Hol vannak az árnyak?

Ahol van fény, ott van árnyék is – de abból a messzeségből, ahonnan az én mindig derűs nagymamám idősödő arcából, egyenes derekú, de a romlás jeleit hordozó testéből vissza próbálom gyúrni azt a lányt, aki volt, abból a messzeségből csak TUDOM, de nem látom az árnyakat.

Régi fénylépeket látok – redők, szalagok, hajtincsek tökéletes egyensúlya ragyog. Az életút kijelölve, és az a fiatal lány a képen egy csöppet sem kesereg azon, hogy majd nem tudja megvalósítani önmagát a tűzhely mellett. Feje csak úgy zsong a tűzhely csinosításának apró kis ötleteitől, és fogalma sincs arról, mit jelent a szó: szüfrazsett. Ezt egyébként később sem tanulja meg, akkor sem, amikor kibombázzák az otthonából, és akkor sem, amikor a háború végén, idegen földön, menekülés közben szül, már túl a negyvenen, de még akkor sem, amikor izmos, feltűrt ingujjú munkásnőkarok vaskos, lehangoló romantikája tör utat a fényképeken.

Ugrik, bukdácsol, szökell a változó kor ormótlan szikláin, s mint egy kecses tornászlány a színes szalagot, feje fölött tartja-menti-lengeti fiatalságában összerakott ideálját a női szerepről.

Jó arra gondolnom, hogy sosem akart egyenlő lenni a férfiakkal (sem) – ezt a felvetést talán meg sem értette volna –; hogy elmondhatatlanul érdektelen volt számára az érvényesülés feminista értelmezése, és hogy legfőbb vállalásában tökéletes karriert futott be.

Nagyanyám szüfrazsett ugyan soha nem akart lenni, de egy virgoncabb, boldogabb sorsra szánt Tatjánát (á la Puskin) azért bevállalt, ha éppen szemrevaló volt a fiatalember. Nagyapám pedig az volt, s talán még a flegmája is hasonlóan szívdöglesztően hatott, akár az Anyeginé. Ám a különbség is tetemes volt a regényalakokhoz képest. Nagymamám –habár cukros-híg történeteken (is) nevelkedett, soha nem tévesztette össze azt, amit olvasott a valósággal. Pontosan látta azon a bizonyos bálon, hogy a vékony, elegáns fiatalember bár úgy tesz, mint aki halálosan unatkozik, ugyanakkor logikusan nem kéne ott lennie, ha nem akarna valamit. És kezdeményezésre ugyan láthatólag nem adja fejét, de azért az csak úgy van, hogy a „megközelíthetetlen” szó szavatossági ideje a megközelítés aktusáig tart. No meg abba sem kell belehalni, ha mégsem. Ennek ellenére, valószínűleg az Úrinő aktuális száma helytelenítő kommentárokkal informálta volna a nagyérdeműt arról az esetről, hogy az enyingi bálban Miletics Ida odaperdült egy ismeretlen fiatalember elé, szóba elegyedett vele, s annak udvarias, kurta kis mosolyain egyensúlyozott mindaddig, amíg szeles, kipirult kis arcocskájától végül a kurta mosolyú vesztette el egyensúlyát, olyannyira, hogy akarata ellenére megkérdezte: „Felkérhetem egy táncra? ”…

Ahogy mondani szokták, a többi már történelem. Részleteit nem tudom. Az eredményét ismertem – a négy szép, jól nevelt gyereket, köztük az én édesanyámat. S bár számomra nagyapám végérvényesen öregnek hatott, de ebben a csökönyös, különc férfiban nagy ritkán megláttam azt a hajdanit is, akivel egy fiatal nő táncolni kívánt.

De ezt ritkán, nagyon ritkán… Inkább csak akkor, ha a belső szoba díványán enyhe borzongással forgattam a fényképeket, összevetve a keményített inggallér fölötti öntudatos férfifej vonzerejét a gangon ülő öregember hasonló, de már szétesőben lévő vonásaival.

Az a férfi, akit én ismertem, könnyen elsírta magát, és mindig várt valakit. Hallgatagsága az évek során, ahogy elhagyták sorra a házat a gyermekei, őt pedig az ifjúsága, szabályos életformává vált. Nem emlékszem rá, hogy valaha nagy családi összejöveteleken a szó klasszikus értelmében társalogni láttam volna. Váratlan. heves figyelmeztetéseket tett arra vonatkozóan, hogy az egyik unoka mindjárt leesik a lépcsőről, vagy hogy a másiknak ki kéne fújnia az orrát… Sokat veszekedett, nem tetszett neki ez a „rongyos élet”, se a túlságosan hígra sikerült tejbegríz, és

a túl hideg pad a gangon, a rossz irányból támadó szél és a rosszul szelelő kályha… Általában az volt a benyomásom, hogy nem nagyon tetszenek neki a körülötte lévő emberek – a gyerekeket kivéve.

Mellettünk, a közelünkben lemállott róla a kelletlenség álarca, és mögötte ott állt egy férfi, aki még élénken emlékezett a gyerekkorára. Kiskoromban, esténként gyakran benyitott hozzám, és a fülembe súgta, hogy reggel feltétlenül nézzek majd a párnám alá. A titokzatos ember ugyanis majd besurran hozzám, megnézi, jó kislány vagyok-e, aki rendesen és szép nyugodtan alszik, és amennyiben elégedett velem, feltétlenül becsusszant valami ajándékot a párnám alá. És rólam, a lelkes kis stréberről, aki rettentően koncentrált, hogy az elképzelt jóságnak megfelelően aludjon és viselkedjen, a titokzatos ember sosem felejtkezett meg. A fura csak az volt, hogy akkor is ott járt nálam, ha álmomban történetesen fölsírtam, és valahogy csak átmaceráltam az édesanyámat. Ha valaki, hát nagyapám bizonyosan tudta, milyen fontos lenne beteg, egyre soványabb asszonylányának pihennie, mégse állította meg a küszöbömnél azt a férfit, hogy felvilágositsa arról: most aztán tényleg nem érdemlem meg, mint renitens éjszakai sírdogáló, hogy a párnája alá csúsztassanak egy kakasos nyalókát, egy nyuszis naptárt vagy egy szép képeslapot.

Nagyapám egyéb szédítő varázslatokat is tudott. Nyápic kis unokái voltak, talán csak az egy nővéremet kivéve, aki kidagadt azzal a helyes durcás kis arcával az összes fodros babaruhából. Én, két fiú-unokatestvéremmel együtt reménytelenül véznák és rossz étvágyúak voltunk. Piszkáltuk a kaját, nem a finnyásság, hanem az étkezés iránti végtelen közöny távolságtartásával. Kis testünkben még nem robbantak a hormonok. Én királylányokról olvastam a díványon, Attila és Zoli, az unokatestvéreim békákat ugrattak a kertben, és ha le is ültünk az asztal mellé, inainkban ott feszült a vágy minél hamarabb visszajutni a díványhoz és a kert békákkal teli dzsungeléhez.

Csapnivalóan rosszul ettünk, pedig egész életemben nem találkoztam senkivel, aki jobban főzött volna nagymamámnál. Később kinőttem a sápkórosságot, és lelkes csodálója lettem nagymamám konyhaművészetének – bár az étkezés iránti közönyből sosem gyógyultam ki igazán.

Egy szó, mint száz: sovány, szeles kis gyerekek voltunk akkoriban, akik mesét és kalandokat nyeltek nagykanállal az étel helyett. Nagyapám, aki napjai nagy részét a kert előtti magas verandán üldögélve töltötte, elnézegetve játszó unokáit, háttal a pocsék világnak, egyszer csak észrevette, amikor tornaórásdit játszottunk a kertben, és ide-oda hadonásztunk a nővérem – tornatanárnőnk – ihletett dirigálását követve, hogy karjaink ijesztően véznák, és szörnyen kiáll a lapockánk is. Nem volt kenyere a nevelő célzatú szónoklat, a fenyítést soha, semmilyen formában nem alkalmazta és szüleimtől is zokon vette, más módszereket eszelt ki, mert már csak a varázslat szépségében oldódott fel ideig-óráig az öregség keserű íze. Azt a hajdanán elgurult 50 fillérest, amin valaha egy gombóc fagyit lehetett venni, belegyúratta nagyanyámmal a barackos gombóc tésztájába, és valamelyik vízben rotyogó gombóc lassan szilárduló, síkos testében ott fényesedett hívogatón, hallgatagon, mint ahogy azt a jó titkok teszik. Az ebédnél aztán nagyapám kelletlenül feszengő, giliszta kis unokáinak elárulta, hogy mit rejt a gombócok egyike. A kaland édes szele csapta meg unott kis arcunkat. Kétpofára ettünk, és mire valamelyikünk foga megérezte a fém csodálatos ízét, már mozdulni is alig tudtunk, annyi tészta feszült a hasunkban. Irigykedtünk a szerencsésre, de boldogító volt tudni, hogy előbb-utóbb nagymamánk újra gombócot fog főzni. Nagyapám szfinxarcán pedig ilyenkor felfakadt az elégedettség vékony kis mosolya.

Egyébként szinte soha nem mosolygott.

Ült a verandán, és nézte a szemközti dombot,

amelynek fonalszerű vonalán kis bogarakként iparkodtak a KGST-országok autói. Napokon át elnézte ezt a kis csíkot, mert egyszer – ebben soha nem kételkedett – az egyik kis bogár majd szép lassan egyre nagyobb lesz, átváltozik egy kék Trabanttá, benne a lánya és a veje ül majd a két kislánnyal, akiket be lehet gyorsan terelni a kamrába, és megmutatni nekik a madártejet, amit nagyanyám minden nap elkészített, hátha valaki befut alapon.

Így látom magam előtt mindig: sapkáját homlokába húzza, lezárva az utakat maga felé, és kémlelve mégis a házába vezetőt, amely elhozza otthonába azokat, akiket úgy vár, és akiket az üdvözlés néhány mozgalmas perce után ugyanúgy elzár magától.

Vajon, mire gondolhatott, amikor homlokán egy ér gyanús hullámzással megfeszült, és tudni lehetett, hogy sír? Fiatal korában nagyon tudott lumpolni, egyszer félfüllel hallottam, hogy Siófokról a kaszinóból taligával vitték haza az ildomos viselkedés szuperlatívuszára pályázó nagymamám mélységes döbbenetére. Tán ezt siratta? Azt a jó szagú, harmatos hajnali levegőt, amelybe belekeveredett a Balaton és az ifjúság illata?

A hajmáskéri ház ablaka előtt már egészen más hajnalok kopár fényében bíbelődött a gyapjúmellény gombjaival, mielőtt kilépett a Bakony hűvösébe. A haja, ami ziláltan az arcába hullt ott a taligán – „ mon dieu”!, kiáltott volna fel nagymamám, ha tudott volna franciául, és olyan vonzóvá tette lumpságában is, szürke csutakként tapadt összeráncolt homlokára. Karjai, amelyekkel a taligáról feltápászkodott, majd benyitott a konyhába, ahol a kelő nap foltjaiban (így képzelem) ott tett-vett a felesége, és a komilfóra még mindig nagyon figyelve, egy rossz szót nem szólt bor- és dohányszagú férjére, akire érthetetlen módon egyébként tényleg nem is haragudott, szóval a karjai, amelyekkel átölelte az asszonyt, és amelyek lélegzetükkel együtt egyre nehezebbek lettek a reggel mélyülő édességétől, ezek a karok száradt faágakként lógtak a hajmáskéri verandán a széke mellett, és a legmelegebb reggel sem tudott édességet csurgatni beléjük. Akkori fiatal gyerekként el sem tudtam képzelni annál nagyobb pechet, mint hogy valaki ilyen öreg, és biztos voltam benne, hogy tényleg ezért sír. De lehetett erre ezer más oka is.

Sirathatta a fiát, akit 56-ban maga küldött el ebből a zavaros országból, és aki attól kezdve olyan nagyon hiányzott neki. Sirathatta nagyobbik lányát, aki egy nem neki való férj mellett vergődött az önfeladással felérő rossz választás csapdájában. Sirathatta az elveszett házat, ahol a napfoltos konyhában kiesett nagymamám kezéből a kiskanál. Sirathatta, hogy öregkorában egy olyan házban kell élnie, amelynek oldalerkélyéről Magyarország legnagyobb orosz laktanyájára kell rálátnia. Sirathatta az országot, ami tele volt hasonló laktanyákkal. Aztán később, amikor a Trabantban már csak a veje jött meg a lányokkal, siratta, holtáig siratta az ő kisebbik, halott lányát.

Akkor aztán végleg meg is tört. Addig akadnak emlékeim, amelyekben nem olyan öreg, még szétcsap köztünk, fel-felneszel önkéntes némaságából, és amúgy férfiasan helyrerakja a dolgokat.

Anyám halála után már csak a gyengeség emlékeit látom körülötte. Talán leginkább azt, amelyikben összeolajozott jégeralsóban áll a kályha mellett…

(Részlet egy családregényből – többi fejezetei itt olvashatók)

Fényes tisztás

DRÁMA 3 FELVONÁSBAN

SZEREPLŐK:

Lev Nyikolájevics Tolsztoj

Szofja Andrejevna Tolsztaja – Tolsztoj felesége

Szergej, Tánya, Mása, Szása, Lev –Tolsztoj gyerekei

Dusán Makovickij – az öreg Tolsztoj orvosa

Vlagyimir Grigorjevics Csertkov – Tolsztoj leghűségesebb tanítványa és barátja

Andrej Petrovics – a beteg Szofja Andrejevna orvosa

Natasa, Aljosa – ismerős gyerekek

Filicska, Vászka – szolgák

I. FELVONÁS

1. jelenet

(1881 -Moszkva, fényűzőén berendezett szoba. A szobára boruló homály ellenére Tolsztoj a sötétben áll az ablak előtt. Néz maga elé, nem mozdul. Hirtelen nyílik az ajtó, felesége toppan be. Láthatólag nem számit a férjére, az ajtóban megtorpan, majd lassan becsukja maga mögött.)

Szofja Andrejevna: Á, itt vagy? És mért ilyen sötétben? Ne rontsd a szemed, Ljovka!

Tolsztoj: Jólesik. Úgysem számít… nem csinálok semmit…

Szofja Andrejevna: Nem is baj. Nem árt magad végre kipihenned. Túlságosan is sokat dolgoztál. Meg vagyok győződve róla, hogy azok az ijesztő fejfájások is ezért gyötörnek. Hanem igazán bejöhetnél közénk egy kicsit szórakozni.

Tolsztoj: Szóval szórakozzak, azt mondod? Már ahogy azt a magunkfajták itt teszik, ugye?

Szofja Andrejevna: Ljova, kérlek…

Tolsztoj (remegő indulattal ): Nézzük csak, hogy is. Délig alvás – habos ágynemű, lábujjhegyen járó szolgák, pisszegő cselédek. Aztán kegyes nyújtózkodás, reggeli az ágyban, a morzsákat majd Maruszja felsöpri, ha beágyaz. Fürdő, pipere, miegymás, no, nézzünk a teendőink után – melyik lovat válasszam, Vászka? A kis fekete jó lesz, nyergeld, fiú, de szedd a lábad. A korbács amúgy is kéznél van. Ebédhez átöltözni, figyelni, ahogy Szerjózsa gondosan tölti a burgundit a poharakba – ügyes fiú, kicsit ugyan parasztos az ábrázata, de különben absolument megfelelő.

Szofja Andrejevna: Ljova, az isten szerelmére…

(Tolsztoj kezét a halántékára szorítva a falnak dől. Néz ki az ablakon, úgy beszél)

Tolsztoj: Nem bírom, Szofja. Néha azt kérdem magamtól, hogy nem láttam ezt eddig? Kibírhatatlan ez a parádé, ez a meg nem szolgált, jogtalan kényelem, amit mindenki olyan vérlázítóan természetesnek tart.

Szofja Andrejevna: Sajnálom, hogy ennyire boldogtalan vagy attól, hogy nem éhezünk.

Tolsztoj: Néha úgy reagálsz, hogy kételkedem, valaha ismertelek-e igazán.

Szofja Andrejevna: Nem akarok most veszekedni. Tulajdonképpen Tatjána legyezőjéért jöttem. Itt van Losakov, és mondhatom, nagyon kellemes fiatalember. Úgy látom, Tanyának nem közömbös.

Tolsztoj: Losakov… Melyik is az? Aki kívülről tudja az összes szerelmi félrelépést, vagy aki arról nevezetes, hogy segített megfelelő papagájt találni Szergej Ivánovics szeretőjének?

Szofja Andrejevna: Lev, néha lehetetlenül utálatos vagy. Losakov kedves, okos fiatalember -méltó lenne Tatjána szerelmére.

Tolsztoj: így gondoltad te is valaha, igaz? Habár már kezdtem kicsúszni a fiatalember kategóriából.

Szofja Andrejevna: Igen, pontosan így gondoltam. Az volt a benyomásom, hogy nálad komolyabb, elbűvölőbb férfival soha nem találkoztam.

Tolsztoj: És most? Most mit gondolsz?

Szofja Andrejevna: Mondd, mi értelme ennek? Majd húsz éve együtt élünk, gyerekeink születtek, dolgoztunk, sikereket értél el, persze voltak gondjaink is, de együtt vagyunk, kitartottunk.

Tolsztoj: Mióta Moszkvában vagyunk, sokkal jobban szereted a közhelyeket. ” Kitartottunk, húsz éve együtt élünk ” – már csak az ” Együtt hányódunk az élet viharos tengerén” hiányzik. – (Odalép a feleségéhez, megfogja a vállát, a szemébe néz): Az igazságot, Szonya, az igazságot. Tudod, hogy gyűlölöm, ha mellébeszélsz. Ez nem méltó hozzánk. Szóval mit gondolsz most rólam, Szofja Andrejevna Tolsztaja?

Szofja Andrejevna: (Lassan, más irányba nézve ): Azt, hogy be kéne jönnöd a szalonba.

Tolsztoj (keze lehullik ): Lassan semmi közünk nem lesz egymáshoz.

Szofja Andrejevna: Lehet. De az ajtókat, amelyek kirekesztenek az életünkből, te zártad kulcsra. És a kulcs, amit adsz hozzá, égeti a kezünk – idegen anyag.

Tolsztoj: Ne beszélj metaforákban, Szonya. Nem vagy írónő, meg aztán mi értelme? Csak egyszerűen. Ez az átkozott arisztokratikus tekervényesség amúgy is az idegeimre megy.

Szofja Andrejevna: Jó, akkor mondom másképp: te azt kéred, hogy változzunk meg. Ne örüljünk a szép házunknak, a kényelmes bútoroknak, a kandalló melegének, az éléskamra bőségének, az asztalon illatozó ételek izének- ez szégyen, mert mások fáznak és éheznek. Tánya új ruhát szeretne, mert át akar hajtatni Petrovék estélyére? Ugyan, lányom, hát öröm az? Gyere velem dolgozni a mezőre, ízleld meg a munka utáni kimerültség örömét, hát nem tisztább, romlatlanabb öröm ez, mint ostobaságokról fecsegve dologtalanul elfecsérelni a drága időt? De értsd meg, Lev, értsd meg: Tánya nem élvezi. És a többi gyerek sem. Mi nem vagyunk szentek, túl sokat kívánsz tőlünk. De te, Lev, aki a megbocsátást hirdeted, mért nem tudsz ezért nekünk megbocsátani? Mért nem lépsz felénk, akik boldogok vagyunk, hogy a közeledben élhetünk, s fájdalmasan nélkülözünk mindennapi örömeinkből?

Tolsztoj: Befejezted?

Szofja Andrejevna (sóhajt): Egyelőre.

Tolsztoj (elmosolyodik ): Ez elég fenyegetően hangzik.

Szofja Andrejevna: Tudom, hogy nem félsz a házastársi csatározásoktól. S azt is, hogy ennél hosszadalmasabb és fájdalmasabb csaták várnak ránk, mint ez a mai.

(Megtalálja a legyezőt, fogja, és megy kifelé. Félúton Tolsztoj hangja megállítja.)

Tolsztoj: Szonja, ma délelőtt egy fiatalasszonnyal találkoztam a kijevi pályaudvar mellett. Nem lehetett idősebb Tányánál. Három rongyos kisgyerek szaladgált mellette, a negyedik csecsemő volt. Ült az egyik padon, a pici szopott sovány, aszott melléből. Megsimogattam az egyik gyerek fejét- a nő meg rám mosolygott. Fogatlan, üres, sötét mosollyal – és nem volt több, mint Tánya, érted? A szemei, azok a kialudt szemek… És a csecsemő sebes kis ujjai… (Zihál)

Szofja Andrejevna: Nyugodj meg, Ljovocska. Rettenetes, tudom. De mit tegyek?

Tolsztoj (gyűlölettel ): A legkevesebb, amit tehetnél, hogy nem teázol porceláncsészéből a szalonban.

Szofja Andrejevna: Lev, te összekevered a dolgokat.

Tolsztoj: Te meg nagyon is tudod a helyüket. Az az asszony meg a gyerekei – az a kijevi pályaudvar, te meg a férjet vadászó lányaid – ez a szalon. Mért vagy olyan biztos benne, hogy nem lehet utat építeni köztük?

Szofja Andrejevna: Nos, addig is, amíg megépíted, én visszamegyek a szalonba.

Tolsztoj és felesége, Szofja Andrejevna

2. jelenet

(A Jasznaja Poljana-i udvarház. Reggel. A szolgáló álmosan dörzsöli a szemét. Megjelenik az ajtóban a kötényét kötő Szofja Andrejevna.)

Szofja Andrejevna.: Ványka, felkelt már az úr?

Ványka: Nem láttam még, asszonyom. Talán a kis kamrában van…..ahol dolgozni szokott.

Szofja Andrejevna: Ott befűtöttél már?

Ványka: Még nem. Mindig itt szoktam kezdeni.

Szofja Andrejevna: Hát ne itt kezdd! Kezdd mindig ott, ahol az úr van. Hány éve vagy már nálunk, és még mindig el kell az ilyesmit magyaráznom? Tudod jól, hogy Lev Nyikolájevics kel a legkorábban, tehát nála kell kezdeni.

(Közben megjelenik Tolsztoj fia az ajtóban.)

Ványka (szedelőzködik): Megyek.

Szofja Andrejevna: Menj is, de gyorsan! És kérdezd meg az urat, akar-e teázni.

Ványka: Igenis, asszonyom.

(Szerjózsa, Tolsztoj fia helyet ad Ványkának, aztán belép, leül egy székre.)

Szofja Andrerjevna: Á, hát felkeltél? Kicsit későn jöttél meg az este.

Szergej: Gubarjovtól nem lehet csak olyan egyszerűen eljönni. Legalább délután négykor el kell kezdeni búcsúzkodni, ha estére szabadulni akarsz.

Szofja Andrejevna: Úgy hallottam, nagyon szép a kertje.

Szergej: Igen, azt hiszem. Kétségtelenül Mihail Andrejevics életének fő büszkesége. Egy órát sétáltam vele mindenféle didergő zöldség között. Sose gondoltam, hogy abban az ostoba arcában valaha a szenvedély szikráját fogom látni, de esküszöm, hogy az egyik tuja tetejére nézve szinte elérzékenyült.

Szofja Andrejevna: Szerjózsa, újabban gyakran vagy cinikus. Mi bajod van Mihail Andrejevics ábrázatával?

Szergej: Mondtam már: ostoba. Szívja a méregdrága szivarjait, bár láthatólag majd beleszakad a köhögésbe. De ha egyszer ez a módi. Lóbálja magát a hintaszékben, begyömöszölve a legújabb divat szerint varrt ruhába, lehunyt szemmel, réveteg arccal hallgatja Marija Mihajlovna bűn rossz zongorázását, és hallom, amint azt gondolja magában ” “Lám, milyen jó, érzékeny ember is vagyok én!” Brr!

Szofja Andrejevna (csendesen, inkább csak magának): Mindig is sok volt benned apádból.

Szergej: Ennek semmi köze apához. Egyszerűen nem kedvelem.

Szofja Andrejevna: De miért is? Mert nem bírja a szivart, és szereti hallgatni a lánya zongorázását?

Szergej: Mama, kiforgatod a szavaimat. Én csak igyekeztem olyan részleteket mondani, amiket könnyen elképzelsz és vitathatatlan az értelmük.

Szofja Andrejevna: Vitathatatlan? Évek óta nem találkoztam olyasmivel.

Szergej: Igen, tudom, mire gondolsz. Egyébként erről előbb-utóbb úgyis akartam veled beszélni. Mondd csak, mama, biztos vagy benne, hogy olyan elszántan és szinte mindenen vitába kell szállni apával?

Szofja Andrejevna (láthatóan elönti az indulat): Én is kérdeznék valamit, Szerjózsa. Biztos vagy benne, hogy ezt a kérdést nem apádnak akartad feltenni?

Szergej (zavartan nevet): Mama, azt kérdezem, mért vitázol annyit, s te azzal válaszolsz, hogy rögtön vitatkozni kezdesz.

Szofja Andrejevna: Igen, mert úgy érzem, nagyon igazságtalan vagy. Ha rajtam múlik, ez a ház megmarad abban a paradicsomi nyugalomban, amibe még te is beleszülettél. Milyen büszke voltam rá, hogy apád, ez a kétségkívül egészen kivételes ember mindig érezheti a családi harmónia örömét!….( A falnak dől, végtelen szomorúsággal emlékezik) Emlékszel azokra a nagy sétákra vacsora előtt? Ott szaladgáltatok közöttünk, apád meg az egész napi írás után szinte lubickolt a család közelségében. Mindig az volt az érzésem, hogy szabályosan megmosakszik bennetek. Emlékszel, mennyit birkózott veled? Mennyit nevettetek! Ó de szerettem hallani a nevetését! (Felsóhajt): Ezer éve nem hallottam egy jóízűt nevetni.

Szergej: Ami azt illeti, téged sem nagyon hallottalak.

Szofja Andrejevna: Hogy én? Nem akarok magamon gondolkozni. Sajnálkozni meg pláne nem. Könnyen meglehet, hogy hamar meghatódnék a sorsomon, és az-hiszen tudod – nem vezet sehova. Aztán meg, akárhogy is van, nem hiszem, hogy éppen Tolsztoj feleségének kell sajnálkoznia a sorsán. Persze lehet, hogy könnyítenék vele a lelkemen. Néha a torkomig szorul valami kibírhatatlan feszültség. Esküszöm, ha nem lenne olyan rengeteg dolog a házzal meg veletek, már régen verekednénk.

Szergej: Lehet, hogy az kéne mindkettőtöknek.

Szofja Andrejevna: Apád soha nem bocsátana meg NEKEM, hogy kezet emelt rám. Gyűlöli a brutalitást, és nem hiszem, hogy bármilyen gyógyító hatását elismerné. A maga rettenetes logikájával úgy találná, hogy olyan dolgokra késztetem, amelyek méltatlanok, idegenek tőle-tehát megcsúfolom a személyiségét. Innen már csak egy lépés, hogy beismerje – persze átvívódott délutánok után -, hogy a házasságunknak vége.

(Csönd. Szofja Andrejevna idegesen pakolni kezdi az edényeket.)

Szergej: És… nincs vége?

Szofja Andrejevna: Az elmúlt években rengeteg ütközetet vívtam az apáddal, aki a fejébe vette, hogy szégyellnivalón gondtalan életünkért vezekelni kell. És valahányszor a fejemhez vágja a henyélés vádját, képtelen vagyok elmondani neki azt, ami ebben a legjobban fáj: azt, hogy sosem írja meg azokat a nagy regényeket, ha közben a magam módján nem szolgálom, állandóan és örömmel. Őt is, meg titeket is. Amíg ő a messzeségeket ostromolta magában, ideális magányban a kamrácskájában, én voltam az, aki vigyázta a csöndet, mondjuk így: a hátteret. Úgy éreztem, minden a helyén van: én a kulcsaimat zörgetve utat vágok neki. Hogy közben elhagy, hogy mögötte maradok, ez is rendjén való volt. Az én feladatom szolgálni a tehetségét- ezt már fiatal lányként megértettem, amikor még csak szédítő ígéret volt az ő mélységes, nyilvánvaló komolysága. És amikor az írásaival beváltotta ezt az ígéretet, úgy éreztem: egy kicsit az én érdemem is. Csak alig láthatóan, hiszen tudom én. De mégiscsak ott voltam, és ez is valami. Olyasmi, amit megláthatott volna ő, aki annyi mindent meglát, de hát hogyan is szólhatnék neki erről valaha is? Hogy pénzt is keresett ezekkel az írásokkal, kész szerencse volt. Persze ő nem nagyon látta át Jasznaja Poljana ügyeit, de mit mondjak: a legjobbkor jött. És amikor az életünk ilyen értelmesnek, mondhatni teljesnek tűnt- ő, a töprengő óriás, s a családja, akik rajonganak ezért a nagy emberért…. akkor ő megcsóválja a fejét, elfordul, és azt mondja: Nem ezt akartam. Ezt gyűlölöm. Gyűlöljétek ti is. (Kezét az asztalra támasztja, ingatja a fejét): Nem tudom, nem tudom… Ezt nem érdemeltem…

Szergej (átfogja anyja vállát): Anya, ne… Nem szabad.

Szofja Andrejevna: Úgy érzem, egész együtt töltött életünkre rázza a fejét. És ez kibírhatatlan. Csak egy kibírhatatlanabb lenne: nélküle élni.

Szergej: Anya, de hát mért ne lehetne megint azt tenni, amit eddig? Szolgálni őt? Én a magam részéről szívesen kaszálok vele, ha aztán ír egy szép elbeszélést.

Szofja Andrejevna: Szergej, te elfelejtesz valamit: én nemcsak az ő szolgálatában állok, hanem kilenc fiatal emberében – a gyerekeimében. Nem hiszem el, amit az előbb mondtál, mert te ezt legfeljebb egy délutáni kalandnak gondolod, apád pedig mindennapos gyakorlatnak. A meggyőződéses penitencia mint életforma – ezt egyetlen gyermekem sem akarja, te sem. Ahogy az egészet látod, nagyon felszínes és könnyed. Itt nem apád hóbortjáról van szó, apádtól mi sem áll távolabb, mint a hangulatainak engedni úgynevezett művészies féktelenséggel. Te is, a többiek is – megengedem, nem egyforma intenzitással – élni akartok, de nemcsak belső, morális utakat bejárva- mint ahogy apátok szeretné, hanem úgymond élni az életet. És én azt remélem, sikerülni is fog nektek. És szolgállak benneteket – apátok ellenében, aki ezt nem akarja.

Szergej: Talán fordítva kéne, anya.

Szofja Andrejevna: Ezt hogy érted?

Szergej: Apát szolgálni a mi ellenünkben. Nem gondolod, hogy elég nagyok vagyunk már ahhoz, hogy magunk szolgáljuk magunkat?

Szofja Andrejevna: Én azért nem engedek apádnak, mert nem szembefordítani akarom a gyerekeivel, hanem megértetni vele azok jogos igényeit.

Szergej: Gondoltál-e arra, anya, hogy talán apának van igaza?

Szofja Andrejevna: Persze, hogy neki van igaza. Mint ahogy igaza van mindenkinek, aki egy haldokló gyerekre nézve azt mondja: nincs igazság a földön. De a gyermek meghal akkor is, ha vele halunk.

Szergej: Anya, ugye tudod, hogy… (Elhallgat, Ványka jön be).

Szofja Andrejevna: Nos? (Az arca megtelik feszültséggel). Mit csinál az úr? Ír?

Ványka: Már nem, végzett már az írással. Rögtön jön teázni.

Szofja Andrejevna: Jó… .No menj, ébreszd fel Lev Lvovicsot!

(Ványka meghajol, kimegy. Rögtön utána feltűnik az ajtóban Tolsztoj. Belép. Kezében paksaméta.)

Tolsztoj: Jó reggelt, Szofja. (Meglátja a fiát. Hallhatólag enyhül hangja feszültsége.): Á, Szergej, te is fent vagy? És az öcséd?

Szergej: Lev alszik. Mama most küldte el Ványkát, hogy felébressze.

Tolsztoj: (az órájára néz): Elég késő van már. Fél tíz és még ágyban van! Ez is egy Lev passziói közül.

Szofja Andrejevna: Amennyiben a pihenés annak számít.

Tolsztoj: Lassabban, Szofja. Nincs kedvem vagdalkozni. Jó dolog a pihenés… Persze, ha van mit kipihenni.

Szofja Andrejevna: Történetesen Lev késő estig dolgozott.

Tolsztoj: Megint irt valamit? Úgy látszik, nem tudom róla lebeszélni.

Szofja Andrejevna: Téged le lehetett?

Tolsztoj: Ami azt illeti, nem emlékszem rá, hogy valaki is megpróbálta volna. Talán azért, mert nem olvastam fel lépten-nyomon, amit írtam.

Szofja Andrejevna: Nem mindenki olyan szerencsés, hogy feltétlenül tud hinni magában. Levnek szüksége van a megerősítésre.

Tolsztoj: Én már százszor megerősítettem abban, hogy sose lesz jó író.

Szofja Andrejevna: Kegyetlen vagy. Ahogy csak egy istenáldotta tehetség lehet egy sikerért küzdő emberrel, aki ráadásul a fia.

Tolsztoj: Sikerért küzdő ember? Ez Lev? Ha ez így van, még rosszabb. Én sosem írtam a sikerért.

Szofja Andrejevna: Nem gondolod, hogy könnyű ezt állítani valakinek, akinek csak sikerekben volt része?

Tolsztoj: Szonya! Te tudod, hogy nekem sosem ez volt az igazán fontos. Amikor a Háború és békét diktáltam neked, csordultig voltam örömmel. Mellesleg te is, ha jól emlékszem. Néha könnyeztünk is, enni sem tudtunk felindultságunkban. Róttam a szobát, mint valami holdkóros, és mámoros voltam attól, milyen értelmesen élek. Ez is tévedés volt, persze. De a sikerhez semmi köze nem volt, erre esküszöm.

Szofja Andrejevna: Nem értem, mi volt tévedés.

Tolsztoj: A mámor, az a nagyképű megrészegedés önmagam, pontosabban a munkám fontosságától.

Szofja Andrejevna: Ugye nem azt akarod mondani, hogy értelmetlen dolog volt megírnod a Háború és békét?

Tolsztoj (leül, leveszi a sapkáját, komótosan az asztalra teszi, és lassan, mosolyogva a felesége felé fordul): Természetesen igen. Az volt. Vagy legalábbis nem fontos.

Szofja Andrejevna (nem tud uralkodni magán): Lev! Lev!

Tolsztoj: Hagyjuk, Szonya, hagyjuk.

Szofja Andrejevna: Hát mindent el akarsz venni tőlem? Mindent?

Tolsztoj: Nem értelek. Fogalmam sincs, mért izgattad fel ennyire magad.

Szofja Andrejevna (széttárt karral Szergej felé): Fogalma sincs! Érted, Szerjózsa? Fogalma sincs!…(Kirohan. )

Tolsztoj: Esküszöm, nem tudom, mi olyat mondhatnék, aminek ne valami hasonló lenne a vége.

Szergej: Tudod, milyen érzékeny mostanában. Te vagy az erősebb, apa. Neked kell rajta segítened.

Tolsztoj: De hát mért, az isten szerelemére? Mért szorul segítségre? Ki fenyegeti? Mitől fél?

Szergej: Talán attól, hogy elveszt. Tudnod kell, hogy nem tudna nélküled élni.

Tolsztoj: Kicsit kényelmetlen ilyesmit a saját fiamtól hallani. ” Nem tudna nélküled élni.” Szergej, elmúltam hatvan éves. Amire vágyom további életemben, az minden, csak nem egy melodráma. Hősnőre sincs szükségem, csak egy asszonyra, aki megérti, hogy a lelkiismeretem szerint akarok élni. És itt nem lehet. (Feláll, megrázza magát). Különben majd megoldódik minden. Talán nem is olyan sokára… Mondd csak, ugye Tánya és Mása ma délután érkezik?

Szergej: Úgy tudom.

Tolsztoj: Mása nagyon hiányzott…( Szünet). Persze Tánya is..

(Csönd. Szergej rágyújt.)

Tolsztoj: Néha még mindig megkívánom a dohányt…. Elég büdös, hallod -e..

Szergej: Ez mind semmi Gubarjov szivarjához képest.

Tolsztoj: Á, hát ott voltál? Mi a benyomásod róla?

Szergej: Elég unalmasnak tűnt. De téged majdnem isteni áhítattal tisztel. Azt hiszem, nem tudja eldönteni, Pierre Bezuhov vagy inkább Levin legyen-e. De minden erőlködése ellenére a leginkább Mihail Andrejevics Gubarjov marad – és ettől szörnyen szenved.

Tolsztoj: Ostoba ember. Én semmi más nem szeretnék lenni, csak Lev Tolsztoj.

Szergej: Gondolom, az ő is szívesen lenne.

Tolsztoj: Szerjozsa, ne tegyél úgy, mint aki nem érti. Nem a híres íróra gondolok- nevetséges és hiú dolog volt azt hinnem, hogy az a dolgom az életben, hogy több ezer oldalt telefirkáljak.

Szergej: Apa, ez azok közé a dolgok tartozik, amikben nem értek egyet veled.

Tolsztoj: Á, szóval több is van belőlük?… De talán így van rendjén. Különben majd máskor beszélünk erről. Hallom anyád hangját. Igyekszem nem ingerelni, hiszen – ugye, így mondtad – én vagyok az erősebb.

(Kívülről hallani lehet, ahogy Szofja Andrejevna a kocsissal veszekszik.)

Szofja Andrejevna: Megőrülök veled, Filicska! Tegnap kaptad ezt a fehér kesztyűt, és nézd meg: csupa mocsok. Mi van ezen? Szenes pincében kotorásztál, vagy mi a csudát műveltél? Így akarsz végighajtani a falun – szégyent hozol ránk? Vigyázz, mert megjárhatod könnyen, ha még egyszer így meglátlak. Kotródj! És levedd nekem azt a kesztyűt, mielőtt elindulsz!.

(Közben belép a szobába, mögötte Lev, a kisebbik fiú is.)

Lev: Jó reggelt mindenkinek!

Tolsztoj: Reggelt? Lassan dél lesz, fiatalúr.(Lev nem reagál, teát tölt magának.)

Szofja Andrejevna: Mondtam, hogy későn feküdt le.

Tolsztoj: Igen, valóban. Miért is?

Szofja Andrejevna: Irt, Ljova. És te ezt pontosan tudod. Látod, hogy kínos neki erről beszélnie.

Tolsztoj: Nem látom be, miért. Mért csinálja, ha szégyelli?

Szofja Andrejevna: Jaj, nem erről van szó. Ha Lev egyáltalán szégyenlős, csakis előtted, s tekintve a te írói hírnevedet, ez több, mint érthető.

Lev: Anya, nem beszélhetnénk másról?

Tolsztoj (feláll): Valóban. Lássunk neki az igazán fontos teendőnknek. Mi lesz a mai programotok?

Szergej (ő is feláll): Igaz, Filicska mindjárt indul a postáért. Van egy-két levelem, amit el kell küldenem vele.

Lev: Most, hogy említed… Nekem is kéne… (Kimennek/

Tolsztoj: Filicska, a kocsisunk… Ha jól hallottam, jól megkapta tőled a magáét.

Szofja Andrejevna: Tudom, most mi következik. És persze nem kétséges, kinek a pártján állsz.

Tolsztoj: Valóban? Hát akkor halljam.

Szofja Andrejevna: Lev, fáradt vagyok – pedig még csak most kezdődött el a nap. Filicska rendetlen, pimasz, túl sokat enged meg magának. És nem csak ő…. Ebben a házban a cselédek pontosak tudják, hogy biztonságban vannak. Nincs fenyítés kérlelhetetlen szigor – és ha én keményebben rendreutasítom őket, a legmagasabb helyről érkezik a segítség.

Tolsztoj: Azaz tőlem?

Szofja Andrejevna: Úgyis tudod a választ.

Tolsztoj: Lehetséges, hogy nincs igazam – már ami magát Filicska mulasztását illeti. Filicska rendetlen, mocskos, faragatlan. De te rendreutasításról beszéltél, amit pedig én hallottam, az egy ember magalázása volt egy másik által. (Láthatóan elönti az indulat)

Szofja Andrejevna: Már megint túlzol. Próbáld meg ezeket a dolgokat a Jasznaja Poljana-i ház egy székéből, és ne a nagybetűs ERKÖLCS magaslataiból szemlélni. Oda én ugyanis nem érek fel. Nincs rá időm, hogy felkapaszkodjak.

Tolsztoj: Pedig azt kéne tenned. Vagy félrerúgni azt a széket, és egyszerűen felemelkedni

Szofja Andrejevna: Nem megy, Ljova, nézz csak meg. Meglehetősen elnehezültem a lebegéshez. Többek között abban, hogy világra hoztam a gyermekeidet.

Tolsztoj: Ne játszd ki őket minden alkalommal, ha vitatkozunk!

Szofja Andrejevna: Hogy tehetnék másképp? Azt hiszed, Ljovocska, hogy keseríteném az életünket ezekkel a meddő szócsatákkal, ha csak rólam lenne szó? Lehet, hogy ez nem a legalkalmasabb időpont, hogy elmondjam, de szeretlek. Hidd el, követnélek, ha csak magamról kéne döntenem.

Tolsztoj: Elég! Egy szavadat sem hiszem. A gyerekek csak jó ürügyek – te egyszerűen nem akarsz úgy élni, ahogy én.

Szofja Andrejevna: És te? Fordítva feltetted már ezt a kérdést? Mi lenne, ha te próbálnál úgy élni, ahogy én szeretném?

Tolsztoj: Mi mást tettem évtizedeken keresztül? Tudom, biztosan tudom, hogy azt nem lehet tovább. Az nem élet.

Szofja Andrejevna: És ha én ugyanezt gondolom arról, amire te kérsz?

Tolsztoj (Megáll. Egészen közel hajol Szofja Andrejevnához ): Akkor legjobb, ha elválnak útjaink.

Szofja Andrejevna: Meg kell őrülni! (Kimegy)

(Lev jön be. Mikor meglátja, hogy apja egyedül van, megtorpan, szeretne visszafordulni, de már késő. Tolsztoj a botjával kopogtatja a padlót, s a fiát fürkészi)

Tolsztoj: Nos, elérted Filicskát?

Lev: Éppen hogy.

Tolsztoj: Megfigyeltem, hogy szinte mindennap küldesz vele valamit. Kíváncsi lennék, mit.

A két Lev – apa és fia

(Lev hallgat)

Tolsztoj: Értem. ” Szó, szó, szó.”

Lev: Hamlet.

Tolsztoj: Igen. Bár Shakespeare-t nem nagyon szeretem. Te hogy vagy ezzel?

Lev: Zseni volt. Szerintem ez kétségtelen.

Tolsztoj: Szóval kétségtelen. Mondd, ismered az életét ennek a zseninek?

Lev: Valamennyire.

Tolsztoj: Nos, akkor bizonyára tudod, hogy fiatalon megnősült, miután teherbe ejtett egy nála idősebb nőt. Három gyermek apjaként otthagyta a családját – talán lopáson kapták, bár ki tudja. Londonban csinált szerencsét, sikeres ember lett. Meggazdagodott, megvette Stratford legnagyobb házát, nemesi rangot szerzett a családjának. Igazi ” success story” – ahogy az angolok mondanák… És hogy én mit mondok? Azt, hogy elhanyagolta elemi kötelességét, és pontosan azt szolgálta, amit a nyugati kultúrák azóta is – a pénzt és önmagát. Ami a műveit illeti, arra mondhatod, hogy azokkal minket szolgált. De én úgy látom, hogy a művei sem az igazán fontos dolgokról szólnak. Csak úgy tocsognak a vértől, s a szellemek, kísértetek között megint csak a nyugati kultúra hősei: a hatalom, az önszeretet megszállottjai. Szerintem a Globe leégése nagyon is jelképes értelmű – ennyit ért a hír, siker, vagyon, amiért feláldozta a családját. Persze nekik szerezte a nemesi címet-apja nagyon vágyott rá. De apja és fia meghalt, mielőtt Shakespeare kiverekedte volna magának. Néha elképzelem, amint járja a magánytól kongó szobákat Stratford legnagyobb házában. Élete utolsó éveiben már nem irt. Sokak szerint elkomorodott. Szerintem csak megértett valamit.

Lev: Ez is egy nézőpont.

Tolsztoj: Nem, ezek a tények.

Lev: Igen, de egy olyan embert, mint Shakespeare, más mércével kell mérni.

Tolsztoj: Ezt meg ki mondja? Csak egy mérleg van, és egyetlen súly nyomja le: a szeretet. Nem az ön-, hanem a mások iránti szeretet. És ezen a mérlegen Shakespeare könnyűbbnek találtatik, mint Filicska, aki kora hajnaltól késő sötétedésig a családjáért dolgozik.

Lev: Nyilván én is könnyűnek találtatok azon a mérlegen.

Tolszoj: Shakespeare-ről beszéltünk, nem? Te meg ő – egészen más.

Lev: Ha ezzel arra célzol, hogy amit írok, fabatkát sem ér, akkor nem kell tovább folytatnod.

Tolsztoj: Túlságosan érzékeny vagy erre, Lev. Hogy is mondhatnék véleményt az írásaidról, hiszen csak egyet olvastam, s azt is nagyon régen.

Lev: Nem mondhatnám, hogy erősködsz, hogy mutassam meg őket.

Tolsztoj: Igen… Megmondom, miért. Korántsem azért, mert hiányolom a tehetséget belőlük. Nem is tudom igazán, mi az. Vagyis ha használnám a szót, nem a művészet szempontjából tenném. Tehetség – azaz képesség arra, hogy jól, teljesen éljünk. Ma így értelmezem ezt a szót. De persze tudom, mire gondolsz. Csakhogy amit teszel – szóval, hogy írsz – nem is szándékozom a szerint megítélni, jó-e vagy sem. Mások -akiknek nyilván elküldöd az írásaidat, talán így olvassák őket. Lehet, hogy sóhajtanak: ” Ez az!”, de lehet, hogy így:” Hát ez se az apjára ütött!”

Lev: Apa, kérlek!

Tolsztoj: Hallgass végig! Ami engem illet, egyetlen cél vezet: megértetni veled, hogy sokkal nagyobb dolog jól élni, mint jól írni. Ezért csupán az előbbi izgat, és édes mindegy, mit mondanak az úgynevezett egyéb tehetségről. Akár veled, akár önmagammal kapcsolatban.

Lev: Nos, te már könnyen megengedheted magadnak, hogy semmibe vedd mások véleményét. De hát valahol ez is az önzés egy formája, nem gondolod?

Tolsztoj: Nem hiszem, Lev. Nem az embereket veszem semmibe, csak az írói dicsvágyat. A hírnév, amit – látom – nagyon is szeretnél elérni, ezt a vágyat táplálja.

Lev: Szerinted akkor mit kellene tennem?

Tolsztoj: Tudod te azt, Lev. Most nincs kedvem újra elmagyarázni a nyilvánvalót.

Lev: A TE nyilvánvalódat.

Tolsztoj: Szerintem nincs több nyilvánvaló.

Lev (elönti az indulat): Úgy beszélsz, mint egy isten. Nemhiába tartanak sokan prófétának. De nagyon is erőszakosan térítesz.

Tolsztoj (mosolyog ): Már megint felingereltelek. Indulatos vagy, mint amilyen én voltam a te korodban. Azt hiszem, jót tett volna nekem egy apa, aki segít. (Felsóhajt.) De elég ebből. Megyek dolgozni. Gondolom, te is – még ha nem is ugyanazt értjük rajta. Este itthon leszel, ugye?

Lev: Igen, de mért?

Tolsztoj: Megjönnek a nővéreid. És szeretnék vacsora után beszélni veletek. Rendben?

Lev: Hát persze.

Tolsztoj (feláll): Gyere fiam, lássunk munkához.