünnepségre, ha Párizsban lettünk volna ma. George Sand szobrának leleplezésénél ott voltunk. Ez áldott asszony egyéniségéhez illett ez a nappali komédia. De Alfred de Musset mást érdemelt volna. Egy bús, átkos, ködös, sötét novemberi éjszakán kellett volna belopni Párizsba ezt a szobrot. És elrejteni előre leásott, sűrű, lombos, szomorú fűzek közé...

Fölhívás Bemhez

Ötszáz magyar költő van bezárva az íróasztalomba. Valamelyik napon már hozzá kell fognom a pokoli munkához. Megüzenni nekik, hogy nagyon rossz verseket írnak. Egyikükkel azonban kivételt teszek. Nagyon rossz poéta ez is szegény, de ez becsületes. Legjellemzőbb a mostanában halommal érkező hazafias versek közül. Ez ifjú költő így rivall a magyar nemzetre:

Hol vagytok magyarok

Igazi honfiak!

A bilincs megcsendült,

A szabadság hivat.

Ezek után az ember azt várná, hogy a költő fölajánlja, s kiontja párolgó vérét a szabadság oltárára. A költő azonban nem teszi ezt. A költő így végzi a versét:

Ha megharsan majd a

Harcok harsonája,

Elhúnyt jelesinket

Álmukból fölrázza.

Tehát keljenek föl Bem és a többiek, a nem élők, a ma élők a halottakra bízzák a hazát. Petőfi Sándorék ezt másképpen csinálták. De ez a rossz vers mégis hűséges hangja a mai forradalom-paródiáknak. (Jegyzetek a napról. Budapesti Napló 1906. február 24.)

Kivándorló gyermekek

A Pannónia hajó már százhatvan vagy száznyolcvan magyar gyermeket is szállít olykor-olykor egyszerre Amerikába. Bizonyos, hogy más hajók is hasonló buzgalommal mentik a magyar haza gyermekeit az ismert, szomorú, magyar gyermekhalandóság elől. Pár évvel ezelőtt még ritkán vitték magukkal gyermekeiket is a magyar kivándorlók. Most már viszik magukkal a gyermekeket is. Áldott, szép cselekedet ez, pedig öntudatlan. Ezeknek a szegény gyermekeknek épen, szépen marad meg az illuziójuk szülőhazájukról. Nem fogják tudni, hogy mire kell fölnőniök az emberek és magyarok százezreinek e szegény országban.

Két asszony

Két asszony nekrológját olvasom. Majdnem háromszáz évesek voltak - ketten két női Mathuzsálem. Egymásról soha világéletükben sem hallottak. Az egyik táncosnő volt. A másik néger asszony. A táncosnő koldusan halt meg. Holott vígan és gyémántosan kezdte. A néger asszonyt a tizennyolcadik században vadászták Afrikában. Elvitték rabnőnek Amerikába. Mikor Dél és Észak megvívta nagy harcát, sírt a néger asszony. Nem akarta elfogadni a szabadságot. Aztán megszokta ezt is. Vagyont gyűjtött és tekintélyt. Szégyelte, hogy még tovább éljen: meghalt. Hat nemzedéke a fehér embereknek nem élhet ennyit. Már asszony volt, mikor még a fajtája baromi életet élt. Azóta a néger szociológusok vannak, akik a fehér fajta pusztulását jósolják. És ha megpukkad a jenki, Rooseveltnek muszáj négereket is meghívni az ebédeire. Mit élt a táncosnő? Mennyit élhetett? Mennyi rész jutott neki például Európa s az árja fajta életéből? Legjobb esetben is egy főhercegi szerető fűzheti őt fajtája históriájához. A táncosnők pedig száz évvel ezelőtt éppen úgy éltek, mint ma. Hogy a leghosszabb élet is milyen szegény, e táncosnő életéből látom. Viszont az egész Bonaparte-család nem ért és nem csinált annyi változást a világon, mint amennyit megért Anu Peggy, mert így hívták a néger asszonyt. Árpád-korabeli ősanyám már művelt nő volt az ifjú Anu Peggy mellett. Ez Anu Peggy modern asszony ként végezte be az életét. A másik? Száz és egynéhány évvel ezelőtt fiatal és táncoló táncosnő volt. Újabb időkben agg és nem táncoló táncosnő. Az ő élete s ez élet eredménye ennyi. (Jegyzetek a napról. Budapesti Napló 1906. március 18.)

Sztrájk az Érmelléken

Hatalmas hír ez: sztrájk tört ki az Érmelléken. Falusi napszámos emberek órás díjazást követelnek. Meg is mondják, mennyit: húsz fillért óránként.

Ki álmodott affélét ezelőtt vagy tíz esztendővel? Ki tagadja most már, hogy nálunk is hódítnak az eszmék? Ez az érmelléki sztrájk kulturális esemény nálunk.

Íme, mint vonul be a magyar Alföldre Európa. A mi falusi napszámosaink eleddig primitívebb szerződésekben álltak uraikkal jobbágysorú ükapáiknál. Most a legmodernebb munkás-követelésekért állnak sztrájkba. A munkaadóknak van okuk nem lelkesedni a nagy haladásért. Túlságosnak tarthatják ez evolúciót. De aki nem osztály-szemüvegen nézi az eseményeket, örülhet. Még pedig hazafias szívvel örülhet. A legenda a magyar paraszt rémületes konzervativizmusáról szétfoszlik. És ez nagy biztatás a haladás minden hívének.

Vajda Juliánna sírja

Komáromban e tavaszon nagy ünnepséggel akarják fölcicomázni Vajda Juliánna sírját. Nem a néhai, erkölcsös életű polgárasszonynak fog szólni a kegyelet. De Csokonai Vitéz Mihály Lillájának. Ismét ez az ősi eltévelyedése a pietásnak. Lilla néhány hónapig élt Vajda Juliánnaként. A szép és okos leány megfogadta az apja szavát. Az éhenkórász poétát kikosarazta, s férjhez ment egy komoly emberhez. A szegény Vitéz pedig írta a Lilla-dalokat. De ez a Lilla már nem Vajda Julianna volt. Hanem egy egészen más Lilla. Poéta-álmok leánya, asszony-délibáb. Ez a Lilla a Csokonaié volt csak. És ennek nem volt köze Vajda Juliánnához. Vajda Juliánna egy más férfiúnak élt. Egy más férfinak adta a mosolyokat és a gyermekeket. Szándékosan bizony soha többé nem okozott kedves órát Debrecen hányatott életű költőjének. Csokonai Lillája Csokonai verseiben született és élt. Ha meghalt, e versekben van eltemetve. Vajda Juliánna derék családanya lehetett. Megérdemli, hogy sírját besüppedni ne engedjék. De aki abban a sírban porlik, ahhoz Csokonainak semmi köze sincs. Az nem Lilla, hanem egy derék komáromi polgárasszony.

A bukaresti diákok

Románia kölcsönkérte a kultúrát Franciaországtól. Franciaország szívesen ad kultúrájából minden népnek. Románia ugyancsak nem szomszédos Franciaországgal. Politikai függetlenségét féltenie nem kell. Attól sem kell félnie, hogy Románia elfranciásodik. És mégis Bukarestben forradalom tört ki egy francia előadás alatt. Nem befejezett kultúrájú kicsiny nemzetekben sok az ambíció. Mindenképpen cselekedni akarnak valami nagyot. A hazát nem bántja senki. De a hazát megmenteni mégis csak kötelesség. A bukaresti diákok tehát megmentették a hazát. (Jegyzetek a napról. Budapesti Napló 1906. március 29.)

Tulipán és hitel

Temesvárott egy kereskedő megadta a Tulipán-kertnek. Ez a kereskedő valamire figyelmezteti a Tulipán-kert híveit. Figyelmezteti őket egy rossz szokásukra. Hogy szeretnek hitelben vásárolni. Ajánlja, hogy a Tulipán-kertnek jelszava: a készpénz legyen. Mert a hitel rossz szokás. Bizony rossz szokás. De a levegőnél fontosabb. A Tulipán-kert kigondolói lelkesednek a készpénzért. A tulipán is ezt jelenti. De lelkesednek a hitelért is. Szóval ne tessék megijedni: lesz tulipán, és lesz hitel is.

A boldog négerek

Amerikában nagy riadalmat okoz egy statisztika. A négerekről szól, kik immár többen vannak Amerikában, mint magyarok Magyarországon. Bámulatos eredményekkel tör előre a civilizáció útján a négerség. Negyvenöt évvel ezelőtt a négereknek csak 9 percentje tudott írni és olvasni. Ma már ez a szám 55 százalék. Néhány év múlva utolérik a négerek a legműveltebb amerikai fajokat. Nagyszerű az anyagi gyarapodásuk. Emellett a halandósági percent egyre csökken náluk. Tudósaik, íróik, művészeik vannak: előkelőek. Dalaikat pedig egész világon ismerik. Mint érdekes dolgot írjuk ide, hogy mágnásaik nincsenek a négereknek.

Zsinór a ruhára

Ékes reprodukciót kaptunk a leendő magyar férfidivatról. Zsinór kerül ismét a ruhára. Zsinóros és magyar szabású lesz a frakk is. Hát helyes, végre külsőségekben is megkülönböztetni magunkat más európai emberektől. A japánok, sőt koreaiak ugyan fordítva cselekesznek. Ők levetik a nemzeti ruhát. Járnak a kultúremberek nemzetközi viseletében. Ellenben a kínaiak, tuniszi arabok egyelőre makacsul konzerválják az ősi kosztümöt. Bár én már láttam kínai diákot copf nélkül s a legjobb szabású modern ruhában. Mindegy: ez bennünket ne érintsen. Több világosságot! mondotta Goethe. Több zsinórt: mondjuk mi.

A szívtelen cselédek

Károlyi-uradalmakon, grófi uradalmakon sztrájkolnak a cselédek. A silány kommenciót nem bírják tovább. Ilyen szívtelenek ebben az elistentelenedett korban a cselédek. Sándor Pista grófék, nemes uraik, erkölcsi jókért harcolnak. Ők pedig hitvány kenyérért. Hivatkozunk az egész magyar társadalomra. Követeltek-e valaha több és jobb kenyeret Sándor és Pista grófék? Abbahagyták-e ők valamikor a munkát? Pláne nemzeti harcok idején? Majténytól a Köztelekig? E szívtelen cselédek pedig kenyeret követelnek. Le kell ezt szögezni. Ilyen emberek akarnak holmi jogokat. Kivirult a Tulipán-kert, s ezek a szívtelenek mégsem akarnak éhenhalni. (Jegyzetek a napról. Budapesti Napló 1906. április 4.)

A Vezúv

Földindulás van igazán. A Vezúv is háborog. Nápolyra hull a hamueső. Új kráterek nyílnak. Éhes a Föld. Tüzes szájakkal föl akar minket falni. Lávafolyam fenyegeti ismét Pompejit. És rémületben reszket az egész környék. Mit akar a Vezúv? Lehet, hogy ott, ahol a régi Pompeji helye van, még régebben egy másik varos állt. Más kornak, más népnek, más kultúrának a városa. A Vezúv befödte, hogy majd jeleket kapjon a múltról a jövendő. Aztán így őrizte meg a mi kultúránk és korunk számára Pompejit. Lehet, hogy most belőlünk akar egy darabot konzerválni a Vezúv. Hogy átnyújtsa majd egy jövendő kornak.

Börvely

Börvely a világ közepe. A börvelyi ember ezt hitte századokig. Legalább evvel csúfolják Börvelyt tréfás parasztok más faluból. Nyilván jól érezte magát a börvelyi ember Börvelyen. Jól érezte magát századokig. Most néptelenedik Börvely. Menekül belőle mindenki, mert nem tud megélni. Börvelyből s vidékéről százával vándorolnak az emberek Amerikába. A világ közepéről akár a világ végére is elmegy manapság a magyar paraszt. (Jegyzetek a napról. Budapesti Napló 1906. április 8.)

Amerikában keserű leckét vett Gorkij. Megtanulta, hogy Oroszország Európában van. Szentpétervárott szinte becsületére vált neki Andrejeva kisasszony. Európában híres írótól és művésztől elvárják az ilyesmit. D'Annunzió szerelmeiről többet írnak a lapok, mint drámáiról. Párizsban pedig régen elhalt író sem prosperálhat, ha egy-két gáláns esetet nem áshatnak ki róla. Gorkijnak is színésznőjét bocsátották meg legszívesebben. Mindenütt, széles Oroszországban s egész Európában. Még talán a cári udvar körül is ez volt az enyhítő körülmény Gorkij számára. Hogy nem is lehet olyan kapacitálhatatlan ember az, aki színésznőt választ szeretőnek. Az erkölcsösködő Berlinbe is elkísérhette Gorkijt az ő Andrejevája. Senki sem kérte tőlük a házassági bizonyítványt. Az igazi feleséget is kevesen sajnálják Európában. Mi itt azt tartjuk, hogy egy nagy művészhez nem formálhat jusst egy asszony. Az más kérdés, és nem ide tartozik, hogy igazunk van-e. Már a művészet túlbecsülése is beteges civilizáció tünete. A többi pedig természetes folytatás.

Az sem ide tartozik, hogy mi Gorkijról, mint művészről, mint emberről és mint apostolról mint vélekedünk. Gorkij személye érdekes és minden, ami vele kapcsolatos. Amerikai esete pedig különösen az. Valóságos diadalút várt reá. New Yorkban, Cincinnatiban, St.-Louisban és mindenütt félistenként fogadják. De hirtelen kiderül, hogy az az asszony, aki vele van, nem a felesége. Egy kis színésznő, az a bizonyos Andrejeva. Az igazi feleségét Oroszországban felejtette Gorkij. Akárcsak a mi Rudnyánszky Gyulánk. És vége volt egyszerre minden dicsőségnek. A despota Oroszország fiát a szabad Amerika nyomban bojkottálta. A hotelekben nem kap lakást. Körútjára nem indulhat, mert még tán meg is verik.

Amerikában tudniillik nagyon komolyan veszik a házasságot. Még a gazemberek is. A harmincas poligámia bűne sem ritka Amerikában. Ott még a házassági csalást is befejezett házassággal űzik. Viszont a művészethez annyit értenek Amerikában, mint a mi kis magyar városainkban, hol agilis nőegyletek estéket rendeznek fővárosi írókkal és művészekkel. Akinek neve van, aki híresség, azt látni kívánja Amerika. Mert telik neki ilyen mulatságra. Van dollárja elég. Névvel elfogadja az utolsó csepűrágót. Név nélkül egy új Shakespeare-t, Wagnert vagy Tintorettót sem. Gorkijban tehát nem az írót ünnepelték volna Amerikában. És most lehetne százszor nagyobb művész, mint amilyen. Az erkölcsös jenkinek már nem kell, a csakugyan igazi művész Gorkij megsejt sajgó lelkében valamit. Valami nagyon búsat és régit. A művészet és a szabadság talán-talán mégsem édes testvérek. (Gorkij és Andrejeva. Budapesti Napló 1906. április 18.)

Románia

A déli Kárpátok alatt szaporán és érdekesen éli világát egy ifjú királyság. Románia a románoké, s türelmetlenebb sovinizmus ezidőszerint egész Európában nincs az oláhnál. Néhány nappal ezelőtt forradalom tört ki Bukarestben egy francia előadás terve miatt. Románia vezető emberei, intelligensei csaknem egytől-egyig európai emberek. Száz és száz román diák jár évenként például a párizsi Sorbonne előadásaira. Természetes, hogy Párizsban a magasabb és szolidáris emberi kultúra apostolai nem értik Romániát. Miért ez a féktelen türelmetlenség? Most aztán válaszolnak Bukarestből a párizsi kérdésre. Az oláh sovinizmus nem Románia produkciója. Magyarországon született és nevelődött oláhok honosították meg. Ezek rettegnek minden újtól, minden idegentől. Mindentől, aminek nemzeti bocskorszaga nincs.

Az Akadémia

Nagy örömmel látjuk, hogy az Akadémia financiái rendben vannak. Az Akadémiának a politikai zavarok sem ártottak. A pénzére jól vigyázott az Akadémia. Most már azonban ideje, hogy az Akadémia dologhoz lásson. Wekerle és Kossuth iparos országot akarnak Magyarországból csinálni. Aminek bizony már: ideje. Az Akadémia fektesse bele a pénzét okosan néhány szükséges ipari vállalatba. E nagy összeg nagyot lendítene Magyarország közgazdasági életén. Nem is szólván arról, hogy tudomány, irodalom, kultúra mint föllendülnének, mihelyst az Akadémia kiszabadulna a tudomány, irodalom, kultúra nem neki való, ostoba és gyűlölt nyűgeiből. (Jegyzetek a napról. Budapesti Napló 1906. április 20.)

Kényes ügy: ne üssük dobra. Általában nemzeti reputációnk érdekében illenék meggátolni, hogy a magyar választási hadjáratról a külföld értesüljön. Lássuk csak. Győzött a nemzeti demokrácia. Tapsoltattunk magunknak a külfölddel. Tapsolunk itthon. A zúgó tapsviharba pedig fájdalmas ordítások sírnak be. A nemzeti demokrácia csendőrökkel kínoztat egy sereg embert. Mi a vétkük? Szabad honpolgároknak képzelik magukat. Alkotmányos életet akarnak élni. Egy-két esetet mondunk. Magunk között maradjon. Itt van Csizmadia Sándor. Magyar poéta. A magyar kultúrának egy kevéssel többet használ, mint a jelölt urak közül - mondjunk keveset - nyolcvan percent. Kultúrországban erőnek erejével parlamentbe hozza a kormány, ha kiderül, hogy neki ilyen vágya van. Nálunk csendőrök őrzik. Be nem engedik abba a választókerületbe, ahová ő voltaképpen csak elveket megy hirdetni. Tán meg is verték már azóta. Mint ahogy Kispesten hazafiasan halálra vertek egy embert, aki azt merte mondani, hogy ő szocialista. Avagy itt van a Grosszmann Miksa dolga. Ez is bízott a nemzeti demokráciában. Hiszen ő is demokrata. Csak éppen előljár a koreszmékben: szociálisan az. Kacagtató eset. Resicán sok ezer híve várja a jelöltet, aki pláne tudja, hogy komolyan úgy se küzdhet a mai választási rendszer mellett győzelemért. Vonaton utazik Grosszmann. A vonatnak rendes állomása Román-Resica. De a vonat nem áll meg. Nehogy kiszállhasson a gaz szocialista. Szocialistákat letartóztatnak, mert - szocialisták. Katonák és csendőrök verik szét a kellemetlenebb választási gyülekezeteket. Beszélni csak hatósági engedéllyel és koalíciós bárcával szabad. Oroszországban több az agitáció szabadsága. Nagyon kényes ügy ez. Intézkedjék a belügyminiszter, vagy ki. Nehogy a külföldre hatoljék ki a jajgatás. Kérdeznék ott künn: Megint Oroszországból jönnek a jajgatások

És muszáj volna bevallani:

- Dehogy. Magyarországon csinálja a nemzeti demokrácia - a nemzeti demokráciát. (Kényes ügy. Budapesti Napló 1906. április 27.)

Petőfi jelöltsége

Megtörtént a nagy csoda. Szibériából aggon, ötvenhét év után hazajött. Éppen választott Magyarország. De volt olyan újság, amely tíz sornál is többet szentelt Petőfi hazatérésének. Néhány skriblernek az az ötlete támadt, hogy keresnek egy kerületet a magyar irodalom félistenének. Elmentek Kossuth Ferenchez. Kossuth kijelentette, hogy már minden kerületben van jelölt. Ha azonban néppárti jelölt óhajtana lenni, erről lehet beszélni. Könnyes szemmel ugyan, de fiatalosan elkáromkodta erre magát a nagy öregember. Elindult, hogy majd keres ő kerületet. Persze tudni se akartak róla sehol. Végül egy nemzetiségi kerületbe került. A nemzetiségi jelölt megbecsülte a világirodalom nagy alakját Petőfiben, s visszalépett a jelöltségtől. Azonban tekintélyes számú magyar választó is volt a kerületben. A magyar választók között pár nap alatt izgatott lett a hangulat. Hogy ezidőszerint nem lehet egy antidinasztikus embert függetlenségi képviselőnek választani. Erősen megrótták azt, hogy Petőfi Szibériában voltaképpen a galád abszolutizmus kenyerét ette. Sokan bizonyítékokat szereztek, hogy Petőfi a jakabokányistákkal kacérkodott, s így veszedelmes földosztó. Mikor aztán végül az is kiderült, hogy nincs a választásra pénze, a nagy öregembernek úgy kellett menekülnie a kerületéből, mint ötvenhat évvel ezelőtt. (Nagyon furcsa esetek. Budapesti Napló 1906. április 29.)

1. Költő az urnánál - 2. Az európai magyar - 3. A nagy primadonna -

1. Választás volt nagy Oroszország egyik kerületében. Arról volt szó, hogy ki jusson a dumába. Az ügyes prókátor vagy az ügyes nagyiparos? Minden élő és választó lelket fölcipeltek a kortesek. Egyszerre csak egy öregember áll a bizottság elé. Megkérdezik a nevét:

- Tolsztoj Leó vagyok.

- Mit akar?

- Szavazni akarok.

- Mi a mestersége?

- Gondolkozom s írok.

A bizottság tagjai hahotáztak. No, ilyen furcsa mesterségű embert se láttak még. Nincs is ilyen nevű ember talán egész nagy Oroszországban.

Tolsztoj Leó pirult egy kicsit. Végre hivatalos írásokkal igazolta magát... (Ebből eddig egy szó sem igaz. Nagy Oroszországban nem történik ilyesmi. De megtörtént tegnap Budapesten, hogy Kis Józsefet, a költőt, egyetlen ember sem ismerte a választóbizottságból. A nevét sem hallotta eleddig talán kettő sem. Nyilván adókönyvvel kellett igazolnia magát a nagy magyar poétának. De riadó lárma zúgott éppen ekkor. Jött a Zoltán, a nagy Zoltán. Neki nem kellett igazolnia magát. Montenegróban sem történik már ilyesmi.)

2. A díszmagyarnál nem is képzelhet nyugati ember képtelenebb öltözetet. Nemzeti ruhát játszva komponálhat össze minden náció. De nem teszi ezt civilizált nemzet. Mert oktalan, kényelmetlen és barbár dolog ez. Kultúrember díszruhája a frakk. Angolé, olaszé, franciáé, németé s mindegyiké. Sok dicséretet kapott hát jóízlésű emberektől a kis Buza Barna. Lám: ez európai ember. Frakkot ölt s nem hitelbe készült díszmagyart. Ennek a kis embernek milyen előkelő érzéke van lám. Így beszéltek tegnap többen. Csak egy ember tudta volna megmondani, hogy tévednek: Buza Barna. A kis követ nagyon szerencsétlen volt tegnap. Hetek óta keresett egy termetéhez illő apró díszkardot. De ilyet mostanában nem gyártottak. Ezért kellett frakkban mennie Budára Buza Barnának. És ezért volt ő tegnap szerencsétlen. Nálunk ilyen körülmények csinálják az európai embereket.

3. A berlini Wintergartenban valamikor egy magyar énekesnő produkálta magát. Közvetlenül az ő száma után John mester tudós kutyái következtek. Az idomított ebek a kulisszák mögött várták, míg sor kerül reájuk. A publikum diskurált és poharazott. Nem hallgatta a művésznőt. Egyébként is a betegeknek hirdetett modern emberi idegek hihetetlenül sokat elviselnek. De John mester kutyái neveletlenek voltak. Az énekléstől dühbe jöttek. Egyszer a színpadra is fölszaladtak. Másszor pedig majdnem széttépték a gazdájukat. John mester kivitte a Wintergarten igazgatóságánál, hogy a kutyáival a program egy távolabbi számát töltse be. Mert Amerikában ő csak olyan helyeken szerepelt a kutyáival, ahol jóhangú énekesnők énekelnek. El vannak kényeztetve a bestiák... A magyar énekesnő ma a magyar mágnásvilág, a felső tízezer kedvence s Budapest legnépszerűbb – énekesnője. (Kultúrképek. Budapesti Napló 1906. május 24.)

Gyermekek napja

Andrássyt mélyen meghatotta a látvány. A Halász-bástya fokáról zuhant le a gyermek. Véres, törött és elalélt volt. És ami fő: úriruhát viselt a gyermek. E sorokat az újsághírből repetáljuk. Andrássy meg volt rendülve, mert úriruhás gyermek szerencsétlenségét látta. Mink is megrendültünk a kis Szabó Lajos katasztrófáján. Ám holnap lesz Magyarországon az első gyermeknap, s kérve-kérünk mindenkit: szeressék a gyermeket. Ne csak az úriruhást, de szeressenek minden gyermeket. Mert mind a mienk, a rongyos, a hülye, a béna is. Apponyi nemcsak az úri madarak és úri fák sorsával törődik. A gyermek legyen a modern társadalom szentje, mert az is. Az akaratunk az életünk a jobbulásunk, a jövőnk. Élni és örülni jobban tudnak, mint mink. Elszomorodni és sírni is jobban tudnak. Mi, szegény, szamár felnőttek, gyakran zuhanunk le az élet Halászbástyájának fokáról. Úgy kell nekünk, vén haszontalanoknak. Mi boldogtalan s boldog rókái az életnek, nem érdemlünk mást, mint ami éppen ér bennünket. De a gyermek: az más, az szent, az örüljön. És végre, hogy a Nyugat ilyen módon is hódít nálunk. Háromszázhatvanöt napból a madarak és fák után végre adunk egy napot a gyermekeknek is. Legyen szép és megáldott a holnapi nap. A magyar gyermek első napja. Fakadjon belőle áldás azoknak is, akik e napon a gyermekre gondolnak. Csak meg ne egye ezt a napot a magyar parádézás. A felnőttek szereplő-vágya, a hűhó.

A négerek

A négerek között terjed a fehérgyűlölet. Némely gyarmatokon már kitörőben a veszedelem. Főképpen a franciákon és németeken. Viszont beszélik, hogy úgynevezett politikai és társadalmi élet modern csírázásba csak azokon a néger tájakon kapott, ahol van fehér ember. Van, hogy miről tárgyaljanak, s mi miatt harcoljanak néger polgár- és embertársaink egymás között. Zsidóra mindenütt szükség van. A fehér ember a négerek zsidója. (Jegyzetek a napról. Budapesti Napló 1906. május 26.)

Szamosújvárott apage satanasokkal s szent füstölőkkel járnak most a papok. Nagy és bűnös dolog történt az örmény metropolisban. Előállott egy diák, s nem akart gyónni, mert ő szabadgondolkozó. Tisztelendő Esztegár úr hiába kérlelte, pedig e diák sokat kockáztatott. Ez a fiú az érettségi vizsga előtt állott jeles kalkulusokkal. Persze nem is bocsátották vizsgára a fiút, hanem följelentették Apponyinak. És most Kalksburg szent emlékei küzdenek egy felnőtt és világlátott politikus skrupulusaival. Lehet, hogy Apponyi úgy dönt: vagy gyónni, vagy pusztulni. Lehet, hogy fölcsap a szabadgondolkodás amatőrjének. Se így, se úgy nagy generálizálást nem érdemel az eset.

Jolbey Miklósnak hívják, ha így hívják, a diákot. Nem mondom, hogy ő az első ateista magyar maturandus. Nem program szerint butító iskolákban minden időkben nevelődtünk ilyenek. Jolbey Miklósnak csak a vakmerősége szép és új. Miklós öcsém, szomorú sorsot jósolok magának Magyarországon.

Hiszen semmi az egész: láttam tüntető ezreit Párizsban a nyíltan szabadgondolkozó diákoknak. Fiatal, tizenhatéves diáktól hallottam egy népgyűlésen azt az indítványt: csináljunk népházat a templomokból, a Sacré-Coeur-ből, a Notre Dame-ból. De Franciaország, hajh, egyetlen és dicső ország, s a francia karakter nem képmutató.

Ellenben Magyarországon minden ember eleven, kétlábú s csúnya titok. Ismertem papot, ki Büchnerre esküdött titokban, de zordul vallásos és kenetes volt egész életében - a világ számára. Az ősi, a nyílt magyar lélek elsikkadt valahol. Minden társadalom hazugságra kényszeríti az egyént, de egy sem annyira, mint a magyar. Van képviselő, aki lelkileg állandóan öltögeti nyelvét vezérére s pártjának minden úgynevezett elvére. Van kritikus, aki ízlése ellenére propagálja a legpókhálósabb irányokat. A magyar közélet porondján egyenesen csak azok törnek le, akik néha megengedik maguknak az őszinteséget.

No és pláne az Istenbe kötni bele itt. Holott itt az Isten nevében őrzik hatalmas püspökök és nagyurak a középkort. Még talán Polónyi Géza ellen vétkezni sem olyan nagy bűn, mint az Isten helyett az Emberiség gondolatán borulni szent áhítatba. A rossz példa hat, s ha sokan kezdenek gondolkozni itt, még modern ország lesz ez a szerencsétlen ország.

Hazudni kellett volna, Miklós öcsém s meggyónni szépen Esztegár úrnak. Gyónni és hazudni: úgyis ez a divat ma Magyarországon. (Az istentelen diák. Budapesti Napló 1906. június 3.)

Még egyszer kell a Jolbey vagy Jolbeji Miklós esetéről írnunk. A szamosújvári diák nyilatkozik most. Először is kijelenti, hogy ő nem szabadgondolkozó. Nem ő nem akart gyónni és áldozni. De nem engedte Esztegár áldozó-pap, hogy ő gyónjon és áldozzék. Az ügy - írja - bonyodalmas és kényes. Ő följelentette Esztegárt a püspöknél bizonyos üzelmek miatt. Erre Esztegár - írja a diák - aknamunkát indított ellene. A tanári kar Esztegár mellé állott s őt kicsapták az iskolából, s eltiltották az érettségitől. A megokolás szerint "hitetlenség és atheizmus miatt". A Jolbey nyilatkozatában az az érdekes, hogy Magyarországon még azt a szabadgondolkozót is megbüntetik, aki - nem szabadgondolkozó. Még a valakire rákent hitetlenség is főbenjáró bűn. És az még érdekesebb, hogy Magyarországon gyónás és áldozás miatt lehessen baja egy érettségizendő diáknak. Hogy püspök döntse el, lehet-e valakinek bizonyítványt adni vagy sem. A Jolbey-eset csak ezért érdekes. Csak ismétlődjenek e botrányok. Ha Franciaország mintájára nem is érjük el egyelőre az Állam és az Egyház elválasztását, de az iskolában, a középiskolában, még a türelmes magyar társadalom sem fogja sokáig, türni a papi garázdálkodást. A vallás magánügy lesz, még ha ma Apponyi is a kultuszminiszter. (Jolbey Miklós esete. Budapesti Napló 1906. június 8.)

Nagyváradnak hat hét óta villamos vasútja van. Hajh, hajh, hosszú históriája volna ennek. Ez a modern, nyugtalan előkelő város valósággal vérkönnyek árán harcolta ki hosszú évek után a maga villamos vasútját. Ujjongjon az első kocsinak Nagyvárad publikuma. Mint minden újnak és érdekesnek szokott. Ám a kocsik zakatoltak, szállongtak, de semmisem történt. Pedig a villamos vasúthoz hozzátartozik a villamos szerencsétlenség. A modern haladás jövedelmi adója. A nagyváradiak már szinte lenézték a villamosukat. Hogy olyan kezes, mint a bárány. És most igazán tragikus, véres, villamos szerencsétlenségről olvasunk a nagyváradi lapokban. A villamos behajtotta az első adórészletet. Két embert gázolt halálra: apát és fiút. Megrendítő a tragédia, de furcsa az emberlélek. Nap-nap tudósítások jelentek meg a szerencsétlenségről a nagyváradi lapokban. Meleg, gyászos, szép sorok. De mégis, mégis kitetszik az írásokból egy kis - büszkeség. Lám, lám, a mi villamosunk is tud embereket halálra gázolni. (Az első tragédia. Budapesti Napló 1906. június 13.)

Tirolban most virágoznak az orgona-bokrok s utánunk a Brenner tájáról havasan kacagnak a bércek. Innsbruck, Kufstein s különös kék alkonyat száll le: végre München. Pihenés, rossz hotel. Englische[r] Garten, szőke leányok. Gambrinus és Secession am Königsplatz. Semmi új: az én álmos, derék, bágyadt mosolyú Münchenem a régi. Zivatarral virrad s én nem megyek a Glaspalastba, hol köteles, évi szalonja várna a komoly művészetnek. Lássuk a forradalmat a nemes Albert Ritter von Keller vezetése mellett: a Szecessziót.

S oh szent és szomorú Mulandóság, édes anyánk e földön, sírni szeretnék. München a régi. Budapesten nem lenni jó, vén szívünket holnap íme Párizs felé visszük. De érdemes-e érezni, okoskodni és menni, mikor a forradalom is megvénül? Bús tanúsága annak, hogy elhagy minket minden mi fiatalságunk: a Secession am Königsplatz. Kihullott az oroszlánok foga s zablákhoz szoktak a vad csikók. Jaj a forradalomnak, hogyha győz, mert nyomban meghal. És ezerszer jaj az első apostoloknak: Jakab tüzes volt s rokona Jézusnak, mégis a jött-ment Pál fejezte be a forradalmat. A Szecesszió győzött s aratnak a jövevények. Semmi, semmi: Trubeckój herceg három bronzocskája, Kraus Ágost, Heine, az eleven piktorok közül: Stucknak öt darabja (köztük egy merész önarckép), Wieland, a francia Besnard és még egy páran beszélnek hozzánk halvány ajkkal, gyönyörűen, de bánatosan. A halottak: Carriere, Weinhold, Langhammer, Piglheim, Volz nem tudnak a szomorú győzelemről. Vásznaik még lövellik az elviharzott forradalom tüzét. Blanche, Gandara Párizsból fésült, illedelmes vásznakat küldenek, Becker-Gundhal fáradt, csak a nemes Albert Ritter von Keller hiszi, hogy ez még mindig forradalom. Modern hölgyek egy kollekciójának a címe: Egy jól öltözött, sok ruhájú hölgy: mindig egy és banális. Ha élne, még az aszfaltbetyárok sem látnák meg s Budapesten sem. Csak Hodler lesz egyre vadabb, mert bátrabb s újabb nem tud lenni. Aztán egy-két új borzas, posztumusz csirkéi a nagy ébredésnek. A többiek olyan jámborok, hogy Budapest legőszebb zsürije kalapot emelne előttük.

Hajh, hajh, nem mertem elmenni a Glaspalastba: még ott találom a forradalmat. Jött álmosan az este, zápor is megvert egy párszor, ődöngtem búsan. Rossz idők járnak ma a fiatalokra és a forradalmakra. Még a kolosszeumban is fogatlan komikusok énekelnek erkölcsös kuplékat. Erkölcs, erkölcs, hiszen ez az: feketedik az öreg Európa. Doktor von Wehner, a bajorok Apponyi Albertje, az idők embere. Ő fejezi ki legjobban, amiben már Londontól Moszkváig nyakig benne vagyunk. Az öregek eddig csak védekeztek: most már ők fogják csinálni a forradalmat - a forradalom ellen. Valláserkölcs, rend, tekintély: hirdeti a bajor kultuszminiszter s a bajor Jolbejeket átnyújtja a bajor Mailáthoknak.

S egy zakatoló nap, végtelen nap: itt van Párizs. Esti arcának minden csábításával, ígéretével fogad, mint régen s úgy érzem, hogy nem is hagytam el. Úgy-e te nem lettél erkölcsös én Párizsom s nem haragszol a forradalomra? Messziről s nehezen jöttem, álmos vagyok, csak úgy altatónak mesélj ma még egy-két kalandot… (Párizsig. Budapesti Napló 1906. június 26.)

Százötvenmillió frank

Európának ennyibe kerül a militarizmus minden egyes napon. Tessék ezt megszorozni háromszázhatvanöttel. Az ember nem éppen szocialista. És mégis, mégis. Eszébe jut millió földi szomorúság. Ez a rettentő kincs mennyi jót tudna mívelni. És ezt a polgári Európa bambán szórja ki önvesztére. Holott véres birkózásokra kész, ha tíz fillérrel többet akar a munkás. Minden becsületes ember ordítsa ezt a rémes valóságot minden egyes napon. Dugja be a fülét, ha szép igékkel vigasztalják. Hiszen százötvenmillió frankot eszik el előlünk naponként a katona. Lehet-e másról beszélni, míg ez így van? Guesde azt kívánja, hogy a nagytőkéseknek ne legyen választói joguk. Ennél bölcsebbet is kigondolhatott volna. Ha a dúsgazdagok szeretik a katonaságot, legyenek ők katonák s csak ők. Fizessék is meg az árát. (Apropos, egy kis mementó. Franciaországban a munkások arról vitáznak, hogy ne vegyék-e el a gazdagok választói jogát? Ostoba gondolat természetesen. De tünete egy óriási progressziónak. Nálunk még komolyan hiszik az uralkodó osztályok, hogy az általános választói jogot lehetséges - meg nem adni.)

Sarah Bernhardt itthon

Amerikából nem régen azt üzente, hogy sohse jön haza. Tehát ma már Párizsban van. Elébe utazott minden smokk, egy sereg újságíró, sok színész, habitüé. Valaki megsúgta neki, hogy most már megkapja a becsületrendet, ha akarja. A nagy Sarah ez idő szerint töpreng. Elfogadja-e? Amerikai útjáról meséket beszél a kitűnő nő. Ha fele igaz, ez is sok. Többet keresett a körútján egy millió franknál. És hízott öt kilót. Ez nagyon sok ám. Csodálatos asszony. A kupéból egy aggastyán karján szállt ki. Ez az aggastyán - a fia. Ma már a Bois-ban kocsizott s én lekaptam a kalapom előtte. Ez a nő a legfranciább nő ma Párizsban. Ha fiam volna, boldog volnék, hogyha Sarahba bolondulna. (A Szajna mellől. Budapesti Napló 1906. június 27.)

Ez Úristentől elpártolt Franciaországban nem tör a Hazára senki. Anatole France s Pierre Durand, Clemenceau és Jacob Levy, Jean Jaures és Henry Sansculotte: mind patrióták.

Nem nevelnek itt ám az iskolákban sem apró kozmopolitákat. Csak egy kicsit megreformálták azt a megrontott religiót, melynek neve hazafiasság. Franciaországban ma már másképpen szeretik a hazát, mint például a Tisza táján.

Syvetonnal halt meg talán az utolsó olyan hazafi, aki mindenütt hazaárulást szagolt. Ő volt Boulanger II., de sokkal nagyobb gazember. Sikkasztott, fajtalankodott, megölte magát s amilyen perverzus bestia-lelke volt, talán "szent hazám" sóhajtással adta ki a páráját.

Franciaországban hamar észrevették, mi lesz a Kossuth Lajosok és Garibaldiak szent hevüléséből. Rabszolgatartók altató zsoltára, fekete seregek csillogó vértje, hitvány törtetők létrája s gazemberek menedéke, mint főtisztelendő Szeberényi úr otthon a napokban néhány turpis fejre ráidézte.

Nem éltetve, dalolva, cifrázva, köpködve s részegen szeretik itt már a hazát. És nem a multját szeretik, hanem a jövőjét. A dicsőséges XIV. Lajosról azt tanulják a gyerekek, hogy szívtelen rabló volt. Jeanne d'Arc egy eszelős, hisztériás leány s Napóleon egy új Attila. Pasteur nagyobb ember volt, mint tíz hadverő hős. Ilyeneket tanítnak bölcsen a francia nebulóknak s nálunk nemrégen kenyérmezei táncot jártak Vázsonyival Kinizsi Pál miatt… (A hazaszeretet reformja. Budapesti Napló 1906. július 6.)

"Le comte tzigane"

Jacques Lemaire-rel, a Lune borzas munkatársával napok óta nem lehet beszélni. Büszke, mint egy pénzes márki s mintha soha életében nem kért volna száz sou-t kölcsön. Jacques Lemaire levelet kapott Budapestről, hogy szombaton Párizsba érkezik a gróf. "Le comte Tzigane", mint a Rabelais hölgyei nevezik az ősz magyar pairt és poire-t. Otthon, szép Budapesten, fejedelmi vagyonából sohase juttat semmi jó célra. Nők, utazások, kártya: ez volt az egész élete. Mégis nagy ember, kitűnő férfiú, népszerű hazafi. Jacques Lemaire nőkről gondoskodik mindenek előtt. A nők a Rabelais-ból, az Americain-ból kerülnek ki. De a gróf az Odéon, a Comédie s más színházak művésznőit ismeri bennük. Jacques Lemaire fáradhatatlan maître de plaisir. "Le comte Tzigane" pedig fizet, mint egy magyar úr. A Lune minden párizsi látogatásnál kiadja a gróf arcképét. Díszmagyarjában olyan a gróf, mint egy vén cserkesz herceg. Az arckép alatt már évek óta ugyanaz a szöveg: "Le comte X, a hírneves magyar politikus. Most ismét Párizsban időzik. Magyarország legelőkelőbb családjának a feje. Jeles kutató, szónok, szociológus és patrióta. Nagy barátja Franciaországnak. Magyarországot függetlenné akarja tenni. Családjának több tagja püspök. Üdvözöljük Párizsban a nemes magyar mágnást." A Lune olvasói, a kofák, már szóról-szóra ismerik ezt a szöveget. "Le comte Tzigane" mulat tíz-tizenöt napig. Baráti kölcsönt nyújt Jacques Lemaire-nek. Azután hazautazik azzal a büszke hittel, hogy Magyarországnak új barátokat szerzett Párizsban. Ezt esetleg egy-két lap meg is írja Budapesten. Ingyen: persze. A gróf otthon mindent ingyen követel. Hírt, tekintélyt és népszerűséget. Pénzét nem szereti otthon költeni. A Szaharán esetleg egy oroszlánnyomért is aranyakat fizet. Párizsban silány nőknek kioszt annyi pénzt, amennyit tíz igazi író egy év alatt sem keres. Magyar nagyúr, aki gyakran szónokol a munka dicsőségéről és semmit sem néz le jobban, mint a munkát, senkit úgy, mint a munkást s pláne otthon. De ha épül magyar Panteon, ő is belekerül. (Magyar figurák Párizsban. Budapesti Napló 1906. július 20.)

Dénes úrfi mulat

Dénes úrfit elküldte az apja, hogy tudományt faljon a Sorbonne-on. Milyen szép dolog lesz az. Dénes úr örökölni fogja az apja mandátumát. És a képviselők Almanachjában benne lesz: "tanulmányait Párizsban folytatta". Az öreg Boldi mester egy este a Paix étteremben játszik. Dénes úrfi ül az asztalnál. A második üveg pezsgőt fogyasztja. Boldinak már kétszer küldött ötven frankot. Hangos a legény. Nyugtalanul, értelmetlenül figyelik a szomszéd asztaloktól. Boldi mester véletlenül magyar nótába fog. Dénes úrfi üvölt egy nagyot és odavágja a falhoz a poharat. Boldi mester ijedten rohan át a magyar nótából egy vad craquette-dalba. Az asztaloktól fölugrálnak. Senki se sejti, hogy ez virtus volt. Mindenki hirtelen tragédiára gondol. Pár perc múlva távozik Dénes úrfi. Különösen a nők sajnálják a szegény fiatal embert. Másnap fájós fejjel ébred Dénes úrfi. Eszébe jut a dáridó. Nagyon büszkén mosolyog. Kész az ítélete. Minden kevélység nélkül megállapítja, hogy úr módjára kevés ember fia tud mulatni. Születni kell erre. (Magyar figurák Párizsban. Budapesti Napló 1906. július 20.)

Budapest és Bukarest

Egy magyar gravámennel kevesebb: Budapestet nem vétik össze Bukaresttel többé. Ezek a francia Tissot-k nem is olyan szeleburdi népség. Mennyi szépet írnak ezek most a jubiláló Romániáról. Egy bukaresti francia ex-követ szerint Kelet-Európa legnagyratermettebb népe a román. Románia ifjú Franciaország s Bukarest diákkorát élő Párizs. Románia kultúrország akar lenni. Quand même kultúrország lesz. Ifjú, nyugtalan, merész, kultúraéhes latin náció ez. Így hirdetik a francia Tissot-k. Csodákat írnak a párizsi lapok a román géniusz repülő erejéről. A román ízlés nagy hajlandóságáról. A románság gazdasági bátorságáról. Egy francia újságíró megjósolja, hogy pár évtized alatt Kelet piaca Romániáé lesz. De így zeng Romániáról az angol sajtó is. A német is, az olasz is. Nem kell félnie Budapestnek. Nyugati ember immár nem fogja összetéveszteni soha Bukaresttel.

Zola és a Panthéon

Zolának nincs szüksége a Panthéonra. Megérteném, ha Zoláné protestálna majd őszkor. Mikor a Montmartre-ról föl akarnák szedni a hamvakat. Lamartine és Michelet családjai szintén így cselekedtek. Quinet, Renan, Balzac nem a Panthéonban pihennek.

Pedig őket is meginvitálta a hivatalos Franciaország. Csak éppen elaludt a beköltöztetés ügye. Zola tiltakoznék legjobban, hogy Quinet, Renan és Balzac előtt triumfáljon. És ő tudna legtöbb argumentumot a Panthéon-tisztesség ellen. Az igazi nagyok az emberiségben éltek. Poruknak el kell oszlania szabadon, miként a lelkük eloszlott. Vigyék a Panthéonba miniszterek, bíbornokok kadávereit.

Emlékezés Jerseyre

Egy francia revü új adatokat ásott ki a száműzött Victor Hugóról. És elborultan gondolunk Jersey szigetére. Hol Victor Hugo mellett francia, olasz, magyar és lengyel proskribáltak intéztek szózatot Európa népeihez. "Teleki Sándor magyar forradalmár." Megint olvashatunk róla s mégis mintha mese volna. Ötven-hatvan évvel ezelőtt az akkori Európa legforradalmibb ideáit magyar főurak propagálták. Milyen messze vannak ma a forradalomtól. És még mennyivel messzebb az eszméktől. Ilyen intellektuális elzüllést egyetlen társadalmi fajta sem produkált soha. A Rampollák, a jezsuiták, a kozákhetmanok, a komitácsik, a mandarinok az emberi haladás vitézei a magyar nagynevűek mellett. Egy Batthyány szinte megdöbbent bennünket. Mint mikor sirató-házban föltápászkodik ravatalról egy halott. (A Szajna mellől. Budapesti Napló 1906. július 26.)

Monsieur Kis-Balog

Chateaubriand szerint a franciák nem szeretik a szabadságot. Ők az egyenlőséget szeretik őrülten. S a magyarok? Már Csák Máté is szabadságharcos volt. A szabadság katonái a mai Csák Máték is. De az egyenlőség Tiborcnak se kellett. Kis-Balog uram szabómester. Sorsa már ifjú korában Párizsba hozta. Szép vagyont szerzett. Felesége francia asszony. Gyermekei franciák. Azonban Kis-Balog uram utálja ezt a demokrata világot. Ahol a szabó is úr. Csak a magyar egyletben van otthon. Ide kopott Pató Pálok jönnek gyakorta. Prédikátumos semmiházik. Ezek leereszkednek Kis-Balog uramhoz. Pénzt kérnek tőle. Kártyáznak vele. Hazamegy Monsieur Kis-Balog. Legkisebb fia áll elébe. Most tanulja az iskolában a francia forradalom történetét. Erről beszél az apjának. Kis-Balog uram alig figyel oda. Fájdalmas gőggel mosolyog. Előre sajnálja a fiait. Ezeket sohse fogják társaságukba befogadni a magyar urak.

A magyar Edison

Párizsban lopja a napot már hónapok óta. Föltalált valamit s milliókat akarna érte kapni a sokpénzű franciáktól. Réme a híres bankároknak és gyárosoknak. Pumpoló leveleket ír haza a hiszékenyekhez. Egy év után jut eszébe, hogy elnézzen látogatóként olyan gyárba, ahol az ő találmányát használhatnák. Vérző orral, szomorúan jön ki a gyárból. Amit ő feltalált, azt éppen negyven éve használják itt tökéletesített formában. Vajon ki lophatta el az ő találmányát. Másnap számítani kezd. Kiderül, hogy ő nem is született volt meg negyven évvel ezelőtt. Erre éhesen és bánatosan, sőt konzulátusi segítséggel hazautazik.

Párizsba szakadt művészünk

Párizsba szakadt művészünk nem szerencsétlen ember. Jól házasodott, gazdag ember. Szomorú ő mégis. Átkozza az elmaradt Hunniát, ahol az igazi művész árva. Senki se hinné, hogy magyar művészgyerekek koplalnak s züllenek el Párizsba[n], kiknek a kisújjuk többet ér, mint e Párizsba szakadt művészünk. Párizsba szakadt művészünk azonban elegáns estélyeket is ad, különösen a Szalonok megnyitása előtt. Persze egy-két képe mindig ott lóg minden tavasszal vagy ősszel valamelyik Szalonba[n]. Erről Budapest pontosan értesül. Ha hát Párizsba szakadt művészünk Budapestre képeket küld, e képeket nagy respektussal fogadják. Lassan, de biztosan előkelő művész lesz Budapesten e Párizsba szakadt művészünk. Egy képe sem s ingyen sem kellene itt Párizsban. Otthon talán már az állam is vásárol tőle. (Magyar figurák Párizsban. Budapesti Napló 1906. augusztus 3.)

Chopin

Két Musset-szobor után most következik egy Chopin-szobor. A Monceau-parkban fog állni, árnyas fák között, elrejtve a szomorú nótás embernek a relief-emlékjele. Messze a Musset szobraitól s messze a George Sand szobrától. A sírját két évvel ezelőtt láttam. Süppedt, romlott, szomorú sír. Nocturne-eit álmomban is hallom olykor. Ezek szomorúak és elevenek, miként a lengyel-francia poéta virrasztó, vergődő lelke elzokogta őket egykoron. Sokan hallják-e? Úgy gondolom, a nyár az oka. Valamit kell csinálni nyáron is. Valamire kell emlékezni nyáron is. Valamiről kell írni nyáron is. Chopin? Hát Chopin. Jöjj, óh szomorú árnyék s engedd, hogy nevedben szórakozzunk és szerepeljünk. Így csinálódnak a földön a kegyeletes ünnepek.

Jeanne d'Arc

De ünneplésére készülnek Jeanne d'Arc-nak is. Ő is nyári kiválóság. Csak az ő hívei nagyon megkevesedtek. Kezdenek bennünket nem lelkesíteni a páncélos szűzek. Csak öreg akadémikusok tartják nagyon szép és lelkesítő dolognak Jeanne d'Arc-ra emlékezni. Nyilván a Dolet-ünnepségre lesz válasz a Jeanne d'Arc-ünnepség. Az öreg Coppée már azóta bizonyosan faragja új versét. Hát legalábbis régen halott és páncélos szűznek kell lenni, hogy elviseljük azt a sok emberi butaságot, amivel bennünket agg konzervatívek akarnak boldogítani. Különben pedig az ifjú Franciaországból csak a klerikális diákok lelkesednek már a szűz nőért az agg abbékori és akadémikusokon kívül. Mint a mi klerikális ifjaink otthon Szent Imréért. Legalább a francia diák-brigadérosok egy asszonyi szent alakért lelkesednek. Ezeken még lehet segíteni. (Akikre nyáron emlékezünk. Budapesti Napló 1906. augusztus 9.)

Philadelphia és a magyarok

Philadelphia befűtött nekünk, szegény magyaroknak. Philadelphiában egy orvos fölfedezte az atavizmus bacillusát: Kék vérnek, előkelőségnek íme a vége. Tíz év múlva Európa minden orvosa tudja a titkot. Hogy miért hazafi csupán a szájával Zichy Jenő. Hogy miért trottli Kossuth Ferenc. Hogy miért nem jöhet tisztába önmagával soha Andrássy Gyula. Miért köp negyvenöt fok alatt Pozsgay Miklós s miért hiszi magát dzsentrinek Babó Mihály. Miért idealista Apponyi s miért becsesebb nálunk egy jövevény Wenckheim, mint egy őslakó Kun-Szabó Márton. Fölfedezték az atavizmus bacillusát. Mondhatnók: a hülyeségét. Csak oltó anyagot is fedeznének föl a betegség ellen. S annyi sokat, amennyi Magyarországra ráférne.

Budapest és a levegő

Egy elmés Celino-vicc így ítél a mai világvárosokról:

- Csodálatos dolog, hogy a városokat nem építik a szabadban. Holott a szabadban olyan jó a levegő.

Párizsra nem illik ugyan, de Budapestre okvetlenül illik ez az elmésség. Valóban, miért nem építették Budapestet úgy, hogy levegője is legyen? Világjáró magyarokkal diskurálgattam a minap. Szólott közülök egy, talán a legokosabb:

- Magyarország, a vidék, így is alig ismer a maga fővárosára. Isten ments, hogy valami minta-város legyen, akkor pláne el is átkoznák. A vidéki magyar hitében úgy is úgy él Budapest; mint valami őrült Babilon. Hátha még igazi város volna.

Akik Bukarestbe mennek

Magam beszéltem Párizsban legalább húsz emberrel, akik Bukarestbe készülnek. Látni akarják a keleti latinság székhelyét. Ott tudniillik kiállítás van most. Ezt Izlandban is többen tudják, mint Budapesten. Kérdeztem egyet-kettőt a készülők közül:

- Budapest felé utaznak?

Kacagtak: persze, hogy arra. Hiszen Románia fővárosa a céljuk éppen. Nem árt, ha tudjuk otthon Magyarországon, hogy a nyugati ember, ha már hallott Magyarországról, hova képzeli Budapestet. Valahová Teherán mellé. Mindenesetre keletebbre Bukarestnél. S akárhogy fáj, igazuk van nekik. (A Szajna mellől. Budapesti Napló 1906. augusztus 11.)

(Apácák) Alacsony, barna rácsos ablakú ház, közel a Luxembourghoz. Csöndes utca, diákok, leányok, munkások. Felhős, siket, levegőtlen nyári délkörül. Fekete apácák sürgölődnek némán egy szállító-szekér körül. El-elnyeli őket a kapu s megint megjelennek. Piszkos zsákokat, holmikat dobálnak a szekérre. Piszkosak ők is és csúnyák. Öt-hat maradt meg a barna házban. Szétrebbent a fiatalja. Ők már csak az Égnek kellettek. Párizsból menniök kell. Arcukon az egészségtelenség. A kemény átalkodottság. Homlokukon a megcsúfolt vágyak bélyege. Petyhüdt ajkaikon bosszús keserűség. Vén, nőstény hollók. Vajon merre szállnak? Megindul a szekér. Ők mennek gyalog, cammogva utána. A Voltaire szobra felé. Valamelyik állomásra mennek. Azután pedig ismeretlen földre. Ahol ők még kellenek. Hideg félelmet érzek. Megborzongok. Nincs ezeknek a zsebükben Apponyi Albert hívó levele? Valami azt súgja, Magyarországra tartanak. Ölelő karokkal ma ott várják Franciaország kivert apácáit és barátjait. Azóta már ott is lehetnek.

(Diákok) A Sorbonne előtt járok el naponként. Halott és üres a diákok fészke. El is széledtek már régen a fehér diákok. Még a párizsiak is. Gondtalanul hűsölnek, vagy barangolnak ismeretlen tájakon. De íme itt maradtak a színesek. A vadak. Négerek, kínaiak, japániak, annamiták, malájiak, kreolok s százféle egzotikus lények. Ezek nem mehetnek haza. Messze van a hazájuk s rövid idő két hónap. Izzó, szomorú párizsi nyárban ők őrzik hát a Sorbonne-t s Párizs többi iskoláit. Könyv van a kezeikben mindig. Ezek tanulnak nyáron is. Meghatóak, szépek ők. Ők, akik különben ezerszer csúnyák. Nők és férfiak. Micsoda az, ha mi, fehérek, egész életünket tesszük is fel arra, amit civilizációnak nevezünk? Hiszen ez történhetik terheltség okából is. Ez nem a mi meglátó erőnk dolga. Szokás, hagyomány, vagy kényszer. De ezek a vadak. Egyik-másik négernek a nagyapja még emberhúst ehetett. Az unoka a társadalmi evolúció szent paragrafusait hallgatja áhítattal. Bizony, a kereszténységnek is csak az első századokban voltak mártírjai. Az emberi civilizációért is csak azok rajonghatnak ilyen föláldozó módon, kiknek ez a civilizáció még új és - szent.

(Idegenek) Az idegeneké most Párizs. Mindenféle idegeneké, akik között sok a magyar. Körülbelül négyszáz-ötszázezer párizsi él távol Párizstól nyaranként. És ha a nyár teljességgel nem egzisztálna, még akkor is távoznia illenék ilyenkor igazi párizsinak, ha módja van hozzá. Minden idegen barbár. Mint ahogy a párizsi is barbár ott, ahol idegen. Az utazás előcsalja az emberből a nomád emlékeket. Az idegen, az átutazó idegen, kötelességének tartja mindenekelőtt a hanyag öltözést. Nem mosdik rendesen, lármás és türelmetlen. Programja nincs a napra. Mindenütt vért és becsapást szagol. Mindenkit ellenségének lát. Fölkavartan beteg, utazólázban ízlését és logikáját végérvényesen elveszti. Mindezt a csúfot a ma még aránylag hitvány, nem általános s nem könnyű közlekedési viszonyok okozzák. Mert bizonyosan nem lesz így száz év múlva sem. Az emberek nem kapnak lázat attól, hogy ők most Londonban, Párizsban vagy Dunapentelén vannak. De addig óvakodjék minden jó lélek az idegenektől. (Kóborlások Párizsban. Budapesti Napló 1906. augusztus 17.)

Trafikok

A francia pénzügyminiszter trafikjogokat osztogatott a napokban. Az egész közvélemény szokta szigorúan ellenőrizni az új trafikok dolgát. Nemes szokásként tudniillik humánus elvek szerint osztogatja ki az állam e kenyérkét szerző füstüzleteket. Hogy bámulnának Magyarországon, ha a névsort olvasnák. Miniszterek, államtitkárok, főrangú bírók, diplomaták, préfet-k, képviselők, szenátorok özvegyei és árvái kaptak trafik-jogot. Komoly és informált emberek szerint mindezek nagyon-nagyon rászorultak erre a kis támogatásra. Nyugaton tudniillik általában önzetlenül szokás a fórumon szerepelni. Nem dogma, hogy vagyonnal kell előkelő pályákon elindulni s nem bűn, ha valaki nem gazdagszik meg a közélet zsírján. Franciaország panamáiról híres s nagy állású, nagy szerepű emberek ezrei élnek s halnak meg tisztes szegénységben. Nálunk a klasszikus becsületesség a jelszó s valóságban pedig kinevetik a nem élelmeseket. Max Harden híres megjegyzését citáljuk s Max Hardennek igaza volt. Magyarország tipikus korrupt ország, mert egy államférfiú csodált és nagy lehet csak azáltal, hogy nem panamista. Olyan nagy ritkaság ez tudniilik Magyarországon s olyan nehezen hiszik el ott egy közéleti szereplőről a becsületességet.

Az agrár-Párizs

Párizsban most egy hivatalos statisztika adatai ejtik álmélkodásba az embereket. E statisztikából kitetszik, hogy Párizs agrár-város. Főképpen pedig állattenyésztő város. Hogy Párizs területén van vagy százhúszezer ló, még ezt megérti a párizsi ember. Még nem járhat mindenki automobillal és a lómészárszékeknek is kell anyag. De néhány ezer tehenet is összeírtak Párizsban. És ez csoda. A párizsi ember kénytelen elhinni, hogy olyan tej is van még, melyet a tehén ad. Mindenki számára pedig érdekes adat s a társadalmi fejlődés vizsgálója számára éppen az: ez állatstatisztika. A primitív társadalmi emberlény állatokat szelidített magának s a világváros mai embere se tud lemondani állatjairól. Íme ki hitte volna, hogy a művészet városa a többek között agrárváros is. Lovakkal, tehenekkel, ökrökkel, kecskékkel, juhokkal s aprómarhákkal. (A Szajna mellől. Budapesti Napló 1906. augusztus 23.)

Már a francia iskolákban tanítják, hogy Napóleon nem volt nagy ember. A francia tanítók az antimilitarista Hervére esküsznek. Általában pedig már Franciaországban nem lehet abból megélni, hogy valaki hazafi. Csak a Balkánon és Magyarországon lesz bölcs a szamárból, ha szépen óbégatja, hogy éljen a haza. Szóval alaposan fordult a világ. Nyugaton s egy francia lapnak eszébe jutott, hogy a Marseillaise-nak nem illenék-e alkalmazkodnia az új társadalomhoz, mely immár megveti a harcias vitézkedést s a kurjantó hazafiasságot. A Marseillaise régi szövege megmaradjon-e vagy új szöveget kapjon, illőt a francia társadalom új, békés, humánus törekvéseihez? Ez a kérdés. Nagyon bölcsen intézték el. A Marseillaise-t egy korszaknak a lelke teremtette. A Marseillaise ezé a korszaké. Megfejelni nem szabad. A Kossuth-nóta is maradjon meg Kossuth-nótának, ha akárhogy is imádják Bécsben Kossuth Ferencet. Lám, így tudjuk mi tisztelni a történelmet, mi, históriaellenes modernek. Minden korszak csinál magának új Marseillaise-t s új Kossuth-nótát. De tisztelni kell a régi dalt. Ha teljesen megokosodik a mai embertársadalom, lesz saját himnusza. Egyszerűbb, mint a régiek. (Új Marseillaise. Budapesti Napló 1906. szeptember 2.)

Tanítják a Sorbonne-on, a Saint-Cyr-ben, a Polytechnique-en s más iskolákban. Mi több: tanulni kezdik itt Párizsban már a pincérek is az eszperantót. Hotelemben két napig Génuába utazó angol legények garázdálkodtak: eszperantósak. Első eset volt, hogy eszperantó-lárma miatt nem tudtam aludni. Éjfél után, hazamenőben, elfogott a lépcsőn egyik apostola Zamenhof doktor nyelvének. Másfél óráig magyarázta nekem, hogy micsoda kincs az eszperantó. "La lingvo esperanto presentas al la mondo civilizata la sole veran solvon de lingvo internacio". Ők mentek hála istennek génuai kongresszusokra, de az eszperantó-probléma itt maradt. Ez lesz hát okvetlenül az a nemzetközi nyelv, mely lesz? "Simpla, fleksebla, belsona" nyelv az eszperantó. De elég egyszerű-e, elég hajlékony és elég szép zenéjű? Ha Magyarországon divat volna az intellektuális kultúra, száz tudós írna erről naponként. Mert a világnyelv-probléma olyan magyar probléma, mint a pinty. Tatár-idiománkkal ott gunnyasztunk Európa közepén, mint gödörben a süldő nyúl. Rokontalan, kemény, nehéz a nyelvünk. Ezer éve élünk tarka népű és nyelvű földön, s nyelvtalentumunk gyönge-közepes. Tulipános Hadúr pedig aligha cselekszi meg nekünk azt a csodát, hogy a Szentlelket elküldje. Már csak azért sem, mert a pogány Hadúr a keresztyén Szentlélekkel nem atyafi. Ötven év múlva a magyar gyereknek úgy kell születnie, hogy legalább angolul, németül, franciául beszéljen, vagy nagy baj lészen. Azután mindjárt legalább egy szláv nyelvet kell tudnia. Valószínű, hogy japánul is meg kell tanulnia. Nem szólunk arról, hogy az Egyesült Államok angol dialektusának pláne vérében kell lennie. Az olaszok tanítottak bennünket a betűre s velük még sok bajunk lesz. Az ő nyelvükre is szükségünk van. Ha ráadásul Rákosi Jenő megcsinálja a magyar impériumot, minden Balkán-nyelvet meg kell ám tanulnunk. A Balkán-nációk igazán fiatal és nagyreményű nációk. Nem fáradtak el már akkor, mikor még csak szumirok voltak. Mint mi elfáradtunk, ha csakugyan igaz, hogy szumirok voltunk. Bizony, a jövendő magyar gyerekének alig lesz ideje arra, hogy magyarul is megtanuljon. Mindez pedig nem tréfaszó, de a legkomolyabb valóság. Ötven év múlva akaratunkon kívül annyira belekerülünk a hadakozó kultúrák útjába, hogy praktikák nélkül elveszünk. Okosság szerint s ha a gondolkozás betegségünk volna, minden internacionalizmus élén Magyarországnak kellene állnia Európában. A mi életünket csak az internacionalizmus mentheti meg. És a világnyelv-probléma ezért rettenetesen magyar, sőt tulipános probléma. De fogadok akármibe, hogy komoly magyar nem utazott el Génuába az eszperantósak kongresszusára. Franciaország csak elég előkelő ország s mégis a legnagyobb százalékát adja az eszperantó kultiválóinak. Mert Franciaországban egészségesen dolgozik az életösztön. Érzi a germánság, szlávság, angolszászság nagy, kápráztató gyarapodását. Veszi észre, hogy vert hadként nyomul vissza mindenünnen az egykor világbíró francia nyelv. Tehát Franciaország szentül és bölcsen kívánja egy langue seconde megszületését. Az élet egyre komplikáltabb és nehezebb lesz. Nem lesz időnk száz nyelvet tanulni. Gondoskodni kell tehát arról, hogy anyanyelvünk mellett egy közös nyelvvel elélhessünk. Hát nem magyar probléma-e a világnyelv? Nem százszor jobban érdekünk ez nekünk, mint a franciáknak? Mellékes, hogy az eszperantó jó vagy rossz internacionális nyelv. De a cél, a törekvés elevenünkbe vág nekünk, magyaroknak, mint a beretva. Közülünk illenék, hogy kikerüljenek az internacionális nyelv legfanatikusabb apostolai. Az Iliászt, Dantét, Hamletet, Heinét, Ibsent, Anatole France-ot s az Also sprach Zarathustrát már ma taníttatnám akár eszperantóul is a magyar mellett a magyar iskolákban. Őrjöngenünk kellene az örömtől, hogy van egy terv, mely játszva lop be bennünket a kultúrnépek közé. Avagy ha nem tetszik nekünk az eszperantó, tessék egy magyar tudósnak jobb világnyelvet föltalálni. Ismétlem, nem tudom hányadszor: ez magyar probléma. Szinte a térkép ordítja ezt reánk, ha már az eszünk csöndes természetű. Egyszerre kiemelne bennünket a németség karmaiból is a világnyelv. Ez: magyar probléma. (Egy magyar probléma. Budapesti Napló 1906. szeptember 4.)

Egy óra múlva Messinába ér a hajónk: az Adria-társaság Zrínyije. Nápolyban ismét sok utast kaptunk: máltaiak. Fiume és Marseille között az Adria-hajókat jobbadán Málta látja el utassal. Máltától Fiuméig talán magam leszek az egyetlen utas. No és magyar testvéreim a hajó elején. Génuában fedeztem fel őket. A hajólépcső fölött álltak. Nézték a kacagó kék tengert és káromkodtak. Pompás, kecskeméti zamattal. Francia hajó hozta őket Dél-Amerikából Marseille-ig. Kutya-rossz dolguk lesz otthon. Ezért káromkodnak. De hova menjenek? Most már Amerikától is elment a kedvük. Hazajönnek Darányi Náci inség-kukoricájára. Három Pest megyei legényt biztattam közülük:

- Most már jobb világ lesz Magyarországon is. Hiszen Kossuth Lajos fia a miniszter. Majd meglássák, nem hagyja az, hogy földönfutó legyen a magyar ember. Megváltja a grófok és a püspökök földjét s kiosztja a derék, munkás magyarok között.

Káromkodtak az én magyarjaim s igazuk volt. Piszkos, olasz munkások érkeztek velünk. Szintén Dél-Amerikából. Jókedvű népség. Szennyes, koldus, szemtelen. De a tengeren otthon van. Marseille-ben már mindenki érti őket. Konzuljaik védik, gyámolítják. A magyar szomorú és gyámoltalan. Csak káromkodik. Hihetetlenül, ríkatóan árva az én fajtám parasztja. Otthon, idegenben, a grófok birtokán, vagy a tengeren.

Ürgének, vakondoknak jobb dolga van. És már nem vár senkitől semmit. Egy-két bánáti oláh is van a hajón. Barátkozni szeretnének magyar földieikkel. Nem értik egymást. A magyarok húzódoznak is tőlük. Egy magyar legény váltig mondogatja nekik:

- Nem értem én a beszédeteket.

Mire megindul egy istentelen zengésű angol beszéd Magyarország hazavándorló lakosai között.

Egyébként úgy képzelem, hogy az Adria-hajókat nem is ismerik otthon. Csak furcsa vagy földönfutó magyarok kerülnek itt össze. Mint mi például. Jacht vagy hajófenék: ez a magyar választék. Akinek nem telik jachtra, az vándoroljon ki. Pedig be szép út ez: Fiumétól vagy Trieszttől Marseille-ig. Esetleg más vonalain az Adria-társaságnak. Igazi túristaút. Nizzát, Monte-Carlót, Génuát, Szicíliát, Nápolyt, Máltát bejárhatjuk. Mindenütt van egy-két nap pihenő. A hajók kedvesek, familiárisak. A mi parancsnokunk például elsőrendű, szíves, joviális ember. És két eleven, valóságos magyar hajós-tiszt van a Zrínyin. És van a többi hajón is. Íme: nemcsak kivándorlás céljából megy tengerre a magyar. Milyen merészeket gondol azután a tengeren az ember. Mikor majd sok-sok magyar zászló lobog a vizeken. Mikor majd nem hurcolják idegenbe idegen hajók a gyámoltalan magyarok ezreit. Csakhogy káromkodnak a Pest megyei legények s nekik van igazuk. Pedig barátságos, magyar hajón vannak. Nem segít mirajtunk semmi. Még a püspökök imádsága sem. Holott százezer forintos fizetéseket kapnak az imádkozásért. És a gróf urak nemes hazafiassága sem. Ezeknek is sok százezer forint jövedelmük van azért, mert szeretik a hazát. Nekem határozottan bujtogató természetem van. Ma délelőtt megint szóba álltam magyar testvéreimmel. Azt kérdeztem tőlük:

- Sok kára volna abból Magyarországnak, ha a kalocsai érsek helyett egy káplán imádkoznék s ha Zichy Jenő nem szeretné a hazát?

Azt válaszolták, holott igen jó katolikus és hazafias parasztok, hogy - nem.

Azután megint káromkodtak. Én nem akartam többet mondani nekik. Féltem, hogy mire Fiuméba érkezem, már várni fognak reám az Andrássy Gyula zsandárai. (Magyarok a hajón. Budapesti Napló 1906. szeptember 22.)

Mi hajtja, húzza a magyarokat Velencébe? Szinte komikus elmerüléssel vizsgálom napok óta. Értem az angolt, akinek az egész földgömb egy pipázó szoba. Német is juthat minden szögletébe a világnak. Mert nyomában van az angolnak, mert alapos, mert sok. Tíz-húsz év óta már a francia is sokat utazik. Kergeti a hisztériája, esztétikus világfelfogása, pénze. És az a valami, amit boldogult Jean Lorrain velencei méregnek hívott. Barrès írja például, hogy ő sokat szeretett. Szerette az anyját, szülőföldjét, kedvenc íróit, tömérdek babáját. De igazán csak Velencét szerette. De a magyarok itt unatkoznak. Látom. Immel-ámmal bújnak a Lidó vizébe is. A Floriánban pedig otthonosabbak, mint bárhol. A lagunáknak csak a szagát érzik. A holdas estéknek csak a borzongató szelét. A formákat a velencei nőkön tanulmányoznák, de ezek nem kedvük szerint formásak. Zsörtölődnek, mert mindenki a zsebüket könnyíti, holott ennek éppen az ő velencei életstílusuk az oka. Végül is meggyűlölik a várost, mely visszavarázsolta Byron és sokak megfogyatkozott képzelő erejét. Velencénél már csak a többi magyart gyűlölik jobban.

Egy percig arra eszméltem, hogy a víz húzza ide őket. Ahogyan húzza Ostendébe, Abbáziába s máshova. De nem. Ebben nagyon is sok ráció volna. Viszont tudom, hogy Fiuméban sok magyar tanulja a tengerjárás tudományát. Meg is kóstolják sokan. Azután bekérezkednek az irodába, a vámhoz. Ki hova. Nem ez. Egészen ködös valami. Affektálás, majmolás. Avagy nagy megutálása az otthonnak. Bizonyos, hogy itt vannak és sokan vannak. És félnek egymástól. Íme a Lidón csináltak nekik egy pompás szállodát. Még a kávés kanalakon is ott a magyar címer a Hungária-hotelben. Magyar színek, magyar freskók, magyar címer mindennemű. Még tulipán is, ha kell. Aki ezt a szállodát építette, mégis ettől fog koldulni. Kicsinyes, provinciális természetű az idegenjáró magyar. De szorgosan titkolja. És azért is kerüli a fajtáját. Az angol összebúvó. Az angol hálás, ha a kedvéért angoloskodnak. A magyar megretten s ezerszer szívesebben megy Angleterre-be, Itáliába, Germániába, mint Hungáriába. Hogy azután az egészen internacionális helyen - egészen elszigetelje magát. Így cselekszik.

Írtak sokan a velencei magyar világról. Élelmes camelot-k magyarul beszélnek. Itt-ott magyar fölírások. Milyen szomorú ez. Nem lehet ennek örülni. Igazság nincs benne. Vagy hogy értelmesebben beszéljünk: raison. Mit visznek haza? Kellemetlen emlékeket. Nem a Csekonicsokról van szó. De a mívelteskedő, nem gazdag magyarokról. Viszik-e a formák szerelmét? A szív megkönnyesülésének képességét? Az ellágyulás titkát? Az elmélyedés és álom szent orvosságát? Hitem szerint, aki Velencében élt, annak egy kicsit művésszé kell válnia, ha nagyon barbár volt is. Érzik-e ilyen metamorfózis a magyar publikumon? Ezren és ezeren járnak Velencébe. De hiszen elkerülnek Rómába, Párizsba, Münchenbe, Drezdába is. És - hazamennek.

Ősz van itt egyébként, csodálatos velencei ősz. Fázunk is olykor. A Lidón némely napon szinte hősködés förödni. Persze hogy Wagner Szigfrid ilyenkor megfürdik. Egy-két divatos, párizsi színésznő is. Írók és művészek hónapja a velencei szeptember. E napokban korán bukott le a Hold. De fölséges képeket festett. Egészen Gauguin-szerűeket. És a csönd. Milyen csönd van most itt. Az a csönd, amely önmagához vezeti el az embert. Az embert, aki, szegény, olyan messze bolyong mostanában önmagától. Ez fájdalmas is, de szép. És Velence ilyen őszi napokon csupa fájdalom és szépség. (Az őszi Velence. Budapesti Napló 1906. szeptember 30.)

Egy öngyilkos

A Danieli-fogadóban megölte magát egy budapesti magyar. Otthon, Budapesten bizonyosan tudják már azóta, hogy kicsoda. A velencei újságokban eltorzított, kiejthetetlen a neve. Úgy írják a nagyon falusias fokú velencei lapok, hogy beteg volt. Ezért kószált már hetek óta napos Itáliában. S ezért választotta ki leszámolóhelyül éppen Velencét. Muranóból jöttem s gondolám véletlenül találkozott a gondolával, mely a halott magyart vitte. Még meghallgatott, szegény, egy trombitás hangversenyt a Márkus-téren. Azután vette kezébe a revolvert. Velencében pedig egyenesen bosszantó a halállal találkozni. Olyast érzünk, hogy ez minket céloz. Álmodó, fáradt, renyhe személyünkben. Csodálatosan elváltozott a lagunák rejtőző, öreg, talányos lelke. Valamikor szerette a párás meleg, omló vért. Oh, miként szerette. Ma nyögve, vén fürgeséggel bujik a halál elől. Velence nem az élet kikötője s nem a halálé. Valami nagy és még kifejtetlen emberié: a tartós féléleté. Amiben élet és halál benne van ugyan, de összefolyva. Álom, emlékezés, lemondás, várakozás. Csak láz nincs, csak cselekvés nincs, csak bátorság nincs. Velencében nem szabad, nem illik halálosan bátornak lenni. Szegény öngyilkosa a Danieli-hotelnak, be nagyon beteg lehetett, hogy ezt az illetlenséget elkövette.

A különös magyarok

A derék Fabricio, a Hungária-hotel gazdája, nagy ünnepet rendezett. A Lidó magyar hoteljének avatóünnepét. Elmélázott egy kicsit az ünnepen s a pezsgőnél, mely francia és jó volt, megkérdezte diszkréten tőlem, amit már megkérdezni okvetlenül régen készült:

- Ugy-e hogy szamárság volt Hungáriának keresztelni ezt a hotelt?

- Ha a magyar vendégekre számít, akkor bizony, bocsánat, szamárság volt.

Még jobban elmélázott az én Fabricióm. Nagyon sokára és csendesen mondogatta:

- Különös emberek, hajh be különös emberek a magyarok. Csak úgy lehet kedvükben járni, ha nem jár kedvükben az ember.

Nem akartam megmondani Fabriciónak, hogy klasszikusat mondott. Mintha csakugyan ilyen különös természetünk volna nekünk. (A lagúnákon. Budapesti Napló 1906. október 7.)

A kártyás magyar

Milánóban, alkonyatkor, a Dóm előtt egy tramwayra vadásztam. Lihegő, sietős, lázas volt ez az esti óra s haragudtam. Egy legény tukmálta reám majdnem perverz buzgalommal a képes kártyáit. Franciául, olaszul, németül ráztam a nyakamról. Végül is ékes, magyar igéket adott nyelvemre a düh:

- Menjen a fenébe.

Meghőkölt az én legényem s kacagott egy hangosat. Nyomban faképnél hagyott s csak messziről hallottam már:

- A fenébe?

Szaladtam utána s nehezen utolértem.

- Maga magyar?

- Nem. Csak tudok egy kicsit magyarul.

Vonogatta a vállait, untatta a dolog s menni akart.

Sok kérésre vallott. Szabolcsi fiú, neve nincs. Két éve kóborol a világban. Az ő dolga, hogy miért. Milánóba egyenesen Amerikából jött a kiállítás végett. De csalódott s utazik innen Londonba. A magyarokat sikeresen kerüli.

S e percben már zsebrevágta a kártyáit. Derék, szép fiú. Értelmes, bátor, egy kicsit szomorú. Ez Nyíregyházán palotást táncolhatott valamikor úri, műkedvelő-estéken a színkörben.

- Hát most már adjon kártyákat.

Gőgösen egyenesedett ki:

- Most már? Most már nem.

Ellenben úri módon szegődött mellém. Megkereste az omnibuszomat. Fölsegített reá, nagyon huszártisztesen búcsúzott és eltűnt.

A kitagadott magyar

Egy világjáró Goldstein Számi könyörög a konzulátuson. Okosabb, ha nem mondjuk meg, melyiken. Talán az írásai nincsen[ek] rendben. Talán az orra ellenszenves a könyörgő legénynek. Sehogyse akarják megszavazni számára a hazautazást. Eddig németül beszélt a legény, de most hirtelen magyarul kiált föl:

-Önök persze csak a magyarokat kínozzák így meg?

Egy írnokocska tud magyarul. Nagyon méltatlankodva válaszolja:

- Mit beszél? Maga magyar? Maga nem magyar.

Tanulság: néha még magyar önérzet is ágaskodik a legosztrákabb konzulátusokon. Bizonyos esetekben.

Az előkelő magyar

Monte-Carlóban nagy mulatság, ha az ember unatkozik: a találósdi. Belebámulni a furcsa emberek arcába s kisütni, hogy ki micsoda lehet. Ez amolyan pihentetője az idegeknek, jobb a kék és zöld színek bámulásánál is. Ez itt német, mert ízetlen és durva. Meggazdagodott pék Hamburgból vagy pomerániai junker. Ez amerikai, az francia, amaz okvetlenül portugál. De ime, a játékasztalok egyikénél valaki lármázik. A szolgák sugják mellettem, hogy ez régi type. Mindig civakodik, marakodik. Mindig van egy tétje, amit reklamál. Mindig van egy panasza, melyet el kell csöndesíteni. Megállapítom, hogy ez meggazdagodott orosz kaviárkereskedő. Okvetlenül meggazdagodott, mert másképpen kitették volna már régen a szűrét a kaszinóból. A postára együtt érkeztünk egy délelőttön. Mondja előttem a nevét. Históriai magyar név, úgynevezett históriai. Otthon is zsugori, de grandseigneuri módon. Itt oly zsugori, mint egy piszkos orosz szatócs. Istenem, hát még csak nem is – urak? (Úti jegyzetek. Budapesti Napló 1906. október 24.)

Amit idegenek látnak

Talán kevesen olvasták otthon az öreg Temps csúfolódó cikkét. A mi Rákóczi-ünnepségünkről írt nagyon furcsákat a párizsi lap egyik krónikása. Saint-Simont, a halhatatlan gonoszt, a zseniális rossznyelvűt citálta Rákóczi ellen. És egyben tréfásan-komolyan jól odamondogat Magyarországnak, mely fütyül Európára. Úgy és ma is annak örülnek a magyarok, ahogyan és aminek ezer év előtt. Hőseiket és nagy embereiket ma is a verekedő fajtából választják. Ünnepi pompáért, pompás dikciókért, egy kis szimbólumért odaadnák az egész rongyos, való világot. Így a Temps s kár volna fölháborodni azon, amit ír. A Temps embere nem érthet minket s nem tudhatja, ki nekünk Rákóczi. De a csúfolódó cikknek egy mondata majdnem megdöbbenti az embert. Azt írja a Temps, hogy kutyanehéz sorsuk lehet Magyarországon az európai gondolkozás és haladás embereinek, ha vannak ilyenek. És nem a Temps krónikása az első, aki ezt sejti és írja. Komolyabb hangon s komolyabb helyeken is írnak már erről Nyugaton. Kívülről meglátják, hogy ott bent rossz dolguk lehet a reformátor-szellemeknek. Ez valami, amit Magyarországon meg kell tudnia mindenkinek. Hogy idegenben is látják azt a példátlan reakciót, mely ellen szinte reménytelenül kell harcolniuk a magyar intellektuelek kicsiny seregének. Micsoda nagy lehet a mi elmaradottságunk, ha messziről is ilyen precízen látják. És micsoda bizalmat adhat mégis a mi embereinknek az a szervezetlen, hatalmas republika, mely polgárainak ismeri bármely országból azokat, akik a haladásért, az újításért küzdenek s melynek önkénytelenül tagja mindenki, akit e harc lelkesít. Még ha Montenegróban vagy Szudánban él is. Ez az új szabadkőm[íves]ség, ez a legmagasabb internacionálé; minden modern elméknek testvérisége. (Jegyzetek. Budapesti Napló 1906. november 1.)

Nizzában, a tengerparti korzón, ilyenkor otthonosak a tolókocsik. Sütkéreznek a napon azok az öreg urak, akik eltáncolták, ellumpolták - a lábaikat. Néha tíz-tizenöt tolókocsival s öreg úrral találkozik sétáján az ember. Beplédezett, nyomorék lábaikkal, ahogy kerekeken gurulnak, olyan furcsák. Bizonyosan a sétákról álmodoznak, állongásokról, iramodásokról. Most egy libériás vagy libériátlan inas inaira vannak ők bízva, aki unalommal vagy gyűlölettel tolja a kocsijukat. És rohannak el mellettük kis, éhes, de csinos nőcskék. Fürge szerencsevadászok, siető napszámosok, elegáns urak, éhes proletárok. Mindenkinek más a vágya, más célú a futása. Mindenkinek van oka, hogy rohanjon. Hogy várjon, akarjon valamit, vagy kétségbeessen valamiért. És a tolókocsik emberei sápadtak az irigységtől. Nem a mások vágyait irigylik, de a járást. Csak a járást, a két láb vidám, erős cserélgetését. És a törtetők, kik lélekszakadva futnak valami után, nem is sejtik, hogy tőlük éppen szegény, szaladó lábukat irigylik. (Rivierai képek. Budapesti Napló 1906. november 2.)

La Barre lovagról, aki szobrot kapott Párizsban, Dózsa Györgyre gondol az ember, ha magyar. Ez a La Barre lovag csak azért kapott szobrot, hogy Rómát a fene egye. Egye is, mert szörnyűség, hogy Voltaire korában milyen fenevadságra volt még képes a klerikalizmus. Róma ma is statáriális rövidséggel bánna el minden ellenségével, ha tehetné. Szemünket kiszúrná, nyelvünket kitépné, s ő, a halottégetés tiltója, eretnekek számára ma is meggyújtaná a máglyát. La Barre lovag nem vette le a kalapját egy processzió előtt. Szűz Máriát és az apró szenteket néha nem éppen áhitatosan emlegette. Húsz éves sem volt még, vidám, hetyke katona s darabokra tépték a papok.

Franciaország Rómával vívja leszámoló harcát s természetes, hogy La Barre lovag szobrot kapott. Nagy emberek és szobrok így szoktak teremni, régi és okos dolog ez. De akkor milyen szobrot kellene kapnia Dózsa Györgynek? Magyarország ma olyan harcba kezdett, amilyet még sohse látott a világ. Krisztus után a huszadik században, tíz századdal Árpád után. Mi, a milliók, a rongyosak, azt akarjuk, hogy jogunk legyen a levegőhöz. Egyetlenegy ország vagyunk, ahol a rongyos milliók soha föl se lélegezhettek a dús ezrek miatt. És még ma is csak a szégyen, a szomorúság, a megalázás a mienk. Minden népek nyomorult millióinak van valami dicsőséges emlékük. Magyarországon ezer év óta mákony vagy korbács volt a mienk. Még a hőseinket is kisajátítják. Rákóczi koporsóját ők, akik Rákóczit becsapták és elárulták, úgy körülállották, hogy mi nem férkőzhettünk hozzá. Kossuthtot gyűlölték, s most Kossuth nevében ráültek a népre, az országra.

Kell, hogy válasszunk hősünknek valakit, akit a nagyurak nem sajátíthatnak ki. Mint La Barre lovagot választották a szabadgondolkozó franciák Róma ellen. Ha már nekik van pofájuk, hogy a történelmet szegezzék nekünk, jó. Válasszunk mi is valakit a történelemből, aki szimbóluma leszen a mi végtelen szenvedésünknek, majdnem undok tragédiánknak. S aki helyettünk kiáltsa a világnak, hogy Magyarország néhány ezer kiváltságosé, s hogy itt gyötrelmes élni minden munkás embernek.

Ők már a múltból is elraboltak, meghamisítottak mindent. Elvették tőlünk Rákóczit és Kossuthot. Nyomják a Petőfi-kultuszt s miattuk nem vezekelhetett még ez az ország Martinovicsék miatt. Ők önkényesen válogatják ki a múlt nagyjait is s ellenünk vonultatják föl őket. Soha eszükbe nem jutott például Bethlen Gábornak hódolni, ennek az igazán nagynak. Károli Gáspár a maga bibliafordításával olyan nagyot mívelt, hogy megmérni se lehet. De Magyarország kénytelen Pázmánynak hódolni. Apáczai Cserére, Mikesre nincs szükségünk, tehát azok aludjanak békével. Akik a mi nagyjaink lehetnének méltán, a mívelteké, a munkásoké, a rongyosoké, azok nem kellenek nekik. És most akarnak országos Szent Imre-ünnepet csinálni. Csinálnak ezek még Caraffa-ünnepet is, ha a rongyosok olyan gyávák maradnak, mint amilyen rongyosak. Álhazafiságukkal agyonterrorizálnak ezek minket.

Hát nem vonultatnók föl mi is ellenük Dózsa Györgyöt? Ez magyar volt, fajmagyar, sőt nemes ember. A Dózsa-tragédia Magyarország millióinak a legigazibb tragédiája. Megsütnek és egymással falatnak ma is föl bennünket Magyarország tulajdonosai. Miként La Barre lovagnak a szabadgondolkozó Franciaország, Magyarország népe, mely a feudalizmus ellen küzd, állítson szobrot Dózsa Györgynek. Hogy mi se felejtünk, hogy komoly a mi harcunk. Bár akadna valaki, akinek elég erős hangja volna, hogy egy Dózsa-szoborért szóljon az országhoz. Ha már olyan alantas még mindig az emberi kultúra, hogy szobrokkal kell beszélnünk, beszéljünk szobrokkal. Dózsa György beszélne a nyomorgó, Amerikába szökő magyar nép, a tanítók, a vasutasok, entellektüelek, tisztviselők, iparosok, kereskedők helyett. Az egész munkás Magyarország helyett, melyet nagy urak és nagy papok jobban nyomnak, mint valaha. (La Barre - Dózsa György. Budapesti Napló 1906. november 13.)

A Petit Parisien, Franciaország egyik legelterjedtebb lapja, amely naponkint egy és negyed millió példányban jelenik meg, arra a kérdésre kért feleletet olvasóitól, ki volt a legnagyobb francia. A kérdésre több mint két millió válasz érkezett a szerkesztőséghez, amely az eredményt most teszi közzé. Eszerint a legtöbb szavazatot, 424.201-et Pasteur kapta, utána a franciák régi nagy kedvence Victor Hugo következik 409.673, majd a sima, fényes politikus Gambetta 407.814, negyedik helyen Napóleon 381.153, utána Thiers 272.642 és Lazare Carnot, a nagy forradalom erélyes technikusa 270.418 szavazattal.

Játék csupán ez a leszavaztatása a francia olvasóközönségnek, de érdekes és tanulságos az eredménye. A franciák lázas érdeklődéssel lesik a naponkint közzétett eredményeket, amelyekből az egész kultúrvilág örvendetes nagy átalakulásáról, a lelkek forradalmáról szerez tudomást. A gloire-imádó, a harci dicsőségért rajongó francia nép a legnagyobb fiának a tudós Pasteurt tartja, az emberiségnek ezt a jóltevőjét, míg Napóleon, a Nagy Napóleon már a negyedik helyre szorult.

Micsoda változása ez az időknek és micsoda gyökeres átalakulás az érzések és gondolatok világában! A nép céltudatos fölvilágosodása ledöntögette a régi bálványokat és győzelmesen halad előre a második nagy francia forradalom, amely a lelkeket szabadítja föl az elavult babona béklyóiból. Pasteur, Victor Hugo megelőzték Gambettát és Napóleont, a tudomány és művészet leverték a vér és vas imádatát. (A lélek forradalma. Budapesti Napló 1906. december 13.)

III. Napóleon bajusza

Szörnyű példa: Franciaországban egy teremtett lélek sincs, aki emlékeznék a III. Napóleon császár bajuszára. Egyik színház darabjában prezentálják ezt a szerencsétlen szekunder-Bonapartét. S folyik a vita Párizsban, hogy történelmi színű bajuszt ragasztott-e a színész. Milyen színű bajusza volt III. Napóleonnak: barna, fekete, szőke, vörös? Szent Ilona szigetének lakói közül többen tudják, hogy valamikor járt a szigeten egy cirkusz, mint azt, hogy Nagy Napóleon ott halt meg. Íme még sokan élnek azok közül, kiket III. Napóleon kegye emelt ki a semmiből. Élnek még sokan olyanok, akik gyűlölték és a semmibe visszaküldték a Franciaországot katasztrófába vivő császári fajankót. Még okvetlenül élnek nők, akiket III. Napóleon csókolt s akik a bajuszt elég közelről láthatták. Élnek még piktorok, akik aranyakat kaptak, hogy lepingálták a császárt. De már arra sem emlékszik senki biztosan, hogy a bajusza milyen volt. Szörnyű példa: íme minden emberi hatalomnak és dicsőségnek sorsa. Íme a történelemtudomány értéke egy harmincöt esztendő alatt elfelejtett bajusz szimbólumában. Csak nekünk, magyaroknak jut egy kicsi elégtétel e párizsi szenzációból. Arra sokan és holtbizonyosan emlékeznek, hogy a császár magyar pedrővel kente a bajuszát. Ezt okvetlenül a magyar emigránsoktól tanulta, akiket egyébként sohse vett komolyan. Ez meg azután nekünk magyaroknak szörnyű példa és szimbólum. III. Napóleon, ez a buta kalandor mégiscsak Európa sorsát tartotta valamikor a kezében. Európa térképe III. Napóleon bajusza mozdulatára igazodott Magentától Sedánig. S a mi szerepünk e fatális korszakban annyi volt, hogy III. Napóleon magyar bajuszpedrőt használt. (Párizsi Jegyzetek. Budapesti Napló 1907. január 9. )

A baccarat

Párizsban bezárták a hírhedt, gyanús cercle-eket. Ahol a baccarat és társai fosztogattak. Belgák voltak a mesterei e barlangoknak. De csak az én tudásom szerint is három magyar volt a belgák között. Okvetlenül akadt több is. Mint ahogy az idegen áldozatok közül is tömérdek a magyar. Alig van magyar, akit Párizsban meg nem leltek a cercle-ek titkos emberei. Ők, a magyarok, pompás falatok voltak. Mert, mert, mert... Van itt Párizsban egy kevés művészet. Van egy kevés könyv. Egy kevés nagy ember. Van egy kevés tudomány. Egy kevés ipar, kereskedelem. Ez mind eltanulni való. Ellenben a Párizsba ellátogató magyar már a második napon unatkozik. Ezt tudja a banknak az a belgája, aki magyar. És tudja az a csinos nő is, aki a banktól percentet kap s aki az unatkozó magyart először magának, ezután rögtön az egyik játékbarlangnak szerzi meg. Persze a magyarnak, aki néhány napig van Párizsban s akit ilyen sors ér, Párizs egy Sodoma. Holott Párizs ártatlan világváros. Tetszeni akar minden idegennek. Ha kell, egy kicsit Teherán. Ha kell, egy kicsit Budapest.

A fattyú

Magyarországon a színészegyesület hozta meg ezideig az egyetlen emberi paragrafust. Színésznők gyermeke, ha törvényes apja nincs is, az anyja nyugdíjához jusst formálhat. Franciaországban e szellemben akarják megcsinálni az egész új házassági törvényt. Minden állami női alkalmazottnak joga lesz gyermekeket szülni - férj nélkül. Az állami tanítónő, a telefonoskisasszony és a többi nem veszti el az állását, ha nem is menekül egy gyermek-sikkasztó, tudós nőhöz. Sőt, a fattyú éppen úgy kapja esetleg anyja után a gyermek-istápoló pénzeket, mintha neki is lett volna hiteles apja. A fattyú nem lesz már sokáig fattyú. Sőt becézett csemetéje lesz minden civilizált társadalomnak. Nem lesz törvényes és törvénytelen gyermek. Csak gyermek lesz. Hogy ebből a szent házasságnak lesz talán kára? Ez akkor volna csak baj, ha a társadalom házasságokból állna. De fatálisan a társadalom emberekből áll, akik gyermekekből lesznek. A társadalomnak muszáj választani: házasság vagy gyermek. A társadalomnak van önzése és esze: a gyermeket választja. (Párizsi jegyzetek. Budapesti Napló 1907. január 13.)

Az idegenek

Mivel Franciaország népessége nem akar nőni, idegenek lepik el Franciaországot. A naturalizáltakon kívül több mint egy millió idegen él máris Franciaországban. Nem a vendégekről, kéjutazókról s egyéb gyökeretlen nomádokról van szó itt, de állandó lakókról. S a legsovénebb franciák sem tehetnek mást, látván e dolgot, mint sírnak. Mert a tudományos gondolkozás Franciaországban még a nacionalista agyaktól sem idegen. A Természet nagyúr s a Természet hajtja az idegeneket Franciaországba. Mivel Franciaországnak kevesebb lakosa van, mint amennyit el tud tartani, a differenciát pótolják az idegenek. A horror vacui törvénye ez, ha úgy tartják: a Természet betölti azt az űrt, amit a francia születési statisztika mutat. S természetes, hogy a Keletről jönnek a bevándorlók: németek, szlávok, szláv zsidók, görögök. S ha ezek nem jönnek elegen, jönnek majd kínaiak és japánok esetleg. A Föld is Keletről Nyugatra forog: Keletről jönnek mindig új ember-rajok az elhasznált nyugati emberhadak helyébe. Lehet, hogy azért nem akar elég francia születni, mert a Természet előre tudja, hogy a franciák nem tudnának megfelelni az új életfeltételeknek. Ezért jönnek, vándorolnak be a keményebb, többet bíró fajták. S Magyarországon bölcs dolog volna elmélkedni egy kicsit e jelenség fölött. A magyar nép sztrájkol a gólya ellen vagy kivándorol, mert nem tud megélni ott, ahol a grófok és a papok foglalják el előle a földet, a földet, amely az ő életfeltétele. De a Természet nem tűri az elnéptelenedést ott, ahol a szaporodásra ő minden eszközt megadott. Egy millió határrendőr se akadályozhatja meg a Természet korrigáló munkáját. A kivándorolt s meg nem született magyarok helyett, akik föld nélkül élni nem tudnak és nem akarnak, jönnek idegen, keményebb fajták, amelyek föld nélkül is tudnak életharcot vívni. A latifundium jóvoltából így fog kipusztulni rövid idő múlva Magyarországból a magyarság. Az idegeneket szidni pedig annyit tesz íme, mint nem érteni magunkat és a Természetet. (Párizsi jegyzetek. Budapesti Napló 1907. január 23. )

Hazafiasság és maszlag

Stendhal a maga korában az olcsó hazafiaskodást patriotisme d'antichambre-nak nevezte. Magyarul olyan szeretete ez a hazának, amelytől szegény haza holtáig koldul. Ez az előszobai, sőt cselédszobai, még sőt - ólbeli hazafiság Franciaországban meghalt. De él, nagyon él, Magyarország földjén, ahol szívesen öltik föl az emberek az uraságoktól levetett babonákat. Apáthy István még elnöke volt a magyar szabadgondolkodóknak, amikor a magyar patriotisme d'antichambre-t megformulázta. Európai emberek, szabadgondolkozók társaságában ki merte jelenteni, hogy szerinte csak a maszlag tehet boldoggá egy nemzetet. Szép, hazug legendák, mesék, hiú állítások, a Horvát István igazságai. Ádám is magyar ember volt s ha baj lesz, a keleti expressz-vonaton jönnek Attiláék. Éppen mostanában jelennek meg sűrűn elfogulatlan történelmi munkák a porosz-francia háborúról. Az előszobai hazafiaskodás egyszerűen lenyakazta annak idején azokat, akik Sedant előrelátták. Ó a franciáknak van elég okuk, hogy torkig legyenek az olcsó, lármás, hiú, legendákból táplálkozó hazafiaskodással. Micsoda rettenetes Sedan előtt állhat szegény Magyarország, ha éppen ott dühönghet most legszabadabban a patriotisme d'antichambre. (Párizsi jegyzetek. Budapesti Napló 1907. január 27. )

Tisztelt szerkesztő úr, ide menekülök ezúttal e rovatba magam is. Mert olyasmi ezúttal a panaszom, amit minden külföldön élő magyar ember megtehetne. Hagyján, hogy az öreg Tolsztoj is gyalázza a magyarokat, mert így jó társaságban vagyunk. Az öreg, grófi muzsik Shakespeare-t is a sárig lerántotta. De egy idő óta dacos szégyenkezéssel kell bevallani mindenütt, hogy magyarok vagyunk. Az idegenek egyik kezükkel a mellényzsebükhöz, az aranyórához, a másikkal az erszényükhöz kapnak óvólag. A külföldi lapok minden habozás nélkül mágnások, kalandorok és koldusok népeként idéznek bennünket. Egy francia revüben olvasom szóról-szóra: "a legkorruptabb kormányzatú ország." Ez mink vagyunk, könyörgöm alásan. S úgy írnak, beszélnek rólunk, mint Európa szégyenéről. Hiszen ez még pár évvel ezelőtt sem volt így. Nem tartottak bennünket első osztályú országnak, de gaznak sem. És íme tegnap mit kérdez tőlem egy Párizsban élő művelt német úr.

- Mondja csak, kérem, eredeti magyar intézmény az a koalíció vagy Olaszországból mintázták? Érdekes ország ez az önöké, éppen Európa közepében. Hát milyen is az a magyar maffia?

Esküszöm, szóról-szóra ez volt a kérdés. És ez a német még nem is haragszik reánk. Ez egy mulatságos, megbocsájtó természetű, bölcs úri ember. De istenemre általános a hit a külföldön, hogy koalíció alatt valami titkos bűnszövetkezetet kell érteni. S így kerül külföldön még az olyan magyar ember is, aki utálja a koalíciót, abba a kényszerű helyzetbe, hogy ugyanezt a koalíciót megvédje. Pirulni azonban pirulunk tovább. Meddig tart ez így? (A külföld és a koalíció. Budapesti Napló 1907. február 7.)

Sarah - tanár

Hát Sarah Bernhardt is tanár lett íme. Ma, csütörtökön tartotta második előadását a Conservatoire-ban. Nagyon pontos, nagyon lelkiismeretes tanár Sarah. Csak egy kicsit elfogult a nőtanítványokkal szemben és ez furcsa. Sarah-nak tudniillik az a hite, hogy a tragédiajátszás - nőnemű tehetség. Komolyan vallja, hogy nagy tragikus színész nincs. Csak nagy tragika lehetséges. A férfi színész-csemeték tehát félnek az új tanártól. Hogy vajon nem fogja-e rajtuk megbosszulni Sarah azt a sok méltatlanságot, amit életében a férfiak részéről tapasztalt. De Sarah Bernhardt nem tud rossz lenni. Ma a második előadáson kijelentette a következőket:

Önök, kisasszonyok és uraim, mind talentumosak. Remélem, hogy sikerül egy-két talentumot teljes napfényre hozni. Mert talentuma mindenkinek van. Csak igazolni tudják ezt kevesen.

És frissen, leányosan kacagott föl Sarah. A tanítványok - mit tehettek egyebet? - megéljenezték. ( Párizsi jegyzetek. Budapesti Napló 1907. február 24.)

A nő-kocsisok

A nő-kocsisok vannak már vagy kilencen Párizsban. És minden kocsis-tempót kijátszanak ellenük a férfi-kocsisok. S gyönyörű dolog Párizs utcai népét látni. Mint kél minden esetben pártjára a jövevényeknek. Egy pár férfi-kocsist már majdnem meglincselt az utca népe, mert pimaszok voltak nőkollegáikhoz. S szomorú dolog látni, hogy milyen vad állat a férfi-állat. Ha Kmety professzor avagy ha párizsi kocsis. Megölné az asszonyt, mert az is dolgozni akar. Az asszonyt, akiért kocsis és professzor szintén ölni tudna, ha szerelemről van szó. De úgy látszik, hogy a szerelemnél is több az evés. A férfi bestia lesz, mihelyt a gyomrát fenyegeti az asszony versenye.

A szatírok

Soleilland megölt egy kis tizenegyéves leányt. Általában azonban nem szoktak gyilkolni a szatírok, akik Párizsban nagyon sokan vannak. S ha nem gyilkolnak, akkor nem is háborog Párizs. Ellenben nagy a harag némely tudós ellen. Ezek azt állítják, hogy mindennek az alkohol az oka. Tessék az alkohol ellen harcolni s nem lesznek Soleilland-ok. Ez az állítás szíven talál minden franciát. Főképpen az alkoholból pénzelő államot. Hogyisne. Még alkoholt se igyon a francia. De azért Soleilland-t ki kell végezni. Ez a logika illik a mai társadalomhoz. Ez a társadalom szigorú bíró. A gyilkos szatírokat elevenen nyúzná meg. De hogy a gyilkos szatírokat társadalmi bűnök szülik, ezt nem akarja hallani. (Párizsi jegyzetek. Budapesti Napló 1907. március 1.)

Apponyi Albert nem tudja tartóztatni őket: jönnek a magyarok. Notre-Dame de Sion apácái mennek Magyarországra. Éhes barátok, mohó nővérek tárt karokra lelnek Budapesten. Párizsba viszont koldusokként jönnek többnyire a magyarok, de jönnek. Itt valami nagy egyensúlyjátékot játszik a sors. Magyarország mandarinjai készítik az ultramontán Magyarországot. Minden, Párizsból és Franciaországból kivert, korlátolt szerzetes Árpád országában ma kultúrföladatot kap. A jövendő, még meg nem született Magyarország védekezik tehát. Ifjait hajtja, biztatja, kergeti Párizsba. Hogy lássanak, okuljanak s jöjjenek haza harcolni. Ez gyönyörű, komoly komédia alapjában. Nem Amerikája a szellemi munkásoknak ez a Párizs. Ezek mind szépen a maguk idejében haza fognak menni. És éppen ez ígéri azt az áldott, pokoli mulatságot, aminek már előre örülünk. Egyszerre, észre se fogjuk venni, légiók kelnek föl Magyarországon. Nyugaton okult, harcias, mívelt, modern magyarok. Micsoda élvezet ezt előrelátni akkor, amikor a magyar parlament kétharmadrésze értelemben ostoros-kocsisi nívón sem áll. És micsoda Zalán futása lesz a Duna-parton az Apponyiaknak és Rákosi Jenőknek. Hogy az apróbb gonosztevőkről és nagyobb ostobákról ne szóljunk.

Magyarországon alig sejtik, hogy micsoda magyar világ van most Párizsban. Nem a megragadt, kolonizálódott, néhány ezer magyarról beszélünk. De azokról, akik tanulni és erősödni jöttek. Írók, tanárok, művészek, orvosok, iparosok, kereskedők, diákok. Holott Magyarország kultuszminiszterének hivatalos programja: visszatartani a magyar ifjúságot az átkozott, dekadens Párizstól. Hiába: pár száz lelkes magyar készül itt az életre, az otthoni életre állandóan. S az ördög vinné el őket, még csak kozmopoliták se lesznek. Ellenben rettenetesül magyarok s iszonyúan éleslátók. Csodálatos, hogy Párizsban talán éppen a magyar idegennek a legnagyobb és legszélesebb az érdeklődése és elsajátító ereje. Gyönyörű, majdnem apostoli példái vannak ennek.

A Szent Imre-egyesület száz év alatt annyi neutralizáló gyógyszert nem gyárthat, mint amennyi robbantó, nemes erőt Párizs magyar fiataljai csak tíz alatt hazaszállítnak. Képben, szóban, szoborban, könyvben, tudásban, tapasztalatban.

Ha Andrássy Gyula tehetné, talán ezt a kivándorlást szívesebben akadályozná meg, mint az amerikait. De nem teheti s Apponyistúl együtt kénytelen látni, mint készül egy része a demokrata, új Magyarországnak az átkozott Párizsban. Ez a magyar világ itt Párizsban új föltámadása az emigrációnak. Húsvét van, vallásos hangulatok kísértik az embert. Tehát jósoljunk: csak egy kis türelem. Olyan Magyarország születik tíz év múlva, hogy Apponyit csak a gondolatától is a hideg lelheti. (Magyar világ Párizsban. Budapesti Napló 1907. április 3.)

A hímzett frakkú spionok

Most Párizsban megint kiderült egy voltaképpen régi, avas titok. Hogy a diplomácia nem más, mint szervezett, előkelő, nemzetközi kémintézmény. A Montagnini-ügy aktái mutatják, hogy a nagykövet és a követ urak mi mindent mernek az ellen az ország ellen cselekedni, ahová küldik őket. Ha egyszerű magánemberek volnának s ilyen turpisságokon érné őket akár Monaco fejedelemség is, a golyót vagy a kötelet nem kerülnék ki. Ha egyszerű magánemberekről suttogják, hogy kémek, egy valamirevaló társaság sem fogadja be az így megbélyegzetteket. Ellenben a nagykövet és követ urak excellenciások és majdnem fejedelmek. Bécsben, Berlinben, Londonban, Párizsban, mindenütt. A mai társadalomnak alapja az erkölcs, amiként ebből is látnivaló. (Párizsi jegyzetek. Budapesti Napló 1907. április 13. )

Egy francia orvossal utaztam Párizsból most hazajövőben. A Balkánra iparkodott a doktor, s azóta Konstantinápoly felé járhat. Amikor megtudta, hogy magyar vagyok, nyugtalanítóan vizsgált végig. Úgy figyelt, úgy mustrált, hogy majdnem dühbe jöttem. Orvossá változott útitársból s nyájasból töprengővé. S egyszerre vallatni kezdett, akárcsak ha beteg ember ágyánál állna:

- Nézze, kérem, nálunk Franciaországban is vannak nacionalisták, hazafiak. Emberek, akikre rájön a hazaszeretet, mint a szívbajosra a görcs. De mégsem olyan veszedelmes ez az epidémia, mint önöknél. Én foglalkozom ezzel a bajjal s ha egyszer időm lesz, ellátogatok Magyarországra. Sok talán önöknél a mocsaras tájék vagy a táplálkozásuk helytelen?

Dühösen akasztottam meg gyalázatos beszédjében a franciát:

- Hát ön betegségnek tartja azt, ha valaki imádja a hont? Micsoda perverz, micsoda degenerált, micsoda szomorú észjárás.

- Nem, nem, uram, a hazaszeretet ellen nincs orvosi kifogásom. Ha az titkos, csöndes és munkás.

- Titkos, csöndes, munkás, hát még mit? Akkor semmi értelme sincs az egész hazaszeretetnek. Nem, nem, mi magyarok, ilyen beteges teóriákat nem engedünk magunkhoz. Mi kiáltjuk, mi sírjuk, mi ordítjuk, mi nem titkoljuk. Mi szeretjük, szeretjük, szeretjük a hazát. Versekben, mint egy nagy költőnk, Rudnyánszky Gyula. Avagy cselekvésekben, mint egy nagy magyar cselekvőnk, Nessi Pál.

- De kérem, ezalatt önök csinálhatnának mást is. Nagy föltalálókat, nemzetgazda zseniket, nagy írókat, művészeket. Akikről az egész világ tudná, hogy magyarok. Micsoda dicsősége volna ez a magyar géniusznak. De önök úgy tesznek, mintha megharapta volna valamennyiüket egykor egy gyanús kutya. Hirtelen kitör rajtuk a hazaszeretet s olyan lármát csapnak, hogy még a szomszédjaikat is zavarják a munkában.

- Lári-fári, istentelenség, amint ön beszél. Szeretni kell igenis a hazát s mi, esküszöm, szeretni fogjuk.

Itt megállott a beszélgetésünk, haragudtunk egymásra. Budapesthez közeledtünk és én szedelőzködtem. A búcsúzásnál csöndesen beszélt hozzám a francia:

- Uram, én önnek megvallok most valamit. Tíz évi kutatás és kísérlet után én nagy eredmény előtt állok. Talán holnap, vagy holnapután az egész világ tudni fogja. Én biztosan föl fogom fedezni a bacilusát annak a betegségnek, amiről szóltam.

Sápadtan, remegve szálltam le a vonatról. Íme, itt van előttem újra szép Budapest. Magyar Supilókkal, horvát Vajdákkal és oláh Somogyi Aladárokkal. Ha ezek tudnák, milyen veszedelmes ember utazik át az országon, fölrobbantanák a francia doktor vonatát. Istenem, mi is lesz, ha csakugyan fölfedezik a bacilust. (Ha a bacilust fölfedezik. Budapesti Napló 1907. június 25.)

Párizstól Tokióig - hálókocsiban

A mikádó párizsi nagykövete hálókocsiba ül Párizsban, a Gare de l'Esten. Ringató, szép, pazar hálókocsiba ül őexcellenciája, akinek a nagyapja talán egy cab-től halálra ijedt volna. S a sárga nagykövet úr még csak egy percig sem mutat csodálkozást. Egészen természetesnek tartja, hogy ő Tokióig e nagyszerű kényelmű kocsiból akár ki se szálljon.

A hírlapok ötsoros táviratot írnak róla. Minket, mai embereket, semmi sem lep meg. Hiszen olyan jelentéktelen az egész dolog. A nemzetközi hálókocsi-társaság hálókocsikkal kapcsolja össze Európát és Japánt. Európától a szibériai vasút veszi sínjeire a hálókocsikat. Azután Mukden jön, a világtörténelmi Mukden. Vígan át Fusánba, onnan gőzösön, hajón Simonosikibe röpítik a hálókocsit. Ott már a modern japán vasút és lokomotív nyargal vele Tokióba. Egészen egyszerű a dolog, úgy-e. Nincsen benne semmi meglepő. Csak éppen, hogy ez a legnagyobb szenzációja a világnak ezekben a napokban. És ezt se köteles elhinni, aki nem akarja.

Sőt még a magyar ember sem csodálkozik. Húsz-harminc év óta sokat utazik már a magyar ember is. A magyar paraszt még valamivel többet is, mint a nadrágos. Hallottunk eldugott erdélyi falucskában egy Amerika-járt egyszerű embert úgy beszélni az amerikai közlekedés csodáiról, mintha Árpád és társa expressz-vonatokkal érkeztek volna ide. Pedig negyvennyolcban csak Szolnokig volt vasút. És ennek a híre még csak el sem tudott érkezni ebbe az erdélyi falucskába és ezer más ilyen falucskába,

De mondunk ennél érdekesebb dolgot is. Hallottuk egyszer Nizzában beszélni a hálókocsi-társaság egyik megalapítóját. Mikor tervének primitív kigondolásával a pénzembereknél házalt, mindenki bolondnak tartotta. Még Amerikában sem akadt olyanokra, akik ilyen őrült tervet komolyan vettek volna. Ágyat, úri alvást, szoba-kényelmet adni a vasúton. Pláne főzni, teríteni, enni és inni adni. Évekig nem akadt az ideának egy komoly pártfogója. S azóta mennyi új csodát adott a vasútnak éppen ez az ötlet. Ennek az ötletnek a széles továbbgondolása. Valósággal ugratta, heccelte a vasúttársaságokat a hálókocsi-társaság. S ma már aránylag nagyon kicsiny idő után íme még a párizsi-tokiói hálókocsi-járat sem csinál szenzációt. Mint ahogy a száz kilométeres gyorsaság is legföljebb egy kis fejszédülést okoz nekünk például Párizs és Monte-Carlo között.

Ez a Párizs-tokiói új vasúti kényelem szép szenzáció. Benne van a jövendőnek pompaígérete s az emberi kultúrának mindenhatósága. S benne van egy nagy emberi szomorúság, hogy a modern ember nem tud már örülni a legszebb dolgoknak sem. (Egy szép szenzáció. 1907. július 12.)

Sírnak a Zápolyák

Bánffy Dezső Mohácsra utazik, könnyeivel a Csele-patakot táplálni. Andrássy Gyula a Mohi-puszta tájékán kereng egy jó automobillal. Barabás Béla a segesvári csatatéren zokogta ki magát, ha igaz. Ezek a hírek egyelőre politikusaink nyári szórakozásáról. Bizonyosan Világosra is eljut egy-két felhős lelkű honférfiú. Nagypéntek előtt keresztjáró vénasszonyok szoktak ilyen sírást végezni. Igaz, hogy ezek a vénasszonyok megkönnyebbülhetnek a sírás után. Azonban a magyar politikusoknak ezer évig kellene sírniok legalább. Sírjanak és bömböljenek, uraink, nagy férfiak. Ami átok ül ezen a szerencsétlen országon, mind önökért ül. Ami bűnt itt elkövettek, mind önök követték el. A Zápolyák, a nagy hazafiak, a politikusok.

Amerikával bajunk lesz

Amerika, vegyük már bátran észre, nagyon figyel bennünket. Egyre gyakrabban küld ide jószemű tanulmányozókat. Itt, helyben, szeretné megtudni az okokat, amelyek a mi magyarjainkat kiüldözik. És ha megtudta, akkor Amerikával bajunk lesz. Akkor Amerika még kevésbé fog örülni a magyar bevándorlóknak. És Magyarországnak ma egyetlen szociálpolitikusa - Amerika. Andrássy Gyula százszor drákóibb fiú lehetne. Amerika és kivándorlás nélkül az oláh parasztlázadásnál rettenetesebb lázadás törne ki Magyarországon. Nekünk tehát nagy érdekünk, hogy Amerika tovább is befogadja a mi földönfutóinkat. De ne felejtsünk el még valamit. A magyar ember az amerikai ember hite szerint - hun. A hun pedig, ha fehér is, éppen olyan utálatos neki, mint a sárga hun. De Japánnak vannak hadihajói és ágyúi. Japán meg tudja követelni, hogy az ő véreit Amerika megtűrje. A mi ágyúink azonban a magyar vezényszóval együtt a Lengyel Zoltán lármás álmaiban vannak elraktározva. (Jegyzetek a napról. Budapesti Napló 1907. július 13.)

A képviselő úr - pátriájában

Nem volt ez mindig így Magyarországon, de most így van s ez is - új rend. Diétáinkon mindig ültek fölös számmal hülyék és gazemberek. De ezt legtöbbször csak Pozsonyban vagy Budapesten a coulissier-k tudták. De a követ, vagy képviselő úrnak egyetlen helyen mindig megvolt a becsülete: a kerületében, a pátriájában. Ma ez sem így van: vidéken járó ember elszédül, milyen gazemberségeiről beszélnek és írnak hihetetlenül nyíltan a képviselő úrnak a saját fatornyos hazájában. Lehetséges volna-e az, hogy csak a rágalmazók sokasodtak el Magyarországon? Avagy mentsünk mindent az öreg közmondással: senki se próféta stb? Talán okosabb, ha bátorságosan azt gyanítjuk, hogy még a magyar diétákon sem volt soha annyi piszkos személyiség, mint most. (Jegyzetek a napról. Budapesti Napló 1907. július 16.)

Francia diákok Németországban

Gambetta Sedan után diák-regimenteket csinált Franciaországban. Franciaország mai férfiait arra tanították az iskolában, hogy kell a Rajnán rohamban átlépni. Hogy kell golyót lőni Elzász-Lotaringia elrablóiba. És ma átlépik bizony a francia diákok a Rajnát. De éljenző deputáció s lelkes szónoklat várja őket. Vakációkon francia és német családok kicserélik gyermekeiket. És diák-expedíciók járják be a két országot. Francia tanárok elviszik látni és okulni Németországba diákjaikat. A németek már előbb is elvitték az övéiket Párizsba s máshová. Egy kölni távirat érdekesen beszél erről a változásról. A Rajna mellékére megérkezett egy diákcsapat. S az üdvözlő beszédre a vezető francia tanár azt felelte, hogy ez a diákexpedíció nemcsak a nyelv fejlődését és a kultúrát akarja megismerni Németországban. Ha most francia diákok jönnek Németországba, egészen más érzéssel jönnek, mint ezelőtt. Nem gyanakvással nézik ezt a nemzetet, amelyet nem ismertek idáig. Hanem azért jöttek, hogy megtanulják: miként dolgoznak, miként gondolkoznak, miként éreznek Németországban.

Hogy százezerszer, az unalomig kell az ilyesmire rámutatni, különösen nálunk Magyarországon. Hogy milyen egyeztető, milyen legfőbb minden: a kultúra akarata és szeretete. A kultúra békít, hódít s olyan gyönyörű eseményeket produkál, amilyenek a vérszagú históriában sohse történtek eddig. (Jegyzetek a napról. Budapesti Napló 1907. július 17.)

- Azoknak a nép baja fáj -

Mi igazat adunk Károly román királynak: a diák tanuljon. Tanuljon bizony az ebadta csibe és ne politizáljon. No de ezt a tanácsot úgyse fogadja meg a diák. Még a gimnazista diák sem, Magyarországon sem, Romániában sem. S ha ez már sajna így van, irigyeljük Romániától - a gimnazistákat.

Az oláh gimnazisták kérvényt dobtak Károly király kocsijába. Mellékes, hogy a merészség miatt még a diákok tanárai is orrot kaptak. A fontos az, hogy a diákok lázadó parasztok számára kértek kegyelmet.

Románia sem kultúrország, sőt rettenetesen nem az. Erről a bojár-zsarnokságról, az általános anyagi és lelki nyomorúságról éppen mostanában megrázó dolgokat tudtunk meg. Románia is Kongó-völgy, Kongóbb és kongóbb minden más szomorú országnál. De íme: a gimnazisták fiatal szíve könnyben és vérben reszket a paraszt, a szegény lázadó és legyőzött paraszt sorsáért. A Jorga-féle oláh professzorokat szabad megítélnünk és leköpnünk. De a Jorga-féle oláh professzoroknak egy nagy enyhítő körülményük van. Beoltották a nebulók, a jövendő oláh intelligensek gondolkozásába a nép szerelmét. Holott Romániában is többnyire a kiváltságosaknak és a kiváltságosaktól megtűrteknek a fiai juthatnak csak iskolába, pláne az eleminél magasabba.

Elképzeljük-e mi itthon, Magyarországon, hogy ilyen történhessék? Én emlékszem, hogy a mi gimnáziumainkban például a többek között egy indulót tanultunk énekelni. Ha jól emlékszem, Hertelendy-induló a címe. És énekeltük, majdnem megbolondultunk a kéjtől. Párducos ősök félelmetes és szép úri jogainak a nótája ez. S a magyar gimnazista fújja: honotokért, nemesi jussotokért ne sajnáljátok ontani hazafi-véreteket. Hazafi vérünket persze csak annyira ontjuk, mint Zichy Jenő és Károlyi Pista ontották a nemzeti ellenállás ideje alatt. De kell-e jellemzőbb valami annál, hogy a magyar gimnazista még nótában is ilyeneket tanul? Most már képzeljük el, Isten és a magyar nagyurak irgalmassága mentsen meg tőle bennünket, fölkél a magyar paraszt. Ömlik a vér a magyar rónán s természetesen újra bilincset, sőt súlyosabbat kap a nyomorult. Úgy neveltek-e ez országban minket, akik szintén csak szabad lakájok, tűrt senkik vagyunk a mágnások és püspökök országában, hogy egész szívünkkel és indulatunkkal a nép mellé álljunk? A Hertelendy-indulót daloló magyar diákok fognak-e, tudnának-e olyat érezni és cselekedni, mint az oláh gimnazisták?

Újra Károly királlyal jelentjük ki: a diák tanuljon. Újra azt mondjuk, Romániában még annyira sem tejfel, mint nálunk. És újra állítjuk: irigyeljük Romániától a gimnazistáit. (Az oláh gimnazisták. Budapesti Napló 1907. július 20.)

Szegény Kazinczy Ferenc

Kazinczy Ferencnek szobrot fog állítani feledékeny nemzete helyett - Fráter Loránd úr. Száz itce bor, száz szál gyertya, azaz mit beszélünk, századokig hirdetni fogja Érsemjénben az a szobor, hogy Fráter Loránd volt egy korszakban Magyarország kultúrlelkiismerete. Pikáns is, szomorú is ez a nyári hír, no de mindegy, Kazinczy szobrot kap.

A példa ragadós lesz esetleg: Ruszt József talán majd szobrot fog állítani Madách Imrének és Banda Marci Jókai Mórnak és így tovább. Az érdekesebb mégis az lesz az egész ügyben, hogy persze nagy cécó lesz Érsemjénben. Meghívják a kormányt, a képviselőházat, úgynevezett tudományos és irodalmi társaságainkat. És ezek megjelennek Fráter Loránddal egyetemben ünnepelni Kazinczy Ferencet. Indítványozzuk, hogy a képviselőház koszorúját Rakovszky István vigye, a kormányt Darányi képviselje, s a díszszónok Nagy Gyurka legyen. Hihihi, tudják-e az urak, ki volt önmagának, Magyarországnak s a nemzetközi humanizmusnak és kultúrának ez a Kazinczy? Darabont-lélek, akinek a gondolkozásától még Berzsenyinek Kazinczyval szemben alázatos, forró, szerelmes barátsága is sokszor megriadt. Szabadkőmíves, Martinovics társa, könyörtelen újító, nemzetét ostorozó európai szellem, szociális forradalmár. Egyébként pedig, ha nem is nagy magyar író, de olyan nagy, szomorú, magyar ember, hogy összeszorul a szivünk, ha rágondolunk. A magyar átok a kivételes lelkeket késői poraikban sem kíméli. Fráter Loránd állít neki szobrot s a mai magyar közélet vezetői fogják emlékezetét áldomással ünnepelni. (Jegyzetek a napról. Budapesti Napló 1907. július 26.)

Az a fő, hogy beismerés legyen

A Szarvas-csárda közel van a Wekerle Sándor Dánosához. Ez az oka, hogy kissé izgatottabban pipáznak az urak Pest vármegye székházában. Kissé izgatottabban, de azért nem kell aggódni miattuk. Ők maguk se gyógyíthatatlanul búsak és nyugtalanok. Jönnek a jó hírek: van gyilkos csőstül, dolgoznak a csendőrök. Pest vármegye hírnevén nem fog semmi folt esni. Szarvas Istvánék kárpótolva vannak avval az őrült reklámmal, amit a lapoktól ingyen kapnak. Dános körül pedig nem igen lesz gyilkosság mostanában. Mert a kakastoll sokszor volt már félelmes és alapos munkában, de ilyen alaposban és félelmesben talán még soha.

Jó, bolond fiúk ezek a léha újságírók. Még a legcinikusabb is közülük, aki Monorról, Debrecenből vagy Dabasról visszajött, sír. Pedig szeretnek a Herrenmoral paripájára ülni. Pedig az oláh cigányok mégsem afféle cigányok, mint ők. De sokallják a buzgóságot a fiúk. Haragjukban még talán többet is látnak a kelleténél s mint amennyi történik. Például igaz, hogy a csendőrök megvasalták az apró gyermekeket, a purdékat is. De talán az még sem igaz, hogy az egyik purdénak eltávolították a szemét. Azt se akarjuk hinni, hogy külön besózták a heringet, melyre a vallomásra bírandó cigány két napig se kap egy korty vizet. Hasonlóképpen túlzásnak véljük azt is, hogy a cigánynak a csontját válogatás nélkül törik a csendőrök. Bizonyosan okkal-móddal törik. A térdét például, hiszen a cigány úgyse szokott térdelni. A lapockát, a bordát, a lábfej-csontokat. Mi nem hisszük azt, hogy a fejét is kilyukasztják a gyanúsított férfiúnak.

Az Egyesült Államok csinált egy indián territóriumot. Itt civilizálja a maga rézbőrű oláh cigányait. Ha vad marad, vigyáznak Sólyomszem úrra. Nem engedik Washington mellé, hogy az elnök lakásától pár kilométerre ölögessen. Ha gentleman lesz, akkor mehet, ahova csak akar. No de mi ettől, egyelőre, ami a Szarvas-csárdát illeti, elkéstünk. Holott mi arra sem mernénk megesküdni, hogy csakugyan a cigányok gyilkoltak. A csendőrök, talán az ügyész urak is, ezt bizonyosra veszik. Éppen emiatt tartják iszonyú titokban a vizsgálat menetét. Nehogy az újságokba kerüljön valami pozitív, mert ezek az oláhcigányok olvassák a Times-et, Temps-t, Pressét és a Budapest-et állandóan.

Az oláh cigány nem kultúrember. Nyilván másképpen kell diskurálni vele, mint Douglas lorddal. De egy Szabó nevű nagyváradi hivatalnok nemrégiben bevallotta, hogy ő ölte meg csakugyan Jámbor Sándort. Erre éppen tegnap ítélte el e gyilkosságáért a nagyváradi törvényszék a szegény, bűnös Hevesi Ákost. Ez a Szabó nem volt oláh cigány. De inkább vállalta azt, hogy ő gyilkolt, mintsem hogy tovább - vallassák. (A hering és a többi. Budapesti Napló 1907. július 28.)

Mit leltek Knézen?

Kár, hogy a knézi lelettel alig foglalkozunk. Nem tudom, mindenki olvasta? Knézen a temesvár-varjasi vasút építő munkáját végezték. S találtak két, nagy, furcsa sírt. Az egyikben sok csontváz - fejek nélkül. Ettől nem messze a másik sír. Itt meg csupa fej, sok-sok koponya törzsek nélkül. Az Akadémia talán kiküldött valakit, talán nem. Ha kiküldött, az majd megállapítja, hogy itt nagy csata volt. A kegyetlen törökök csinálták ezt a tréfát. Vagy a Batu kán kutyafejű tatárai. Szóval e helyen is direkt a nyugati kultúrát védtük a barbár Kelet hordái ellen. Hiszen tetszik ezt tudni. A gróf és a püspök urak történetírói írják. S mi az iskolában is így tanuljuk. Későbben azután el is hisszük. S mikor végtelen kulturális és egyéb nyomorúságainkat látjuk, evvel vigasztalódunk. Hogy a boldog Nyugat is kultúrátlan volna. De szerencsére itt voltunk - mi. Verekedtünk direkt azért, hogy Nyugaton nagy kultúra nőjön.

Igen ám, de az embernek néha különös, babonás sejtései támadnak. Én például esküdnék rá, hogy a knézi sírokban lázadó jobbágyok porhüvelyei pihennek. Arra nem mernék esküdni, hogy Dózsa György valamelyik rakoncátlan csapatát gyilkolták itt halomra a nagyurak vitézei és hajdúi. De ez se nagyon lehetetlen. Ám az bizonyos sejtésem, hogy jobbágyok voltak. Uraik ellen föllázadt bitangok. Akiket az éhség, a kín, a robot, a deres, a pallosjog, az úrbér és a többi keserűsége egy-két napra büszke emberekké tett. Lehet, valószínű, hogy gyújtogattak, öltek. Végre is valamit kellett csinálni a lázadó jobbágynak a tizenötödik században is. De bizonyos, hogy hamar végeztek velük. Fölkoncolták őket az urak fegyveres szolgái. S a fejét mindegyiknek levágták. Mivel a vallás sehonnan se maradhat el, be kellett szentelni a halottakat és sírjukat. De a püspökök és a nagy urak dühbe borultak a gondolatától is annak, hogy a lázadó parasztoknak a fejeit is szentelt víz érje. Azokat a fejeket, melyeket hitvány, büdös paraszt tulajdonosaik két napig föl mertek emelni. Azokat a fejeket, amelyek gondolkozni mertek. Ezért kellett a fejeket lenyiszálni és külön sírba helyezni. Úgy hiszem én ezt, aki tudom, látom, hogy a grófok és püspökök még ma is milyen vérszomjasan dühösek azokra a fejekre, melyek büszkén felütődni, tervelni, akarni, gondolkozni tudnak. (Jegyzetek a napról. Budapesti Napló 1907. augusztus 1. )

A pokolgépes Kolozsvár

Kolozsvárott a hét minden napján lelepleznek egy bombát. A bomba, a pokolgép, sohase sül el. De az országos sajtó bő értesülést nyer minden egyes esetről. S éppen Kolozsvárnak kell rettegnie a legmodernebb gyilkolástól. Kincses és megrendítően történelmi Kolozsvárnak. Az összes pokolgépeket Kolozsvárra viszi a posta. Gyönge ésszel azt lehetne hinni, hogy Kolozsvárott meg tudtak gyülemleni a modern társadalmi kihágások. Szóval, az anarchistáknak nagyon megfeküdte a gyomrát Kolozsvár. Holott Debrecenen kívül még nincs magyar város, mely ártatlanabb. Kolozsvár sohase fog bajt csinálni. S az anarchistáknak, kik Kolozsvárott robbantani akarnak, azt üzenjük, hogy tökfilkók. Kitartott leányok és városok ellen a legritkább esetben szabad pokolgéppel fölvonulni. (Jegyzetek a napról. Budapesti Napló 1907. augusztus 11.)

A vármegye bölcsessége

Nógrád vármegye már megoldotta a cigánykérdést: nagy körültekintéssel, röviden, urasan, elegáns módon. Nógrád vármegye a maga cigányait kitoloncoltatja a maga területéről. Eddig van és tovább nincs ez a bölcsesség. Hogy a cigánykérdés Magyarország európaiatlanságának egyik fájó eredménye, erről egy büszke vármegye nem szokott beszélni. Hogy egy teljes, igaz, nagy társadalmi kultúra mechanice megszüntet ilyen bajokat, mint a cigánybajok, erről semmi. De azért Nógrád vármegye mégis megoldotta a cigánykérdést. Mert most már egyszerűen mit kell tenni? Minden törvényhatóság kergesse ki területéről a cigányokat. Ha minden magyar törvényhatóság átkergeti a határon a cigányokat, akkor Magyarországon nincs cigány, mert Magyarországot a törvényhatóságok alkotják. Akkor legföljebb Fiuméba szorulnak a cigányok, mert a corpus separatum sohase teszi csak azért se azt, amit a többi magyar törvényhatóság cselekszik. (Jegyzetek a napról. Budapesti Napló 1907. augusztus 14.)

Nem demokrata, rossz vicc, hanem igaz: Franciaországban a mágnáskérdés olyan, mint nálunk az oláh cigányoké. Aktuális szintén és azonos kérdőjelű: mi történjék hát velük? Nem egyforma indulattal, de radikális és klerikális lapok egyformán körkérdést csinálnak belőle. Már a megvalósult polgári társadalomban is használhatatlan az úgynevezett történelmi arisztokrácia. De mi lesz még, ha ez a polgári társadalom egyre alaposabban és szociálisabban demokratizálódik? Szociológusok és költőírók külön-külön komolyságuk és ízlésük szerint töprengenek. Derűset, jót a mágnásoknak még a beléjük szerelmes Bourget sem tud jósolni.

Néhány mágnásbarát, mint a körkérdésekre adott válaszokból látjuk, abban reménykedik, hogy az arisztokrácia kevésbé degenerált nagyobbik fele a nagy polgári industrielek közé áll. Szóval az ipar és a kereskedelem fogja őket az életnek és produkciónak megmenteni. De a példák, amiket erre ők fölhoznak, nagyon szeszélyesek és kivételesek. Ellenben az nem szeszélyes és nem különös jelenség, hogy a lóverseny-sport után, ha már iparra térnek, az automobil kell nekik. Erről Párizsban egy sereg elmésséget terjesztenek. Például egy előkelő francia automobilgyárban a százfrankos gyakornokok is történelmi nevű mágnásifjak. Nemrégiben egy utazót állásától elmozdított a gyár igazgatója, mert kiderült róla, hogy csak - pápai gróf.

Nálunk, Európa utolsó feudális országában, talán az egész dolog tréfának tetszik. És mégis tessék elhinni, hogy másutt ez az ügy komoly, nagyon komoly. Éppen olyan komoly, mint nálunk a nomád cigányok problémája. A társadalom nem vágódik hasra a maga törvényeivel a mi előítéleteink előtt. Ahol neki fölöslegesek és ártalmasak, egyformán löki ki magából az oláh cigányt és a - történelmi cigányt. Robert de Montesquiou, aki jó költő és gróf, egy avult jakobinus igazsággal és kedves jámborsággal, művészemberhez illően, vigasztalja magát:

- Egy arisztokrácia van, a munkáé és az emberségé. Aki nem tartozik bele, azért nem kár, ha elpusztul.

Nem kárnak nem kár, de vajon elég vigasztalás-e ez a gróf úr fajtájának? (Mágnások és oláh cigányok. Budapesti Napló 1907. augusztus 20.)

Hát nem örülünk?

Kont Ignác nem tudott állást kapni annak idején Magyarországon, kiment tanárnak Franciaországba. Szántszándékkal nem választottunk nagyobb példát, egy Munkácsyét, egy Joachimét stb. Elég az hozzá, hogy Kont Ignác, aki most Párizsban tanár, a Sorbonne-on is tanít, egyébként egyszerű, buzgó, olvasott ember, ma: kiváló hazánkfia. Minden jutalmazásunk, minden elismerésünk ilyen fajtájú. De nekem mégis az tetszik legjobban, hogy Maróczyról hallgatunk. Valahányszor első volt az egyébként nem elsőrendű csatamezőn, a sakktáblán, vertük a mellünket. Hajh, a magyar talentum, a magyar zseni, nincs annak párja, éljen Maróczy. Ha azonban Maróczy nem excellál, forduljon föl, nekünk nem kell. Szép a magyar dicsőség még a sakkmezőn is, az ördög vigye el. (Jegyzetek a napról. Budapesti Napló 1907. augusztus 22.)

A gimnázium kérdése

Ifjabb Pató Pál úr sokkal ártalmasabb egyén, mint az apja vagy a nagyapja volt. Mert a régi Pató Pálok boldog, csendes időkben éltek gyorsvonat és automobil nélkül. Ellenben ifjabb Pató Pál úr szintén ráér mindenre, belátása is van. Csakhogy mindent akkor lát be, amikor már késő. Most például már belátja, amit két évtizede hiába ordítottak a fülébe. Azt tudniillik, hogy a magyar gimnázium lélekmészárszék. Hogy az osztály-wirtschafton kívül a gimnáziumnak köszönhetjük azt a nemzedéket, melynél haszontalanabb, léhább egy korban és egy országban se élt. Pató Pál úr kezdi ezt belátni, zokog is miatta, de cselekedni még így elkésve se fog. Megmarad tovább is mai szabásában, gyilkos munkájában a magyar középiskola. Butítja, pocsékolja, öli azt az anyagot, amelyből Magyarország számára intelligenciát kellene nevelni. Mert Pató Pál úr azt már nem látja be, hogy a mai gimnázium azért nebáncsvirág, mert ennek az iskolának rendszere, nevelése áll nagy érdekében a mágnásoknak és a papoknak.

Jön az ínség

Erdélyből, Biharból, Beregből, Árvából, mindenünnen egyforma hírek. Már-már itt az ínség és rettenetes tél vár a magyar föld népére. Még talán Belényes vidékén sem lesz másként, pedig egy képviselőválasztás sokat tud enyhíteni egy-egy vidék dolgán. És e vészhírekre talán megriadnak azok, akik bennünket kormányoznak? Dehogy, szaporodnak a csendőrőrsök s a főszolgabírók mindenünnen boldogan jelentik, hogy szekérszámra szedik össze a nép között terjesztett izgató iratokat. Így kell ínséget megelőzni és szociális politikát csinálni. A főszolgabírói irodák tele vannak elkobzott nyomtatványokkal. Az egereknek legalább lesz mit fogyasztaniok Magyarországon. (Jegyzetek a napról. Budapesti Napló 1907. augusztus 27.)

- Jászai Mari tanítása -

Jászai Mari eddig is megvolt nekünk és eddig se volt ám kicsi asszony. Hogy Szovátán oktatta a parasztokat, szólván nekik a váltóról és pálinkáról, ez se teszi nagyobbá. Azonban az már nagy dolog, hogy ő, az asszony, meglátta és meglátogatta őket. Azokat, akiknek ezer év óta még ilyen reménytelenül nem lógott a fejük. Akiknek már Endrődi Sándor hiába szaval harsogó kuruc-verseket. Mert Jászai Mari tanítása után Endrődi Sándor versei következtek.

Érzik-e legalább százan-kétszázan Magyarországon, hogy mit jelent a paraszt lógó feje? Hogy mit jelent a paraszt vérző orra és véres szeme? Éljük a napokat, nagy a csönd és kevesen sejtik, miért nagy a csönd és milyen napokat élünk. Ezek a napok a Sors próba-napjai. Még egyszer megkérdi most a Sors a magyarokat, akarnak-e ébredni és élni.

A váltóról és pálinkáról nagyon újakat aligha mondott Jászai Mari. Nem tehet arról a magyar paraszt, hogy helytelenül ismerte meg a váltót. Arról se tehet, hogy ma már hiába írja alá a váltót, amely sokszor az ő minden írástudása. A pálinkát sem azért önti magába, mert sok pálinkát gyártanak és csuhajos a kedve. De Jászai Mari nem lehet nemzetietlen szociológus avagy hazátlan szocialista. Elég szép, hogy a váltóról és pálinkáról beszélt s hogy a beszédje jó cselekedet akart lenni.

Édes istenem, milyen bús komédia van most műsoron nálunk. Se büszkeség, se férfiasság, se hit, se gerinc sehol. S micsoda jelképes, nagy eset, hogy Jászai Mari oktatja a népet. Minden dekadens társadalomban férfias asszonyok jelentkeznek. S nekünk, Magyarországon, nincs is más reménységünk, mint az asszony és a paraszt. Nekik talán mindenkinél rosszabb itt a dolguk. Az asszony tudatlanságban tartott vagy ledérségre kényszerített pária. A paraszt is pária, de legalább kiszökhet Amerikába, ha nem mezőgazdasági cseléd s ha ki tudja játszani a határrendőrséget. És mégis csak őbennük bízhatunk, mert bíznunk kell valakikben. S ha Bizánc már nem is példa a mai Magyarországra, ha férfiaink effeminálódtak vagy teljesen lehetetlenekké váltak kultúrára, előtörésre, hadd bízzunk az asszonyban és a parasztban. Gondoljon e gondolattalan országban szépet és bátrat az asszony. És ha ütni kell és ha marad még annyi ereje, majd ütni fog a paraszt.

Jászai Mari ártatlan leckét adott a szovátai parasztoknak. De bár kezdete volna a mi különös, reménytelen reménységünknek. Az orosz nők, az intellektuellek kimentek a falukba, amikor férfiaikat, akik már bombát sem tudtak dobni, megutálták. És Oroszországban a zűrzavar még mindig félelmes, de félelmes az erő is. Az asszony és a paraszt, nekik kell megmenteniök az olyan elveszett, bús országokat, amilyen Magyarország is. (Az asszony és a paraszt. Budapesti Napló 1907. augusztus 29.)

- Jó lesz ismerkedni az írókkal -

Nem biztos, hogy Björnson csakugyan járt-e Magyarországon, de járhatott. Ülhetett toloncházban is Nyitrán, vagy Turócszentmártonban. Egy honi főszolgabírónak ugyan akár örök időkig hajtogathatná, hogy ő Björnson. Szóval még az is kiderülhet, hogy Björnson magyar rabkoszton is élt már. Cseh, tót és egyéb izgatókkal együtt talán őt is befogták Magyarország kakastollas őrei.

Nincs ebben se tréfa, se csúfolódás, se panasz. Hiszen most derült ki például, hogy Carducci, az immár néhai nagy olasz poéta többször megfordult Fiuméban. Nem rándulhatott-e föl ilyenkor Budapestre is? Ki tudja, nem volt-e ott a Debrecent látogató olaszok között egykoron? S mivel magáról nem mondott többet, mint hogy ő Carducci, nem ő volt-e az, akit a bankettnél az asztalhoz is csak nehezen engedett leülni Debrecen polgármestere?

Ezek mind valószínűségek és komoly valószínűségek. De azt mi is biztosan tudjuk, hogy Gorkij napokat töltött Budapesten. Még annyi szerencséje sem volt, mint Detlev von Liliencron-nak, akiről pár nap múlva, hogy Budapestről elutazott, megtudtuk, hogy itt időzött.

Pedig ma még nagyon megbámuljuk az idegent. Egy tanulmányozó, Budapestre érkezett párizsi közhivatalnok: érdekes ember. Menelik udvari népének budapesti szórakozásáról hasábokat írnak a lapok. Viszont Anna Vivanti asszonyt a Budapesti Napló egy lelkes írója és kis tárcája fedezte föl, amikor Budapesten járt. Észreveszünk mindenkit, aki idegen és szokatlan. De abszolúte nincs szemünk olyan mihasznák meglátására, akik otthon kultúrnagyságok s akiket egy kicsit már a legmélyebb Balkánon is ismernek. Lám Björnsonnak is az kellett, hogy Apponyit bántsa. S csak így érhette el, hogy nevének ma már Magyarországon is ismert csengése van.

Vidékiességünk s kevés kultúránk mellett nem volna szabad felednünk, hogy mégiscsak Európa közepén élünk. Vasútjaink, bár újabban az olasz vasutak züllöttsége felé tartanak, idegen vasútakkal korrespondeálnak. Egyre többen szaladnak át a magyar Alföldön az idegen nézők s esetleg meg is állanak. Egy kis ismeretet, egy kis kultúrmázat és kis tájékozottságot már csak ezért is magunkra kellene erőltetnünk. Íróembereknek pláne egyre bolondabb szokásuk lesz az utazás. Az automobil is elviszi az embert akár Pekingig. Íróembernek pláne van még egy rossz szokása: írni szokott. Ha itt jár közöttünk, esetleg megírja, hogy mit tapasztalt. S legelsősorban, mert vates irritabile genus, azt leghamarabb veszik észre, hogy itt ezt a fajtát meg se látják. A fejlődő közlekedésügy miatt egy kicsivel több kultúrát és érdeklődést kérünk. (Kényszerű inkognitók Magyarországon. Budapesti Napló 1907. szeptember 29.)

Prohászka és Bethlen

Prohászka püspök művei hír szerint román nyelven is meg fognak jelenni. Ugyancsak hír szerint az oláh nép epedve várja e műveket, melyek a klerikalizmus magas iskolájából valók. Egyszer, régen Bethlen Gábor lefordíttatta román nyelvre a bibliát. Nagy gondolata volt a nagy fejedelemnek: meghódítani a román népet a protestantizmusnak. Persze, hogy nem sikerült, s persze, hogy Prohászkának több szerencséje lesz, mint Bethlennek. Ha Bethlen terve a Bethlen idejében sikerül, kiszámíthatatlan lökést kap Európa e részén a haladás. S hogy milyen szerencsétlenül lassú tempó a haladásé, az fogja legszomorúbban igazolni, hogy Bethlen után évszázadokkal könnyebb azt a sötétséget szolgálni, mely már Bethlen idejében tűrhetetlen volt. (Jegyzetek a napról. Budapesti Napló 1907. október 1.)

Most már egészen megnyugodva tekintünk a pécsi kongresszus felé. Rendben van minden; már szidják őket, a világosság emberei tehát jól dolgoznak. Szidják őket. Sőt, ami több: megállapítják róluk, hogy le vannak győzve. Önök csodálkoznak? Ne csodálkozzanak. Prohászka győzte le őket... Ezt mondják odaát. Rendben van. Ezt nyugodtan tudomásul vehetjük. Majd mikor az apologetika tankönyve a tudomány mérlegén többet fog nyomni, mint a matematika könyve, akkor igaz lesz, hogy Prohászka legyőzte a progresszió embereit. Addig hadd ujjongjanak odaát; a szívükben úgysem lehet más, mint elfogódás és riadt félelem. Mert Pécsett ismét kiderült, hogy Magyarországon megvan az anyagi és a szellemi megújhodás minden feltétele. Szellemi értékekben, erkölcsi erőben, munkakedvben gyönyörűségesen gazdag tábor ment el a pécsi kongresszusra a világosság, a haladás és a kultúra lobogója alatt. És nincs itt félelem sem. A tudománynak ez a csapata bátor és erős. A tudományos mérkőzésben, a szellemi fegyverekkel vívott harcban már az övék a győzelem. Eljön az idő, mikor a politika harcában is az övék lesz. Az az idő lesz Magyarország újjászületése. (Magyarország újjászületése. Budapesti Napló 1907. október 6.)

Franciaországban nem egészen váratlanul, de kissé más formában, mint a Dreyfus-ügynél, kitört - "a hazaszeretet". Egyszerre veszedelmes, eltiprandó, pokoli fajzat lett az antimilitaristák serege, s Hervét talán le is nyakaztatná Clemenceau, ha merné.

Franciaországban se sokan, de máshol éppen kevesen értik meg, mi ütött Franciaország radikális uralkodó polgárságához. Nem egyszerű ok ez, nem könnyen észlelhető, bár végtelenül természetes. A hivatalos Franciaország majdnem bevallottan, a francia polgárság és tőke sejtésesen érezteti, hogy háborútól retteg. Nem Marokkó vagy nem csupán Marokkó s még csak nem is a túl-hatalmas és túl-militáris Németország táplálják ezt a félig komédiás rettegést. A francia tőke attól retteg voltaképpen, amit szükség adtán ő maga fog megcsinálni. A francia tőke retteg a háborútól, melyet esetleg provokálni kész, és az az érdeke, hogy egész Franciaországot átfázassa ezzel a rettegéssel.

Úgy áll tudniillik a dolog, hogy eleddig tizenötezermillió frankot kölcsönzött Oroszországnak a francia tőke. Szó sincs róla, hogy e roppant summából mostanában csak valami is visszaszivárogjon, sőt már eregetik a ballon d'essay-ket némely már megvásárolt francia lapok egy új orosz kölcsön célzatából.

Ezért a francia burzsoák nagy hazafiaskodása, ezért az antimilitaristák őrült üldözése. Ezért a műrettegés a háborútól, s ezért az a szándék, hogy mindenki háborútól rettegjen. Ezért támadt föl újra Oroszország nagy szerelme, s az új, kényszerű, orosz kölcsön miatt ugratják magasabbra mesterségesen az orosz értékeket.

Soha világosabban nem tűnt ki, hogy micsoda galád célokat szolgálhat a "hazafiasság", mint most Franciaországban. Majdnem arról lehet beszélni, hogy a hazafiasságot a "nemzetközieknek" kell egész Európában rehabilitálni. A feudalizmus, a klerikalizmus s a tőke mind a hazafiasság nevében támadnak a munkás nemzet-társadalmakra. Megmentik újra és újra a hazát, valahányszor saját profitjukat kell megmenteni. Ha háborút nem csinálhatnak, csinálnak háború-félelmet, s bebörtönöznek jámbor rajongókat, hogy a nép elhiggye, hogy veszélyben a haza.

A francia tőkének tizenöt milliárdja úszik, ezért kellenek a háborús hírek, s ezért kell a "hazafiasság". Majdnem olyan erkölcstelenség ez, mint a magyar uralkodó osztályoké, akiken szintén csak azért tört ki a hazafiasság, azért hirdetnek veszedelmeket, mert bűnös hatalmukat fenyegeti - a nép. (Tizenötmilliárdos hazafiasság. Budapesti Napló 1907. október 15.)

Gaubert-ék az automobil ellen

Gaubert és társai kis emberek, de pár nap óta híresek Párizsban. Párizsban tudniillik amilyen nagy az automobil-kultusz, olyan nagy az automobil-gyűlölet is. Az automobil sokasodik, s egyre szorgalmasabban gyilkol az utcákon. Gaubert és társai tehát összeesküvést szőttek az automobil ellen. Forgalmasabb utakon, ahol Párizsba bejönnek a kirándult automobilok, ők esti és éjszakai órákban kőtorlaszokat emeltek. Egész sereg automobilszerencsétlenség történt, habár egyik se halálos. De az összeesküvők hurokra kerültek, s hiába volt mellettük Párizs nagyobb felének a szimpátiája. Egy kivételével valamennyi összeesküvőt szigorú börtönbüntetésre ítéltek. Jóval többre, mint egy-egy sofőrt, aki, már ha elgázol, halálosan végzi el. (Kis szenzációk Párizsból. Budapesti Napló 1907. október 16.)

Lőwy Mór - Maurice Loewy

Magyarországon született, Lőwynek, Móricnak, zsidónak és zseninek született. Tehát okvetlenül megvetés, elnyomás, nyomor, elzüllés vagy megőrülés lett volna a sorsa. S lett belőle külföldre szakadt kiváló hazánkfia, aki becsületet szerzett a magyar szellemnek. Itthon sohse kapott volna ez a Móric még egy középiskolai katedrát sem. Künn Párizsban élt, és meghalt mint Európa első csillagásza, mint a párizsi obszervatórium igazgatója, mint Maurice Loewy. De milyen kevés Lőwy Mórnak van ilyen sorsa, ennyi ereje és bátorsága. Hány Lőwy Mór születhet s pusztulhat itt el, mert Lőwy, mert Mór, mert zseni. Lump ország vagyunk: itt még ma is, még kölcsönkért ezres bankókból is fidibuszt csinálunk, hogy pipára gyújtsunk gőgösen. (Jegyzetek a napról. Budapesti Napló 1908. október 18.)

A Carpathia ajándéka

Holnap Fiuméba érkezik a Carpathia, a híres Cunard-hajó, s ezúttal nemzeti örömet hoz. Csak hétszáz visszatérő magyar kivándorlót, akiket hajótörés nélkül ért hajótörés. Hétszáz magyart, akiknek számára már Amerikában sem volt betöltetlen hely. S furcsa: a hírlapok örülnek e vérnyereségnek, örömnek. De a belügyminiszter e hétszázaktól is megijedt. Hirdeti, hogy nagy akció kell e hétszáz megtért, tékozló fiú ellátására. Bevallja hát, hogy hétszáz új embernek se tudunk itthon munkát és keresetet adni. De micsoda szép és nagy szavaink vannak a kivándorlásról és visszatelepítésről. Hajh, ha vagy ötszázezer Amerikában élő magyar egyszerre elhatározná, hogy jön haza, de megérdemelnők.

A Zulejkák is magyarok

Nemcsak a Balkán rossz házaiba, de a háremekbe is tőlünk veszik a nőket. Zulejka, a hárem gyöngye, magyar, a Zulejkák is magyarok. Olyan gazdag ország vagyunk, hogy mindenféle leányunk van. Fiuméban egy éjszakai mulatóhelyen sokáig vonzott egy arab leány. Végül kiderült, hogy cigány lány a Dunántúlról s olyan szépen beszél magyarul, hogy Eötvös Károlynak is kedve telnék benne. Most azután Magyarországból kerülnek ki a hárembeli cserkeszleányok is. Aminthogy az orosz-japán háború idején Párizs orosz-szimpátiái folytán a legtöbb orosz hivatásos szépség - magyar volt. Ez ellen az internacionalizmus ellen, mely a magyar társadalom rettenetes zülléséből támadt, nincs a hazafiaknak szavuk? Ha már az állami kivándorlást megcsináltuk, Wekerle figyelmébe ajánljuk ezt az ügyet. Ha már mi látjuk el az egész világot nőkkel, államosítsuk az elhelyezést. Ez a monopólium igen jelentős summával járulna a magasabb kvótához.

Amit Magyarországról írnak

Sikerült elhelyezni egy magyarbarát cikket olyan New York-i lapban, mely mindig ellenségünk volt. Amíg ellenségünk volt, addig szennyes zuglap volt a New York-i. Most, egyszer kivételesen, világlap, becsületes, komoly újság. Ez a viselkedésünk hitvány, gyámoltalan és piszkos. Hiszen akkor a megtérő Björnsonról is, ha véletlenül megdicsér bennünket, visszavonjuk az összes sértő jelzőket, akkor holnap esetleg már nem lesz se hülye, se agyalágyult Björnson. Vagy fütyülünk arra, amit a külföldön rólunk írnak vagy sem. De az ilyen pulyaság nem volt magyar szokás soha. Mint ahogy semmi sem magyar, ami magyar és hazafias védjeggyel van ellátva. (Jegyzetek a napról. Budapesti Napló 1907. október 27.)

Rigó Jancsi dicsősége

Kár, hogy a lapok kissé langyosan írnak Rigó Jancsi új dicsőségéről. Rigót Morgan, a híres amerikai milliárdos látta vendégeül. Hiszen olyan kevés honfitársunknak jut osztályrészül ilyen dicsőség Amerikában. Gróf Széchenyi László esete kivételes nagy eset. Annyival kivételesebb, mert Amerikában általában az a vélemény, hogy minden cigány magyar mágnás. Hasonló dicsőségre tehát, mint a Rigóé, kevésre emlékszünk. De egyre egészen határozottan, hanem arról többet írtak a lapok. Amikor a koalíció Rigó Jancsiját, Apponyi Albertet vendégelte meg egy amerikai gazdag úr. Hasábokat írtak e nagy eseményről akkor a budapesti lapok. Amerikában van mégis demokrácia, ott egyformán becsülik meg Apponyit és Rigót.

Mezőcsát megy Amerikába

Tegnap egy falu népe vonult át szép Budapest vasárnapi népű körútjain. Nem bámészkodtak, nagyon komolyak voltak, s őket is alig vették észre. De akik észrevették s megkérdezték, azoknak válaszolt szívesen a vándorló csapat vezére:

- Ez itt Mezőcsát község, az egész falu, megyünk Amerikába.

Se váddal, se panasszal, se kérkedéssel, se vígan, se szomorúan, ezt válaszolta.

És belemutatott a csapatba s hozzátette:

- Senkit se hagytunk otthon, viszünk mindenkit, a zsidót is.

Igen, ott volt a csapatban a zsidó is, a falu zsidója. S mennek szép egyetértésben, a földönfutók közös sorsával Amerikába. (Jegyzetek a napról. Budapesti Napló 1907. november 5.)

Fedák Sári elmegy

Nem engedjük Fedák Sárit bántani azért, mert csapodár honából külföldre vándorol. Ez a nagy honleány a nemzeti küzdelem Jeanne d'Arc-ja volt. A tulipános szoknyát ő emelte a legmagasabbra a haza nevében. S az történt, hogy a nemzeti hadsereg meghódolt Bécsnek. Mindenki megváltozott, csak Fedák Sári maradt a régi. Óh, a história szereti a szomorú megismétlődéseket. Fedák Sári nem tud belenyugodni a fegyverletételbe. Inkább, mintsem gyalázott honban éljen, hon nélkül fog élni. Ki is írjuk nyíltan, Fedák Sári mint bús szabadságharcos emigrál. Aki más okok után kutat, az nem hisz már eszményekben, s félreismeri Fedák Sárit, ezt a mindenekelőtt honleányt.

Jászai Mari - apostolnő

Nagy színésznők máshoz szoktattak bennünket, mint Jászai Mari. Megmaradtak fokozottan életük fogytáig csak színésznőknek. Még akkor is, ha írtak, csak a komédiát folytatták. Csak azt mívelték - tollal, amit fáradt valójukkal a régi fürgén a színpadon nem mívelhettek. Társadalmi apostolnő tudtunkkal még nem lett nagy színészből. Jászai Mari, a régi stílus papnője, volna az első ilyen újító. Vajon ez a nagy asszony nem volt-e elég nagy színésznő, hogy most a színpadon kívüli élet így tudja érdekelni? Vagy nagy színésznő volt, de sokkal nagyobb ember, mintsem meg tudjon elégülni a színpaddal? Akárhogyan, de Jászai Mari ma: apostolnő. A váltóról és a pálinkáról prédikált pár ízben falusi embereknek. Most írásban izgat egy budapesti betegség, a kávéház-nyavalya ellen. Minden érdekli, ami az élettel, a társadalommal, a jövővel összefügg. Mégis belső tragédiának kell rejtőznie e nagy energiamutatás mögött. A színpadot kellett megutálnia, talán csak a mai színpadot, Jászai Marinak, s ezért érdekli olyan lázasan, sőt tüntetően a komoly élet a komolytalan színpad helyett. (Jegyzetek a napról. Budapesti Napló 1907. november 14.)

Jolánka kisasszony sikkasztatott egy budapesti ifjúval s ő már New Yorkban jár a sikkasztott pénzzel. Az ifjút azonban, akit Berlinben elcsíptek, hazahozzák, elítélik satöbbi. Jolánka kisasszony azonban elérte célját, s hogy New Yorkig meg sem állt, nagy bizonysága a budapesti szerelem-nő nagy ambíciójának. Most már csak az a kis probléma eldülendő[!], hogy meghódítja-e New York szerelmes férfiait Jolánka kisasszony. De voltaképpen már ez az ő dolga s a jó szerencséé, melyet másnak még jósolni se szeret az ember, mert hátha beteljesedik. De ha önök húsz év múlva Amerikában járnak, s Jolánka-pezsgőt látnak előkelő lakomákon, akkor se csodálkozzanak. Én nem csodálkoztam se Párizsban, se Monte-Carlóban, amikor Katinka-pezsgőt kínált a pincér. Jól kinevetjük mi itt Budapesten a Katinkákat és Jolánkákat. Ha Párizsban egyszer Böske-mulatóhely nyílik meg, s Moszkvában a nemesek dumabeli pártja - mondjuk - Ilonka- vagy Mariska-pártnak keresztelné el magát, még az se volna csodálatos. Elmennek Budapestről ezek a nők, s meghódítják a világot. Ha képviselő lennék, nem volnék olyan vak és gyáva, mint azok a mai ifjú magyar képviselők, akik úgy ismerik a Jolánkákat, Katinkákat, mint az árverési hirdetményt. Én bizony megmondanám a költségvetés-tárgyaláskor a magamét. Hogy a statisztikához, számokhoz nem értek, de borzasztóul reménytelen lehet annak az országnak az állapota, ahonnan így menekülnek a Jolánkák. (Glosszák. A Hét 1907. november 17.)

A végtelen Björnson-affér

A Björnson-affér mindenképpen szamár és bosszantó eset, de főképpen azért, mert végtelen. Röviden meg kell állapítanunk egy régi ígéretünk értelmében valamit. Az öreg Björnson, mostanában és különösebben, sok nemzeti és nemzetiségi kérdésben exponálta magát. Támadta Poroszországot, mert gyalázatos erőszakot követ el a lengyeleken. Támadta a lengyeleket, akik elnyomottságuk mellett is rettenetesen el tudják nyomni a ruténeket. Nagy embere Björnson az örményeknek, akiknek érdekében sok cikket írt. Az amerikai japánüldözés idején a japánok mellé állott. Katalánia spanyol vidék, a katalán mozgalom furcsa és problematikus. De Björnson a hivatalos Spanyolországgal szemben Katalánia mellé állott. Ez csak egy-két kiragadott példája Björnson szereplésének. S egy dolog bizonyos, hogy Björnson, magyarul "vén hülye", jóhiszemű ember. Nem volna érdemes egy ilyen jóhiszemű embert meghódítani a magyar ügynek? Persze, a mai feudális uralomnak érdeke, hogy Björnson ne legyen baráti ismerője a magyar dolgoknak. Mert akkor volna csak igazán hadd-el-hadd azoknak, akik a rosszul informált Björnson révén nagy örömükre nemzeti mártírok lehetnek. (Magyar esetek és a külföld. Budapesti Napló 1907. november 27.)

A Dózsa-féle jacquerie-nek még csak eljövendő hű hisztorikusa meg fogja bizonyára állapítani, hogy a Dózsa-lázadás nem tiszta magyarságlakta vidéken lángolt föl. Magyarországon parasztforradalom ott támadt mindig, ahol fajták éltek s keveredtek együtt, de sohase szűzmagyar tájakon. Hódmezővásárhely nem régi fölindulását is csak úgy érti meg az ember, ha eszébe veszi, hogy Hódmezővásárhely népének a vére vegyített magyarságú. Ezt az egész dolgot onnan kerítem különben így össze, hogy ifjú magyar szociológusaink évek óta hiába jósolgatják, hogy föltámad a paraszt s majd szétüt az úri politikusok között. A paraszt azonban nem támad föl, nem üt szét, s ha néha kapunk valamelyes hírt erős és tömeges népmozdulásról, Csaba és Orosháza felől jönnek ilyen hírek. Ezen a vidéken csakugyan indulatos, ambíciózus és nyugtalan a paraszt: tót-magyar vidék. Tessék csak visszaemlékezni a Nyírség forradalmára: ez is olyan vidék, ahol tót és magyar vér ömlöttek össze. A mi alföldi s már úgyahogy tiszta magyarságunk nem forradalmi hajlamú, s nem is volt soha. De már egy kis szláv vér-beömlés megdühíti, nyugtalanabbá, forróbbá s a kultúrára hasznosabbá teszi. S Marx vagy Engels, már nem is tudom melyik, a szláv fajtákkal szemben 1848 révén a magyarságban a forradalmi fajtát ünnepelte.

*

Jászai Mariék vasárnap tárogató és belépődíj mellett elmondják és eléneklik: mi a haza? Matiné lesz ez, a Royal-hotel nagytermében, az Amerikából hazatérő magyarok fölsegélésére. Nem lesznek ott az Amerikába vándorlók s a hazatérők sem. Csak hivők és alattomos hitetlenek lesznek ott, de sebhelyesek és boldogtalanok nem. És Jászai Mariék, a hivők, bizonyosan sírva és siratóan, szépen fognak szavalni és énekelni a hazáról. És jó, hogy ezt a matinét nem lehet úgy megcsinálni, hogy Fiuméig és Hamburgig elhallassék. Mi lenne, ha hallaná ezt a sok szépet a Cunard- és Lloyd-hajók fázó, szomorú fedélzeti népe. Sírnának, talán a szívük is megrepedne, de mégis - muszáj volna menniök tovább az ismeretlen, a kenyér-matinét ígérő Amerika felé. (Glosszák. A Hét 1907. december 1.)

Lukács Ferenc Ambrus Kisdengelegről életében se mozdult ki tízszer. Mondjuk, Margitta a legnagyobb város, amelyet életében látott. S elmegy, eljut, meg se áll New Yorkig, hol szinte agyonveri a félelem. Ki gondolt már arra, hogy ez se utolsó emberi tragédia? Kis magyar falukból titkos, rengeteg, idegen csodavárosokba kerülni. Mondják, írják, hogy Amerikában szörnyen sok a megháborodás magyarjaink között. Elveszi az eszüket a meglepetés, a tájékozatlanság, a csoda. Lukács Ferenc Ambrus otthon bíró is lehetett volna, ha a tönkremenés ki nem űzi. Ott künn Amerikában egyszerre csak kijelenti, hogy ő a nagyváradi püspök. És még Lukács Ferenc Ambrusnak szerencséje, hogy ilyen pompás a rögeszméje.

*

Mikor otthon jártam, a falumban, újságolták, hogy a leányok is kimennek Amerikába arról a vidékről, cselédeknek vagy varrni, fiatal, szép, falusi leányok. Vannak, akik kísérő nélkül és egyenesen azért mennek ki, hogy férj után nézzenek. Amerikáról úgy beszélnek az apró falukban, mint Kis-Magyarországról. Nagy-Magyarországból kivándorolnak a férfiak, a házasodható fiatalok. Nem természetes tehát, ha a leányok utánuk vándorolnak?

*

Százezer magyar ember szeretne sürgősen hazajönni Amerikából. Nem tehet értük semmit a szülőhaza, mely után naivan vágyakoznak. Nem tehet értük semmit, mert önmagáért sem tehet. De talán nem is merne tenni, mivel egy kicsit fél tőlük. Az O.M.G.E. egyszer panaszosan fölsikoltott, hogy a parasztban fölébredt a kóborlás ösztöne. Ez a százezer ember legalább még százezer embert elront, ha hazajön. Mert ezek már láttak, tanultak, tudnak. Nem lepne meg bennünket, ha az O.M.G.E. állami erővel akarná megakadályozni a visszavándorlást. Akit vissza lehet tartani a kivándorlástól, azt még meg lehet tartani ember-baromnak. A visszavándoroltak azonban már mindenképpen veszedelmes emberek. Nem fogja az állam megerőltetni magát, hogy azt a százezer visszavágyakozó magyart hazaszállíttassa kedvelt nagyurai nyakára.

*

Fiume felé megy a hajó, s haldoklik a tüdővészes Halkó István Gömörből. Egy napig, ha várna, földbe temetnék, s ő a földet kívánja. Még az[t] se bánná, ha fiumei föld lenne, csak föld lenne. És néhány száz magyar iszonyodva nézi. Ezek utálják a tengert, az ősmagyarok messze lakhattak a tengertől. Micsoda földindulás lehet itt, hogy a szegény magyarok rábízzák magukat az utált tenger nyugtalan hátára. ( Esetek Kis-Magyarországból. Budapesti Napló 1907. december 13.)

Polónyinak is csodálkozására ez az ország, ez a Budapest, ez a magyar társadalom nem lázong. Úgy látszik, hogy minket már nem tud meglepni se politika, se bírósági ítélet, se undokság, se semmi. Alapjában gyorsan jutottunk el a nil admirari-hoz. Annyi minden furcsa, veszett, gonosz és bolond történt velünk, hogy már elfelejtettünk csodálkozni. Másutt egy kis rend akad, egy kis morális gát, valami szükséges, társadalmilag törvényesített szamárság. Mi régen túl vagyunk s előtte sohase voltunk az ilyen valamiknek. Tehetnek velünk, ami csak tetszik s amit csak kibírunk, pedig sokat bírunk ki. Figyelmeztetjük a ma grasszáló társadalmi túlhatalmat, hogy bennünket nem lehet meglepni. Polónyi vagy akárki jöjjön, fogja meg az orrunkat, kápráztassa el a szemünket, vezessen. Nincs olyan valaki ma már, akitől az orrunk összefacsarodhatnék, akár Polónyinak, akár az ellenségeinek a barátja, jöjjön. (Glosszák. A Hét 1907. december 15.)

Él-e Kecskeméthy Győző vagy nem élt már a sikkasztás után három nappal sem? Bizonyos, hogy lelkesítő példa az ő nem bizonyos sikerén kívül kevés van. A francia Kecskeméthy, Gallay a szeretőjével saját jachtján eljutott Dél-Amerikába. Lefülelték, visszahozták, elítélték, s most is rab. Kecskeméthy Győzőnél is az a valószínű, hogy egy titkos, ügyes társ eltette a láb alól. Nem Kecskeméthyt kellene csupán keresni, de az ő valószínű kirabló gyilkosát. Hatalmas a rendőr ma az egész világon, s aki sikkasztott pénzzel az Északi-sarkig nem jut, teljes biztonságban sehol sincs. Az Északi-sarkon pedig aligha ér sokat az osztrák-magyar, német, sőt francia és angol bankókkal sem.

És hogy mégis sikkasztanak az emberek, ez szomorúan csodálatos. Holott annyi más erkölcstelenebb, de biztosabb vagyonszerzésre ad lehetőséget minden államban a mai társadalmi rend. Még az a legkevésbé csodálatos, hogy Magyarországon sikkasztanak sokat. Itt züllik, romlik majdnem minden, s ami még nagyobb nyavalya, nem javul semmi. De a sikkasztók még Magyarországon is beláthatnák, hogy a siker még itt se bizonyos. És szánalommal gondolunk a legújabb sikkasztás hősére, egy lőcsei magánhivatalnokra. Öt- vagy hatezer koronát sikkasztott ez a fiatal ember, és megszökött. Micsoda teljes briganti elszántság vesz erőt lassanként az embereken Magyarországon. A lőcsei sikkasztónak félkeze van, s ő félkézzel is sikkaszt, holott ez különös ismertető jelnek is elég különös. A félkezű, a balkezű lőcsei sikkasztóban íme ismét egy újabb magyar szimbólum-embert kaptunk. Majdnem bizonyosak vagyunk, hogy ma vagy holnap elfogják. Talán ő maga se hiszi, hogy messze szökhessen. De azért a bal kezének, az egyetlennek, se tudott parancsolni, hogy ne lopjon. Egy más korszakban talán Mucius Scaevola lett volna belőle. (A félkezű sikkasztó / Budapesti Napló 1907. december 20.)

Carmen Sylva, Románia királynéja és termékeny írónő, regényt írt volna a magyarok ellen. Erzsébet őfelsége nem merte a Carmen Sylva nevet jegyezni a könyvre, ami nem vall nagy bátorságra. Ducura Dumbravának címezi a könyvet a Magyarország-ellenes regény titkolózó írója, ami oláhul beszélők szerint: Carmen Sylva.

Egy dolgot, egy pikáns dolgot, mielőtt véleményt mondanánk, tisztáznunk kell okvetlenül. Carmen Sylva irodalmi működése olyan, mintha tíz gyönge író írna e név alatt. Egy francia és egy német revue is magyarázták már ezt a furcsaságot. E magyarázattal megegyezik egy-két, a román udvar körül járatos egyénnek a leleplezése.

Carmen Sylva a legjobb esetben is csak átíratja a maga gyöngécske dolgait. Legtöbbször még ezt se teszi, hanem egyenesen megíratja másokkal.

Ezek után mondjuk, hogy ezt az új regényt mégis maga Carmen Sylva írta. Tiszteljük a felséges asszonyt, de majdnem arcátlanság kellett hozzá. A román parasztlázadás után egy féltucat román intellektuel írásait olvastam külföldi folyóiratokban. Szörnyűséges dolgokat mondtak el ezek az oláh darabontok Románia társadalmáról, közállapotairól. Keserűségében egyik-másik kijelentette, hogy Oroszország és Magyarország a kultúra paradicsomai Románia mellett. A királyé, a bojároké, külföldieké, korrumpáló vállalkozóké s kalandoroké élet és vagyon.

A nép elállatiasodott, degenerált, éhező rabnép. Román polgárságról még úgy se lehet beszélni, mint magyarról. Az intelligensek jobbik részét üldözik, sanyargatják. Az intelligensek nagyobbik fele lelketlen, züllött, mindenre kapható. A politika olyan balkáni, mint Magyarországon.

Mi itthon, Magyarországon, a magyar bojárok és kalandorok igája alatt tele vagyunk keserűséggel és bánattal. Ostorozzuk is a magyar társadalmat, politikát s azokat, akik miatt haszontalanul vérzünk el a demokráciáért s egy igazabb kultúráért vívott harcban. Ha boldog kultúrnemzetek elfogulatlan fiai észreveszik a mi nagy küzdelmünket, hálásak vagyunk érte. De kuss, sőt coki annak, aki Romániából jön, kerül ki, hogy bennünket bíráljon. Még akkor is, ha a bíráló királyné és Carmen Sylva. Örüljön Carmen Sylva, hogy nem kénytelen az írásaiból élni. (Ducura Dumbrava / Budapesti Napló 1907. december 21.)

Néhány héttel ezelőtt a gyorsvonaton, Budapest és Fiume között csinált egy rossz novellát egy fiatal író. Tegnap éjszaka a Hajós utca és a Gróf Zichy Jenő utca sarkán egy másik fiatal író ugyanilyet. Általában nagyon-nagyon divatba kezd jönni fiatal írók között, mint irodalmi irány, az öngyilkosság.

Nem tudom, mi elől menekülnek: az élet elől avagy az irodalom elől. Az utóbbi esetben még érteni lehetne őket, ha nem lehetne az életet irodalom nélkül is leélni. S ha bizonyos volna, hogy az irodalom megér-e egyetlen életet is.

Ezek a fiatalok húsz-huszonegy évesek, már hazulról és születésüktől kezdve érzékenyek. Álmuk a magyar, a budapesti irodalmi karrier. Belesóhajtanak a kávéház füstös, párás levegőjébe éjszakánkint. S látni szeretnék a nevüket - napilapok tárcarovatában. Ők se tudják, mint az idősek közül is sokan, hogy voltaképpen és legtöbbször itt végződik az irodalom.

Az ismertség, amit a legügyesebb irodalmi karrier is adhat nálunk, semmi. A pénzecske valamivel több a semminél, s alapjában kevesebb. És talán hallgassunk szomorú, kebelbeli és pályabeli disznóságainkról.

De a fiúk mindezt nem tudják tudni s nem bánják. Meghalnak azért, amiért s amitől el kellene menekülniök. Nem a halálba, de az életbe. Az életbe, mely hála istennek nem csupa irodalom. Nem mulatság, de kibírhatóbb az irodalomnál. (Öngyilkosságok az irodalomért / Budapesti Napló 1907. december 25.)

Jubileumra készül maga Ferenc József is: jubileum-járvány dúl az egész öreg Európában. Politikusok, bankigazgatók, költők, komédiások vén kezükkel gőgösen intenek alattvalóiknak. Elöregedvén, fiatalságukra akarnak emlékezni s hajlongani látni azokat, akiknek még megvan olyan-amilyen fiatalságuk. Világszerte ma még a derék, régi, elővigyázatos erkölcs-szabályok érvényesek. A fiatal anarchisták tisztelik az öreg anarchistákat vagy legalább ők is ezt mutatják. Nem merjük nem tisztelni az öregeket s még ha sok okunk is volna reá, csak titokban káromkodunk. Nem új látvány ez, de sohase ünnepeltette magát a vénség olyan bátran, mint manapság.

Okvetlenül Európa aggkori gyöngeségének egyik tünete lesz ez is: ez a jubileum-járvány. Tüntetés a fiatalság, mindenféle fiatalság s vétó-kiáltás a már megindult morális értékkicserélések ellen. Az emberi társadalom nehezen, sokára változtatja meg, csak egy kicsit is, unalmas arculatát. De mintha már nagyon érezné arcizmain a föltörni készülő gúnyos röhögést, mely ezerszámra fogja ölni a babonát. Minden reakciónak ez az oka, s ezért ünnepeltetik magukat olyan nagyon veszettül az öregek.

Tüntetnek az öregek, s van egy nagy szerencséjük: kevés ember születik mostanában fiatalnak. A francia forradalom óta egyéb se folyik, mint a fiatalsággal való eredményes hadakozás. A mindig levert fiatalok nem lehettek olyan hangulatban, hogy tőlük vidám, erős, fiatal utódok érkezhessenek Mi már úgy születtünk, hogy önmagunkban hordozzuk a jubilánst még akkor is, ha közbelép a kanyaró, s kölyökkorunkban megment bennünket az élettől.

Csodának kell történni, s ez a csoda alighanem meg fog történni. A letiport félfiatalság helyett olyan fiatalságnak kell jönnie, mely csak azt érzi, hogy fiatal. Ma azt érzi előbb, hogy őt is fenyegeti az öregség s a mások jövendő fiatalsága. Hiszen jelek már vannak mindenütt, s ékét a maga szervezett százezreivel beverte már a társadalomba a jövendő társadalom. Addig azonban még sok jubileumot fogunk megérni, s e jubileumokon a mi kevés fiatalságunk lesz a pirosító a jubilánsok múmia-arcán. (Tüntetnek az öregek / Budapesti Napló 1907. december 31.)

Hamburgba huszonegy szökevénye érzezett a híres francia idegenlégiónak. Ezek között valószínűleg magyarok is vannak, akik egy idő óta gyakoriak ez afrikai javító iskolában. Kemény, majdnem ördögökké edzett legények. Az életük állandóan a pokolé vagy valamelyik gyilkos természetű altiszté. Háborúznak hőséggel, bennszülöttel, lázzal, fenevaddal, éhséggel, kínzással. És mégis, mikor az igazi háborúra került a sor, íme megszöktek. Marokkó körül eddig is olyan közel járt hozzájuk a halál, mint most De most igazi a háború, kimondottan háború a háború. És rettenetes lehet a háború, ha ezek az elemberietlenedett, vad legények is megszöknek belőle. (Jegyzetek a napról / Budapesti Napló 1908. január 4.)

Bartels doktor, egy német antropológus, egy kőkorszakbeli ember-ősünk csontjaiban megtalálta a tuberkulózis kétségtelen nyomait. A tuberkulózis tehát régi társa az embernek, s nem valami új nyavalya. De Bartels doktor más fölfedezést is tett a régi csontokban. Szegény kőkorszakbeli, tuberkulotikus ősünket meg lehetett volna menteni egy kis gondozással. Azonban - úgy látszik - kőkorszakbeli őseink azt tartották, hogy aki beteg, haljon meg. Lehet, hogy abban az időben a tuberkulózis is fiatalabb, kezesebb, jámborabb volt. Azóta annyit haladtunk, hogy most már ápolni kezdjük a tüdőbajosokat. Segíteni azonban csak annyit tudunk rajtuk, mint kőkorszakbeli őseink. (Jegyzetek a napról / Budapesti Napló 1908. január 9.)

Oroszországban tizennégy új fegyház építését kezdték meg. Sok a fegyház ugyan máris Oroszországban de a fegyenc még és egyre több. Érzékeny, nyugati emberek föltétlenül meg fognak borzadni. Istenem, tizennégy hatalmas kripta, ahová ezer és ezer elevent fognak temetni. Holott csak oroszra [kell] fordítani ezt a hírt, s az ember rögtön látja, hogy itt a humanizmus diadaláról van szó. Ahogy növekszik az orosz fegyházak száma, úgy fogy az ólombányákba deportáltaké. S ez már Oroszországban nagy haladás, mert máról holnapra nem váltódik meg a világ Oroszországban sem. (Jegyzetek a napról / Budapesti Napló 1908. január 26.)

Magyar zarándokok Lourdes-ban

Tehát nagy magyar, sőt országos zarándoklat lesz márciusban. Értjük: ez is egyik beszédes tünete az időknek, melyeket Magyarországon élünk. Ám az kivételesen mulattat bennünket, hogy a zarándoklat védője és vezére Prohászka püspök lesz. Prohászka püspök volt az első magyar katolikus pap, aki a természettudományos istentelenekkel természettudományi alapon vitatkozott. Dicsérték is érte még a legharciasabb szabadkőmívesek is. S most a természettudományi alapon álló Prohászka nyájat vezet Lourdes-ba. Ennél csak a minap történt érdekesebb dolog Prohászkával. Mindenki tudja, hogy X. Pius milyen makacs ellensége a reform-katolicizmus eszméinek. Azt is tudja mindenki, hogy Prohászka négy-öt év előtti szereplésével rálicitált a leghíresebb külföldi reform-katolikus apostolokra. S most a Katolikus Népszövetség megalakulásánál éppen Prohászkát dicséri meg a pápa, hogy távol tartja magát az átkos modernizmustól. Hiába: jó dolog, hogy valaki magyarul, tehát a Vatikánnak néma nyelven szerepli ki magának a püspökséget. Már Pál apostol megmondotta: aki püspökséget kíván, jó dolgot kíván. S aki a püspökséget már megkapta, vezethet zarándoknyájat Lourdes-ba, s gyűlölheti a modernizmust.

Nagy Dezső - őrködik

Örülj Magyarország, van már prókátorod a rágalmazó külfölddel szemben: dr. Nagy Dezső orsz. képviselő és társai kimondták, hogy őrködni fognak, s visszavernek minden Magyarország ellen jövő külföldi támadást. Ezt ők, mint az Országos Magyar Szövetség huszársága fogják cselekedni. Meg vagyunk róla győződve, hogy komoly emberekkel van dolgunk, s Nagy Dezső komoly hadvezér, aki tudja, hogy ellenségeinkkel szemben milyen fegyvereket kell harcba vinni. Tehát, ha ellenségeink azt mondják, hogy nincs magyar tudomány, Nagy Dezsőék csinálni fognak. Franciaországból megtámad esetleg bennünket Anatole France, hogy nincs demokráciánk, Nagy Dezsőék csinálni fognak demokráciát is. És így tovább, mert őrködni és védekezni csak így lehet, nemde dr. Nagy Dezső úr? Tehát örülj, Magyarország, Nagy Dezsőék mindazt meg fogják csinálni, aminek a nincsensége miatt bántanak téged. (Jegyzetek a napról / Budapesti Napló 1908. február 1.)

Aradon a fogházban, a munkateremben egy rab megölte a társát. Mintha csak ott lettek volna valahol a falujokban a korcsma udvarán, s az ital elvette volna az eszüket. Összeszólalkoztak, a gyorsabb kezű ütött, s aki az ütést kapta, meghalt. Éppen az, aki a halálos ütést kapta, három nap múlva már szabadult volna a fogházból. S nem lehetetlen, hogy rövid időn belül ő üthetett volna agyon egy kicsit valakit. Az emberi gyarlóság olyan mély, hogy talán még az életnél is mélyebb. Mély, feneketlen és szomorú, s egy hivatalos moralistának nagy fájdalmat okozhat, ha látja, hogy még olyan kiváló intézmény se javít, mint a börtön. (Jegyzetek a napról / Budapesti Napló 1908. február 4.)

Volt egy ismerősöm Párizsban, a Sorbenne-ra járt, khánnak mondta magát s költő volt, mint minden betűvető perzsa. Ez az ifju khán azt állította, hogy az ő családi kastélyuk éppen ott van, ahol valamikor a Bábel tornyát építették. Ez az én furcsa ismerősöm jut az eszembe, amikor teheráni táviratokat olvasok. A sah automobilba ül, s a perzsák bombákat dobnak az automobil elé. Íme a hősök, költők és kertészek országa semmivel se jobb, mint Portugália. A kultúra gyalázatosan nivellálta már az egész ismert világot. Már Keletről se jön világosság, csak utánzás, plágium. Sőt, Perzsiában is, akárcsak Portugáliában megadták az alkotmányt is. Azért természetesen, hogy legyen mit fölfüggeszteni. Voltaképpen majdnem minden országban ezt a célt szolgálja az alkotmány. Én úgy sejtem, hogy nemcsak a fiatal khán kastélya helyén épült a Bábel tornya. Ahol csak ember él és lakik, mindenütt a Bábel tornya helyére építkezett. (Jegyzetek a napról / Budapesti Napló 1908. március 6.)

Edison majdnem a sírból jött vissza, s azt mondja: nem tud addig meghalni, míg a földön nagyobb nem lesz a gyorsaság. Egy új típusú automobilt akar ajándékozni még a világnak, villámos erejűt, nagyon olcsót. Egy új automobilt, amely erőlködés nélkül kétszer gyorsabb volna, mint a mai leggyorsabb gépkocsi. S Edisonnal egy időben egy híres francia föltaláló azt ígéri, hogy csekély két év múlva olyan kormányozható lég-automobilok lesznek, melyek óránként kétszáz kilométert repülnek legalábbis. Eközben pedig a régi Európa szeretné, ha az emberek úgy éreznének s élnének, mint ötszáz év előtt. Magyarországban is ma már, Beszterce-Naszódban is, telefondrót röpíti a szót, s ugyanekkor a reánk csücsült reakció azt kívánná, hogy Pázmány Péter káplánjaival gondolkozzunk egyformán. Sőt, az egykoron lucidus fejek is megzápultak: Párizs fölött a kormányozható léghajó kereng, Budapesten automobilok száguldoznak, s Gyulai Pál egy kis esztendővel ezelőtt elégiában fakadt ki a bicikli ellen, ami már nemsokára olyan ritkaság lesz, mint a gyaloghintó, avagy a korát megértő akadémikus. (Jegyzetek a napról / Budapesti Napló 1908. március 25.)

Gyönyörű dolog a kultúra, de Magyarországnak, a magyarságnak és nemzetiségeinek alighanem alaposan megártott. Megártott bizony ez nyugatibb népeknek is, de ezek - az ördög vigye el őket - könnyebben kiheverték. Mert görög, bolgár, szerb, albán, török, kucoh-oláh Macedóniában is öli egymást, de ez is kultúra. Miért tudtak békességben élni, csücsülni Mohamedék és Szulejmánék idejében? Miért tudott Báthory Zsigmond mindenféle fajtából sereget alkotni, hogy még oláh is volt benne?

Amikor Magyarországon garázdálkodott a török, jóformán nem is a török garázdálkodott. A török seregekben volt szaracén, tatár, arabus, tízféle szláv s az isten tudná, milyen fajták. Ezekkel szembeszállottak azok, akik veszedelemben voltak, s akiknek össze kellett fogniok. A magyarországi szerb verte az ószerbiait, a horvát a mohamedán horvátot, s mindenki verte azt a másikat, aki zavarta.

Ez időben valóban még nem éltek kultúremberek, s a nemzeteknek nemigen voltak fennkölt álmaik. De ha a Szerémségbe, Szörénységbe, Bánátba, Erdélybe vagy Biharba ellenség csapott, a jelszó ez volt: üsd, nem apád.

Azután következett a kultúra, mely még harminc és egynéhány évvel ezelőtt is kívánatossá tette, hogy a német beletaposson a franciának a beleibe. Igaz, hogy a kultúrából ezt a leckét éppen a francia forradalom és az ő törvényes Napóleonja adták a világnak. Franciaországban még ma is van egy nagy párt, mely szívesen borítaná vérbe Berlint és Európát.

Nem akar a keleti Svájc magyar védelme lenni ez a kis írás. De istenem, ez a nagy kultúra, mely minden nacionalisták, s nálunk a "Budapesti Hírlap" szerint való, hova visz bennünket?

Hát nincsenek-e annál nagyobb emberi fájdalmak is, hogy a szomszédom nem az én nyelvemen beszél, s hogy némely tudósok szerint már testalkatával is más, mint én?

Krisztus előtt és Krisztus óta igazán mindig menthetőbb szamárságaik voltak a népeknek, mint ma. Egye meg a fene a kultúrát, ha a kultúra hozta ezt is. Aminthogy nincs igaza az ellenkultúrának se, a jövő önkéntes zenéjének, mely viszont nem akarja észrevenni, hogy nem vagyunk mindnyájan egy nemzetbeliek, csak éppen - egyformán emberek.

Örüljünk, hogy élünk, vagyunk s ott vagyunk, találtatódunk, ahol vagyunk. Az impériumokat ma már mégiscsak másképpen illenék csinálnunk, mint kétezer évvel ezelőtt. Amúgy nyelvben, szívben, eszmében, emberségben és a kultúrában.

Azonban, ha csakugyan a kultúra kívánja, hogy a fajták egymást gyűlöljék, öljék, hát akkor nem kell kultúra. Sok öröme úgy sincs benne annak a peches embernek, aki nem kétezerötszáz év előtt, hanem mostanában született. (A kultúra nevében / Budapesti Napló 1908. április 16.)

Dózsa György szobra

Achim Andrással van nekem egy régen ápolt ideám: állítsunk haragos, szép, magyar szobrot vitézlő Dózsa Györgynek. Nincs olyan Andrássy, aki ez ellen akármit szólhatna: Dózsa György nemes ember volt, s ősibb, mint - mondjuk - Darányi. Szép álom volt az Achim András álma s az enyém, de - sajnos - álom volt. Pénzt ugyan még nem gyűjtöttünk a Dózsa-szoborra, de már nagy baj van, s ezt a nagy bajt a Kossuth-szobor ügye okozta. Achim nem bízik bennem, s én nem bízom Achimban: ő eleve Rónát akarja s én Horvayt. A legnagyobb baj pedig az, hogy Dózsához nemigen van közünk, s annyi pláne nincs, mint Ferencnek - Kossuth Lajoshoz. Egy családi hagyomány szerint ugyan én a Visky-család révén rokonságban volnék Dózsa György családjával. De ennek a bizonyítására báró Kempelenéket s egyéb genealógusokat kellene drágán megmozgatnom. Szóval, se Achim Andrásnak, se nekem, nem volna olyan könnyű helyzetünk, mint kormányunk első Ferencének. Én mégis ragaszkodom Horvayhoz mert Kossuth Ferenc is így cselekedett, s bizonyára nem ok nélkül. Amit Kossuth Ferenc tesz, az jól van téve. Lehet, hogy elég pénz nem fog gyűlni Dózsa szobrára, de ezt a szobrot mégis Horvay fogja csinálni. Tudniillik, ha elég pénz fog összegyűlni, s ha ön meg is pukkad, kedves Achim úr.

A mívelt Nyugat

A mívelt Nyugat a mai magyar eszmekörben: hűdés, smokkság, szamárság és babona. Mocsáry Lajos a nemzeti ellenállás idején meg is mondta a nemzeti igazságot áperte. "Akármilyen okos nyomtatvány jöjjön Nyugat felől, égessék el a magyarok, mint József császár idejében. A magyaroknak éppen az az erejük, hogy nem indulnak bolondul a mívelt Nyugat után." A Budapesti Hírlap-ék őrülten hadakoznak a magyar kozmopoliták ellen, akik voltaképpen - nincsenek. Azonban Erdélyben és Biharban január óta állandóan pusztít a pellagra, amely az éhtífusznál is nyomorultabb nyavalya. Erre a hazafias, kormánypárti lapok nyugodtan konstatálják, hogy a pellagra a művelt Nyugaton sem ismeretlen. Olaszországban, Franciaországban a nagy magyar Alfölddel fölérő területeken szokott pusztítani a pellagra. Szóval, újra szóval, a művelt Nyugat se megvetendő akkor, amikor a hitványsághoz, nyomorúsághoz, ínséghez kell keresni igazolást.

Comenius Ámos utódja

Hazugság ám az, hogy ennek a Magyarországnak friss a kultúrája, új, suhancos és szédelgő. Bizonyisten nem Mailáth József gróf, nem Prohászka püspök s nem Rákosi Jenő voltak itt az első kultúremberek. A tanítóknak kellene ezt legjobban tudniok, ha ők tudnák, hogy élt és tanított Magyarországon egy Comenius Ámos nevű ember is. Azonban én már találkoztam Comenius Ámos utódjával, sőt utódjaival. Csak egyről beszélek, arról, aki nekem tanárom volt a gimnáziumban. Ez az úr, piarista pap, minden kálvinistát Jánosnak, minden lutheránust Mártonnak s minden zsidót - Kóbinak szólított. Most értesülök, hogy Apponyi tankerületi főigazgatót csinált ebből az úrból. Brávó, nincs szebb és jobb, mint a múltat letagadni. Valamikor éltek, voltak magyar Pestalozzik, valamikor Comenius Ámos volt Magyarországon tanító. Hogyan ragaszkodjunk mi a másféle történelemi hagyományokhoz, ha Apponyi ilyen példákat ad? (Egy falusi ember naplójából / Budapesti Napló 1908. április 24.)

Nem volt forradalmunk

Lamberggel elbánt a pesti nép. Görgey egy gróf Zichyt segített a másvilágra, de majdnem ennyi az egész. Fényes Samu minapi, bátor szép cikkében kultúrán inneni országnak sejti megrémülve ezt az országot. Nem, ez kevés, ez az ország nemcsak kultúrán inneni, hanem forradalmon inneni ország. Forradalma sohse volt ennek a Bécsben sokáig forradalmárnak csúfolt népnek és országnak. És ez a forradalom jobban, láthatóbban hiányzik a kenyérnél és a kultúránál is Magyarországon. Clemenceau, Franciaország miniszterelnöke a plutokrácia szolgálatában üldözheti s üldözi is a szocialista forradalmárokat. De mint francia ember már nemegyszer kénytelen volt harsányan kijelenteni, hogy Franciaország örök szignuma: a forradalom. Ez nemcsak azért jó, mert a forradalom a tudomány szerint is iramító tempóra bírja a haladást. De azért is, mert a forradalom, egy igazi forradalom emléke kissé le tudja hűteni a reakciós forróságot. Nekünk forradalmunk nem volt, de Bocskaink és Bethlenünk volt, s ezeket is átengedtük a históriának, lemondtunk róluk. S ha most visszatarthatatlanul belehullunk a sötétségbe és szolgaságba, ez az oka. A fejlődés ma már kizárja a guillotine-os forradalmat, s mi annak idején - elfelejtettünk elbánni azok őseivel, akik sorsunkat ma kezükben tartják. Majd nem mernének ők olyan bátrak lenni, ha a mai arisztokrácia őseiből és csatlósaiból néhány ezret fölkötöttek volna feledékeny és nem forradalmár őseink.

Egy püspök legendája

Volt egyszer egy püspök, aki ellen azt a szörnyű vádat emelték, hogy anyává tett egy leányt. A püspök generálisa, az érsek, megparancsolta a püspöknek, hogy tisztázza magát. Ez nagyon könnyen ment, mivel abban az országban, ahol ez történt, a katolikus főpap volt a legnagyobb úr. A püspök a bíróság előtt kijelentette, hogy a panaszos leánnyal soha viszonya nem volt, sőt nem volt egyáltalában nővel, s erre esküt is tett.

Amikor a püspök hazament, három gyermek kezet csókolt neki gyermeki tisztelettel. A püspök izgatottan szólott rá az apaságának hódoló gyermekekre:

- Hol az anyátok, küldjétek ide az anyátokat.

A mama jön, s a püspök ott a gyermekek előtt ráordított:

- Hedvig, volt-e nekünk együtt valaha valami viszonyunk?

- Soha - válaszolta Hedvig minden fölösleges habozás nélkül.

A többit a püspök meggyónta legközelebb az érseknek, s a dolog rendbejött.

(Egy falusi ember naplójából / Budapesti Napló 1908. május 3.)

A fekete gyémántok

Könnyű volt Jókai Mórnak, mert ő olyan magyarok korszakában élt, akik szerették Európát és a nagy kultúrát. Ő még nyugodtan álmodhatott olyan magyarokról, akik másfajta kultúremberekkel egyenlők, s csak avval különbek, hogy magyarok. Ma, mi érezzük, hogy a közfelfogás szerint hazafiatlanság, sőt bűntett bántani azok cirkulusait, akik uralkodnak. Bizonyos zsidók például elég vakmerők voltak, hogy a Szilágyság, a régi Szilvánia, közepén kőszénbányát nyissanak, ássák, ássák azóta a kőszenet, s ők bizony nem tehetnek arról, hogy ez a kőszén kissé - fiatal. De nem ez a fontos és érdekes, de a vármegye úri köreinek példátlan fölháborodása. A Szilágyságban még mindig vannak eleven erdők, s az erdők tulajdonosai tajtékozva szidják a zsidót. Hogy íme, a zsidó a föld alól is kikaparja azt, amivel a magyar úrnak árthat. A magyar úr, a vármegyei úr, nem szereti az ilyen zavaró dolgokat. A földön, föld fölött és föld alatt maradjon csak úgy minden, ahogyan volt.

A szolgabíró ítélete

A szolgabíró úr üres idejében társadalmi bölcs, ítélkező és kérlelhetetlen. A minap, társaságban, a ferbliről, az úgynevezett hazai csöndesről esett szó, a szolgabíró nagy haragra gyúlt, s kijelentette, hogy a ferbli - zsidó játék. Én nem szoktam kártyázni, de ismerem a játékokat, s dühbe jöttem.

- Már engedj meg, kedves szolgabíró úr, de ha van magyar játék, a ferbli az. Hiszen az egész játék sorsa a személyes bátorságtól, vakmerőségtől függ. Valami olyan ez, mint az ősi magyarok taktikája, akik fordítva ültek nyeregben, s úgy nyilaztak.

A szolgabíró, aki kiváló kaláberező, de ferblizni is szokott, megriadt:

- Lehet, hogy a ferbli magyar játék volna, de átkozottul megtanulták a zsidók is. És ez a baj, nem lehet az magyar játék, amit a zsidó is megtanul és kártékonyan gyakorol. Én a kaláberbe[n] szerencsésebb vagyok, tehát ez az igazi magyar játék.

Így szólott a szolgabíró, s ítéletében megrémülten fedeztem föl egy pusztuló fajta okvetlen - kényszerű filozófiáját.

A májusi eső

A májusi eső amolyan jó vidéki babona, amelyről már Budapesten is tudnak az ügyes újságírók. Nos hát a májusi eső beköszöntött mindjárt május második napján a mi falunkban. Azóta hull, hull az áldás rögre, zöld vetésre és virágos fákra. A minap a szomszédom, jómódú, falusi, egyszerű ember, kifakadt:

- Az Isten verje meg az ilyen májust, amikor mindig esik az eső.

- Ugyan bátyám, hiszen mi Pesten azt szoktuk írni a lapjainkban, hogy egy jó májusi eső ér annyit, mint az Andrássy út.

- Egye meg a fene az Andrássy utat, s tisztelettel szólván az urak bölcsességét. Az eső akkor kell, amikor már régen nem esett, s az Andrássy úttal nem cserélném el a huszonhat hold kukorica-vetésemet, ha - kikelne. (Egy falusi ember naplójából / Budapesti Napló 1908. május 8.)

Vajda János verseit olvasta a nebulóknak dr. Both István tanár úr, s nagy baj történt. Egy halvány, ideges, rossz, de eminens diák elkezdett sírni úgy, hogy mindenki röhögte. Dr. Both István érthető, méltó nagy dühbe jön, s rászólt az ellágyult diákra:

- Amice, Ady úr, maga nagyon komolyan veszi a verseket, s ez öreg, őrült hiba. A versek - versek, csacsiságok rossz idegzetű, rossz szervezetű emberek munkái. Az öreg Vajda János is jobban tette volna, ha valami komoly pályára lép. Mégiscsak szebb élet-ábránd Szilágy vármegye fő-, avagy alispánjának lenni, mint verseket írni.

Így szólt dr. Both István, de a delikvensnek már hiába beszélt. Ez már akkor verseket írt, amikor még a nagybetűket nem ismerte, s mivel tinta nem volt, kékítővel írta 7 éves korában első balladáját. Azután még írt balladákat, de a zilahi ifjúsági önképzőkörben nem akarták benne az új Arany Jánost fölfedezni, tehát abbahagyta.

A halvány, ideges, rossz, de eminens diák megijedt a dr. Both István kinyilatkoztatásától. Különben is erősen szorongatta a fizikából és számtanból Berényi János tanár úr: inter arma silent musae. (Vajon jól tud-e még locus vulgarisokat is idézni a régi jeles latin diák?)

De jött a tavasz, s a tavasz a legnagyobb bűntettes mindenkik között. A költőjelölt nebuló 1896-ban írt egy hazafias Kossuth-verset. (Azóta kozmopolita, vármegyének elárulója, darabont gazember lett belőle.) Vala pedig ez időben a "Szilágy" szerkesztője: Kincs Gyula. Egy drukkos görögóra után az Ady nevezetű fiú Kincs Gyula után szaladt, s nagyon csinosan hebegett:

- Tanár úr, mélyen tisztelt tanár úr, ne haragudjék. Én egy verset írtam, s jaj, szeretném, ha a Szilágyban megjelennék.

Kincs Gyula elolvasta a verset, s elkáromkodta magát:

- Ebadta, jobb volna, ha a szószedetét rendben tartaná, s Plátót olvasná, aki nem írt hazafias verseket.

Az Ady nevű nebuló nagyon megszégyellte magát, s nem írt életében soha többé verseket. A közigazgatási pályára lépett, s ez idő szerint egyik legnagyobb reményű főszolgabírója Szilágy vármegyének.

(Természetes hogy ebből egy szó, egyetlen szó sem igaz, azaz nem úgy igaz, ahogy íródott. Dr. Both István Vajda Jánossal össze-visszaturbálta a lelkemet, és uszított. Kincs Gyula pedig leadta a Szilágyban azt a verset amit neki a lázas, bolond nyolcadik gimnazista átnyújtott. Sőt, a Szilágy adta, adogatta tallérokban az én első írói honoráriumaimat is. Átkozom és áldom a Szilágyot, a Szilágy régi s mai embereit. Úgy vagyok velük, mint az életemmel, karrieremmel s állítólagos sikereimmel. Nem tudom, örüljek-e nekik vagy szánjam magamat érettük, miattuk. Mégis, inkább, áldja meg a jó Sors a Szilágyot, mert megérdemli, ha tőlem nem is, de mindenkitől s főképpen a jó Sorstól.)

Érmindszent, május hava (A "Szilágy" bűne /1908. május 14.)

Bizonyosan kialudták azóta már a pezsgőmámort az Albrecht-hajó utasai. Azok a képviselők tudniillik, akiknek bált rendezett a Dunán Kacskovics Béla. A józan életű Duna is elfelejtette már a szörnyű látványt. Az Albrecht-hajót is talán megtisztogatták azóta. Hajh, a legszebb lumpolás se tarthat mindörökké. De ha el is múlt a Kacskovics-bál, a részeg hajó megmaradt. A részeg hajó a ködben ott bolyong most is a magyar vizeken. Babonásan, mint a bolygó hollandusé, mint annyi sok árnyhajóé, melyet csak hajósok és halászok látnak. Ezt a bolygó, részeg hajót magyar hírlapírói nyelven tisztelt Háznak is hívják. Nem csodálatosan jelképes-e a képviselő urak hajómulatsága? Néró is így csinálta annak idején, amikor már túlságosan jó volt a dolga. Virágos gályáján dőzsölt, aludt vagy álmodozott a kék tengeren. Elgondolta, hogy mi mindent végzett el már sikerrel. Egy kicsit meg is csömörölt, mert új vágya alig volt. Megölte azokat, akik útjában voltak, vagy akikről azt hitte, hogy útjában vannak. Dicséretét zengi Róma s az egész birodalom. Még azok is ódákat kénytelenek személyéhez írni, akik titokban gyűlölik.

Ilyen Néro a mai magyar parlament. Az uraknak várakozásukon felül sikerült minden. Aki útjukban volt vagy útjukban lehetett volna, kivégezték. Fölgyújtották az országot, mint Néro Rómát, hogy a lángtenger mellett szavalhassanak. Azután Róma elhamvadt, s ők felültek a virágos gályára. Még a legravaszabbjuk se álmodta, hogy ennyi fog beteljesedni. Az ország néma, megrettent, megundorodott, elbénult. A tenger nyugodt, csodakék, az ég is az.

Még vihar is csak úgy jöhet, ha ők csinálják mesterségesen, mulatságból.

A részeg hajó utasai valóban úgy jártak, mint Néró. Már annyira jóllaktak, hogy nem is tudják, micsoda étellel izgassák az ínyüket. De elfeledték, mint Néró a nápolyi öbölben feledhette, hogy közel a Vezuv.

Mulassanak a képviselő urak, egymást érjék a Duna-bálok. A részeg hajó, a parlament csak kéjutazzon tovább is. A részeg hajókkal az szokott történni, hogy sima vízen, derült ég alatt törnek derékon és süllyednek el. (A részeg hajó / Budapesti Napló 1908. május 22.)

Talán olvasta már mindenki, hogy New Yorkban alig él több, mint hétszázezer úgynevezett igazi yankee. Ellenben New Yorknak sokkal nagyobb német lakossága van, mint például Münchennek. Sőt, az is már majdnem bizonyos, hogy Budapest után nem Szeged a legnagyobb magyar város, hanem New York, Párizsban minden ötödik vagy hatodik ember nem francia, s Berlin tíz év múlva, talán már tíz év múlva, kozmopolitább lesz Párizsnál is.

Persze, hogy ezt az újféle, nagy valóságot nem akarják látni és belátni Magyarországon. Mert, ha látják és belátják, nyomban be kellene látniok azt is, hogy Vörösmarty szobra anakronizmus. Legalábbis: az emberek élni akarnak bárhol, de halni csak a végső esetben.

Most Franciaországban jajgatnak a nacionalisták, mert valószínűleg megint kap vagy húszezer új német lakót Párizs. Tudni- illik, nemcsak a magyarok, horvátok, erdélyi oláhok és tótocskák vándorolnak vissza a krízises Amerikából. Valami ötvenezer német is útra kerekedett, s jött s jön vissza Európába, de haza, Németországba alig került s kerül a félszázezer németből ötezer. A többi Londont és Párizst rajozza be, mivel itt, e két városban, esetleg mentesebbek tudnak lenni az éhhaláltól, mint otthon. S ez a betelepülés ugyanakkor történik, amikor Franciaországból, az alig népesedő Franciaországból az emberek naponként és seregestül vándorolnak ki ma is Amerikába, Angliába, a Balkánra, sőt Németországba, főképpen Hamburgba, ahol nagyon sok a francia munkás.

A népek összefolyásának nagy epochája íme megkezdődött. A "Haza", a szent "Haza" mindenütt csak az édes gyermekeit tartja el. A jóval számosabb mostoha gyermekek menjenek akár a pokolba. Ha pedig az idegennek több hasznát veheti a vagyon, a tőke, akkor jöjjön a kivándorló kompatrióták, honfitársak helyett a hasznosabb idegenek csapatja.

Ahol csak kultúra van, ott elháríthatatlan ez a népanyagcsere. S ahol kultúra van, ez a kultúra természetszerűleg vonja magához minden országból az élni és dolgozni akaró és tudó emberseregeket.

Ne féljen azért senki, nem fog megismétlődni, miként azt szentimentális professzor urak vallják, a pusztuló Athén vagy Róma példája. Lassan-lassan, de föltartóztathatás nélkül a munka, az együttes munka nagy diadala közeledik. Nő, nagyszerűen gyarapszik, izmosodik az összetartozóság gondolata a földön. A népek összefolynak a munka, közös sors és élet-szépség gondolatába, - akaratlanul, öntudatlanul, de egy nagy törvény szerint.

És föl kell emelnünk a szíveinket még akkor is, ha magyarok vagyunk. Ám hozzák be talán a kulikat a magyar, úri haladáshóhérolók. A kulikig elhat már a világ nagy munkás-ligájának lelke. A népek összefolynak, s a munka hatalmas csákányával erősen bontogatja már az országhatárló oszlopokat. (A népek összefolynak / Népszava 1908. junius 5.)

Szűz Mária, szegény, zavarban van, nagy, kínos, furcsa, mondhatnók: nemzetközi zavarban. Az történt ugyanis, hogy a francia katolikusok a minap fölajánlották Máriának Franciaországot. Tehát egy új Marianum Regnum alakult, s ezzel egyidőben Magyarország számára egy új - közösügy. Ez az új közösügy majdnem olyan zavaros, majdnem olyan krízis-ígérő, mint az osztrák-magyar közösügy. Már egy klerikális költő megcsinálta az új francia Mária-himnuszt is. Tehát: "Oh, szeplőtlenül fogant édes Szűz, aki a mi országunké voltál s vagy egyedül stb."

Mit szól ehhez Prohászka és Apponyi, ha így elveszik tőlünk Szűz Máriát? Perszonális unióban fogunk-e ezekután élni Franciaországgal, avagy szenteket választunk közös miniszterekül? Lesz-e valami égi delegáció, amely közösügyeinket Mária kormányzata után intézni fogja?

Egy bizonyos: Szűz Mária most nagy zavarban lehet, mert két regnum Marianum van: Franciaország népesebb, nagyobb, zsidótlanabb, katolikusabb. Jesszusmárja, mi lesz, ha Szűz Mária a keleti magyar regnum Marianum helyett a nyugatit választja?

Tegnap beszélgettem egy hű katolikus francia hölggyel, aki a Monceau-negyed elegáns templomából jött miséről.

- Asszonyom, mi magyarok nagy dilemmában vagyunk, mióta önök Máriának ajánlották föl Franciaországot.

- Mi közük van ehhez a magyaroknak? - kérdezte a bájos és buzgó hölgy.

- Mert mi azt hittük, hogy Magyarország Mária egyetlen országa.

A hölgy gondolkozott egy kicsit, már amennyire egy francia és vallásos nő gondolkozni képes. Ezután kedvesen, finoman, a következő okos és megszívlelni való választ adta:

- Szűz Máriának van annyi esze, hogy inkább Franciaországot fogadja el, mint az önök országát.

Szóval, lehet, hogy a címben tévedtem, s Szűz Mária nincs is olyan nagy zavarban, mint az ember hinné. (Szűz Mária zavarban van / Népszava 1908. június 27.)

Lourdes, a híres Lourdes, most jubilál, s az egész világból tódulnak a csodatevő-helyre a megbárgyított tömegek. Magyarországból is jöttek vagy akarnak jönni sokan-sokan hivő zarándokok. Tudvalevő ugyanis, hogy Lourdes-ban a vakon-születettnek megjön a látása, s a lábatlan bénának kinő a lába. Azonban a jubiláló Lourdes-ot egy kis csapás érte éppen a jubileum alkalmából. Egy reverendás statisztikus elárulta, hogy néhány éve a lourdes-i Szűz Mária évenként szűkmarkúbb. Ezelőtt tíz évvel, 1898-ban kétszáz csodálatos gyógyulás történt Lourdes-ban. Azóta minden évben kevesebb, 1906-ban már csak száztizenöt, 1907-ben százegy. Ha Szűz Mária így folytatja, húsz év mulva be lehet csukni a boltot.

A lourdes-i papok azt állítják, hogy Szűz Mária haragszik, s ezért apasztja a csodákat. Tudniillik Lourdes-ban istentelen szkeptikusok alakítottak egy orvosi intézményt, mely minden úgynevezett csodát, amennyiben hozzáférhet, tudományosan megvizsgál. Ezt Szűz Mária természetesen a személye iránt táplált bizalmatlanságnak minősíti. Büntetésül tehát, mióta ez az ellenőrzés megindult, apasztja a csodákat. Sőt egyáltalán - úgy látszik - nem hajlandó csodát tenni ott, ahol esetleg szemtelen orvosok kíváncsisága fenyegeti. A lourdes-i Szűz Mária nem tűri, hogy hitetlen orvosok avatkozzanak bele az ő dolgába.

Azoknak, akik Magyarországból készülnek Lourdes-ba, figyelmükbe ajánljuk ezt a dolgot. Aki orvossal is kezelteti magát, azt nem gyógyítja meg a lourdes-i Szűz. De aki hittel és orvos nélkül fohászkodik Lourdes-ban Máriához, az szerencsés lehet. Állítólag már az is megtörtént ott, hogy valakinek, aki láb nélkül született, négy lába nőtt Lourdes-ban. (Lourdes-ban folynak a csodák / Magyar szó 1908. július 7.)

Nacionalista írók itt Franciaországban élénken sajnálják, hogy ez idő szerint csak Marokkóban ömlik a francia vér. Új vesszőparipájuk ez embereknek egy ósdi szamárság: a katasztrófa-elmélet. Ez az elmélet pártában maradt vén leánya annak az elméletnek, mely a háborút az emberiség áldásának mondja. Ez emberek hivatkoznak arra, hogy Bonaparte vérfürdői után az emberek milyen szeretők és jók lettek. Mint a magyar paraszt mondja, félelmükben összebújtak, s úgy született a gyermek, mint az eső hull.

Szerintük, az ő statisztikájuk szerint Sedan után is egyszerre fölvirágzott a csecsemőkultúra. Tehát egy-egy társadalmat katasztrófáknak kell érniök, hogy szaporodjék. Arra nem gondolnak, hogy a háborúba küldött katonák nem értek rá az ember-tenyésztéssel foglalkozni. S ha nem marad minden katona a csatatéren, természetes, hogy több lesz a gyermek a háború után, mint a háború alatt. De ők azt akarják bebizonyítani, hogy Franciaországot az elnéptelenedéstől is csak egy katasztrófa mentené meg. Mint ahogy Németországot a nacionalizmus egy alapos háborúval akarná megóvni a túlnépesedéstől. Ez a katasztrófa-elmélet kalmárok száján üzlet, írók és gondolkodók száján együgyűség. S ha nem együgyűség, akkor megvásároltság, de okvetlenül hazugság, piszkos füst. Ahhoz, hogy az embereknek kedvük legyen a puerikultúrához, teljes társadalmi igazságosság kell. Már tudniillik ott, ahol az emberek már látnak, töprengnek, s tudnak akarni. S ha már a katasztrófa-elméletnek szabad volt megszületnie, miért ne szülessen meg egy másik elmélet is. Tehát: miért ne kísérletezzék az emberiség azzal a nagy dologgal, hogy mennyiség helyett a minőségre ügyeljen. Szabad szamosháti dohány helyett sokkal kisebb mennyiségű illatos kubait termelni. Miért kelljen hatra-vakra nagyszámú s olcsó minőségű gyermeket produkálni, amikor jobb kvalitás érhető el esetleg a gyermeközön okos meggátlásával? (Följegyzések. A katasztrófa-elmélet / Szocializmus, 1908. augusztus 9.)

Európában ma a magyar és a lengyel a legspanyolabb spanyolok. Tegnap itt Párizsban, ahol különösen gőgösek ők, kihallgattam egy beszélgetést. Íme a beszélgetésnek egy ékes darabja, amint következik:

Lengyel: Hát igen, mi azt üzentük Szentpétervárra: nekünk nem szabadság kell, hanem lengyel szabadság. Ha a cár visszaállítja a régi Lengyelországot, mi leszünk a legjobb fiúk. Akkor segítünk a cárnak, s akasztjuk a disznó nihilistát, mint kéménybe a sódart. Sajnos, kedves magyar testvéreim, ez a nyavalyás Párizs megmérgezte az egész világot. Szörnyűség, hogy a dumában miket beszél összevissza a demokrata csorda. Hogy minden nemzetiséget egyforma jog illet meg. Hát nem őrület ez: a lengyel csak annyi legyen, mint a litván, a rutén, a kis-orosz és a fehér-orosz? Meg azután az az istentelen jelszó: "jogot és földet a népnek". Akkor inkább azt mondom, hogy éljen a cár és Szibéria. Mi lesz. akkor a lengyel nemzet virágjával és büszkeségével, a slachtával? Hát kell a parasztnak jog és föld, ha jog és föld nélkül több mint ezer évig meg tudott élni? Akkor inkább nem kell független Lengyelország sem. Először is egy pitykés gombot nem ér a függetlenség és szabadság, ha az embernek nincsenek szolgái. Tehát legyen miénk Ukrajna, Litvánia, minden, ami a mienk volt valaha. Mi történelmi alapon állunk, s nem vezettetjük félre magunkat divatos, őrült jelszavakkal. Forduljon föl Európa és a világ: a lengyel glóbus külön forog, s a lengyel szabadság más, mint a többi szabadság. No és hogy a parasztnak annyi joga legyen, mint egy vérbeli történelmi hercegnek és grófnak? Sőt, hogy a paraszt földhöz jusson és erőre kapjon? Ha a cár gyáva lesz, mi nem leszünk gyávák: megvédjük a történelmi folytonosságot. Mire való a cár hadserege, ha nem tudja megvédeni az Erkölcsöt és a Tulajdont? Minden izgató demagógot akasztófára kell húzni, ha lengyel is. Bezzeg Ausztriában jobb dolga van a lengyelnek. Bécs mégiscsak nemesebb és okosabb, mint Szentpétervár. Galíciában mi kevesebben vagyunk, mint a rutének, de azért coki rutén. És coki demagógia, rendbontás, úgynevezett modernség. Galícia lengyel úri kasztja hűséges Bécshez, s Bécs megengedi, hogy a lengyel úr valóban úr legyen. A nép pedig, ha éhes, vándoroljon ki Amerikába. Ha nem éhes, akkor énekelje, hogy "nincsen veszve Lengyelország". Ez a szabadság, ez a patriotizmus, ez az igazság.

Magyar: Ez a szabadság, ez a patriotizmus, ez az igazság. Lengyel testvér, be szeretlek, be testvérem vagy. Lelkemből vettél minden szót és igazságot. Minket is meg akart mérgezni ez a bolond Párizs. Gonosz bújtogatók a történelmi Magyarország fundamentumait akarták kiszedni. Nemes főurainkra rá akarták szabadítani a népet, a piszkos népet. De résen álltunk, s a bölcs, a nemes Béccsel hamar kiegyeztünk. Kell a fenének a független és szabad Magyarország, ha paraszt, zsidó, oláh, tót is ember. Csak tintanyalók gondolhattak ki ilyen átkozott jelszót. Ha Bizáncba bevonul a demokrácia, mi magyar és lengyel akkor is megállunk. Leckét adunk ennek a megkergült Európának. Láncra a parasztot s a nyugtalan bugrist. Vagy van történelem vagy nincs. A történelem azt hirdeti, amit a mély hangú békák: urrrak az urrrak. Éljenek a békák s a két legszabadságszeretőbb nép: a magyar és a lengyel. Fogjunk össze, és a poklok minden ördöge sem győzhet le bennünket.

Lengyel: Van egy kis pénzed, testvér?

Magyar: Van, egy kis kormányszubvenció, hogy a francia demokrácia nemzetölő tetteit tanulmányozzam.

Lengyel: Nálam is efféle eredetű és jellemű[!] pénzecske van. Hajh, hopp, helyretyutyutyu, ma mulató kedvem van. Abcug Párizs, abcug betű, abcug gondolat, le a nihilistákkal, éljen a szabadság.

Magyar és lengyel berontanak egy korcsmába, s egy óra múlva magyar és lengyel deli táncra lendül.

(Magyar és lengyel. Párizsban ellesett párbeszéd / Budapesti Napló 1908. augusztus 30.)

Dínomdánom-ország evő-ivó-ország, asztal-ország, koccintó-ország vagyunk mi. És meghatóan bájos az a hitünk, hogy asztal körül, közös tállal, pohár mellett testvérekké változtathatjuk az ördögöket is. Lám Zichy Tivadar gróf is azt hiszi, hogy a tegnapi park-klubi delegátus lakoma óta az osztrák delegátusok a legjobb cimborák. Ez a magyar politikai bölcsesség régi iskolája: bandérium, ováció, áldomás. A higgadt, mívelt formákba nevelt, s formákhoz szokott európai embernek ez nyilván mulatság. Mint ahogy Keletre szalad minden túlcivilizált ember, ha valami naivul, ősiül furcsát, vadat akar látni. Ez a mi mindenkit megáldomásoztató szokásunk olyan kuriózum az európai idegennek, mint az eszkimók között járó utazónak az, amikor házigazdája kellő felvilágosítással kedves nejét vele hagyja ott a kunyhóban. Az utazó hazajön, de azért nem írja meg a könyvébe[n], hogy a világ első népe az eszkimó. A Zichy Tivadar gróf ebédje után se fogják az osztrák delegátusok azt mondani, hogy ezek a magyar politikusok valóban hatalmas, páratlan kultúremberek. (Az áldomások országa. Jegyzetek a napról / Budapesti Napló 1908. október 29.)

A halottak kényeskednek

Mikor Zola hamvait mégiscsak elhelyezték a "hálás haza" Panthéonába, elkezdett forogni a sírjában először is Lannes maréchal. Ugyanaz a Montebello herceg, aki halálos sebet kapott az esslingi csatában, s akinek családja ma nagy família. A Montebellók tiltakoztak, hogy az ő nagy ősük egy Zolával porladjon egy fedél alatt, és egy ugyanazon Panthéonban. Persze, azt válaszolták nagyon helyesen a Montebellóknak, hogy Lannes tábornok Franciaországé és a forradalomé. A forradalomnak és Napóleonnak köszönheti az illusztris Montebello-család, hogy takács-sorból kiemelkedhetett egy ősük. Ne tessék tehát nekik kényeskedni halott ősük helyett, akinek mindent köszönhetnek, s aki helyett senkinek sincs joga kényeskedni. Most Victor Hugo tisztelői kérik, hogy a francia költő-Jupitert elvihessék Zola mellől - egy igazi temetőbe. Mert Hugo is arisztokrata volt, nemcsak költő-király, de Franciaország pairje, ki Zola, sőt Rousseau mellett sem pihenhet. Így kényeskednek a halottak, azaz a halottak nevében az élők, s valószínűleg lesz egy kis sikerük. Híre jár, hogy Lannes maréchal, Hugo és Rousseau hamvait a kriptából előkelőbb helyre, a kupola alá helyezik. Tehát lesznek első osztályú halhatatlanok és második osztályúak a "hálás haza" jóvoltából. S ha öt év múlva Zola tisztelői kérik az első osztályú helyet, mi lesz akkor, pláne, ha meg is kapják? (Jegyzetek a Szajna mellől / Pesti Napló 1909. június 1.)

...Párizsban egészen másféle a szenzáció, mint bárhol. A Panama-országban egy ezerfrankos panama hírlap-téma, holott nálunk a milliósat is elhallgatják. Viszont ami nálunk háromsoros rendőri hír, az itt öt-hat hírlaphasábra dagad. Nem csacsiskodunk, nem akarunk ebből is szégyent és hátramaradást kovácsolni Magyarország számára. De bizonyos, hogy egy társadalom mivoltáról az beszél legékesebben, hogy a társadalom eseményei közül miket választ ki eseménynek a közérdeklődés, mondjuk: a hírlap. (Jegyzetek a Szajna mellől / Pesti Napló 1910. február 18.)

...A parlamentekben elszaporodtak a politikai iparlovagok vagy szebben mondva: „a hivatásos politikusok”. Erre minden országban, ahol parlamentarizmus és korrupció van, ezer teóriát találnak ki, de az ezer teória alapja mégis egyetlen dolog. Az ti., hogy a parlamentarizmus minél igazabb és demokratikusabb, annál jobban bővelkedik nagy erények mellett nagy gyarlóságokban. E gyarlóságok legnagyobbja, hogy olyan emberek csődülnek a fórumra, kiknek a politika hivatás, de a hivatás szónak – kenyérkereset értelmében. (Jegyzetek a Szajna mellől / „A hivatásos politikusok” / Pesti Napló 1910. március 6.)

Félve veszem naponként kezembe a lapot, amelynek első cikkét mindig-mindig Henri Rochefort írja. Hiszen emberek vagyunk, nem élhetünk örökké, s egy napon Henri Rochefort márki nem ír cikket, ami azt jelentené, hogy meghalt. Ám nincs baj, Párizst elöntheti a Szajna vagy az öröm, de Rochefort haragszik. Alig van szebb figurája ennek a kornak, mint ez a rakoncátlan zseniális publicista. Aki mindig haragszik, mert ha száz évig él és ír, mindig van elég hite és elhitetnivalója. Mások az ő korában mamunak mondják a hamut, s az ő írásai – mintha egy húszéves, tüzes, zseniális siheder írná őket. Amely laphoz pártol, ott minden nap ő írja az első cikket, s még ha újra száműznék valamely Ördög-szigetre, onnan is pontosan írná. És ha egy nap Rochefort-cikket nem kapnak Párizsban, nagy szomorúság volna, mert azt jelentené, hogy Rochefort megbékült, azaz meghalt. De Rochefort haragszik, s akármilyen hitet valljon őróla és munkásságáról az ember, kívánva kívánja, hogy még sokáig haragudjék. Mert azok az igazi emberek, akik haraggal és harcolva jönnek és élnek. (Jegyzetek a Szajna mellől / De Rochefort haragszik / Pesti Napló 1910. március 6.)

...Budapesttől Orsováig voltaképpen minden, ami van, csak kezdet, de kaotikus, nyugtalan és ennélfogva minden szépet ígérő. Magyarországon ma az a fontos, hogy az emberek ne aludjanak tovább, s ha alusznak is még, de legalább nyugtalan álmaik legyenek. Biztos, mert ez törvény, hogy a mi mai kultúr-iparkodásunk is majdan a Nyugaton már észlelhető reakcióval fog járni. De, istenem, még olyan messze vagyunk a csalódásoktól, hogy gazember az, akinek nálunk nincs hite. (A két Párizs / A Jövendő 1910. március 15.)

A francia bulvár-lapokat az a veszedelem fenyegeti, hogy a szenzációs bűnügyek szereplőinek arcképét közölniök nem lesz szabad. Bebizonyult, hogy például egy sereg apacs-gaztett csak azért történt, mert a dicsőséget megirigyelték azok az apacsok, akiknek a fotográfiája nem jelent meg újságban. Legutóbb egy undok gyilkosság esetében tanúkul hallgattak ki nagyon szomorú hivatású víg leányokat. Egy-két lap az arcképeiket is közölte, s azóta ezek a leányok a párizsi éjszakák királynői. Sőt, Rochefort azt hiszi, hogy valamennyi legalábbis egy-egy maharadzsa-férjet fog kapni. Szóval, a bűn reklámját törvénnyel akarja megtiltani a védekező polgári társadalom. Persze, hogy csak a bűn hírlapi fényképes reklámját szüntetheti meg. Mert a bűn többi reklámját ezután is a sajtó nélkül a tiszteletreméltó mai társadalom fogja végezni házi kezelésben. (Jegyzetek a Szajna mellől / A bűn reklámja / Pesti Napló 1910. március 2.)

...Csupa rokonságos dolgokat fogok ma csokorba kötni, mert itt van a Roosevelt esete. Párizs kereskedői voltak a legbuzgóbbak, hogy az ex- és talán lesz -elnököt pompával fogadják. És a derék párizsi kereskedők nem titkolóztak, de nyílt fölhívásban elmondták, kit akarnak Rooseveltben ünnepelni. Ők egyszerűen azt tudják, hogy az amerikaiak a legjobb kuncsaftok Párizsban, s hogy a Szajna-áradás után is Amerikából érkezett a legtöbb vendég. Tehát Roosevelt annak a nagy országnak a képviselője, mely Párizsnak és a párizsi kereskedőknek a legjobb költekezőket szállítja. Nyílt beszéd, s Rooseveltnek éppen úgy nem szabad érte haragudni, mint mikor Magyarországon kevesebb nyíltsággal annak az Amerikának valakijét látták benne, mely eltartja azokat a magyarokat, kiket a nagybirtok kiüldöz, s némelyek pedig azt a valakit, akivel borsot lehet törni Bécs orra alá. A magyar kivándorlás (egyszer néhányan így állapítottuk meg, s azóta majdnem szállóige) a menekülő forradalom. (Jegyzetek a Szajna mellől / Roosevelt és Párizs / Pesti Napló 1910. április 24.)

Így kellett történnie, a repülés ennek a mi most élt korunknak legnagyobb, legidegesítőbb problémája. Angolországban, Németországban sokszor látták már, most Franciaországban is látták. Toul városban húsz katona esküszik meg, hogy látta a büszke, a titkos, a hatalmas légi hajót. A Verne-regények nagyon dolgoznak bennünk, s a repülés borzasztó nagy félelmünk és vágyunk. Ezért történik, hogy egy nem létező, nem repülő, mesebeli kormányozható Parsevalt sok-sok ember lát. A repülés kezd olyan tömeg-hallucinációt produkálni, mint a középkorban egy-egy meg nem történt s mégis százaktól látott csodatétel. A képzelt Parseval éppen olyan rangú jelenség, s éppen úgy látszik, mint a lourdes-i Szűz Mária vala sokak által látható… Máriapócson sír a szent Szűz, s Toulban egy sereg fiatal, jószemű katona lát egy csodaléghajót, mely – nincs. (Jegyzetek a Szajna mellől / A képzelt Parseval / Pesti Napló 1910. május 15)

...Mikszáth fenomén, a legíróbb író, és egy csöppet sem poéta, de csak azok szemében nem poéta, akik a fogalmakat kölcsönveszik. Már az a nemesen büszke, magasból való nézése a történéseknek, mely minden sorából gúnyosan ránk hunyorít, egyike a legfölségesebb poézis-fajtáknak. Palóc, nem palóc, kutatták saját külön Gobineau-ink, de olyan magyarja a magyarság egy válságos érájának, amilyen akkorról nincs több. (Ez az a magyar józanság, a Mikszáthé, amit farizeusok meghamisítva az igaz magyarság lehangoló kritériumává próbáltak tenni.) Nincs egyféle magyar, nincs egyféle ember, de Mikszáth kivételes magyar és kivételes ember, és nem ok nélkül ünnepli a másféle ünnepekhez szoktatott Magyarország. (A legíróbb író / VU 1910. május 15.)

Kiké legyen, kiké lesz tehát ez a királyokat kedvelő, királyi Párizs? Hajh, hajh, Párizs kénytelen lesz demokrata lenni ízlése és múltja ellenére. Már-már látjuk a királyok utódjait: az amerikai multimilliomosokat, a, híres aeroplánosokat, nagy tenoristákat s író-hírességeket. D’Annunziót már úgy fogadta Párizs, mint egy inkognitóban érkező királyt. Igaz, hogy a királyi vendégek póri utódjait titokban lenézi a párizsi demokrácia. De valakiké mégiscsak lehessen Párizs, mert élni még Párizsnak is muszáj. A királyok különben is kezdtek smucigoskodni az utóbbi időkben: ejh – gondolja Párizs – legyünk demokraták, ha muszáj. (Jegyzetek a Szajna mellől / Kié lesz Párizs? / Pesti Napló 1910. május 26.)

Négy vagy öt évvel ezelőtt a bölcs Ignotusszal találkoztam Párizsban, aki az ő finom és figyelmes közönyösségével ezt kérdezte:

– Hát csakugyan Bakonyod neked ez a Párizs, és nem sajnálod a mi gyönyörű Budapestünket, hol élnünk s halnunk kell?

Akkoriban a Szajna túlsó partjáról, Párizs Budájáról jártam át naponként az igazi Párizsba, a Kozmopoliszba. Imperiale-on jártam rendszerint, mert az olcsó volt, ami szükségeltetett, s szép volt, levegős, napos, jó.

Akkor azt mondtam Ignotusnak egy piciny percnyi, kedvetlenül kedves gondolkozás után (oh, szép ifjúságom):

– Való, hogy néha fáj nekem az emigráns voltom, életem, szegénységem s az a gyalázatosan gazdag Párizs. De ha ragyogó délben fölülök az omnibusz tetejére, nézem Párizs nyüzsgését, szépségét, s eszembe jut Budapest s hozzátartozó, hitvány népe: boldog vagyok.

*

És most Párizsban beszüntetik, meghalatják az omnibusz magas emeletét s a correspondance-ot. A correspondance (átszállójegy) halálába talán bele tudnék törődni, de az Imperiale vesztébe: nem. „Sic transit” – az ember nem tud már a klasszikus bölcsek és poéták csacsis bölcsességével megvigasztalódni: öregszik.

A tramwayba[,] az autóbuszba beletörődhetett az ember: ezek emeletesek voltak, s hasonlítottak a régi omnibuszokra. De az Imperiale eltörlése majdnem azt jelenti, hogy ezután már nem szabad a nagyvárosi életet magasról, távolról nyugodtan nézni. (Az Imperiale siratása / Pesti Napló 1910. június 24.)

...Bizonyos, hogy úri kötelesség az nálunk: legyen egy Mikszáth a háznál s a Háznál, ha be is csap bennünket. Mikszáth ezt tette, mert avval dobta magasra magát, amit semmire se becsült, s olyan művész volt, hogy úri gyámolítói ma se hinnék. És most ötven úton ötven Mikszáth-jelölt indult el, szent Kleofás, micsoda gyülevész had. Abban egyeznek meg csak, hogy Mikszáthnak lenni nem rossz állapot, de a módszere mindegyiknek más. Van köztük nem egy – tanult, finom, progresszív urak –, akik tudományosan megállapították, hogy a változott viszonyok változott Mikszáthot igényelnek. Van olyan, aki legelsősorban a nagyon nem is kínált mandátumot szerezte meg, hogy majd megjön a többi mikszáthság is. Van, aki a rangsorban bízik, hogy automatice lép elő Mikszáthnak, hiszen híre van, sokat írt, s ha kell, a pipázásra is rászokik. Kettőt-hármat, sőt többet látok, akik egyenesen kiveszik a Mikszáth-könyvekből a Mikszáth-embereket s történeteket, s azt mondják: történjünk tovább, mintha mi se történt volna. Mulatságosak a politika kis krónikásai, akik különben is magukban egy-egy írózsenit rejtegetnek, s most hajrá: Mikszáth is így kezdte. Csak olyat nem látok az ötven között, aki mintegy Burns–Goethe–Lamartine magyaros, parasztos, nagy eggyéfoglalója – Mikszáth lehetne. Ezt teóriával nem lehet megcsinálni, politikával sem, zsurnalisztikával sem, nagyurak kegyével sem, pipával sem. Valakinek gyomra legyen a magyar politikához, marka a vagyonszerzéshez, bölcsessége a lekomáztatáshoz s olyan tiszta művészzsenije, mint Mikszáthnak, aligha akad mostanában. Akadhatni akadhatna különb Mikszáth is Mikszáthnál, de ez már igazán csoda volna, azonban Mikszáth nem akad. Azért a Mikszáth-jelöltek ne essenek kétségbe: az állás be lesz töltve éppen úgy, mint a számvevőszéki elnöké, s egyikük csak hozzájut. (Ki lesz a Mikszáth? / Ny 1910. július 16.)

Reinitz, a nem túl mívelt s éppen ezért nem bilincses muzsikus, olyat produkált, ami nagyon hasonlít a Petőfi bátorságához. Szeretném azt mondani, hogy a magyar Ady-verseket nem egy másik nyelvre, de hangokra, melódiákra fordította le. De ha ezt így mondanám ki, sok száz éves művészi tradíciói és dogmái a zenének kapnának gyérülő üstökömbe. És nem is lehetne elhinni, amit így mondok, mert viszont Reinitz nemcsak ezt tette, hanem száz esztétikus-írónál elevenebben magyarázta meg az Ady-verseket. (Reinitz: Ady-dalok / Renaissance 1910. július 25.)

Szeretett: ez a gyűlölködő, okvetetlenkedő, nyugtalan, rossz fiú szeretett eleddig leghatalmasabban szeretni Magyarországon. Gyilkolt a szeretetével, s mert önmagát is érdemesen tudta nagyon-nagyon hevesen szeretni, mészárszékre vitte önmagát. Vágóhíd, tagló és vér soha együtt ilyen fölséges élet személyébe, sorsába – soha még – be nem avatkoztak. Szégyelljétek magatokat halottak, élők, falánk senkik, kik írtatok Petőfiről eddig, de szeretni igazán nem tudtátok. Úgy kell őt szeretni, hogy föllángoljon tőle ismeretlen pora – s önmagunk megkorbácsolásával. Miként Simon, a remete tette, úgy kell fölülni a Petőfi dicsőségének magas kőoszlopára, s éhezve, ázva csak az ő dicsőségét hirdetni.

Petőfi is tudott, mert Petőfi is tudott, szinte megsemmisülni nagyszerű valakik imádatában. Homér, Osszián, Shakespeare és Dickens, Tacitus és Dante ragyogtak, ha ő emlékezett reájuk. És fiatal volt, irgalmas és igazságtalan, tehát fényt tudott adni tizedrangú csillagoknak is. Béranger a magyaroknak akkor született, amikor Petőfi olvasott először Béranger-sort, s azért él ma is nekünk, mert Petőfi akarta. Oh, hiszen Bem se volna ma szemünkben új Hannibál és új Napóleon Petőfi nélkül, s a történelemtanároké volna Mészáros Lázár, ha Petőfi[t] meg nem korholja egy hiányzó nyakravalóért. A nyakravaló Petőfi nyakáról hiányzott, a babér a Mészáros fejéről, s a babéros Petőfi halhatatlanná tette a nyakkendős Mészárost. Nem csodálom, hogy Jókai is csak akkor szeretett bele, amikor már nem volt az útjában, s nem kellett félnie tőle. (Petőfi nem alkuszik / Renaissance 1910. jún. 10.–aug. 25.)

Van Budapest, s úgy állítják, hogy van egy Magyarország is hozzá, de ez nem bizonyos, s példának okáért én se tudtam meggyőződni róla. Van azután egy nyelv, mely liberálisan magyar nyelvnek neveztetik, de arról nevezetes, hogy ezt a nyelvet ki-kinek meg kell csinálnia. Van azután Budapesten egy másik magyar nyelv is: kérem az Istent, oltsa el mihamarabb életem mécsét, mert ha csak három évig fogok élni barangolva, száműzötten, idegenben, hiába jövök haza. Nem fogok tudni kenyeret és bort kérni Budapesten, mert minden lévő, értető szavainkat akkorra kiirtják, s lopnom fog kelleni egy hatalmas tolvajnyelv miatt.

Egyébként szamárság, sőt akadémuskodás[?] kerülni a dolgot, s nem nevezni nevén a gyermeket, ha még olyan szívesen nem látható, kellemetlen fattyú is.

Ott kezdődik, hogy Kazinczyék eldobtak egy gyönyörű nyelvet ugyanakkor, amikor egy nyelvet akartak bolond apostolsággal megjavítani. Kettős volt a baj s a baj oka: Nyugatról jöttek hirtelen a fogalmak, s az akkor intelligensnek mondható magyarság nem tudott magyarul. No, jó, Csokonai véletlenül tudott, de rajta kívül - akár Vörösmartyt, sőt Aranyt bámuljuk - csinos játék volt minden költői nyelvészkedés.

Az ideákra szavakat, öltözetet kellett húzni, azonban a nyelv, a gazdag, buja, különös és szép nyelv lent lakott. Azután fölszabadították, ha igaz, a jobbágyot, és nem történt semmi, s az íróság, a nyelv sorsa azok kezébe és nyelvére került, akik e szerepüket is amolyan nobile officiumnak látták, mint például a táblabíróságot. Leromlott, kivénült, gőgös, zseniáliskodó osztály volt ez, ma is az, mert csodálatosan még ma is él, s ma talán még kevesebbet kérhet és várhat tőle a magyar, az a bizonyos magyar géniusz.

Ott volt kezük ügyében a legpompásabb nyelv, de ők nem ismerték a parasztot, s azután jött a zsidó, akitől igazán mindent lehet követelni, de azt már nem, hogy magyar nyelvre tanítson bennünket. Lett tehát a magyar nyelvből egy álmagyar nyelv, színtelen, alkalmazkodó, csigerszerű, más nyelvekből fordított s csak néha komikusan magyarkodó nyelv. Még tán ilyen sincs, mert ezt az ilyen nyelvet is minden ember átdolgozza a maga számára, ha beszél vagy pláne ír. Majdnem bűnt követek el, de politizálok, mert a magyar nyelv tragédiája egyenesen ugyanaz, mint a magyar demokráciáé. Tetszett volna demokratikus államreformokkal fölsegíteni a színre, fórumra a jól beszélő magyar parasztot, ma lenne tüneményes, szép, dús magyar nyelv. Sem a némettől, sem a franciától, sem a nemzetiségi szomszédságoktól megrontott és kiváltságos, úri magyarság igaz nyelvet nem csinálhatott.

Megpróbáltuk, kurucék kezdték, Balassáék, Csokonai s jómagam is iparkodtam régi szavakat rálopni Erdélyből és Károlyi Gáspár magyartalan és mégis magyar bibliájából az újonnan jött fogalmakra. Van annyi szavunk, mint Shakespeare-nek, a nyelvünknek pedig, melynek nyolc évtized óta minden hírhedt védője hóhéra volt, nem kellett volna megcsúfolódni.

Most már késő, én tudom, hogy öt szót is milyen bajos, elfogadtatva, komplikált lelkű, új lelkű, kultúrás magyarok lelkévé, sajátjává tenni. Mint a legendák alvó daliái alusznak a legigazabb, legszebb magyar szavak.

Trattner és Károlyi egy 1839-es füzete és egy gyönyörű magyar szógyűjtemény juttatta mindezt az eszünkbe, de első tervbéli gondunkat, hogy mintaképpen leírjunk ide száz-kétszáz gyönyörű s külön magyar szót, elhessegettük. Furcsa és szophoklészi érzéseink voltak: az eldobott magyar nyelvet közös akarattal talán föltámaszthatnók, de ha föltámad máma, kikkel beszélhetnénk vele? (Van-e magyar nyelv? / Nyugat, 1910. november 16.)

Gazember az, aki a magyar tanárok negyvenezer pillanatnyi fiaskójában nem látja meg az embert és a gazt. Az ember: a tanár, aki eleddig nem tudta, hogy ember, s a gaz: a mi egész magyar „álladalmi” és társadalmi életünk. Itt, nálunk szoktak félelmes bácsiknak közpénzből, nyíltan, százezer koronás állásokat teremteni. Itt, nálunk szoktak radikális és puritán politikusok lecsüggesztett fejjel s talmudi búval beletörődni, hogy gazemberek nélkül nem lehet élni, főképpen magyarul...

Gazember az, aki korának legminimálisabban kifundált eszméit legminimálisabban meg nem érti. Én értem, hogy Magyarországon föl lehet rúgni a tanárságot, mert bajt csinál, mert kultúrát csinál, de ami gaz, az Közép- sőt Kelet-Európában is gaz marad, s az ember mégiscsak mindenütt: ember. (A tanárok dolga / Ny 1910. november 16.)

A valamikori magyar nyelv igazi szerszem volt (nem szerszám), világra termett, gazdag kedvű, virgonc, ifjú. De úgy megtipálták, ami megint tépászást jelent, hogy ma már még a kokottra se igen kerül más szavunk, mint – kokott. Pedig tisztelet a régi és mai magyar nőnek, kevés nyelv tudta többféleképpen nevezni és osztályozni a szerelem-hivatású nőt, mint a magyar. A szép cemende szót például szívből sajnálom, mert még a szingyulánál is kedvesebben öleli át a szóbeli fehérnép fogalmát és mivoltát. (Szavak a pitvarban / Ny 1910. december 1.)

Eddig volt egy Magyarország, a keveseké, mely meglapuló erejével küzdött, nagyon sokszor képzelt ellenségek ellen. Ez a mai robbanó Magyarország már tudja, hogy az ellenség itt benn van, s hogy evvel az ellenséggel le kell számolni. Kulcsár és csatlós seregeiket szervezhetik, a gőg, a rang, a jogtalan vagyon, a politika, a hitványság, a babona találhatnak még egy-két éves kibúvót. De a forradalmosítás[!] nagyszerű munkáját föltartóztatni nem lehet, s Magyarország önkéntes száműzöttje nem maradhat az európai gazdasági rendnek és kultúrának. (A robbanó ország / Világ 1910. december 25.)

Annyi, csak nyomorúságaiban variált s tűrés-bírásaiban ugyanazon Magyarország után mintha mégiscsak eljutottunk volna most már egy másféle Magyarországhoz. Nem biztos, csak nagyon valószínű, mert itt, Európa sok ajtójú pitvarában, ahova Keletről, Nyugatról, minden oldalról söprik át s be a szemetet, semmi sem biztos.

István, a Szent, volt az első, csaknem tudatos szemétszállítónk, ez a kegyes király, kinek kóborlovag-szállítmányairól talán csak a mai liberális angol premier tudhatna méltóan megemlékezni.

Szent valóság és talán küldetésünk volt, hogy folytonosan csaltuk, hívtuk, szállásoltuk és becéztük a jövevényeket, akár Keletről, akár Nyugatról, akár más szakokról tolultak. De siserahadává az a legelső jövevényfajta lett e szerencsétlen országnak, s szövetkezve és dúlva jóformán rajta ül ma is.

Jó tanítványokra s atyafiakra találtak persze a nyugoti[!] kalandorok keleti, úri kalandor őseinkben: a török pusztítás majdnem pihenő volt Magyarország szolganépe számára. Magyar történelem, magyar kérdés, magyar fátum ennyi: néhány száz, erőszakos család uralkodott, álnokoskodott, kegyetlenkedett, barbárkodott egész Magyarországon. Ezek kinevezték magukat Magyarországnak s a szent magyarság nevében kötötték az üzleteket, és zsebüknek egy kis sérelméért fölborítottak mindent.

Hogy a népet mindig elárulták, természetes, de elárulták választott dinasztiáikat, királyaikat, császárjaikat, sőt a vallástörténet szerint, ha kellett, az isteneiket is. Hiszen sok mindent megmagyaráz, hogy a kétes eredetű, minden európai fajtától elütő, zavaros, elvegyült magyarság olvasztást jött siettetni ebben a közép-európai kohóban. De mégis szörnyű sors, hogy a nyugoti[!] hitványságok és keleti kegyetlenségek ősi, szent házasságának legsúlyosabb terhét máig is érezzük.

Ha nem is a dogma értelmében, de vannak eredendő bűnök, ám szerencsés gyermekek eredendő bűneit lemossa a zseni, a nagyrahivatottság szent keresztsége. Magyarország sohase volt ilyen fölmentendő bűnös, mert Magyarország még önmagáé sem tudott sohase lenni, szabad prédája volt vad urainak, egy sötét börtön a kultúrásodó Európa közepén.

Ez az ország nem volt forradalmi ország, s amikor az urai csináltak valami forradalomfélét, azt már jóelőre eladásra szánták. Úgynevezett megtartó erő pedig itt hagyományosan az elzárkózás, a passzivitás, a rezisztálás kirgiz módszere volt.

És most egy olyan új Magyarországhoz érkeztünk, mely éppen a múltak nagy bűnei folytán készül és talán-talán fog tudni fölszabadulni. Meggyülekezett s nem tétlenségre szánt erők feszítgetik már néhány évtized óta a magyar börtön falait, s már hatalmas nyílások isszák a nyugati civilizáció világosságát. A rezisztáló, régi Magyarország helyett, az urak Magyarországa helyett, íme, itt nyüzsög, kellemetlenkedik egy robbanó ország.

Ma Magyarországon, hála istennek, senki sem csöndes és elégedett, de harcot hirdet mindenki, akit a múlt el nem puhított és fogyasztott. Az úgynevezett értelmiség, ha gyorsan nem jön a változás, nihilistább lesz a legnihilistább, legoroszabb értelmiségnél. A geszti parasztház kíváncsi tudni, vajon teljes szabadság, igazi demokrácia és kultúra mellett nem tudna-e olyan nagy férfiakat szülni, mint a kastély? Vak, és megérdemli vesztét, aki azt hiszi, hogy ez az új robbanó Magyarország olyan kezes lesz, mint a régi. Ha a híres történelmi osztály a történelemmel áll elénk, hát bátran kiáltjuk, hogy mi nem kívánjuk folytatni szolgaságunk és nyomorúságunk történelmét.

Eddig volt egy Magyarország, a keveseké, mely meglapuló erejével küzdött, nagyon sokszor képzelt ellenségek ellen. Ez a mai robbanó Magyarország már tudja, hogy az ellenség itt benn van, s hogy evvel az ellenséggel le kell számolni. Kulcsár és csatlós seregeiket szervezhetik, a gőg, a rang, a jogtalan vagyon, a politika, a hitványság, a babona találhatnak még egy-két éves kibúvót. De a forradalmosítás[!] nagyszerű munkáját föltartóztatni nem lehet, s Magyarország önkéntes száműzöttje nem maradhat az európai gazdasági rendnek és kultúrának.

Az új Magyarország emberei annyi gyalázatos és szégyenes alku után meg fogják csinálni a nagy söprést ebben a nagy, sokszemetű pitvarban. A nagy demokráciák fanatikus szerelme, bámulata, hite és ereje él bennük s az új, robbanó Magyarország minden derék elégedetlenében. A robbanó Magyarország evangéliuma szállja be a városokat és falvakat a békességnek ezen a hagyományos ünnepén. (A robbanó ország. Világ 1910. december 25.)

Gondoljuk meg csak: akár a Biblia, akár a Tudomány Ádámja a tradíciók tiszteletére inti vala és zsarnokolja esetleg a nyugtalan Évát, mik volnánk ma mink? Bizony egyáltalában nem volnánk, az emberrel s az emberi civilizáció sok áldásával és átkával, javával és rosszával egyetemben nem volnánk. Nem rontaná a Földön a levegőt az ember, nem szenvedne amaz isteni, az Atlasznál azonban kissé súlyosabb teher alatt, hogy gondolkozik s - Nietzsche módján acélozva a szót - megy. Ám, sajnos, megtörtént a tradícióknak az a bizonyos, az az ős, nagy, veszedelmes megsértése, s azóta a tradícióknak úgyszólván nincs is más sorsuk, mint az, hogy nem tartatnak tiszteletben.

Okosan háborgó ember csak várhatta és lekacaghatja azt a botlást és ostobaságot, amelyet most az Institut de France, az Akadémiák Akadémiája megcselekedett. Összeültek az osztályok öreg gyermekei - ki így, ki úgy férfiú, de nadrágot kívül viselő valaki -, s kimondták szótöbbséggel, hogy a Nő, azaz - szerintük - a nő nem méltó arra, hogy akadémikus, illetve akadémika legyen. Kimondták pedig dróthírek szerint, ama föntebb tépázott tradíciók nevében, valahogyan így: "az Institut tiszteletben őrzi, megőrzi a maga tradícióit".

Természetes, sőt bolondul egyszerű a dolog: emberi, sőt állati muszáj megtartani és megszentelni a tradíciókat, melyeknek fölforgatása a boldog birtokban-levőknek romlasztó rovására menne. Teljes értéssel és tisztelettel adózván a modern gazdasági élet férfiú-rabszolgáinak, gyönyörű törekvéseiknek, mégse véka alá rejtendő az, hogy a mai emberi élet legnagyobb szolgasága: a Nő szolgasága.

Szándékosan vagy szándék nélkül összezavarhatják, összekavarhatják e korszak problémáit, de a rangsor éléről az asszonykérdést el nem üthetik, s el nem szabad ütni. Amíg a Nőt visszatartjuk, hogy velünkmenő s hozzánk méltó és tartozó ember lehessen, addig nyitott seb marad s egyre gennyesedőbb az emberiség nagy sebe. Bár sohse árt százszor fölsorakoztatott argumentumokat százegyedikszer is fölvonultatni, mi ezúttal nem akarunk még csak a nemzetközileg megengedett fegyverfélékkel sem harcolni. Még arra se vesztegetünk sok szót, hogy a mi mai társadalmunk gazdasági berendezkedésének mindenképpen elkerülhetetlen problémájává kellett válnia a nőkérdésnek. Csupán csak azt a tréfásnak látszó, öreg, de szörnyen komoly igazságot kell ide írnunk: a nő a régibb létező lény. Mostanában, Londonban, Párizsban, Berlinben, sőt Bécsben is körkérdéseket csináltak némely fürge lapok: lehet-e a nő ez vagy az, választó vagy akadémiai tag, ügyész vagy hóhér. Az utolsó francia Lajosok idejében legalább a teóriát jobban tisztelték, mint a mai demokrácia s a mostani demokráciának kioktatott, fiatalabb nagybátyja: a kelet-európai félfeudalizmus.

Madame Curie-nek néhai férje sem kérte, hogy a tradíciókat megbántsák, ha már ilyen nagy a szükség a tradíciókra. De a rádiumnak, csodáinak és még fokozódó csodáinak semmiféle tradíciója sem volt, miként a Galilei tételének sem vala, ha talán nem is a Galileié volt ez a tétel. A francia Institut bármelyik osztályából kirángathatunk néhányat, akik olyan senkik, mintha hivatalos magyar politikai tekintélyek volnának.

Az újságok, persze külföldiek, megállapították, hogy a mai kultúr-emberiség krémje, lelkiismerete érzi, tudja, hogy gyalázat, amit a Nővel teszünk. Nem a szerelem, nem a nőnek rábíratása a ma még nagyon fontos család és e család életének ápolására, de az a konokság, mellyel esetleg viharosabban fejlődő emberi idegrendszereket kéjért, kényelemért, kenyérért és - tradíciókért leigázunk.

Valahogyan kétségbe ne essék a gyönge s nagyon hivő ember: Curie asszonyt beválasztották volna az Institutbe, de hátha Noailles grófné, Séverine s a többiek vérszemet kaptak volna. Az elasszonyosodott férfiak különben dicsőséges, fényes és ma is vezető hazájában igazán legtöbb okuk van a védekezésre a hímneműeknek a nőneműek ellen. A francia Institut bajban van, nagy bajban van, s ezen mulatnunk illik egyelőre nekünk, akik asszonypártiak vagyunk s az öntudatos asszonyoknak is.

A tradíciók tradíciójáról már szóltunk, talán csak éppen arról nem, hogy a Nő fizikuma aránylag megkíméltebb s jobb a mi hajszolt fizikumunknál. Agyuk is nehezebb aránylag, mint a miénk, s egy csomó dolgot tudnak úgy, mint mink, s egy csomó dolgot, emberit, fontosat - természetesen - jobban, mint mink.

Nincs nagyobb eredménye, lehetősége a mai civilizációnak, a mai emberi életnek, mint: a hatalom. A hatalom kérdése az asszonykérdés, mely veréssel, csókkal és sokféle hazugsággal, de mindig alantas férfiúi önzéssel volt elodázható. Az asszony, az Asszony, a Madame Curie fajtája nagyon hamar meg fog tanítani bennünket, egyébként is nőiesedő férfiakat, hogy övék a Jövő.

Szeretnők ezt az írást hozzákapcsolni a siváran sivár magyar politikai viszonyokhoz, bekapcsolni, szimbolizálni. Szükségtelen, mert: ha lesznek magyar nők, bátrak, újak, sokan, nem kell verekedniök, mint angol nővéreiknek. (Az asszony ellen. Világ 1911. január 6.)

(Sok jó rokkant ember) Magyarország emberei (sokan meglátták s megmondták ezt már) hamarabb csigázódnak el bármely más társadaloméinál, s ennek ezer okát az ördög keresse most. Elég, ha döbbenten, torpantan nézem, nézem, hogy ma nagyon keservesen nagyobb a "létszám", a morituri-nép, mint valaha. Ez az ember-légyhullás, a legjobbaknak, legőszintébbeknek ez a megrokkanása okvetlenül legérdekesebb lesz annak, aki majd a mi mánkról jó históriát foghat írni. Valahogyan a betelt serlegnek egy különös, szomorú s mégis vidámságos példázat-esete ez talán. Ha elhullnak az elüljárók, megnyílnak a hátulsó sorok, s ma Magyarországban a legfelségesebb valami a legpiacibb demokrácia. Nyilván bánnivaló ez, s első pillantásra is az embernek sírón jut eszébe sok-sok testvére az elbukásban. Az is fájhat, akiknek még fájhat, hogy nálunk ma törvényes percenten felül robog az élet örömcéljaihoz a nullák görgő hada. De a tűzhányók mivoltát ha nem ismerjük, azt már tudjuk, hogy akkor törnek ki, amikor ők akarnak, s egy narancsfával hamarabb végeznek, mint egy vad kaktusszal. Imádom a mai magyar életet, fejbevágott minden testvéremét: a tűzhányó elönti utánunk a kaktuszokat is, s annyi bizonyos, hogy hamarosan másképpen lesz itt minden-minden, de nem rosszabbul. (Érdekes és följegyezni való azonban az, hogy Zrínyi Péter, Rákóczi, sőt Martinovics és Táncsics is sokkal kezesebbek, bárányabbak és diszkrétebbek, mint egykoron valának.) (Hirtelen, rövid szentenciák. Ny 1911. május 1.)

(Ama kellemetlen probléma) - Ha van zsidóveszedelem, s ha csakugyan védekezni kell, mit tegyünk - kérdezte egy szkeptikus magyar úr, aki haragudott, hogy vén korára törnie kell a fejét, s ki kell játszania azt az értelem-kártyát, melyet esetleg háromszáz évig pihentethettek volna az utódai.

- A demokrácia - dünnyögte erre egy másféle szkeptikus magyar - igazán nem hozott boldogságot soha és sehol, de túl kell esni rajta, mint a jámbor himlőn. Ha van zsidóveszedelem (még becsületes s látszóan okos balgák is mondják, hogy van), akkor mi leszünk a mai civilizáció legszerencsésebb országa. Mi leszünk azok, akiknek a hideglelés gyógyulás, mert a zsidóra rászabadíthatjuk a világ legkonokabb, legbrutálisabb, leggazdálkodóbb s mégis legszeretnivalóbb matériáját: a magyar parasztot. Bocsássák csak el azt a lekötözött, szép, nagyéhségű leopárdot, majd elvadászik a sokezres holdnyi birtokokon, s fölfalja a zsidóproblémát is. (Hirtelen, rövid szentenciák. Ny 1911. május 1.)

(Az akaratlan forradalmárok) Kálvinista vagyok, de egyre jobban, majdnem orvoskézre kívánkozóan s operációt érdemelten bámulom a pápistákat. Erejük idetolult, Keletre, hozzánk (Bródy Sándor nem akarta hinni, amikor a lapjában ezt hét évvel ezelőtt szerettem volna megírni), és a Regnum Marianum ma nem csúfolódás. Néha úgy rémlik, mintha különös, pápailag ugyan még nem approbált csodából, Magyarország a keresztes háborúk Franciaországának modern helyettesítésére vállalkozna. Például a lelkeink fölött őrködő miniszter mostanában mindig olyan, aki a szaracént, zsidót és pogányt dominikánus szenvedéllyel gyilkolja. Azonban ott-ottfelejti magát egy-egy barátságos helyen, ha rossz vallású hely is, de az ifjakat és szüzeket kiszolgáltatja. Szép gondolat a katolikus gondolat, s itt, e ma még feudális Magyarországban jobban kedvelem a pápista, uraságukba betanultabb, rafináltabb urakat, mint az enyéimet. Örülök, hogy nincsenek gyermekeim, mert furcsa, keresztes élet készülődik most nálunk, de azt szeretném, hogy gyermekek nélkül majdan - unokáim élhetnének. Szamár, paraszt vád az, hogy a klerikalizmus nem mozog, s ha ötven év mulva is lesz még magyar Magyarország, s Debrecent nem fújja el a szél, minden akatolicizmus (nem antikatolicizmus, mert ez lehetetlen) áldani fogja azokat, akik forradalmat csináltak a lelkekben, holott némelyikük hivatalból (talán miniszterek lévén) képzelt forradalmak ellen harcoltak forradalomtermő dühvel és haszonnal. Magyarországnak ma akaratlanul egyetlen igazi forradalmi tábora van: a harcias katolicizmus. (Hirtelen, rövid szentenciák. Ny 1911. május 1.)

(A magyar kinó-literatúra) Münchenben a múlt év szeptemberében nagyon megkacagtatott egy reklám, amely a kinó-literatúra újdonságait ajánlgatta. A kinó-literatúra jelentette Münchenben a mozi-irodalmat, mely nyugatabbra, például Londonban, már sok esztendős. Én a furcsa szón mulattam, a délnémet, a bajor találékonyságnak e nyelvi remekén. Azonban rögtön elkomolyodva egy kontempláló, komoly emberhez illően szóltam az útitársamnak:

- Emlékezzék rá, hogy két év múlva már Budapesten is lesz kinó-literatúra, mert ma gyorsabban jut el hozzánk mindenféle.

S alig érek haza, már olvasok egy vetítés-dráma tervet, pompásat: Kóbor Tamás írta. S ma már kész a magyar kinó-literatúra, sőt akaratlanul is ezt az irodalmat míveli több, finom író is.

Oh, Hadúr, be megalkuvóbb, bölcsebb és kultúrásabb vagy Te, mint például gróf Tisza István és zsoldoshada. Te, oh Hadúr, tudomásul veszed a vasútat és a sajtót; s megengeded azt a csodát, hogy minden újítás mindig-mindig hamarabb robogjon el hozzánk.

A kinó-literatúra gyorsabban jött, mint hittem, s még gyorsítottabb tempóban fognak jönni súlyosabb dolgok is. Csak ne becsülje túl és mindenre az ember az ő személyes életét, már készen vár az optimista, s legyünk - mert ez kissé az élet-kapással ránkhárult adó - optimisták. (Szeld, új jegyzetek / Világ 1912. február 2.)