Házunk előtt az almafa

Ez a Sa­nyi, hát ez is min­den­re emlékszik.

Nem pes­ti kerítés, kiáltja a fülem­be. Ha­nem tes­ti fenyítés! Mint­ha nem hal­lanék ren­de­sen.

De aztán el­meséli, miért kap­tunk ki. Mi igen, de ő azért va­la­hogy mégsem. Nem ő, nem. Mert ő soha. Min­dig va­la­ki más. Pe­dig jól emlékszem, hogy egy­szer őt is el­kap­ta a gépszíj.

Utólag könnyű min­dent va­la­ki másra ke­ver­ni.

Miért ka­pott ki, na várjunk csak, me­lyik is. Ak­kor már volt is­ko­lai dal­cso­por­tunk, Bíró End­re tanító bácsi keze alatt. A tanára­ink majd­nem mind tanítók vol­tak, ma úgy mon­danák: káder­hiány mi­att.

Jó em­be­rek vol­tak. Gyor­san végig­fut­tat­juk az emléke­in­ket az első, a máso­dik és a har­ma­dik so­ron, elöl a lányok, mögöttük a ki­csik, aztán hátul a ha­to­dik-he­te­di­ke­sek.

Na jó, ed­dig rend­ben, Sa­nyi. Mond­ha­tod.

De biz­tos, hogy nem vagy süket?

Hát, ha va­la­mit nem aka­rok meg­hal­la­ni, ak­kor nem hal­lom meg.

Na jó. Emlékszel, mi­kor azt éne­keltük, hogy Házam előtt egy al­ma­fa…

Emlékszem.

Házam előtt egy al­ma­fa. Pi­ros alma te­rem raj­ta. Szedd le, rózsám, az almáját, de ne bántsd a zsen­ge ágát. Hej, mert az alma múlandó, elmúlandó, de a fája ma­ra­dandó!

Mint­ha most is látnám Bíró tanító bácsit: fe­szes csiz­ma­nadrág, lábán bil­ge­ri csiz­ma, repülő szárnyú zakója alól büszkén elődom­bo­rodó po­cak, arca pi­ros, mint a dal tárgya, ba­ju­sza mókásan mo­zog vezénylés közben. Feje kissé vöröses, főleg, ha nem megy jól az ének.

Jobb keze félig béna, ezért hátra te­szi, bal kezében félméte­res di­rigáló vessző. Majd­nem bot.

Az­zal dol­go­zik. Pálosi Jan­csi sze­rint vesz­te­ge­ti a kalóriát. Bal kezével trancséroz­za a le­vegőt, jobb csiz­ma­sarkával veri a tak­tust.

Meg­le­hetősen ko­mi­kus, ak­kor is, ha nekünk újra és újra kell kez­de­ni a nótát. Tóth Miklós azon spe­kulál, hogy va­jon elér-e hozzáig a bot vége.

Kánon­ban da­lo­lunk, az egyik rész min­dig el­ront­ja. Vagy elkésik, vagy előre­sza­lad. A vége so­sem si­kerül.

Házam előtt egy al­ma­fa…Kezdjük, le­in­ti; kezdjük, le­in­ti; na­gyo­kat fúj. A tanító bácsi feje lilába vált. Szemöldöke furcsán táncol.

Pi­ros alma te­rem raj­ta…Le­in­ti. Min­dig le­in­ti; ha nem itt, ak­kor annál a résznél, hogy szedd le, rózsám, az almáját.

Már na­gyon un­juk, két óra elmúlt, péntek, mennénk haza.

Reg­gel ki­adták az ebédet hi­deg koszt formájában, rég meg­evődött. Ha most el­in­du­lunk, négyre Ha­ranglábon leszünk. Az oda­valók: Tóth Mikiék, Sze­ke­res Jan­csiék, Fusz­uj­ka Andrásék, Tímár Sa­nyiék, Pálosi Jan­csiék kóstol­gatják a sza­badságot. Nekünk Dányánig még jó órányi a járás, mert a ki­csik nem tud­nak lépést tar­ta­ni.

Un­juk és éhe­sek va­gyunk, és na­gyon ránk jött a me­hetnék. Rosszal­ko­dunk, mu­latéroz­ni sem­mi kedvünk. Hiába ol­vas­tuk a Gyer­mek­ko­rom emléke­i­ben, hogy ami­kor éhes, az úr sétál, a pa­raszt hall­gat, a cigány éne­kel.

Akárkik va­gyunk is, nekünk nem megy.

A ti­zen-so­ka­dik kezdésnél sza­kad a cérna: Tóth Miklós eltéríti a vágányról a szöve­get. Mutáló hang­ja, mint a kis­elefánté. Jól hall­hatóan ezt hars­int­ja: „Házam előtt egy nagy maf­la…”

A tanító bácsi keze megáll a le­vegőben. Resz­ket bennünk a lélek.

Bordáink között ka­lapácsma­lom.

Sa­nyi sze­rint csak csüpüpo­tyoló.

Aztán fölemel­ke­dik a varázspálca, mint a fel­csapó kútos­tor: meg­vil­lan, és le­zu­han vil­log­va.

Édes fiam, mond­ja Bíró tanító bácsi. Édes fiam, ver­jed a csúfot anyádba!…

Mint­ha diót kosz­tolnának, ko­pog a Tóth Miki ko­bak­ja.

És pat­tog a pálca min­den­kin, akit csak elér. Ri­ad­tan sza­la­dunk szét, mint a meg­kergült nyáj.

A dalárda-próbának annyi. Me­hetünk, haza…

Nem is Tóth Miki volt, mon­dom en­nek a Sa­nyi­nak, aki min­den­re emlékszik.

Te voltál!

Tu­dod, mit? (Tápászko­dik, és már in­dul is.)

Na mit?

Azt, hogy ver­jed a csúfot…Tu­dod, kibe.

Nem pes­ti kerítés, kiáltom utána. Min­dig össze­veszünk. Pe­dig immáron meg is becsülhetnénk ma­gun­kat; le­het hogy az ötve­ne­dik találkozóra csak egyikünk jön el.

Vagy az sem.

Helló, Kalibán!

Ioan Babo levelet kapott egy bizonyos dr. Dromos Hopplitontól, a feladó kultúrtörténészként mutatkozott be, és afelől érdeklődött, hogy volt-e a közelmúltban könyvégetés a városban. Ugyanis készül a környék művelődéstörténete, az első kötet már kész, a harmadikhoz kell a kért adat, ez foglalkozik a XX. századdal. Babó Janiban föl sem merült, hogy miért éppen őhozzá fordul a különös nevű, románul és magyarul egyként pontosan fogalmazó úr, ja, hiszen mióta az eszét tudja, ő képviseli a helyi irodalmat. Mégis töprengve töltögette-karikázgatta a lehetséges válaszokat, mikor volt legutóbb író-olvasó találkozó, minek tulajdonítja az 1990 utáni hirtelen felpezsdülést, 1. a szabadság mámorának, 2. a diktatúra nyomásából szabadult szellem hirtelen fellobbanó kultúrszomjának, vagy 3. annak, hogy a kultúra is áru, el lehet adni, aki idejében fölismeri, korábban jut profithoz.

Mit lehet válaszolni.

Tájainkon – a második évezred végén tapasztalt nyomorú pangást követően – a XXI. század első éveiben úgyszólván a földből nőttek ki például az irodalmi körök, és ez voltaképpen egyetlen személynek köszönhető. Az illető neve: Kalibán Béla.

Ami nem sikerült érdekvédelmi és kulturális szervezeteinknek, lám, az ismeretlenből érkező Kalibán Béla könnyűszerrel hozza tető alá. Nem is értettem igazán, mosolyog Babó Jani, és megigazítja hasán a takarót, mit akar ez a furcsa jövevény. Egy szerdai nap délutánján csengetett, valaha ezen a vidéken éltem én is, szabadkozott, engedje meg, hogy egy pillantást vessek az erkélyről a város fölötti erdőre, ahol édesapámnak vadászháza volt.

Babó Jani kemény gyerek, nem tart a betolakodóktól, egyszer úgy vágott ki egy “terepszemléző” betörőjelöltet, hogy máig botra szorul a fickó. Kalibán Béla vagyok, mutatkozott be a vendég, és bár neve nem mondott semmit, ő maga mégis ismerősnek tűnt, mintha köztünk élne, sóhajtja Babó Jani. Kiveszi hóna alól a lázmérőt. Tessék, nővérke, harminchat és három.

Azért jöttem, hogy megalakítsuk a Helikon irodalmi kört, mondta Kalibán Béla. Babó Janinak napraforgóvirág ült az arcára. Mégis elrendeli a jóisten, hogy házhoz jöjjön, s hétköznap, a megváltó. Babó Janinak már pontosan 5432 verse volt finiszálva, nyomdakész állapotban várták a kötetbéli feltámadást. De a szerkesztők, kiadók csak a fejüket csóválták. Hát kinek kell ma efféle. Hát ki olvas ma verset. Hát mindenki csak írni akar, mindenki költő, de vajon akkor ki keresi meg a pénzt? Egyik igazgató, ha így elgondolom, tűnődik Babó Jani, mintha emlegette volna a pasit, valami effélét kiáltott, hévvel: “Égesd el a könyveket, Kalibán!” Ki gyanította volna, hogy Béláról beszél.

Kalibán Béla elfogadta a feketekávét, aztán váratlanul azt kérdezte Babó Janitól: “Használhatom-e az illemhelyet?” Nagy bizalom jele, gondolta a házigazda, ha mindjárt evvel is megtisztelik az embert. Azt is elárulta Kalibán Béla, hogy nagyon föl van ám pörögve, mert az orvosa ezt kérdezte tőle: “Csokis Akakija?” Hát ezt ki értené. Akakij Akakijevicsről hallottunk, ugyebár, de ki lehet ez a Csokis Akakija? Valami újabb orosz regényhős? A doki nevetett. “Azt kérdeztem, nem találja-e sötétnek a székletét.” És elmesélte, hogy ezzel a trükkel több paciensét behúzta már, egy földműves bácsi például, a szomszédos Almafájáról, abban a házban lakik, amely hosszú éveken át kivénhedt bukaresti szekustisztek elefánttemetőjeként fungált, szállingóztak a hatalomból kiejtett figurák, két ezredest és három tábornokot vittek a temetőbe onnan, ez a földműves bácsi szépen megtollasodott a halni járók pénzéből, rákapott az erős italokra, kolbászt reggelizett, flekkent ebédezett, töltöttkáposztát vacsorázott, na, ez annyira beijedt a Csokis Akakija trükktől, alig húzta ki a lábát a rendelőből, becsönget a szemközti tömbház 26-os lakásába, unokaöccséhez, megengeditek, hogy szarjak egyet nálatok?, s választ sem várva hatalmába kerítette a budit. Azok szóhoz sem jutottak a meglepetéstől. De az öreg mindjárt jött is, mosolyogva, iszákjából skót whiskyt varázsolt elő, és jól berúgtak az unokaöccsével. Miért? Mert – rögtön felhívott a mobilján, s közölte velem az eredményt – nem volt Csokis Akakija, nevetett a doki.

Így tud mesélni ez a Kalibán Béla, mereng Babó Jani, fel is szisszen azonmód, sajog a vágása. Operált ember ne kacarásszon. Hát Kalibán Béla is naponta ellenőrizte a vizeletét, székletét, vérnyomást méretett, satöbbi. Az ő korában, a mi korunkban ez természetes. Egyetlen dolog volt szokatlan, mégpedig a viseletében: drága svájci karórát hordott a csuklóján, amely azonban nem járt. Harcomat az idővel úgy nyerem meg, magyarázta, hogy nem veszek tudomást róla. Az Idővel nem üdvös kikezdeni, hagyom, hadd történjen a jelen, mindig a jelen, és akkor bízvást elröpülhet fejem fölött a nikkel szamovár.

Ilyeneket mondott Kalibán Béla, meg azt is, hogy ami üzenet lelkében rejtőzik az univerzumról, azt ő nem mondhatja el senkinek, elmondja hát mindenkinek. Ezért házal a lelkével. Nem szeretné, ha a szorongás ilyesféle sorokat szülne: “Szívedbe vésem és füledbe rágom: / Rossz volt embernek lenned a világon.”

Gombamód szaporodtak az irodalmi körök. Elsőnek Szászrégenben hozta létre a Marosmenti Helikont, az alakuló ülésen névtelen szponzorként üldögélt az utolsó sorban, mindent Babó Janiék szerveztek, költőt hívtak meg Marosvásárhelyről, aki pompás felolvasást tartott, aztán megválasztották a vezetőséget, tagjai: két fiatal tollforgató, egy tanárnő, egy lelkész és Babó Jani mint szervező és tiszteletbeli elnök. Kalibán Béla átszellemült mosollyal hallgatta a lelkes hozzászólásokat, terveket, fogadkozásokat, majd intett a leskelődő főúrnak: jöhet a kaját, pia. Olyan fejedelmi fogadás nem volt a választási kampány óta. Búcsúzáskor aláírásukkal és teljes lakcímükkel tisztelték meg Kalibán Béla emléknaplójának friss lapját a Marosmenti Helikon vezetői, aztán többé nem látták Kalibán Bélát. (Ellenben – de a két esemény nem függhet össze – leégett a városi könyvtár szépirodalom részlege. A tüzet eloltották, de az állomány többi része is tönkrement.)

Az irodalmi kör beindult, és attól kezdve nem lehetett megállítani. Ma is működik, nem kis sikerrel. Babó Jani is felolvashatta verseit, mégpedig az 54-es, 320-as, 1002-es és 3016-os számú alkotásokat, nagy tapsot kapott.

Irodalmi körök alakultak vagy újították föl tevékenységüket Erdőszentgyörgyön (Bözödi György Tollforgató Klub), Dicsőszentmártonban (Szépírók Sipos Domokos Köre), Szovátán (Petelei István Valóság Egylet), Nyárádszeredában (Szentiváni Mihály Nyárád-tere Kultúrális Egyesület), készülődtek a nagyobb községek értelmiségijei is: Marosvécs Kemény János nevét tűzte zászlajára, Marosludas a Horváth Istvánét, Vámosgálfalva a Fogarasi Sámuelét, Bonyha az Árva Bethlen Katáét, Makfalva a boldog emlékezetű Fülöp Dénes irodalomtanárét, Kibéd az Ősz Jánosét. (Ráduly János megtiltotta, hogy életében bármit is őróla nevezzenek el.) .

Babó Janinak egy teljes hete ment rá, hogy kiderítse, ki kicsoda ebben a pompásnak látszó névsorban; de sikerült, sőt cikket is írt a helyi lapba a reménykeltő irodalmi pezsgésről. Az irodalmi körök egy-egy jónevű költő, író szellemi patronátusával virulnak, fogalmazott, és maga is meglepődött, tapasztalván: a marosvásárhelyi kulturális-irodalmi rendezvények közönsége a réginek háromszorosára gyarapodott, színháztermekbe költözött a Kemény Zsigmond Társaság, a Látó irodalmi színpada, Kisterem, Tanácskozmányi terem szűknek bizonyult, ugyanis rendszeresen bejárt a vidéki irodalmi körök csaknem teljes tagsága. A színház közönsége is felújult, mind több anyaországi, budapesti és vidéki színész kívánt játszani Marosvásárhelyen.

(Kicsit bizarrnak tűnt, de nem tulajdonítottak jelentőséget annak, hogy a művelődési eseményekkel csaknem egyidőben valahol mindig kigyulladt egy-egy könyvtár, víz árasztott el pincegalériákat, csavargók hordtak szét mesés értékű gyújteményt, csak mert tűzgyújtóra volt szükségük.).

“Világ értelmiségijei, egyesüljetek!” – Jevgenyij Jevtusenko jelszavát gyakorlatba ültették. És jönnek az új világ újproletárjai is, kacagott Kalibán Béla, akinek Babó ezt a csodálatos felívelést tisztelettel tulajdonította. Persze nem írhatta meg; hülyének néznék. Az önszerveződő, önépítő társadalom, a belülről építkező kisközösségek, a fejlődő kisrégiók számlájára utalta hát a dicsőséget, mindenki örömére. Kalibán Béla csak nagynéha kereste fel, mindig az erkély és az erdő érdekelte, ahol az édesapjának valaha vadászháza volt. Babó Jani nagy szeretettel csüggött Kalibán Bélán, példaképének tekintette, eltanulta tőle nagy mondásait, a sikerültebbeket költeményeibe ültette: Valami nagy-nagy tüzet kére rakni. Ne légy szeles! Járkálj csak, életre ítélt. Népek kiáltják sorsodat, világbajnokság! Hiszek a végső lámpagyújtásban. Nem a kakas, az ember mondja: kukurikú. Tetteid medre: életed. Ha a világ rigó lenne, seregélynek szegődnék. Ember vagyok, doboló, Manoló. Pajtás, úgy fest, tanú maradtál. Nem ítélem, csak riogatom a világot.

Egy koranyári délelőttön magukat hivatalosnak mondó emberek érkeztek Babó Janihoz. Kedélyesen fogadta a “bűnüdvözlő szerveket”, nincs takargatni valója, fehér abrosz az élete. Az egyik úr papirost tolt az orra alá, az ön aláírása? Persze. Akkor tessék fizetni. Akiért kezességet vállalt, kámforrá vált.

Babó Jani nehezen fogja fel a gazság fondorlatait. Mire teljesen megértette a dolgot, meglehetősen elgyávult állapotba került, mentőért az irgalmas vendégek egyike telefonált. Lakását persze csurira fosztották. Semmire sem emlékszem, ingatja feját Babó Jani, és zavartan babrálja ép kezének ujjaival a kórházi takarót. Semmire, de semmire sem emlékszel?

Gondolható: a rengeteg élelem, hidegtál, kalács, süti, kávé, üdítő, válogatott italok, a fogadás – (kénálkozás, kanternáció, sőt: zenekar is volt!) – egy vagyonba kerül.

Mondták is a haverok: ásztá dá, szponzoráció. És az újabb és újabb alapító köri ülések! “Egyikről sem hiányozhattam. Létrehoztuk az Irodalmi Körök Irányítói Tanácsát (IKIT), én lettem az ügyvezető elnök. Minden papírt nekem kellett aláírnom…”

A legutóbbi alakuló ülés után, rövidzárlat következtében kigyulladt a székhely is, egy kicsiny szoba a Herepei János utcában. Minden dokumentum megsemmisült.

Rendbejössz te még, vigasztalom Babó Janit. Azért minden megy tovább, a körök milyen szépen dolgoznak; te is szépen bicegsz.

Kalibán Béla kámforrá vált, biztosan a pokol fenekére került…

Közlöm vele az örömhírt. Holnapután jön ki a nyomdából Babó János: Forr az új évezred bora című kötete. Már az ismertetőket, kritikákat is megírtuk.

Babó Jani sárga arca fényes, mint a napraforgó tányérja. Nézd csak, nyúl a párnája alá. Ismét kaptam egy levelet dr. Dromos Hopplitontól. Ékes román és magyar nyelven mond köszönetet áldásos szervezői tevékenységemért.

Van egy kívánsága. Nyújtja kulcsait. Szellőztessem ki a lakását, csinálnék egy kis rendet. Kell az ágy, innen akármikor hazazsuppolhatják.

Senkije, aki segítené.

Szívesen, Jani.

Az erkélyről valóban pompás kilátás nyílik az erdőre, ahol a Kalibán Béla apjának vadászkastélya lehetett.

Ezüst csík iramlik az égre. Ég az erdő.

Helló, Kalibán!

(Ilyenkor sajnálja az ember, hogy nem tud festeni, sőt fényképező masinája sincsen.)

Boccsú Bimbi beceneve

Boccsú Bimbit ugyanúgy hívják, mint a nagyapját, az is Boccsú Bimbi. De bá, vagyis Boccsú Bimbi bá.

Volt.

Boccsú Bimbi pedig csak szimplán Boccsú Bimbi.

A faluban nem élt más Boccsú, csak ők ketten. A Boccsú Bimbi apja azért nem Boccsú, mert senki sem látta soha. Valamelyik nyári sokadalomban jött össze vele Varga Borbála, a Boccsú Bimbi szülőanyja.

Ezért aztán Boccsú Bimbi nem is Boccsú, ő istenigazában Varga Imre.

A nagyapja, vagyis Boccsú Bimbi bá is Varga Imre. Volt. De így még az adószedő sem emlegette soha.

Mégis jól járt Boccsú Bimbi, mert ha Varga Imre marad, akkor biztosan megkapja hozzá a Bitang előnevet is. Bitang Boccsú Bimbi, Boccsú Bitang Bimbi, milyen cikis.

Biszti hogy felakasztaná magát miánna.

Boccsú Bimbi bá, vagyis idős Varga Imre, a nagyapa százbeszédű ember létére igen gyakran mesélt katonaélményeiről. Tiritarka sztorik. Az 1960-as évek végén töltötte kötelező katonai szolgálatát a román hadseregben. Egyik ötpercese arról regél, miért is ragadt rajta ez a ’boccsú’.

„– Hát nincs mit tagadni – sóhajtotta öreg Boccsú Bimbi, vagyis bá –, hogy nekem ma is gömbeces, de akkor aztán ugyanvalóst olyan szép kicsi kerek volt a képem, az éjfél utáni telihold is megirigyelte volna. A szeplőimet leszámítva, mert éppen júliusban rukkoltam bé, s hát tele szarkatojással.

Olyan életem volt mégis, leszámítva a kiképzés kemény heteit, hogy az eskütétel után az Agyusztáns Micsimán béválogatott az ezred dalárdájába. Mindig úgy kedveskedett nekem hogy Háj boccsúlé, háj boccsúlé! Még szólót is énekeltem, igaz, hogy nem egyedül, mert adtak mellém egy nagy fekete csávót, úgy hívták, Kakarázó Vászilé. Namármost: tudjátok, mi az a kakarázó? Hát az bizony kecskebabanc. Káplári rangban feszített, és ahányszor csak jelentést tett ez a Kakarázó, mindig gödör vájódott a tisztek hasába a röhögéstől.

Evvel a Kakarázóval énekeltem párban, a kórus előtt, a mikrofonba, hej. Mély hangú momürlán, fekete, mint a faszén. Gyakran látogattak oda mindenféle katonai pasasék, cujkát is kaptunk olyankor, hát éppen egy bolgár tábornok a vendég, atasát militár plénicai potenciál, neki tisztelgett a sok nép a díszteremben. Pánájot Kárákácsálov a becsületes neve.

Háj boccsúlé, háj boccsúlé, kiabálta feszt a próbákon az Agyusztáns Micsimán, és én az előadáson aztán bezzeg kidobtam a tüdőmet. De ő is kitett magáért, mert úgy vezényelt, halljátok, akkorán trancsérozta a levegőt, emelkedett, mintha el akarna szállni, aztán váratlanul lezuhant mindkét karja, hogy mindjárt a másik minutában megint felfurakodjék, mint a valóságos rakéta…

Bine küntát, Boccsúlé, dicsérgetett. Aztán így szépen rám ragadt a Boccsú; nem bántam, mert mindenki olyan kedvesen emlegette, szerettek, na, mit kerteljek, csak mondták: Boccsúlé, ozoszep!, és én rögtön rákezdtem, hogy Az a szép, az a szép, akinek a szeme kék, erősen tapsolták, na.”

Boccsú Bimbi ötvenévesen kezdi kutatni a családfáját. Hazajárt a múltkoriban, és valaki a régebbiek közül kedvesen ráismert: „Maga nem a Boccsú Bimbi bá onokája?”

Ilyet is ritkán hallunk manapság. A bogár már ott zummol a Bimbi szívében, hogy megtudja: mit is jelent ez a boccsú. Öreg Boccsú Bimbi, a bá, hát ő ugye, immár nincs kéznél, ki tudja, melyik mennyei fesztiválon tenorizál.

Utód Boccsú Bimbi jártas a világűrben, utána tud nézni szinte mindennek. Ott van például a román nyelv értelmező, magyarázó szótára, a DEX. Beüti a szót, hát uramfia, benne a tudákság. Olyan emberre mondják, akinek durvák, rútak a vonásai. Pl. rusnya az orra. Átvitt értelemben badarán, vagyis goromba, durva, modortalan, faragatlan, pokróc. Emellett pedig otromba, cudar, gonosz, gyalázatos, hitvány, aljas…Gazember. (A török bokçu-ból ered, ami nagyjából ugyanezt jelenti.)

A családfa kutatása pánikszerűen abbamarad. Bimbi a visszakapott termőföldjét, valami hat és fél hektár szántót, átengedi az egyik ottragadt rokonnak, majdnem, de mégsem éppen ingyért; és igyekszik felejteni.

Persze nem könnyű. Időnként, amikor nincs odahaza az asszonya, hosszan tanulmányozza arcát a tükörben. Nyomogatja az orrát, tekeri a fülét. Nyammog, nyámmog, hümmög, mümmög, nyummog, mummog, artikulálatlankodik.

Így is, úgy is eltelik az élet.